FORRÁSMUNKÁK. Magyarország Történeti Kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig. Főszerkesztő: Benda Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981

IV. béla és kora

A kadályverseny 2012 Külföldi Magyar Cserkészszövetség

A Külföldi Magyar Cserkészszövetség a IV. Béláról szóló kerettörténet füzetét

dr. Chászár Ede, a KMCSSZ tiszteletbeli elnökének az emlékének szenteli. Csede bá’-ra gondolunk hálával és megbecsüléssel.

FORRÁSMUNKÁK Történelmi lexikon. Könyvmíves kiadó, Budapest, 1999 Szabolcs Ottó és Závodszky Géza: Ki kicsoda a magyar történelemben. Anno könyvkiadó, Budapest, 1999 Mitták Ferenc: 1000 év 1000 híres történelmi személy. Tóth könyvkiadó, Debrecen, 2001 Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói. IPC Könyvek, 1996 Korai Magyar Történeti Lexikon (9-14. század). Főszerkesztő: Kristó Gyula. Szerkesztők: Engel Pál és Makk Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994 Magyarország Történeti Kronológiája I. – A kezdetektől 1526-ig. Főszerkesztő: Benda Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981 Parsons, John Carmi: Medieval Queenship, 1997 Katona Tamás (szerk.): A tatárjárás emlékezete. Budapest, 1987 Senga Toru: IV. Béla külpolitikája és IV. Ince pápához intézett „tatár levele”. Századok, 1987 Almási Tibor: A tizenharmadik század történelme. Pannonica Kiadó, 2000 http://www.sulinet.hu/tori/tananyag/ktetel/4bela.htm http://www.freeweb.hu/xantana/kozepkor/tatarjaras4.html http://www.mimicsoda.hu/cikk.php?id=26

Szerkesztették: Lendvai-Lintner Imre Nádas János Szórád Gábor A képregényt rajzolta: Kasza Magdolna A képregényt írta: Magyar Sándor Grafikai kivitel: Popovics Pál

IV. béla és kora

A kadályverseny 2012

Külföldi Magyar Cserkészszövetség

Tartalom IV. Béla (1235-1270)...............................................................................................................5 Julianus barát nagy utazása..................................................................................................6 IV. Béla életrajza.....................................................................................................................6 A magyarok és a kunok viszálykodása..................................................................................7 Kötöny halála.......................................................................................................................9 A „bűn” szemtelen fia........................................................................................................10 Testhalom.......................................................................................................................... 11 Galamboskő.......................................................................................................................12 IV. Béla és fiai törvénye (1267) ............................................................................................13 Batu (1205 körül – 1255) mongol kán....................................................................................15 Julianus barát.........................................................................................................................16 Julianus barát Rikárd barát nyomán....................................................................................16 Árpád-házi Szent Margit........................................................................................................19 Szent Margit legendája.......................................................................................................19 Leánykérőben Szent Margitnál..........................................................................................21 IV. Béla szentté és bodoggá avatott lányai..........................................................................22 A Tatárjárás...........................................................................................................................23 Előzmények...................................................................................................................... 23 Az 1241-42-es tatárjárás. Kelet-Európa mongol meghódítása..............................................24 A tatárjárás Lengyelországban.......................................................................................... 25 A magyarországi invázió ...................................................................................................26 Képregény............................................................................................................................ 29

IV. Béla (1235-1270) Előzmények • apja, II. András (1215-1235) idején jelentős birtokadományozások - a királyi birtokok területének csökkenése - a királyi vármegyerendszer felbomlása; • a szerviensek (katonai szolgálattal tartozó személy) mozgalmának erősödése (Aranybulla, kehidai oklevél) - a nemesi vármegyék kialakulása - a rendiség kezdetei; • mongol-tatár előrenyomulás a kelet-európai-síkságon (1237: Julianus hírt hoz a mongolokról, 1240: Kijev eleste)

Uralkodásának első szakasza (1235-1241) • 1235: rivális nélkül kerül a trónra (Székesfehérvár); • célja: erős, királyi hatalom megteremtése; saját elképzeléseinek megvalósítása; • keménykezű politizálás - leszámol apja híveivel; • írásbeli kérvények rendszere - petíciózás - korszerű közigazgatás, adminisztráció; • birtokrestaurációs politika - 1238.: megtorpan a birtokok visszavétele; • cél: 1.: III. Béla korabeli viszonyok visszaállítása - királyi birtokok visszavétele; • 1237: hír a fenyegető mongol támadásról; csapat élén Dzsingisz kán unokája, Batu kán; (levele IV. Bélához - behódolás); • 1239: Béla befogadja a nomád kunokat - kereszténység felvétele - birtokosok ellenszenve - Köteny meggyilkolása - a kunok kivonulása;

Tatárjárás (1241-1242) • 1241: váratlan mongol támadás - március 12. Vereckei hágó - Dénes nádor veresége - fő csapás: április. 11. Muhi; • 1241: átjutnak a Dunán - Béla segítséget kér Frigyes osztrák hercegtől - szorult helyzet - Frigyes elfoglal 3 nyugati megyét (Esztergom, Pannonhalma, Székesfehérvár ellenáll) • Béla elmenekül: Ausztriába, majd Trau városába (Trogir, Dalmácia); • a lakosság és az anyagi javak jelentős része (20-25%) elpusztul, csak a várak képesek ellenállni; • 1242. március: kivonulnak a mongolok

Uralkodásának második szakasza, a "második államalapítás" (1242-1270) • más népek behívása az országba: Alföldre kunok, Felvidékre csehek, morvák, lengyelek, Nyugat-Magyarországra németek, Erdélybe románok - csak kis részük olvad be a magyarságba - a nemzetiségi arányok növekedése - jelentős területek művelés alá vonása; • külpolitika: szövetség Halics (Gácsország/Galícia) fejedelmével a tatárok ellen; • a birtokvisszavételek felfüggesztése; • adományozások feltételekkel: kővárépítés, páncélosállítása; • a szerviensek, nemesi vármegyék jogainak erősítése; • 1240. érdeklődés nyugat felé - 1246: Frigyes megtámadja Mo-t - magyarok veszítenek, de Frigyes meghal - harc a Babenberg örökségért, melybe bekapcsolódik a cseh Ottokár; • 1243: Rogerius váradi főesperes elkészítette munkáját a tatárjárásról (Siralmas ének); • 1247: elkezdődik a budai vár építése; • 1250: Özséb remete megkezdte a pálos rend szervezését; • 1251: Béla kiváltságlevelet adott a magyarországi zsidóságnak • 1262: pozsonyi egyezség - trónviszályt elkerülendő - társuralkodói rendszer (István - Béla) • 1267: együtt újították meg a nemesek szabadságjogait - II. Aranybulla - évenkénti fehérvári törvénynapok, szerviensek = nemesek, nagybirtokosok = bárók, • kialakul a familiáris: köznemesek - meg akarták őrizni vagyonukat - részt vettek birtokai gazdasági irányításában, harcoltak magánhadseregében. Ők alkották uruk udvarát, környezetét, tágabb értelemben vett családját; • 1270: IV. Béla meghal

KMCSSZ, Akadályverseny 2012

5

Julianus barát nagy utazása

Az 1220-as években a mai Moldva területén fekvő Kunország határos volt Erdéllyel, amelyet akkoriban - miután Szlavóniát Kálmán, Béla öccse kapta meg - egy ideig a fiatal Béla kormányzott. Akkoriban domonkos rendi szerzetesek próbálták téríteni a kunokat, eleinte kevés, később több sikerrel: 1227-re már sok kun hajtotta fejét a keresztvíz alá. Béla segítette ezeket a törekvéseket, mert abban reménykedett, hogy ha a kunok megkeresztelkednek, esetleg kiterjesztheti rájuk a magyar fennhatóságot, és így kedves tartománya, Erdély kelet felé szépen megnövekszik. A domonkosok hírül hozták, hogy arra valahol, messze keleten élnek még magyarok, akik a honfoglalást megelőző időkben szakadtak el a vándorló magyar törzsektől, és ott maradtak a Volga vidékén. Azt, hogy pontosan hol, senki sem tudta. Béla a saját pénzén küldött keletre előbb négy szerzetest, akik több mint három éven keresztül bolyongtak a mondott vidékeken. Sok megpróbáltatás után, az egyikük egyszer tényleg találkozott egy magyarral, akitől megtudta, melyik területen kell keresni a többieket. De abba a tartományba már nem jutott el, sőt a hazatérése után egy héttel - miután rendtársainak átadta az értesüléseit - meghalt. A következő, szintén Béla pénzelte „expedíció” 1235-ben indult a keleti magyarok felkutatására. Ismét négyen voltak a szerzetesek, akik Bizáncig szárazföldön mentek, majd a Fekete-tengeren átkelve a Kaukázus vidékére jutottak. Hetekig, egyszer több mint egy hónapig vándoroltak szomjazva és éhezve, kopár pusztaságokon, sivatagokon keresztül, rablóktól fenyegetve. A nélkülözéseket ketten nem is bírták tovább. Ők inkább visszafordultak, míg a harmadik, Gellért (Gerhardus), aki ezt nem tette, a teljes kimerültségbe belehalt a Volga vidékén. Már csak egyikük, a Julianusnak nevezett barát volt úton egyedül. Akárcsak az elsőként kutató szerzetesek egyike - ő is véletlenül találkozott egy szülőföldjétől messzire férjhez ment, keleti magyar nővel. Ez az asszony magyarázta el Julianusnak a Magna Hungariába (Baskíriába) vezető utat, és ott a szerzetesnek tényleg sikerült találkoznia a vándorlások idejéből ott maradt magyarokkal. Harcos, állatokat tenyésztő, pogány hitű emberek voltak, akikkel a barát gond nélkül szót értett az itthon akkoriban használatos magyar nyelven. Elmesélték neki, hogy a tatárok a szomszédaik, egyúttal kényszerű szövetségeseik. Julianus tőlük értesült arról is, hogy azok a félelmetes harcosok most Európa ellen készülődnek. A domonkos barátnak ennyi egyelőre elég is volt. Amilyen gyorsan csak bírt, hazatért Oroszországon és Lengyelországon keresztül, hogy beszámoljon útjáról és értesüléseiről. Aztán 1237-ben még egyszer visszament, akkor már több társával. Céljáig azonban most már el sem jutott. Útközben menekülő magyarok mondták el neki, hogy földjüket a tatárok elfoglalták, népüket szétszórták. És a hódítók mennek tovább Európa, az orosz területek, majd Magyarország felé... Ez a domonkos barát, Julianus volt az első, aki Magyarországon hírt adott a közeledő tatár veszedelemről. De akkoriban ezt még senki sem vette igazán komolyan...

6

IV. Béla életrajza IV. Béla Árpád-házi magyar király (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország uralkodója volt 1235. szeptember 25. és 1270. május 3. között. II. András és Gertrúd gyermeke, Szent Erzsébet testvére. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, ezért „második honalapító”-nak is nevezik. Ő egyben fővárosunkban Budavár alapítója is.

IV. Béla

Uralkodása

Apját, II. András királyt követte a trónon annak halálakor. Viszonyukat már korábban is burkolt, majd nyílt viszálykodás jellemezte. Első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván elődje politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla kora dicsőségének visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni.


A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, ezenfelül a király a kereszténység terjedését látta a kunok befogadásában, ők ugyanis pogányok voltak.

A tatárjárás

1240 végére félelmetes katonai erővel rendelkező mongol seregek érték el az ország keleti határait. A király már korábban is tudott a tatárok készülő támadásáról, mivel Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciója alkalmával, 1235-ben hallott a tatárok hódító terveiről. Ezenfelül 1237-ben a tatár seregek vezére küldött egy levelet IV. Bélának: „… Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” A király azonban nem foglalkozott a fenyegetésekkel, mivel figyelmét a királyi birtokok visszafoglalása kötötte le.

