fordulat társadalomelméleti kollégium szakmai folyóirata
TÉMA
Bebesy Dániel A peg-ek alkonya
Tobin adó és URR
IRODALOM
tek
Orbán Gábor Régi és új válságkezelési technikák Garamvölgyi Mihály Tokemozgás-korlátozások Andor László Új hang egy régi vitában
INTERJÚ
Hendrik Spiering Peer Vries Európa gazdagságának eredetérol
2002 tél-tavasz
FORDULAT Társadalomelméleti Kollégium Szakmai folyóirata
2002 TÉL - TAVASZ
Fordulat 2002 tél-tavasz A BKÁE Társadalomelméleti Kollégiumának szakmai folyóirata ISSN: 1585 0560 Szerkesztŋk: Orbán Gábor, Révész Éva, Szabó Adrienne Fedŋlapterv: Harasztosi Péter Felelŋs kiadó: Trautmann László Készült az Aula Kiadó nyomdájában, 150 példányban. Tansegédlet, kereskedelmi forgalomba nem hozható.
TARTALOMJEGYZÉK
TÉMA
BEBESY DÁNIEL A „PEG”-EK ALKONYA
4
ORBÁN GÁBOR RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
17
GARAMVÖLGYI MIHÁLY TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
32
IRODALOM
ANDOR LÁSZLÓ ÚJ HANG EGY RÉGI VITÁBAN
46
INTERJÚ
HENDRIK SPIERING A KÜLÖNÖS NYUGAT. PEER VRIES EURÓPA GAZDAGSÁGÁNAK EREDETÉRŊL
50
KRÓNIKA
59
A „PEG”-EK ALKONYA BEBESY DÁNIEL
JEFFREY SACHS, - aki az 1990-es évek elején Magyarországon tett látogatása idején az IMF egyik vezetŋ közgazdásza volt -, a CEU-n tartott elŋadásán a fejlŋdŋ, átalakuló gazdaságok stabilizációs programjaihoz a rögzítéses, „peggelt” árfolyamrendszereket ajánlotta. Az évtized során azonban kiderült, hogy ez a rendszer sok esetben össze-függött a valutaválságok kialakulásával, így változott a „hivatalos” ajánlás is, ami most már egyik lehetŋségként a kemény rögzítést, (hard peg) másik alternatívaként pedig a rugalmas árfolyamrendszer bevezetését szorgalmazta. Jelen írásomban vázolni szeretném azokat a jelenségeket, amik ezt az irányváltást elŋidézték, és röviden be szeretném mutatni, hogy milyen problémákkal kell szembenézniük a feltörekvŋ gazdaságoknak, amikor árfolyamrendszert választanak. Ezt követŋen empirikus alátámasztásként a 2000-2001-es török válság tapasztalatairól írnék az elŋbbiek tükrében. Ez az írásom tulajdonképpen egy össze-foglalója egyrészt annak a dolgozatnak, amit Orbán Gáborral közösen készítettünk, másrészt pedig egy a török válságról idén ŋsszel végzett kutatásomnak. Ebben az írásban nélkülözöm a részletesebb levezetéseket és adatelemzéseket, akiket komolyabban érdeklik ezek a kérdések olvassák el az elŋbb hivatkozott két írást. Alapprobléma – a lehetetlen hármasság A fejlŋdŋ országok a 80-as évek vége felé egymás után liberalizálták pénzügyi piacaikat. Történt ez egyrészt azért, mert gyenge pénzügyi szektorral rendelkeztek és a növekedésükhöz külföldi forrásokat vettek igénybe, azonban nem feledkezhetünk
4 FORDULAT
meg arról sem, hogy a fejlett országok gondolok itt elsŋ-sorban az USA-ra – kikényszeríttették ezt a változást (Calvo, 2000a). A 80-as évek adósságválságai azt eredményezték, hogy a kereskedelmi banki hitelezést fokozatosan felváltotta az értékpapírpiacról való finanszírozás. Megjelentek az állam-adósságot megtestesítŋ úgynevezett Brady-kötvények, melyek piaci forgalmának biztosításához nagyobb mennyiségť információra volt szükség a fejlŋdŋ országok makrofundamentumairól, politikai légkörérŋl, gazdaságirányításuk hitelességérŋl. Mivel ezek a tényezŋk a feltörekvŋ gazdaság magánszektora által kibocsátott értékpapírok hozamait is alapvetŋen meghatározták, a jobb információáramlással tér nyílt a nagyobb volumenť portfolió-beruházások számára is ezekben a gazdaságokban. Ezek az információk azonban nagyon költségesek, csak pár „specialista” rendelkezik velük, így a többi befektetŋ az ŋ mozgásukat fogja követni. Ez az aszimmetrikus információ eredményezi a csordaviselkedést (herd effect), ami habár egyéni szinten racionális, az eredŋjét tekintve mégis irracionálisan ingadozó tŋkemozgásokat von maga után. A szabad tŋkeáramlásból kiindulva, a gazdaságpolitikában ismert lehetetlen hármasság problémája, amely kimondja a szabad tŋkeáramlás, a rögzített árfolyamrendszer és az autonóm monetáris (kamat) politika egyidejť tarthatatlanságát – azt sugallja, hogy az országok kötelezzék el magukat az egyik vagy másik szempont felé, ugyanis ha egyszerre próbálják meg érvényesíteni a kettŋt, (kamatpolitika, árfolyampolitika) növelik a valutaválság veszélyét. A fentebb leírt nézet a kétpólu-
2002 TÉL –TAVASZ
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
sú szemlélet nevet kapta („bipolar view”, ld. Fischer, 2001). Eszerint kis, nyitott országok számára a „soft peg” árfolyamrendszerekrŋl való elmozdulás által biztosítható a lehetŋ legnagyobb növekedés és érhetŋ el ugyanakkor a pénzügyi stabilitás. IMFstatisztikák szerint ugyanakkor a ’90-es években markánsan ki-rajzolódó tendencia szintén ebbe az irányba mutat: egyre több ország lép ki az árfolyamrögzítésbŋl, és szélesít sávot vagy irányítottan lebegŋ rendszerben lebegteti a valutáját („hollowing out”). Rögzítés Miért volt régebben általánosan ajánlott a rögzítéses árfolyamrendszer? Válasz lehet az, hogy a fejlŋdŋ országok gazdaságainak nagyfokú indexáltsága miatt ez egy fajta eszköz volt az infláció féken tartásához. További ok volt a dollárban denominált államadósság magas szintje, melynek értéke hazai valutában egy leértékelés esetén megsokszorozódik. Az is a rögzítés mellett szólt, hogy a fejlŋdŋ országokban az import igen nagy hányadát teszi ki a fogyasztásnak, és így a valutaleértékelés komoly inflációs (ár-bér spirál) veszélyeket hordoz. Ezek miatt az IMF a válságkezelés során általában a kormányokkal megemeltette a kamatlábakat, és azt javasolta, hogy a valutát ne engedjék gyengülni. A valutaválságok rávilágítottak a peg gyengéire is. Az adott ország valutájának gyengülése esetén a jegybank elŋbb a tartalékokat kezdi eladni, hogy keresletet teremtsen saját valutája számára, majd a kamatlábakat kezdi emelni, hogy vonzóbbá tegye a hazai valutában denominált értékpapírokat. A magas kamatlábak súlyos költségeket jelentenek a reálgazdaságnak, csökkenek a beruházások, és a pénz-ügyi szférát is megterhelik, ugyanis a bankok forrásainak biztosítása egyre költségesebbé válik. Fejlett országokban gazdasági visszaesésnél egyértelmť válaszlépés a kamatlábcsökkentés, ez azonban a fejlŋdŋ gazdaságok esetében kivitelezhetetlen, ugyanis ott a valuta gyengülésekor emelni kell, hogy a
2002 TÉL –TAVASZ
peget tartani lehessen, különben azonnal kitörhet a válság. Az árfolyam stabilitását fenyegetŋ kiszámíthatatlan tŋkebeáramlások reálgazdasági hatásait elkerülendŋ, a jegybankok különbözŋ stratégiákkal élhetnek. Ezek közül az egyik az árfolyamrendszer rugalmasabbá tétele, ami a rögzítésben rejlŋ morális kockázatot próbálja megszüntetni: az árfolyam-kockázat jelentŋs növekedése elbátortalaníthatja a befektetŋket. A másik módszer a folyó fizetési mérlegen keresztül kiengedni a devizát, tehát a belsŋ abszorpciót növelni: ennek azonban korlátot szab a folyó fizetési mérleg hiányának fenntarthatósága. Kísérleteztek azzal is, hogy devizabelföldiek számára lehetŋvé tették a külföldi ingatlanok, értékpapírok szerzését, ezáltal ösztönözve a devizakiáramlást; ez viszont a szándékolttal ellentétes hatást is kiválthat, mert a befektetŋk nagyobb volumenť tŋkét hoznak be, tudván, hogy profitjaikat könnyebben repatriálhatják. A leggyakrabban használt, finomhangolásra is alkalmas eszköz, a sterilizált intervenció, amely egyben az ár-folyam egyoldalú rögzítésének egyik, valutaválságoktól független költségét is jelenti. Ez a mťvelet azonban sok bizonytalanságot rejt magában. A beáramló tŋke által megnövelt pénzmennyiség inflációs tendenciát idéz elŋ, és a dezinflációs politikát követŋ monetáris hatóság a hazai hitelállomány csökkentésén, azaz pénz kiszivattyúzásán keresztül, sterilizálással tarthatja stabilan a pénzmennyiséget. Az így meg-növekedett kamatok miatt viszont a tŋkebeáramlás mértéke csak fokozódik, és ezzel a probléma újratermelŋdik. Calvo és Reinhart (1999) ezzel az átmeneti kamatnövekedéssel indokolja a sterilizált intervenció azon tulajdonságát, hogy az a rövid lejárat felé tolja el a beáramló tŋke összetételét. Ez a mťvelet ráadásul komoly költségeket ró a központi bankra, és azon keresztül a költségvetésre. A központi bank az eladott állam-papírokra a külföldi kamatszint fölötti kamatot kény-
FORDULAT 5
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
telen fizetni, amelyeket nem képesek ellensúlyozni a devizatartalékok (három hónapos amerikai kincstárjegyek) után kapott kamatok. Ezen felül a kamatkülönbözet abból is adódik, hogy a központi banknak jócskán rá kell ígérnie az aktuális piaci hozamra, hogy gyorsan szťkíthesse a hazai likviditást. Ezek a problémák egy nyitott gazdaságban gyakran hatástalanná teszik a sterilizációs kísérleteket. A bizonytalan tŋkeáramlások problémáját tehát a legtöbb esetben nem sikerült megoldani, és így a peg-rendszerekkel kapcsolatban maradtak a korábban említett nehézségek. Írásomban késŋbb még visszatérek erre a problémára, és a török válság kapcsán elemzem azokat. Elŋbb azonban nézzük milyen alternatívákat kínál a „bipolar view”. Rugalmas rendszerek és azok problémái Több nemrégiben megjelent tanulmány – köztük Calvo (2000) és SavastanoEdwards (1999) – IMF-statisztikákra hivatkozva (IMF, 1997) mutatnak ki egy trendet, amely szerint az 1970-es évektŋl az árfolyamrögzítést fokozatosan felváltja a lebegtetés. Savastano és Edwards a Bretton Woods-i rendszer összeomlását, a kínálati sokkok gyakoriságának és erejének növekedését (elsŋsorban a ’73-as és ’79-es olajválságok értendŋek ez alatt) és a ’80-as évek adósságválságát említi az ehhez vezetŋ okok között. Ilyen feltételek mellett a szabadon lebegŋ valuta felveszi a piacról érkezŋ nyomást, és a feltörekvŋ gazdaságok számára nagyobb biztonságot nyújt egy negatív sokkal szemben, mint a deklarált árfolyamrögzítés. A másik tényezŋt abban látják, hogy a nagy volumenť tŋkeáramlások megdrágítják a rögzítés fenntartását. Az IMF vizsgálatokkal kapcsolatban Savastano és Edwards a következŋ problémákat veti fel: túlzó leegyszerťsítés az árfolyam-rezsimeket erre a két kategóriára osztani (a dolgozat 9 különbözŋ rendszert különböztet meg); másrészt, a kritizált vizsgálatok az olyan országok árfolyamrendszereit is rugalmasnak tekintik, amelyek valamiért arra kényszerültek, hogy
6 FORDULAT
feladják a rögzítést. Az utóbbival kapcsolatban fontos kérdés az idŋhorizont, tehát az, hogy mennyi ideig voltak érvényben a rendszerek. Harmadszor nem egyértelmť az ok-okozatiság: sem az infláció, sem a növekedés tekintetében nem tisztázott, hogy az alacsony inflációjú és magas növekedési ütemť országok választják-e a fix rendszert, vagy fordítva, az utóbbi eredményezi a kedvezŋ mutatókat. További problémát jelent, hogy gyakran jelentŋs különbség van a de jure (az IMF felé hivatalosan közölt) és a de facto, (azaz a valóságosan érvényben lévŋ) árfolyamrendszerek között. Calvo és Reinhart (2000) ebbŋl a problémából kiindulva fejtik ki az ún. „fear of floating” elméletüket. A tapasztalat az, hogy rugalmas árfolyamrezsimekkel operáló országok valutájának ingadozása csekély, ám az árfolyamok viszonylagos stabilitását nem magyarázhatja a külsŋ sokkok hiánya, hiszen azok továbbra is megvannak. Ebbŋl következŋen, és ez dolgozatuk legfontosabb állítása, azok az országok, amelyek de jure rugalmas árfolyamrendszerrel mťködnek, de facto manipulálják a valutájuk árfolyamát. A „fear of floating” jelenség létezését több empirikus tény is alátámasztja. Elŋször is már maga az a tény, hogy az árfolyam ingadozás mértéke irreálisan alacsony. Havi árfolyammozgásokat tekintve az USA-DM viszonylatban a paritás 59%-os valószínťséggel maradt +/2,5%-os sávon belül, míg a magát szabadon lebegtetŋnek deklaráló Bolívia esetében ennek valószínťsége jóval magasabb, 94-96%. Másodszor: a „hétköznapi elmélet” szerint tiszta lebegtetés esetén a devizatartalékok ingadozása elhanyagolható mértékť, hiszen nincs szükség devizapiaci intervencióra. Míg Japán nemzetközi tartalékainak szintje 75%-os valószínťséggel marad a 2,5%-os sávon belül, Mexikó esetében ez a szám csak 28%. Bolívia esetében az érték még kisebb, a válság utáni Koreában pedig mindössze 6%. Egyértelmť negatív korreláció állapítható meg a feltörekvŋ gazdaságok valutaárfolyama és tartalékai között. A kamatláb
2002 TÉL –TAVASZ
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
ingadozás is a „fear of floating” -ot igazolja, ha 500 bázispontos sávot veszünk alapul, akkor az USA-nál az ebbŋl való kilépés esélye megközelíti a 0%-t, Mexikóban és Peruban viszont így is 30%-ot kaptak. A kamatláb varianciája az alacsony inflációjú fejlŋdŋ országokban négyszerese a fejlettekben mért értéknek, magas inflációs múltú országok esetében a szorzó még nagyobb. A vizsgált országokban ingadozó kamatláb nem valami szigorú monetáris célkitťzés eredménye, amellyel pénzkeresleti sokkokra válaszol, sokkal inkább az árfolyam stabilizációjára irányuló direkt törekvés. A fear of floating okai A hagyományos felfogás szerint a rugalmas rezsimek a reálsokkok, a fixek pedig a nominális sokkok kivédésére alkalmasak, a feltörekvŋ gazdaságokra azonban rendszerint a vegyes (egyszerre reál- és nominál) sokkoknak való kitettség jellemzŋ, ezért sem a tiszta kötött, sem a teljesen rugalmas árfolyamrendszer nem képes a külsŋ hatásokra adekvát választ adni. Diszkrecionális árfolyampolitika – ez alatt irányított, vagy piszkos lebegtetés értendŋ – lenne optimálisnak tekinthetŋ, ennek azonban útját állja a feltörekvŋ gazdaságok egyik nagyon fontos sajátossága: a gazdaságpolitikai hitelesség hiánya. Míg az USAban „Greenspan elnök úr megrázza a piacokat egy apró célzással vagy 25 bázispontos emeléssel… a feltörekvŋ gazdaságokban a jegybankelnöknek az árbochoz vagy egy valuta-tanácshoz kell kötöztetnie magát, hogy némi tiszteletet vívjon ki” (Calvo, 2000b). A kormányok nem engedhetik meg maguknak, hogy az árfolyamingadozások aláássák egyébként is gyenge hitelüket, ezért az árfolyam stabilitását választják. A „fear of floating” másik fontos oka a feltörekvŋ gazdaságok részleges dollarizáltsága. Akkor beszélhetünk részleges dollarizáltságról, ha az adott országban a dollár betölti a pénz fizetési, forgalmi vagy értékmérŋ funkcióinak valamelyikét. A dollarizálódás azért jön létre, mert a hi-
2002 TÉL –TAVASZ
telességi problémából kifolyólag a kormány nem tud a külföld felé saját valutájában eladósodni, mert a gazdasági szereplŋk szerint mindig hajlamos lesz azt a pénzmennyiség növelésén keresztül elinflálni. A dollarizáció így tulajdonképpen az adósság indexálása. Az állami dollárkölcsönök növekedése a magán-szférát is a hazainál alacsonyabb kamatozású dollárhitelek felvételére ösztönzi, hisz tudja, ha a kormány leértékel azzal magát is csŋdbe juttatja. A részleges dollarizálódást intézményi tényezŋk is fokozzák. A fejlŋdŋ gazdaságok pénzügyi piacai nem elég mélyek, így ha valaki hosszú távra kíván eladósodni, azt csak külföldi valutában teheti meg. Ez azonban a források és eszközök lejárati egyensúlytalanságát fogja okozni, ami hirtelen leértékelésnél óriási vesztségeket jelent: ezért is kell az árfolyamot tartani. További intézményi tényezŋ, hogy a bankok esetében törvényileg szabályozzák, hogy a forrás és eszköz oldal arányosan azonos valutában legyen denominálva, ugyanis a „currency mismatch” leértékelésnél nagy veszteségeket jelent. A bankok így a dollárbetétek növekedésénél dollár-hitelek nyújtására kényszerülnek. A gazdaság dollarizálódásának általános következménye, hogy a leértékelések nagyon költségesek lennének, ezért jellemzŋ a „fear of float”. Felmerülhet, hogy miért nem hedgelik a pozícióikat a piaci szereplŋk. Röviden a válasz Eichengreen szerint az, hogy ez tulajdonképpen azt jelentené, hogy a hazai befektetŋ külföldön is képes lenne saját valutájában hitelt felvenni, erre azonban, mint ahogyan korábban láttuk, nincs lehetŋsége (Eichengreen – Hausmann, 1999). A kemény rögzítések Láttuk, hogy a peg rendszerek problémáira a rugalmas árfolyamok a fejlŋdŋ országok esetében nem nyújthatnak megoldást. Az árfolyam-rendszerek spektrumának másik végén a valutatanács és az egységes valuta (dollarizáció, euroizáció) helyezkedik el. A valutatanács, mint meg-
FORDULAT 7
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
oldás presztízsét az argentin válság eléggé megtépázta. A rendszer mögötti eredeti elképzelés szerint bevezetésével csökkenthetŋ a peg-rendszer hiteltelenségének problémája, ugyanis a jegybanktól megvonják a pénzteremtŋ funkciót, és így a pénzmennyiség teljesen a nettó devizapozíció függvényévé válik. Mivel ezt a rendeletet törvénybe foglalják, nŋ a hitelessége, így eshetnek a kamatok, csökken az államadósság terhe, és élénkülhet a gazdaság. A rendszer hátránya, hogy az autonóm monetáris politika feladásával jár, és ha valamilyen okból az országból távozik a tŋke, az likviditási válsághoz vezet, ugyanis a jegybank nem képes ellátni a vésŋ hitelezŋ funkcióját. A valutatanács argentín kudarca után a megerŋsített rögzítés megvalósítására már csak egy kemény valuta, általában a dollár hivatalos átvétele marad, ezt nevezik dollarizációnak. Ennek a szélsŋséges kötött rendszernek, amely a valutatanácsnál is nagyobb monetáris elkötelezŋdést jelent, legfontosabb elŋnye a fizetésimérlegválságok elkerülése. A jellemzŋen tŋkemérleg-oldalról érkezŋ sokkokról a ’90-es évek során be-bizonyosodott, hogy az általuk kiváltott leértékelés nem a gazdaság fellendítését segíti elŋ, hanem súlyos output-veszteségeket okoz. A dollár átvételével a leértékelés veszélye teljesen kiküszöbölhetŋ, így az árfolyamrendszer hitelessége, illetve a kamatok viszonylagos alacsony szintje és stabilitása is biztosítva van. A dollarizáció esetében tisztázni kell, hogy ez nem egy olyan rugalmas rezsimnek lehet alternatívája, amilyent a tankönyvbŋl vagy a fejlett gazdaságok tapasztalataiból ismerünk, hanem sokkal inkább egy, a „fear of floating”-típusú problémákkal terhes rezsimnek; azaz „lebegtetés” esetén a feltörekvŋ gazdaságok árfolyamának alakulására nem a rugalmasság, de a hektikusság lenne jellemzŋ. A dollarizáció hátrányaként elsŋsorban az önálló monetáris politika elvesztését szokták megjelölni, azonban ezzel kapcsolatban megjegyezhetŋ, hogy az úgynevezett „független monetáris politikát” folytató ország egyes változóinak (nemzetközi tartalékok, reálárfolyam) varianciáját
8 FORDULAT
már így is több mint 50%-ban magyarázzák az amerikai változók (Calvo, Leiderman és Reinhart, 1993). További ellenvetés a dollarizációval szemben, hogy a jegybank nem tud végsŋ hitelezŋként mťködni. Egy gazdaságban ugyanis adódhat olyan likviditás hiány, amely nem a bankok hatékonytalan mťködésébŋl adódik, és ilyenkor a központi bank átmenetileg póthiteleket nyújthat. Calvo szerint a dollarizációval nem szťnik meg a végsŋ hitelezŋ funkció, ugyanis az, az általános elképzeléssel szemben, nem bankóprést, hanem magánhitel-csatornákhoz való fordulást jelent (Calvo, 2000a). Az utolsó általános probléma a dollarizációval kapcsolatban a seignorage bevételek elvesztése, azonban egyre több javaslat lát napvilágot arra nézve, hogy a FED-del egyeztetve, hogyan lehetne ezeket a bevételeket megosztani. A török eset Ezután a hosszú felvezetŋ után következik írásomnak az a része, ahol a török példa kapcsán azt vázolnám, hogy a közgazdászok miért kényszerültek az elŋbbiekben taglalt kérdések boncolgatására a korábban „peg”-típusú árfolyamrendszert alkalmazó fejlŋdŋ országokkal kapcsolatban. A konkrét gazdasági problémák bemutatása elŋtt egy rövid kitérŋt kell tennünk, és meg kell néznünk a török politikai rendszer jellegzetességeit, amiben egyébként sok fejlŋdŋ országra hasonlít. Mindezt azért, hogy jobban megértsük az ország eladósodottságának körülményeit, és hogy rámutassunk az addigi stabilizációs programok törvény-szerť bukásának egy jelentŋs okára. Törökországban elméletileg a többpárti demokratikus rendszer az 1950-es évektŋl létezik, annak ellenére, hogy többször szakították meg katonai diktatúrák. A pártokat a centralizáltság jellemzi, a vezetŋ kezében központosul a hatalom általában hosszú idŋre. Nem jellemzŋ a párton belüli ellenzék, és nincsenek meg a
2002 TÉL –TAVASZ
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
párton kívüli fékek és ellensúlyok sem. Mindez az átláthatóság és a felelŋsség rovására megy. A politikusok hatalmukat klientúra-építéssel és felelŋtlen osztogatással próbálják körülbástyázni. Jellemzŋ a korrupció és a vesztegetés. Törökországot egy 2001-es felmérés kilencvenegy ország közül ötvenhetediknek jelölte meg egy olyan rangsorban, ahol a sorszám növekedése az elŋbb említett jelenségek növekedését jelentette (Transparency International, 2001). A döntéshozatalnál a választók megnyerése érdekében a rövid táv dominál. A 80-as évek nyitáson alapuló reform programja két társadalmi réteget: a bérbŋl és fizetésbŋl élŋket és az agrártermelŋket érintette hátrányosan. A veszteségeik mérséklése miatt számos állami támogatásban részesültek, elsŋsorban a költségvetésen kívüli különbözŋ alapokon és állami bankokon keresztül. A ’89-es török tŋkemérleg liberalizálást is sokan magyarázzák politikai érdekkövetéssel. Az addig hatalmon lévŋ Anyaföld Pártnak (ANAP) a ’89-es választásokon a népszerťsége nagymértékben csökkent. Ŋzal miniszterelnök a tŋke-mérleg felszabadítása révén várt gazdasági növekedéstŋl remélte a szavazatok visszaszerzését. Az osztogató politika most már nyitott gazdasági környezetben folyt. Törökországban már volt korábban két nagyobb populista politikai ciklus (populist cycles) az 50-es és 70-es években, azonban az 1987-93 közötti már nyitott tŋkemérleg és piszkosan lebegtetett árfolyam mellett történt. Az állami kiadásokat most már a rövid távú tŋkebeáramlásokból fedezték, és a politikusok meg voltak gyŋzŋdve arról, hogy ezek a pénzek mindig rendelkezésre fognak állni. A politikai életben három tényezŋtŋl várhatunk változást. A módosítás kényszere érkezhet felülrŋl, egyrészt a távoli EU csatlakozásból kifolyólag, másrészt az IMFés Világbank programok feltételrendszerébŋl következŋen. Mexikó jó példa az elŋbbire, hiszen a NAFTA ernyŋje alá kerülésével párhuzamosan sikerült végrehajtania a szükséges politikai és strukturális
2002 TÉL –TAVASZ
reformokat. Ezek a külsŋ kényszerek azonban belsŋ akarat hiányában nem sokat érnek. A belsŋ akarat pedig, ami a civil társadalom képében a harmadik tényezŋt jelentené, enyhén szólva nem túl erŋs. Összefoglalva tehát a politikai rendszer minŋsége döntŋ mértékben befolyásolja a pénzügyi globalizáció hatását az adott országra nézve. Mivel Törökországban a liberalizációt követŋen sem változott a politikai rendszerbŋl eredŋ laza fiskális politika, az ország egyre súlyosbodó adósságválságba keveredett, amely a fejlŋdŋ országokhoz hasonlóan gazdaságának alap problémájává vált. Az államadósság magas szintje mellett a hirtelen leértékelés, mint már a bevezetŋben is mondtam, komoly veszélyt jelent, így ez az állapot ösztönzi a rögzítéses rendszerek kialakítását. A peg által nyújtott „bizonytalan” biztonság azonban nagy veszélyeket rejt magában a fejlŋdŋ országokra jellemzŋ instabil bankrendszerre nézve. Erre szintén jó példa a török eset. Gyenge bankrendszer Törökországban, a 80-as évek liberalizációs, deregulációs hullámának következtében a pénzügyi piac integrálódott a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. Fontos változás volt, hogy különösen 1987-tŋl a bankok külföldi valutában denominált eszközállománya, és a deviza kötelezettségeik fokozatosan növekedni kezdtek. A külföldi valutában denominált eszközállomány mértéke a teljes eszközállományhoz viszonyítva az 1988-as 26%ról 1999-re 38%-ra módosult. Hasonlóan a devizakötelezettségek aránya az összes kötelezettséghez mérve ugyanebben az idŋszakban 25-rŋl 48%-ra változott. Ezeknek a folyamatoknak az alapja a kamatláb emelkedés volt, amit a kormány deficit finanszírozási politikája kényszerített ki. Még inflációs környezetben is a magas kamatlábak nagy reálkamatokat eredményeztek, amik ösztönözték a rövidtávú tŋke-beáramlásokat. Mint
FORDULAT 9
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
már korábban is mondtam, a beáramló pénzekbŋl finanszírozták a deficitet, és a központi bank is jelentŋs valuta tartalékokat tudott felhalmozni. Ebben a környezetben a kereskedelmi bankok azt a stratégiát választották, hogy devizában nyitott pozíciókat vállaltak fel. A török bankok megpróbálták betéti forrásaikat nem betéti forrásokra cserélni. A hagyományos banki tevékenységek háttérbe szorultak az arbitrázs mťveletekkel szemben. Az elŋbbiek ugyanis bizonytalan makró-gazdasági környezetben, és az ezzel járó nagy hitelkockázatok miatt nem voltak elég jövedelmezŋek. A bankok rövid távú stratégiákat dolgoztak ki, és jelentŋs kockázatokat vállaltak fel nagy pénzek reményében. A hazardírozást az is kikényszeríttette, hogy a ”nyitás” után a török bankok olyan versenynek voltak kitéve, amit nagy kockázat vállalásának hiányában nem tudtak volna vállalni. Az árfolyamkockázatnak kitett rövid pozíciók mértéke az 1990-93-as idŋszak alatt 1,8 milliárd dollárról 5 milliárdra emelkedett (Ertugrul-Selcuk, 2000). Ez az 1994-es válság alatt valamelyest csökkent, de aztán ismét növekedésnek indult: 1999-re elérte a 13,2 milliárd dollárt. Változás következett be a kereskedelmi bankok eszközállomány menedzselésében, ugyanis a direkt kölcsönnyújtások helyett állampapírok vásárlásába kezdtek. Erre az egyik technika az volt, hogy rövid távú kölcsönöket vettek fel külföldön, és a hazai piacon hitelt nyújtottak. A másik jellemzŋ megoldás a repo finanszírozás volt. Ez azonban a lejáratai szerkezet egyensúlytalanságából adódóan nagy kockázatnak volt kitéve. A repo piacon végrehajtott tranzakciók 99%-nak a lejárata egy nap, míg a vett állampapírok átlagos lejárata tizenöt hónap volt. A kereskedelmi bankok állampapír-vásárlása esŋ kamatkörnyezetben hatalmas profitokkal kecsegtetett. A papírok keresletének növekedése pedig tovább nyomta lefelé a kamatokat. A ’90-es évtized során a bankokat végig ez a rövid távú gondolkodás jellemezte: nagy kockázatvállalás magas profitok reményében. 1994-ben már volt egy
10 FORDULAT
kisebb válság, ami óvatosságra inthetett volna, azonban annak az egyetlen következménye, ami tulajdonképpen csak súlyosbította a helyzetet, az volt, hogy az állam garanciát vállalt a banki betétek biztosítására. A bankok így tovább folytatták a régi taktikát, ami egyfajta erkölcsi kockázatvállalás volt, hiszen a bankok maguk mögött tudhatták az állami biztosítást, és a peg garanciáját. 2000. elsŋ kilenc hónapjában, közvetlenül a válságot megelŋzŋen, a nyitott pozíciók mértéke kétszeresére nŋtt (Eichengreen, 2001). 1999-ben új banktörvényt alkottak, melynek keretében egy független bankszabályozó- és felügyeleti szervet hoztak létre, és olyan új elveket és szabályokat határoztak meg, amik a Baseli Egyezménnyel voltak összhangban. Ez az intézkedés már a ’99-es stabilizációs program része volt, errŋl beszélnék a következŋkben. A török stabilizációs program A ’90-es évek a török gazdaságot a tŋkeáramlások függvényében ingadozó növekedés, magas szinten beragadt infláció, nagy eladósodottság és ingatag pénzügyi szektor jellemezte. Az évtized során több stabilizációs kísérlet történt: az elsŋ az 1994-es válságot követŋen, majd 1998ban egy újabb1. Ennek sikertelensége miatt 1999. decemberében a török kormány egy új stabilizációs, dezinflációs programot fogadott el IMF felügyelet mellett. Az új program egy három éves idŋtávra szólt, és egy árfolyam-alapú stabilizációs kísérletet jelentett, melynek támogatására az IMF az adott idŋszak alatt négymilliárd dollárt szánt. A program célki-tťzéseit, a fiskális szigort, a strukturális átalakítást, a csúszó leértékelést és más pénzügyi mutatókat az IMF a program során folyamatosan ellenŋrizte, és így kritériumként szolgáltak a folyósítandó pénzekhez. 1 Törökországban 1961 óta az IMF tizenhat ilyen programban vett részt; ezek közül négy teljes kudarcba fulladt (Alper, 2001).