Tatár lovasok


A MAGYAROK ÉS A KUNOK VISZÁLYKODÁSA – Rogerius püspök krónikája nyomán –

Nemcsak Julianus barát adott hírt a tatárok közeledéséről, hanem a menekülő népek is, amelyek egészen a magyar határig futottak. Krisztus születésének 1239. esztendejében Kötény, a kunok királya követséget küldött IV. Béla királyhoz, és megüzente neki, hogy ő két ízben legyőzte a tatárokat, de harmadízben készületlen volt, és mivel sereget gyűjteni nem bírt, menekülnie kellett. A tatárok ezután az országát feldúlták. Ezért hát ha Béla király őt népével együtt befogadja, ő készen áll arra, hogy rokonaival, barátaival, minden marhájával és vagyonával Magyarországon letelepedjék, és a királyt a katolikus hitben kövesse. Ennek hallatára Béla király szíve nagy örömmel telt meg, egyrészt azért, hogy egy ilyen, vele csaknem egyenlő fejedelem az ő hatalma alá akarja magát vetni, másrészt, mert ilyen módon Jézus Krisztusnak sok lelket nyerhetett meg. Ezért a követeket gazdagon megajándékozta, és Kötény királyhoz ő is követeket küldött. Ezekkel megüzente, hogy a fejedelmet és övéit kész befogadni. Miután a követek ide és oda jártak, Kötény király népével útnak eredt, hogy Magyarországra jöjjön, és itt letelepedjék. Béla király csodálatos pompával, fényes kísérettel egészen országa határáig elébe ment, és annyi kitüntetést, tiszteletadást nyújtott neki, amennyit annak az országnak népe sohasem látott vagy hallott. Végre, minthogy a sokaság szűk helyen nem maradhatott, és a kun nép kemény, zabolátlan és fékezhetetlen volt, nehogy a magyarokkal összeütközzenek, a király megbízott egy tisztet, hogy a kunokat az országba bevezesse. És mindnyájuk költségeit, pedig a cselédeket nem számolva negyvenezren voltak, a Kun lovas király viselte egészen országa közepéig. Amikor a kunok Magyarországon kezdtek kóborolni, mivel végtelen baromcsordáik voltak, a legelőkben, vetésekben, kertekben, berkekben, szőlőkben és egyebekben a magyarokat erősen károsították. És ha a kunt vagyonában vagy személyében a magyar megsértette, mindjárt igazságot szolgáltattak vele szemben, olyan keményen, hogy más hasonlót tenni nem merészelt. Ha pedig a kun sértette meg a magyart, ennek azzal szemben nem volt igazsága. És ha követelőzni próbált, szavak helyett néha ütleget kapott. Így a nép és a király között gyűlölség támadt. Egy esztendő elmúltával, karácsony táján híre járt, hogy Magyarország Oroszországgal határos részeit a tatárok elpusztították. Amikor a király erről megbizonyosodott, az Orosz-kapu védelmére, melyet Vereckei-kapunak is neveznek, elküldte seregével az ország nádorát. Ezután egész Magyarországon kihirdettette, hogy a nemesek, a várjobbágyok és a várak népei táborozásra készüljenek, s mikor a király értük küld, készen álljanak. De a magyarok farsangi örömükben nem hittek a királynak, azt emlegették, hogy a tatárokról már sokszor jártak hasonló hírek, és mindig kiderült, hogy semmivé váltak. Mások azt mondogatták, hogy a kunok szövetséget kötöttek a ruténokkal, és

7

együtt akarnak harcolni a magyarok ellen, akiktől gyakran vereséget szenvedtek. Kötény is a tatárok szövetségese: azért jött Magyarországra, hogy a földet megismerje, és a nyelvet megtanulja. És amikor a tatárok betöréséről hall, harcot indít a király ellen, mert így a kaput könnyebben elfoglalhatják. Bizony, sokan szívesen vádaskodtak, rágták a királyt is, amiért a kunokat behozta. Amikor pedig már böjt felé haladt az idő, és az ilyenféle hírek egyre inkább terjedtek, a király Buda városába sietett. Összehívta az érsekeket, a püspököket és az ország nagyjait, és arról tanácskozott velük, hogy mit tegyenek ebben a nagy dologban. Végül figyelmeztette őket, hogy zsoldos vitézeiket szereljék fel, és tartsák készenlétben. Megtanácskozták Kötény király dolgát is, és a király végül fogságba vetette a kunok előkelőit, Kötény királyt és egész családját. A közhit azt tartotta, hogy Kötény a tatárok szövetségese, sőt sokan azt hitték, hogy nem a tatárok, hanem a kunok rohanták meg az országot. Ezért aztán az egész nép ezt kiáltozta: – Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki Magyarország romlását okozta! A nemesek pedig azt mondták: – Harcoljon a király a tatárok ellen, ha a kunokat ellenünk az országba behozta! Mások azt kiáltották: – Azokat hívja harcba a király, akiknek a mi jószágainkat eladományozta! A király hallotta a kiáltozást, ezért követet küldött Kötényhez, és felszólította, hogy hozzá eljönni ne késlekedjék. De Kötény, aki hallotta a nép sűrű kiáltozását, félt a büntetéstől, bár ártatlan volt, ezért azt üzente a királynak: – Adjon mellém felséged olyan tisztet, akinek elég hatalma van rá, hogy a nép haragjától megvédelmezzen, akkor elmegyek. Amikor ezt az üzenetet a követ átadta, a nép között még nagyobb kiáltozás támadt: – Haljon meg! Haljon meg! – ezt kiáltozták. És rögtön fegyveres magyarok és németek törtek be a palotába, ahol Kötény és kísérete tartózkodott, hogy erőszakkal hurcolják a király elé. De Kötény és vitézei íjat, nyilat ragadtak, és szembeszálltak a támadókkal. Ekkor hatalmas tömeg tódult oda, a palotát megostromolták, a kunokat elfogták, fejüket levágták, és a palota ablakaiból a nép közé hajították. Némelyek ezt a bűnt az osztrák hercegnek róják fel, mások azt mondják, hogy a király parancsára történt. De minthogy bizonyosan tudjuk, hogy Kötény ártatlan volt, hihetetlennek tartjuk, hogy a király, aki őt keresztvízre tartotta, és biztonságát esküjével megpecsételte, ilyen nagy bűnt követett volna el. Ezalatt a kunok, akiket a király a tatárok ellen hadba szólított, a magyarok segítségére egy szívvel-lélekkel elindultak. De amikor Kötény halálának hírét meghallották, nagyon megzavarodtak, és nem tudták, mit tegyenek. Amikor Kötény halálhíre elterjedt, a magyar parasztok, akik gyűlölték a kunokat, felkeltek ellenük és könyörtelenül rabolták, gyilkolták őket. A kunok erre összegyülekeztek, és nemcsak védekezni kezdtek, hanem szembeszálltak a parasztokkal, felégették falvaikat, és elrabolták jószágaikat. Kemény csatát vívott a kunokkal Bulcsú csanádi püspök serege is. A sereg a Felvidék felé vonult, hogy a király seregéhez csatlakozzék, de a kunok megtámadták és szétverték. Maga a püspök, aki egy kocsiban betegen feküdt, nehezen menekülhetett el a kunok elől. A kunok pedig, éppen úgy, mint a tatárok, a magyarok földjeit feldúlták, és a parasztokat könyörtelenül kardélre hányták. Fejedelmük halálát kegyetlenül megtorolták, mert amikor a magyarokat levágták, ezt kiáltották: – Nesze ez a csapás Kötényért!

8

Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. A király politikája nem csak báróit idegenítette el, de a bajt tovább tetézte, hogy – minden alap nélkül – a tatárokkal való összejátszással vádolt Kötöny kun vezért a rákosmezei táborban felkoncolták a magyar nemesi felkelők és német lovagok. A felbőszült kunok erre dél felé, hatalmas pusztítást okozva kivonultak az országból. A király segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki eleget tett a király kérésének; ám egy győztes csata után elhagyta az országot.

Mongol íjász 1241 tavaszán kezdődött meg a tatárjárás, amelynek során a mongol csapatok három irányból törtek be az országba. A Vereckei-hágónál először a nádor, Tomaj nembeli Dénes próbálta meg a tatárok útját állni; azonban a nádor seregét a mongolok szétverték. Béla elég nagy, és erős sereget gyűjtött össze: talán 80 ezren lehettek, főként zsoldosok. Április 9-én Béla kivonult Pestről a mongolok ellen, és napokig követte a visszavonuló mongolokat, akik Muhinál megálltak és eltűntek az erdőségben. A király parancsára a magyarok a Sajó folyó partján vertek fel a tábort, ami a sík terep miatt teljesen védtelen volt: „Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül


állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül… Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket.” Április 10-én, este a tatár seregek megpróbáltak átkelni a Sajó hídján, ám Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek visszaverte őket. Másnap, április 11-én, kora reggel az ellenfél teljes serege rátámadt a magyarokra, akiknek nagy része akkor még aludt. Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomos lovagok hősiesen harcoltak, ám a mongolok túlerőben voltak. A magyarok menekülni kezdtek, ám a biztonságosnak vélt táborból nem lehetett kijutni; maga a király és Kálmán herceg is csak a híveik segítségével tudtak megmenekülni. Ugrin érsek és a templomosok nagymestere viszont meghalt a harcok során.

IV. Béla menekülése a tatárok elől IV. Béla a híveivel északi irányba menekült; előbb Pozsonyba, majd Babenberg Frigyeshez. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel. 1241 nyarára a Dunától északra és keletre lévő országrész a mongolok kezére került, csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után

Kötöny halála

pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, hatalmas mészárlást rendezve. Közben a Kádán, illetve Büdzsek és Borundaj által irányított déli szárnyak sorra vették be Erdély várait, többek között Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot. Télen a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, és erőfeszítéseket tettek hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. Elképzelhető az is, hogy a tatárok, mint

Amikor feltűntek az első tatárok, egyesek köztük kunokat is véltek látni. Amit nem is lehet teljesen kizárni, hiszen ázsiai szokás volt az (maga Attila hun király is alkalmazta), hogy a hódítók az előzőleg leigázott népek fegyverforgatóit a maguk hadrendjébe állították, sőt a legtöbbször őket küldték előre, viseljék el ők a legnagyobb veszteséget, hiszen nemegyszer az előőrsök az utolsó emberig ott is pusztultak az ütközetekben. A magyarok tehát ezzel igazolva látták - legalábbis pletykaszinten - azt, hogy a letelepedett kunok is csakugyan a tatárok megbízottai. Már amúgy is elegük volt belőlük, és mert a királyukra, IV. Bélára nem számíthattak a kunokkal kapcsolatos ügyek megoldásában, ráadásul a hírek szerint a közeledő tatárok már áttörték a Vereckei-hágóban kiépített gyepűt, az „erődvonalat" (ez igaz is volt), hát tehetetlen dühükben a kunok ellen fordultak. Megrohanták hát az egyik kun tábort, és felkoncolták Kötöny „királyt" a kunok vezérét egész kíséretével együtt. Úgy bántak el vele, mint ahogy annak idején Gertrúd királynéval: egyszerűen összeszabdalták. De míg azt a merényletet előre eltervezték, és pontosan, tervszerűen végrehajtották, addig ez a gyilkosság egyfelől hirtelen ötletből fakadt és teljesen fölösleges volt, másfelől az addig lefojtott, vad indulatok kerekedtek felül - sokan IV. Béla és Kötöny szobra a kunokon töltötték ki a bosszújukat a király helyett. Tarcalon Béla király - bár tett bizonyos tétova és elkésett lépéseket Kötöny megmentésére - már nem tudott közbelépni, vagy talán nem is akart... Valamiféle tehetetlenség vett rajta erőt. Nem is torolta már meg a kun vezér halálát. A gyepűn áttört tatárok pedig bármelyik pillanatban megjelenhettek. Ilyen körülmények között tehát nem volt elég, hogy Béla a kunok miatt (is) maga ellen fordította a lakosságot, most a kunok fogták magukat és megindultak, hogy kivonulnak az országból. Útközben viszont még elpusztítottak mindent vagy legalábbis sok mindent, ami az útjukba került, dúltak, fosztogattak, gyújtogattak. IV. Béla pedig elveszítette azokat a harcosokat is, akik segíthettek volna az országot megvédeni a félelmetes és egyre közeledő ellenségtől.


9

a nomád népcsoportoknál szokásos, csupán a későbbi hódítást akarták előkészíteni. Tehát ez az 1241-42-es ostrom csak félelemkeltés volt. A harmadik felfogás szerint a veszteségek ellenére az ország ellenállása kényszerítette volna a tatárokat a kivonulásra, mivel nem sikerült a hatalmukat megszilárdítani.

Reformok

A visszatérő királyt a mongol hadjárat tapasztalatai ráébresztették korábbi politikája hibáira. A továbbiakban konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Korszerű kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. A királyi család is példát mutatott a várépítésben: Mária királyné 1250 környékén felépíttette Visegrádot. A várak és erődítmények nagy része azonban nem a királyi család, hanem a nagybirtokosok kezében volt, IV. Béla

amely hosszú távon nagy veszélyekkel járt a királyi hatalomra nézve, hiszen tartományuraknak kedvezett. A birtokadományozás azonban csökkentette a király bevételeit, így egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék, azaz a felségjogon szedett pénzek (például vámok, só kereskedelme, stb.). Értékálló, jó minőségű dénárt vertek, így fellendült a kereskedelem is. Ekkoriban kezdődött meg a városiasodás: Zólyom, Körmend, Korpona és Besztercebánya is ekkor kapott városi rangot. A tatárdúlás után az ország újjáépítése keretében Budavárnak is alapítója lett. 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint “pesti Újhegyen”, a mai budai Várhegyen. 1246-ban a várható újabb mongol támadás miatt felgyorsult az építkezés. 1247-ben IV. Béla király

A visegrádi vártorony Pest lakosságát a Várhegyre költöztette át. 1255-ben kelt oklevelben már mint megépített várat említette.

A „bűn” szemtelen fia

A sok komor téma között lássunk most egy korabeli bűnügyi krónikát, Gertrúd királyné egyik gyilkosának fia, bizonyos Folkus (Falkosnak vagy Fulkónak is nevezték) a felvidéki Losonc környékén élt, és övé volt a füleki (ma: Filakovo, Szlovákia) vár is. Folkus megölte egyik rokonát, ezért a király elé került, de néhány nemes úr közbenjárására IV. Béla megkegyelmezett neki. Ám Folkus úr nem tanult a leckéből és a szerencséjéből, „gonoszságról gonoszságra menve" mint feljegyezték, most meg hamis pénzt veretett. Ezt a középkorban halállal büntették, akárki is tette, bármily nagy úr is volt. Folkus, a büszke és gazdag Kacsics nemzetség sarja azonban, amikor IV, Béla elé vitték, a király lábához borult, és olyan szívhez szólóan könyörgött, hogy Béla csak elzárásra ítélte, majd egy idő után onnan is hazaengedte, Folkus azonban, „a bűn szemtelen fia" tovább garázdálkodott. Most a füleki várból, egy csapat fegyveres élén megtámadta a védtelen Hatvan városát - ez akkor az esztergomi érsekség birtoka volt. Az érsek a tatárdúlásban elpusztult helységet éppen nemrégen telepítette be: a város újra működött, tele főleg külföldiekkel, Folkus bandája a tatároknál kegyetlenebbül bánt el a lakossággal, és még a templomot is rommá tette. IV. Béla éppen az időben járt a Felvidéken, és a füleki vár előtt elhaladván, beüzent Folkusnak: jöjjön ki színe elé, de íziben! „Szép szóval akarta inteni, hogy tegyen eleget az okozott kárért" azaz hogy fizessen. Még mindig megúszta volna ennyivel. Ám Folkus nem dugta ki az orrát a várából. Erre aztán Béla megharagudott, és elfogatta a férfit. Bilincsben vitték Fejérvárra, a királyi törvényszékre, ahol Béla halálra, jószágvesztésre ítélte Folkust. Ám míg ő az ítélet végrehajtását várta, a rácsok mögött összebarátkozott valami gonosztevővel, aki már évek óta ült. Ez kinyitotta Folkus bilincseit - meg persze a sajátját megöltek két őrt és elszöktek. Soha többé nem akadtak a nyomukra, senki sem tudta, mi lett Folkus „úrral" akinek birtokai, köztük a füleki vár is, másokra szállottak.

10


A másik tanulság, amit IV. Béla leszűrt a tatárjárásból, az a nehézlovasság hatékonysága volt. A lovagok sikeresen tudtak védekezni a nomád tatárok ellen; ráadásul a német-római haderő nagy részét is lovagok tették ki. A király ezért arra kötelezte a városokat, hogy meghatározott számú lovagot állítsanak ki háború esetén. Szintén védelmi célokat szolgált a kunok vis�szatelepítése az országba. Mivel a tatárjárás során az ország lakosságának jelentős hányada elpusztult, a király külföldi telepeseket hívott be az országba. 1247-ben szerződést kötött a johannita lovagrenddel: a lovagok megkapták Szörénységet, Kunországot, valamint a Barcaság egy részét, cserébe viszont kővárakat kellett építeniük, benépesíteni a nekik juttatott területeket, és lovagokat kiállítani a király hívására. A szerződést a johanniták azonban nemigen tartották be, ezért a király még 1260 előtt felbontotta azt.

TESTHALOM

– Borsod megyei népmonda nyomán – Amikor a muhi csata elveszett, Béla király és a vezérek Tiszapalkonya felé menekültek, de Bélahalmon megállottak, és tanácsot tartottak. Néhány vitéz azt javasolta, hogy meneküljenek Erdély felé, de éppen akkor hozták hírül, hogy már oda is betört a tatár. Mit volt mit tenni: neki kellett vágni a Bükknek. De most aztán ugyan merre tartsanak, hova forduljanak abban a rengetegben? Volt a király kíséretében egy cigány katona, az mindjárt ajánlkozott, hogy minden baj nélkül átvezeti a csapatot az erdőn. Jól van, elindulnak a cigány vezetésével, de a tatárok még nyilaztak utánuk, és egy fáradt nyílvessző a cigány lábába fúródott. Nagy sebet nem ütött, a cigány mégis IV. Béla arcképe elkiáltotta magát: – Jaj, hogy a devla verjen meg! Meghallja a király a jajgatást, előrevágtat és megkérdi: – Fáj-e, szolgám? – Fáj, fáj, uram királyom, de csak kijussunk innen, mindjárt nem fog fájni. – No, hát hogy addig se fájjon – mondta a király –, mostantól kezdve nemesember vagy. Fáy legyen a neved, és tied lesz az a föld, ameddig majd az erdő szélétől a szemeddel látsz. Erőt adott ez a cigánynak és szép lassan kiértek az erdőből azon az úton, amelyet a Bükkben ma is Béla útjának neveznek. Amikor Járdánházához közeledtek, egy szép tisztáson letelepedtek. Ezt a tisztást ma is úgy hívják, hogy Királyszállása. Ezután már nyitva állott előttük az út: a király megmenekült. De a többi menekülőt a tatárok mind elfogták, és Nemesbükk határában összeterelték. Ott a vitézeket mindenüktől megfosztották, aztán sorban lefejezték őket. A rengeteg holttestet egy nagy gödörbe hajigálták, aztán sok-sok földet hordtak rájuk. A gödör helyén hatalmas, nagy domb nőtt, ezt ma is úgy hívják, hogy Testhalom.

A Babenberg-örökség

1242 tavaszán Babenberg Frigyes herceg megtámadta Pozsonyt, a király hadai azonban elhárították a támadást, majd visszafoglalták a korábban kizsarolt területeket. 1243. június 5-én a velencei dózse megtámadta, majd el is foglalta Zárát. IV. Béla szobra Körmenden

1246 elején Frigyes osztrák és stájer herceg legyőzte a cseheket, ezek után pedig a magyarokra támadt. A legnagyobb csata a Lajta partján zajlott, 1246. június 15-én. A magyarok oldalán harcolt Rosztyiszlav orosz herceg is, aki ekkor már IV. Béla veje volt, mivel elvette a király lányát, Annát. Az ütközetet ennek ellenére a magyarok elvesztették; ám a csata során meghalt Frigyes herceg, vele pedig kihalt az Ausztriát évszázadok óta uraló Babenberg-ház. A terület új uralkodója a pápa által támogatott Hermann német gróf lett. Sem a magyarok, sem a csehek nem léptek fel Hermann ellen, de a herceg 1250-ben


11

bekövetkezett halála után nagy harcok robbantak ki Ausztriáért. 1251-ben az osztrák trónt Ottokár morva őrgróf, I. Vencel cseh király fia szerezte meg. IV. Béla erre az orosz Danyilo hercegtől kért segítséget, aki csatlakozott az Ausztriába 1252 júniusában betörő magyar és kun seregekhez. 1253-ban a magyarok feldúlták Morvaországot; ám IV. Ince pápa közbenjárására Ottokár és Béla végül békét kötöttek. Ennek értelmében a Semmering-hágótól délre eső területek magyar kézre kerültek. A terület kormányzását előbb Gutkeled István szlavón bánra, majd fiára, István hercegre bízta, azonban 1258-ban a helyi lakosság

a keleti országrészből; végül pedig 1265 márciusának elején döntő ütközetet vívtak Isaszegnél. A csatát István nyerte meg, így IV. Béla kénytelen volt visszaadni fiának a teljes keleti országrészt. Annak ellenére, hogy István és Béla békét kötöttek, a feszültség kettejük között egészen a király haláláig megmaradt. Béla a halálos ágyán feleségét, Anna leányát és hű báróit egykori ellensége Ottokár védelmébe ajánlotta. IV. Béla végül 1270. május 3-án hunyt el. Utóda fia, István lett, V. István néven. Halála után az esztergomi ferencesek

GALAMBOSKŐ – Népmonda nyomán –

Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mert nyomában ott vágtattak a tatár lovasok. Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben. Hiszen jól sejtették a tatárok, mert abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált. A király erősen megéhezett, meg is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget bucsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük. Egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett. Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok? A galambok a közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészkeket, hogy két sisak megtelt galambtojással. Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással: – Fogyassza felséged! A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják. fellázadt a magyarok ellen, és csatlakoztak az immár II. Ottokár néven cseh királlyá koronázott Ottokárhoz. Béla idősebb fia, István herceg bos�szúálló hadjáratot vezetett a területekért, amelyeket azonban nem tudott visszafoglalni. 1260 elején lejárt a békeszerződés;

V. István június 25-én pedig megindultak a fegyveres harcok. A magyarok oldalára álltak a kunok, Danyilo orosz herceg csapatai, a lengyel fejedelmek, valamint a Balkánról a szerbek, a bolgárok és a görögök. Ottokárt támogatták a csehek, a morvák, IV. Béla halála az osztrákok, a stájerek és a sziléziai lengyelek. A Morva folyó mellett felállított templomába temetkezett családjával. A ellenséges seregek július 12-én és július halála után következő anarchikus időszak 13-án csaptak össze; a harc pedig a ma- miatt a kor embere a béke nagy királyát gyarok vereségével végződött. IV. Béla látta benne. Erre utal a sírjára vésett híres így kénytelen volt lemondani az osztrák sírvers is: területekről. (latinul) Belháború „Aspice rem caram: István herceg, mivel Magyarország tres cingunt Virginis aram: Rex, Dux, elvesztette Stájerországot, visszakapta az erdélyi hercegségét. Neki kellett gon- Regina, quibus adsint Gaudia Trina Dum doskodnia a határ védelméről, amelyet licuit, tua dum viguit elsősorban a be nem telepedett kunok rex Bela, potestas, Fraus latuit, pax firma fenyegettek. A herceg 1262-ben elérte, fuit, regnavit honestas”” hogy a király egészen a Duna vonaláig megnagyobbítsa a felségterületét, valamint felvette az ifjabb király címet. IV. Bélának nem tetszett a fia önállósodása, ezért 1264-ben megtámadta ; és eleinte ő állt nyerésre. Elfogta Istvánt és családját, azonban a herceg szövetségesei kiszabadították őket. Ezután István seregei fokozatosan kiszorították Béla hadait

12

(magyarul) „Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan”” – Geréb László műfordítása


IV. Béla és fiai törvénye (1267) Mi B. (=Béla) Isten kegyelmébõl Magyarország királya és I. (István) ugyanazon kegyelem által a magyarok ifjabb királya és erdélyi herceg és B. (Béla) egész Szlavónia ifjabb hercege, tudtára adjuk mindazoknak, akik jelen levelünket megtekintik, hogy Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak, hozzánk járulván, tõlünk alázatosan és hódolattal azt kérték, hogy õket Szent I. (=István) királytól megállapított és elnyert szabadságukban megtartani kegyeskedjünk, hogy nekünk és a koronának annál hívebben és lelkesebben szolgálhassanak, minél kegyesebb szabadságokkal ajándékozzuk meg õket. Mivel úgy találtuk, hogy kéréseik és követeléseik jogosak és törvényesek, tanácsot tartván báróinkkal, s az õ hozzájárulásukkal azokat teljesítendõknek véltük. Figyelemmel tartva azt, hogy ezáltal az ország jobb állapotáról kell gondoskodnunk.