2002 TÉL –TAVASZ
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
Az infláció csökkentésének alapja azaz a monetáris politika közbülsŋ célja, az árfolyamcél - a csúszó-leértékelés volt. A török lírának ez egy elŋre bejelentett leértékelése volt egy 1 dollárból és 0,77 euróból álló valutakosárhoz képest, amitŋl azt remélték, hogy megtöri a hosszú évek során kialakult, (visszatekintŋ) inflációs várakozásokat. A leértékelés mértékét 2000. végére 20%.ban határozták meg. A gyakorlati tapasztalatok azt bizonyították, hogy a ’90-es évek „soft peg” rendszerei, amelyek árfolyam alapú inflációcsökkentéssel próbálkoztak, a spekulációs támadások miatt gyakran kudarccal végzŋdtek. Az 1999-es programba ezért beépítettek egy kilépési stratégiát, ami azt jelentette, hogy a leértékelésnél az árfolyam lebegési sávjának szélesítését vették tervbe, minden hatodik hónapban 15%-kal, ami 2002-re szabad lebegtetést eredményezett volna. A fokozatos kilépésre azért volt szükség, mert Törökországra, mint a többi fejlŋdŋ országra általában, jellemzŋ volt a nagyfokú dollarizáltság, ezért az árfolyamingadozások rendkívül érzékenyen érintették a gazdasági szereplŋk vagyoni helyzetét. A kormány ezért idŋt akart adni arra, hogy (elsŋsorban a bankok) fokozatosan csökkentsék a dollárban elszámolt kötelezettségeiket, vagy pedig oldják meg azok fedezését. Mint láttuk, a fejlŋdŋ országok esetében az utóbbi nem probléma-mentes, hiszen hiányzik a fejlett pénzügyi közvetítŋ szektor. Az IMF-program küszöbszámokat írt elŋ a hazai hitelállomány (NDC) és a központi bank devizatartalékaira nézve. Az NDC mértékét az 1999-es decemberi szinten határozták meg, és egy +/- 5%-os sávban ingadozhatott egy három hónapos intervallumon belül, azonban az idŋszak végére nem lehetett eltérés. A pénzmennyiség mértékét így teljes mértékben a beáramló tŋke határozta meg, amit nem sterilizáltak (no-sterilization rule), így tehát a központi bank kvázi-valutatanácsként mťködött. A likviditás biztosításának szempontja így háttérbe szorult, minthogy azt teljes mértékben a tŋkebeáramlás függvényévé tették. Az elképzelés szerint a jól
2002 TÉL –TAVASZ
mťködŋ tŋkepiacok a kamatláb változásán keresztül automatikusan biztosítják a szükséges pénzmennyiséget: pénzhiány estén a kamatlábak emelkednek, és így tŋkebeáramlást indukálnak, fölösleg esetén pedig ennek ellentéte zajlik le. A programban elŋírt küszöbszámokat Törökország végig betartotta. A leértékelés üteme a megállapodás szerint folyt, a hazai hitelállományt a központi bank nem bŋvítette, és a fiskális mutatókra is figyeltek. A költségvetés adóbevételeinek növekedése elérte a 18,3%-ot reálértéken, és ez jóval meghaladta az elŋirányzottat, az elsŋdleges egyenlegre vonatkozó kitételek már szeptemberre teljesültek. A program 2001 elejére ennek ellenére mégis megbukott: kérdés, hogy miért? A válság Közvetlenül a program meghirdetése után megélénkült a tŋke-áramlás Törökországba. A dezinflációs program megszüntette a török állampapírok árfolyamkockázatát, mivel elŋre bejelentett leértékelés volt érvényben. A nemfizetési (default) kockázat is csökkent a fiskális megszorítások és a strukturális átalakítások miatt. Hozzájárult az elŋbbi csökkenéséhez az a tény is, hogy Törökországot 1999. december 10-11-én a helsinki csúcson hivatalosan is az Európai Unió bŋvítésére váró országok között nevezték meg. A nagy kockázat-csökkenés a magas kamatok mellett arbitrázslehetŋséget jelentett a befektetŋk számára, így megindult a tŋkebeáramlás. Mivel a sterilizáció ki volt zárva, az országban a likviditás megnŋtt, és a hozamgörbét a csökkenŋ kamatok lefelé hajlították. A csökkenŋ kamatok lejjebb nyomták az adósságok kamatterheit is, így tovább csökkent a default kockázat, ami további tŋkebeáramlást indukált. Az államadósság terhei (GDI) az 1994-es válság utáni években általában 100-120% körül mozogtak; a program megkezdése után ez az érték 3040%-ra esett vissza (Yeldan 2001). A ka-
FORDULAT 11
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
matcsökkenéshez hozzá-járultak a már korábban tárgyalt banki mťveletek is, hiszen az állampapírok növekvŋ kereslete lenyomta a kamatlábakat. Az alacsony kamatlábak növelték a fogyasztást és a beruházások mértékét, és ezzel megindult a növekedés. 2000. elsŋ negyedévében a GDP 5,6%-kal, utolsó negyedében pedig 8,7%-kal nŋtt, ami éves szinten 7,2%-ot jelentett. A „mesterséges” növekedés gyorsan romló folyó fizetési mérleg egyenleghez vezetett (Yeldan, 2001). A romlás elsŋsorban az import növekedése miatt következett be, mivel míg az 1996-99-es idŋszakban 39,7 milliárd dollár értékť volt, addig 2000-ben 49,4 milliárdra nŋtt. Eközben az export mindössze 7,9%-kal bŋvült. Az import növekedése mögött egyrészt a növekvŋ beruházás és fogyasztás állt, az utóbbi emelkedését ráadásul ösztönözték a bankok által adott hitelek, ugyanis a kamatok esésével az arbitrázsmťveletekrŋl a hangsúly visszaterelŋdött a fogyasztói hitelek nyújtására. A kereskedelmi mérleg romlásának a másik oka a folyamatos reálfelértékelŋdés volt. Ezt az idézte elŋ, hogy az infláció nem konvergált elég gyorsan a leértékelés üteméhez elsŋsorban a beépült várakozások miatt (Alper, 2001a). További problémát jelentett, – immár fiskális oldalon – hogy az eredetileg tervezett 7,5 milliárd dollár privatizációs bevétel helyett csak 3,5 milliárd folyt be 2000. során. Az aggasztó jelek miatt szeptemberre megfordult a tŋkeáramlások iránya, a központi bank valutatartalékai 25 millió dollárral csökkentek az adott hónapban. Az isztambuli tŋzsde-index novembertŋl december közepéig 30%-ot veszített értékébŋl, és így 1999. márciusa óta a legalacsonyabb szintjét érte el (Alper, 2001a). Az év végi pénzkiáramláshoz hozzájárult az úgynevezett „januári hatás”. Ennek lényege, hogy az év végén a befektetŋk a feltörekvŋ piacokon eladják a papírjaikat, hogy így csökkentsék adókötelezettségeiket. Csökkent a likviditás, a központi bank azonban a „no-sterilization rule” miatt nem pumpálhatott pénzt a gazdaságba; ez vezetett az elŋzŋ részben tárgyalt bankválsághoz. A bankok igyekeztek megszaba-
12 FORDULAT
dulni az állampapíroktól, emelkedtek a kamatok, ismét megnŋtt a nemfizetési kockázat, és a befektetŋk próbálták elhagyni a piacot. Csak november 20. és december 5. között 6,4 milliárd dollár hagyta el az országot (Alper, 2001a). A központi bank november 17-e és 30-a között feladta a sterilizáció-mentességet, és nyílt piaci mťveletek keretében 4,3 milliárd dollár értékť pénzt pumpált a piacra, ami viszont azonnal visszatért a központi bankhoz devizakövetelés formájában. Ez a folyamat a dezinflációs program ellen hatott két oldalról is: ugyanis az NDC meghaladta a felsŋ küszöbértéket, a valutatartalékok mértéke pedig elérte az alsó határt, így ezek a mťveletek a jegybank hitelességét is veszélyeztették. A vészjósló számok hatására még több befektetŋ hagyta el az országot, ugyanis féltek egy esetleges leértékeléstŋl, hisz a valutatartalékok mértéke mélypontra zuhant, ami spekulációs támadásnak tehette ki az országot. November 30-án a központi bank bejelentette, hogy nem támogatja tovább a kereskedelmi bankokat. A hír hatására az overnight kamatok 1700%-ra ugrottak december elsejére. December 6-án beavatkozott az IMF, és hozzáférhetŋvé tette a Supplementary Reserve Facility (SRF) forrásokat, ami 7,5 Mrd dollárt jelentett. Ez lehetŋvé tette a török líra elleni spekulációs támadás elhárítását, azonban a pénzhiányt nem szüntette meg: a kamatok továbbra is magasak maradtak. 2001. február 20-án a kincstár állampapírok aukciójára készült: a cél az volt, hogy mintegy 5 Mrd dollárnyi kölcsönt vegyenek fel a hazai piacról, ami a teljes belsŋ adósság 10%-át jelentette. Az aukció kimenetele sokat elárulhatott a gazdasági szereplŋknek a piacba, illetve a stabilizációs programba vetett bizalmáról. Egyébként az aukciót követŋ napon járt le egy korábbi 7 milliárd dollár értékť belsŋ adósság. Egy nappal az aukció elŋtt az ország miniszterelnöke Bülent Ecevit látványos összetťzésbe keveredett Sezner elnökkel, és azt hangoztatta, hogy súlyos politikai válság alakult ki. A hír bomba-
2002 TÉL –TAVASZ
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
ként robbant, mindenki a stabilizációs program végét sejtette, a tŋzsde 18%-ot zuhant egy nap alatt (Ertugrul-Selcuk, 2000). A következŋ nap a központi bank 7,5 milliárd dollár eladására kényszerült, hogy a lejáró belsŋ adósságot törleszteni tudja. Két állami bank a Ziraat és a Halkbank hiába kért támogatást a központi banktól, az visszautasította azt, így likviditás hiányában nem tudták teljesíteni piaci kötelezettségeiket. Az overnight kamatlábak február 20-án már 2000%-on voltak, 22-re pedig 4000%-ra emelkedtek. A kormány február 22-én az árfolyam feladására kényszerült, és ezzel a stabilizációs program végleg megbukott. A török líra a dollárral szemben rögtön 40%ot veszített az értékébŋl, ez az érték március 30-ra összesen 65% alá esett. Az infláció elszabadult, az áprilisi WPI 14% volt (Ertugrul-Selcuk, 2000). A károk elszenvedŋi A válság lefolyásának tényszerť ismertetése után azt vizsgálnám röviden, hogy kiket és mennyiben érintett a krízis, és hogy milyen kihívások elé állította a török társadalmat. Az itt következŋ dolgok azért lehetnek fontosak, mert a konkrét török példán túlmutatva ezekkel a problémákkal a legtöbb valutaválsággal sújtott fejlŋdŋ országnak szembe kellett (kell) néznie. A valutaválságokkal kapcsolatban sokszor elŋkerül az erkölcsi kockázat szerepe. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az országok nem mindig törekednek a megfelelŋ fiskális stabilitás elérésére, hisz tudják, nagy baj esetén számíthatnak az IMF segítségére. A fogalmat elsŋsorban azonban a befektetŋk magatartásával kapcsolatban szokták használni, és azt jelenti, hogy az utóbbiak olyan kockázatokat is felvállalnak, amit nem tennének ha nem lennének biztosak abban, hogy válság esetén az adott országok az IMF segítségével minden áron arra törekednek, hogy a befektetŋket kártalanítsák, és így megmentsék a pénzügyi rendszert az összeomlástól. Egy 1998-as
2002 TÉL –TAVASZ
világbanki jelentésben már felhívják a figyelmet arra, hogy a bankkonszolidációknak nem volna szabad elsŋbbséget élvezniük a negatív reálgazdasági hatások csökkentése érdekében tett intézkedésekkel szemben (Atinc,-Walton, 1998). Törökországban már a válságot megelŋzŋen, a ’90-es évekre jellemzŋ volt, hogy egyfajta vagyoni átcsoportosítás volt a termelŋktŋl a járadékélvezŋk felé. A 2000-2001-es válságnál is leginkább a bankszektor megmentésére törekedtek a reálgazdasági következményeket figyelnem kívül hagyva. Mint már korábban mondtam, Törökországban az állami pénzek nagy részét az adósság kamatterheinek törlesztésére fordították. 1998-ban a belsŋ adósság kamatterhei a kormányzati kiadások 36%át tették ki, míg a bérezésre fordított pénzek az 1990-es 38,6%-os szintrŋl ’98-ra 24,8%-ra csökkentek. Érzékeltetés képen ez a szám a társadalombiztosításra fordított pénzek esetében 9,7% volt (Kavala, 2001). Elsŋsorban a bankszektor részesedett az átcsoportosított jövedelmekbŋl, hisz ŋ volt az állam legnagyobb hitelezŋje. A hitelezŋknek ugyanis csak 1,3%-a volt önálló magán megtakarító, 2,1%-a magán vállalkozás, és a legnagyobb részesedést 85,3%-kal a bankszektor tudhatta magáénak (Kavala, 2001). Ez a szám a már korábban ismertetett banki arbitrázs mťveletek miatt alakult ki. A bankok felelŋtlen befektetéseit ösztönözte az 1994-ben bevezetett teljes körť biztosítás a banki betétekre vonatkozóan. 2000-tŋl 2001 májusáig hozzávetŋlegesen 19 milliárd dollár értékť állampapírt használt fel a Betét Biztosítási Alap a bankok konszolidációjára (Kavala, 2001). A Kemál Dervis által bejelentett új gazdasági program pedig egyedül 2001-ben a nemzeti össztermék egy negyedét kívánja erre a célra fordítani. További nagy elŋnyt jelentett a bankok számára, hogy 2001. júniusában a pénzügyminisztérium egy swap-mťvelet keretében a bankok török lírában denominált állampapírjait hosszabb lejáratú külföldi valutában denomináltakra cserélte. Egy hét elteltével nagy leértékelés következett,
FORDULAT 13
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
ami így nagy nyereséget jelentett a bankoknak. Ez az összeg alig volt kevesebb, mint a válság következtében a kormányzat által az állami vállalatoknak, a mezŋgazdaságnak elŋirányzott összeg. A bankokat tehát, mint fŋ hitelezŋket kárpótolták, veszteségeiket minimalizálták, azonban ennek meg volt az ára a reálgazdaságban. Törökországban a szociális rendszer nem a fejlett nyugati országokéhoz hasonló állami redisztribúción alapul, hanem a tradicionális, morális, társadalmi kereteken belül rendezŋdnek ezek a kérdések. Fontos szerep jut a családnak, és emellett az állam informális csatornákon keresztül nyújt támogatásokat. Az aktív munkaerŋn belül a bérbŋl és fizetésbŋl élŋk aránya jóval kisebb mint a magán vállalkozóké, és a nem fizetett családi dolgozóké. Az informális munkavállalás széles körben elterjedt, és így a hivatalos társadalombiztosítás szerepe jóval kisebb, mint a rokoni és családi segítségnyújtásé. A hivatalos elbocsátási- és munkanélküliségi adatok így nem fedik a teljes valóságot. A 2001. évi válságot követŋ adatok azonban önmagukban is magasak voltak. A Török Kereskedŋk és Iparosok Szövetségének (TESK) becslése szerint 52800 vállalkozás ment csŋdbe. Az elbocsátások száma Ankarában 20000, Bursában 14000, Gazientepben 11000 és Adiyamanban pedig 10000 volt (Kavala, 2001). A család mellett az állam három fŋ csatornán keresztül nyújt jövedelmi- és munkavállalási támogatásokat. Az egyik az állami vállaltoknál (SOE) lévŋ túlfoglalkoztatottság. A másik terület a mezŋgazdaság, ahol az állami támogatások lehetŋvé tették, hogy a lakosságnak még ma is 40%a az agrárszektorban dolgozzon. Alacsony a termelékenység, elmaradt a gépesítés és a megfelelŋ birtokkoncentráció. 1980. óta alig történt beruházás a szektorban, így Törökország a világ azon kevés országaihoz tartozik, ahol a ’90-es évtizedben nem történt termelékenység-javulás a mezŋgazdaságban. A jó termŋterületeket a déli és nyugati országrészeken a turizmus és az ingatlan beruházások miatt felszámolták. A
14 FORDULAT
foglalkoztatottság szinten tartását így csak a földek egyre nagyobb kizsákmányolásával és az állami támogatásokkal tudták megŋrizni. Az állami pénzek pedig jöttek, hisz szükség volt a parasztok szavazataira. A harmadik csatornát pedig maguk a városok jelentették. Rengeteg olyan közterület volt a nagyvárosokban és azok körül, amelyeket nem privatizáltak és nem használtak fel házépítésre. Ezeket a tulajdonképpen állami kézben lévŋ területeket, aminek a török neve gecekondu, a vidékrŋl munka reményében a városba áramló rétegek használták félig illegális lakóhelyül. Az agrárjuttatások, a gecekonduk és az állami vállalatok a klientúra-politika alapjai voltak. A strukturális reformok ezek megszüntetését tťzték ki célul, azonban nem számoltak a mélyebb társadalmi következményekkel. Súlyosbítja a problémát, hogy a népesség öregszik, és a nŋk hagyományos családi szerepvállalását is egyre többen kérdŋjelezik meg. A hagyományos morális társadalmon alapuló jóléti rendszer a gyors változások, és válság okozta hirtelen terhek miatt lassan összeomlott, azonban új intézményi rendszer nem alakult ki helyette. Néhány török elemzŋ ezt a folyamatot a Polányi-féle nagy átalakuláshoz hasonlította. Annak ellenére, hogy a parlamenti képviselŋk nagy része ellenezte, majd vonakodva fogadta el az IMF által javasolt reformprogramot, jelentŋs politikai ellenállás nem alakult ki. Nincs olyan politikai párt, amely mögé felsorakoznának a tiltakozók, hisz’ tudják, a korrupcióval és a hibás döntések sokaságával minden párt hozzájárult a gazdasági összeomláshoz. Megerŋsödtek azok a félelmek, hogy a demokratikus rendszerbŋl való kiábrándultság miatt az emberek az iszlám nacionalizmusban keresik majd a kiutat. A kereskedŋk és iparosok 2001. áprilisi megmozdulását feltehetŋen ezért nem támogatták a baloldali mozgalmak. Következtetések
2002 TÉL –TAVASZ
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
Annak ellenére, hogy Törökország egy ideig a washingtoni konszenzus mintaállamának számított, nem kerülhette el a ’90-es évtizedre jellemzŋ valutaválságokat. A nagyfokú nyitottság és liberalizáltság következtében megnŋtt bizonytalan tŋkeáramlások megoldhatatlan problémák elé állították a fejletlen pénzügyi rendszerrel rendelkezŋ és laza fiskális politikát folytató Törökországot. A soft peg rendszeren alapuló stabilizációs kísérletek hibáit, amelybe a török eset is beleillik, Calvo és Vegh egy 1997-es tanulmányukban már pontosan levezették, (Calvo-Vegh, 1997). A csapda a következŋ, amit egyébként a válság ismertetésnél konkrétan leírtam: 1. Bejelentik az árfolyamon alapuló dezinflációs programot a szükséges fiskális és strukturális észrevételekkel. 2. Megindul a tŋkebeáramlás, mivel csökkent az árfolyamkockázat és a default risk is. 3. Nŋ a likviditás, mivel a jegybank kvázi valutatanácsként mťködik, és így a kamatok csökkenek. 4. Csökkenek az adóterhek, ez tovább csökkenti a default risk-et. 5. Még több tŋke jön az országba, és a kamatoknál bekövetkezik az ”undershooting”. 6. Az alacsony kamatok miatt nŋ a fogyasztás és a beruházás, ami rontja a folyó fizetési mérleget. 7. A tŋke elkezd kiáramlani, a likviditás csökken, a kamatok emelkednek, a bankok terhei nŋnek, amik erre eladják az állampapírjaikat, hogy pénzhez jussanak, és így még tovább nŋnek a kamatok. 8. A jegybank nem tud beavatkozni, likviditási válság alakul ki. 9. A tŋkekiáramlás csökkenti a tartalékokat, így nŋ a nyomás az árfolyamon. 10.Feladják az árfolyam-horgonyt. Amint látható, tehát az ilyen válságok elsŋsorban tŋkemérleg-válságok, míg korábban a folyó fizetési mérleg-válságok voltak jellemzŋbbek. Ezt legjobban a tŋkepiaci tranzakciók robbanásszerť növekedé-
2002 TÉL –TAVASZ
se jelzi. A sterilizációs tilalom miatt a jegybank keze meg van kötve, és így nem tudja megakadályozni a kezdeti túlzott kamatláb csökkenést, és az azt követŋ likviditási válságot sem. Ez tulajdonképpen a nyitott gazdaságokra jellemzŋ lehetetlen hármasság esete. Az árfolyam meghatározott, viszont a pénzmennyiség és a kamatláb a jegybanktól függetlenül alakul. További kritikaként fogalmazható meg a stabilizációs programmal szemben, hogy az intŋ jelekre nem fordítottak kellŋ figyelmet. A rövid távú külföldi adósság arányát az adott gazdaság sérülékenységének, instabilitásának a mutatójaként szokták értelmezni. Ezen adósságok aránya a jegybank tartalékainak 170%-át tették ki Indonéziában, 150%-át Thaiföldön és 60%-át Malajziában. Általában a 60%os arányt tekintik küszöbértéknek (Yeldan, 2001). Törökországban ez a szám az 1989-es nyitást követŋen sohasem ment 100% alá, így tulajdonképpen az ország végig veszélyzónában volt. 2000. júniusában ez a mutató 112% volt, és decemberre 145%-ra nŋtt. A másik figyelmeztetés a februárit megelŋzŋ kisebb novemberi válság volt. November 20. és december 5. között 6,4 milliárd dollár áramlott ki az országból, ennek ellenére az IMF nem javasolta a stabilizációs program módosítását, inkább újabb 10 milliárd dolláros mentŋcsomagot adott, hogy stabilizálják a tartalékok szintjét. A török válság tehát újabb bizonyítéka volt annak, hogy az árfolyam alapú stabilizációs programok nagy valószínťséggel kudarcba fulladnak. A mainstream közgazdaságtan erre a problémára azokkal a javaslatokkal válaszolt, amelyekkel írásom elsŋ felében foglalkoztam. Ez a megközelítés a lehetetlen hármasság problémáját az önálló monetáris politika és az árfolyamrögzítés közötti átváltásra korlátozza, és figyelmen kívül hagyja a háromszög harmadik csúcsát is, ami a tŋkekorlátozásokat jelenti. A török példa arra mutatott rá, hogy a globalizáció lényegét jellemzŋ pénzügyi liberalizáció és nyitás politikájának megvannak az árnyoldalai: a
FORDULAT 15
BEBESY DÁNIEL: A „PEG”-EK ALKONYA
folyamat ugyanis, amely az OECD országokban 30-40 évet vett igénybe, a feltörekvŋ gazdaságok esetén néhány év alatt lezajlott. Ezekben az országokban a demokratikus berendezkedés hiánya, a politikai rendszer fejletlensége átláthatatlanságot és
bizonytalanságot eredményez. A tŋkeáramlások így nem a stabil növekedést alapozzák meg, hanem hozzájárulnak az eladósodáshoz, és felgyorsítják azt; hektikusságukból pedig reálgazdasági és jóléti veszteségek adódnak.
IRODALOMJEGYZÉK ALPER, C.EMRE (2001a): The Turkish Liquidity Crisis of 2000: What Went Wrong, Russian and Eastern European Finance and Trade, Vol. 37, No. 6. ALPER, C. EMRE – BERUMENT, M. HAKAN – MALATYALI, N. KAMURAN (2001b): The Impact of the Disinflation Program on the Structure of the Turkish Banking Sector, Russian and Eastern European Finance and Trade, Vol. 37, No. 6. ALPER, C. EMRE – ZIYA ONIS (2001c): Financial globalization, the democratic deficit and recurrent crises in emerging markets: The turkish experience in the Aftermath of capital account liberalization, 2001 július ATINC M. T. - M WALTON (1998): Social Conseqences of the East Asian Financial Crisis, World Bank report prepared fot the Asian Development Forum in Manila CALVO, GUILLERMO A. – REINHART, CARMEN M. (1999): Capital flow reversals, the exchange rate debate and dollarization, Finance and development, 1999. Szeptember CALVO, GUILLERMO A. (2000a): Capital markets and the exchange rate, With special reference to the dollarization debate in Latin America, NBER Working Paper, 2000. április 14. CALVO, GUILLERMO A. (2000b): The case for hard pegs in the brave new world of global finance, NBER Working Paper, 2000. június 21. CALVO, GUILLERMO A. – Reinhart, Carmen M. (2000): Fear of floating, NBER Working Paper, 2000
16 FORDULAT
CALVO, GUILLERMO A. – Leiderman, Leonardo – Reinhart, Carmen M. (1993): Capital inflows and real exchange appreciation in Latin America: The role of external factors, IMF Staff Papers, Vol. 40, No. 1. CALVO, GUILLERMO A. – VEGH (1997): Inflation Stbilization and BOP crises in developing countries EICHENGREEN, BARRY – HAUSMAN, RICARDO (1999): Financial fragility and exchange rate, NBER Working Paper 7418, 1999. November EICHENGREEN, BARRY (2001): Crisis prevention and management: Any new lessons from Argentina and Turkey?, NBER Papers, 2001. október ERTUGRUL, AHMET AND SELCUK, FARUK (2000): A Brief Account of the Turkish Economy, 1980-2000 FISCHER, STANLEY (2001): Exchange Regimes: Is the Bipolar View Correct?, Finance and Development, 2001. június, Vol. 38, No. 2. KAVALA, BUGRA (2001) Kézirat (nincs cím) SAVASTANO, MIGUEL A. – Edwards, Sebastian (1999): Exchange rates in emerging market economies: What do we know? What do we need to know?, NBER Working Paper, 7228. 1999. július TRANSPARENCY INTERNATIONAL (2001) http:/www. transparency.org YELDAN, ERINC (2001): On the IMF Directed Disinflation Program in Turkey, 2001. Szeptember
2002 TÉL –TAVASZ
RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN ORBÁN GÁBOR
A VILÁGGAZDASÁGOT a ’80-as évektŋl sorozatosan megrázó pénzügyi válságok, a latin-amerikai adósságválság, majd az 1994-95-ös mexikói, 1997-98-as ázsiai és orosz válságok a fejlŋdŋ országok gazdaságait erŋsebben visszavetették, mint bármely fejlett országban lezajlott krach (beleértve az 1929-es összeomlást), és együtt jártak a nemzetközi pénzügyi szervezetek szerepkörének jelentŋs bŋvülésével. A gazdasági kudarcok ugyanakkor megkérdŋjelezik a piaci koordinációba vetett bizalmat, és aláássák a hivatalos nemzetközi intézmények tekintélyét (CFR, 1999, 26. o.), amint ezt a rendszeres „globalizáció-ellenes” tüntetések és mozgalmak is mutatják. „A közelmúltban elŋfordult gyakori és súlyos válságok kételyeket ébresztenek a ma mťködŋ válságkezelési rendszerrel és az általa életben tartott ösztönzŋkkel kapcsolatban” – olvasható az egyik reformprogram elŋkészítésével megbízott Meltzer-bizottság jelentésében (Meltzer, 3. o.). A valutaválságok, vagyis a ma mťködŋ globális pénzügyi rendszer sorozatos kudarcai arra indítják (elsŋsorban az amerikai) akadémiai és pénzügyi szakértŋi köröket, illetve a gazdasági kormányzatot, hogy reformok lehetŋségét mérlegeljék az intézményrendszer korrekciója érdekében, amelyhez elsŋsorban a válságok tapasztalatai adnak útmutatót. A Nemzetközi Pénzügyi Szervezetek Tanácsadó Bizottsága (IFIAC), vagy ismertebb nevén a Meltzer-bizottság létrejöttének körülményei az amerikai Kongresszuson belüli politikai harcokról tanúskodnak. Létrejöttének hátterében egy 1998-
2002 TÉL –TAVASZ
as amerikai kongresszusi vita áll, ahol a bretton woodsi intézményrendszer reformjának kérdése kiélezett formában jelent meg: Bill Clinton, az Egyesült Államok akkori elnöke a Valutaalap egy újabb, 18 milliárd dolláros feltŋkésítését elŋirányzó tervezetet védett a Republikánus többségť Kongresszus elŋtt. A képviselŋk ezt azzal a feltétellel szavazták meg, hogy egyidejťleg feláll egy bizottság, amely a nemzetközi pénzügyi szervezetek jövŋbeni feladataival kapcsolatban vizsgálódik. A jóváhagyás megszerzését az nehezítette, hogy a Kongresszus úgy észlelte, hogy az orosz válságkezelés során az óvatlan magánbefektetŋk kártalanítása történt: „az IMF-finanszírozásnak sokkal nagyobb haszonélvezŋi a Wall Street-i szereplŋk, különösen a nagy magánbankok, mint a Main Street” (CFR, 1999, 16. o.), ami késŋbb mint „moral hazard play” került a közbeszédbe. Az IMF szerepkeresése A globális pénzügyi architektúrának a bretton woodsi intézményrendszer felbomlása óta tartó átalakulása a nemzetközi pénzügyi szervezetek által adott válaszként értelmezhetŋ az aranydevizarendszer megszťnése, illetve az adósságválság során kialakult, de azóta is folyamatosan változó világgazdasági körülményekre. Az elbürokratizálódott szervezetek, miközben küldetésük újraértékelésekor igyekeznek alkalmazkodni a globális környezetben bekövetkezett változásokhoz, egyúttal természetes módon arra is törekszenek, hogy létjogosultságukat folyamatosan
FORDULAT 17
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
igazolják. A folyamat, amelyre a kortárs szakirodalom, így a Meltzer-jelentés is „mission creep”-ként hivatkozik nem más, mint a nemzetközi szervezetek feladatkeresése, ad hoc-jellegť intézményi és stratégiai alkalmazkodási folyamata a megváltozott feltételekhez. A Meltzer-bizottság abból az állításból indul ki, illetve arra alapozza reformjavaslatainak nagy részét, hogy az a gazdasági konstelláció, amelyben a bretton woodsi szervezetek eredetileg létrejöttek, és feladataik meghatározódtak, már nem létezik. A legfontosabb változások az aranydevizarendszer megszťnése, az adósságválságból adódó változások, a pénz- és tŋkepiaci liberalizáció, a hidegháború vége és a ’90-es évek valutaválságai. A változásokból adódik e szervezetek folyamatos, a teljesítmény rovására menŋ küldetészavara, tehát a „mission creep”, amely a globális pénzügyi architektúra felülvizsgálatát teszi szükségessé annak jelenlegi formájában. Az architektúra újratervezésének több aspektusa van: a válságok kialakulásában szerepet játszó árfolyamrendszerek sebezhetŋsége, tehát az árfolyamrezsimek megválasztásának kérdései; a nemzetközi tŋkeáramlás veszélyei kis, nyitott országok számára – esetleges tŋkekorlátozások bevezetése; a Világbank fejlesztési szerepe és a fejlŋdŋ világ adósságainak leírása, stb. E dolgozat az IMF válságkezelŋ szerepével kapcsolatos, illetve a globális pénzpiacok biztonságosabb mťködését elŋmozdítani próbáló törekvésekkel foglalkozik. Az aranydevizarendszerben az IMF elsŋdleges feladatai a következŋk voltak: ŋrködés az árfolyamok stabilitása fölött, a nemzetközi kereskedelem kiegyensúlyozott növekedésének biztosítása, ehhez kapcsolódóan a nemzetközi likviditás menedzselése és a (kiigazíthatóan rögzített árfolyamrendszerť) tagországok fizetésimérlegproblémáinak áthidalása rövidtávú kölcsönök segítségével (Andor, 1994, Meltzer, 9. o.). Mára ez jelentŋsen változott: az IMF feladatköre erŋsen kibŋvült, beletartozik (1) a feltörekvŋ gazdaságok pénzügyi válságainak kezelése, (2) fejlŋdŋ és volt szocialista országok számára hosszú távú hitelek
18 FORDULAT
nyújtása, (3) tanácsadás nemzetállamok kormányainak és (4) 182 tagországa gazdasági adatainak egybegyťjtése és terjesztése (Meltzer, 3, 10. o.). A Valutaalapot bíráló szerzŋk egy része – így a Meltzer-bizottság is – a feltételesség intézményének hatékonytalanságát és az IMFmentŋakciókban rejlŋ erkölcsi kockázatot emeli ki, és a szervezet karcsúsítását, hatáskörének szťkítését javasolja. Egy másik tanulmány, a Council on Foreign Affairs Task Force munkája új, a magánszektor áldozatvállalását ösztönzŋ válságkezelési technika bevezetésének lehetŋségét villantotta fel. E cikk arra tesz kísérletet, hogy a régi válságkezelési módszereket szembeállítsa az újabb javaslatokkal. A korábban válságkezeléssel kapcsolatban felvetett problémák két téma köré csoportosulnak: ezek a feltételességre vonatkozó dilemmák és az erkölcsi kockázat kérdése – mindkettŋ átfordítható az intézményrendszerben által fenntartott ösztönzŋk problémájára. Az újabb javaslatok egyfelŋl az IMF-ben már meglévŋ válságkezelési létesítmények reformját, a feltételesség revízióját szorgalmazzák, másfelŋl a magánszektor bevonását sürgetik a válságkezelési folyamatba. Az utóbbira történtek is próbálkozások a 2001-es argentín pénzügyi válságban Argentína fizetŋképességének visszaállítására, az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat az utolsó szakaszban foglalom össze. A feltételesség eredete és a kritikák A Nemzetközi Valutaalapra vonatkozó reformtörekvések túlnyomó része nem kérdŋjelezi meg azt a gyakorlatot, amelyben a feltörekvŋ piacú országok tŋkeigényének kielégítése a tŋkepiacról történik. Nemzetállami szinten azonban a tŋkepiacra való erŋteljes támaszkodás megkövetel bizonyos gazdasági, politikai és intézményi környezetet, amelynek kialakítását korábban a feltételesség rendszerével próbálták elérni: ezt a gazdaságpolitikai csapásirányt nevezi a szakirodalom Washingtoni Konszenzusnak.
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
A Washingtoni Konszenzus foglalja magába a nemzetközi pénzügyi rendszerbe való beilleszkedés feltételrendszerét. A követelmények apránként állnak össze a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank hitelnyújtáshoz kapcsolt feltételeibŋl. A Washingtoni Konszenzus szabály-együttese Lányi Kamilla nyomán2, erŋsen tömörítve és tíz pontba osztva: 1. Fiskális fegyelem. 2. A közkiadások prioritásainak megváltoztatása. 3. Az adózási bázis kiszélesítése. 4. Pénzügyi liberalizáció. 5. Biztonságos, export-ösztönzŋ árfolyampolitika. 6. A külkereskedelem liberalizációja. (5. ponttal együtt a folyó fizetési mérleg-tranzakciók felszabadítását jelenti.) 7. A külföldi mťködŋ tŋke belépésének liberalizációja (a gyakorlatban a tŋkemťveletek felszabadítása). 8. Privatizáció. 9. Teljes dereguláció. 10. A tulajdon biztonsága. (Lányi, 2000). A bretton woodsi konferencián az IMF és a Világbank küldetésének megfogalmazásakor feltételességrŋl szóló kitétel nem szerepelt, hanem csak az adósságválságot követŋen, a tŋkepiacról történŋ forrásáramoltatásra való áttéréssel vált szükségessé a fizetésimérleg-kiigazítási szerepkör ilyen irányú kiszélesítése. Itt érdemes megjegyezni, hogy az árukapcsolást, amellyel a Valutaalap a hitelekhez gazdaságpolitikai csomagot rendel, Keynes, e szervezetek szülŋatyja, kifejezetten ellenezte, „nem utolsósorban azért… , mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását…” (Andor, 1998, 34. o.). Az elŋzŋ részben vázolt, a tŋkeáramlások liberalizációjához kapcsolódó cezúra jelentŋsége önmagában ezen a tényen is lemérhetŋ. A reformtörekvések lényege ebben a kérdésben az, hogy a liberalizált tŋkepiacok által nyújtott elŋnyök megtartásával hogyan mťködtethetŋ jobban a globális pénzügyi architektúra, és ehhez a nemzetközi pénzügyi szervezetek küldetését, illetve hatáskörét hogyan kell meghatározni. 2 Lányi Kamilla tanulmányában John Williamson: In search of a manual for technopols in: The political economy for policy reform c. munkájából veszi át a Washingtoni Konszenzus pontjainak összegzését.
2002 TÉL –TAVASZ
A feltételességrŋl folyó vitának igen nagy tétje van: az új pénzügyi rendszer kialakításához szükséges együttmťködés kikényszerítésének egyik leghatásosabb eszközérŋl van szó. Ez az eszköz hivatott elvileg a külsŋ fizetési problémákkal küzdŋ országok számára további válságok elkerülését is szavatolni. A feltételesség ugyanakkor abban a tekintetben is szorosan kötŋdik a válságkezeléshez, hogy feltételeket egyrészt mentŋakciókhoz is kapcsoltak, másrészt a válságoknak csak tüneti kezelésére van mód akkor, ha a válságkezelŋ szerv nem adresszálja azokat a mélyben meghúzódó strukturális problémákat, amelyek egy országot potenciális válságövezetté tesznek. Ebbŋl az érvbŋl kiindulva kezdtek el az IMF-kölcsönökhöz gazdaságpolitikai csomagot kapcsolni, amely azok felhasználását hatékonnyá hivatott tenni. A feltételesség elve a Világbanknál úgy jelenik meg, hogy 1985-tŋl az IMF aktuális feltételeit minden hitelének feltételei közé felveszi. Az analógia szembetťnŋ: a feltételességen keresztül a Világbank a források hatékony felhasználását sürgeti a fenntartható növekedés érdekében: így lehet biztosítani egyfelŋl a hitelek visszafizetésére való képességet, másfelŋl hitelezés céljának megvalósítását – az életszínvonal emelését és a szegénység visszaszorítását. A fönti elveknek megfelelŋen, 1982-tŋl kezdŋdŋen a feltételesség lett a legfontosabb globális szintť gazdaságpolitikai eszköz, célszerťsége azonban azóta is vita tárgyát képezi. Amikor az IMF restriktív ajánlásokat kezdett tenni a legtöbb fejlŋdŋ és átalakuló ország felé gazdaságuk reformját illetŋen, a közgazdászok egy csoportja azt hangsúlyozta, hogy a Valutaalap tevékenysége egyrészt nem használ a fejlŋdŋ országoknak, másrészt negatív visszahatásokkal jár a fejlettek kárára, tehát mindenképpen haszontalan. Úgy ítélték meg, hogy a programoknak nemcsak a társadalmi ára igen nagy, de a közgazdasági kérdésekben sem tudják beváltani a hozzájuk fťzött reményeket.
FORDULAT 19
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
Miközben a feltételesség intézménye hatékonyan szélesítette a globális tŋkepiacok játékterét – alkalmassá téve a környezetet mťködŋ tŋke és portfolióberuházások számára feltörekvŋ gazdaságokban – nem volt sikeres sem a gazdaságok válságtťrŋ-képességének javításában, sem a növekedésnek kedvezŋ körülmények kialakításában. A kritikusok felhívták a figyelmet az IMF-programok okozta deflációs hatásokra, amelyek következményei a folyamatos reálbércsökkenés, a humán infrastruktúra leépülése, a gazdasági elmaradottság fokozódása és a társadalmi differenciálódás felgyorsulása. Az utóbbinak tulajdonítják a Latin-Amerikában, ÉszakAfrikában és a Közel-Keleten tekintélyelvť-diktatórikus államok létrejöttét, hiszen ezekben az országokban az IMF-nek mindig bázisa lesz az elit körében, amely viszont nyomorba taszít milliókat. 1994-ben Al Gore amerikai alelnök kifejezetten a Valutaalap terápiáit okolta, hogy súlyos terheket róva Oroszországra elŋsegítette a szélsŋjobboldali Zsirinovszkij térnyerését (Andor, 1994). További problémát jelent a feltételességnek az az uniformizáló – „globalizáló” – jellege, amely az elmúlt két évtizedben egyre inkább felerŋsödött. Lányi Kamilla (2000) a homogén rendszer problémájaként hivatkozik arra a jelenségre, amely során az amerikai vállalattípus térhódításával „az egyre inkább kötelezŋen meghonosított tulajdonosi struktúrák (miként) lesznek alkalmasakká arra, hogy ezek révén a pénzügyi szféra a korábbi évtizedek legfeltťnŋbb (gazdasági) hatalmát, a multinacionális vállalatokat a saját irányító, ellenŋrzŋ, jövedelemteremtŋ rendszerébe integrálja”. A kritika tehát amellett próbál meg érvelni, hogy a feltételeség pontjainak végrehajtásával az ország nem tesz mást, mint kereteket teremt, és szabad mozgásteret biztosít a nemzetközi tŋke- és árupiac szereplŋinek üzleti tevékenységükhöz, miközben rögzíti a globális interde-pendenciában elfoglalt kedvezŋtlen helyzetét, a világgazdasági alkalmazkodás bizonyos eszközeirŋl „önként” lemond, és kiszolgáltatja magát
20 FORDULAT
olyan negatív külsŋ hatásoknak, amelyekkel szemben a korlátozott nemzeti gazdaságpolitika tehetetlenül áll. A globalizácó ebben a megközelítésben nem mást jelent, mint hogy a nemzetközi tŋkepiaci folyamatok büntetnek minden olyan kísérletet, amely alternatív fejlŋdési utat próbál találni. Válságkezelés feltételesség nélkül? A Meltzer-bizottság a feltételességet ért kritikák egy részét jogosnak ítéli: „az IMF túl nagy hatalommal rendelkezik a fejlŋdŋ országok fölött, … és a feltételesség gyakran aláássa a segítségre szorult tagországok szuverenitását és demokratikus gyakorlatát”, például a szakszervezetek alkupozícióját, miközben a hitelek fejében rugalmas munkaerŋpiacok létrehozását szabja feltételként (Meltzer, 20. o.). A jelentés elképzelése szerint a jövŋben az IMF csak mint gazdaságpolitikai tanácsadó, és nem feltételeket szabó és hosszú távú hiteleket nyújtó szerv vállalna szerepet. Michel Camdessus volt IMFvezérigazgató a Foreign Policynak adott interjújában 2000-ben úgy nyilatkozott, hogy szervezetének részt kell vállalnia a szegénység elleni küzdelemben: „az IMF pénze a szegények pénze” (The FP Interview, 2000). A jelentés ezzel szemben azt javasolja, hogy a fejlesztési (a valóságban feltételeket elŋíró) funkciót teljesen válasszák le az IMF-rŋl, és szüntessék meg az erre a célra létrehozott PRGF3-t, mert hosszú távú hitelek és az azokhoz kapcsolt feltételek nyújtására a Bizottság szerint az IMF nem alkalmas szervezet. A Bizottság figyelemreméltó, más szempontokból ugyanakkor mégis elfogadhatatlan kísérlete a válságkezelésre kidolgozott gyökeresen új koncepció, amelynek nem része a feltételesség. A Bizottság négy tagja, aki a jelentést elutasította, amellett érvel, hogy a bretton woodsi szervezetek elmúlt 50 éve sikertörténet, amelybŋl az Egyesült Álla3
Poverty Reduction and Growth Facility
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
mok rengeteget profitált, és a Bizottság indokolatlanul kritikus hangnemet üt meg, azaz hibásan rekonstruálja ezt az idŋszakot. Ebbŋl adódnak a globális gazdaság stabilitását veszélyeztetŋ, tévedéseken alapuló központi javaslatai (Meltzer, 2000, 54. o.). Tagadják, hogy a feltételesség intézménye aláásta volna a nemzeti szuverenitást, vagy útját állta volna a demokratikus fejlŋdésnek, szerintük a liberalizált tŋkepiacokon nyugvó nemzetközi pénzügyi rendszer mellett a feltételesség jelenti a stabilitás egyetlen biztosítékát. A Bizottság többségének elképzelésében az IMF nem lenne jogosult gazdaságpolitikai reformokról tárgyalni, a kisebbség szerint viszont ebben az esetben az országok számára lehetŋvé válna, hogy folytassák azt a gazdaságpolitikai gyakorlatot, amely az összeomláshoz vezetett. Ez a reform megfelelŋ körülményeket teremtene a források pazarlásának is, így a feltételesség intézményének mindkét addigi célja mint megoldatlan probléma jelentkezne. Ez az érvelés implicite a szervezetek – már tárgyalt – a világgazdasági környezet változása által szükségessé tett alkalmazkodási folyamatának logikájára támaszkodik, mondván, a szervezetek bizonyos kényszerťségeknek engedelmeskednek a feltételesség alkalmazásával. Az Adminisztráció hasonlóan vélekedik ebben a kérdésben, szerintük a feltételesség, bár nem garantál sikert, bizonyos alapvetŋ célok szempontjából kulcsfontosságú. Így ösztönözhetŋk a kormányok arra, hogy azokkal a makroökonómiai egyensúlytalanságokkal és strukturális gyengeségekkel foglakozzanak, amelyek elŋidézik a külsŋ finanszírozás szükségességét. A feltételességgel biztosítható az is, hogy az IMF-forrásokat megfelelŋen használják fel, illetve az, hogy a kölcsönt felvevŋ ország végül visszafizesse a kölcsönöket. A Treasury az is valószínťtlen, hogy a kormányok megfogadnák az IMF tanácsait, anélkül, hogy ezt pénzügyi hozzájárulás kísérné, így ha az IMF nem jogosult strukturális kiigazítások elfogadtatására, mint tanácsadó szerv is ellehetetlenül (Treasury, 19-22. o.).
2002 TÉL –TAVASZ
Más vélemény szerint a feltörekvŋ gazdaságok úgy ösztönözhetŋk a válsággal szembeni védettséget nyújtó gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalára, hogy szorosabb kapcsolatot hoznak létre az ilyen intézkedések és a sürgŋsségi IMFsegítségnyújtás feltételei (kamatláb, futamidŋ, stb.) között. További ösztönzŋ lehetne az országok minŋsítése aszerint, hogy pénzügyi szektoruk szabályozása milyen mértékben harmonizál a nemzetközi pénzügyi standardokkal, hiszen egy kedvezŋ minŋsítés nyilvánosságra hozatala (az ún. Article IV reports) várhatóan kifizetŋdŋbb lesz az országok számára a piaci szereplŋk bizalmának növekedése következtében, mint az az elŋny, amelyet az IMF-hitelek alacsonyabb kamatai jelentenek (CFR, 88-90. o.). A nemzetközi standardoknak való kényszerť megfelelés azonban (a feltételességhez hasonlóan) lerontja a nemzetállamok azon képességét, hogy hazai társadalmi-politikai prioritásokat részesítsenek elŋnyben (például hátrányos helyzetť csoportok segélyezését, regionális politikát). Szabad tŋkeáramlás mellett a globális pénzügyi architektúra stabilitásának igénye és a nemzetállami gazdaságpolitikai autonómia fenntartása egymásnak feszülŋ szempontok. A válságkezelés jelenlegi gyakorlata A ’90-es évek válságai a Meltzerbizottság számára azt az üzenetet hordozzák, hogy az IMF feladatkörét szťkíteni kell; ehhez képest a tagországok akkor úgy döntöttek, hogy kiszélesítik azt három elemmel. Elsŋként 1998-ban az IMFcharta módosításával az IMF funkciói közé (hivatalosan is) beiktatták a „tŋkemérlegek felszabadításának elŋsegítését”. 1999 szeptemberében javasolták az IMF egy programcsoportjának, az ESAF-nak4 Poverty Reduction and Growth Facilityvé átalakítását, így az IMF hatásköre kiterjed a fejlŋdŋ országok gazdaság- és szociálpolitikájának gyakorlatilag minden aspektusára. A cél itt a fejlŋdŋ országok támo4
Enhanced Structural and Adjustment Facility
FORDULAT 21
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
gatása erŋs makropolitika kidolgozásában, amely felveszi a harcot a tŋkemenekítéssel, és elŋsegíti a pénzügyi stabilitást, amely elŋfeltétele a szegénység enyhítésének. Ez a kettŋ a már tárgyalt feltételességproblémához kapcsolódik. Harmadszor, a már meglévŋ válságkezelési alap5 mellé létrehozták az ún. Contingent Credit Line-t (CCL, „korlátozott hitelkeret”) abból a célból, hogy likviditási válság esetén megkönnyítsék a forrásokhoz való hozzájutást bizonyos elŋfeltételeket teljesítŋ országok számára. A CCL kidolgozóinak szándéka szerint az országok sebezhetŋségét lehetne csökkenteni azáltal, hogy a források kilátásba helyezésével ösztönzést kapnak bizonyos stabilizációs kritériumokhoz való igazodásra (Treasury, 7. o.). CCL által ajánlott lehetŋséget azonban még senki sem vette igénybe – a Bizottság szerint azért, mert alapvetŋen rossz konstrukció (Meltzer, 19. o.). A Bizottsággal szemben a Treasury ezt a három fejleményt pozitívnak értékeli, és továbbra is támogatja. A jellemzŋen valutaválságok esetén fellépŋ sürgŋs likviditási igények kielégítésére létrehozott korlátozott hitelkeretet a Meltzer-jelentés megszüntetését négy okból javasolja: 1. a reakcióidŋt növeli, hogy a hitelezés nem automatikus (az elŋfeltételeket teljesítŋ országok körében), hanem az IMF-nek bizonyosságot kell arról szereznie, hogy az adott ország nem járult hozzá a problémák kialakulásához. Ez a szubjektív elem a tárgyalások elhúzódását vonja maga után; 2. nem szab ki büntetŋkamat-lábakat, és ezzel nemkívánatos lépésekre ösztönzi a kormányokat; 3. az országoknak elŋre kell jelezni a CCL-be való belépési szándékukat, amit viszont kockázatos megtenni, hiszen ezt a piac úgy értelmezi, hogy az Ez az 1997 óta mťködŋ New and General Agreements to Borrow – NAB/GAB.