2. A várföldek és udvarnokok földjeinek visszaadásáról Úgyszintén akarjuk, hogy az összes várföldeket és az udvarnokok földjeit, amelyekre a mi nevünkben vagy a királynéasszony nevében népeket gyûjtöttek össze, a várnak és az udvarnokoknak vissza kell adni, nehogy a falvak a szabad vendégek kiváltságos nevének örvendhessenek.

1. A nemesek népeinek teljes mentességérõl az adók és a megszállás alól. Elrendeltük tehát, hogy adókat vagy behajtásokat a kamara haszna címén vagy más címen a nemesek népeitõl soha, semmi idõben ne szedjenek, hasonlóképpen élelmiszereket sem., és a megszállás címén sem fogjuk õket sem mi, sem mások háborgatni.

4. A nemeseknek a királyhoz, illetõleg fiaihoz való szabad átmenetelérõl Úgyszintén megengedtük, hogy a nemeseknek, amennyiben közülünk bárkihez is át akarnak menni, miután erre engedélyt kértek és kaptak, legyen meg a joguk az átmenetre, és ezért birtokaikat ne pusztítsák el.

3. A nemesek személyének és vagyonának a király által való tiszteletben tartásáról Úgyszintén elrendeltük, hogy ne legyen szabad nekünk a nemesek közül senkit sem rossz tanácsra bírói ítélet nélkül elfogni, bebörtönözni vagy személyében megkárosítani. Hanem bíróság elé vonva, a bárók jelenlétében, harag, gyûlölet vagy kedvezés kizárásával kell ítélni az ilyen fölött, megtartván a jog rendjét.

Buda IV. Béla korában


13

5. A nemesektõl elfoglalt földek visszaadásáról Ezenkívül elrendeltük, hogy a nemesek földjeit, melyeket a mi vagy a királynéasszony szabad falvainak a népei, avagy udvarnokok, vagy pedig a várnépek bármely ürüggyel elfoglaltak vagy elfoglalva tartanak, e nemeseknek vissza kell adni, báróink közül kettõnek a belátása és ítélete szerint, akikbe mi és a nemesek bizalmukat helyezzük. 6. Az örökös nélkül meghalt nemesek birtokainak öröklési módjáról Úgyszintén azt akarjuk, hogy ha valaki a nemesek közül esetleg örökösök nélkül hal meg, az ilyennek birtokait és javait addig szét ne szedjék, senkinek ne ajándékozzák, senkinek ne adományozzák, senkinek el ne örökítsék, amíg az illetõ meghaltnak rokonait és nemzetsége tagjait a mi jelenlétünk elé nem hívták, és e birtokokról az õk és báróink jelenlétében intézkedés nem történik, ahogy jog rendje meg fogja szabni. Ezen idõ alatt pedig a meghaltnak mind birtokait, mind javait a rokonok és nemzetségbeliek tartozzanak megõrizni. 7. A nemesek hadkötelezettségérõl külföldi hadjáratok esetén Úgyszintén elrendeltük, hogy ha elõfordul, hogy országok vagy tartományok elfoglalására vagy megszerzésére sereget indítunk, a nemeseket akaratuk ellenére a seregbe nem kényszerítjük, csak ha valaki önként akar hadba vonulni avagy fizetésért; sem pedig arra, hogy fiaink vagy mások megsegítésére menjenek, õket akaratuk ellenére semmiképpen nem kényszerítjük. 8. A székesfehérvári törvénynapokról Úgyszintén elrendeltük, hogy minden évben a szent király ünnepén, közülünk valaki tartozzék Fehérvárra jönni, és min-

Buda vára és városa den megyébõl két vagy három nemes tartozik megjelenni, hogy azoknak jelenlétében minden kártevésrõl és jogtalanságról, bárki okozta és követte el azokat, minden panaszosnak elégtételt szolgáltassunk. 9. A hadjárat alkalmával meghalt nemesek birtokainak öröklési módjáról Úgyszintén: ha a nemesek közül valaki, akinek nincs örököse, a hadjárat alkalmával meghal, birtokai – bármely módon szerezte is azokat – a király kezére ne háramoljanak, hanem a hadban meghalt személy rokonaira vagy nemzetségére szálljanak, úgy tudniillik, hogy örökös birtokai rokonságának maradjanak, a vásárolt vagy szerzett birtokokat pedig engedjék át bárkinek, akinek õ életében akarta adományozni. 10. Az írásbeli kérvényezés megszüntetésérõl Úgyszintén: a nemesek ügyeit kérvények nélkül kell elintézni. És mindezekben, valamint más, Szent István király által megállapított szabadságokban, eme nemeseket meg fogjuk tartani, és sértetlenül meg fogjuk õrizni, Isten minket úgy segítsen és az Istennek szent evangéliumai és az Úr keresztjének életadó fája. Ha pedig közülünk valaki a jövõben ezen határozatot és a Szent I. (=István) királytól megállapított szabadságot áthágná, ami távol legyen, õt az esztergomi érsek úr egyházi fenyítékkel kényszerítse az elõbb elmondottak sértetlenül való megtartására, amit mi magunk is elfogadtunk egyezõ akarattal. Hogy pedig ezek a mi rendelkezéseink az érvényesség örök erejével bírjanak, számukra jelen levelünket pecsétjeinkkel erõsítettük meg. Kelt az Úr ezerkétszázhatvanhetedik évében.

14


Batu (1205 körül – 1255) mongol kán Első évek

Dzsingisz kán legidősebb fiának, Dzsocsinak (Tusi) másodszülött fiúgyermeke. Az 1227-ben meghalt nagyapja, Dzsingisz kán örökségeként megkapta az Araltól északra és nyugatra fekvő tartományokat. Dzsingisz örökösének, (nagykánnak) Ügetájt (Ögödej kán) ismerte el, akit Batu kán elkísért a Kína elleni hadjáratába. Jutalmul 1235-ben Batut kinevezte az Európa meghódítására induló hadak élére.

Nyugati hadjáratok

(1236 - 1242) Batu kán, és hadvezére Szubutaj számos nyugati államot megtámadott. Mintegy 130 000 fős sereggel 1236-ban legyőzte a volgai bolgárokat, államukat az Arany Horda részévé tette. 1237 telén kelt át a Volgán, ezzel megkezdődött a Kijevi Rusz hódoltatása. A fegyelmezett sereg gyors sikereket ért el. Azokat a városokat, amelyek nem voltak hajlandóak behódolni és adót fizetni könyörtelenül felégette, lakosait lemészárolta. (Rjazany, Szuzdal, Vlagyimir, Tver, Jaroszlav) 1239-ben kerül sor Csernyigovra és Perejaszlavra, 1240-ben pedig lerombolta Kijevet, majd tovább vonult nyugat felé. A mongol hódítással a széttagoltsággal küzdő Rusz hosszú időre elvesztette függetlenségét. Lengyelországba 1241 januárjában Tatárjárás a Túróczy-krónikában

Batu 10 000 harcosból álló hadsereget küldött Orda parancsnoksága alatt. Itt több győzelem után 1241 április 9-én a döntő legnicai csatában tönkreverte az egyesített német-lengyel lovagsereget. A csatában II. Henrik lengyel fejedelem is meghalt. Lengyelország szerencséjére a mongolok a csata után Morvaországon keresztül Magyarországra zúdultak, és csatlakoztak Batu kán főseregéhez. Az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után a Batu kán vezette fősereg bevette Halicsot, majd két részre oszlott, és két különböző irányból támadt a Magyar királyságra. Az 1241 és 1242 között lezajlott tatárjárás során felprédálta az országot. Konstantinápoly ellen tervezett hadjáratát abbahagyta, mivel Ögödej 1241-ben meghalt, és ott akart lenni a következő évben tartandó nagykán választáson. Ezzel fellélegezhetett Európa.

Udvartartása

Plano Carpini művéből: Ez a Batu igen fényes udvartartást visz; vannak testőrei és van mindenfajta tisztségviselője, akárcsak kánjuknak. Kimagasló helyen ül, mint valami trónuson, vele egyik felesége; többi asszonya, valamint fivérei, fiai és más kisebb rangúak lejjebb, középen ülnek padon, a többiek meg mögöttük a földön helyezkednek el, de a férfiak jobbról, az asszonyok balról. Sátrai, me-

Batu kán

lyek Magyarország királyáé voltak, lenvászonból készültek, hatalmasak és nagyon szépek. A családtagok kivételével senki kívülálló nem mer hívatlanul a sátorhoz közelíteni, bármilyen magas rangú és nagy hatalmú legyen is, hacsak nem tudják, hogy ez a vezér kívánsága. Mi, ahogy mondandónkat bevégeztük, a bal oldalra ültünk, mert jövetelükkor így tesznek a követek valamennyien, viszont a kántól való távozáskor mindig jobb oldalt helyeztek el. Középen, a bejárat közelében asztal van, erre teszik az italt arany – és ezüstedényekben. De Batu meg a többi tatár herceg sohasem iszik, főképpen nyilvánosan nem, csak mikor dalolnak és kobzon játszanak neki.

Arany Horda

Batu vezette az ún. Kék Hordát, Orda pedig a Fehér Hordát. Ezekből a hadakból folyamatosan alakult ki az Arany Hordának nevezett államalakulat. (1236-ban birodalmat alapított melyet Kipcsaknak (az Aranyhorda birodalmának) neveztek el.) Az Arany Horda birodalma 1502ig állt fenn. Batu 1255-ben halt meg az Arany Horda fővárosában, Szarajban.


15

Julianus barát Julianus barát egy magyar Domonkosrendi szerzetes volt, aki Gerhardusszal és még néhány szerzetestársával két utazást tett, hogy megkeresse a magyarok őshazáját keleten.