5
22 FORDULAT
ország pénzügyi problémákkal küzd, és máris a válság szélén áll; 4. más IMF-források csatornái továbbra is nyitva maradnak, ezért az országok inkább azokat választják (Meltzer, 20. o.). Annak a rendszernek, amelyben bizonyos feltételeknek megfelelŋ országok egy külön hitelcsatornához való hozzáféréssel rendelkeznek mielŋtt még szükségük lenne rá, az jelenti a legfŋbb vonzerejét, hogy az ország nem lesz kedvezŋ terep spekulatív támadásokhoz. Az ilyen csatornák sikere azonban viszonylagos: 1992-ben az Egyesült Királyság és Svédország rendelkezett ilyen biztosítékokkal, ez mégsem tántorította el a piacot a valuta elleni spekulációtól. A másik ellenérv az lehet, hogy nehezen lehet egy országtól megvonni a segítséget, ha a biztosíték odaígérésekor megfelelt a feltételeknek, viszont a lehívásig terjedŋ idŋszakban megsértette azokat. Az IMF a CCL esetében mindkét (a válság kezelése és a visszaélés megakadályozása) szempontot érvényesíteni próbálja, azaz biztosítja a csatornát, viszont aktiválását igazgatótanácsi döntéshez köti, ami a hitelek gyors kihelyezésének rovására megy (CFR, 1999, 80. o.). A korában létrehozott válságkezelési alapok tartalmaznak egy küszöbértéket („systemic threshold”), amelynek értelme az, hogy csak rendszerválságok esetén legyen lehívható az alap által biztosított forrás, egyébként az ország forduljon saját tartalékaihoz és a Valutaalap egyéb hiteleihez. A rendszerválságokra az jellemzŋ, hogy anélkül gyťrťznek át más gazdaságokra, hogy megbízható és megbízhatatlan adósok között valódi különbséget tennének, és így veszélyeztethetik a világgazdaság zavartalan mťködését. Erre példa az 1998 ŋszén lezajlott folyamat, amelyben az IMF szokásos hitelezési szintje elégtelennek bizonyult. A Council szerint az egy adott gazdaságra korlátozódó válságokat az IMF normál kölcsönzési eljárásain keresztül
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
kellene orvosolni, a tovagyťrťzŋ (rendszer) válságok megállítására pedig a már meglévŋ NAB/GAB-hoz kellene nyúlni, ha az adott ország problémáit többnyire ŋ maga okozta. Ugyanakkor a CCL helyett indokolt lenne létrehozni egy új, speciálisan az átgyťrťzés megfékezését szolgáló pénzügyi alapot, amely megfelelŋen biztosított forrásokból a „fertŋzés” ártatlan áldozatainak nyújtana segítséget, és amelynek aktiválásához a hitelezŋk többségi egyetértése lenne szükséges. Az utóbbi alap hiteleit a válság jeleinek mutatkozásakor azonnal és feltételek nélkül utalnák, és magasabb kamatok mellett, mint a Valutaalap egyéb hiteleit (CFR, 1999, 22. o.). A válságkezelés revíziója: a Meltzer-bizottság javaslata A Bizottság a feltételesség és a CCL helyett gyökeresen más konstrukciót javasol a válságkezelésre – ennek két eleme van: a hitelek és a minŋsítŋ elŋfeltételek. A hitelnyújtás tekintetében az IMF feladatkörét arra korlátozná, hogy hitelképes, ámde átmenetileg likviditási gondokkal küszködŋ feltörekvŋ gazdaságok6 számára végsŋ hitelezŋként mťködjön, rövid távú hiteleket (legfeljebb 120 napos, egy görgetéssel) biztosítva a pénzügyi piacok ellehetetlenülése esetén (quasi-lender of last resort7) (Meltzer, 4., 22., 24. o.). A cél a pánik és a válság kialakulásának megelŋzése. A hiteleket büntetŋkamat mellett nyújtanák, megakadályozandó az érintett országokat abban, hogy „ok nélkül” a piac helyett az IMF-hez forduljanak hitelért. Az új rendszert egy 3-5 éves periódusban vezetnék be, és ha az alatt újabb válság adódna, az 6 A valutaválságok esete tipikusan az, amikor likviditási problémák fizetésképtelenségbe fordulnak át (CFR, 1999). 7 Mint arra a Council rámutat, az IMF azért tekinthetŋ csak „kvázi” végsŋ hitelezŋnek, mert nem tud pénzt teremteni, viszont vannak forrásai, és megvan a mandátuma, hogy fizetésimérleg problémák kezelésében segítsen (CFR, 1999, 78. o.). Hozzá kell tenni, hogy a végsŋ hitelezŋ funkció a legritkább esetben jelent pénznyomást, nem utolsósorban annak inflatórikus következményei miatt (errŋl ld. Calvo, 2000)
2002 TÉL –TAVASZ
érintett országok a büntetŋkamat fölötti kamatláb mellett vehetnének fel hiteleket. A válságkezelŋ programokban rejlŋ erkölcsi kockázat kiküszöbölésére a jelentés azt javasolja, hogy az IMF tartsa magát a korábban kialakult „normális kölcsönzési határokhoz”, amelyek országonként a kvóta arányában határozódnak meg: évente a kvóta 100%-áig biztosítanak lehívható forrásokat, amely 300%-ra kumulálódhat, ha nincs rájuk szükség. A CCL ezzel ellentétben a kvóta 300-500%áig nyújt hiteleket, amelyek kivételes körülmények között túlléphetŋk. A részletesen megadott feltételesség, azaz az átfogó gazdaságpolitikai programok elŋírásának gyakorlata a PRGF bezárásával megszťnne. A Bizottság javaslatában ehelyett az IMF válságmegelŋzŋ hiteleire igényt tartó országoknak bizonyos elŋzetes kritériumoknak („preconditions”) kellene megfelelniük, amelyek pénzügyi rendszereik stabilitását hivatottak biztosítani. Ezek alól mentesülnek az olyan országok, amelyek pénzügyi összeomlása veszélyt jelenthet a globális gazdaságra (Meltzer, 4. o.). Ez utóbbi kitétel, amelyet a Council javaslata is tartalmaz, részben gyengíti, részben vitathatóvá teszi a kritériumok alkalmazását, illetve a tŋlük való eltekintést, ezért fontos elemévé vált a késŋbbi vitának. Elsŋként azt a feltételt szabták meg, hogy az adott ország fokozatosan (öt év alatt) nyissa meg tŋke- és pénzpiacát külföldi pénzügyi intézmények elŋtt. Ha a válság jelei a felkészülés öt éve során jelentkeznek, csak a büntetŋkamatlábtól kedvezŋtlenebb feltételek mellett adható kölcsön. Másodszor rendszeresen nyilvánosságra kell hoznia kintlevŋségeinek és kötelezettségeinek nagyságát, illetve lejárati struktúráját, hogy a kölcsönt adó fél megfelelŋen tájékozódhasson a kockázatról, amelyet vállalni készül. Harmadszor a kereskedelmi bankok megfelelŋ feltŋkésítettségérŋl kell gondoskodni, vagy a nemzetközi standardoknak megfelelŋen saját tŋke, vagy nem kormányzati szerv által nyújtott alárendelt hitel formájában.
FORDULAT 23
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
Az IMF és a BIS közös erŋfeszítéseket kell hogy tegyen abból a célból, hogy a likviditás kezelésére új normákat vezessenek be, megelŋzendŋ a rövidtávú hitelek visszavonásából adódó pénzügyi válságokat. Negyedszer az IMF támasszon megfelelŋ fiskális elŋírásokat az országokkal szemben, nehogy azok felelŋtlen költségvetési politika fenntartására használják az IMF által nyújtott hiteleket (Meltzer, 4-5. o.). A Bizottság által javasolt elŋzetes kritériumok részben visszautalnak arra a problémára, amelyet a gyenge bankrendszerrel rendelkezŋ feltörekvŋ gazdaságokban okoz a nemzetközi tŋkeáramlások volatili-tása. A második és harmadik kritérium bevezetése arra ösztönözné az országok törvényhozását, hogy elejét vegyék az elégtelen információ melletti (ezért sokszor nem haszonmaximalizáló) forrásallokációnak, és vértezzék fel bankrendszereiket a tŋkeáramlások szeszélyeivel szemben.
kok) képességét a válságkezelésre” (Treasury, 5. o.). Az IMF-támogatáshoz kapcsolt minŋsítŋ elŋfeltételek (preconditions) a segítségre szoruló országok jelentŋs részét kizárják a körbŋl. Ha 199798-ban e javaslatok szerint mťködtek volna, akkor sem az IMF-nek, sem a Világbanknak nem lett volna módja a fejlŋdŋ világon végigsöprŋ válságokba beavatkozni, mert az országok nagy része a Meltzer-féle feltételek mellett nem lett volna jogosult segítségre. Így például Brazília, ahol ugyan erŋs a bankszektor, de nemzeti érdeke azt kívánná, hogy ne nyissa meg azt külföldi bankok elŋtt, válság esetén nem lenne IMF-forrásra jogosult (Levinson, 2000).
Ellenvélemények a Bizottság válság-kezelési koncepciójáról A Bizottság belsŋ ellenzéke szerint az IMF kell, hogy maradjon a globális pénzügyi architektúra válságkezelŋ szerve, mivel a piac képtelen ezeket automatikusan rendezni8, ezért nem érdemes a feltételesség intézményét úgy változtatni, hogy az korlátozza az IMF válságkezelŋ eszköztárát. Ehelyett inkább a kondíciók hatókörét szťkítenék, fókuszálva a monetáris, költségvetési, árfolyam-politikai és pénzügypolitikai kérdésekre. A kritikusok azt is kifogásolják, hogy a jelentésben nem esik szó arról, hogy hogyan tehetŋ a szervezet alkalmassá arra, hogy idŋben jelezze a válság veszélyét, és ha kell, képes legyen megelŋzni azt (Meltzer, 54, 59. o.). A Treasury válaszában szintén kifogás éri a Meltzer-jelentést amiatt, hogy javaslatai „jelentŋs kárt okoznának az Egyesült Államok szélesebb, nemzeti-stratégiai érdekeinek, azáltal, hogy drasztikusan csökkentenék az IMF (és a fejlesztési ban8 A Council ebben a kérdésben hasonlóan foglal állást ld. 83. o.
24 FORDULAT
A kitétel, amely szerint a visszafizetés határideje 4-8 hónap (120 nap + egy hosszabbítás), az IMF-segítséget még azokban az országokban is hatékonytalanná tenné, amelyek egyébként megfelelnek a feltételeknek. A konszolidáció legsikeresebb példáinál is tovább tartott a hitelek törlesztése, és a korai törlesztés kényszere várhatóan elmélyítené, nem pedig kezelné a válságokat. A rövid lejárathoz kapcsolódó büntetŋkamatlábak pedig a legtöbb esetben olyan
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
magasra rúgnának, hogy az IMFbeavatkozás a legjobb esetben sem mozdítaná elŋ a válságból való kilábalást (Treasury, 20. o.). Az utolsó, közelebbrŋl nem meghatározott „fiskális követelményt” a kritikusok túl erŋsnek tartják: ez sokban emlékeztet a maastrichti kritériumokra, amelyek esetében még a viszonylag homogén Európai Unióban is komoly gondokat jelent a konvergencia. Ilyen követelményeket állító reform esetén az azoknak meg nem felelŋ országokból induló rendszerválságok leküzdésének szinte semmilyen eszköze nem maradna, ez pedig jelentŋsen növelné a globális instabilitás kockázatát. Másrészt, nincsen tisztázva, hogy milyen szerv dönthetne abban, hogy egy ország teljesíti-e az elŋfeltételeket (Levinson, 2000). Miközben a negyedik követelmény túl erŋs, általában a feltételek túl szťkek, mert még azok az országok, amelyek megfelelnek nekik, sem lennének teljesen védettek a pénzügyi összeomlástól. „A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen kondíciók nem gátolnák meg a kormányokat abban, hogy olyan hibás politikai döntések széles körét hozzák, amelyek pénzügyi válságot eredményezhetnek” (Treasury, 6. o.). A jövŋ válságainak természetérŋl egyelŋre csak találgatni lehet, ezért meg kell ŋrizni az IMF képességét, hogy rugalmasan alkalmazkodjon a változó körülményekhez, amit a feltételek leszťkítése csak lerontana (Uo.). Ehhez azt kell még hozzáfťzni, hogy Változatok egy témára: az erkölcsi kockázat szerepe Az erkölcsi kockázat vagy „moral hazard” kifejezés alatt többféle jelenség értendŋ. A fogalmat klasszikus értelemben az a magatartás fedi, amely során a nemzetközi befektetŋk magasabb hozamok érdekében hajlandók nagyobb kockázattal járó tŋkekihelyezéseket megvalósítani feltörekvŋ gazdaságokban annak tudatában, hogy fizetésképtelenség esetén az IMF a válságkezelés során kártalanítja ŋket, hiszen az adott ország a magánbefektetŋkkel
2002 TÉL –TAVASZ
általában sem érdemes válság elleni biztos receptet tulajdonítani az IMF-nek: több esetben a programok pontos betartása sem elŋzte meg egy-egy országban a GDP 15-20%-os visszaesését a globális tŋkepiacok bizalmi válságát követŋen (pl. Törökország, egy ideig Argentína). Ráadásul, a javasolt feltételek ismét felvetnék az erkölcsi kockázat problémáját (ld. a következŋ szakaszban), amennyiben a befektetŋk túlzott hitelezésbe kezdenének a feltételeket teljesítŋ országok felé, számítva az IMF mentŋakciójára, és hasonlóképpen, a kormányok a feltételeken kívül esŋ politikai kérdésekben hajlamosabbak lennének nagyobb kockázatot vállalni, abban a reményben, hogy az IMF elhatárolja majd ŋket a kudarc költségeitŋl. „Az eredmény, sok tekintetben minden világok legrosszabbika: túlzott bizalom egy olyan rendszerben, amely nem alkalmas a válságok hatékony megelŋzésére és kezelésére” (Treasury, 7. o.). Az intézményrendszer kidolgozását nehezítŋ átváltás az automatikus hitelezés és az erkölcsi kockázat veszélye között a CCL és a Bizottság által védett konstrukció alternatíváiban jól kitapintható: a Bizottság javaslatában szereplŋ automatizmus problémái (mint a készenléti hitelekre jogosult országok túlságosan szťk köre) és a CCL magas reakcióideje, mint hátrányok kivédése egymás rovására menŋ szempontok. szemben fennálló tartozásainak kiegyenlítésére fogja használni a válságkezelŋ hiteleket (Meltzer, 11, 16-17. o.). Annak tekinthetŋ továbbá az a jelenség, amely során az érintett államokat felelŋtlen gazdaságpolitikai akciókra, fenntarthatatlan költségvetési politika folytatására vagy egyébként vállalhatatlan kockázattal járó ügyletek kötésére indíthatja a mögöttük álló IMF-forrás. Az IMF-politika így rövid távú, spekulatív, ezért kevésbé megbízható, devizában elszámolt kötelezettségek felhalmozását segíti elŋ fejlŋdŋ országokban. A végén az áldozatot a legtöbb esetben az IMF, (va-
FORDULAT 25
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
gyis a számára forrásokat biztosító államok adófizetŋi), és a válságba jutott országok állampolgárai – különös tekintettel a legszegényebb rétegekre – viselik a restriktív programok és a recesszió következtében. A felelŋtlen gazdaságpolitikát folytató, életképtelen intézményrendszert konzerváló kormányokkal kapcsolatos probléma kivédésére hozták létre a feltételesség intézményét, amely azonban, a globális pénzügyi architektúra felülvizsgálatakor további kérdéseket vet fel, és ezért újraértékelését napirendre kell venni. Az erkölcsi kockázat problémája tehát olyan, az intézményrendszerbe beépített ösztönzŋk problémája, amelyek a költséges IMF mentŋakciókat egyfelŋl szükségessé teszik, másfelŋl a globális pénzügyi architektúrában egy rendszerhibát tartósítanak. Tágabb értelemben az erkölcsi kockázat fogalma minden olyan szituációra alkalmazható, amelyben az egyik szereplŋ garanciát vállal, és ezzel a többi képes visszaélni. Így a kifejezés nemcsak az orosz válság óta létezik, hanem már korábban is használták biztosítási és egyéb problémák leírására. A bevezetŋben már történt arra utalás, hogy az erkölcsi kockázat problémája az orosz válságot követŋ IMFtŋkeemelésrŋl szóló vitában jutott hangsúlyos szerephez. Az elemzŋk túlnyomó része az 1994-95-ös peso-válság során végrehajtott IMF-mentŋakció eredményének tekintette az orosz válságot, és nehezményezték, hogy a hivatalos forrásokat óvatlan magánbefektetŋk kártalanítására fordítják. Az 1994-95-ös mexikói összeomlás után az IMF 17,8 milliárd dolláros lehívható hitelt biztosított Mexikó számára (ebbŋl végül 13-at használtak fel), az addigi legnagyobb volumenť segítséget egy ország felé, amivel egyértelmťen túllépte a segítségnyújtás korábban kialakult határait. A U.S. Treasury további 20 milliárdot ajánlott erre a célra, amibŋl 13,5 milliárdot költött a mexikói kormány. Az eset számos rossz precedenst teremtett: az IMF megszegte a korábbi, kvótához kötött hitelezési rendet, a Treasury pedig megkerülte az amerikai
26 FORDULAT
törvényhozást (amely egyébként ellenezte volna a beavatkozást), és az Exchange Stabilization Fund-on keresztül folyósította a pénzt, ezzel pedig elültette az erkölcsi kockázat csíráit (Meltzer, 17. o.). Az 1990-es évek közepén Oroszország erŋsen támaszkodott az IMFhitelekre, amelyeket politikai okokból, a reformok elŋsegítése érdekében meg is kapott: Oroszország politikai stabilitása elsŋrendť kérdés volt, nem utolsósorban nukleáris arzenálja miatt. A csökkenŋ olajárak, a gyenge pénzügyi rendszer és a reformfolyamat akadozásából eredŋ válság megelŋzésére az IMF 20 Mrd dolláros segítséget helyezett kilátásba 1998 júliusában. A jelentés szerint itt jogos az erkölcsi kockázat problémájáról beszélni: a befektetŋk úgy mérték fel a helyzetet, hogy Oroszország politikailag túl jelentŋs ahhoz, hogy engedjék tönkremenni. Ebben az esetben ugyan nem mentették ki a hitelezŋket, az azonban nem egyértelmť, hogy ez a piaci szereplŋk késŋbbi várakozásaira hogyan hat (Meltzer, 18. o.). Már a négyek egyet nem értési nyilatkozatában történt arra utalás, hogy a jelentés túlhangsúlyozza az erkölcsi kockázat veszélyét, amelyet a mexikói rossz precedens jelent, Levinson pedig részletes beszámolójában kijelenti: „túl van a hihetŋség határán az, hogy az európai és japán bankok azért nyújtottak hiteleket Kelet-Ázsiába, mert a mexikói tesobonotapasztalatra alapozva abban bíztak, hogy ha kintlévŋségeik veszélybe kerülnek, hasonló mentŋakció keretében kártalanítják majd ŋket” (Levinson, 2000). Eichengreen (1999) szerint a tŋkeáramlásokra vonatkozó empirikus adatok vizsgálata nem támasztja alá azt a feltételezést, hogy a válságok kialakulása teljesen vagy nagyobbrészt magyarázható lenne az erkölcsi kockázat veszélyével. Ebben az esetben ugyanis a nemzetközi tŋkeáramlásoknak, különösen a banki hitelezésnek a társadalmi optimum fölötti mértékťnek kellene lennie, holott a tŋkemozgás mértéke szuboptimális, még az elsŋ világháború elŋtti szintet sem érte el, és annak
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
nagy része is értékpapírok formájában történik. Az erkölcsi kockázat problémájának szerepe a globális pénzügyi architektúra anomáliáiban, illetve magyarázó ereje a válságok vonatkozásában erŋsen vitatott, az orosz válság esetében azonban mindenképpen jogos errŋl mint fontos tényezŋrŋl beszélni. A US Treasury sem tagadja az erkölcsi kockázat válságokat ösztönzŋ szerepét, viszont szerintük a jobb információáramoltatás részben megoldást jelent a problémára. A Treasury szerint már az is pozitív fejlemény lenne, ha az IMF-felügyelet adatgyťjtŋ és -terjesztŋ tevékenysége nem korlátozódna országok közötti információszolgáltatásra, hanem a befektetŋk felé is áramoltatna adatokat. Ezért szorgalmazzák minél több ország csatlakozását a már létezŋ standardhoz9, amely szerint rendszeresen közzé kell tenni az országok pénzügyi adatait és külföldi pozícióit: ezek ismeretében talán csökken a befektetŋk hajlandósága kockázatos hitelkihelyezések megvalósítására a fejlŋdŋ országokban. Az átláthatóság szorgalmazása mögött az a meggyŋzŋdés áll, hogy az „csökkentheti a tŋkebeáramlást, amikor jól mennek a dolgok, és a tŋkekiáramlást, amikor a valóságról kiderül, hogy sötétebb mint a látszat” (KrugmanObstfeld, 2000, 715. o.). A Treasury által említett információáramoltatás és nagyobb nyilvánosság a Council szerint is hozzájárul a kérdés megoldásához. Ugyanakkor az IMF-hitelek szigorú korlátozása a kvóták által megszabott szintre csökkenthetné az erkölcsi kockázat veszélyét, ráadásul azokat a válságkezelés szempontjából sem szükséges túllépni. A válságkezelés és az erkölcsi kockázat problémája úgy függ össze, hogy egyensúlyt kell valahogyan teremteni a rendszerválságok korlátozása és a piaci fegyelem között: ha a vészhelyzet esetén hozzáférhetŋ forrás túl nagy és túl olcsó, a hitelezŋk és a hitelt felvevŋk nem tanulnak kudarcaikból, és ez a piaci fegyelmet rombolja. Az utóbbi években az a tendencia volt megfigyelhetŋ, hogy a válságkezelés és a piaci fegyelem 9
Special Data Dissemination Standard
2002 TÉL –TAVASZ
közötti kényes egyensúly a piaci fegyelem rovására billent el (CFR, 1999, 18. o.). Alternatívák: a magánszektor bevonása a válságkezelési folyamatba A jelenlegi pénzügyi architektúrát (és a Meltzer-jelentést) amiatt is kifogás éri, hogy csak részben adresszálja a magánszektor válságokban betöltött szerepének és felelŋsségének kérdéseit (Meltzer, 54, 59. o.). Az erkölcsi kockázat problémája ugyanis azt fogalmazza meg, hogy a magánbefektetŋk nem vállalják a befektetéseik kudarcait, és a Meltzerjelentés bírálói szerint erre az IMF karcsúsítása önmagában nem lehet adekvát válasz. A Council on Foreign Relations ebben a kérdésben a magánhitelek átütemezhetŋségének hiányára mutat rá: ha az ún. „bail-in” megoldható, akkor többé nincs szükség költséges „hivatalos mentŋakciókra”, hanem visszaállítható a piaci koordináció, és a hitelügylet résztvevŋi megoldhatják „nézeteltérésüket”: „az elsŋdleges felelŋsség kerüljön vissza oda, ahová tartozik: a feltörekvŋ gazdaságokra és a magánbefektetŋkre, akik a mai nemzetközi tŋkepiacot dominálják” (CFR, 1999, 9. o.). A magánszektor bevonásának vizsgálatát az teszi megkerülhetetlenné, hogy – amint azt az elŋzŋ szakaszokban vázoltam – az IMF-beavatkozás mikéntje és volumene eddig megoldatlan problémákat vet fel. A kölcsönök átütemezésérŋl tett észrevétel alátámasztani látszik azt a korábban tett feltételezést, amely szerint a globális pénzügyi architektúra intézményi fejlŋdése csak részben volt képes a változó világgazdasági környezethez idomulni. A ’70-es és ’80-as évek fontos változásaival, a tŋkepiacok integrációjával és az értékpapírosodással megoldatlanná vált a fejlŋdŋ országok külföldi hiteleinek átütemezése, ami a banki finanszírozás dominanciája mellett még kivitelezhetŋ volt. „A kötvények a banki hitelekkel ellentétben nem átütemezés-barátok” (CFR, 1999, 16. o.), ezért a tŋkepiaci finanszírozásra való áttérés új eljárások kidolgozását tette volna szükségessé. Ma azonban nem
FORDULAT 27
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
léteznek a Párizsi és Londoni Klub magánszektorbeli megfelelŋi. Ez a kritika implicite megfogalmazza a globális pénzügyi architektúra koordinált formában történŋ reformjának igényét, szemben az ad hoc alkalmazkodási folyamattal, amely a ’80-as évek óta az IMF (és a Világbank) jellemzŋje. A Council jelentése az átütemezés lehetŋségének visszaállítására azt a javaslatot tette, hogy a feltörekvŋ gazdaságok állampapírjaik kibocsátásakor iktassanak a hitelszerzŋdésbe ún. „collective action clause”-t, amely a megnehezítheti egyes befektetŋk törekvéseit az átütemezés megakadályozására. Ezek a törekvések mostanáig igen nagy sikerrel járhattak, mivel a hitelezŋk között konszenzus kell ahhoz, hogy az átütemezés létrejöjjön. A hitelszerzŋdések módosítására tett javaslatokat azért nem ültették át a gyakorlatba, mert hatásuk a hitelekre fizetett kamatokra nem egyértelmť. Eichengreen és Mody (2000) az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok jogszabályainak megfelelŋ hitelszerzŋdések különbözŋségére épített ökonometriai modellben vizsgálják a collective action kitételek hatását az állampapírok után fizetett hozamokra. A londoni tŋzsdén ugyanis kereskednek olyan papírokkal, amelyekben szerepel ez a klauzúra, az USA-ban kibocsátott kötvényekbe viszont ilyeneket nem építettek. A kibocsátók megválaszthatják, hogy USA- vagy UK-típusú kötvényeket bocsátanak ki. Az USA-típusú hitelszerzŋdések feltételei mellett az átütemezéshez egyhangú konszenzus kell, ami a rendezés elé áthághatatlan akadályokat állít. Egyfelŋl a collective action clause vonzóbbá teheti a kötvényeket azáltal, hogy kilátásba helyezi a rendezés tiszta jogi lebonyolítását, ugyanakkor növeli a nemfizetési kockázatot, ezért olyan mértékben növelheti a kamatfelárat, hogy a kibocsátó kizáródik a hitelpiacról. A kétféle hitelszerzŋdéssel kibocsátott papírok után fizetett kamatok összehasonlításával következtetni lehet a két hatás eredŋjére. Ez a tanulmány rámutat, hogy az empirikus vizsgálat nem támasztja alá azokat a feltételezéseket,
28 FORDULAT
amelyek szerint a klauzúra beiktatásával általában növekednének a hitelek megszerzésének költségei. Legfontosabb eredménye az, hogy a nagyobb hitelességgel rendelkezŋ kibocsátók esetében a szerzŋdésbe épített „collective action clause” valóban csökkenti a hitelek költségeit, a kevésbé megbízhatóak esetében azonban az ellenkezŋ igaz. A vizsgálat gazdaságpolitikai implikációját Eichengreen és Mody így foglalja össze: „Ha célunk a nemzetközi pénzügyi architektúra és a piaci fegyelem erŋsítése azáltal, hogy a befektetŋket arra ösztönözzük, hogy elŋnyben részesítsék a megbízhatóbb hitelfelvevŋket és büntessék a kevésbé megbízhatóakat, akkor a collective action clauses szélesebb alkalmazása… egy lépés a helyes irányba”. A feltörekvŋ gazdaságok így ösztönözhetŋk hitelképességük javítására, pénzügyi szektoruk erŋsítésére, ami egyre kifizetŋdŋbbé teszi a kitételek alkalmazását. Egy másik észrevétel szerint a meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy közép és hosszú távú kormányzati kötvényekhez put opciót adnak, amely arra jogosítja a kötvény vásárlóját, hogy bármikor (lejárat elŋtt) visszakövetelhesse a befektetésének értékét. Ez minden bizonnyal vonzóbbá teszi a kötvényt a nemzetközi tŋkepiac szereplŋi számára, viszont a valutaválság kirobbanásának veszélyét növeli. A magánhitelek átütemezhetŋségét segítŋ „collective action clauses”, az állampapírokkal adott eladási jogok kizárása jelentŋs mértékben hozzájárulhatna ahhoz is, hogy csökkenjen az IMF hatásköre és hiteleinek nagyságrendje, és ezzel közvetve az erkölcsi kockázat és a fejlett országok által vállalt költségek is. Az ilyen gyakorlatok elterjedése egyfajta tŋkekorlátozásként nyújtana védelmet a feltörekvŋ gazdaságok számára, amennyiben a spekulációt korlátozná, miközben az eladósodás mértékét kezelhetŋ szinten tartja. Gyakori ellenvetés a collective action clauses és a más, nem adminisztratív úton történŋ tŋkebeáramláscsökkentést célzó javaslatokkal szemben,
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
hogy kedvezŋtlen feltételeket teremtenek a növekedés számára. Kétségtelen, hogy alapvetŋen cél az, hogy a feltörekvŋ gazdaságok tŋkeigényének kielégítéséhez, a nemzeti jövedelem növekedéséhez források álljanak rendelkezésre, az azonban már vitatható, hogy ez megéri-e a válság nagyobb kockázatát gyenge pénzügyi szektorral rendelkezŋ, exportfüggŋ, kis országok esetében is. Úgy tťnik, a ma mťködŋ tŋkepiaci finanszírozási rendszerben a feltörekvŋ gazdaságok két rossz közül kell, hogy válasszanak: a válságok elkerülése érdekében fel kell hogy áldozzák a külföldrŋl beáramló tŋke egy részét, vagy fordítva. A Washingtoni Konszenzus és az IMF szintén elmarasztalható a válságok kialakulásában, amennyiben következetesen a tŋkepiaci szempontot érvényesítve sürgették a feltörekvŋ gazdaságokat mind nagyobb mértékť pénzügyi nyitásra, illetve a befektetŋk bizalmának megszerzésére és megtartására. A „bail-in” gyakorlati nehézségei: az argentín válság tapasztalatai Az argentín válságkezelés legnagyobb újdonsága az a szemléletváltás, hogy a válságkezelés költségeinek egy részét igyekeznek áthárítani a magánbefektetŋkre, ugyanakkor legfontosabb tanulsága ennek a törekvésnek a korlátozott eredményessége. Más tekintetben viszont az itt levonható tanulságok a régi üzenetet hordozzák, és a nemzetközi pénzügyi rendszer újratervezésének egyre nagyobb szükségességére mutatnak rá. A cikk utolsó szakaszában röviden tárgyalom az argentín válság piaci alapon történŋ kezelésének fŋbb akadályait. 2001 nyarán az argentín gazdaság félúton megrekedt a tartós fizetésképtelenség és recesszió, és a krach között, ahol egészen decemberig egyensúlyozott. Az argentín fizetésképtelenség kezelésére a szeptemberre tervezett 1,2 Mrd dolláros hitelt az IMF már augusztusban folyósította cserébe azért, hogy a kormányzat korábban egy „zérus-deficit” törvénnyel kötelezettséget vállalt a válság egyik okát jelentŋ fiskális egyensúlytalanság meg-
2002 TÉL –TAVASZ
szüntetésére. Ezt további 8 Mrd követte, amelybŋl 5-öt a banki tartalékok feltöltésére szántak. A teljes adósságállomány rendezéséhez persze a hivatalos beavatkozás nem volt elegendŋ, ahhoz viszont elég nagyvonalú volt, hogy Argentína átmenetileg kikerüljön a tŋkepiaci függés alól, és megtegye a lépéseket a válság piaci alapon, a magánhitelek átütemezésével történŋ kezelése felé, azaz megkezdhesse a rövid távú kötelezettségek cseréjét hosszú futamidejť piaci hitelekre. A Leu Investement Research már áprilisban így intette a befektetŋket: „a nemzetközi intézményekben és az amerikai törvényhozásban egyre több szó esik arról, hogy a magánbefektetŋket be kellene vonni az adósságátütemezési folyamatba olyan országokban, ahol az adósságállomány fenntarthatatlanná vált (például Ecuadorban). Ami kisebb országokban történt, az átterjedhet nagyobbakra is, mint Argentína és Brazília. Az argentín adósság esetében ez valószínťleg csak idŋ kérdése. A kötvénytulajdonosoknak ezt érdemes szem elŋtt tartani.” (Leu, 2001 – kiemelés: Leu). Argentína esete a gyakorlati példája annak az újfajta válságkezelési szemléletmódnak, amely a mentŋakciók „bail-out” technikája helyett a magánszektor áldozatvállalására helyezi a hangsúlyt. Itt azonban a piaci alapon történŋ válságkezelés egyes gyakorlati nehézségei is megmutatkoztak. Eichengreen szerint az, ahogyan az IMF (és a US Treasury) végül vonakodva bár, de beleegyezett a mentŋakcióba, is azt tükrözi, hogy ezek a piaci megoldások nem kivitelezhetŋk. „Így, Argentínában és Törökországban az IMF és részvényesei két tťz között találták magukat. A kölcsönök az erkölcsi kockázat veszélyével fenyegettek, a kölcsönök megtagadása viszont túl nagy kockázatot jelentett volna a világgazdaság számára ahhoz, hogy a politikusok támogassák. Úgy találták, hogy az erkölcsi kockázat még mindig a kisebbik rossz.” (Eichengreen, 2001). Az így bepumpált IMF-források átmenetileg levegŋhöz jut-
FORDULAT 29
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
tatták Argentínát, ezután pedig a kormányzat és az IMF arra sürgették a magánbefektetŋket, hogy hatósági átütemezés helyett önkéntes alapon térjenek vissza a piacra új hitelekkel, vagy a régiek átütemezésének elfogadásával. A forrásbeáramlás minden befektetŋnek (és Argentínának) közös érdeke, hiszen az letörheti a kamatlábakat, és beindíthatja a növekedést (amellyel nŋ a kintlévŋségeik visszaszerzésének lehetŋsége), azonban a források elŋállításához le kell küzdeni a jól ismert kollektív cselekvés problémát. Ez a kötvénytulajdonosok atomizált csoportjában (a 132 Mrd dollárnyi teljes adósságból 95 Mrd kötvényekben van) még súlyosabb formában jelentkezik. A befektetŋk azért sem mozdulnak, mert érdekükben áll kivárni, hogy a kormányzat valóban végigviszi-e a reformokat. A magánszektor érdeke, hogy hitelezés vagy adósságcsere helyett várakozó álláspontra helyezkedjen abban a reményben, hogy valami más megoldás (pl. a hivatalos segítség) megérkezik. Valószínťnek tartom, hogy az elŋzŋ szakaszban bemutatott collective action clause” elejét vehette volna a fenntarthatatlan mértékť adósság kialakulásának, és jogi szempontból tisztább körülményeket teremtett volna az átütemezéshez is. Az adósságcserét az is jelentŋs mértékben nehezítette, hogy a kormány ezt megpróbálta diszkriminatív formában a hazai hitelezŋk javára lefolytatni. A befektetŋkben további aggályokat keltett az információ szťkössége az argentín elképzelésekrŋl jövŋbeli válságok elkerülésével kapcsolatban, és ez várhatóan oda fog vezetni, hogy a befektetŋk hosszabb távon alacsonyabb hajlandóságot mutatnak majd Argentína (és a többi feltörekvŋ gazdaság) kötvényeinek megvételére (Vogel, 2001c).
30 FORDULAT
A teljes bizalomvesztés az argentín esetben a csŋddel egyenlŋ, hiszen a valutatanács 1991-es bevezetése óta a gazdaság pénzmennyisége csak a külföldi tŋkebeáramláson keresztül változtatható. Argentína esete rávilágít a rövid távú hitelek felhalmozódásából eredŋ veszélyekre, a válságkezelési oldalon pedig a megfelelŋ technikák továbbra is meglévŋ hiányára. Úgy tťnik, az hogy az IMF egy külsŋ fizetési nehézségekkel küszködŋ, megtámadott valutájú országot, vagyis az (áthárított) kockázat fejében magas hozamokat realizáló befektetŋket kimenti, nem ad megoldást a problémákra, hanem csak elhúzza azokat, miközben a beavatkozás egyre költségesebbé válik. A piaci alapon történŋ válságkezelés kudarcai azt tükrözik, hogy a válságkezelés dilemmáira még mindig nem sikerült megnyugtató választ találni, miközben egyelŋre a feltételességbŋl adódó problémák kiküszöbölésére sincs remény. Az IMF-en belül megerŋsödött az az Anne Krueger által indított kezdeményezés, amely a magánhitelek átütemezése kapcsán egy nemzetközi „csŋdbíróság” létrehozását szorgalmazza, így a bajba került gazdaság átmenetileg felfüggeszthetné kötelezettségeinek teljesítését, levegŋhöz juthatna, és intézkedéseket hozhatna az összeomlás elkerülése érdekében. Argentína számára azonban már késŋ: az országban 2001 karácsonyára minden korábbinál nagyobb káosz uralkodott el. Egyelŋre sem az IMF, sem más nem rendelkezik biztos elképzeléssel arról, hogy a gyenge pénzügyi szektorral rendelkezŋ, politikai rendszerüket tekintve alulfejlett gazdaságok tŋkeigénye hogyan elégíthetŋ ki úgy, hogy közben védve vannak a tŋkemérleg-válságokkal és az azok által okozott jóléti veszteségekkel szemben
2002 TÉL –TAVASZ
ORBÁN GÁBOR: RÉGI ÉS ÚJ VÁLSÁGKEZELÉSI TECHNIKÁK A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI ARCHITEKTÚRÁBAN
IRODALOMJEGYZÉK ANDOR LÁSZLÓ: A Valutaalap bírálói, Népszabadság, 1994. jan. 24. ANDOR LÁSZLÓ: Pénz beszél, Aula, BKE, 1998 COUNCIL ON FOREIGN RELATIONS (CFR): Safeguarding Prosperity in a Global Financial System: The Future International Financial Architecture, Report of an Independent Task Force, New York, 1999 CALVO, GUILLERMO A. (2000a): Capital markets and the exchange rate, With special reference to the dollarization debate in Latin America, NBER Working Paper, 2000. április 14. EICHENGREEN, B. - Mody, A (2000).: Would collective action clauses raise borrowing costs?, National Bureau of Economic Research, Working Paper 7458, 2000. január EICHENGREEN, BARRY (2001): Strengthening the International Financial Architecture: Open Issues, Asian Concerns, 2001. május EICHENGREEN, BARRY (2001): Crisis prevention and management: Any new lessons from Argentina and Turkey?, 2001. október, NBER Papers KRUGMAN, PAUL - OBSTFELD, MAU-RICE: International Economics, Theory and Policy, Addison-Wesley, 2000 LÁNYI KAMILLA: Válság táplálta globalizáció, Külgazdaság, XLIV. évfolyam, 2000/4-5 LÁNYI KAMILLA: Vázlat a globalizációnak nevezett jelenségkör értelmezésérŋl, Közgazdasági Szemle, XLVIII. évf., 2001. június FiLEU INVESTMENT RESEARCH (2001): nancial Crisis in Argentina, 2001. április 26.
2002 TÉL –TAVASZ
MELTZER, ALLAN: Report of the International Financial Institu-tions Advisory Commission (Meltzer), 2000. március 8. NAÍM, MOISÉS: A talk with Michel Camdessus about God, globalization, and his years running the IMF: Foreign Policy Interview, 2000. szeptemberoktóber SEPARATE DISSENTING Statement of Jerome I. Levinson (Levinson), kézirat, 2000. március 8. STIGLITZ, JOSEPH: The Insider – What I learned from the world economic crisis, The New Republic, 2000. április STIGLITZ, JOSEPH: Úton egy „posztwashigtoni konszenzus” felé, 1998 In: Eszmélet, 51., 2001. ŋsz STIGLITZ, JOSEPH: Whither reform? Ten years of transition. Keynote Address. Annual Bank Conference on Development Economics. Washington D.C., 1999. április 28-30. TARAFÁS IMRE: A monetáris politika a nagy válságtól az ingatag pénzpiacokig, Aula, BKÁE, 2001 US TREASURY Response to the Report of the International Financial Institutions Advisory Co-mmission (Treasury), 2000. június 8. VOGEL, THOMAS T. JR. (2001c): „Argentina’s sham will cost developing countries”, Bloom-berg Financial Services,
http://www.bloomberg.com
WILLIAMSON, JOHN: In search of a manual for technopols in: The political economy of policy reform, Institute for International Economics, 1994
FORDULAT 31
TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR GARAMVÖLGYI MIHÁLY
JAMES TOBIN javaslata 1972-ben került elŋször napvilágra egy a Princetonon tartott elŋadássorozatban, majd megjelent nyomtatásban 1974-ben (Tobin, 1974), azaz lassan a harmincadik évéhez közeledik. Ha ehhez még hozzávesszük azt az elfelejtett tényt, hogy egy tranzakciós adó bevezetését már Keynes is felvetette az Általános Elméletben (Keynes, 1965, 182.o), látható, hogy egy valóban nagyon régi gondolatról van szó, amely napjainkban reneszánszát éli. Nem haszontalan dolog, ha egy ilyen eszközt közelebbrŋl megvizsgálunk, már csak azért sem, mert a feledés homályából elŋkerült javaslatnak az elmúlt tíz évben bŋséges irodalma született olyan neves közgazdászok hozzájárulásával, mint Stiglitz, a Summers házaspár és Dornbusch (Stiglitz, 1989, Summers és Summers, 1989, és Dornbusch, 1976), valamint azért, mert a viták, amelyeket szült, gyakran késhegyre menŋen élesek, és állásfoglalásra késztetnek mindenkit, és természetesen az álláspontok nem közelednek egymáshoz. A vita nem zárult semmiféle konklúzió levonásával, sŋt, egyáltalán nem lehet a vita lezárulásáról beszélni akkor, amikor újabb és újabb érvek és érvelŋk kapcsolódnak be, így jelen dolgozat sem vállalkozhat másra, mint a fŋbb vitapontok rövid ismertetésére, illetve azok közül egy, a gazdaságpolitikai mozgástér bŋvítŋ hatás valamivel bŋvebb elméleti és empirikus elemzésére. Az empirikus vizsgálat itt elsŋ látásra erŋltetettnek tťnhet, ám a dolgozat abból a feltételezésbŋl indul ki, hogy nemzeti szinten gazdaságpolitikai szempontból a Tobin-adó analóg a beáramló tŋke után
32 FORDULAT
kötelezŋen elŋírt kamatmentes jegybanki tartalékkal, amelyre számos példát találhatunk. Ezek közül a legfontosabb és legsikeresebb a Chilében alkalmazott módszer volt, de más Latin-Amerikai országban is alkalmaznak hasonló korlátozást. A Tobin-adó egy egyszerť, egykulcsos ad valorem tranzakciós adó, amelyet minden valutapiaci váltásra kivetnének bizonyos összeg felett, ideális esetben a világ minden pontján. Minden pozitívuma, illetve negatívuma ebbŋl az egyszerťségbŋl fakad, hiszen számos, messze nyúló elŋfeltételezésnek kellene teljesülnie ahhoz, hogy a messze nyúló feltételezett hatását egy ilyen adónak igazoltnak lehessen tekinteni. Egy egyszerť eszköz bonyolult és összetett feltételekkel, és nehezen igazolható hatásokkal. Az adó hatását nagy körvonalakban három csoportba lehet sorolni: a piaci árfolyamok volatilitását csökkentŋ hatása, a nemzetek gazdaságpolitikai mozgásterének bŋvítŋ hatása és végül a bevételforrás funkció, mint járulékos eredmény. 1972 és 1974 között a Bretton Woods-i árfolyamrendszer felbomlott, és az országok áttértek a lebegtetett árfolyamrendszerre. Ezzel egy idŋben a keynesiánus gazdaságpolitikai elveket felváltotta a piacba vetett hit ortodoxiája, azaz hogy a piac mindenfajta állami beavatkozásnál jobban képes az erŋforrásallokációra. A pre-1973-as idŋszak egyik fŋ jellegzetessége ezzel szemben az a keynesiánus nézet volt, amely szerint a szabadon lebegŋ árfolyamrendszer illetve a szabad tŋkeáramlás összeegyeztethetet-
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
len a globális teljes foglalkoztatottsággal és gyors gazdasági növekedéssel. A lebegtetésre való áttéréssel egy idŋben azonban a heves árfolyam-ingadozás megjelenése volt tapasztalható, súlyos reálgazdasági hatásokkal (lásd pl. Eichengreen, Tobin és Wyplosz, 1995 és Palley, 2000). A folyamatok tehát cáfolni látszottak a neoklasszikus közgazdászok tökéletes piacba vetett illúzióját, és ez sokakban a Bretton Woodsi rendszer iránti nosztalgiát ébresztette fel. Nem így Tobin, aki felismerte, hogy a szabadon lebegŋ árfolyamrendszer mindenképpen elŋrelépést jelent a Bretton Woodsi rendszerhez képest, ugyanakkor maga is problémás. Az ŋ megoldása a „fogaskerekek közé szórt homok” volt, amely (1) visszafogná az árfolyamra nehezedŋ spekulációs nyomást, lebegŋ árfolyamrendszer esetén csökkentené a volatilitást, amelyet szerinte az árfolyamot meghatározó reálgazdasági tényezŋk, a fundamentumok változása nem indokolt. (2) rögzítés esetén pedig a nyomást enyhítené, amely az árfolyamra nehezedik, és amelynek eredményeként a jegybankok egyre költségesebb intervenciókat kénytelenek vállalni annak fenntartása érdekében (Tobin, 1978, 1994(a) és 1994(b)). Új elem az érvek között a valutaválságok jelensége, amely szintén a spekulációs tŋkemozgás számlájára írható a Tobinadót támogató közgazdászok szerint, és amely ellen az adó megelŋzŋ eszköz lehetne (Eichengreen, Tobin és Wyplosz, 1995 és Kenen, 1995). A Bretton Woods utáni idŋszak nem csak a lebegŋ valuták, hanem a fejlŋdŋ országok árfolyamrögzítésének idŋszaka is. Fontos szerepe van ebben az IMF sokak szerint elhibázott reformcsomagjainak, amelyek mint szükséges és hatékony eszközt írják elŋ ennek alkalmazását, elsŋsorban a 80-as évektŋl. Ezek az országok általában az árfolyamrögzítés egy puha formáját, a csúszó leértékelést vagy az egyoldalú, jegybank által intervencióval fenntartott rögzítést választják az inflációs tehetetlenség leküzdésére. Amennyiben azonban az inflációt nem sikerül azonnal letörni például a kormányzat hiteltelensége vagy a bérek visszatekintŋ indexálása miatt,
2002 TÉL –TAVASZ
az ország valutájában reálfelértékelŋdés következik be. Ez hamis jelzést ad a befektetŋknek, további tŋkebeáramlást indukál, növelve a belföldi hitelkínálatot, beruházást és keresletet, növelve az inflációs nyomást így a reálfelértékelŋdést (Edwards, 1997). Ez a folyamat elŋbbutóbb az árfolyam fenntarthatatlanságához vezet, és a leértékelés pánikot, valutaválságot eredményezhet. A Tobin-adó a spekulációs tŋkemozgás fékezésével feltételezhetŋen csökkentené ennek a folyamatnak a bekövetkezési valószínťségét. Tobin modelljében a lebegŋ árfolyam túlzott ingadozását az váltja ki, hogy a spekulánsok a fundamentális elemzŋkkel szemben a piac rövid távú változását próbálják meg elŋrebecsülni, és ezáltal eltérítik az árfolyamot a reális szinttŋl. Mivel a spekulánsok elsŋsorban rövid távban gondolkodnak, egy valutapiaci tranzakciós adó elsŋsorban ŋket érintené. Bár a kulcs lineáris, mégis progresszíven adóztatja a résztvevŋket a tartási idŋ rövidségével arányosan, és mivel a spekulánsok gyakran nagyon kis marzsra reagálnak, nagyobb súllyal terhelné ŋket a tranzakciós költségek növekedése, mint a hosszú távban gondolkodó befektetŋket. Tobin szerint a rájuk esŋ teher a hosszú idŋszak miatt elenyészŋ lenne (Tobin, 1994(b)). (Ennek modellszerť bemutatását lásd késŋbb). Ezáltal a hatás a következŋ lenne: egy egyszerť, piacbarát eszközzel lehetne elérni azt, hogy a tŋkeforgalom liberalizált legyen, annak minden elŋnyével együtt, ugyanakkor nem kellene félni a melléktermékétŋl, a spekulációs tŋkemozgások destabilizáló hatásától. Elérhetŋ lenne az, hogy a piaci szereplŋk a rövid távú piaci ingadozások helyett az ország valódi teljesítményét értékeljék, szignifikánsan megnŋne az egyes valuták tartási ideje a befektetŋk portfoliójában, „hťlne a piac”. Az adó másik hatása a gazdaságpolitikai mozgástér bŋvítése. Gazdaságpolitikai közhely az ún. lehetetlen hármasság tézise („Impossible trinity” ld pl Frankel, 1996, 59.o, Eichengreen, Tobin és Wyplosz, 1995, 162.o) Eszerint egy ország
FORDULAT 33
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
nem érhet el egyszerre három célt, maximum kettŋt a következŋk közül: szabad tŋkeáramlás (nyitottság), stabil árfolyam (stabilitás) és gazdaságpolitikai, elsŋsorban monetáris politikai szabad célválasztás (függetlenség). Jól le lehet írni egyes korszakokat azzal, hogy a három célból melyiket áldozzák fel a másik kettŋ érdekében, a Bretton Woods-i rendszer például a szabad tŋkeáramlást korlátozta, míg stabil árfolyam és viszonylag önálló gazdaságpolitika jellemezte, az Európai Unió a monetáris önállóságot áldozza fel a szabad tŋkemozgásért és stabil árfolyamért cserébe és így tovább. Tobin azonban ezzel nem feltétlenül ért egyet. Azzal, hogy a valutapiac szabadságának egy nagyon kis, amúgy sem kívánatos részét, a spekuláció szabadságát feláldozzuk, lehetŋvé válik a három cél egyszerre. Ha ugyanis a valutapiaci alkalmazkodás nem következik be azonnal és súrlódásmentesen, elérhetjük azt, hogy egyébként szabad tŋkeáramlás és a fundamentumok indokolta mértékig stabil árfolyam mellett a monetáris politikának ne az árfolyam-célkitťzést kelljen kiszolgálni, hanem önálló, ennél fontosabb célja lehessen. Fix árfolyamrendszerben a kamatláb, a monetáris politika egyik legfŋbb, és a gazdaság élénkítésének nélkülözhetetlen eszköze nem különbözhet lényegesen a külfölditŋl, lebegŋ árfolyamrendszerben viszont a külföldi tŋke be- és kiáramlása szabályozásának eszköze, így alá van rendelve az árfolyam-célkitťzésnek. A tŋkemozgás kis akadályozása szabadon lebegŋ és fix árfolyamrendszerben egyaránt képes volna arra, hogy lehetŋvé tegyen külföld és belföld közötti szignifikáns kamatláb-különbözetet akár hosszabb távon is, anélkül, hogy az egyikben jelentŋs nominális felértékelŋdésre, a másikban reálfelértékelŋdésre és így erŋteljes nyomásra számíthatnánk a fixálás elhagyására. Ugyanakkor megmaradhatna a szabad tŋkeáramlás adta pozitívum is, a hatékonyabb tŋkeallokáció, növekvŋ skálahozadék, és így tovább. A spekulációs tŋkemozgást pedig ki lehetne küszöbölni – legalábbis ezt állítja Tobin. Annak a hatásnak a vizsgálatára kerül sor a dolgozat késŋbbi részében, hogy vajon képes-e a tŋke-
34 FORDULAT
korlátozás intézménye tŋle elvárt mozgástérbŋvítŋ hatást, vagyis tartós kamatláb-különbözetet lehetŋvé tenni az piacon elvárttól. A harmadik funkció az alkotó szerint is csak járulékos, legfeljebb az adó vonzóságát növelheti, igazolhatja bevezetését. A bevételforrás funkció különbözteti meg ugyanis a Tobin-adót egyéb tŋkeáramlás-korlátozó eszköztŋl, például a beáramló tŋke bizonyos százaléka utáni kamatmentes jegybanki letét intézményétŋl, amely csak implicit adóbevételt jelent, illetve az adminisztratív korlátozástól, amelynek hatékonysága ugyancsak kérdéses. (Csak utalásszinten említem itt meg a kvótákkal szemben is felhozott érveket, korrupciót, a lobbi tevékenységet, amelyek az ilyen kifejezetten piactorzító intézményekkel felhozhatók.) A bevétel összege a Tobin-adó esetén jelentŋs lenne, bár különbözŋ szerzŋk számításai jelentŋsen eltérnek. Ez köszönhetŋ az adó bázisának eltérŋ számításának, az eltérŋ adókulcsnak és a tŋkemozgás volumenének tranzakciós költség szerinti elaszticitására végzett eltérŋ számításnak (errŋl: Felix és Sau, 1996). A hatalmas adóbevételt egyes szerzŋk szerint a globális közjavak finanszírozására lehetne fordítani, mások a mellett érvelnek, hogy az adott ország tarthassa meg, növelve ezzel az adó bevezetésének vonzóságát (Kaul és Langmore, 1996) Ennek jelentŋsége az egyébként masszívan ellenálló nagy pénzügyi központok esetében domborodik ki, itt lennének ugyanis a legnagyobb adóbevételek. Szintén érdemes itt megemlíteni, hogy a Tobin-adó reneszánszában nagy jelentŋsége van annak, hogy a nemzetközi multilaterális intézmények, például az ENSZ jelentŋs forráshiánnyal szembesülnek, míg a kizárólag globálisan kezelhetŋ problémák jelentŋsége az utóbbi években nŋtt. Az AIDS, békefenntartás, környezetvédelem problémáját egyes baloldali szervezetek a Tobin-adó forrásnövelŋ hatásával kezelnék, a Tobin-adó összekapcsolódik újfajta, baloldali eszmékkel, és elsŋsorban a kilencvenes évek végén az
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
ún. szivárvány koalíció egyik céljává válik. Hogy csak egyet említsek, kifejezetten a nemzetközi adóztatás támogatására jött létre az ATTAC francia eredetť civil szervezet10, amely a legtöbb nemzetközi globalizáció-ellenes vagy annak kritikáját megfogalmazó megmozduláson részt vesz, így képviseltették magukat Davosban és Porto Allegrében is. Ez az elv, az „attól vegyünk el, akinek van” elve, azonban itt és most nem kerül kifejtésre, már csak azért sem, mert Tobin eredeti, 1978-as dolgozatában az adónak semmiféle ilyen jellegť szerepe nem kerül még csak említésre sem, az ŋ érvelése az elsŋ két funkciónál megáll. A tranzakciós adó bevezetése melletti érvek mindegyikét olyan elŋfeltevések illetve elŋfeltevés-láncolatok elŋzik meg, amelyek összetettségük miatt könnyen kritika tárgyai lehetnek. Ahhoz, hogy a Tobin-adó bevezetését indokoltnak tekinthessük, feltételezésekkel kell élni a valutapiaccal kapcsolatba. Be kell látni, hogy a valutapiac nem tudja azt a funkcióját ellátni, ami valójában a szerepe lenne, azaz az országok valódi reálgazdasági teljesítményét tükrözŋ árfolyam-paritásokat nem képes meghatározni. Az is igazolásra szorul, hogy a probléma tényleg nem az árfolyamrendszer megválasztásából fakad, azaz a lebegŋ árfolyamrendszerrŋl egy másik, átmeneti vagy rögzített árfolyamrendszerre való áttérés a problémán nem segítene, és viszont, a fejlŋdŋ országok kvázi-fix árfolyamrendszerérŋl lebegtetésre való áttérés a valutaválságokat nem akadályozta volna meg. Tobin szerint az ideális árfolyamrendszer fix lenne, gyakorlatilag a közös valuta bevezetése, ez azonban korlátokba ütközik egyrészt a politikai szándék hiánya miatt, másrészt azért, mert ez a megoldás csak gazdaságilag hasonló teljesítményt mutató országok között mťködhet, így második legjobb megoldásként javasolja a tŋkeáramlás viszonylagos korlátozását (Tobin, 1978).