Első útja (1235-1236)

Julianus negyedmagával indult útnak 1235. május elején az Esztergom melletti Újfaluból Konstantinápoly felé. Ott hajóra szálltak, áthajóztak a Fekete-tengeren,

JULIANUS BARÁT

– Rikárd barát jelentése nyomán – IV. Béla király uralkodása alatt történt, hogy a magyarországi barátok, akik a népet keresztény hitre térítették, újabb tervet szőttek. Olvasták a magyarok krónikájában, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiszállt, mert az a föld az ott lakókat eltartani már nem bírta. A barátok megsajnálták azokat a magyarokat, akik ott élnek, és akiktől ők is származnak, mert hiszen azok hitetlenül élnek. Ezért elhatározták, hogy az ázsiai magyarokat felkeresik, és őket keresztény hitre térítik. Ahogy ezt elhatározták, kiválasztottak négy testvért, a legbuzgóbb ifjú barátokat, hogy ezek a pogány magyarokat felkeressék. De ugyan merre menjenek? A régiek írásaiból csak annyit tudtak, hogy kelet felé laknak, de hogy hol lehetnek, azt egyáltalán nem tudták. A négy barát elindult vándorútra, három éven át keresték a pogány magyarokat, jártak szárazföldön, utaztak hajóval is, de hiába: az ázsiai magyarokat nem találták meg. Elmondták a többi barátnak, hogy a hosszú úton mit tapasztaltak, s most már a sok tapasztalatot is felhasználták, amikor újra elküldték négy szerzetest a pogány magyarok felkeresésére. Ezek a szerzetesek világi ruhát öltöttek fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették, és útnak indultak. IV. Béla király támogatta a szerzeteseket, az ő költségével jutottak el Bolgárián, a római birodalmon át Konstantinápolyba. Itt tengerre szálltak, és harminchárom nap múlva Szikhia földjére érkeztek, és Matrika városában megszálltak. Szikhia népe kereszténynek vallja magát. De a fejedelemnek, ahogy mondják, száz felesége van. Szikhiában minden férfi teljesen leborotválja a fejét, és a szakállát megnöveli. A nemesek is simára borotvált fejjel járnak, de ők meghagynak egy hajtincset a bal fültövük mögött. Matrikában a barátok ötven napot töltöttek el, mert útitársakra vártak. Amikor elegen gyűltek össze, és vezetőt is szereztek, ismét útnak indultak. Tizenhárom napig vándoroltak olyan pusztákon, ahol sem embert, sem házat látni nem lehetett. Végre arra a földre érkeztek, amelyet Alániának

és valószínűleg a mai Tamanynál kötöttek ki. Innen kelet felé vették útjukat, és eljutottak Torgikánba, az alánok városába, ahol fél évig vesztegeltek. A helyzetük nem lehetett valami rózsás, mert a négy

mondanak, és ahol keresztények és pogányok vegyesen élnek. Itt minden faluban van egy fejedelem, s egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának. Emiatt folyton harcolnak egymás ellen: fejedelem fejedelem ellen, falu falu ellen küzd. Alániában sokáig vártak útitársakra, de senki sem mert útnak indulni, mert a szomszédságban élő tatároktól nagyon féltek. Ezért aztán két szerzetes megunta a sok várakozást, és onnan hazatért. De Julianus és Gellért testvér bátran kitartott. Pedig nagy nyomorúságban éltek: kanalakat és más tárgyakat faragtak, ezeket eladták, és abból pénzeltek. De bizony nagyon vékonyán éltek, kenyeret sohasem láttak, csak kölest főzhettek maguknak. Hat hónapig éltek Alániában, akkor végre néhány pogány társaságában útra keltek, és egy hatalmas pusztaságon át harminchét napig folyvást mentek. Ezalatt huszonkét, hamu alatt sült kenyérrel éltek, olyan kicsinyekkel, hogy ha öt nap alatt megeszik, akkor sem laktak volna jól belőle. A hosszú vándorút alatt Gellért testvér megbetegedett, alig tudott vánszorogni, a kísérők pedig nem ismertek kíméletet, el akarták hagyni az úton. De Julianus testvér nagy önfeláldozással és bátorsággal támogatta, vezette testvérét, Gellért barátot. Pedig Gellért barát már annyira kétségbeesett, hogy azt mondta neki: – Hagyj itt a pusztában, meghaltam én már, száraz tőke lettem. Miattam ne késlekedj, el ne mulaszd Isten munkáját! De Julianus nem hallgatott rá. Támogatta, segítette, buzdította társát, s így haladtak nagy fáradsággal a pusztában. Egyszer Julianus észrevette, hogy a pogány kísérők valamit terveznek. Összedugták a fejüket, és tanácskoztak, néha pedig a barátokra mutogattak. Érezte Julianus a veszedelmet, de ugyan mit tehetett ellene? Egyszerre a kísérők rárohantak a két barátra, felsőruhájukat letépték, és meg akarták őket gyilkolni. A barátok kétségbeesetten mutogatták, hogy semmijük sincsen, aztán könyörögni kezdtek életükért. Amikor a pogányok látták, hogy valóban nincs náluk pénz, életben hagyták őket. Út és ösvény nélkül haladtak a pusztaságon, s végre a harminchetedik napon elérkeztek a szaracénok földjére. De ott sem pihenhettek, mert szállást sehol sem kaptak: az éjszakát a mezőn töltötték esőben és fagyban. Reggelre kelve

16


szerzetes közül kettő feladta a küzdelmet, és visszaindultak Magyarországra. Julianus Gerhardusszal maradt, akivel északi irányba indultak el, 37 napot gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, míg egy Bunda nevű iszlám városba nem értek. Itt Gerhardus meghalt. Julianus egyedül folytatta útját; a túlélés érdekében egy muzulmán pap szolgálatába állt, és annak kísérőjeként jutott el Volgai Bolgárországba (kb. a Volga-Káma-

Bjelája-Ural folyók által határolt terület). „Annak az országnak egyik városában, amely – mint mondják – ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez (az asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie s azt állította, hogy két napi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket keres.” Az asszony útmutatásai

Julianus bement a városba, és alamizsnát koldult. Amikor a város fejedelme megtudta, hogy keresztény szerzetes, megsajnálta, és bőven adott neki alamizsnát. Innen egy másik városba mentek, de ekkor már Gellért szerzetes olyan beteg volt, hogy tovább nem mehetett. Egy szaracén befogadta a házába, és ott a szerzetes rövid szenvedés után az Úrban elszenderült. Julianus a város mellett eltemette társát. Julianus barát szobra

Ezután Julianus barát, aki magára maradt, elszegődött szolgának egy mohamedán paphoz és annak feleségéhez. Ezek éppen Nagy-Bolgáriába készültek, és Julianust magukkal vitték. Nagy-Bolgária egyik városában, amelyről azt mondják, hogy ötvenezer harcost állít ki, Julianus egy magyar asszonyt talált, aki arról a földről jött ebbe az országba, amelyet a barát keresett. Az asszony elmagyarázta a barátnak, hogy a magyarokat kétnapi járóföldre megtalálja, sőt az utat is megmutatta. És valóban két nap múlva Julianus barát az ázsiai magyarokat megtalálta. Ott laktak a Volga folyó partján. Amikor a pogány magyarok a barátot meglátták, és megtudták, hogy magyar, nagyon megörültek. Körülvezették a házakban és a falvakban, mindent megmutattak neki, és szívesen fogadták. Az ázsiai magyarok a barátot alaposan kikérdezték, mindent tudni akartak a magyarok királyáról és a nyugati országról. Julianus barát


alapján Julianus folytatta útját, és ráakadt az őshazában (Magna Hungaria) maradt magyarokra. Az elválás óta eltelt közel 800 év ellenére megértette nyelvüket. Itt olyan híreket szerzett, hogy a keleten lakó mongolok megtámadni készülnek Európát. Hazatérve beszámolt tapasztalatairól IV. Béla királynak. Julianus élményeit az őshazabeli magyarokról és az ottani állapotokról, némi elfogultsággal, Richardus barát jegyezte

szavait szívesen hallgatták, akármiről szólt is. Nyelvét megértették, mert teljességgel magyar nyelven beszélnek. Az ázsiai magyarok olyan pogányok, akiknek Istenről sejtelmük sincsen, de bálványokat sem tisztelnek. Úgy élnek, mint az állatok, földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és ilyesmit esznek, lótejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek. Ezek a magyarok a hadban nagyon serények. Ők is tudják a régiek hagyományából, hogy a nyugati magyarok tőlük származnak, de hogy merre lehetnek, azt nem tudják. Ezeket a magyarokat a szomszédos népek sokszor megtámadták, de soha le nem győzték. Még a tatárok sem bírtak velük: amikor megtámadták őket, a magyarok legyőzték a tatár hadat. Ezért aztán a tatárok szövetkeztek a magyarokkal, és együtt tizenöt országot teljesen elpusztítottak. A magyarok földjén Julianus találkozott a tatár fejedelem követével, aki tudott magyarul, oroszul, kunul, németül, arabul és tatárul. Ez a követ elmondta, hogy az a tatár sereg, amely onnan ötnapi járóföldre táborozik, Németország ellen indul, de még visszavárják a másik sereget is, amelyet a perzsák pusztítására küldtek el. Elmondta azt is, hogy a tatárok földjén túl van egy igen nagy nemzet, amely minden emberi fajnál magasabb és erősebb. Ez a nemzet is kiszáll a tatárokkal együtt, és ennek a nemzetnek a katonái mindenkit elpusztítanak, aki nekik ellenáll. Olyan hadjárat készül itt, amilyen még sohasem volt a világon. Amikor a barát ezt meghallotta, elhatározta, hogy mindjárt hazaindul, és hírt ad Béla királynak. Hiába kérlelték a magyarok, hogy maradjon még, mert a barát arra gondolt, hogy egymagában úgysem boldogulhatna itt, s ha meghal, senki sem ad hírt az ázsiai magyarokról és a tatárok készülődéséről. Ezért Julianus búcsút vett a pogány magyaroktól, akik megmutatták neki a hazatérés útját. Júniusban indult haza, közben csak néhány napot pihent, s mégis csak karácsony második napján lépett be Magyarország kapuján. Így találta meg Julianus barát az ázsiai magyarokat, és így hozott hírt a tatár veszedelemről.

17

minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet.”. Julianus nem Konstantinápolyon keresztül tért haza, hanem 1236. június 21-én indult és az ottani magyarok által leírt, a kijevi kereskedők által is használt rövidebb utat választva Rutén- és Lengyelföldön átkelve 1236. december 27-én érkezett vissza Magyarországra.

Második útja (1237)

Julianus barát első és második útja le, és küldte el Rómába: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet [kumiszt, azaz erjesztett kancatejet] és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásokban nagyon vitézek. A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy (most) hol laknak, nem tudták. A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mond-

ta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.” Julianus kevesebb, mint egy hónapot töltött Magna Hungariaban, de ez alatt az idő alatt is bizonyára sok tapasztalatot összegyűjtött és nagy vendégszeretetnek örvendett. Gyors hazatérésének okát páter Richardus így írta le: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák. Másrészt (meg) azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni, vagy elbetegesednék, munkája füstbe menne,

18

A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére Szubutáj kb. 130 000 fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítmények bevétele). A lakókat megölték vagy rabszolgasorba hajtották. Volgai Bolgárország a Dzsocsi ulusza, a későbbi Arany Horda része lett. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungarianak nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították (lásd: Tatárjárás). Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt.

Jelentősége

Julianus barát volt az első, aki hiteles tudósításokkal láttal el a Szentszéket és közvetve a nyugat-európai uralkodókat a mongol készülődésről. Tapasztalatait más európai utazók is felhasználták, többek között Giovanni da Pian del Carpine, aki kísérői (Benedictus Polonus, C. de Bridia és a cseh Ceslaus) egy részével 1245-46ban pápai követként utazott a mongol Güjük nagykánhoz; Ascelin 1247-ben, André de Longjumeau 1248-ban, majd 1253-1254-ben Rubruki Vilmos ferences barát a Szentföldön keresztes háborút vívó IX. Lajos francia király követeként járt Möngke nagykán karakorumi udvarában.


ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT Január 18. *Klissza (Dalmácia), 1242. +Nyulak szigete (ma: Margitsziget), 1270. január 18. Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnő volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértől és a győzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni őket a Muhi pusztánál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belső-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról. Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben.

Dalmáciai Klissza vára A domonkosok rendi családja, amelyben Margit felnövekedett, még csak né-

SZENT MARGIT LEGENDÁJA

– A Margit-legenda nyomán – Erős fogadással megfogadta IV. Béla király, hogy ha Isten még egyszer országába visszavezeti, és népét ismét felemeli, egyetlen lányát neki ajánlja, apácának nevelteti. Fogadásáról nem is feledkezett meg, és amikor egyetlen leánya, a kicsi Margit a harmadik évét betöltötte, bizony kolostorba küldte. Ott nevelkedett a király egyetlen leánya, távol az édesanyja jó szavától, távol a díszes és kényelmes palotától. Ahogy nőtt, növekedett, egyre inkább távolodott a világi hiúságtól, és közeledett az egyházi tanításokhoz. Az apácák klastromában élt a Nyulak szigetén, amelyet később róla Margitszigetnek neveztek el. Híre járt a közeli országokban, de még a távoli tartomáKMCSSZ, Akadályverseny 2012

hány évtizede létezett. Még telítve volt az első buzgalom frissességével és töret-

nyokban is, hogy van Béla királynak egy szépséges szép lánya, s egymás után érkeztek a kérők Magyarországra. Megkérte Margitot a cseh király őfelsége, s megkérték sokan mások is, de ő annyira utálta a világi hiúságokat és gyönyörűségeket, hogy hallani sem akart házasságról. Messze földről jöttek szerzetesek és apácák, de jöttek nagy nemes özvegyas�szonyok, nagy uraknak és fejedelmeknek feleségei is, hogy a királykisasszony szent életében gyönyörködjenek. Mert Szent Margit mindig térdre ereszkedett Jézus és Szűz Mária képe előtt, úgyhogy a sok térdepelés miatt térdének kalácsai megdagadtak és megkeményedtek. Életének minden napján örült, ha szolgálhatott, és az apácanővéreknek szolgálatot tehetett. Amennyivel felülmúlta őket méltóságával és nemességével. A nemes magyar király egyetlen lánya, az ország büszkesége ott főzött a konyhán, elmosta a tálakat és a fazekakat, és hordta a tüzelőt. Télen is ő tisztította a halat, ezért aztán kezének bőre meghasadozott, s a vére kiserkedt. Történt egyszer, hogy Szabina nővér, Donát úr leánya rákot főzött vacsorára

19

lenségével. Amíg a prédikáló testvérek bejárták Spanyolországot, Dél-Franciaországot és Észak-Olaszországot, tanítottak,

koldultak, eretnekekkel vitatkoztak, addig a Szent Domonkos szabályait követő női kolostorok a belső, misztikus jámborság

a nővéreknek. De főzés közben a fazék a parázs közé esett, és mindenestül kigyulladt. Szabina nővér csak sikoltozott, de nem mert a fazékhoz nyúlni. Akkor lépett be Margit asszony, s amikor meglátta az égő fazekat, puszta kézzel megfogta, és kivette az izzó parázs közül. De halljatok csodát: a tűz sem kezét, sem ruháját nem égette meg. A szent szűz a kolostor ebédlőjében is szolgált: felsöpört, kiszolgálta a nővéreket, s egy falatot sem evett addig, míg a többiek az asztaltól felkeltek. De különben is, mindenkor a második asztalnál evett, miképpen a szolgálólányok. Történt egyszer, hogy a szent szűz a nővérek kézmosó vizét, amelyet közösen használtak, ki akarta vinni, de a nagy csebret egyedül nem bírta. Ezért magához szólított egy nővért, éppen Boboldi ispánnak lányát, a büszke Csengét. Azt mondta neki: – Szerető atyámfia, vigyük együtt a moslékos csebret! Csenge nővér semmit sem szólt, kivitte a csebret Margittal, de amikor az udvarra értek, letette a csebret, és a moslékos vízzel a szent szüzet arcul verte. Margit pedig ezt békességgel elszenvedte, elmosolyodott, és azt mondta: – Szerető atyámfia, mit művelsz? Ilyen szeretet és alázatosság élt a szent szűz szívében. De híre járt egyszerűségének és engedelmességének is. A közedényekkel megelégedett, az étel hitványát válogatta, s panaszát ember soha nem hallotta. Amit a főnökasszony parancsolt, elsőnek teljesítette. Ha a nővérek közül valamelyiknek atyja, anyja vagy rokona meghalt, a szent szűz mindjárt felkereste, vele sírt, és azt mondta: – Akarta volna az Úristen, szerető atyámfia, hogy inkább énnekem történt volna, hogynem teneked. Ha pedig a nővérek közül valaki meghalt, a szent szűz addig nem távozott a testétől, míg el nem temették, hanem ott imádkozott a holttest mellett, s úgy megsiratta, mintha rokona lett volna. Ez a szentséges szűz nagyon szerette a szegényeket, és maga is szegénységben akart élni. Ruhája mindig szakadozott és foltos volt. Néha a sárból vett fel posztófoltokat, és azzal foltozta meg köntösét. Történt egyszer, hogy IV. Béla király eljött a lányához. Szent Margit nem mert atyja színe elé kerülni, mert erősen rongyos volt a köntöse. Hirtelen elfutott Kandida nővérhez, és megkérte, hogy foltot vessen a köntösére. Kandida nővér nagy munkával foltozta meg, mert a köntös már úgy elrongyolódott, hogy Margit asszony karjának húsa alóla kilátszott. Amikor pedig a főnővér, aki a ruhát osztotta, Margitot meglátta, azt mondta neki:

őrhelyei voltak. Szűz Mária bensőséges szeretete, a szenvedő Megváltó iránti nagy odaadás, valamint a megalkuvás

– Asszonyom, én teneked jobb palástot adok. De Margit asszony azt felelte: – Ne úgy tégy, szerető atyámfia! Két hitvány palástot varrj össze, és foltozd meg, azt viselem én. Fején egyszerű velumot, fátyolt hordott, mint a többi nővérek. De amikor meglátta, hogy a szolgálólányok durva, goromba fejkendőt hordanak, elcserélte a magáéval, és az övét a szolgálóknak adta. A sarui is mind leszakadoztak a lábáról. Amikor mindezt a főnökasszony látta, azt mondta a szent szűznek: – Ha ezt a te atyád és anyád megtudnák, rajtunk nagy szégyent tennének. De Szent Margit asszony azt mondta erre: – Kérlek tégedet, szerető anyám, a Jézusnak szerelméért, hagyjad, hogy én ígyen tegyek. A szent szűz ágya csak egy földre vetett gyékény volt, erre néha egy kődarabot tett párnának. Ezen nyugodott a magyar király lánya. Vezeklőövvel, korbácsolással testét erősen gyötörte, soha pihenést magának nem engedett. Ezért kora ifjúságában nagyon elgyengült, és érezte, hogy halála közeledik. Amikor az egyik nővért együtt elsiratták, azt mondta a főnökasszonynak: – Én szerelmes anyám, én leszek az első a nővér után, aki meghalok. – És ez így is történt. Amikor a szentséges szűz megbetegedett, odahívatta a főnökasszonyt, és átadta neki az ő ládájának kulcsát. Ó, szerető atyámfiai, akarat szerint való szent szegénységnek szeretői, tartói és kívánói, kik a mezítelen Jézust mezítelen követitek, lássátok, nézzétek, hajoljatok jól oda és lássátok, mit lelt a főnökasszony a magyar király lányának kincsesládájában! A szent szűznek ezek voltak a kincsei: ciliciumok vagy vezeklőövek a derék sanyargatására. Az egyik megszakadozott már a gyakori viselés miatt, a másik cilicium pedig vasból készült, hogy nagy keménységgel szorítsa a testet. Egy vessző is volt ott, melyre a szent szűz sündisznóbőrt erősített, s azzal ostorozta magát. Találtak két nemezkapcát, melyek kétfelől hegyes vasszegekkel voltak kiverve, ezeket viselte a szent szűz a lábán. Ezek voltak Margit asszony kincsei, melyekkel érdemeket gyűjtött, és ezekkel az érdemekkel segíti most a hozzá folyamodó bűnösöket. Betegségének tizenharmadik napján, huszonkilenc esztendős korában a szent szűz elnyugodott az Úrban. Legottan a szentséges szűznek az orcája csodálatos fényességgel megfényesedett, s olyan szép világosság támadt a szeme alatt, mintha egész arcát megaranyozták volna.

20


nélküli vezeklő szellem voltak lelkiségük jellegzetes vonásai. A vezeklés mindenekelőtt a szeretet önfeláldozó tetteiben, betegek gondozásában, bélpoklosok ápolásában nyilvánult meg.

Szent Margit Ebben a szellemben nőtt fel Margit. Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Különböző kijelentései értésünkre adják, hogy a tizenkét éves leány tudta, mit tesz, amikor letette fogadalmát Humbert rendfőnök előtt. Isten kétszer is nagyszerű lehetőséget adott neki arra, hogy az egész világ előtt bebizonyítsa: ő teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetősége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai előnyökkel járnának. Az első kérő a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Margit mindkettőt


Leánykérőben Szent Margitnál A cím csalóka, hiszen amikor ez az eset történt, IV. Béla leánya, Margit még természetesen életben volt (hiszen az ő kezét kérték meg), és sem ő, sem más nem tudhatta, hogy halála után szentté avatják. Bár azt sejteni lehetett, hogy élete nyomot hagy majd az egyházi krónikákban. A tatárjárás közben született leányt anyja és apja felajánlották Istennek, azaz apácának szánták. Mivel a tatárok csakugyan eltakarodtak, és a következő években sem tértek vissza, a királylányt már 4 éves korában kolostorba adták. Előbb Veszprémben, majd a kifejezetten számára épített domonkos rendi apácakolostorban élt a Nyulak szigetén, azaz a mai budapesti Margitszigeten. Itt magára talált: szerette ezt az életet. Önmagát egyfajta „engesztelő áldozatnak” tekintette Magyarországért. Ápolta a mások szemében legvisszataszítóbb betegeket, és elvégzett minden piszkos házimunkát, aminek a közelébe se kellett volna mennie. Maga kérte, hogy ne tekintsék őt királylánynak, mert - ő csak egy apáca. „Mindent Istenért, másokért tett” magáért semmit. 1260-ban Margit 18 éves volt. Egyike IV. Béla nyolc élő gyermekének! A nyolc lány közül kettő meghalt még Dalmáciában, utánuk jött a két fiú, István és a kis Béla. A többi lányt férjhez adták. Margit maradt csak apácaruhában. Még nem tett végleges fogadalmat, tehát elvileg még kijöhetett volna a kolostorból, hogy férjhez menjen. És erre éppen alkalom nyílott, II. Ottokár cseh király, miután lassan-lassan véget értek háborúi a magyarokkal, új feleség után nézett. A békét megpecsételhette volna azzal, hogy elveszi IV. Béla lányát! Bélát is csábította a dolog. Egykor tett fogadalmát most felülírta volna a politika és a diplomácia. Ebben a felesége, Mária Szent Margit vezeklő öve királyné is egyetértett vele. Csak éppen Margit, az érdekelt nem akart semmiképpen sem férjhez menni. Nagyon határozottan kijelentette, hogy inkább egy késsel levágja az orrát és az ajkát, elcsúfítja magát, de nem hagyja el a kolostort. Állítólag maga II. Ottokár is eljött magyar földre, régebben is járt már itt, most átcsónakázott a szigetre, hogy maga beszéljen Margittal, de a királylány neki sem mondhatott mást, mint az apjának, Ottokár tehát kosarat kapott, ami nagyon meglephette. Egy királynak nem szoktak nemet mondani...! Béla azonban feltalálta magát: az egyik lányának, Annának a lányát, azaz az unokáját adta férjhez Ottokárhoz! (Volt neki vagy húsz; csak Erzsébet nevű lánya szült tíz gyermeket.) Így mindenki jól járt: a cseh király mégis kapott magyar feleséget, a békét is megkötötték, és többé nem háborúztak egymással. Margit a kolostorban maradt, ahol még tíz évet élt a legnagyobb szegénységben, önfeláldozás és önsanyargatás közepette. Halála után csaknem azonnal szentként kezdték el tisztelni. Boldoggá avatása még a középkorban megtörtént, hivatalos szentté avatására egészen 1943-ig kellett várni.

21

határozottan visszautasította. Ottokárral azonban -- atyja sürgető kérésére -- egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetős fölháborodással azt mondta a nővéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsőségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ő jegyese egyszer s mindenkorra. Szenttéavatási aktái megmaradtak, s nővér- és kortársainak, élete tanúinak sok értékes és hitelt érdemlő vallomását is tartalmazzák. Értésünkre adják, hogy Margit számára magától értetődő volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való hősies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szenttéavatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.’’ Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja:

Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni.

Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását. Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott

harcában a győzelmet előre megmondotta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekből férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpádházi uralkodó mes�szemenő terveivel és erőfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelősségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklő életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik. Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idős volt ahhoz, hogy önmaga felől szabadon döntsön, megerősítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen. Huszonnyolc éves korában halt meg,

Szent Margit képe Kolozsváron szeretettől és vezekléstől elemésztve. Halála óráját derűs arccal előre megmondotta a nővéreknek. Boldoggáavatási perét sohasem fejezték be, de tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943-ban avatták szentté.

IV. Béla szentté és bodoggá avatott lányai

IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci hercegnő házasságából 10 gyermek született, melyek közül a későbbiekben a katolikus egyház szentté illetve boldoggá avatott. Kunigunda (1224–1292), V. Boleszláv lengyel fejedelem felesége később kaliszi apáca. Lengyelország és Litvánia védőszentje. Jolán (1235–1298) apáca volt. Erzsébet (1236 – 1271) XIII. Henrik bajor herceg felesége, bajorország hercegnéje. Konstancia (1237-1276) házassága révén halicsi hercegné. Később férje halála után apáca lesz. Margit (1242 – 1270) apáca volt.

22


A Tatárjárás A tatárjárás az Európa elleni mongol inváziót, ezen belül Magyarország 124142-es megszállását jelenti. A mongolok támadása a 13. századi Európa történelmének egyik meghatározó eseménysorozata volt. A magyarországi pusztítást leíró egyik fő forrás Rogerius mester, váradi kanonok műve, a Siralmas ének. A magyar történetírás a „tatárjárás” kifejezést alkalmazza az Arany Horda (krími tatárok) által elkövetett későbbi betörésekre is. A mongolokat a magyar történetírók tévesen tatároknak nevezték, mivel a Fekete-tengertől északra élő türk nyelvű népcsoportok egy része behódolt a mongoloknak, felvette az egyik mongol törzs, a ta-ta nevét, és segédnépként részt vett a mongolok hadjárataiban. A tatárjárások borzalmait és a lakosság felháborodását jól tükrözi a magyar népnyelv, amely a tatár népnév elé gyakran tette oda a kutyafejű jelzőt.

Előzmények

Magyarországon II. András és Béla kora jelentette az egyház hatalmának csúcspontját. Az 1222-ben kiadott Aranybulla egyes részei ellen már III. Honorius pápa is ellenérzését fejezte ki, és végül IX. Gergely nyomására fejlesztették tovább a királyi levelet. 1231-ben megszületett a bulla első korrekciója, amely az egyház érdekei szerint készült. Ez a dekrétum az egyházi birtokok megerősítése mellett az állami jogkörbe tartozó igazságszolgáltatást is jórészt egyházi kézbe tette le, ugyanis a bírói döntéseket bizonyos esetekben a felállított káptalani hiteles helyeken kellett elfogadtatni. A magyar uralkodók azonban nemcsak az állam irányításában álltak szemben a pápával, hanem gazdasági érdekeik is gyakran ütköztek. Ennek legfontosabb eleme a királyi sómonopólium volt, amely a koronának egyre jelentősebb bevételeket jelentett. A só kereskedelmét pedig iz-

maelita kereskedők bonyolították az egész királyság területén. A kor egyháza a koldulórendek szegénysége mellett azonban jelentős gazdasági és pénzügyi hatalomra is szert tett. Ezért IX. Gergely fellépésére a magyar egyház igyekezett kiiktatni az izmaelita monopóliumot. A pápa Magyarországra küldte legátusát, Jakabot, Praeneste püspökét, azzal az ürüggyel, hogy ott térítse keresztény hitre az izmaelitákat és a zsidókat. Jakab azonban hamar II. András értésére adta, hogy a só kereskedelmének jövedelmét adja át az egyháznak. András kincstárának jelentős részét adta az izmaelita kereskedők adója, ezért a király megtagadta Gergely óhaját. Erre válaszul az egyházfő 1232-ben interdiktum alá helyezte egész Magyarországot, amelyet Róbert, esztergomi érsek léptetett érvénybe. Miután András trónja nem állt a legbiztosabb lábakon, a király kénytelen volt engedni, és 1233. augusztus 20-án Jakab és András megkötötte a beregi egyezményt. Az egyezmény a sómonopólium mellett az egyház függetlenségéről is szólt, és Gergely törekvéseinek tükrében az államot gyakran az egyházi hatalom alá rendelte. Az igazságszolgáltatás privilégiumának megerősítése mellett a beregi szerződés


23

felmentette a klérust az adók és a kamara haszna fizetése alól, az izmaelitákat pedig eltiltotta minden közhivataltól és gazdasági tevékenység folytatásától. Gergely azt is elérte, hogy az izmaelitákat megkülönböztető jel viselésére kötelezték. Az egyházi befolyás ilyen mértékű megnövekedése okot adott volna Gergely pápának, hogy közbelépjen a tatárok támadásakor, de a császárral zajló konfliktusa miatt erre nem volt lehetőség. 1241-ben javában dúlt II. Frigyes császár (aki amúgy Szicíliában székelt, és Németország ügyeit ténylegesen Siegfried mainzi érsek intézte) és IX. Gergely pápa között a konfliktus, keleten maga a kereszténység került súlyos veszélybe. A tatárok csapásai alatt több keleti birodalom összeomlott, méghozzá viharos gyorsasággal. Az Árpádok uralta Magyar Királyság Európa politikai életének egyik meghatározó állama volt akkoriban. Frigyes császárnak ugyanúgy fontos érdekei kötődtek az országhoz, mint Gergely pápának, mégis mindkét hatalmasság csak biztató szavakkal segítette Bélát. Ami Franciaországot illeti, ott IX. Lajos a valdensekkel harcolt, hatalma még nem stabilizálódott. Thuróczy: Tatárjárás

Az 1241-42-es tatárjárás Kelet-Európa mongol meghódítása Az orosz-kipcsák (kun) hadak 1223ban a Kalka-menti csatában vereséget szenvedtek a mongoloktól. Ekkor a kunok tömegesen menekültek nyugatra, és a mai Moldvában, a Keleti-Kárpátok lejtőin telepedtek le. 1224-ben II. András király kiűzte a Barcaságból az 1211-ben letelepített, de túlságosan önállósulni akaró Német Lovagrendet, így a Kárpátok kanyarulatában lévő Bodzai szoros és Törcsvári hágó ideiglenesen védelem nélkül maradtak. A mongolok elől menekülő kun törzsek számára II. Endre magyar király és Róbert esztergomi érsek 1227-ben megalapította Milkóban a milkói püspökséget. A megkeresztelt kunok azonban nem vállalták az ország határainak védelmét, ezért Béla király 1239-ben az ország belsejében adott nekik menedéket. A Szubedej és Dzsebe által vezetett mongol hadak megindultak a Volgai Bolgárország ellen is. A legyőzhetetlennek tartott Dzsingisz kán hadai azonban 1223-ban Szamara Bendnél vereséget szenvedtek a volgai bolgárok királya (iltäbär) Ghabdulla Cselbir által vezetett csapatoktól. Dzsingisz kán 1227-ben meghalt, de a

Bonfini festménye a tatárjárásról Kukdaj és Bubede által vezetett mongolok 1229-ben visszatértek, és az Ural folyónál legyőzték a bolgár határvédő csapatokat. II. András magyar király 1229-ben orosz bojároknak menedéket adott Magyarországon, és már akkor hallott a közeledő veszélyről. Pár évvel később, 1232-ben a mongol lovasság meghódította Baskíria dél-keleti részét, és elfoglalta Volgai Bolgárország keleti részét is. A magyar Julianus barát 1235-ben elérte a volgai bolgárok országát és keleten maradt magyarokat meglátogatva hírt hozott IV. Béla királynak a készülő mongol támadásról.

Az ország újjáépítése

24

A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére Szubutáj kb. 130 000 fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítmények bevétele). A lakókat megölték vagy rabszolgasorba hajtották. A volgai Bolgárország a későbbi Arany Horda része lett. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungarianak nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán – akárcsak a kunok révén küldött korábbi levélben – feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. Íme a levél szövege: „Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy


sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kúnokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kúnoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ideoda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!” A mongolok tovább folytatták előnyomulásukat nyugat felé. A Kárpátoktól keletre élő és megkeresztelkedett kunok 1239-ben a mongolok elől, Kötöny vezér vezetésével, Magyarországra menekültek, miután IV. Béla király befogadta őket. A király segélykérő leveleket küldött az egymással harcban álló pápának és a német-római császárnak (ez utóbbinak társuralkodója is volt), valamint a francia királynak, de nem kapott választ. A Kadán által legyőzött lengyel hercegek egy csoportja 1239. februárban hozta el Batu kán harmadik, megadásra felszólító levelét a magyar királynak. 1240. december 6-án elesett Kijev. A vatikáni levéltárban fennmaradt Julianus barát feljegyzése a tatárok harcmodoráról („Levél a tatárok életéről”): „Hanem hogy valamit az ütközetről is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos és hogy az ütközet első összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyíleső esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és lándzsát kevésbbé használják. Ék alakú csatarendjüket pedig így építik ki: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenő kémek se

Magyarország a XIII. században tudjanak valami módon elrejtőzni közöttük (és) az ütközetben lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különböző elemekből összegyűlt népség nem képes semmiféle hűtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénből álló – csoportot különböző nyelvű és nemzetiségű egyénekből állítják össze. Az általuk uralt összes tartomány királyait, vezéreit és mágnásait, amennyiben feltételezhető róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják. A katonákat pedig és a háborúban bátor, egyszerűbb népséget a háborúra felfegyverkezve maguk előtt hajtják akaratuk ellenére (is). Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megműveljék a földeket. (…) A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és győznek, (csak) kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk; de ha a harcban meghátrálnak, könyörület nélkül megölik őket a tatárok. (…) A megerősített várakat nem ostromolják meg, hanem előbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a


25

vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erődítményük megostromlására.”

A tatárjárás Lengyelországban

Batu kán úgy gondolta, hogy ha a háború Magyarországra is kiterjed, a lengyelek bizonyára segítségükre sietnek. Lengyelország ellen tehát 10 000 harcosból álló hadsereget küldött Orda parancsnoksága alatt. Már 1241 januárjában feltűntek felderítő egységei Lublin és Zawichost alatt, a tényleges invázió azonban egy hónappal később következett be. Kis-Lengyelországban a mongolok nem találtak jelentős ellenállást, a krakkói és sandomierzi lovagokat egy-egy csatában megverték, és Klemens krakkói várispán, valamint Włodzimierz vajda is súlyos vereséget szenvedett 1241. március 18-án Chmielniknél. Mindkét főnemes elesett, és Kis-Lengyelország Krakkó és Sandomierz vidékével a mongolok kezére került. II. Henrik lengyel fejedelem országa nyugati határán várt a nyugati hatalmak beígért segítségére, de közben a kis-lengyelországi hadak maradványait és saját

Térkép a tatárjárásról friss alakulatait Legnica körzetébe vonta össze. Az európai uralkodók azonban a császárság és pápaság hatalmi harcával voltak elfoglalva, és nem vették komolyan Henrik segélykérését. Csak a templomos és a johannita lovagok valamint a cseh király, I. Vaclav küldött segítséget, de ez utóbbi végül elkerülte a csatát, csapatait Legnicától egy napi járásra megállította. Valószínűleg attól tartott, hogy a keresztény erők veresége esetén Csehország könnyű prédája lesz a mongoloknak. A legnicai csata 1241. április 9-én zajlott le, II. Henrik hadseregének vereségével és a fejedelem halálával végződött. A vereség okaként általában az Európában ismeretlen harcmodort és II. Mieszko váratlan megfutását tartják. A sziléziai herceg haláláról két feljegyzés maradt fenn: az egyik Jan Długosztól származik, a másik C. de Brigie Historia Tartatorum-ában fogalmazódott meg, és jelenleg ezt tartják hihetőbbnek, mivel az eseményekhez időben közelebb íródott, és értesülései az események szemtanúitól származnak. Lengyelország szerencséjére a mongolok nem akarták elfoglalni az országot, mivel a legnicai vereség után röviddel (miután hiába próbálták megostromolni Wrocławot)

Morvaországon keresztül Magyarországra zúdultak, és csatlakoztak Batu kán főseregéhez. Henrik ruhátlan, lefejezett holttestét özvegye azonosította. II. Henrik bal lábán hat ujj volt, amit az 1832. évi exhumálás is megerősített. Henriket az általa alapított wrocławi ferences kolostorban temették el.

A magyarországi invázió

A betörés és pusztítás

A hadműveletek stratégája Szubutaj, Batu kán hadvezére volt, aki a tatárjárás előtt már sok évvel kémekkel hálózta be Európát, és a hadjárathoz szükséges minden információt begyűjtött. A mongol hadsereg 9 tümenből (kb. 90 000 harcosból) állt. A nomád népek általános haditaktikájának megfelelően a mongolok a meghódított népek harcosait előörsként használták fel a hadjárataikban. A mongolok előtt a kegyetlenségükről hírhedt mordvinok haladtak. A magyar királyi haderő kb. 50 000 fegyverest számlált, ehhez jött volna még a kb. 10 000 kun harcos. Az orosz fejedelemségek és Lengyelország elfoglalása után a Batu kán vezette

26

fősereg bevette Halicsot, majd két részre oszlott, és két különböző irányból támadt Magyarországra: A keleti irányból (korábban Halicsot bevevő) fősereg a mai Bukovinán át délre tartva két részre oszlott: az egyik sereg a Radnai hágón tört be Erdélybe (március 31.), és 1241. április 2-án győzelmet aratott az erdélyi határőr csapatok felett, majd feldúlta Besztercét (április 3.), Kolozsvárt (április 11.), Váradot, Örvéndet, Tamáshidat, Pereget, és Csanád térségében egyesült a másik sereggel, amely Szubutáj és Bedzsak vezetésével a Szeret folyó mentén dél felé tartott, elpusztította a Milkói püspökséget, átkelt a Bodzai szoroson, felégette Brassót (március 31.), lemészárolta Sólyom fia Pósa erdélyi vajda hadát, majd bevette Küküllővárt, Gyulafehérvárt (április 4.), Szebent (április 11.) és Kercet. Ezt követően a portyázó hadak újból összeverődtek, és a Maros folyó mentén haladtak nyugatra, pusztítva az útba eső településeket, majd a Várad felől érkező északi seregrésszel egyesülve bevették Csanád püspöki székhelyet, utána Szegedet, és észak-északnyugati irányba előrenyomulva elérték Pestet, Budát, Vácot és Esztergomot. Az északi irányból támadó sereg 1241. március 12-én átkelt a Vereckei hágón. A leírások szerint a sereg nem az országúton tört előre, hanem több ezer szláv favágó készített neki hadi utat az erdőkön át. A Tomaj Dénes által vezetett 5000 fős magyar határőrséget elseperte. A mongol előörsök a nagyobb folyók völgyein és a síkságokon előnyomulva és dúlva 3 nap alatt elérték Pestet, március 17-én elfoglalták és felgyújtották Vácot, majd a velük megütközni akaró IV. Béla király serege elől egészen a Sajó folyóig hátráltak. A magyar főurak csak ekkor kezdték összegyűjteni csapataikat, és bár a király megtiltotta, hogy megütközzenek a mongolokkal, Csák Ugrin kalocsai érsek és az egyetlen külföldi segítség, Babenberg Frigyes osztrák herceg csapata megtámadta


Térkép a muhi- csatáról a mongolokat. Ugrin vereséget szenvedett, csak pár emberével sikerült megmenekülnie, Frigyes azonban kisebb győzelmet aratott és ezzel sokakat felbátorított. A foglyul ejtett mongolok között kunok is voltak, és ez a magyarokban tovább fokozta a már korábban megfogalmazott gyanút, hogy a kunok összejátszanak az ellenséggel. Budán a felizgatott tömeg megölte Kötönyt, a kunok vezérét, és több kun előkelőt. A Kunságban összegyűlt kun sereg erről értesülvén a magyarok ellen fordult, és feldúlta a Duna-Tisza közét, a Szerémséget, közben megsemmisítette Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós seregét, majd déli irányban elhagyta az országot.

kán vezetésével. Két nappal később a mongol fősereg a muhi csatában (1241. április 11.) megütközött a számban körülbelül megegyező magyar királyi haddal, és vereséget mért rá.

Magyarország pusztulása

Béla királynak sikerült elmenekülnie Ausztriába, ám ott II. (Harcias) Frigyes foglyul ejtette, és csak jelentős váltságdíj illetve területi engedmények fejében hagyta távozni. Észak-északnyugat felől újabb mongol sereg érkezett Bajdar vezetése alatt, sikertelenül megostromolta Turócot és Nyitrát, majd Esztergomnál csatlakozott a többi mongol hadhoz.

A Muhi-emlékpark sziluettje

A muhi csata

Április 9. után, miután feldúlta Lengyelországot és a Legnicai csatában (Leignitz mellett) legyőzte a sziléziai és német hadakat, Batu kán csapataihoz újabb mongol sereg csatlakozott Orda


A mongolok sikeresen átkeltek a Dunán, kihasználva, hogy a szokatlanul hideg tél miatt az befagyott, és a magyarok hiába próbálták a jég feltörésével megakadályozni az átkelést. Mialatt a király Ausztria felé menekült, a mongolok sikertelenül próbálták bevenni Győr, Pannonhalma és Székesfehérvár erődítményeit. A mongolok egy része, Kadán vezetésével a sebesült Kálmán herceget és az Ausztriából hazatérő Béla királyt üldözte Segesd, Varasd, Kemlék, Csázma, és Zágráb irányába, de egyetlen várat sem vettek be, részben azért is, mert a menekülő Béla királyt akarták elfogni, és az ostromok több időt igényeltek volna. IV. Béla Zágrábból értesítette a pápai udvart a muhi csata véres veszteségéről. A krónikák szerint IX. Gergely megsiratta Magyarországot, és a domonkosokon keresztül keresztes hadjáratot hirdetett a tatárok ellen, azonban tényleges segítséget nem nyújtott az országnak, hiszen túlságosan lefoglalta a II. Frigyes ellen vívott háború. Béla király az Adriai-tenger partmellékén található Trau szigeti várában húzta meg magát, amelyet Kadán csapatai nem tudtak elfoglalni, ezért folytatták útjukat délkelet irányába, és Bosznián át távoztak az országból. A megrémült IV. Béla 1241 júniusában követei útján hűbéri esküt tett II. Frigyes német-római császárnak, cserébe a katonai segítségért, de ez utóbbi soha nem érkezett meg. (Pár évvel később a pápa ez alól az eskü alól felmentette.) „A Pest központtal berendezkedett mongolok igyekeztek megszervezni a be-

27

takarítást és az adóbehajtást a lakóhelyére visszacsalogatott lakosságtól.” Rogerius mester leírása szerint: „Aratás ideje volt, behordták a gabonát, a szénát és a szalmát és berakták a csűrbe. Ott állott mellettünk a kún és a tatár és mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj neje, a testvér szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörűséget találtak abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek a leánnyal vagy feleséggel. Kenézeket, vagyis ispánokat is rendeltek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is ilyen úr volt és talán 1000 falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról. Aki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.”

Emellett azt hangsúlyozzák, hogy a mongol sereg Kijevből történő elindulása óta sok harcost vesztett az orosz, lengyel, cseh és magyar seregek elleni csatákban. Nem tudta megsemmisíteni a teljes magyar haderőt – erre bizonyíték az is, hogy IV. Béla röviddel a tatárjárás után már több külföldi hadjáratott vezetett és visszaszerezte a tőle korábban kizsarolt nyugati megyéket is –, és nem tudta elfoglalni a magyar erődítmények jelentős részét sem.

A mongolok visszavonulása Ögödej kán 1241 decemberében meghalt, és ennek híre több hónapos késéssel jutott el Magyarországra. Ekkor a Batu kán vezette fősereg Buda és Pest térségéből délnek fordult, feldúlta Pécset, majd a Duna medrét követve, Szerbiát érintve (ahol szintén legyőzték a szerbeket és az ország egy részét is feldúlták) Havasalföld felé elhagyta az országot. Hozzájuk csatlakozott egy másik hadtest, amely Erdélyen keresztül távozott. Batu kán újból egyesült serege tehát 1242 márciusában Havasalföldön át vonult vissza kelet felé. 1241 áprilisa és 1242 márciusa közötti majdnem egy év leforgása alatt a mongol sereg dúlása nyomán Magyarország lakosságának kb. 40-50%-a pusztult el (3 millióból kb. 1,5 millió ember), emellett hatalmas volt az anyagi kár is. Egyes történészek vitatják, hogy Batu kán Ögödej nagykán halála miatt vonult volna ki az országból. Szerintük az új nagykán megválasztására csak 1246-ban került sor, és a választásra Batu el sem ment.

IV. Bélának Rómába küldött leveléből tudjuk, hogy Fehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és Abaújvár 1242. február 2-án még magyar kézen volt. Egyéb források vizsgálatából valószínűsíthető, hogy közel százhatvan magyar vár, kolostor és egyéb erődítmény nem került a mongolok kezére. Ismert, hogy a középkorban a könnyűlovasságra alapozott gyors mozgású hadseregeknek nem volt erősségük a várostrom. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a mongolok uralmával a közrendűek is szembeszegültek. Az erősségekben ostromlott harcosok és a nép együttes ellenállása nagyon megnehezíthette a mongolok dolgát, akik így szétszóródtak Magyarország egész területén. A kor viszonyai mellett a mongol hadsereg ellátása is nehézséget okozhatott, s a hátukban orosz területen új ellenállások szerveződ-

28

tek, főleg miután az oroszok a Csúd-tónál (1242. április 5-én) legyőzték a Német Lovagrendet, és erőik felszabadultak. A visszavonulás okaként felmerülhet a szükséges legelők elégtelensége is, azonban arról, hogy a visszavonulást mi váltotta ki, valójában még nincsenek biztos információk.

Az európai helyzet

Gergely pápa 1241. augusztusában 94 éves korában meghalt, és az új pápát, IV. Celesztint csak október 25-én sikerült megválasztani, de ő alig két hét múlva, november 10-én elhunyt. Ezután egy másfél éves pápai interregnum következett, IV. Incét a konklávé majd csak 1243. június 25én választotta pápává. Neki fontos szerepe volt a II. Frigyes és IV. Béla közötti hűbéri viták rendezésében. Béla ugyanis egész királyságát Frigyesnek ajánlotta fel, amen�nyiben a császár segít kiűzni a tatárokat Magyarországról. Miután Frigyes nem küldött sereget Béla megsegítésére, a magyar korona megőrizte függetlenségét, amelyet a császár nem akart elismerni. Ekkor Béla a pápához fordult, aki feloldozta a magyar királyt a császárnak tett hűségesküje alól.

Az ország újjáépítése

A tatárjárás után IV. Béla a királyi jövedelmeket zsidó bérlők kezébe adta. Ekkor alakul ki Budán a zsidónegyed a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. Szolgálataikért 1251-ben kiváltságlevelet kaptak Bélától, melyben a kamara szolgáinak nyilvánítja őket, így a király közvetlen védelme alatt állnak. IV. Béla uralkodása alatt az ország újjáépült, a királyt ezért szokták „második honalapítónak” is nevezni. A király hadvezérnek csapnivaló volt, de a békebeli kormányzáshoz már jobban értett, és a lyoni zsinat (1245) utasítására is, elrendelte a kővárak építését szerte az országban. Addig, kevés kivételtől eltekintve – például Esztergom, Veszprém, Székesfehérvár – nagyrészt földvárak álltak.


Tatárjárás Magyarországon Képregény

Rajzolta: Kasza Magdolna Írta: Magyar Sándor

30



31

32



33

34



35

FORRÁSMUNKÁK. Magyarország Történeti Kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig. Főszerkesztő: Benda Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981

Recommend Documents