10 Magyar szervezetének megalakulásáról lásd: HVG, 2002, február 20.
2002 TÉL –TAVASZ
Belátandó az is, hogy az adó szelektíven érinti a privát szféra jóléti szempontból káros tevékenységeit, míg elŋsegíti, vagy legalábbis nem rontja a hasznos tevékenységeket. Ezen elsŋsorban a rövid lejáratú spekulatív tŋkemozgás sikeres elkülönítése értendŋ. Természetesen az is igazolásra szorul, hogy a spekulatív tŋkemozgások valóban léteznek, károsak és a problémák nagyrészt belŋlük fakadnak, illetve hogy szerves különbség van a spekuláció és a befektetési tevékenység belsŋ jellemzŋi, motívumai és külsŋ megjelenési formái között, lévén hogy ez sem teljesen egyértelmť. Ezen azt az elŋfeltételezést kell érteni, amely szinte axióma-szerťen kerül elŋ a Tobin-adó irodalomban, vagyis hogy a spekulációt úgy lehet megkülönböztetni a beruházási tevékenységtŋl, hogy ez utóbbi hosszabb lejáratú. Ez az érvelés azonban támadható, és így az egész elmélet borulhat. A bevezetése, mint bármely más adónem esetén, itt is akkor indokolt, ha az adót nem lehet teljes mértékben elkerülni, ha a beszedése nem ütközik leküzdhetetlen akadályba és a piaci szereplŋk nagy része legitimnek fogadja el. Elkerülés formája lehet a spot váltás más, nem adóztatott pénzügyi eszközökkel való helyettesítése, illetve a földrajzi elkerülés, az adómenedékhelyekre település, amely problémák kezelésére számos tárgyalt javaslat létezik. Az adó kiterjesztése a forward, a swap, és derivatívok piacára kezelné az elŋbbit, a földrajzi áttelepülést pedig a büntetŋ adó alkalmazása a Tobinadót ki nem vetŋ országokra.(Lásd pl: Kenen, 1996) A probléma annak fényében vizsgálható, hogy mik az elkerülés nyereségei és veszteségei. A földrajzi áttelepülés az új központok kiépítése miatt jelent nagy terhet, a pénzügyi mérnöki tevékenység útján való elkerülés pedig a miatt, hogy minél bonyolultabb, összetettebb az eszköz, annál kevésbé likvid, így nem teljes helyettesítŋje annak, amit utánoz (Garber és Taylor, 1995). Más részrŋl fontos az is, hogy belássuk: az adó bevételeinek felhasználása nem fog további torzulást okozni a pia-
FORDULAT 35
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
con, az államba vetett hitünk meggyŋzŋ érvekkel alátámasztott. Ez a kérdés azonban a dolgozat szťken vett témájától meglehetŋsen távolra vezet, filozófiai és bürokráciaelméleti kérdéseket vet fel. Tény, hogy sok érv a Tobin-adó ellen egyben más adók elleni érvként is felhozható, és sokan kritizálják az eszközt olyan alapon, amely az állam intézményét is támadja. Szintén kérdés az is, hogy milyen akadályokba ütközik az adó bevezetése, reális esély van-e arra, hogy az adó bevezetése nem csak hogy az egyes kormányok esetében támogatást kape, hanem az is, hogy a kormányok szükséges hányadának támogatását elnyeri-e. Az azonban, hogy az országok hány százalékának, azon belül hogy mely országoknak kell feltétlen támogatniuk a bevezetését, szintén vitapontot az állást foglaló közgazdászok között, egy országtól az egész világig terjed ez a mérték (Baker, 2000) Ez utóbbi probléma az, amely végsŋ soron a legtöbb közgazdászt a Tobin-adó ellen fordítja, ez az, amely miatt legfeljebb mint álmot emlegetik még azok a közgazdászok is, akik egyébként mťködésének sikerességérŋl meg vannak gyŋzŋdve. Az egyedi tŋkemozgás korlátozó intézmények ilyen hibával nem rendelkeznek, így bevezetésük nem egy globális kartellszerzŋdés formáját ölti annak minden hibájával együtt. A Tobin-adót támogató közgazdászok az ilyen korlátozó intézmények felé fordulnak, szinte kivétel nélkül. Mint bevételforrás az adó akkor igazolt, ha az adóbevételek szintjének emelése tényleg szükséges, akár nemzeti szinten történik a beszedése, akár nemzetközi szinten. Ha az elköltése nem fog jelentŋs torzulást okozni, ha a kezelŋ intézménynek társadalmi ellenŋrzése megvalósul, stb. Valamint ha ez mind igaz, hogy az elköltendŋ források növelésének legkedvezŋbb módja az adóbevételek növelése, ezen belül is a Tobin-féle megoldás a legjobb. Látható, hogy ezeknek a feltételezéseknek nagy része megkérdŋjelezhetŋ, ezen belül egy rész empirikusan vizsgálható, azonban ezek a vizsgálatok sem mindig vezetnek azonos eredményre.
36 FORDULAT
A fentiek összegzéseként azt érdemes megjegyezni, hogy a közgazdászok egy jelentŋs hányada elfogadni látszik azt a tényt, hogy a valutapiac mťködése nem megfelelŋ, ezen belül egy rész vallja csak azt, hogy ennek kezelésére jó megoldás lenne a tŋkeáramlás viszonylagos korlátozása. Mások éppen a korlátok további leépítését tťzték ki célul. Ezen belül is csak kevesen gondolják azt, hogy a legjobb megoldás a Tobin-adó lenne, sokan más típusú tŋkekorlátozást támogatnak, fŋként realitásérzékük hatására. Ennél még kevesebben gondolják azt, hogy az adó teljesíteni tudja a piaci ingadozáscsökkentŋ funkcióját, és e mellett még a kamatláb-politikai mozgástér bŋvülését is eredményezné, ez ugyanis egy jóval kritikusabb pont. Ami a Tobin-adó Achillessarka, az a bevezethetŋség és elkerülés kérdése. Mint említettem, még a leglelkesebb közgazdászok is megtorpanni látszanak ennél a pontnál. A dolgozat ezek után a Tobinadóval analóg eszköz, a beáramló tŋke utáni kamatmentes jegybanki betét, mint korlátozó intézmény vizsgálatával foglalkozik, összevetve a Tobin-adó feltételezett hasonló és eltérŋ vonásaival. Az elmúlt években nemcsak a marginális közgazdasági gondolkodásban, hanem a mainstream irányzatban is teret hódított az a vélemény, hogy a valutaválságok a szerkezeti hiányosságok mellett a spekulációs tŋkemozgás rovására is írhatók. A IMF nézeteiben az azonnali tŋkemérleg-liberalizálás stratégiáját felváltani látszik a graduális nyitás, azaz, hogy az „istállóból a lassú lovat engedjük ki elŋször, a versenylovat csak a legvégén”11. A kérdés azonnal a módszerre helyezŋdik. Bár az utóbbi években a Tobin-adó reneszánszára került sor, a vita megmaradt az elmélet síkján. Bevezethetetlensége miatt nem valószínť, hogy a közel jövŋben empirikus adatokkal lehet majd a mťködését vizsgálni, így a grandiózus, 11 George Kopits, 2001 dec. 1. Elŋadás a BKÁE meghívására.
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
univerzális megoldások helyett érdemes az egyedi országok tapasztalatait megvizsgálni a tŋkemérleg korlátozásával kapcsolatban. Az alábbiakban megkísérlem összehasonlítani a chilei megoldást modell szintjén a Tobin-adó modelljével egy bizonyos szempontból: milyen hatással vannak az ország kamatlábaira. Amennyiben ezt a hasonlóságot sikerül belátni, módom lesz megvizsgálni alkalmazásának tapasztalatait, és ez alapján a Tobin-adó mťködésével kapcsolatban is következtetéseket fogok tudni levonni. A chilei modell a tŋkekorlátozás azon típusai közé tartozik, amely a tŋke beáramlását hivatott valamilyen módon befolyásolni. Bevezetésére 1991 júniusában került sor, és egészen 1998 szeptemberéig állt fenn, többször módosítva a korlátozás feltételeit. A korlátozás fŋ pillére a jegybanknál kötelezŋen elhelyezett kamatmentes betét volt, (unre-mununerated reserve requirement, a továbbiakban URR) emellett létezett párhuzamosan adminisztratív elŋírás is, illetve egyéb járulékos terhek a beáramló tŋkére. Elŋírás volt a FDI minimális tartózkodási idejére vonatkozólag, illetve adó terhelte a külföldön felvett hitelek törlesztŋ részleteit is, valamint minimális mennyiségi és hitelminŋsítési elŋírás volt érvényben a külföldi hitelfelvételre (NadalDe Simone és Sorsa, 1999). Mivel az elŋbbi volt a leghangsúlyosabb, a beavatkozás nagyon piacbarátnak tekinthetŋ, és analóg a Tobin-adóval, az alábbiakban a modellszintť vizsgálatnál eltekintek az adminisztratív elŋírások és egyéb terhek hatásától. A bevezetésének indoka Chile esetében a következŋ volt: az inflációs célkitťzés a reálkamatláb emelésével valósult meg, ez azonban külföldi tŋkét vonzott az országba, amely a pénzkínálatra volt erŋteljes hatással, veszélyeztetve a célkitťzést. Emellett a reálfelértékelŋdés problémájával is szembesült az ország, és ez a külkereskedelmi mérleg aktívumát veszélyeztette. Mindezek ellenére Chile tartósan bŋvülŋ exporttal és GDP növekedéssel jellemezhetŋ ez idŋszakban. A cél tehát a beáramló tŋke mennyiségének és összetételének befolyásolása és a magas kamatláb biztosítása
2002 TÉL –TAVASZ
volt, valamint a reálfelértékelŋdés elkerülése (Edwards, De Gregorio és Valdés, 2000, valamint Agosin és Ffrench-Davis, 1996). Ha az egyéb eszközöktŋl eltekintünk, az URR a következŋ tényezŋkkel írható le:(1) a beáramló tŋke mekkora hányadát (2) mennyi idŋre és (3) milyen valutában kell elhelyezni a jegybanknál, és hatásához ezen felül hozzájárul az is, hogy milyen lejáratra érkezik a tŋke. A 91-es, ennek megfelelŋ adatok: 20% az elŋírás, minimum 3, maximum 12 hónapra a lejárattól függŋen, a hitelnek megfelelŋ valutában. Ezek az elŋírások a fennállása alatt folyamatosan változtak, és hogy a gyorsan kitudódó kiskapukat bezárják, az is, hogy mire vonatkoznak. Ahhoz, hogy a Tobin-adóval össze tudjuk hasonlítani, a modell felvázolásánál számos egyszerťsítést kell használni.12 Ezekrŋl majd az annak megfelelŋ helyen szót ejtek. A modellben a következŋ betťjeleket használom, Edwards et al. nyomán: u:
kötelezŋ betét-elŋírás, %
H:
jegybanki betét-elŋírás ma, hónap , h=H/12
K:
a bejövŋ tŋke lejárata, hónap, k=K/12
i*:
kamatláb a világpiacon
ik:
K hónap lejáratú hazai beruházás kamatlába
t:
Tobin-adó kulcsa
mkt :
K lejárathoz tartozó lehetséges kamatláb különbözet Tobin-adó esetén
mkd:
K lejárathoz tartozó lehetséges kamatláb különbözet URR esetén
idŋtarta-
Az alapösszefüggés URR esetén: (1) ik =i*+mkd 12
A modell Edwards et al. 2000-bŋl lett átvéve.
FORDULAT 37
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
Az alapösszefüggés Tobin-adó esetén: (2) ik =i*+mkt
i*hoz képest, azaz mekkora a mozgástere a különbözŋ lejáratú állampapírok kamatemelésében. (3)
A helyi K hónap lejáratra adott kamatláb csak a korlátozás mértékével haladhatja meg a világpiacit. Itt van egy jelentŋs egyszerťsítés, amellyel egyszerťen elhagytam az ország- és árfolyamkockázatot a modellbŋl. Ez itt még megtehetŋ, az empirikus adatok vizsgálatánál már nem. További leegyszerťsítések azok, hogy a kamatlábak az idŋszak alatt nem változnak, ismertek és egységesek, ezzel a betét valutanemének megválaszthatósága sem okoz problémát. A befektetŋ racionális, csak a kamatláb által motivált, nem létezik „home bias” azaz elfogultság a saját ország iránt. Az i* hozamgörbéje az egyszerťség kedvéért vízszintes, a hazai nem feltétlenül. A beáramló tŋke itt portfolió beruházás, állampapírok vételében nyilvánul meg. Ez utóbbi talán nem akkora leegyszerťsítés, ha hozzátesszük, hogy fŋ célunk az egy év alatti spekulációs pénzmozgás vizsgálata, amely szinte természetszerťleg értékpapírok adás-vételével történik, fŋképpen állampapírokéval, és vállalati kötvényekével. 1) URR: a pénzáramlást felírva: (k
(1-u)(1+ik)K/12(1+i*)(H-K)/12+u= =(1+i*)H/12
adja meg a fenti egyenlŋséget. Ebbŋl (1+ik)K/12 -t kifejezve, és beépítve (1)-et: (4)
(1+ik)K/12=((1+i*)K/12)/(1-u){ {(1+i*+mkd)K/12 -u(1+i*) (K-H)/12
5) felhasználva a következŋ leegyszerťsítŋ összefüggést: (1+x)y|(1+yx), és K és H helyett rendre k és h-t használva: (6) 1+i*k-u(1+i*(k-h))= =(1-u)(1+k(i*+mkd)) és ebbŋl kapjuk az összefüggést az URR paraméterei és az mkd között: (7) mkd| i*uh/((1-u)k) Látható, hogy a kamatláb-különbözet maximális értéke a betét idŋtartamának és százalékos arányának növekvŋ, a befektetés lejáratának csökkenŋ függvénye, azaz az elvárttal szinkronban van.
K hónap után: a tŋke (1-u)-ad része visszakerül a kiinduló országba, és i* mellett kamatozik tovább, u-ad része marad. H hónap után: a maradék tŋke is távozik. Ezt a pénzáramlást kell összevetni azzal, hogy a befektetŋ H hónapon keresztül külföldön kamatoztatja a pénzét, és ha ennek a hozama az implicit adó ellenére kisebb, mint az elŋbbié, a befektetŋ behozza a pénzét. Azt az ik-t keressük, amely még éppen nem indukál tŋkebeáramlást K lejáratra, ez adja meg, hogy a kormányzat mennyivel emelheti a kamatlábat szabadon 38 FORDULAT
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
URR(m) Tobinadó(m)
1 0,150 0,122
2 0,075 0,061
Tobin-adó és URR lejárat(H) 3 4 5 6 0,050 0,038 0,030 0,025 0,041 0,031 0,025 0,021 u 0,2
H 12
i* 0,05
12 0,013 0,011
24 0,006 0,006
36 0,004 0,004
t 0,005
Tobin-adó: a pénzáramlást felírva13: 0.idŋpillanat: tŋke bejön, a váltásnál t-ad része adó formájában lejön, (1-t)-ad részét befekteti ik kamatláb mellett K hónapra.
(11)
K hónap után: a tŋke (1-k)-ad része felkamatozva visszakerül a kiinduló országba, ismét t adót fizetve Az URR-hez hasonlóan most is az alternatíva a külföldi befektetés, csak most K hónapra elég kiszámolni.
Mivel a t általában kisebb, mint 1%, a négyzetes tagot nyugodtan elhagyhatjuk. Így:
(8)
(1-t)(1+ik)K/12-t(1-t)(1+ik)K/12= =(1+i*)K/12
adja meg az összefüggést az alternatívák között. (1+ik)K/12-t kiemelve, majd kifejezve: (9)
(1+ik)K/12(1-2t-t2)=(1+i*)K/12
(10) (1+i*)K/12=((1+i*)K/12)/(1-2t-t2){ (1+i*+mkt)K/12 leegyszerťsítve, K helyett k-t alkalmazva, majd mkt-t kifejezve:
(12)
(1+ki*)=(1-2t-t2)(1+k(i*+mkt)) mkt= -(t(t+2)(i*k+1))/(k(t2+2t-1))
(13) mkt|(2t(i*k+1)/(k(1-2t)) Ez fejezi ki a végsŋ összefüggést az adókulcs és a maximális kamatlábkülönbözet között. Ez a t növekvŋ, a k csökkenŋ függvénye, ami szintén összhangban van a feltételezettel. Tegyük fel, hogy a chilei induló modell alapján a beáramló tŋke 20%-át kell egy évre, lejárattól függetlenül a jegybankba helyezni, a világpiaci kamatláb 5%. Ezt akarjuk egy fél százalékos Tobinadó hatásával összehasonlítani: Látható, hogy a hatása közel azonos, sŋt az URR a rövid lejáratú tŋkemozgást jobban sújtja. Ez a különbség a lejárat növekedésével eltťnik, mint ahogy a kamatláb maximális eltérése is.
13 Ez a szakasz részben támaszkodik Frankel, 1996ban szereplŋ modelljére, az összehasonlíthatóság miatt némileg módosítva.
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 39
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
Tobin-a dó é s URR 0,160 0,140 0,120
m érték
0,100 URR (m)
0,080
Tobin-adó (m)
0,060 0,040 0,020
34
31
28
25
22
19
16
13
10
7
4
1
0,000 le jár at
Grafikonon ábrázolva m-et H függvényében A két görbe lefutása nagyjából azonos. Ebbŋl azt a következtetést lehet levonni, hogy az URR specifikumaihoz egyértelmťen megfeleltethetŋ egy Tobinadókulcs, ez itt nagyjából fél százalék, amely meglehetŋsen sok. A legtöbb szerzŋ maximum egy tized-százaléknyi adót tart elfogadhatónak. A chilei korlátozás elvileg tehát nagyon erŋteljes volt. A két illusztráció havi adatokat tartalmaz, természetesen a korlátozás a futamidŋ csökkenésével exponenciálisan nŋ, napi adatok esetén az egy-két napos tŋkebeáramlás gyakorlatilag lehetetlenné válik. Mikroszinten a Tobin-adó és az URR egymásnak kölcsönösen megfeleltethetŋ. Makroszinten azonban lényeges különbségek vannak, ennek tárgyalására a chilei tapasztalat ismertetése során kitérek. A chilei tapasztalat vizsgálatát Edwards et al.(2000) és Nadal-De Simone et al.(1999) végzi el, ebbŋl itt csak a fenti szempont alapján fontosnak tartott ta-
40 FORDULAT
pasztalatokat emelem ki, majd visszatérnék a Tobin-adó kérdéséhez, és a tapasztalatok tükrében levonnék néhány kétes értékť konklúziót. A legfontosabb tapasztalatok a chilei tŋkekorlátozás kapcsán a következŋ néhány szempont köré csoportosíthatók: (1) a beáramló tŋke mennyisége (2) a beáramló tŋke összetétele (3) a kamatlábak alakulása (4) a reálárfolyam alakulása. Ezek közül csak az elsŋ hárommal foglalkoznék behatóbban, az utolsót, bár legalább olyan fontos, csak megemlítem. (1) és (2): A chilei tŋkekorlátozás fŋ célja a monetáris kontroll helyreállítása és a reálfelértékelŋdés megakadályozása volt, ezek akkor teljesülnek, ha a tŋkekorlátozás sikeresen csökkenti a beáramló tŋke mennyiségét. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalat, hogy az URR chilében hatástalan volt. Míg a beáramló tŋke összetételét Edwards et al. szerint sikeresen tolta el a hosszabb lejárat irányába: a hosszabb lejáratú tŋkebeáramlás mennyisége növekedett, így kompenzálva a rövid lejáratú tŋke mennyiségének csökkenését.
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
Teljes államadósság magán állami hosszú és közepes lejárat rövid lejárat rövid lejárat/teljes (%)
1990 17425 5633 11792 14043 3382 19,4%
Teljes külföldi államadósság (millió USD) 1991 1992 1993 1994 16364 18242 19186 21478 5810 8619 10166 12343 10554 9623 9020 9135 14165 14767 15699 17613 2199 3475 3487 3865 13,4% 19,0% 18,2% 18,0%
1995 21736 14235 7501 18305 3431 15,8%
1996 22979 17816 5163 20344 2635 11,5%
1997 26701 21613 5088 25414 1287 4,8%
1998 31691 25977 5714 30081 1610 5,1%
(Forrás: Edwards et al., 2000, 3.táblázat) Edwards et al. ezt a jelenséget ökonometriai módszerekkel mutatja ki, 1988 és 1998 között negyedéves adatok alapján egy regressziós modellel azt vizsgálja, hogy milyen tényezŋknek milyen hatása van a beáramló rövid lejáratú és teljes tŋke mennyiségére. A tényezŋk közül a kamatláb-különbözet, a folyó fizetési mérleg hiánya, a GDP növekedési ütem valamint az ország hitelminŋsítése minden esetben szignifikáns, míg a tŋkekorlátozás által meghatározott implicit adóhatás csak a rövid távú modell esetén, és itt a hatása közel 5-10 szerese a kamatláb-különbözetnek. Regressziós ökonometriai modellek nélkül is ugyan ezt a tapasztalatot vonhatjuk le a fenti (szerk.) táblázatból. Nadal-De Simone et al ezeknek a tapasztalatoknak némileg ellentmondó következtetésre jut. A chilei tŋkekorlátozás intézményét tárgyaló munkák áttekintését és kritikai vizsgálatát végzi, és felhívja a figyelmet számos, ezekben a dolgozatokban nem tárgyalt kérdésre, valamint a modellek ökonometriai problémáira. A beáramló tŋke mennyiségével és összetételével kapcsolatban elsŋsorban a korlátok megkerülésére hívja fel a figyelmet, amely törvényszerťen bekövetkezik az idŋ elŋrehaladtával. A legfontosabb, kezdetben nem adóztatott tŋkeforma a kereskedelmi hitelek, az FDI és az ADR14, de a hatóságok, annak nyilvánvaló jeleként, hogy az elkerülés valóban probléma, illetve hogy feltételezhetŋen egy exogén növekedés is van a tŋkemennyiségben, a fentieket
sorra az adó hatálya alá helyezték. A szerzŋk kimutatják, hogy minden egyes ilyen szigorítás után a még nem adóztatott forma mennyisége megugrik, azaz helyettesítés van. Hasonló módszer az elkerülésre az export felül- és az import alulbejelentése. A teljes tŋkeáramlás helyett egyes elemeinek vizsgálata, és abból messzemenŋ következtetések levonása akadályozza az URR helyes megítélését. A rövid lejáratú tŋkemozgás vizsgált részében például nem szerepel a portfolió beruházás, amely pedig a tapasztalatok szerint spekulatívnak tekinthetŋ. Hasonló probléma Edwards et al. munkájában is elŋfordul, azt említi, hogy az adatok kapcsán kérdéses, hogy mit neveznek rövid lejáratnak, és mit hosszúnak. Mivel az adatok a de jure lejáratra vonatkoznak, elképzelhetŋ, hogy érdemes lenne egy „újracímkézési folyamat” hatását is vizsgálni. Valóban sokkoló a chilei hivatalos és a Világbank adatait összehasonlító grafikon, ez feltétlenül a fenti problémák relevanciáját mutatja.
14 Amerikai másodlagos piacokon forgalmazott külföldi államkötvényekbŋl származó tŋkeáramlás.
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 41
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
De Simone 22.o. 8b
További probléma az URR helyes megítélésénél, hogy a nettó tŋkebeáramlásra nagymértékben hatással van a tŋkekiáramlás regulációja, és az állami külföldi hiteltartozások visszafizetésének üteme. A kilencvenes években a tŋkekiáramlás korlátozása fokozatosan leépült illetve többször került sor állami hiteltartozás idŋ elŋtti teljesítésére, és ennek hatását kifelejtik a modellezésbŋl. Ez pedig egyes években elérte a GDP 13%-át Nadal-De Simone szerint. Önmagában a tŋkekiáramlás liberalizációja is okozhat tŋkebeáramlás-növekedést, mégpedig azáltal, hogy csökkenti az országban a bizonytalanságot, és így a kockázati felárat is. A fenti tapasztalatokat továbbá a következŋ tényezŋk függvényében érdemes vizsgálni: a 90-es években végig növekedett a fejlŋdŋ országokba áramló tŋke mennyisége (BIS, 2001), így bár abszolút értelemben növekedés volt ugyan Chilében is, lehet, hogy például Mexikóval összevetve a megítélés egészen más lesz. Erre Nadal-De Simone is felhívja a figyelmet. Ezen kívül fontos, hogy a tŋkekorlátozás, mivel akadályozza a reálfelértékelŋdést, (bár ezt em-
42 FORDULAT
pirikus adatok nem igazolják,) lehet, hogy csökkenti az adott ország, jelen esetben Chile árfolyamkockázatát, és így ceteris paribus növelné a beáramló tŋke mennyiségét. A fentiek alapján tehát azt a következtetést lehet levonni, hogy bár számos elemzés, köztük Edwards et al. is rámutat, hogy a tŋkekorlátozás a lejárati idŋt kitolta, erre az empirikus, ökonometriai vizsgálatok a probléma helytelen megfogalmazása és egyéb metodikai problémák miatt nem tudnak bizonyítékot szolgáltatni, az általánosítás korai lenne. (2): A kamatlábra való hatása a jelen kontextusban a legfontosabb, lévén hogy ez hivatott biztosítani a monetáris politika mozgásterét. Chile meglehetŋsen jó vizsgálati példa, hiszen a tárgyidŋszakban végig restriktív monetáris politikát folytatott, azaz a hitelkiáramlás szabályozása miatt végig magasan tartotta a kamatlábait. Edwards et al. tapasztalata alapján a következŋket lehet elmondani: a vizsgálat szerint, amely az URR bevezetését egyfajta sokkhatásként értelmezi, és annak
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
idŋbeli hatását vizsgálja, a belföldi kamatlábak szignifikánsan növekedtek, rá hat hónappal tetŋzött ez a hatás, majd 12 hónappal késŋbbre ez a hatás teljesen eltťnt. Az URR-nek tehát gyakorlatilag csak átmeneti hatása volt a chilei belföldi kamatlábakra, és ez a hatás maximális mértéke 0.1% és 0.15% között mozgott. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a chilei kamatlábak a 1991-98 közti idŋszakban folyamatosan 130-150 bázisponttal magasabbak voltak az indokoltnál, így ebbŋl a szempontból mindenképpen sikeresnek könyvelendŋ el az URR rendszere. Az értékeléshez szintén hozzá tartozik a fent említett árfolyamkockázat-csökkenés is, amely ezt a hatást tovább növeli Nadal-De Simone ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy az URR hatásának vizsgálata szempontjai közül ez a legmeggyŋzŋbb, ám itt is van néhány olyan dolog, amely további vizsgálatot igényel. A szerint legfontosabb ilyen tényezŋ a jegybank sterilizáló intervenciója, amely a tapasztalatok szerint önmagában növelheti a belföldi kamatlábat, és amelynek hatását az URR vizsgálata eddig figyelmen kívül hagyta. Másik ilyen tény az, hogy irreleváns azt vizsgálni, hogy hogyan alakultak a kamatlábak a megadóztatott szektorban, ha figyelmen kívül hagyjuk az elkerülés lehetŋségét, és a kamatlábak szintjét a meg nem adóztatott eszközök esetében. A nettó hitel iránti kereslet a fent említett két szektorban és a kamatlábak szintje együttesen képes valamilyen meggyŋzŋ képet festeni az URR valódi, teljes hatásáról. Továbbá fontos különbség van az adó feltételezett hatását illetŋen, ha nem az általam is használt „rövidlátó” (myopic) modellt alkalmazzuk, hanem például a Herrera és Valdés-Prieto által használt modellt15, amelyben a befektetés átlagideje (duration) nem elŋre rögzített, hanem egy olyan optimalizációs folyamat eredménye, amely figyelembe veszi a gazdaság állapotát és olyan folyamatok függvénye, amelyekben szerepet kap a belföldi, külföldi kamatláb és magának az 15 Valdés-Prieto, Rodrigo és Herrera, Luis Oscar, 1997, „Encaye y Autonomía en Chile”, Central Bank of Chile
2002 TÉL –TAVASZ
URR jellegzetességeinek sztochasztikus volta. Az általuk kapott eredmény töredéke az általában használt modellek maximális kamatláb-különbözeteinek. Azt is fontos megemlíteni, hogy az URR valódi adóhatása kisebb lehet a feltételezettnél, ha figyelembe vesszük, hogy a reálfelértékelŋdést nem sikerült megakadályoznia. Ebben az esetben ugyanis a felértékelŋdés könnyedén ellensúlyozhat néhány százalékpontos kamatlábkülönbözetet az URR hatásából. Ez a kérdés átvezet a reálárfolyam problémájához. A reálárfolyamot illetŋen a chilei tapasztalat az, hogy a reálfelértékelŋdést megakadályozni nem sikerült16. Az kilencvenes években a peso folyamatosan felértékelŋdött, ezek a tények azonban Edwards szerint sem egyértelmťek, az empirikus adatoknak, mely szerint a reálfelértékelŋdés lassult, az ökonometriai vizsgálat ellentmondani látszik. Ez nem csak Edwards, hanem Nadal-De Simone et al. szerint is így van, az általa áttekintett tanulmányok alapján a legkevésbé meggyŋzŋ az URR feltételezett hatása a reálárfolyamra. További két fontos probléma az URR kapcsán az átláthatóság és a jóléti veszteségek hatása. Az „átcímkézés”, szándékoltan téves adatszolgáltatás hatása az, hogy a chilei makrogazdasági adatok hitelessége nem meggyŋzŋ. Fŋként a folyó fizetési mérleg az, amely végsŋ soron csorbát szenved, illetve az adósságállomány összetétele, ezt jól mutatja a Világbanki és a hivatalos adatsorok eltérése. A A chilei árfolyamrendszert a következŋ jellemzi: a nyolcvanas években szigorú csúszó leértékelés rendszer volt életben, a középárfolyam körüli +/2%-os sávval, 1991-ben, mikor a masszív tŋkebeáramlás gondot kezdett okozni, a szigorúságot egyfajta „zajjal” törték meg: a középárfolyamot idŋrŋl idŋre, váratlanul megváltoztatták- Ennek keretében került sor 91-ben három fel- és egy leértékelésre, a váratlansággal sikeresen akadályozva meg a túlzott felértékelŋdési nyomást. Ekkortól azonban a váratlanság kezdett eltťnni, és a kamatmentes jegybanki betét kötelezettsége mellett döntött a monetáris hatóság. Lásd: Agosin és Ffrench-Davis, 1996.
16
FORDULAT 43
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
másik hatás, a jóléti veszteségek mértéke nehezen számszerťsíthetŋ. Egészen egyszerťen arról van szó, hogy ha a gazdasági szereplŋk nem olyan formában vesznek fel hitelt, mint amilyenben szerintük optimális lenne, hanem az elkerülés miatt ezt más csatornákon keresztül teszik meg, az makroszinten veszteséget eredményez. Továbbá kedvezŋtlen hatása van annak is, hogy a hozamgörbe inverzzé válhat. Nagy cégek, melyek hozzáférhetnek a hosszú lejáratú hitelekhez, illetve a külföldi tŋkepiacokhoz, lényegesen olcsóbban juthatnak idegen forrásokhoz, mint a kis- és középméretť vállalatok, és ez makroszintť torzulást okozhat a gazdaság szerkezetében. Frissen alakuló cégek azok, amelyek ennek következtében a leginkább hátrányosan érintettek, és ez szintén súlyos probléma. Sokak szerint jelenthet a nemzetközi tŋkepiacok ellenŋrzŋ funkciója védelmet nyújt felelŋtlen gazdaságpolitikai döntésekkel szemben. Átfogalmazva, a kérdés az, hogy milyen szinten szükséges a monetáris önállóság egy állam esetében. Ez a probléma valójában erŋteljesen kontextus-függŋ.
Chilében, ahol a tŋkeáramlás korlátozásának hagyományai vannak, valamint a nyolcvanas évek elején sikeres bankreformot hajtott végre, ez a probléma nem súlyos, de a fŋ következtetés az, hogy a chilei tapasztalatot nem lehet általánosítani. A tŋkekorlátozás csak bankfelügyeleti reformok, és szigorú bürokratikus ellenŋrzés mellett mehet végbe, ellenkezŋ esetben a korrupció és a „haver kapitalizmus” (crony capitalism) veszélye áll fenn. A chilei tapasztalat után, visszatérve a Tobin-adóra, a következŋ dolgokat érdemes figyelembe venni: (1) a Tobin-adó elvileg hasonló hatású az URR-hez, de az elŋbbi bevezetése esetén a világon valutapiaci tranzakciókban részt vevŋ teljes tŋke mennyisége is feltehetŋen változna, így ennek hatását is vizsgálni kell. (2) a Tobin-adó bevezetése az URR-hez képest jóval nehezebb, már-már lehetetlen feladat. A technikai hiányosságok talán kiküszöbölhetŋek, azonban a politikai szándék, elkötelezettség hiánya nem.
IRODALOMJEGYZÉK AGOSIN, MANUEL R. AND FRENCH-DAVIS, RICARDO. 1996. „Managing capital inflows in Latin-America” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 161-192 ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York. BAKER, DEAN. 2000. „The Feasibility of a Unilateral Speculation Tax in the United States” Centre for Economic and Policy Research, CEPR. július 26. www.globalpolicy.org/socecon/glotax/currt ax/baker1.htm 2001.09.16. BIS. 2001. „Press Release. Central Bank Survey of Foreign Exchange Market Activity in April 2001: Preliminary Global Data.” Monetary and Economic Department, BIS, Basle www.bis.org. 2001.10.09.
44 FORDULAT
DAVIDSON, PAUL. 1997. „Are Grains of Sand in the Wheels of International Finance Sufficient to Do the Job When Boulders are Often Required?” The Economic Journal. may.:671-686. DAVIDSON, PAUL. 1998. „Volatile Financial Markets and the Speculator” Economic Issues. vol3. DOOLEY, MICHAEL P. 1996. „The Tobin Tax:Good Theory, Weak Evidence, Questionable Policy.” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 83-107. ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York DORNBUSCH, RUDIGER. 1976. „Expectations and Exchange Rate Dynamics” Journal of Political Economy. vol.84:1161-1176.
2002 TÉL –TAVASZ
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
EDWARDS, SEBASTIAN. 1997. ”The Mexican Peso Crisis: How Much Did We Know? When Did We Know It?” Nber Working Paper no. w6337 EDWARDS, SEBASTIAN. 1999. „How Effective are Capital Controls?” Nber Working Paper no.w7413. november. EDWARDS, SEBASTIAN; DE GREGORIO, JOSÉ ÉS VALDÉS, RODRIGO O. 2000. ”Controls on Capital Inflows: Do They Work?” Nber Working Paper no. w7645. április. EICHENGREEN, BARRY AND WYPLOSZ, CHARLES. 1996 „Taxing International Financial Transactions to Enhance the Operation of the International Monetary System” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 15-39. ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York EICHENGREEN, BARRY. 1996. „The Tobin Tax: What Have We Learned?” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility,273-287. ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York EICHENGREEN, BARRY; TOBIN, JAMES AND WYPLOSZ, CHARLES. 1995. „Two Cases for Sand in The Wheels of International Finance.” The Economic Journal. vol.428:162-. FELIX, DAVID AND SAU, RANJIT. 1996.. „On the Revenue Potential and phasing in of the Tobin Tax ” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 223254 ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York FRANKEL, JEFFREY. 1996. „How well Do Foreign Exchange Markets Work: Might a Tobin Tax Help?” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 41-82 ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York GARBER, PETER AND TAYLOR, MARK P. 1995. „The Wheels of Foreign Exc-
2002 TÉL –TAVASZ
hange Markets: a Sceptical Note.” The Economic Journal, jan. vol.428. KAUL, INGE AND LANGMORE, JOHN. 1996. „Potential Uses of the Revenue From a Tobin Tax” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 255-272. ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York KENEN, PETER B. 1995. „Capital Controls, the EMS and EMU.” The Economic Journal. jan: 181-192. KENEN, PETER B. 1996. „The Feasibility of Taxing Foreign Exchange Transactions” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, 109128 ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York KEYNES, JOHN M. 1965. „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete”, Közgazdaságtani és Jogi Kiadó, Budapest. NADAL-DE SIMONE, FRANCISCO AND PIRITTA SORSA. 1999 „A Review of Capital Account Restrictions in Chile in the 1990s.” IMF Working Paper WP/99/52, április PALLEY, THOMAS I. 2000. „Destabilizing Speculation and the Case for an International Currency Transactions Tax.”, június http://attac.org/fra/list/doc/palley.htm. RAFFER, KUNIBERT. 1998. „The Tobin Tax: Reviving the Discussion.” World Development. vol.26:529-538. STIGLITZ, JOSEPH E. 1989. „Using Tax Policy to Curb Speculative Shortterm Trading.” Journal of Financial Services Research. vol.(2-3):101-115. SUMMERS, LAWRENCE H. AND SUMMERS, VICTORIA P. 1989. „When Financial Markets Work Too Well: A Cautious Case for a Securities Transaction Tax.” Journal of Financial Services Research. vol.3(2-3):163-188. TOBIN, JAMES. 1974. „The New Economics One Decade Older” Princeton University Press, Oxford. TOBIN, JAMES. 1978. „ A Proposal for International Reform” Eastern
FORDULAT 45
GARAMVÖLGYI MIHÁLY :TŊKEMOZGÁS-KORLÁTOZÁSOK: TOBIN-ADÓ ÉS URR
Economic Journal vol. 4. www.globalpolicy.org/socecon/glotax/currt ax/original.htm TOBIN, JAMES. 1994(a). „A Tax on International Currency Transactions” UNDP Human Development Report. ed. UNDP. Oxford University Press, Oxford. TOBIN, JAMES. 1994(b). „Taxing Speculators Makes Sense.” New Economy, summer. vol.1.
46 FORDULAT
TOBIN, JAMES. 1996. „Prologue” in The Tobin Tax, Coping with Financial Volatility, ix-xviii. ed. ul Haq, Mahbub, Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle, Oxford University Press, New York ul Haq, Mahbub; Kaul, Inge and Grunberg, Isabelle. 1996. „The Tobin Tax: Coping with Financial Volatility.” Oxford University Press, New York.
2002 TÉL –TAVASZ
ÚJ HANG EGY RÉGI VITÁBAN ANDOR LÁSZLÓ
A HOLLAND, angol és német nyelvť kiadások után jelenik meg magyarul is Robert Went könyve A globalizáció jelene és jövŋje címmel (Budapest, Perfekt Rt.). Közben a szerzŋ egy újabb angol nyelvť könyvet publikált a globalizációról, amelyet decemberben mint doktori értekezést védett meg az Amszterdami Egyetemen. Az utóbbi kötet inkább a szakmának szól, a közgazdasági elméletek sok évszázados történelmében kutatva a mai globalizációs szakirodalom elŋzményeit. Ami a magyar olvasók kezébe kerül, az érdeklŋdŋ, de nem feltétlenül szakmabeli olvasók által befogadható formában tárgyalja az ezredforduló világgazdasági kérdéseit. A világ igen nagyot fordult azóta, hogy Robert Went könyvének nyugateurópai kiadásai megjelentek. Az új helyzet – az Egyesült Államokból kiindult recesszióval és az “antiterrorista” háború hatásaival – próbára teszi mindazt, amit a holland közgazdász 2000-ben, a magyar alapjául szolgáló angol kiadásban leírt. A recesszió a könnyebb falat. Went, amikor még a nemzetközi politikai és szaksajtó az “új gazdaságtól” és annak a gazdasági életre gyakorolt üdvözítŋ hatásaitól volt visszhangos, tényeket és adatokat felvonultatva fejtette ki, hogy ez a konjunktúra sem tarthat örökké, és hogy a részvénytŋzsdei eufória a kilencvenes évek utolsó harmadában már semmiképp sem rendelkezett szilárd alapokkal. A 2001 nyara óta elmélyült recesszió, amelyet elsŋ hónapjaiban csak nagyon kevesen mertek a nevén nevezni, könnyť és egyértelmť igazolás Robert Went téziseire. Bizonyíték ez arra, hogy az “új gazdaság” nem helyezte hatályon kívül a kapitalizmus régi törvényeit. Többrŋl van azonban itt szó, mint egy újabb rövid ciklus végét és egy újabb be2002 TÉL –TAVASZ
fektetŋi eufória elillanását jelzŋ hullámvölgyrŋl, hiszen a recesszió ezúttal nemcsak az elmúlt években túlfejlesztett informatikai szektort tizedeli meg. Eljött az igazság órája azokban az ágazatokban is (légi közlekedés, telekommunikáció, biztosítás stb.), amelyek a liberalizáció, dereguláció és privatizáció negyedszázados trendjétŋl kaptak lendületet a magángazdaság többi szektorát maguk után húzva, s most állami segítséget remélnek a veszteségek korlátok között tartásához. Bonyolultabb a helyzet a terrorizmus példátlan erejť kitörésével és a válaszul indított háború megítélésével. Alig két héttel a New York és Washington elleni tömeggyilkos terrorakció után a The Wall Street Journal Europe vezércikke (2001. szeptember 24.) már az úgynevezett antiglobalizációs mozgalmakat temette. A tekintélyes üzleti napilap szerkesztŋi szerint a gazdasági nagyhatalmak csúcstalálkozói ellen tiltakozó civil szervezetek részben osztják a terroristák céljait és az eszközeikben (az erŋszak használatában) is van hasonlóság. A terrorista agresszió ezért alkalom arra, hogy a “demokrácia” hívei határozottan fellépjenek az unalmában demonstráló, és a sajtó, a tudomány és az üzleti élet egyes képviselŋi által jóhiszemťen, de helytelenül támogatott fiatalság ellen. Nem is lehetne tévesebb következtetést levonni a terrorizmus új hullámának megjelenésébŋl. Ha hinni lehet a világsajtó számtalan hivatásos és alkalmi elemzŋjének, az arab terroristák – és irányítóik – célja az volt, hogy fegyveres nemzetközi konfliktust provokáljanak ki, és a “civilizációk” közötti háborúban szélsŋséges vezetés alatt egyesítsék az arab népeket. Azok a civil mozgalmak, amelyek FORDULAT 47
ANDOR LÁSZLÓ: ÚJ HANG EGY RÉGI VITÁBAN
a nyolcvanas évek végétŋl kezdve alternatív kezdeményezéseket fogalmaztak meg a nemzetközi gazdasági rend szervezésére, ezzel a programmal köszönŋ viszonyban sincsenek. Éppen ellenkezŋleg: a nemzetközi intézmények reformjára, a kiegyensúlyozott és környezetbarát világgazdasági fejlŋdés megteremtésére irányuló javaslatok többek között éppen azért tekinthetŋk ma már egyértelmťen jogosnak és helytállónak, mert céljuk az efféle globális konfliktusok és válságok megelŋzése volt. Hiszen nyilvánvaló, – legalább is az elsŋ világháború elŋtti évtizedek tapasztalatai ezt alátámasztják, és erre Robert Went is utal a kötet vége felé, – hogy a kiélezett és korlátok nélküli gazdasági verseny a nemzetközi arénában nem marad meg a gazdaság szférájában; kiterjed a politikára, és elŋbbutóbb a katonai szférára is. Nem véletlen, hogy James Wolfensohn, a Világbank elnöke a szeptemberi terrorcselekmények óta több alkalommal is megjelent a BBC képernyŋjén. A halk szavú bankvezér már a kezdet kezdetén kifejtette: az új válság elválaszthatatlan a világszegénység problémájától. Késŋbb, egy vasárnapi beszélgetés során hozzátette: szeptember 11-éig a gazdag világ azt hihette, hogy megbízható fal választja el a szegény világ problémáitól. A WTC pusztulásával ez a képzeletbeli fal is romba dŋlt. Elgondolkodtató az a tény, hogy a fejlett országok hatszor-hétszer akkora összeget költenek mezŋgazdasági protekcionizmusra, mint a perifériák kevésbé fejlett gazdaságainak segélyezésére. Ez ma nemcsak karitatív kérdés, sŋt nemcsak gazdasági, hanem biztonságpolitikai jelentŋséggel is bír. Ez a megfontolás köszön vissza a londoni Financial Times 2001. november 2-i vezércikkében, amelynek szerzŋje így fogalmaz: “A szeptember 11-i események új gondolkodást indítottak el a fejlŋdŋ országok felé irányuló segélyekrŋl. Nagyobb figyelmet kapnak ma azok, akik több támogatást sürgetnek a fejlett világból. A szegénység és a nyugat iránti ellenségesség csökkentésének elŋnyei sokkal világosabbak lettek a New York és Washington elle-
48 FORDULAT
ni támadások óta.” Ha van jogos hadviselés, az a szegénység, a nélkülözés, a betegségek és az éhezés elleni háború lenne – vonhatjuk le a következtetést. Aki Washingtonban belép a Világbank székházába (1800 Pennsylvania Avenue), egy jelmondattal találkozik: “Álmunk egy szegénység nélküli világ”. Ez a felirat jóval 2001 szomorú ŋsze elŋtt került a falra. Azt azonban csak most értették meg sokan, hogy aki elhatárolódik a párbeszédtŋl és a békés reformoktól, elkerülhetetlenül az erŋszakos konfliktusok felé tereli az eseményeket. Mi sem bizonyítja jobban a civil társadalom reformtörekvéseinek felértékelŋdését, hogy a terrorakció utáni hetekben történt meg elŋször, hogy egy európai kormányfŋ – és éppen az EU elnöki tisztét betöltŋ Guy Verhofstadt belga miniszterelnök – levelet intézett a korábbi és a várható demonstrációk résztvevŋihez. E levélben többek között így fogalmazott: “nincs értelme, ha minden kritika nélkül vagyunk hívei vagy ellenzŋi a globalizációnak. A kérdés inkább az, hogyan juthat hozzá mindenki, a szegény is a globalizáció nyilvánvaló elŋnyeihez anélkül, hogy a hátrányait is el kellene szenvednie. Mikor lehetünk biztosak abban, hogy a globalizáció nem csupán korlátozott számú szerencsés ember számára, hanem a szegények széles tömegeinek is nyereséget hoz?” (Lásd: Népszabadság 2001. szeptember 26.) Hogy a világ változik, annak több konkrét jele is van. November közepén született döntés arról, hogy Tanzánia 3 milliárd dolláros adósságkönnyítésben részesül az IMF szervezésében, az elkötelezett reformpolitika jutalmaként. Közben pedig – az International Herald Tribune híradása szerint – Soros György is sürgeti a változásokat, rámutatva például arra a tényre, hogy az 1997-es ázsiai válság kezdete óta a kevésbé fejlett országokból nettó tŋkekivonás figyelhetŋ meg, ami semmiképp nem tesz jót a felzárkózási esélyeknek, nem is beszélve a szegénység elleni harcról.
2002 TÉL –TAVASZ
ANDOR LÁSZLÓ: ÚJ HANG EGY RÉGI VITÁBAN
A globális pénzügyi mechanizmusok kritikái mellé a kilencvenes években zárkóztak fel a kereskedelmi rendszert érŋ bírálatok, és úgy tťnik, ezek is túlélték az utóbbi évek harcait és megrázkódtatásait. A patinás hágai külügyi intézet (Clingendael Institute) 2001 november végén egész napos konferenciát szentelt annak a kérdésnek, hogy miként alakul a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO sorsa a dohai értekezlet után. Az egyetemi tanszékek és civil szervezetek bevonásával szervezett tanácskozás résztvevŋit elsŋsorban az foglalkoztatta: vajon összehangolható-e a WTO tevékenysége a szuverenitás és a demokrácia kritériumaival. Két évvel a Seattle-i kudarc után a jövŋt firtató kérdést nemcsak a kormányközi világszervezet, hanem az ellene gyakorta demonstráló mozgalmak sorsáról is fel lehet tenni. Bizonyos értelemben a helyzet semmit sem változott Seattle óta. A kritikusok fŋ problémája továbbra is az, hogy a WTO az egyetlen olyan multilaterális szervezet, amely tagjaira nézve kötelezŋ jellegť határozatokat hozhat, ezzel a képességével viszont nemcsak a saját szakterületén él. Kereskedelmi vonatkozásúnak (trade related) nyilvánítva sok minden mást, illetéktelenül avatkozik bele tulajdonjogi, beruházási és más kérdésekbe. Vagy szťkíteni kell az egyezményekben érintett területek körét, vagy meg kell szüntetni a kötelezŋ jelleget (vagy akár magát a WTO-t) – vonja le a következtetést Lori Wallach, a washingtoni székhelyť Global Trade Watch igazgatója. (“Shrink or sink” – hangzik a jelszó angolul.) Mindezekkel a dilemmákkal számos könyv foglalkozott már a nemzetközi szakirodalomban, és ezek egy része a hazai könyvpiacon is megjelent és sikert aratott. Robert Went könyve az eddig Magyarországon kiadott, globalizációs témájú könyveknél érettebb mť, de emellett elŋnye az összefogottság, a tömör, lényegretörŋ stílus is. A kötet gondolatgazdag, szakszerť elemzés a huszadik század utolsó negyedének világgazdasági rendszerérŋl és folyamatairól.
2002 TÉL –TAVASZ
A könyv magyar kiadását különösképpen indokolja, hogy öt fejezete közül kettŋ kifejezetten azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek a hazai szakirodalomban és vitákban is a fókuszba kerültek a legutóbbi évek során. Az egyik ilyen kérdés, hogy mennyiben tekinthetŋ valóban újszerťnek a globalizáció névvel illetett folyamat (hazai értelmezési kísérleteket lásd Balogh Andrástól Rabár Ferencig). A másik kérdés pedig az, hogy mennyiben technológia által vezérelt folyamatról van szó, azaz tényleg található-e valamiféle szoros belsŋ kapcsolat az elmúlt negyedszázad információs (mikroelektronikai) forradalma és a neoliberális/neo-konzervatív korszakváltást között (hazai értelmezéseket találunk Almási Miklóstól Simai Mihályig). A harmadik fejezet egy olyan irányba viszi el az elemzést, amely a hetvenesnyolcvanas években Magyarországon is komoly kutatási területnek számított: a hosszú távú ciklusok felé (hajdani kondratyevisták hosszú sora juthat eszünkbe Ágh Attilától Bródy Andrásig, Berend T. Ivántól Gidai Erzsébetig). Ezeket az emberöltŋnyi hullámzásokat manapság kevesen kapcsolják össze az ún. globalizáció elemzésével, de a tájékozottabb magyar olvasó számára nem fog életidegennek vagy légbŋl kapottnak tťnni, amit Robert Went leír. A globalizáció fogalmát a gazdasági publicisták hosszú sora elsŋsorban a pénzügyi rendszer dominanciájával köti össze, ebben találva meg a mai világgazdaság torzulásainak lényegi mozzanatát. Went foglalkozik ezzel a kérdéssel is, de könyvének sajátossága az, hogy inkább a “hosszú hullámokra” helyezi a hangsúlyt. Magyarul nem szubjektív, hanem objektív okokat keres és tár fel; ezzel is távolítva a témát az extrém politikai körökbŋl kipárolgó összeesküvés-elméletektŋl. A hosszú hullámokról összefogott és igen precíz elmélettörténeti áttekintést is ad, kiemelve Ernest Mandel hozzájárulását, amelyhez ŋ maga is leginkább kötŋdik. A negyedik fejezet a harmadikra, vagyis a hosszú távú konjunktúraelméletekre támaszkodva vizsgálja meg
FORDULAT 49
ANDOR LÁSZLÓ: ÚJ HANG EGY RÉGI VITÁBAN
az új fellendülés esélyeit és feltételrendszerét. A könyv ötödik fejezete a különbözŋ politikai erŋk és társadalmi mozgalmak globalizációhoz való viszonyát ismerteti – a nem közgazdász olvasó számára valószínťleg ez lesz a legérdekesebb rész. A különbözŋ társadalomtudományi diszciplínáknak megvan a maguk globalizmusfogalma, illetve a maguk domináns teóriája a globalizációról. A szociológus globalizáció-elemzése nem szükségképpen fedi a közgazdászét, a politológusé pedig nem feltétlenül talál közös pontokat az esztétáéval vagy az ökológuséval. Nem kétséges ugyanakkor, hogy szükség van párbeszédre, megértésre és közös következtetésekre a különbözŋ szakterületek képviselŋi között. Erre Robert Went könyvének záró fejezete jó kiindulópontként
50 FORDULAT
szolgál, amennyiben az alternatívát keresve a demokrácia és a környezetvédelem kritériumainak eleget tevŋ fejlŋdési pályát vázol fel. Ez a rész különösen tanulságos azoknak, akik eddig csak azt hallották, hogy az úgynevezett globalizáció kritikusai csak bírálnak, de javaslataik nincsenek a problémák megoldására. A társadalomtudományt és benne a közgazdasági irodalmat pluralizmus jellemzi; nyilván a holland közgazdász megközelítését is sokan bíráló megjegyzésekkel illetik majd. Mivel azonban egy markáns progresszív álláspont konzisztens és tárgyszerť kifejtését kapjuk a szerzŋtŋl, a kötet az általa kiváltott vitákkal együtt kiválóan használható lesz – az aktuálpolitikai eszmecseréken túl – az oktatásban is, fŋként gazdaságpolitikai és világgazdasági tárgyakból.
2002 TÉL –TAVASZ
A KÜLÖNÖS NYUGAT. PEER VRIES EURÓPA GAZDAGSÁGÁNAK EREDETÉRėL. 17
HENDRIK SPIERING
A Nyugat hatalma az ipari forradalomnak köszönhetŋ, nem magától értetŋdŋ, és nem többévszázados elŋkészületek eredménye. “Európa felemelkedését egy meglehetŋsen rövid felfutási idŋszak elŋzte csak meg” – véli a történész, Peer Vries. SOKAT beszélnek a világ történelmérŋl – véli Peer Vries, aki hetente egy-egy napot a (hollandiai) Nijmegen egyetemének “összehasonlító világtörténelem” tanszékén tanít, ahol is a következŋ két évben az L. J. Rogier vendégprofesszori szék tulajdonosa lesz. Múlt héten arról tartotta székfoglaló beszédét, hogy vajon miért Angliában, és miért nem Kínában következett be 1750 és 1850 között az ipari forradalom. Hányszor és hányszor is olvassa Vries, hogy “Kínában semmi sem történt”. Vries: “Az uralkodó mindenható volt - hangzik gyakran az érvelés – a hivatalnokok kiszolgáltatottak voltak, mindenkinek rengeteg adót kellett fizetnie. Mindezek miatt pedig nem alakulhatott ki tartós gazdasági növekedés. Namármost, azt szeretném megvizsgálni, hogy is van ez valójában.” Az ipari forradalom mozgatórugói egyediségükkel nyomják rá bélyegüket a világ jelenlegi helyzetére – mondja Vries. Hatásuk érzékelhetŋ az ipari forradalom által teremtett óriási gazdagságon, és a Nyugat világban betöltött gazdasági-politikai túlsúlyán keresztül. Az Anglia és a többi ország közötti különbségeket már sokat vizs-
gálták, Vries azonban ennél többre vállalkozik. “Hogy miért is szegény a föld nagy része, ez többé-kevésbé könnyen megmagyarázható. A világtörténelemben ez a szokásos.” – fejti ki a wassenaari NIAS-on (Netherlands Institute for Advanced Study in the Social Sciences and Humanities) lévŋ dolgozószobájában Vries. Itt dolgozik könyvén, melynek témája, hogy miért éppen Anglia kezdett iparosodni a 18. században, és hogy egy évszázaddal késŋbb miért terjedt át innen Európára a növekedésre épülŋ gazdasági rendszer. “Vegyük a 17. századi Hollandiát. A 11. századi Kínával együtt talán ez volt a leggazdagabb állam az ipari forradalmat megelŋzŋen. Mai fogalmaink szerint ezek mégis szegény országok voltak.” “Egyre jobban hajlok afelé, hogy nem magától értetŋdŋ, ahogy megindul egy komplex struktúra iparosodása – ez még a Nyugaton sem az. Kész csoda, ahogy egy közösség kicsúszik a nagyon alacsony jólét, nagyon csekély dinamika és minimális növekedés uralma alól. Olyan jelentŋs változás ez a világ egy részén, hogy ma már 2 százalékos gazdasági növekedésnél
17
Dat abnormale Westen. Peer Vries over de wortels van de Europese Rijkdom. NRC Handelsblad, 2001. dec. 22
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 51
HENDRIK SPIERING: A KÜLÖNÖS NYUGAT. PEER VRIES EURÓPA GAZDAGSÁGÁNAK EREDETÉRŊL
is válságról beszélünk. Az ipari forradalmat megelŋzŋen a tartósan 2 százalékos növekedés csodának számított. A hagyományos gazdaságok statikusak. Történelmi nézŋpontból egy idióta világ a mienk, ahol az emberek hegyeket is megmozgatnának egy 4 százalékos gazdasági növekedés érdekében.” Thomas Malthus (1766-1834) jól látta a helyzetet – mondja Vries. “A táplálkozási, a ruházkodási és az energiaszükségleteket és a lakás iránti igényt egy hagyományos gazdaságban csak a föld, és még néhány, olyan korlátozottan felhasználható erŋforrás, mint a víz vagy a szél direkt illetve indirekt hasznosításával lehet kielégíteni. Egy széles körť tartós növekedés ezért teljesen elképzelhetetlen. Ha például több élelmet szeretne valaki, több földet kell megmťvelnie. Ez pedig kizárja azt, hogy erdŋt ültessen vagy lovakat legeltessen. Ha több ló erejét szeretné használni, kevesebb gabonát tud termelni. A különbözŋ szükségletek egymással versenyeznek, a rendelkezésre álló erŋforrás-mennyiségek végül is kemény korlátot jelentenek. Egy modern gazdaságban ez a korlát eltťnt. Egy gazdag országban az átlagjövedelem jelenleg többször tízszer akkora, mint az abszolút létminimum. Történelmi szempontból teljesen szokatlan módon elszakadtunk a hagyományos állapottól. Ez a nyersanyagokkal való bánásmód megváltozásának és a technikai újításoknak köszönhetŋ. A modern gazdaság lényege, hogy nagy költségek nélkül ’korlátlanul’ tudunk energiát felhasználni.” A természetellenesség okait keresve Vries nem olyan nagy távlatokban gondolkodik, mint William McNeill 1963-as “The Rise of the West” (A nyugat felemelkedése) c. mťvében. “Ez egy lenyťgözŋ könyv, de aligha ad teljes körť magyarázatot” – mondja errŋl. A például Johan Goudsblom és Fred Spier által Amszterdamban mťvelt, a szociológia megállapításaira támaszkodó világtörténelem-írás is túl sokat markol Vries szerint: “Szép történet, de az ŋsrobbanástól máig történtek nekem túl nagy merítésnek tťnnek. Én inkább a ’problémaorientált’ történetírás pártján állok. Az alapvetŋ tényeket próbálom meg összegyťjteni, majd megmagyarázni.” 52 FORDULAT
Ekként Vries nagyban támaszkodik a másodlagos irodalomra. “Sok tanulmány készül, de kevés közöttük a kapcsolat. Ami a sinológusok között közhelynek számít, azt az európai történelemmel foglalkozók még sohasem olvasták – mint ahogyan fordítva sem. Úgy tťnik például, hogy David Landes, az 1998-as ’The wealth and poverty of Nations” ismert írója (Magyarországon a szerzŋ egy korábbi mťve, az ipari forradalmat nyomon követŋ “Az elszabadult Prométheusz” ismertebb), egyáltalán nem ismeri a Kína történetével foglalkozó friss történeti irodalmat. Különben tisztában lett volna vele, hogy a birodalmi központ hatalma a korábban gondoltnál kisebb volt, az adóteher nem volt olyan magas, és a belsŋ verseny is jóval meghaladta a korábban feltételezett mértéket. A 18 században az életszínvonal nem maradt el az angliaitól.” “Az, aki úgy gondolja, hogy Európa a reneszánsszal tört az élre, hatalmasat téved. Európa hatalma és gazdagsága modern jelenségek, és nem léteztek 1800 elŋtt. Ez alapvetŋen változtatja meg a világképünket. Kínából vagy Japánból nézve Európa egyáltalán nem jelentett fenyegetést. Néhány faragatlan fickó Kantonba érkezett. Amíg biztosítható, hogy az országba valójában nem jutnak be, semmi baj nincs. Kapnak valami kis porcelánt az ezüstjükért cserébe – és ennyi, semmi több. Az ipari forradalomig Európa csak egy a világszínpad játékosai között.” Vriesnek jövŋ év végéig kell befejeznie átfogó munkáját, melyben szisztematikusan összehasonlítja Nyugat-Európa, India, az Ottomán Birodalom, Japán és Kína gazdasági potenciáljait. “Minden területtel kapcsolatban ugyanazokra a kérdésekre keresek választ: melyek a kedvezŋ természeti adottságok, hogyan hasznosították ŋket, miképpen is néz ki a termelési mód, hogyan épül fel az állam, hogyan vetik ki az adókat, mennyi hivatalnok van, és mi a költségvetési politika, stb. Szép sorban végig megyek egy teljes listán. Egy részletes kutatómunka, amit még soha senki sem tett meg elŋttem – de ami nekem
2002 TÉL –TAVASZ
HENDRIK SPIERING: A KÜLÖNÖS NYUGAT. PEER VRIES EURÓPA GAZDAGSÁGÁNAK EREDETÉRŊL
létfontosságúnak tťnik, különben a történetírás csak egy anekdotikus terefere.” Tehát ön élesen szembehelyezi magát a nyugati történelem hagyományos felfogásával, ami a görögökkel kezdŋdik és a középkor után egyszer csak a modern gazdaságban teljesedik ki? “Ha valaki meg akarja érteni a saját történelmét, annak azt mindig össze kell vetnie azzal, ami a világ más részein történt. Nem nehéz egy szép kerek történetet elmondani, ahol szép sorban jönnek elŋször a görögök, majd a rómaiak, a középkorban egy kicsit kisiklik a dolog, de a 11.-12. századtól ismét szépen halad elŋre. De ha megvizsgáljuk, mi is történt más területeken, kiderül: akkor egyáltalán nem álltunk annyira elŋl, a késŋbbi elŋrelépés nem magától értetŋdŋ. Városiasodás máshol is volt, a kínai földmťvelés jóval hatékonyabb volt, mint a nyugati, az Európa és Kína közötti kereskedelem évszázadokig úgy nézett ki, hogy a kínaiak fejlett kézmťipari termékeket exportáltak, és az európaiak pedig egyszerťen ezüsttel fizettek.” Kínában volt a legnagyobb esélye egy az európaihoz hasonló ipari take-off (fellendülés)-nak? Igen. De Indiában és Japánban sem lett volna elképzelhetetlen az indusztrializáció. Jómagam a Kínával való összevetést tartom a legizgalmasabbnak. Látjuk, hogy a 18. században Anglia felemelkedik, habár Kína akkor ugyanolyan gazdag és szintén magasan fejlett volt. Ugyanez áll a 11-12. századi Kínára is.” Hogyan vélekednek errŋl a kínai történészek? Sok történészt ihletett meg a kapitalizmus vagy a kommunizmus, ŋk erŋsen meg vannak arról gyŋzŋdve, hogy a tradicionális kínai kultúra földhözragadt. Náluk olvashatóak a régi kínai hagyományról írott legnegatívabb vélemények. Számos történeti kutatás foglalkozott ezzel a kérdéssel Kína határain kívül. Például a kaliforniai Bin 2002 TÉL –TAVASZ
Wong a kínai és az európai államok kialakulásáról írott könyvében felveti a kérdést: vajon a kínai kormányzat ugyanazon elvek mentén szervezŋdött-e mint az európaiak? Mások az ideálok. Az a benyomása az embernek, hogy az európaiak elsŋsorban azzal voltak elfoglalva, hogyan élénkíthetnék a gazdaságukat, és gyarapíthatnák jövedelmeiket úgy, hogy azokból szomszédaik ne részesüljenek. Igyekeztek kitalálni, hogyan kerekedhetnének a szomszéd állam fölé. Kínában nem volt ez a verseny, az állam egy olyan monstrum volt, amely megengedhette magának az önelégültséget. Sor került ugyan polgárháborúkra, de a területet kívülrŋl ritkán érte fenyegetés. Ezzel szemben bár az európai elitek valószínťleg konzervatívabbak voltak, mégis rákényszerültek arra, hogy háborúikhoz valahonnan pénzt és jobb ágyúkat szerezzenek. A gazdagsághoz magához azonban kevéssé járult hozzá mindez az erŋszak - Európában és azon kívül is irdatlanul sokba került ez az európaiaknak.” Mikor távolodott el a Nyugat a világ többi részétŋl? Hagyományosan már a középkorhoz, vagy a reneszánszhoz kötik a Nyugat felvirágzásához vezetŋ változásokat. “A gazdaságból kiindulva ezzel nemigen érthetek egyet. El kell választani egy konkrét idŋszak dinamikáját attól, a kérdéstŋl, hogy hová is vezet ez. Éppen kibontakozóban van egy olyan konszenzus, hogy 1750-ig nagyon csekélyek voltak a világ különbözŋ magasan fejlett területei közötti különbségek. Ha viszonylag gyorsan is nŋtt Európa, ez elsŋsorban annak köszönhetŋ, hogy sokáig szegény és elmaradott volt. Hiszen a középkor elsŋ évszázadaiban abszolút ’állóvíznek’ (backwater) számított. Nyugat Európa gazdasági életének 18-19. századi felgyorsulásával zárkózott fel. Na igen, de ennek jóval korábbi okai is lehetnek?
FORDULAT 53
HENDRIK SPIERING: A KÜLÖNÖS NYUGAT. PEER VRIES EURÓPA GAZDAGSÁGÁNAK EREDETÉRŊL
“Természetesen, ez elképzelhetŋ! De mint sok más kutató, én is inkább afelé hajlok, hogy Európa felemelkedését egy meglehetŋsen rövid felfutási idŋszak elŋzte csak meg. 1600-ban még egyáltalán nem látható a végkifejlet. Maga Adam Smith (17231790) is, habár a modern közgazdaságtudomány megalapozója, állandóan egy stacioner (nem fejlŋdŋ) állapotról beszél “A nemzetek gazdagságá”-ban. A növekedésnek szerinte elháríthatatlanul és gyorsan vége szakad. Azt írja, hogy a Köztársaság (Anglia) és Kína már egyaránt elérte ezt a szintet. A nagy áttörés és vele a Nyugat és a világ többi része (the West and the rest) közötti ’nagy eltávolodás’ (’great divergence’) a 18. század késŋbbi részében következett be. Így kiesnek a világ Nyugati dominanciájának olyan hosszú ideje élŋ magyarázatai, mint az európai földrajzi adottságok, az egyház és az állam szétválasztása, a racionalizmus, a római és a keresztény kultúra kombinációja? Ezek valamennyien szerepet játszottak, de ha jelentŋs, strukturális magyarázatként kezeljük ŋket, szembesülnünk kell azzal a metodológiai problémával, hogy olyan sokáig tartott, míg ezek valóban ki is fejtették a hatásukat. Vegyük a kereszténységet. Ez igazán hosszú ideje létezett. A belŋle fakadó modernizációs hatás meggyŋzŋdésem szerint rendkívül csekély volt. Az egyház sohasem volt igazán megértŋ az újításokkal, úttörŋ gondolatokkal és véleményekkel szemben. A szükséges feltételek között ugyanakkor mindenekelŋtt a termelés megszervezését kell kiemelni. Mégpedig? Akárhogy is, két dolog játszik jelentŋs szerepet: az a tény, hogy Európában a termelŋknek folyton egymással kellett versenyezniük, és az, hogy jó néhány alapvetŋ technológiai áttörést sikerült elérni: így a gŋzgépet, és késŋbbi alkalmazásait a mozdonyokban és a hajókban, a kokszolásra épülŋ vastermelést, a fonó- és szövŋgépeket, stb. Gyakran elhangzik, hogy a kapita54 FORDULAT
lizmus, a piacgazdaságon belül zajló profitorientált (vállalkozói alapú) termelés szerepe lényegbevágó a Nyugat élre törésében. Egy ilyen rendszernek kétségtelenül vannak elŋnyei, de technológiai haladás nélkül végül ekkor is a Smith-i stacioner állapotba jutnánk. És a magában álló technikai haladás szintén kifullad. “A verseny Európában egyébként egyáltalán nem volt annyira szabad és teljes, amennyire ezt sokszor állítják. Az iparosítás korának Angliája jó példa erre. Gondoljunk csak a gabona- és hajózási törvényekre, amelyek a 19. században is hosszú ideig hatályban maradtak. Gépeket sokáig nem volt szabad exportálni, a behozatali vámok nagyon magasak voltak, képzett mesteremberek nem hagyhatták el az országot. A gyarmatok teljes körť gazdasági irányítás alatt álltak. Kínában inkább beszélhetünk szabad és teljes versenyrŋl, mint Angliában!” Habár a tudomány és a technológia hozta meg az áttörést, visszavezethetŋ-e ez mégis Arisztotelészre, Galileire és a “nyugati hagyományra”? Természetesen vannak folytonosságok. De a 14., 15. század nagy technikai újítói nem az európaiak, hanem a kínaiak. A nagy filozófus, Francis Bacon (1561-1626) a modernitásnak három feltételét nevezi meg: a könyvnyomtatást, az iránytťt és a puskaport. Mind a három kínai eredetť. Ami a technikai újításokat illeti, ekkor a legkevésbé sem volt nyilvánvaló, hogy a Nyugat az igazi áttörés felé halad. Majd a 18. században a gŋzgéppel, és utána a tudomány és a technika szisztematikus kombinációjával jön létre a belsŋ dinamika. A tudományos forradalomban alig vannak gazdasági vonatkozásai. Galilei felismerései nagyszerťek, de mit jelentenek a termelés számára? Kopernikusz lenyťgözŋ, de a földmťvelés egy millimétert sem lép elŋre a hatására.” Nem fontos az sem, hogy a Nyugaton független értelmiség jött létre?
2002 TÉL –TAVASZ
HENDRIK SPIERING: A KÜLÖNÖS NYUGAT. PEER VRIES EURÓPA GAZDAGSÁGÁNAK EREDETÉRŊL
“Igen, úgy gondolom ebben Európának jó ideig elŋnye volt. Míg Európában voltak egyetemek, Kínában nem. Ámbár az egyetemek sem voltak mindig a haladás keréktolói, de mégis utána lehetett gondolni a dolgoknak. És a civil társadalom: az egyén és a kormányzat között álló szervezeti struktúrákkal Európa tisztább és szókimondóbb mintákat fogadott el, mint más területek. Intellektuálisan közelítve Európának több intézményi lehetŋsége volt. Egészen prózaian: ha valakinek a könyvét Spanyolországban betiltották, Hollandiában még mindig kiadhatta. Katolikusból protestánssá lehetett valaki, és fordítva. A társadalom struktúrája ezért kedvezŋbb volt az újítások számára.” A holland nyelvť eredetibŋl fordította: Pálvölgyi Balázs
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 55
KRÓNIKA 2001 MÁJUSTÓL-2002 FEBRUÁRIG A TEKLISTA ESEMÉNYEI ALAPJÁN
2001. MÁJUS „Filmklub tavasszal utóljára!” Sebŋk Miklós Thu, 03 May 2001 00:24:23 „mi is a problémám Rortyval?” Orbán Gábor Fri, 11 May 2001 16:44:56 „Amit mondasz, kínos.” Kemény Vagyim Sat, 12 May 2001 00:24:14 „Author Douglas Adams, who wrote The Hitchhiker's Guide to the Galaxy, has died suddenly aged 49.” Tulassay Zsolt Sat, 12 May 2001 15:57:54 „Az alapozó kör intézményének radikális átgondolása…” Koltay Gábor Sat, 12 May 2001 16:42:44
„Úgy tťnik, hogy megint másként emlékezünk!” Szabolcs Szajp Mon, 14 May 2001 09:03:23
„Azt tudja valaki, hogy mennyire kell kiöltözni holnap?” Rubicsek Ádám Fri, 18 May 2001 20:00:15 „TEK 20 szombat (...) Beszédek, Honlap-bemutató, Filmkockák a TEK életébŋl, Performance, Tortabontás és pezsgŋs koccintás, Állófogadás, Hajókirándulás a Margitszigetre, Cafe Leger” Szabolcs Szajp Sat, 19 May 2001 11:18:36 „Népszava - 2001. május 26. Egy kollégium” Csikai László Sat, 26 May 2001 13:48:56 „Nekem ugyan (...) a szöveg utolsó 11 ezer karaktere tťnik bibisnek” Kemény Vagyim Mon, 28 May 2001 14:30:26 „de számon kérni rajtuk a saját véleményedet fasság..” Heltai László Mon, 28 May 2001 18:41:54
„biztos vírus.” Tulassay Zsolt Thu, 17 May 2001 12:05:47
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 59
2001. JÚNIUS „Weeks jún. 10-én .... körünkben ...elnémítja a globalizáció dicsŋségét hirdetŋ harsonákat” Pálvölgyi Balázs Wed, 6 Jun 2001 14:09:00 „A ma estére tervezett info-társ pályázat megbeszélése elmarad” Szajp Szabolcs Mon, 18 Jun 2001 13:40:09 „pláne Kacsának nem volt "büdös a munka" Kemény Vagyim Thu, 28 Jun 2001 11:32:32 „hogy a hétvégén lezajlott ÉGY/KOGY kombó (...) számos, maradandó káros, akarom mondani tanulsággal szolgált” Kodaj Dániel Mon, 02 Jul 2001 00:36:01 „szavazás egy spéci módszerrel (…) Nincs új nevelŋtanár, új seniorátus, új szakmai tanács, új pénzügyi team, új FEB Nincs alapozó-körvita.” Szabó Zsolt Tue, 03 Jul 2001 14:16:05 „Bejelentem, hogy a vasárnapi igazgatóválasztásnak csak az elsŋ választását fogadom el jogszerťnek, attól kezdve az összes eredményt érvénytelennek és jogszerťtlennek tekintem.” Trautmann László Tue, 03 Jul 2001 16:29:10 +0300
60 FORDULAT
„kéne egy átalakított, újraírt, újragondolt, stb szmsz” Nagy Gábor Wed, 4 Jul 2001 11:58:46 „nyugi, gyerekek, készül egy közös nyilatkozat” Szabolcs Szajp (a Communiqué-rŋl) Tue, 10 Jul 2001 12:15:08 „az idén nem lesznek 'homoszexuális felvilágosító mťsorok” Tanyi Attila (a Szigetrŋl) Wed, 11 Jul 2001 13:31:43
„konkrét csoport, konkrét kirekesztés ellen kell fellépnünk és szolidaritást vállalnunk.” Kemény Vagyim (melegitek) Fri, 13 Jul 2001 12:05:44 „De tényleg. Hol van?” Maródi Máté (antonioról) Sat, 21 Jul 2001 12:29:45
2001 AUGUSZTUS „Felraktam a hálózatra, a nyári tábori körtematikák oldalára néhány cikket” Csikai T. László Wed, 01 Aug 2001 02:37:12
„Mindenkit innen lógatyuk a sütanap. MC Kockahas & DJ Brillantin mépongé?” Bambini Andacs Botond – Sallay Zoltán Sun, 5 Aug 2001 12:03:58
2002 TÉL – TAVASZ
2002 SZEPTEMBER „engem sajnos vár a cote d'azure-i nyár.” Megellai Orsolya Sat, 1 Sep 2001 12:54:30
„sikerült rászervezni a fülvájót a szerdai teaházra” Kodaj Dániel Tue, 9 Oct 2001 19:47:4
„Mindkét torony ég.” Csikai László Tue, 11 Sep 2001 15:28:20
„õszi tábor after-party (…) Aki szállásdíjat nem fizetett, vagy büfétartozása van, annak a számláját terheljük a megfelelõ összeggel” Vida Zsuzsanna (Szekszárdról) Mon, 15 Oct 2001 14:17:08
„Számítógépes grafika négyzet-féleség” Dombos Tamás Wed, 19 Sep 2001 16:15:40 „Monty Python's The Meaning of Lifeszerťt, hogy ne tťnjünk szerénytelennek rögtön az elején - ennek megfelelŋen a munkacím: A TEK értelme” Kemény Vagyim (tekes filmrŋl) Tue, 25 Sep 2001 02:53:48 „A vámpír árnyéka c. filmet vetítjük majd” Sebŋk Miklós Thu, 27 Sep 2001 16:35:34
2001 OKTÓBER
„Hát, én pedig megérkeztem Rómába” Petró Zsuzsa Wed, 3 Oct 2001 12:44:01 „itt a javaslat a választási szabályzatra. fontoljatok, beszéljetek!” Koltay Gábor (szmsz-módosításról) Wed, 03 Oct 2001 23:05:25
„én a 0-4 skálán történŋ értékeléses, összeadós tisztségviselŋ-választásos tervezet ellen szeretnék érvelni ..” Hertz István Tue, 16 Oct 2001 13:36:18 „..két meccs van, az 28 perc, ezt levonva a 90 perces játékidŋbŋl még mindig marad 62 perc a nem aranyteknŋs kupás focira” Rácz Márton Fri, 19 Oct 2001 12:53:42 „Aszonták, hogy éefes pályázatot kell írni és körbeküldeni a listán. Voálá!” Horn Gergely Wed, 24 Oct 2001 21:35:50
2001 NOVEMBER
„várjuk adományaikat a szŋrös labdát szeretŋk nevében” Maródi Máté Mon, 5 Nov 2001 18:01:18 „A téma az etyeki borvidék” Gyŋry Csaba Fri, 9 Nov 2001 14:41:15
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 61
„Holnap lesz a Finálé, ami a mi napunk. E-TÁRSADALOM. Fergeteges nap lesz.” Tukacs András Fri, 23 Nov 2001 17:39:43
2002 DECEMBER „bejött hekka, aki maxszal akart volna barátkozni, de ki voltak húzkodva a zsinórjai” Szabó Adrienne Sat, 01 Dec 2001 10:01:35 „Az Internetes kommunikacio hianyossagai miatt ezt most kezzel kellett ideirnom.” Csikai T. László (Antwerpenbŋl) Sat, 01 Dec 2001 11:50:45 „Legyen tele mindenki csizmája mindenféle jóval!” Kanti Hajnalka Tue, 4 Dec 2001 06:23:49 „mielŋtt megkérditek, nem, nem piros kapucnija volt” Boros Csaba Wed, 5 Dec 2001 02:12:32 „mindenesetre ha kiderül addig, hogy a jövŋben hogy mennek a kollégium pénzügyei annak függvényében én is tudok dönteni.” Nagy Gábor Mon, 10 Dec 2001 15:58:00 „alapítványi megbeszélés szerda 8” Heltai László Tue, 11 Dec 2001 18:23:06
62 FORDULAT
„levetítenék néhány képet a Mexikói útról” Szajp Szabolcs Thu, 13 Dec 2001 10:49:15 „helyetekben inkább elfordulnék jobbra, ha a Tťzoltó u. Üllŋi úti felérŋl közeledünk” Szabó Melinda (Szilveszterrŋl) Fri, 28 Dec 2001 21:57:17
2002 JANUÁR „nem volt kitakarítva a könyvtár és a konyha” Andacs Botond Tue, 15 Jan 2002 13:55:10 „kis színes” Csikai László Sat, 19 Jan 2002 01:33:08 „A kritikaiság értelmezése régi vitapont a kollégiumban. Nyilván más nézetet vallunk errŋl.” Kiss Károly Miklós Sat, 19 Jan 2002 12:12:17 „Csak épp az a gond, … nem is a kritikaiság sérült, hanem a totalitás” Orbán Gábor Sun, 20 Jan 2002 18:22:22 „Gabor szovegvilagabol egy-ket mondatot nem ertek (vagy nem ertek egyet)” Kemény Vagyim Wed, 23 Jan 2002 14:59:07
2002 TÉL – TAVASZ
„Tegnap éjjel, 71 éves korában elhunyt Pierre Boudieu.” Rövid Márton Thu, 24 Jan 2002 19:37:29 „Mindenkit sok szeretettel vár a télitábor Kemencén.” Rácz Márton Mon, 28 Jan 2002 20:22:23
2002 FEBRUÁR
„KOGY-határozati javaslat az Alapítvány és a Kollégium viszonyáról” Dombos Tamás Fri, 8 Feb 2002 17:32:49
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 63
SZAKMAI MUNKA NYÁRI TÁBOR SELYP AUGUSZTUS 20-24. x x x x x x
Kacsuk Zoltán: Természetes Szabadság Trautmann László: Irodalom, közgazdaságtan, információs társadalom, Csillag Márton, Dombos Tamás, Horváth Anna, Rövid Márton: Az elnyomás arcai Csorba Gergŋ: Leckék Ronald Coase-tól Kollányi Zsófia, Harasztosi Péter: Harmadik Utas a halál Orbán Gábor: A filozófia egyes problémái a metafizika után
2002 ŊSZI FÉLÉV ELŊADÁSOK 2001. szept. 18. 2001. szept. 25. 2001. okt. 02. 2001. okt. 09. 2001. okt. 16. 2001. nov. 06. 2001. nov. 13. 2001. nov. 20. 2001. nov. 24. 2001. nov. 24. 2001. nov. 24. 2001. nov. 24. 2001. nov. 27. 2001. dec. 04. 2001. dec. 11.
Vajda Mihály : Halál az élet után Balogh András: Új korszak kezdŋdik? terrorizmussal vagy anélkül Böröcz József - Inotai András: Az EU bŋvítése és reformja Kertesi Gábor: Az egyetemi tanterv reformjáról Hadas Miklós: A modern férfi születése Somlai Péter - Lakatos László - Saád József - Némedi Dénes: A szociológia egy sikeres évszázad után Neményi Judit: Az államháztartás helyzetérŋl Takács-Sánta András - Jávor Benedek - Pataki György: A Védegyletrŋl Tamás Pál: Demokrácia az információs társadalomban Sükösd Miklós: E-kormányzat és/vagy e-demokrácia Kitzinger Dávid - Pintér Róbert: Milyen a magyar internettársadalom? Kockázat, internet, társadalom Fekete László - Mester Béla: Az információs társadalom és az elidegenedés Halmai Gábor: Alapjogok garanciái és az állam Neményi Judit - Akar László: A fiskális és monetáris politika Wessely Anna: Simmel kultúrszociológiájáról
TEAHÁZAK 2001. dec. 05. 2001. nov. 21. 2001. nov. 07. 2001. aug. 22.
64 FORDULAT
Gyŋry Csaba: Média háborúkról Pálvölgyi Balázs: Az infláció Huszár Ákos: Sikeres-e a szociológia? Szabó Adrienne: Tudásmenedzsment és hálózatok
2002 TÉL – TAVASZ
ELSŊS KÖRÖK x x x x x x x x
Orbán Gábor - Czirók Márta: Képek az emberrŋl - Néhány "emberkép" és/vagy "életrecept" az irodalomból és a filozófiából Csikai T. László - Maródi Máté: Bizonytalanság és információ Kemény Vagyim: Multikulturalizmus Kollányi Zsófia - Gergely Vera: Sehol-sincs világok Szirányi Zsófia - Sebŋk Miklós: "Aki tŋlem jobbra áll...az már leesik." avagy hogyan rontsunk neki nagykéssel a liberális demokráciának?! Sallay Zoltán - Andacs Botond: Miért pont Ŋ? - Szerelem reggel, szerelem délben... Mészáros Ádám: Elitek és rendszerváltás Gedeon Béla - Ördög László: V mint Vonnegut
KÖRÖK: x x x x x x x x x x x x x x x x
Maródi Máté: Társadalom az információ korában Tanyi Attila: Demokrácia elmélet Feischmidt Margit: Kvalitatív módszerek az empirikus társadalom- és kultúratudományban Kállay Géza: Nyelv és beszéd az analitikus filozófiában és a fenomenológiában Gervai Pál - Trautmann László: A magyar gazdaságpolitika XX. századi története és útja a globalizációban Ludassy Mária: A politikai filozófia klasszikusai Csorba Gergely: Iparági szervezetek Antal László: Gazdasági fejlŋdés, gazdaságpolitika az átmenet idŋszakában Magyarországon (1990-2000) Sugár András: Az állami gazdaságpolitika elmélete és gyakorlata Koroncai András: Filozófiai hozzáolvasó Pataki György: Ökológiai gazdaságtan Nyilas Mihály - Bujalos István: Jólét és jóléti állam Madarász Aladár: Hogyan lett klasszikus a politikai gazdaságtan? Gedeon Péter: Modern társadalomelméletek Vígh László: Bevezetés a marxi gazdaságelméletbe Takács-Sánta András: Ökológiai gazdaságtan
TÉLI TÁBOR KEMENCE JAN 30. – FEBR. 3. x x x x x x x x
Mérŋ László: A racionalitásról Lányi András: A humánökológiáról Térey János - Peer Krisztián - Kálmán C. György: Amolyan beszélgetésféle Nagy Beáta - Schrenk Judit: Kerekasztal a szépségrŋl Horváth Ágnes: Magyarország és az EMU, az euró tükrében Szilágyi Ákos: Az irodalmi kánonról Török Gábor: A politikáról Lafferton Emese - Daubner Béla: Tudatállapotok: depresszió
2002 TÉL –TAVASZ
FORDULAT 65
A KIADVÁNYT TÁMOGATTA: