Erdei sárga karszalagosok Elsö kötet

Erdei sárga karszalagosok – Elsö kötet

-

Kinek hozta az üzenetet? Találomra feleltem. - A szakaszvezető úrnak. - Ha nem tudná, itt három szakaszvezető van. Melyik közülük? Újból találomra kellett felelnem: - Csak az a szakaszvezető úr lehet, amelyik Szatmár környékéről való. Bizonyos mértékben nyugtalanság kerített

© Kamil Emanuel

hatalmába, amiért nem tudtam megnevezni a szakaszvezetőt, miközben arra számítottam, hogy ennek a végnélküli kérdezgetésnek is meg lesz a határa és majd csak kialakul az a kedvező körülmény, hogy a kérlelhetetlen kérdezőm el fogja ejteni a gyanúját. Mivel senkit sem ismertem a pékségből, hirtelen elhatároztam – a szomorú véletlenből lesz ami lesz- felfedtem jövetelem célját.

301

Persze okosan, minden kockázat nélkül. - Szakaszvezető úr, ha már idejutottam, talán Önnek is átadhatnám az őrmester úr üzenetét. - Tulajdonképpen milyen üzenetről van szó? - Mivel megértő embert tételezek fel szakaszvezető úr személyében, kérem,


-

tessék idefigyelni. Pénzt kértem tőle kölcsön hazai kifizetésre. Erre azt felelte, ne komédiázzak vele, hisz jól tudhatom, hogy az utolsó márkáját is odaadta. Próbáljam meg a pékségnél… Értem… most már értem, hogy miről van szó, válaszolt

© Kamil Emanuel

jóindulattal a szakaszvezető. Nálam ugyancsak rossz helyen kopogtat, mert én is túladtam már a márkán, de ajánlhatok valakit. Neki is van vagy négyszáz márkája. Gondolatban a nyakába borultam a négyszáz német márkával kecsegtető újdonsült ismerősömnek és alig tudtam visszafolytani érzéseimet.

302

-

-

Köszönöm, amiért megértett. Legutóbb már mindenfele próbálkoztam. Tisztában vagyok önmagammal. Olyan helyzetbe jutottam, hogy feltétlenül pénzhez kell jutnom. Ettől függ most az életem. Őt hol várjam meg? Semmi esetre sem itt. Csak háromkor


-

-

beszélhet vele, együtt lakunk. Könnyü a szakaszvezető úrnak három óráról beszélni, addig mit tegyek? Ez idő alatt bármiféle munkára vállalkozom, csak legyek biztonságban. Minálunk, a pékségben kell a kisegítő munkaerő. Senki nem fogja

© Kamil Emanuel

magáról gondolni, hogy önként jelentkezett munkára. Én kaptam el, amint elhaladt a pékség előtt… jöjjön velem. A szakaszvezető egy halom zsákhoz vezetett. Miután leszámoltatott velem százharminc darabot, megmondta, hogy rázzam ki. Eljárt az idő, anélkül, hogy észrevettem volna, sőt egy jó darab kenyér is kijutott.

303

Az egész utat a szomorú megpróbáltatások felidézésével töltöttem ki. A szakaszvezető azonban vigasztalt, hogy még nincs minden elveszve. Bátorító szavait azzal próbálta alátámasztani, ha még akadnak olyanok, akik szörnyű helyzetünkben még kölcsönökkel is táplálnak, akkor van értéke az életünknek. Siettünk. Szerencsére a szakaszvezető szállása a pékség közelében volt. Miután


megmagyaráztam, hogy a bajtársammal fél négykor találkoznom kell, akármi is történne a kölcsönnel. Kovács József szakaszvezetőt tényleg ott találtuk. Miután meg tudta ki vagyok, megmondta, hogy tiszteséges ember benyomását kelltettem nála, igy hát adott nyolcszázhatvan márkát, ezernégyszáz pengő értékű bon ellenében. Ha dupla pengő

© Kamil Emanuel

árfolyamért kínálta volna, akkor is szivesen beleegyeztem volna. * Az utcának azon a bizonyos pontján Fried Imre már várt rám. Épp akkor vettem észre, amikor gondterhelten a szemközti útszakaszt fürkészte. A legfontosabb abból állt, hogy mindketten – ha külön külön iselintéztük életbevágó dolgunkat. Kezdett sötétedni. Ismét előttünk volt az a bizonyos hét kilométeres atamanszki

304

útszakasz. A félelmemet az a tudat sem tudta szétfoszlatni, hogy kettesben voltam és az előttünk elterjedő erdőrészt már jól ismertem. Még az sem, hogy jelentős márka összeg birtokában most az úton gazdagnak éreztem magam. Persze akkor minden érzület idéglenes volt. Mivel is védekezhettem volna, ha akár egy felületi motozás során valamelyik tábori csendőr megtalálta volna nálam a


nyolcszáz hatvan márkát. Akárhogyan is védekeztem volna, a látszatot mégsem tudta volna senki sem kétségbe vonni, hogy csalárd uton jutottam a pénz birtokába, hisz a jótevő szakaszvezető nevét nem használhattam fel alibinek. Közben két kilométerrel közelebb kerültünk Atamanszkhoz. A távolból hirtelen német teherautó tűnt fel.

© Kamil Emanuel

-

-

-

Egy helyben vesztegel- állapította meg Fried Imre. Bizonyára van valami baja. Szemlátomást lefarolt az országútról, feleltem. Veszélyes helyzet nemcsak a németek számára hanem ránk nézve is. Hogyan? Ezt a felfedezést mintha előre

305

sejtettem volna. Nem úszhatjuk meg anélkül, hogy segítségükre ne lennénk. Ránknézve sokkal veszedelmesebb volna., ha szó nélkül elsurrannánk előttük és őket mögöttünk hagyva azzal a gondolattal, hogy kínlódjanak csak tovább az árokba


sürpedt teherautójukkal. Ha élni akarunk, kezükre kell játszunk szolgálatkészségünke t, anélkül, hogy kényszerítenének. Bizonytalan léptekkel közeledtünk. Két német katona szorgoskodott autójuk jobboldali hátsó kerekének kiszabadításán. Amint eléjük kerültünk, felkapták a fejüket, mi pedig megálltunk. Az

© Kamil Emanuel

egyik közömbösséget, a másik gyülöletet árasztott magából. Végül- az előre átgondolt szándékkal- látszólag nyugodtan kérdeztem az atamanszki útszakasz mindenható két németjétől: - Ha nincs kifogásuk, felajánlhatjuk a szolgálatunkat. Segíthetjük eltávolítani az autókerék körüli havat?

306

Az egyik német továbbra is zárkózott maradt, a másik pedig megvetően nézett végig rajtunk, majd megszólalt. - Zwei Juden… (két zsidó…) wegen Eüch befinden wir sich in diesen vereckelten Rüssland… ( miattatok tartózkodunk ebben az undorító Oroszországban…) Wegen Eüch müssen


wir Krapieren…(miattato k kell megdögöljünk…) aber dafür werdet ihr zahlen… (de ezért fizetni fogtok…) Miután mérgesen félrelökte a kezében tartott hosszú nyelű lapátot, odament az autókabinjához, szinte felszakította annak ajtaját és kiemelte

© Kamil Emanuel

géppisztolyát. E pillanatban a másik német elibeszaladt és elszántan lefogta annak csövét. Mi pedig meghökölten éreztük, hogy végére jutottunk az életünknek. Ahogy visszatudok emlékezni, az az érzés töltött el, mintha az ég súrolta volna a tarkómat. - Mire ez a géppisztoly?

307

-

Kérdezte a védelmünkre kelt német. Vak vagy? Nem látod a sárga karszalagjukat?… Agyonlövöm őket, mert zsidók! Válaszolta ingerülten a gyilkolásra és a részünkre szomjas társa. Azonban az oltalmunkra kiállt német miközben a


-

géppisztoljcsövét erőteljesen a föld felé szorította, békíteni próbálta: Aber Hansi, das wäre eine Feigearbeit… Die ywei armen Teufel sind wehrlos… sogar sie wolten uns helfen… lass sie laüfen…(De Hansi, ez egy gyáva cselekmény volna… ez a két szegény

© Kamil Emanuel

ördög fegyvertelen… hadd, hogy fussanak…sőt segíteni akartak nekünk.) - Nem … engedd el a géppisztoljomat… hadd küldjem őket a pokolba! E pillanatban az villant át az agyamon, hogy életembe már többször forogtam veszélyek és keservek között, de sohasem fordult elő velem, hogy szemtől

308

szembe találkozzak egyazon időben és egyazon Wehrmacht uniformist viselő, de különböző szándékú hősökkel, hogy valójában szemtanúja legyek miként lóghat az életem egy német hajszálon… Az életünkért, vagyis a halálunkért valóságos verekedés fejlődött ki a két német katona között, eközben pedig mi ott álltunk némán, értelmetlenül, várva a kibontakozást, anélkül,


hogy valami célszerűbb jutott volna az eszünkbe. - Ha élni akartok, hordjátok el sürgősen magatokat! Kiáltotta felénk lihegve a nyomoruságos életünkért küzdő német védelmezőnk. Ez volt az a jel amire vártunk. Amilyen gyorsan csak lehetett, egyszerre futásnak eredtünk… az élet felé. Minden futólépéssel időt nyertünk, ez

© Kamil Emanuel

alatt pedig ők ketten, még mindig élethalálra viaskodtak egymással. Már háromszáz méterre lehettünk, amikor lövéseket hallottunk, a hátunk mögött. Zig- zagoltunk, mint irány tévesztett, két hajszolt vad. Szerencsénkre, már kijutottunk a veszélyes területről. Minden megváltozott, mert elértük az útkanyart… de még mindig változatlan iramban folytattuk a szaladást, míg eszméletlenül összeestem. Alighogy

309

magamhoz tértem, már a körzetünkhöz vezető dombalját véltem felismerni. Jéger Simi talált rám az országuton. Másnap elmondva amikor a géhás tizedes kíséretében vételezés után, Atamanszk felé hajtott, rámtalált. Fried, azzal a szándékkal, hogy segítséget hív magamra hagyott. - Szerencsés ember vagy, ha későbben talált volna rád valaki, legjobb esetben csak a csonttá fagyott testedet


© Kamil Emanuel

hurcolhatta volna magával, egészen fel, az atamanszki temetőig.

Csetepaté Kiss hadnagy a század parancsnok helyettesünk általában csak ritkán fárasztotta ki magát a munkahelyre. Napokon keresztül ki sem dugta az orrát a házból. Jobbnak látta a csikorgó fagyos orosz telet,

310

meleg, otthonos szálláshelyén átvészelni. Tétlenségéért Cselényi főhadnagytól1 nem kellett tartania, 9 mert kerülték egymást. Hallgatólagos megegyezésük 4 alapja2 nem volt egyébb mint a féltékenység és a bizalmatlanság, . ugyanis kölcsönösen arra törekedtek, hogy zavartalanul d birjáke a front mögött kerített két ukráncnőjüket. hadnagyot sok e A mindenre tartottuk képesnek. m


Bemutatkozása óta, mindenki tudta, hogy vak szadista gyülölettel van eltelve a zsidók iránt. Mindenki félt tőle. Még zsidó csicskást sem türt meg körülötte, emiatt keretessel szolgáltatta ki magát. Ahogy a fiúk bejöttek a körletbe, Hirsc Jóskától értesültem, hogy a munkahely havas csöndjét csak a lapátok kaparása és a csákányoknak az ütésének zaja váltotta fel.

© Kamil Emanuel

- Kisst vártuk, helyette Zajácz jött ki. Leszámolt bennünket, így jött rá, hogy kettővel kevesebb a létszám. Te voltál az egyik Mechli,a hirhedt volt szatmári zsebmetszú, a másik. Öt nap óta nem látta senki, ezért emlegették a sorakozónál a betegek között. D. Nagy és Batiz felváltva őriztek bennünket.

311

Mialatt jóska elmondta a történteketgondoltam magamban- ha Kiss nem jön ki, kár volt azért a rövid ideig amit a jászolban töltöttem el és az ezer pengős bonért, amibe a széna közötti rejtőzködésem került. Másnap, ugyancsak arra a munkahelyre vonultunk ki. Az atamanszki országút dombjainak meredekségéből kellett ismét leszaldalni a gépjárművek zavartalan


forgalmának biztosítása érdekében. Szerencsére hófúvás nem volt, azonban a harminc fok körüli fagy arra ösztökélt mindenkit, hogy nekifeküdjék a munkának. Amikor D. Nagy volt soros az őrségben, senkit sem engedett el a környező házak felé, hogy rövid ideig felmelegedjen, viszont Batiz őrvezető megértőbb volt. Hármasával, felváltva küldött el valamennyiünket az általa meghatározott házba, de

© Kamil Emanuel

szigoruan ránk kötötte, hogy tiz percnél tovább nem időzhetünk odabent. Jól emlékszem, Batiz őrvezető aznapi szokatlan emberséges gesztusát nagy eseménynek és halvány biztonságként emlegettük. Minthogy az említett körülmények között gyorsabban telt a délelőtti munka, mitsem törődtünk D. Nagy dühkitöréseivel. Reménykedve vártuk az őrvezető parancsát, hogy a mindinkább erősödő

312

fagyos idő miatt még a sötétedés előtt fel leszünk sorakozva a körleteink irányába. De másképpen történt. Váratlan ellenőrzést kaptunk, Kiss hadnagy személyében. Ráczal, szánkón jött ki. Amint észrevettük, olyan tempóval folytattuk a munkát, mintha megvadultunk volna, legtöbben mint jó magam is a tegnapra vártunk. E pillanatban minden keserűség felgyülemlett


bennem. Rácz akaratán kívüli figyelmeztetésére gondoltam. Ez lesz tehát az a szabadság előtti „c s e t e p a t é”. Milyen édes lesz neki a bosszu, ha védtelen, megfélemlített embereken végig fogja csinálni azt, amin naponta törhette a fejét, hisz erre bőven telt az ideje. Az őrvezető a hadnagy elébe ugrott. Feszes vigyázzállásba meredve leadta a jelentést. Épp akkor, amidőn a

© Kamil Emanuel

jobboldali házak felől a két Blummenfeld doktor és Reich a Kolozsvárrol származó jónevű fogász nyugodt lépésekkel közeledtek felénk. Már csak húsz lépésnyire lehettek az országúttól. Kiss sejthette, hogy hol volt a három ember, de azért nem állotta megkérdezni a közben pihenő helyzetben előtte álló őrvezetőt, igaz, közönyösen, mivel jól ismerte Batiz ellenszenvét a munkaszolgálatosok iránt.

313

-

-

Legalább van itt valakinek tudomása arról, hogy ez a három Kramfutter távol volt a munkahelytől? Hadnagy úr, nem kertelek, az én beleegyezésemmel történt. Természetesen… felváltva és ellenőrzéssel… a


fagy miatt. Így jobban ment a dolog. - Bizonyára panaszkodtak. Maga pedig megsajnálta őket. - Nekem mondja ezt hadnagy úr, aki… Kiss azonban keményen félbeszakította: - Úgy látom, mát valami magának is az agyára ment. Ha nem sajnálta volna a

© Kamil Emanuel

hátukat, a dombot már rég lehordták volna. Bánni kell tudni velük. Az anyuk… és ébernek kell lenni őrvezető úr! Most pedig terelje egybe ezt az undorító, tetves, zsidó bandát… Mozgás! Két percbe sem került, az őrvezető felsorakoztatta a csonka szakaszokat. Feszes vigyázz állásba vágtuk magunkat és fel

314

voltunk készülve a legrosszabbra. A hadnagy ábrázata nem sok jót ígért, a ránk szegzett vészes tekintete sem. A bizonytalan érzés miatt, a szívem a torkomban vert. Létszámolvasás után az őrvezető jelentette, hogy a kivonultak közül senki sem hiányzik . Miután Kiss elvégezte a szemlét és miközben magabiztosan megállt Blummenfeld dr. előtt, pihenjt vezényelt.


-

-

-

Ma hányadszor hagytad el a munkahelyedet? Kérdezte tőle Kiss hadnagy. Egész nap egyetlen egyszer, tíz percre, meg volt hozzá az őrvezető úr engedélye. Miért? Melegedni. Me- le- ge- ni, zsidóknak? Amikor a

© Kamil Emanuel

front szükségét érzi a munkának! Így segítitek a magyar hadsereget? - A fagy és a ránk eső munka elvégzése miatt, hadnagy úr. - Pofa be!… Engem nem lehet félrevezetni! Még az ügyvédi tehetségével sem. Nekünk magyaroknak ebben az élet- halál háborúban, amit főképpen az orosz bolseviki rém ellen viselünk, céljaink vannak.

315

Amikor vitéz honvédeink a futóárokban és a bunkerekben tőlünk nem messze, nem kisebb fagyban szembe tudnak nézni a halállal és dicsőségesen teljesíteni tudják a feladatukat, hogy engedhettétek meg magatoknak otthagyni a munkahelyeteket? Jól tudom, miért fáztatok. Mert nem dolgoztatok! Mert szabotáltátok a munkát! Bebizonyítom az anyátok zsidó kurva istenit!… Itt a munkahelyen… aki szünet


nélkül csákánnyal vagy lapáttal nekifekszik a munkának, félmeztelenül sem fagyhat meg! Még harminc fokos fagyban sem. Aki pedig lazsálni fog, az megérdemli hogy elpusztuljon! Itt szabotálókra nincs szükség! Mire vártok? Hányszor mondjam? Inget lehúzni! Borzadva néztem az előttünk álló, minden érzésből kivetkezett, nyomorult, halálunkat óhajtó hatalmi tébolyát élvező, gonosztevő

© Kamil Emanuel

hadnagyra, aki a két fegyveres keretes között türelmetlenül várta parancsának teljesítését. A hadnagyot ismerve , latolgatásra nem volt idő. Bennem is csak Rácz elszállásának szomorú valóságra váltásának tudata gyülemlett össze. Miután pillanatok alatt derékig pörére vetkőztünk és ruhadarabjainkat az országutat szegélyező hókupacokra szórtuk, a szerszámokat a tenyerünkbe vettük és nekifogtunk ismét a

316

munkának. Vagy tizenöt perc telt el, a derékig meztelen embereken a fagy csontig hatolt. Valósággal megdermedtem. A csákányok szaporított ütései alatt szikrázott a fagyos föld. Amennyire csak lehetett, fogvacogva erőt vettem magamon. Hogy meg ne fagyjunk még jobban rákapcsoltunk a munkára. Féltünk és vártuk a tortúra végét. Tudtuk, hogy ennek a szörnyű elviselhetetlen állapotnak is vége


kell legyen egyszer… így, vagy úgy… mint akkor Csernijankán… csakhogy akkor meleg volt… itt meg harminc fokos hidegben… éhesen… derékig meztelenül… negyednyire zsugorodott kivonulókkal. Keserü, nehéz percek következtek. Kiss részéről a gyűlölet, mi részünkről a rettegés percei. S mikor a hadnagy észrevette, hogy hárman, Braun László, Dr.

© Kamil Emanuel

Weisz József és Schwartz József megkékülten összeestek, roppant nyugalommal magához szólította az előtte csákányolló Friedman Jóskát. Fenhangon ráparancsolt, hogy húzza őket félre az útból és öltöztesse fel. Míg ránkfélmeztelenekre irgalmatlanul ügyelt, hogy megmaradt egészségi állapotunkat a harminc fok körüli fagy súlyosan veszélyeztesse. Minthogy a hadnagynak sikerült bebizonyítani, hogy

317

félpucéron, harminc fokos hidegben sem hull ki minden sárga karszalagos kezéből a csákány, megállította a munkát és mintha mi sem történt volna, kiejtette szájából az általuk annyira várt szót; „f e l ö l t ö z k ö d n i”. A parancs elhangzása után támolyogva indultunk a hókupacok felé, ahol minden erőnkkel megfeszítve nekifogtunk az öltözködéshez. Rácz nem hazudott. Csakhogy két nappal ezelőtt,


amikor eljárt a szája- nem gondoltam, hogy védtelen embereken elkövetett barbár cselekményeket csak „c s e t e p a t é n a k” minősítenek. * Másnap korán reggel, amidőn fejlehajtva vártuk a sorakozó végét, Zajácz őrmestertől megtudtuk hogy a század parancsnok helyettes úr végleg távozik tőlünk. A hír hallatára alig tudtam uralkodni magamon. Szinte ujjongtam

© Kamil Emanuel

magamban. Talán azért mert egy pillanatra felcsillant előttem egy halvány reménysugár a csonka századunk jövendőjét illetően. Ugyanis Kiss Jenő kezdettől fogva oly nagy buzgalommal fordult szembe nyomoruságos puszta életünkért vívott küzdelmünkkel, csupán azért, hogy megérje a végünket. Képzeletemben már mögötte sejtettem a másikat, aki majd jönni fog utána. Feltételeztem több gyűlölet benne sem lesz

318

mint Kissben és közben javunkra fordulhat a kocka. Ahogy vissza tudok emlékezni, az volt az érzésem- először a doni front közelében, hogy gyorsabban peregtek az órák. A nagy esemény bekövetkezett. Az országuton, amely ezúttal is a munkahelyünk volt, egyszerre csak feltűnt a Rácz által hajtott szánfogat. Válla közt, összehúzott nyakkal rajta ült Kiss Jenő hadnagy úr, a


110/15 munkaszázad gyászvitéze. Amidőn a szán elröppent előttünk, vigyázzba merevedtünk, de ő ránk se hederített. Mintha valami bánthatta a lelkiismeretét. Saját gondolataiba lehetett merülve. Talán a sztalingradi front felől érkező hírek foglalkoztatták? Emiatt először életében ő is szorongatott helyzetben érezhette magát? Valószínű, a hadnagy fél a gaztettei miatt. Ez

© Kamil Emanuel

nem távozás. Menekülés! Vagy előre megfontolt környezetváltozás, szólalt meg a mellettem dolgozó Salamon Izsó, közel hajolva a fülemhez. Később, 1943. február elején, a visszavonuláskor Izsó bácsi szavai beigazolódtak.

Az mószer

319

emberirtók

és

a


Nehéz terhekkel megrakódva menetelt Novi- Mir irányába a 110/14es testvérszázadunk. Már ezerháromszáz kilométernél is több gyaloglás volt a meggörnyedt hátak mögött. Ez a zsidó munkaszázad is 1942. augusztus vége felé érkezett Csernijankába, az utolsó előtti állomásra amely nyitott út a halál felé. Ebben az ismeretlen városokban rövid pihenőt adtak,

© Kamil Emanuel

azzal a feltétellel, nehogy valaki csak egy lépéssel is megközelítse a kutat. Ígyhát a fiúknak még arra sem kedvük, hogy beszédbe egyeledjenek egymással, pedig rengeteg mondanivalójuk volt. Valószínűleg megfigyelhették, hogy mindenüt ott volt Weisz. Weisz Miklós azonban nem tétlenkedett. Nézte az embereket és hallgatta, hogy mit beszélnek. Minden fej Weisz Miklós felé fordult. Őrizkedtek tőle. Tudta róla mindenki, hogy nap- nap

320

után hasznossá kell tennie magát, főleg Lakatos, a 110/14esek zászlósa előtt, aki civilben nem volt más mint Nagykároly városának államrendőrségi detektívje. De Weisz emiatt legkevésbé sem feszélyeztette magát. Abban az időben, Weisz Miklós harminc év körüli volt, piros, puffadt arcú, ravasz tekintetű, izmos, zömök, alacsony termetü, rövid lábakkal. Főfoglalkozásáról senki sem


tudott semmit, mégis aki ismerte azt állította róla, hogy esernyő javítással vagy szobafestéssel foglalkozott. A mószeroka (besúgót) még Szinérváralján feltünés nélkül sürgősen be kellett szervezni. Csekélységnek számított a zászlósnál az ilyesmi. Az efféle emberek minden időben megtalálhatók. A volt államrendőrségi detektiv emelkedett hangulatban volt, hiszen sikerült zsidómentesítenie

© Kamil Emanuel

Nagykárolyt, az asszonyok, gyermekek és néhány öreg kivételével. Tudta ő előre, később ezektől is mentesítve lesz ez az észak- erdélyi város. Ha felismerték a munkaszolgálat tragikus következményeit, akkor akad kétszáztizennégy ember között legalább egy, aki a túlélési lehetőség felkínálása ellenében vállalja a besúgó feladatát. Lakatos abból indult ki, hogy

321

mindenki, akár milyen áron is, menteni szeretné a bőrét. Egyszerre csak a körletben odament Morgenstern Maxihoz valóban barátságos arckifejezéssel, mégis parancsolóan szólította meg, hogy üljön fel a szekérre. A zászlóssá átvedlett államrendőrségi detektiv még Nagykárolyban tökéletesen tájékoztatta magát Maxi felöl. Éppen ezért, azok a munkaszolgálatosok akik


akkoriban a közelünkben voltak és szemtanúi lettek a jelenetnek csodálkozással vették tudomásul a retteget zászlós előzékenységét. Miután mindketten elfoglalták a helyüket a tábori szekér hátsó lócáján, Morgenstern Maxi azon járatta az eszét, hogy nem véletlen amiért a zászlós épp őt szúrta ki. Lakatos előbb szemügyre vette a mellette ülő mószerjelöltet, s

© Kamil Emanuel

meghitt hangon beszélgetni kezdett vele: - Mi lenne ha segítenél a századparancsnokság nak? Mi tisztek kevesen vagyunk, ti meg sokan vagytok. Csak úgy biztosíthatjuk köztetek a fegyelmet és vehetjük elejét idejében bármilyen fokú elégedetlenség

322

-

nyilvánulásnak, ha önmagunkat megsokszorosítjuk. Gondolom, érted mit akarok mondani? Sört is ihatnánk erre. Zászlós úr, szavamra mondom, fogalmam sincs, hogy voltaképpen mit tehetnék az előbb elmondottak véghezvitele érdekében?


-

Kissé kényes feladat teljesítéséről van szó. Annyi bizonyos, nem lesz könnyü dolgod. A megbízatás sikere érdekében, fel kell használni minden alkalmat, hogy odafülejél ahol beszélgetnek, bámulni, szaglászni mindenki után, de úgy hogy senki semmit se gyanítson

© Kamil Emanuel

-

és olyan gyorsan amennyire csak lehet észrevétlenül tudomásomra hozni. Egy ember kell nekünk. Cserében a hajad szála sem gördülne meg. Érted mostmár miről van szó? Értem … nagyon is értem zászlós úr, de Morgenstem Maxi nem képes ilyesmire.

323

Erre születni kell. Semmi fajtám nem volt besúgó. Hiába vesztegeti rám az idejét a zászlós úr, én nem vagyok pecsovics… Erre a fordulatra a zászlós igazán nem számított. E pillanatban mást nem tehetett, minthogy haragos mozdulattal a gyeplőszár után nyult és leállította a szekeret. Fenyegetően annyít mondott:


-

Mars le azonnal a szekérről, te senkiházi és ha járatni fogod a pofád, ízekre téplek. Megértetted?… - Igenis, zászlós úr! Visszafele az út a körletig sokkal hosszabbnak tűnt fel Maxinak, mivel gyalog kellett megtegye. Egész uton arra gondolt, betartsa- e a zászlós szigoru utasítását, vagy jobban tenné, ha idejében mindent

© Kamil Emanuel

elmondana a fiúknak. Az utóbbi mellett döntött, bár ezen elhatározásában félelem is vegyült, annak ellenére, hogy csak az igazat fogja elmondani. A fiúk pedig eltűnődtek az elmondottakon. A hangulatuk emiatt még nyomasztóbbá vált, természetesen Weisz Miklós kivételével. Még mielőtt Lakatos visszatért volna a körletbe, Weisz Miklósban felülkerekedett az életösztön, felismerve a

324

helyzetet, már eldöntötte magában, nem akar éhezni és azt akarja, hogy egy haja szála sem gördüljön meg. Szóval ha előnyöket akar, olyan irányba kell terelje az életét, hogy a legszorosabban összeforrjon a zászlóssal, sőt még Boksai István főhadnaggyal is, az alakulat parancsnokával. Ha ilyen világban élünk, senki sem akadályozhatja meg, hogy a túlélés érdekében ne használjon fel minden eszközt, hisz csak


egyetlen élete van az embernekgondolta magában- ez pedig mószerségre csábított. Türelmetlenül várta Lakatost, aki csak az est beállta előtt jelent meg a körletben. Mivel a környezete miatt nappal nem közelíthette meg, bevárta míg teljesen besötétedett. Weisz Miklós elérte a célját. Amikor kiosont a zászlós szobájából, valamelyik a Grünspann testvérek közül észrevette.

© Kamil Emanuel

Másnap figyelmeztette a többieket; besúgó van köztünk. * Mindenről ami a körletben történt, Weisz Miklós tájékoztatta a keret egyes tagjait, akiket Lakatos jelölt ki, a feltünés elkerülése miatt, mivel őt csak a fontosabb közlések érdekelték. Nem csak a beszéd foszlányokból, hanem a feltevésekből is tőkét tudott kovácsolni magának.

325

Amint a század kivagonírozott Gomelbe és ráállt az ezerháromszáz kilométeres utra, a volt esernyős már annyira veszélyesnek bizonyult, hogy egyesek útját állták és figyelmeztették a következményekre. Ő azonban nem hagyta magát megfélemlíteni, csak ennyit mondott: - Ügyeljetek inkább saját magatokra, tévedtek ha azt


hiszitek, hogy nem csinálhatok azt amit akarok. Egyszóval a mószerolás jövedelmezett. Weisz jó spiclinek bizonyult, mert sikeresen végezte el az önként vállalt feladatot, beleértve azt is amit kitalált. Valaki aki pénzhez jutott, másvalaki aki valami jobbat evett, vagy egy harmadik, akinek sikerült valamelyik keretes kegyeibe férkőzni, hogy

© Kamil Emanuel

könnyebb helyen robotoljon, akiről megtudta, hogy két órára eltűnt a munkahelyről, vagy kórházba szándékozott kerülni, beárulta Lakatosnak. Eleinte csak a munkaszolgálatosokra terjedt ki a figyelme, később, habozás nélkül, már kereteseket is próbált befeketíteni, annak érdekében, hogy nélkülözhetetlennek tűnjék Boksai századparancsnok számára is.

326

Az egyik bemószerolt keretes azonban a munkahelyen épp akkor kapta el, amikor tiltott irány felé távozott. - Engem akarsz bajba keverni, te jakhecc? Ordított rá az őrvezető, miközben addig pofozta az esernyőst, míg megdagadt az arca. Ettől kezdve észbekapott. Nem volt szabad hozzányúljon a kerethez és csak a zsidókkal


foglalkozott, de már a látszatra sem vigyázott, mert a vackára többször részegen tért nyugovóra. Az esernyős sohasem fülekedett egy pótadagért, mivel a szakácsok azt az utasítást kapták, hogy mindig duplát csapjanak a csajkájába. A bemószerolt munkaszolgálatosok katasztrófális helyzetbe kerültek: egy arany gyűrű miatt a nagykárolyi Groszt gúzsba

© Kamil Emanuel

kötötték. Weisz többször kéjelegve segédkezett a munkaszolgálatosok kikötésénél. A Grünspann testvéreket harminc fokos hidegben kikötötték, ennek következtében halálra fagytak. A nagykárolyi Spitz Bandit kikötötték- ugyancsak ilyen fagyban, addig tartották ebben az állapotban míg megmerevedett. Amikor dr Roth Lajos nagykárolyi orvos jelentette Boksainak, hogy Spitz

327

halálán van és engedélyt kért, hogy segélyben részesítse, a harminchét éves orvost gúzsba kötötte. Szerencsére, a megkínzott orvost sikerült visszahozni az élők közé. A drámai események egymást követték. Frenkel volt nagykárolyi vaskereskedő fiát az egyik őrvezető egy rozoga fahíd alatt Boksai parancsára NoviMirben agyontaposta.


Teltek a napok, a naptár 1943. január elejét jelezte, amikor a 110/14 számú munkaszázadot halálszázadnak keresztelték át. A létszámnak háromnegyed része, Boksai István volt Salgótarjáni bánya főtisztviselő főhadnagyi parancsnoksága alatt és Lakatos zászlós úr helyettes parancsnoksága alatt, már nem élt. Rövid hat hónap alatt a legdurvább és a legembertelenebb kínzások

© Kamil Emanuel

alkalmazásával, minden lelkiismereti gátlás nélkül kiirtották. Weisz Sándorra, Mózes Endréra, Antal Pálra, nagykárolyi munkaszolgálatosokra, Dávidovkába a barakkot rájuk gyújtották, minek következtében ők szénné égtek. Lakatos és Boksai személyesen ellenőrizték, hogy az emberek ne jussanak vízhez, akárcsak Hajdú, a 110/15ösöknél. A doni visszavonulás

328

alatt váratlanul épp ezeken az utakon verte le a lábáról a flektifusz Lakatos zászlóst. A keret néhány munkaszolgálatosra bízta annak a szánkónak a vonszolását amelyre a zászlóst ráfektették. Amikor pedig egy csoport visszavonuló honvéd érezte, hogy az oroszok megközelítették ezt az útszakaszt is, kidobták a zászlóst a kasból, azzal a megjegyzéssel „kár az ilyet ilyenkor hurcolni, nem fog ez


© Kamil Emanuel

már feléledni, soha”. Utána pedig hihetetlenül gyorsan átfogták a lovaikat és a szánnal elrobogtak Szumi felé. Fogságba került munkaszolgálatosok később elmondták, amikor megfagyott, a varjuk már kiették a két szemét. Csak rajtam keresztül, alezredes úr Amikor híre terjedt, hogy századparancsnokunk hirtelen követte helyettesének, Kiss

329

Jenőnek példáját és végleg eltávozott anélkül, hogy hivatalosan elbúcsúzott volna tőlünk, az igazat megvallva, már nem is nyugtalankodtunk talán azért voltunk olyan közömbösek, mert már alig maradt köztünk lábon járó. Zajácz, valamelyik fullajtársa 1 kíséretében, személyesen járta össze a 9 körleteket, akit csak tudott 4 összeszedett. 3 négy fele, . Délután mindenki aki csak tehette eljött


az atamanszki templom melletti térségre, az őrmester leszámolt bennünket. Huszonnyolcan vagyunk, mondta az őrmester. Ha jól emlékszem, a tegnapi kivonulásnál még ennyien sem voltatok. Cselényi főhadnagy úr elhelyezése következtében tüstént itt lesz Bercse Gyula főhadnagy úr és átveszi a századot. Szerencsére a csikorgó fagyban az új századparancsnok

© Kamil Emanuel

nem sokáig váratott magára. Amikor megjelent, arra gondoltam, vajon ez a főhadnagy tartózkodóbb lesz- e a szörnyű bánásmód serkentésében mint elődje? Felkészültünk a legrosszabbra, mert közülünk senki sem ismerte. Negyven év körüli, magas, őszes hajú, barátságos arckifejezésű katonatiszt állt előttünk. - Az előbb vettem át a századot, kezdte el beszédét.

330

Elég szép számban vagytok nyilvántartva. Azonban a tények mást mutatnak. Őrmester … hol vannak a többiek? kérdezte Zajácztól. - Betegek, főhadnagy úr! - Én pedig mindent el fogok követni, hogy talpra állítsam őket. Nem azért jöttünk ki a frontra, hogy betegeskedjünk! Az én részemről biztosítani akarok mindenkit, a katonai fegyelmet úgy értelmezem, hogy a


feladatok végrehajtása kötelezők. E tekintetben segítségére leszek mindenkinek. Elsősorban azzal, hogy megtiltom a keretnek a testi fenyítés alkalmazását. Az ellátás feljavításáért naponta fogok érdeklődni, valamint a tüzelő előteremtéséért. Nagy kiterjedésű erdő mellett tartózkodunk. A holnapi naptól megfelelő intézkedéseket fogok életbe léptetni, hogy végleg megszűnjenek azok a sajnálatos

© Kamil Emanuel

állapotok, amivel mesterségesen veszélyeztették az életeteket. Számolnunk kell a nehézségekkel is. Őszintén sajnálom azokat a munkaszolgálatosokat, akik már nincsenek közöttünk. Remélem, senki sem fogja kétségbe vonni vagy félreérteni, e véres háború közepette sem, hogy azon leszek, hogy egymást megbecsüljük. Másnap, Bercse főhadnagy valóban intézkedett. Magához hivatta a

331

szakaszparancsnok helyetteseket. Miután részletesen tájékoztatták, egyöntetű vélemény alakult ki, hogy a helyzet csakugyan komoly és csak úgy lehet lesz megúszni a kihalás veszélyét, ha csak a létfenntartáshoz szükséges könnyebb természetű munkákat fogjuk elvégezni, míg a fűtéshez a fakitermelést és a befuvarozást a lakosság fogja ledolgozni. A jól átgondolt feltételek nagyon kedvezőknek


bizonyultak. Felületes ellenőrzés mellett naponta nyolc szánfogatot irányítottunk az erdőbe. Az általunk kitermelt fának a felével az oroszok a házaihoz hajtottak, a másik felét pedig nekünk hagyták. Amikor tudtára ébredtek a konjunkturális lehetőségnek, másnap többen jelentkeztek, mi pedig támogattuk őket. Ezt annál is inkább tehettük meg, mert a keret nem jött ki velünk az erdőbe.

© Kamil Emanuel

Ilyen körülmények között sikerült elkerülni a kérlelhetetlen végzetet, a 110/15 számú erdélyi zsidó munkaszázad teljes megsemmisítését. Egy pénteki nap, amikor a petróleumunk kifogyott, Bercse kiadta a parancsot, hogy körletenként osszák ki a tartalék gyertyákat azzal a megjegyzéssel, hogy „ezek a gyertyák az elsötétített ablakokban is hadd hirdessék az izraelita nép örök dicsőségét”.

332

10 oldal ? 230 - 240 Karanténba tetette az egész századot. Bercse emberséges intézkedései nem maradtak hatástalanok. Bizonyos mértékben a flektifuszosok is feljavultak, többen talpra álltak. Kevéssel a karantén lejárta előtt az a hír terjedt, hogy a mostani állapotunknak befellegzett és az a veszély fenyeget, hogy a karantént feloldják. Feltöltésre kivezénylik a századot az első vonalba. Ott


biztos a pusztulás, mert az oroszok ellenállása fokozódott. Ott akár száz Bercse mellett csakugyan ki lettünk volna szolgáltatva a keretnek. A keret pedig jól tudta, hogy a sok ember halála és a kegyetlenségek- ha fordulni fog a kockacsak akkor maradhatnak titokban ha nem lesznek szemtanúk. A legkisebb jelre vártak, hogy kikergessenek a halálba. Mi pedig élni akartunk.

© Kamil Emanuel

Eltelt még egy hét, mire eljött a körzet egészségügyi főfelügyelője. Már kilencre járt. Minden Bercsétől függött. Mióta vannak karanténba, azóta a betegek feljavultak- e? kérdezte dr. Löb Tibortól, akinek a sárga karszalagján rá volt illesztve a vörös kereszt. - Alezredes úr, alázatosan jelentem… E pillanatban a mellette álló főhadnagy közbevágott:

333

- Alezredes úr, ne ettől a zsidó orvostól kérdezze, én dr. Bercse, sokkal mérvadóbbnak tartom magam. - De hiszen ön nem orvos, jegyezte meg viszonylagos udvariassággal az egészségi főfelügyelő. - Azt hiszem, ha nem is vagyok orvos, azonban életében dr. Bercse Gyula, aki civilben ügyvéd, több orvosi esetet látott, mint ez a becstelen sárga


karszalagos, aki orvosnak adta ki magát… Néhányan akik körülöttünk álltak, jól tudtuk mire való volt Bercse beavatkozása. Sértő megjegyzése senkit sem lepett meg. Az alezredes elmosolyodott. - Akkor én döntöm el, ezzel elindult a betegszoba ajtója felé.

© Kamil Emanuel

A főhadnagyunk hirtelen az ajtó elébe ugrott és erőteljesen megmarkolta a kiálló vasfogantyút. - Csak rajtam keresztül, alezredes úr! - Hogy értsem mindezt főhadnagy úr? kérdezte meghökkenten az alezredes. - Az ajtó mögött feküsznek tetvesen a haldokló flektifuszos zsidók, én pedig nem akarom, hogy az alezredes úr ezek miatt veszendőbe tegye

334

az életét. Ezeket amúgy sem menthetjük meg, nincs is rájuk szükségünk… Az alezredes megnyugodott, mi pedig úgy éreztük, hogy Bercse főhadnagy határozott fellépésével, egyenlőre, a létünkért vívott csatát megnyerte. - Ezek után, milyen eljárást javasol? A főhadnagy meggyőzően válaszolt:


- Ebben a helyzetben a tizenötös alakulatot még szigorúbban kell elszigetelni, nehogy megfertőzze a frontszakaszt. - Osztom a nézetét főhadnagy úr, válaszolt higgadtan az egészségügyi főfelügyelő majd hozzátette, a karantént január tizennyolcig meghosszabbítom. Nem zavarhatjuk meg a harci egységek egészségi biztonságát.

© Kamil Emanuel

Sietve kezet fogott a főhadnaggyal, visszament a terepjáróhoz és elrobogott. Amikor hírül vittük, hogy a magas rangu látogatás ránk nézve kedvezően alakult, a szerencsétlen lábadozók is ujjongani kezdtek. A körletekbenakár milyen messzire voltak egymástól Bercse Gyula főhadnagy nevét soha el nem felejthető hálával emlegettük.

335


Védőpapucs 1943. január tizennegyedik napját sem fogom soha elfelejteni. Szájról- szájra járt két szenzációs esemény: a vörös hadsereg áttörte a doni frontot és megkezdődött a visszavonulás. Ez a két hír szemmel láthatólag felizgatta a kereteseket mert sejtették a következményeket. Eközben

© Kamil Emanuel

Zajácz Péter, a századunk őrmestere szabadságról visszajött a frontra. A hosszu utazás után, amikor kiszállt a Sztarijoszkoli állomáson, a körülötte kialakult zűrzavarból mindjárt megértette, hogy valami nincs rendjén. Sok csomagot hozott magával. Körülnézett, szerencsére megpillantott engem, amint egy vagon mellett szalmából készült védőpapucs kirakodásánál dolgoztam. Nyomban intézkedett, miközben

336

fennhangon szidalmazta saját magát amiért otthon, a zsidók rábeszélésére vállalkozott a sok csomag eljuttatására. Én pedig tisztelet teljesen megszólaltam: - Őrmester úr, ebben a felfordulásban, ha véletlenül üres kézzel szállt volna ki a szerelvényből, akkor is elkésett volna már feltartóztatni az oroszokat. A szánfogatunk is itt lesz egy jó óra leforgása alatt. Azzal jöttem én is az ellóhoz. Onnan küldtek a kirakodáshoz.


Kell a papucs, őrmester úr! csak az a kár, hogy szalmából van fonva. - Miért? - Ha könnyebb is, annál nehezebben lehet lesz benne szaladni. - Őrült vagy?… Hogyan merészelsz a szolgálati szabályzattal ellentétben, előttem ilyen nézeteket vallani? - Ugyan, amikor a lábunk alatt mozog a föld és amilyen megfontolt embernek ismerem

© Kamil Emanuel

én, az őrmester úr is pontosan ezt gondolhatta, amit az előbb mondtam. Különben is, az őrmester úr azzal sem érne sokkal többet, még ha azon igyekeztem volna, hogy szépítsem a dolgokat. - Szóval igy állunk! Neked is kinyílt a csipád? Kérdezte kábultan az őrmester. - Egyebem úgy sem maradt. Sajnálta tőlem, pedig ezt is az őrmester úrnak köszönhetem.

337

- Nem értem? - Kereken ezer pengős bont írtam, alá érte és ki tudja, hogy megérte? Bizonyára Szatmáron, szabadsága ideje alatt eszébe juthatott az őrmester úrnak az a bon és felkereste apámat? kérdeztem tőle, miközben tudatában voltam, hogy Zajácz más körülmények között, előbbi destruktív kijelentésem felelt nem tért volna napirendre és ujabb tőkét kovácsolt volna magának.


- Ha éppen tudni akarod, mindjárt a legelső napon, amint megérkezte Szatmárra. Nem találtam otthon. Történetesen találkoztam vele az utcán és megszólítottam. Egy hétig vártam a pénzre míg kifizette. Azt mondta alig volt képes előteremteni. - Hogy nézett ki?

© Kamil Emanuel

Fáradtnak és megviseltnek látszott. Elmondta, hogy hat hét alatt hatezer pengő pótadó kifizetésére kötelezték. Kölcsönökből letette a pénzt, mert nem akart üres lakásban maradni.

- Szomoru hírek ezek, őrmester úr. Hazulról is, innen is- mondtam- miközben gyorsan

338

körülpillantottam. Ekkor a túloldalán a síneknek feltűnt két üres szánfogat, de a miénk nem volt köztük. Gépiesen megálltunk, majd a vagon körül szorgoskodó munkaszolgálatosok lázas sietséggel nekifogtak a fonott szalmából készült papucsok rakodásához. Hirtelen az őrmester felé, aki továbbra is idegesen leste nem- e siklik be az elló


irányából a 110/15 munkaszázadhoz tartozó szánkó. - Őrmester úron mégis felül kerekedett a jóindulat és a szánalom amikor ilyen kritikus időben vállalkozott e halom csomag továbbítására. Kapok belőlük én is egyet? - Világos, apád küldte, felelte az őrmester majd dühösen

© Kamil Emanuel

hozzátette: valójában hülye és könnyelmű voltam. Amidőn a csomagokat átvettem képtelen voltam a házamba csődült feleségek és anyák könyörgései elől kitérni. Szóval, nem volt szivem, hogy elkergessem őket. - Feltételezem ők sem maradtak adósok. Az őrmester bólintott.

339

-

Talán azt szeretted volna hallani, hogy csak együttérzésből? - Szó se róla, őrmester úr! ilyesmire pusztán két ok miatt nem gondoltam. - Nézzük csak azt a két okot? - Az egyik a szódavíz, azt sem mérik ingyen. A másik, Szatmáron amikor az őrmester úr átvette a csomagokat már bizonytalan kimenetelünek,


tekintette a végső győzelmet. Annyi biztos, kezdettől fogva jó szimatja volt az őrmester úrnak. - Nem gondolod, hogy elvetetted a sulykot? Kérdezte szigorú hangon Zajácz, aztán hozzátette: a rögtönítélő birróság halállal bünteti a győzelemben vetett hit megszegőit. - Ehez semmi kétség sem fér. Mindezt az

-

© Kamil Emanuel

őrmester úrnak mondtam és nem a hadi törvényszéknek. Az elmúlt hat hónap alatt volt alkalmam kiismerni az őrmester urat. Az őrmester úr kérdezett én pedig becsületes érzéssel feleltem. Nem szeretem a bizalmaskodást, torkolt le az őrmester. Hirtelen megragadta a bekecsem

340

-

-

gallérját, egészen előre hajolt, úgy hogy éreztem a leheletét. Te személyesen kitől hallottad, hogy a vörösök áttörték a frontot? Kérdezte Zajácz félig bizalmasan, félig félelemmel. Azoktól a honvéd uraktól akiknek sikerült el szaladni a helyszínről. Éjjel már elérték Atamanszkot, egyiknél sem volt fegyver. A front áttörése után


-

mindent eldobtak maguktól. Fogalma sincs az őrmester úrnak, mi minden történt a tegnap óta a körzetünkben? Az éjjel senki sem aludt. Aszerint mondhatnám el, ahogy tetszene parancsolni. Hogyan?… érdeklődött elképedve Zajácz. Őszintén vagy szépítve, megnevezve a történteket vagy takargatva, csak hallgasson végig az őrmester úr. azonban

-

© Kamil Emanuel

akárhogyan is fogom elmondani, végtelenül tapintatos leszek. El szeretném kerülni, hogy az őrmester úr megint engem fenyegessen vagy egyszerüen én legyek kénytelen mentegetőzni az őrmester úr előtt, mintha én volnék az oka, amiért a front nem áll jól. Ne pofázz már annyít, a lényeget akarom hallani, te szerencsétlen…

341

-

Parancsára, őrmester úr. az ágyú dörgés és a bombázások zaja tegnap dél óta Atamanszkban is már jól hallatszott. A századparancsnok úr mindjárt felsorakoztatott bennünket. Minden lábon járónak ott kellett lenni. A főhadnagy úr izgatottnak és nyugtalannak látszott. Azzal kezdte beszédét, hogy a háború elég kényes szakaszhoz érkezett, ami a


közel jövőben kihatással lehet mindenkire. A kötelesség alól senki sem vonhatja ki magát. Az érvényben lévő parancsok arra köteleznek, hogy a ránk bízott kincstári javakat- ha arra kerülne sor- közös erővel meg kell védeni. A valóság az, hogy ennek érdekében bármely pillanatban fokozott erőfeszítéssel akár fegyveresen kell helytállni.

© Kamil Emanuel

Eleinte nem értettük meg mire céloz a főhadnagy úr, de amikor azt mondta, hogy a veszély pillanatában az erősöknek és a gyengéknek egymásra kell találniuk, gyanítottuk, hogy Atamanszkban is veszélyes lett a helyzet. A rémhíreknek van alapjuk. Miután a védelmet ezentúl közösen kell vállalnunk, felolvasta annak a tiz zsidó munkaszolgálatosnak a

342

nevét, akik fegyveresen fogják a szánkókat kísérni mondván, hogy ez az intézkedés bizalmat és zálogot jelentenek a hazakerüléshez. Amint a főhadnagy úr a beszéd végéhez ért, a géhás tizedes úr kiosztotta a tiz puskát, ráadásul tiz szuronyt és öt töltényt minden puskához, szóval az embereket készenlétbe helyezték. Elképzelheti őrmester úr,


hogy ezek után nálunk is nagy lett a zűrzavar. A bizalomra érdemesített tíz munkaszolgálatosból külön csoportot alakítottak feltehetően, hogy nem felejtették el a fegyverrel való bánást. A puskák átvétele után, Beer Ernő megkérdezte a géhás tizedes úrtól, nem okozhat- e bajt, ha az átvett hadfelszerelési tárgyak birtokában a sapkájukat nem ékesíti a magyar

© Kamil Emanuel

felségjelvény? Javasolta hogy adják vissza. A tizedes úr azt válaszolta: Ez nem zsidóvásár. És hogy erre ne számítson senki, ha elmúlik a veszély, a puskákat amúgy is vissza kell szolgáltatni. Dellmann Endre is érdeklődött: Tizedes úr, mondta a volt szatmári textiles: ezelőtt tiz évvel voltam újonc, gyakorlatozni is fogunk?

343

A géhás nyugodt hangon csak annyít felelt: A gyakorlathoz sok töltény kellene, különben sem vagyunk harcoló alakulat. Bátran kell szembenézni az új helyzettel. Ez pedig megköveteli a határozottságot. Ebben a háborúban a főcél párhuzamos a fajkérdés megoldásával. Annyi bizonyos, a főhadnagy úr szigorú utasításai kedvező fordulatot jelentettek és sokat könnyített a


munkaszolgálatosok helyzetén, még mielőtt mozgásba jött volna a front. Végül hűségre szólított fel mindenkit. Aztán mi történt? Kérdezte türelmetlenül Zajácz. Megmondtam már, őrmester úr, tele lettek a körletek visszavonuló honvéd urakkal. Beszélgettünk velük. Többen sírtak, mi pedig meglepetten néztük őket, miközben segítettünk lefejteni a lábukra fagyott bakancsokat.

© Kamil Emanuel

Folyvást azt mondogatták „v é g e m i n d e n n ek” „v é g e m i n d e n n ek” és azt hogy „nagy hiba volt dobra verni a doni háborúról azokat a dajkameséket , hogy „j á t é k l esz az egész és csa k a vörösök meg a z sidók vére csorogh a t e z e n a f r o n t o n. ” Zajácz felsóhajtott. Te hogyan látod a helyzetet,

344

Nem tudom mire gondol az őrmester úr? Biztosan nem? Csodálatos óvatosság van benned. Muszáj, nehogy újból figyelmeztessen az őrmester úr, habár jól tudom most nem akar rászedni, hogy áldozatot csináljon belőlem. Valamennyien jól tudjuk, hogy ebben a rettegéssel és gyanakvással telt világban elég


egy kétértelmű szó, hogy halálba küldjék érte az embert. Szóval?… eleget gondolkoztál. Ne vesztegessük az időt. Velem úgy sem tudod elhitetni, hogy egymás közt nem beszélgettetek erről. Úgy sem hinné el. De meg kell mondjam, az őrmester úr személyére nem terjedt ki semmiféle megnyilvánulás. Miért?

© Kamil Emanuel

Mert okosabbnak tartotta mindenki, hogy ne pofázzon. És a háborúval kapcsolatban? A háború nyugtalanná tesz mindenkit, ennek kimenetele váratlan fordulatok következményeitől függ. Cifrábban nem fejezhetted ki magad? Akadt már ilyen alkalom is.

345

Minden eshetőséget figyelembe véve, irracionálisnak tartottam részletekbe bocsátkozni. Úgy sem értem volna el semmit, hacsak azt nem, hogy Zajácz újabb bon alá íratta volna a nevem. Eközben a várva várt szánfogat is előbukkant. Az őrmester felemelte a karját és ingerülten felszólította a segéd kocsist, hogy előbb a csomagokkal rakodjon. A


rakodás könnyen ment. Következtek a vagonnál a szalmapapucsok, amire Atamanszkban már nem volt szükség. A védőpapucsok néhány napon belül ott is maradtak avval az illúzióval együtt, hogy a keretlegényeink javát szolgálták volna a doni front biztosítása érdekében.

© Kamil Emanuel

1943. január

Zsidó munkaszolgálatosok atamanszki tankcsapdája Másnap reggel, azaz 1943. január 15-én, két napra a donni front áttörése után, többen közülünk kihallgatásra jelentkeztek Bercse főhadnagynál. Lázár Vilmos és

346

Mózes Dudi a nappali szakács is köztünk voltak. Történt valami? Kérdezte aggódva a századparancsnokunk. Nem tudjuk mi a szándéka a főhadnagy úrnak a visszavonulással kapcsolatban, szólt határozott hangon Mózes Dudi, akinek a háta mögött több mint három és fél évi fegyház volt politikai tevékenység miatt. Olyan


híreket terjesztenek a keretesek, hogy a tábori csendőrök a németekkel karöltve gondosan átfésülnek minden házat, még a szórványos településekhez vezető utakat is. Keresik és vallatják a munkaszolgálatosokat, azon ürüggyel, hogy szökni szándékoznak, vagy be akarják várni az ellenséget, lelövik őket, hogy halva és ne élve kerüljenek fogságba.

-

© Kamil Emanuel

A bajt megkellene előzni Atamanszkban főhadnagy úr. A front összeomlott, amit már úgy sem lehet helyrehozni. Nincs is kivel okosan ki lehetne kerülni a bajból. Emiatt jöttünk a főhadnagy úrhoz. Hogyan?… kérdezte halkan a főhadnagyunk. A század széjjel van szórva. Mert kevesen maradtunk, roppant könnyen el lehetne helyezni

347

-

mindenkit az iskola épületébe. Válasszon ki a főhadnagy úr egy olyan utat, ahol feltünés nélkül leléphetünk… az ellenkező irányba… A főhadnagy legyintett. Könnyelmű beszéd és őrültség amire gondoltok. Az a benyomásom mintha megzavarodtatok volna. Gondoltatoke a következményekre? Ha elkapnának mindanyiunkat


felkoncolnának. A hadifogság sem lányálom. Amikor a front mozgásban van, ha meg is adnánk magunkat az oroszoknak, míg egy rendezett hadifogoly táborba kerülnénk ebben a rendkívüli fagyos időben, élelem nélkül, hiányos öltözetben, tízszer is elpusztulnánk. Felismerve a helyzetet, felelőségem tudatában, kevesebb lesz a

© Kamil Emanuel

kockázat ha bevárjuk a hivatalos parancsot a visszavonulásra. Akkor már rám fog tartozni, hogy milyen útszakaszt válasszak. Semmi esetre sem főútvonalat. A fekvő betegeket élelemmel sorsukra hagyjuk. Hivatalos igazolvánnyal vagy anélkül, adott körülmények között egyre mennének vele… ilyen ez a véres háború, míg

348

tart mi sem vagyunk dominó. Az alkudozás elég sokáig tartott. Mózes Dudi, akárcsak egy hivatalos agitátor, a többiekkel együtt nem könnyen hagyták magukat meggyőzni. A főhadnagyunk azonban hajthatatlan maradt. Végül is azt kívántuk, bárcsak sikerülne a terve, amely azonban valószerűtlennek tetszett. A következő napokban a Sztarijoszkol- Dubenka előttünk


elhúzódó országút tele lett kétségbeesett menekülőkkel. Főleg azokkal akik kezdettől fogva érdekeiket a német hadsereg győzelemre alapozták. Százával menekültek a hazaáruló ukrán Vlaszovisták. Reménytelen helyzetükben vérfürdőket rendeztek. Tehetetlenségükben gyűlöletüket a védtelen zsidó munkaszolgálatosokon töltötték ki. A mi századunkból bosszújuknak többen estek

© Kamil Emanuel

áldozatul. Emiatt a körletekből még vízért is csak keret kísérettel lehetett menni. A vakító fehér hó csillogott a ragyogó napsütésben. A rettentő fagyos időt azonban ez a pár órai déli napsütés sem tudta érezhetően enyhíteni. A napok teltek. Mindenki menekült. Mi sem maradhattunk itt és mégis… Végül is a főhadnagyunk értésünkre adta, hogy a visszavonulási parancsot megkapta , azzal a fenntartással,

349

hogy csak január huszonkettedikén hajnali négy órakor hagyhatjuk el Atamanszkot. Addig pedig két nap volt hátra. De megérte. E két nehéz nap folyamán csodálatos elégtételben volt részünk. Kiszámítottunk, hogy a megszállt Szovjetunió területén az egész idő alatt elvégzett munkánk nem ért fel azzal a veszteséggel amit tudatosan okoztunk a német


hadseregnek és ha elgondolom milyen egyszerű módon… A harmadik körlettel szembeni útszakaszt, közel a dombhoz ki kellett bővíteni három méterrel. Erre a munkára még október közepe táján kényszeríttetek. Esős idő lévén, a két kirendelt keretes csak egy óra hosszat tartott ki mellettünk, aztán az egész nap folyamán ránk se néztek. Mielőtt behúzódtak volna az országút

© Kamil Emanuel

túlsó végén lévő, istállóba nem feledkeztek meg durva hangon arra buzdítani bennünket, hogy estéig töltsük fel az eredeti út mentén tátongó mély gödröt. Másképpen nem lesz bevonulás. Miután a keretesek a sürü esőben magunkra hagytak, megállapítottuk, hogy a munkát ilyen rövid idő alatt abban a hatalmas sártengerben képtelenség elvégezni. Hacsak... meg nem töltjük az út mentén benőtt bokrokkal, föléje pedig

350

földet lapátoltunk. Óvatosságból az országút túlsó oldalán húzódó bokrok mögé beszerveztük az őrszemeket, akik félóránként váltották egymást. Onnan szem előtt lehetett tartani az istálló bejáratát, valamint az út egyik részét. Ilyen körülmények között, kétségbeesett erőfeszítéssel zavartalanul dolgozhattunk, jóformán lélegzethez sem jutottunk. A munkabeosztás megtörtént. A


csákányosok nekiestek a bokroknak. Egyeseket az agyagos föld kitermeléséhez osztottak be, másokat a földhordáshoz. Így aztán estére a ravaszul feltöltött gödör szerves részévé lett,a kiszélesített SztarijOszkol-Dubenkai országutnak. Három hét elteltével a novemberi fagy segítette álcázni ezt a valóságos tankcsapdát, mivel a könnyü járművek alatt teherbírónak bízonyult. Azonban

© Kamil Emanuel

1943. január 24-én besüppedt egy tank súlya alatt. Fél oldalra dőlve ott is maradt az a német felség jelvénnyel megjelölt vaskolosszus, mert nem sikerült a kihúzási művelet. Erőtartalékuk még lett volna hozzá, de idejük már nem. Mialatt hajnalban végleg elhagytuk volna Atamanszkot megerősödött bennünk az a meggyőződés, ha csákányokkal és ásókkal erdélyi sárga karszalagosoknak sikerült

351

ártalmatlanná tenni a hódító „f a j t i s z t á k” egyik páncélosát, akkor hatásosabb eszközökkel legyőzhetők.

Kimentett kincstári szekerek Újból hosszú út állt előttünk, azzal a különbséggel, hogy most már mindenkinek a gondolata a fogságba esés lehetőségeinek


következményein járt. Senki sem panaszkodott, amiért a várva várt visszavonulási parancs miatt elakadt az élelmezésünk. Már a levegőben lebegett a felszabadulás lehetősége, mert biztosak voltunk afelől, hogy a doni frontáttörést nem lehetett visszacsinálni. A keretesek sem törődtek nagyon velünk. Inkább saját magukkal voltak elfoglalva. Bennünket menekítettek, ők

© Kamil Emanuel

pedig valóban menekültek. Halálos félelem fogta el őket, hogy az oroszok minden percben valamelyik útszakasznál már résen állnak, és emiatt menekülési célkitűzéseiket nem fogják tudni megvalósítani. Kegyetlen fagy volt, dél felé azonban enyhült az időjárás, vele együtt az éhségérzetünk. A kölcsönzött német márkák egy részét már Atamankszban Izsó bácsival

352

és Hirschel testvériesen elosztottam, míg ötszáz márkát minden eshetőségre meghagytam magamnak. Nemsokára megállapítottuk, hogy a változott helyzet miatt ezeken a területeken a német márka már nem számított fizetési eszköznek. Minden házba, ahová bemerészkedtem, amidőn óvatosan felmutattam a márkát, mintha a házbeliek összebeszéltek volna,


részvétmentes határozottsággal csak annyit mondtak, „nye nada” (nem kell). Dubenkaban csak öt lábon járó munkaszolgálatos csatlakozott, míg a többi tizenöt ember számára a visszavonulás számításba sem jöhetett. Annyira le voltak gyengülve, hogy fekhelyeik rabjává váltak Ezek a szerencsétlen roncsemberek a flektitusz

© Kamil Emanuel

következtében önkívületükben is a csajkájukat nyújtogatták, és vízért könyörögtek. Miután valamennyi halálraszántnak alumínium csajkáját és kulacsát újból megtöltöttük, szemmel láthatóan megnyugodtak. Annak ellenére, hogy ennivalót senki sem követelt, egymás után kerültek elő egyesek féltett rezervái, azzal az

353

elképzeléssel, hátha megmenthetik ezek életét. A főhadnagyunk csak tízpercnyi pihenést engedélyezett, a keretesek, pedig megértést színlelve szüntelenül azzal sürgettek, hogy a vészthozó oroszok a sarkunkban vannak „Ha eljött a visszavonulás ideje, akkor rajta!” Győzelemről Halleren kívül már senki sem beszélt. Ő pedig azzal vigasztalta


magát, hogy a Führer tudja, mit csinál, miközben visszaemlékeztem, hogy pár hónappal ezelőtt ez a Nagykároly környékéről származó szadista keretlegény milyen nagy hősi elszántsággal iramodott neki a kezére adott védtelen munkaszázadnak, végigverve azt Wermacht eredetű szíjának csatos végével, annak igazolására , hogy a keresztény Isten azokkal van,

© Kamil Emanuel

akik a horogkeresztes védjelzéssel ellátott derékszíjakat viselnek. Még azon a napon több mint harminc kilométert tettünk meg. A keskeny szán nyom vastag hótakaróval borított végtelen mezők mentén húzódott el. Visszavonulásunkat aznap az éhségérzeten kívül semmi sem zavarta. Hatonként szállásoltak el bennünket a település nagyon szegényes

354

berendezésű házaiba. Már napokkal ezelőtt itt is köztudomású lett a donni frontáttörés, ezt pedig a házbeliek magabiztos öntudattal éreztették velünk, bár a hiányos civil és a sárga karszalagos öltözékünkről jól látták, hogy csak a szenvedés és a megalázás jutott osztályrészünkül. Este azonban a gyérszalmájú fekhelyek elkészülte előtt a házbeliek hangulata


megjavult. Sebtében a meleget árasztó kemencéből forrón került ki a széles cserépcsuporban megfőtt „burocski” (répa). A következő nap, kora reggel, a főhadnagyunk kileste a kedvező alkalmat, amikor meggyőződése szerint biztonságban átélte ezt az isten háta mögötti szétszórt települést, ahová elvezette a 110/15 számú

© Kamil Emanuel

csonkszázadát, újból intézkedett. Felelőssége teljes tudatában magához rendelte Zajacz őrmestert. Az volt a véleménye, hogy Korocsa irányába felderítőket kell meneszteni, másképpen az alakulat könnyen az ellenség karjai közé kerülhet. Déltájban, a két keretes felderítő honvéd és a géhás tizedes fáradtan, de megnyugodva tért vissza.

355

Elmondták, hogy mindenütt csend honolt, csak a főútvonalon a visszavonuló német tankok és motorizált egységek alig férnek el egymás mellett. Végeláthatatlan a menekülő alakulatok száma. Legalább négy napba telik, míg a visszavonulók között rés támadhat, és abba mi is felzárkózhatnánk. Ahelyett, hogy a főhadnagyunk azonnal kiadta


volna a továbbindulási parancsot, tanácstalannak érezte magát. Világosan értésünkre adta, mit is használna neki, ha a bekerítésből kimentené az alakulatunkat, és nem lesz módjában elszámolni az Atamankszban hagyott nyolc kincstári szekérrel. Más választása nincs, minthogy a segédkocsisoknak egy segéd kíséretében vissza kell térni Atamankszba a szekerekért.

© Kamil Emanuel

Többen hiába is kíséreltek meg különböző érveket az út veszélyességéről felhozni, a főhadnagyot nem lehetett meggyőzni. Két nap múlva a szekerek megmentéséért elkészült a nyolc pár szántalp. Ezt a két napot közülünk kétnapi huzavonának tekintették, mely idő alatt azon fáradoztak, hogy a századparancsnokunk nézzen

356

szembe a valósággal, és módosítsa eredeti elhatározását. Nagy tél van, nincs mit csinálni a szekerekkel. - Könnyű nektek a télre hivatkozni, de a haditörvények értelmében az Atamankszban hagyott kincstári szekerekkel csak úgy számolhatok el, ha azoknak ismét birtokába kerülök. –


magyarázta a századparancsnok Dr. Májer volt nagykárolyi fogorvosnak és több munkaszolgálatosnak, akik kétes kimenetelűnek és értelmetlennek tartották az egész vállalkozást. Ismét eltelt egy nap, de már legfőbb ideje volt, hogy a nyolc munkaszolgálatosból és egy keretesből álló

© Kamil Emanuel

különítmény felbukkanjon a láthatáron. Mindenki örült, amikor meglátta. Amikor megközelítettük a szánakat, felismertük hat bajtársunkat, akik kihasználták ezt az utolsó és rendkívüli alkalmat, hogy ők is hátrafelé vonuljanak. A fiúk elmondták, hogy teljes erővel végezték el a kerekek leszerelését,

357

utána a szekereket egész könnyen ráemelték a szántalpakra. Azt is elmesélték, mivel a község sztoroszta (bíró) nélkül maradt. Számukra váratlanul még veszélyesebb helyzet teremtődött. Az átvonuló német szolgálatban levő ukránok minden valamire való személyes holmijukat magukkal vitték, úgyszintén minden


élelmiszerkészletüket, ami három napra elegendő lett volna. Mindennek ellenére, hogy a lakosság jól ismerte nyomorúságos helyzetünket, többen felelősségre vontak, és megfenyegettek az elrekvirált, és elhajtott szánfogatok miatt. Órák hosszat maceráltak, mi pedig tehetetlenül mentegetőztünk.

© Kamil Emanuel

Ráadásul azt is megtudtuk, folytatta beszámolóját Braun József, hogy a tábori csendőrök elkezdték átfésülni a község alsó végét. Az a tizennyolc beteg munkaszolgálatos, akiket a kiürített Atamankszban hagytak, örökre ott maradtak. Mind meghaltak. Már a segélykiáltáshoz sem volt

358

erejük. Nem is lett volna, ki meghallgassa. Másnap kora reggel kis híján, hogy fogságba nem estünk. A továbbindulási parancsra ismét felzárkóztunk. Miután a századparancsnokunk az utolsó pillanatban bebizonyosodott, hogy az Atamankszban kimentett kincstári szekerekkel az oroszok elől már nem


lehetett elrohanni, helyesebbnek vélte a szántalpakról ledobatni, hogy aztán a szánfogatok őt magát és a kereteseket gyorsabban röpítsék Belgrád irányába.

1943. január vége

© Kamil Emanuel

Disznó hadiszerencse Vad hófúvás keletkezett. Szerencsére a hátizsákom és a gyapjúval bélelt mocskos huzattal bevont paplanom felkerült az egyik szánra, én pedig Salamon Izsó mellett szaporán lépkedtem a szántalpak nyomában. Mielőtt a kis menekülő különítményünk felkerült volna az országútra, szembekerültünk egy magas hóbuckával. A hóba hasított szán nyomok hirtelen megszakadtak.

359

Meglepetésünkre a hótorlasz mögött felállított páncéltörő üteg mellett egy csoport német katona védelmi állást foglalt el. Kissé balra tértünk, amikor kétszáz lépésnyire újabb hótorlasz emelkedett ki. Itt is fehér kapucnis Tornjackebe (viharkabát) öltözött németek rejtőztek. Szánalmas arckifejezésüket a hófúvásban is rossz volt elnézni. Itt leállítottak bennünket.


-

Kinek van német márkája? – érdeklődött az egyik német, de olyan hangnemben, mint akinek minden mindegy, és mint aki csakugyan felszámolt azzal a lehetőséggel, hogy még valaha nyeregben érezhetné magát. Tízezer rubelt adok ezer márkáért, hangzott a német ajánlata, majd hozzátette:

© Kamil Emanuel

„akármennyire szaladtok visszafelé, mind itt maradtok Oroszországban!” Gondolkodás nélkül jelentkeztem, inkább az orosz rubel, mint a német márka, villant át az agyamon. Hiszen a legutolsó négy nap alatt egyéni tapasztalatokból rájöttem, hogy márkákkal a németeken kívül senki sem boldogulhatott. - Ötszáz márkám van, ha már mind itt kell

360

maradjunk az orosz fronton, akkor ne vesszen kárba egyetlen márka sem! – fakadtam ki a német előtt. Izsó bácsi is jelentkezett háromszáz márkával, míg Rozenberg Tibi ötszáz márkát ráncigált elő a zsebéből. Az elborult arcú német katona ezer cservonetet számolt le, ami tízezer rubelnek felelt meg. Mi pedig színlelt bánattal átadtuk a márkánkat.


Miután megkerültünk egy fehér nyírfával övezett hosszú házsort, kiértünk az országútra. Nehéz harckocsik végeláthatatlan sorokban tűntek el egy éles kanyarban. Ez alatt mi ostobán bámultuk az oroszok elől gyors iramban menekülő németekkel tele gépkocsikat. Legalább fél órát topogtunk egy helyben, egy német szekértrén után, amely steier lovakkal volt vontatva, olyan rés keletkezett,

© Kamil Emanuel

hogy a mi „egységünk ” is helyet foglalhatott ezen a hadiúton. Akaratlanul fantasztikus tömegjelenetnek voltunk szemtanúi, Benhur és Pompei című filmek modern változatainak. Szorosan egymás mellett különböző alakulatok teljes sebességgel igyekeztek Belgrád felé, nehogy az utánuk rohanó harckocsik kiszorítsák az útról. Az országúton az egész idő alatt minden felől lövöldözések és robbanások hallatszottak.

361

Távolabb tőlünk harci repülőgépek húztak el. Az atamanszki fürge kis konyi már alig bírta vonszolni maga után a könnyű szánkót, amelynek fecskefarok szerű hátulja majdnem az életembe került. Az erőltetett hajsza következtében egyszerűen felmondta a szolgálatot. Közös sorsra jutottunk. Egy szélesebb kanyarnál már olyan lassan hagyta magát vezetni, mintha


előre sejtette volna, milyen sors vár rá. Este, Korocsa előtt három kilométerre egy kis faluban megpihentünk, a lovunkat pedig egy közös istállóban helyeztük el. Alig három óra után, a századparancsnok késő éjjel ébresztőt rendelt el. Nagy volt az izgalom, még nagyobb a fejetlenség. Gyorsan kellett a szánkaravánnal felkészülni az útra. Az éjszaka kellős közepén

© Kamil Emanuel

Izsó bácsi igazi szürke, viszonylagosan teherbíróbb konyira tett szert. Persze óvatosan, nehogy valamelyik keret észrevegye, vagy valaki ráfogja, hogy akarattal cserélte el. Fölösleges elmondani, ebben a veszélyes helyzetben az egységünk a legközelebbi gyűjtőhelyig gyakorlatilag felbomlott, és csak a szerencsével határos módon

362

találtunk egymásra Korocsa előtt tíz kilométerrel. Pontosan kétórai pihenés után indultunk tovább. Kézenfogva a gyeplőt, a szánkó mellett gyalogolva, vigyázva hajtottam, nehogy ráhúzzak az országúton ottfelejtett valamilyen harci alkalmatosságra. Minden másként alakult, mint ahogy elgondoltam. Amint elvonultam, a szánkóm fecskefarkú hátulja


véletlenül megbillentette az árok szélén álló Wermachthoz tartozó oldalkocsis kerékpárt, anélkül hogy észrevettem volna. E pillanatban már ott termett előttem egy német főhadnagy. Villámgyorsan mellemnek szorított revolverével megtett ő is néhány lépést. Itt a vég, gondoltam magamban. Még fel sem ocsúdtam, a német tiszt, mintha mi se történt volna, visszadugta oldalfegyverét a bőrtokjába. Arcáról

© Kamil Emanuel

megelégedett mosoly sugárzott, miközben barátságosan megveregette a vállam: - Schwein hast du gehabt (disznó hadiszerencséd volt)- szólt egészen közel hajolva hozzám, majd hirtelen mozdulattal megállította a lovamat. - Mit követtem el főhadnagy úr?-miközben félelemmel felnéztem a magas, középkorú, még

363

mindig mosolygós arcú német főhadnagyra. A tiszt észrevette, hogy még mindig nem értem a dolgot. - A szánkódnak a hátulja megbillentette a motorkerékpáromat. Ha belefordult volna az árokba, az előbb elsütöttem volna a fegyveremet. Nem billent az árokba, ezért meghagytam az életedet. - Bizonyára úgy történt, ahogy a főhadnagyúr


mondja. A ló mellett gyalogoltam, mert a gyeplőszár rövid. Higgye el a főhadnagy úr, nem tehetek róla, hogy a szánkóm hátulja kissé megcsúszott. Köszönöm, hogy az életemet meghagyta. - Máskor jobban ügyelj! A német tiszt hirtelen megint kirántotta a revolverét, kirázta belőle a csőre töltött golyót, és a kezembe nyomta.

© Kamil Emanuel

-

Ismétlem, disznó szerencséd volt. Hogy soha az életben ezt a szerencsés napodat el ne feledd, tedd el magadnak. Még mindig jobb az ilyesmit zsebben

Korocsai hófedezékek Amint elértük Korocsát, a nagy zűrzavarban, amit a közelben fellángolt harcok okoztak, hírtelen mintha a

364

földből lépett volna ki, a hosszú kertek alatt szembe találtuk magunkat egy anyaországi zsidó munkaszázaddal. A német parancsnokságtól várták a továbbindulási engedélyt. Megtudtam azt is, hogy nemrég, decemberben még a doni front áttörése előtt érkeztek ki, abban az időpontban, amikor Kiss hadnagy elhúzta tőlünk a csíkot. Legalább egy jó óra hosszat ácsorogtunk itt egymás


közelében. Jóllehet mind ismertük egymás sorsát, de faggattuk őket. Megtudtuk, hogy otthon, miközben hozzátartozóink súlyos megkülönböztetések miatt állandó rettegésben és bizonytalanságban éltek, a honvédek és tisztjeik titoktartása következtében általában ismeretlen volt az a barbár bánásmód amiben bennünket részesítettek. Azonban üzenetekből valahogy a

© Kamil Emanuel

bonozásnál egyesek a lehető legóvatosabban fogalmaztak meg, nem érkeztek rá megakadályozni azoknak a híreknek az országba való beszivárgását, amiből megtudhatták borzasztó helyzetüket. Azt is közölték velünk, hogy december óta Kiss Jenő a századparancsnokunk. Szinte agyon dicsérték. Amikor közöltük velük, Kiss miként viselkedett és azt, hogy nálunk a században egy

365

veszélyes szadistának bizonyult, egyszerűen nem akarták elhinni. Rövid idő múlva, előkerült Kiss. A puszta jelenlététől valósággal meghökkentem. Most az egyszer minden ok nélkül. A félelemetes hadnagy, amikor meglátott olyan jóságos arckifejezéssel fordult felénk, mint aki egész életén át soha sem tett rosszat senkinek. Tényleg simulékonynak és csupa szív embernek bizonyult. - Fel a fejjel fiúk! Már aggódtam miattatok.


Örülök, hogy nem hagyott cserben a szerencse és sikerült kikerülnötök ebből a félelmetes katalánból. Eközben a főhadnagyunk elkedvetlenedve visszajött a parancsnokságról. A továbbindulás parancsot ő sem kapta meg. - Itt kell maradjunk! A németek nem engednek tovább, az utóvédi

© Kamil Emanuel

-

-

munkálatok befejezése miatt. Nagy itt a zűrzavar, szólalt meg Kiss. Én itt kell maradjak, de maguk?… jóformán még maradt annyi idejük, hogy meglépjenek. Ha nem jönnék a német parancsnokságtól, szót fogadnék magának, felelte őszintén a főhadnagy és kis idő múlva hozzátette:

366

akármint is vannak az események, katona vagyok. Egyedül nem vállalhatom a felelőséget. Belgorod felé az út le van zárva, még pedig a Nehrmacht átcsoportosítási mozdulatai miatt. Más választásom nem volt. A maradás mellett döntöttem, miután közölték velem, hogy minden munkaszázadot


megállítanak. Belgorodot meg kell védeni! Bercse főhadnagy és Kiss Jenő megrázták egymás kezét. A két zsidó munkaszázad más egységekkel együtt ott maradtak Korocsán vidékén. Az ukrán lakossággal együtt napokon át hóból emeltük a dombok tetején a „biztonságos” futóárkokat. Hirtelenül elhatározott tervek alapján, rögtönzött összecsapásokkal próbálták

© Kamil Emanuel

az oroszok lendületes előrenyomulását feltartóztatni! Az alakulatunkból mindenki számára, aki szem és fültanúja volt az előbb leírt jelenetnek, nagy meglepetésnek és kiengesztelő szándéknak számított Kiss hadnagy segíteni akarása. Egész magatartásából az is kiérződött, hogy a bekerítés gondolata

367

feltűnő módon kizökkentette eredeti gondolatvilágából. Kiss azonban a németek jóvoltából megfeneklett Korocsán. Emiatt egyszerűen távol akarta tartani magától korábbi környezetét. E szorult helyzetben más megoldása nem volt. Úgy érezte, hogy ezáltal megmenekülhet. Tévedett. Mert a


partizánok keresztül húzták a számítását. Agyonlőtték. Megfizettették vele a két orosz partizán életét. A pusztulásra pusztulással válaszoltak. Egy alkalommal, még ott Atamanszkban négy fegyveres keretes kíséretében kivezényelte a temetőbe a két elfogott partizánt, ingujjra vetkőzve ásókkal. Miután

© Kamil Emanuel

megásatta velük saját sírjukat, beismerő vallomást akart kicsikarni belőlük. A két szerencsétlen ember hangos zokogásba tört ki, végül is Kiss úgy döntött, hogy megkötözve szekéren beviszi őket Sztarijoszkolba. Óvatosságból. Abban a tévhitben élt, ha a hóhérmunkát a németekkel fogja

368

elvégeztetni, nagymértékben enyhítő körülményre számíthat, ha netalán balul ütne ki a háború vége. Amitől félt beteljesült. Megfizetették vele az általa kitervelt „csetepatékat” is. Amint beértünk Karocsára, az utak zsúfoltak voltak, harckocsikkal és különféle nemzetiségű


gyalogsággal. Itt, a mi csonka egységünket feltöltötték más munkaszolgálatos alakulatok foszlányaival. Ezeket szintén az utolsó pillanatban terelték ide. Jóformán senki sem tudta melyik szakaszhoz tartozik. Ebben a dermesztő télben két nap óta ennivalót sem kaptunk, pedig munkára kényszeríttetek.

© Kamil Emanuel

-

Karocsa keleti dombján, hó fedezékeket kellett alkotni, német utóvédő különítmények felügyelete mellett. Mi a véleményed, ha mindenki menekül, lesz valakinek ideje sikeresen felvenni a harcot az oroszok ellen? – kérdezte tőlem a Nehrmacht különítmény főhadnagya, akinek a géppisztolya a nyakamban lógott.

369

-

-

Bizonyára főhadnagy úr, másképpen nem mozgósítottak volna ennyi rengeteg embert a védelmi fedezékek felállítása miatt. Te szerinted komoly ez az akadály? Nem nagyon értek hozzá. Gondolom télen fedezhetik a katonákat. Nyáron pedig nem lesz szükség rá. Addig elolvad.


-

-

A mi győzelmünkbe vetett hitünkkel együtt. Nem-de? ezt gondolod? De nem merted hangosan kifejezni magad. Félsz tőlem, meg a géppisztolyomtól Nekünk zsidó munkaszolgálatosoknak semmire sem szabad gondolni, csak éhesen dolgozni. Két nap óta nem kaptunk ennivalót. Azt magyarázták, hogy

© Kamil Emanuel

-

ilyenkor nem szabad törődni ezzel. Mi jóllakásig étkezhetünk, ennek dacára engem is untat már ez a háború. A hitleristák találták ki. Ez az átkozott Korocsa, nem óvhat meg bennünket, attól sem, hogy természetes halált haljunk meg Hitler Mistvich (szemét barom) Engem küldött ki a

370

-

-

halálba, hogy őt védjem, hogy egészségben vészelje át a háborút. Mi nem nyerhetjük meg. hiába van többszázezer német nyakában a géppisztoly, ha százmilliók gyűlölnek bennünket. A baj abból fakad, nem minden előírás szerint történik. Mit akarsz ezzel mondani?


-

Csupán kiegészíteni azt, amit a főhadnagy úr a előbb mondott. Ezt az egész háborút épp oly értelmetlennek tartom, mint azt a tudatot, hogy ezután, a karocsai hó fedezékek mögött mindenki közülünk biztonságban folytathatja célkitűzéseinek valóra váltását. De hát ilyen a világ. Biztos vagyok abban, a végén a vesztett

© Kamil Emanuel

háború után, akadni fognak jó bőven olyanok, akik azzal fognak védekezni, minden lehetőt és lehetetlent megtettek a háború megnyerése érdekében. Nem sikerült. Tévedtek. Tévedés pedig emberi dolog. Ráadásul másokra fogják hárítani a felelősséget, csakhogy saját magukat tisztára mossák.

371

Puskalövések zavarták meg a beszélgetésünket. Szerencsére a német különítmény főhadnagya is féltette az életét. Felindultan sorakozót rendelt el. Amilyen gyorsan csak lehetett, eszeveszetten levonultunk a dombról. Az ukrán lakosságból álló szakaszok is. Ott hagytuk a fagyos hóból emelt fedezékeket, amik


© Kamil Emanuel

nemcsak a németeket de nekünk sem értek semmit.

Hol a hatodik? A visszavonulásnál a keretesek valóságos hajtóvadászatot indítottak az orosz kolhozparancsnok tulajdonában maradt szánkók és lovak elkobzásáért. A község

372

sztarasztáját halállal fenyegették meg, ha másnap hajnali négy órára nem fog előállítani huszonöt szánkót lovakkal 1 9együtt. A lovak csak négy-öt 4napig bírták éhesen az iramot. 3Más falvak, más lovak. Mielőtt Karocsát elértük . volna, Jellineket leértesítették, fhogy Schwartz Károlyal és evelem hat szánt indítottak útnak baz otthagyott holmikkal tele rládák elszállítása miatt. Amikor uDarai, a munkaszázad tizedese

á r 4 .


kettőnkre bízta a hat szánfogatot, meglepődve néztünk egymásra. Végül is Schwartz kissé bátortalanul megszólalt: - Tizedes úr, jó hat kilométer odáig az út. Sem, a szánkók sem a lovak nincsenek egymáshoz kötve. Hogyan lehetséges baj nélkül odajutnunk? - Jellinek a nyakatokat fogja kitekerni, ha hiánytalanul nem jelentkeztek a hat szánkóval. Jobb lesz nektek is,

© Kamil Emanuel

ha nem alkusztok velem- tette hozzá dühösen Darai. Több ember nincs! Amikor rajtunk a muszka, mindenkinek van mit csinálni. Most pedig tűnjetek el a szemem elől. - Most nem mehetünk, minthogy ráálltunk a hat szánkóval a keskeny út szánnyomára. Elöl hajtott Schwartz, négy lovas szánt, utána én pedig hátul hajtottam, miközben nem győztem bíztatni a hatodik és a közbülső lovakat.

373

Átkozottul hideg volt, kezdett sötétedni. Három kilóméternyit mehettünk már, mikor az egyik kanyarnál egy tizenhét év körüli fülsapkás orosz felugrott az előttem lévő szánkóra és kihajtotta a kis fürge konyit (lovat) a menetből. Eredetileg az övé lehetett a ló, mert amikor kihajtotta a sorból, rendkívüli gyorsasággal, szinte átrepült a hóval borított mezőn.


- Megjöttetek?… Rendben van minden?… - Kérdezte tőlünk ifjú Jellinek Ede. Miután szabályszerüen lejelentkeztünk nála miután megtudta, hogy az ötödik szánkót letérítették az útról hírtelen lendülettel felpattant a fekhelyéről majd hozzám ugrott: - Hol a hatodik?- harsogta fülembe. Hol a hatodik? Hol a hatodik?… - miközben teljes erejéből az öklével belecsapott az arcomba és összerugdosott. –

© Kamil Emanuel

Hol a hatodik? Sziszegte felém az egy ugyanazon kérdést. Eközben elindult az orrom vére. A számból is folyt a vér, mert kisulykolta elöl a két fogamat. Jellinek pedig mintha megvadult volna, hevességében kiszakította a konyha közepén álló összetákolt asztal egyik lábát és avval addig vert rám Schwartz Károly jelenlétében, míg elvesztettem az eszemet. Arra tértem magamhoz, amikor félig nyitott szemmel

374

megállapítottam, hogy nem vagyok egyedül. Egy orosz nénike hajolt felém és gyengéden nedves vászondarabbal törölgette az arcomat. Reszkettem, fájdalmamban sírva fakadtam. Az ősz hajú nénike kezét az ajkamhoz emeltem és többször megcsókoltam. - Elment a fasiszta! Jó, hogy élve megúszta. Sajnálkozott az öregasszony. A rám mért ütések következtében


irtózatosan fájt a bal felső karom. Jellinek valósággal megpuhította a bal vállcsontjaimat. Most is fáj.

Utak… falvak… emberek… A főutakon a német harci alakulatok még mindig Belgrád felé vonultak. Emiatt a dombokról csak mellékutakon ereszkedhettünk le. Nagyon sok német harckocsit láttunk házak

© Kamil Emanuel

előtt vesztegelni, ez a körülmény pedig eloszlatta azt a reményünket, hogy nyomban utolérhetnek vagy elibünk vághatnak az oroszok. Holt fáradtan érkeztünk vissza a körletbe. Az éhség miatt legtöbben hallgatagon roskadtak le a fekhelyeikre. Szerencsére nem fáztam, mert a házban nemcsak a kemence, de a gyapjú paplanom melege is egészen átjárt. Váratlanul kenyér- és konzervosztásra került sor. Az

375

adagokat Májer doktor, nagykárolyi fogorvos osztogatta. Egy német kenyérből tíz szelet, valamint ötven deka májpástétom jutott tíz emberre. Az éhségünkhöz viszonyítva az adagok jelentéktelennek számítottak. A körletünket nem volt tanácsos elhagyni, mert a nagy felfordulásban az életünket kockáztattuk volna. Már napok óta senki sem vett számba bennünket.


A keretesek között az a hír keringett, hogy az oroszok Korrocsóba csak másnap délután hatolhatnak be délkelet felől, a frontot pedig az ellenoffenzíváig Belgrádnál akarták stabilizálni, illetve az oroszokat feltartóztatni. Tehát eljött az idő, válaszút előtt álltam. A fogságba esés lehetőségének valóraváltása fejlődött ki bennem, olyannyira, hogy dr. Bercse Gyula logikus következtetése semmiképpen

© Kamil Emanuel

sem alkalmazható a munkaszolgálatosokra. A keretesek, a nyilasok, a hitleristák, akár ha mindent el is pusztítottak, ami útjukba került, és ha sikerülni fog a visszavonulásuk, kis erőfeszítéssel egymást segítve, könnyedén elkerülhetik majd a felelősségre vonást, azonban mi akkor is elpusztulnánk. Bercsének nem lesz módjában megakadályozni. A lényeg abból állt, hova lehetne elrejtőzni.

376

Odafordultam, és megérintettem Izsó bácsit, aki szorosan mellettem feküdt. - Mi van?kérdezte riadtan. - Figyelj rám Izsó bácsi! Mi lesz velünk, ha nem kerülünk fogságba? Hogyan csináljuk? - Sajnos, nem egyszerű dolog. Korocsa tele van menekülő kollaboránsokkal, gestapósokkal és tábori


-

csendőrökkel. Igaz, akármilyen rosszul is áll a szénánk, ők is féltik a bőrüket. Nekik még mindig jobb a passzusuk, legalábbis addig, míg az oroszok kezébe nem kerülnek. Késő este szóba elegyedtem egy idős ősz szakállú orosszal: Hogyan lehetne titokban átmenni az oroszokhoz, harcolni a németek ellen,

© Kamil Emanuel

-

vagy egy alkalmas helyen kivárni, míg az ellenséges csapatok elhagyják Korocsát? Kezdetben az öregember gyanakodva tekintett rám, azonban rövid magyarázkodás után megértette, hogy nem fasisztával van dolga. Veszélyes vállalkozás, sóhajtozott az orosz. Harmadszor fésülték át a házamat, a pitvartól a

377

-

pincéig. Keressen más búvóhelyet. A partizánokkal nincs összeköttetésem. Beteg ember vagyok, a feleségem is az. Belgrád alatt észrevétlenebbül valósíthatná meg a tervét. Nincs messze Belgrád. Eddig sok akadályon segítettük keresztül egymást. Rubelünk van. Kettesben könnyebben tarthatjuk magunkat, míg


-

-

a bőrünket átmentjük a fogságba. – mondtam Izsó bácsinak. A rubelekre jó lesz vigyázni, nehogy az úton az életünkkel fizessünk értük. Ne aggódj, a rólenkibe (gyapjúszőr csizma) az ötezer rubelt. – nyugtattam meg szamosvölgyi sorstársamat.

© Kamil Emanuel

-

-

-

Hogyan? Begyömöszölted? – kérdezte Izsó bácsi. Egy rongyos zokniba bugyoláltam. Három nap óta taposom. A sok gyaloglás a papírpénzt egymásba préselte, az izzadtság pedig annyira megkeményítette, mintha eredeti talpbélés lenne. Alkalomadtán hogyan vennéd elő?

378

-

Csak lopva, miután elmúlik a veszély. Hajnalig beszélgettünk. Nem messze tőlünk az orosz alakulatok is ébren töltötték ezt a fagyos éjszakát, azzal a különbséggel, hogy előre elkészített haditervek részeseként géppisztolyaikkal és egyéb fegyverzetükkel döngették a megszállt Korocsa városának látható kapuit. Nemsokára a fegyvertelen összekötő


őrszolgálatos futás közben elkiáltotta a kapott parancsot: - Riadó! Azonnali indulás! Amilyen gyorsan csak lehetett, kiszaladtam az országútra. A következő pillanatban hatalmas robbanások hangzottak. Minden felől lövöldöztek. A gyújtóbombák becsapódása következtében tűznyelvek világították be az egész körletet. Amint elértem a másik utca sarkát, amelyik

© Kamil Emanuel

szintén az országútba torkollott, az általános zűrzavarban a füsttől és a dörrenő lövésektől szédülés fogott el. Emiatt elvesztettem az összeköttetést Izsó bácsival. Kisvártatva eszembe jutott a paplan, amit otthagytam a házban. Nyomban úgy döntöttem, visszaszaladok érte. Ha nem lesz, mivel takarózzak? Elpusztulok!. Néhány perc múlva, már a kezemben volt

379

az agyon foltozott, zsákhuzattal bevont, gyapjúval bélelt paplanom, amire a szálláshelyemen sikerült rátalálnom. Folyt rólam a veríték. Izgatottan szaladtam vissza. Egy ismeretlen munkaszolgálatos vágott át az utcán. Mintha az agyam megbénult volna, elvesztettem tájékozódó képességemet. Hirtelen megálltam, és szétnéztem magam körül. Hiába


-

kerestem tekintetemmel a századot, egyedül maradtam. Egyszerre csak Izsó bácsi kétségbeesett kiáltása vegyült e reggeli ködbe: Kamil! Kamil! Fordulj vissza! Az istálló felé! A hang irányába futottam. Szerencsére nem tévedtem el. Amikor odaértem Izsó bácsi csúnya káromkodásba tört ki, és éktelenül lármázott.

© Kamil Emanuel

-

Szedjük a lábunkat, különben a tábori rendőrök fogják a fejünket a nyakunkról lefésülni. (Mindketten kopaszok voltunk.) Gyors mozdulattal kezébe vette a spárgából font gyeplőszárt, és rám kiáltott: - Dobd magad a szánra! A szürke konyi is mintha csak megértette volna a veszélyt, nagy lendülettel vitt

380

minket előre cókmókunkkal együtt Belgrád irányába. Az árok mentén félredobott, a fagytól megkékült holttesteket láttunk. Ismét kiértünk a hóval borított végtelen mezők közötti főútvonalra. Délig megállás nélkül, felváltva hajtottunk. A századunkat szerettük volna minél előbb utolérni. Az volt az elgondolásunk, még mindig érdemesebb az egységünket követni, mint a


tábori csendőrök karjai közé kerülni. Azonban Rácz, az egyik keretesünk áthúzta a számításunkat. Amint a szánkóját meg akartuk előzni, félrehúzta a mienket, és kifogta a lovunkat, azzal a kifogással, hogy az övé egy lépéssel sem akar előrébb menni. Kidöglött, és mivel neki fontos feladata van, nem veszítheti el a századot. Mi pedig ráérünk, gyalog is utolérhetjük. Minden

© Kamil Emanuel

érvelésünk hiábavalónak bizonyult. Az sem segített, hogy annyira le vagyunk gyengülve az éhségtől, hogy a felszerelésünket sem bírjuk magunkkal vinni. Végül is Gerendás Jenő rábeszélésére, Rácz olyan megoldás mellett döntött, hogy a felszerelésünket felveszi. Miután Gerendásnak átadtuk a két hátizsákot, a paplanommal együtt, némiképpen

381

megnyugodtunk, bizva az ígéretében, hogy az úton alaposan vigyázni fog rájuk. Gyengék is voltunk, éhesek is voltunk, felszerelésünk sem volt már, és mert egyetlen ház sem mutatkozott a láthatáron, sétálva mentünk. Tudtuk, hogy mennyi rubelünk van, de, hogy mi fog a következő órákban történni velünk, azt nem. Gondolataink továbbra is a fogságbaesés körül


jártak, meg a körül, hogy Belgrádnál bezárul-e az atumgyűrű, vagy sem. Amint egy nagyobb község perifériáját elértük, újabb német megszálló csapatok közé kerültünk. Nem törődtek ezek velünk, mert saját magukkal voltak elfoglalva. Amikor a német alakulatot elhagytuk, Rappaport, tiszti szakács került az utunkba. Ő is lemaradt a

© Kamil Emanuel

konyhafelszereléssel együtt, a lova miatt. Reggel óta ő sem találkozott a századdal. Az amúgy is gyenge lábon álló ember annyira kétségbe volt esve, hogy az volt a benyomásunk, mintha megzavarodott volna. Kérdéseinkre így válaszolt. - Fogalmam sincs. Reggel óta minden megváltozott. Én is megváltoztam. Törődjetek saját magatokkal. Ha

382

-

-

felderititek, hol tartózkodik a század, értesítsetek. Legalább van, mit egyél? – kérdeztem tőle. Semmi élelmiszerrel nem rendelkezem. Szeretnék megmelegedni, a gyaloglás kifárasztott. – panaszkodtam Izsó bácsinak. Azt hiszed, én nem? Előbb azonban gyengeségünket kell


-

-

leküzdenünk. Utána kipihenhetjük magunkat. Hogyan? – kérdeztem tőle, miközben a konyhaszán nyomában szapora léptekkel igyekeztünk előre. Micsoda doboz! Mi lehet benne? Mielőtt elhagyjuk a községet, megnézem, mi van benne. Ahogy ismerem Rappaportot, üresen, vagy a doboz

© Kamil Emanuel

barna színe miatt nem tette volna a szánra. A te feladatod az lesz, hogy szóval tartod Rappaportot. – intézkedett Izsó bácsi. Erre azonban nem volt szükség, a szakács egyetlen egyszer sem fordult hátra. Izsó bácsi a doboz tartalmáról pillanatok alatt meggyőződött. Nem tévedett, gríz volt benne.

383

Magához vette a dobozt, és visszafordult. A tiszti szakácstól erre engedélyt nem kérhettünk. Nem engedte az éhségérzetünk. Vállalnunk kellett a következményeket. Ki gondolta volna, hogy megbűnhődünk érte? Mivel nekem is valamennyi ismeretlen házba Izsó bácsi után kellett mennem, aki a


grízzel telt dobozt hóna alatt szorongatta, közömbösen, de bűntudatosan elköszöntem századtársamtól. Szomorú tekintetével hosszasan rám nézett, mintha legalábbis megérezte volna, hogy Auschwitz lesz életének utolsó állomása. Valamivel később, délután négy óra tájban, a

© Kamil Emanuel

község szélén benyitottunk az egyik házba. A szoba tele volt honvédekkel, akik közül sokan gondterhelten és mezítláb lócákon körülülték a kemencének két külső falát. Meghúzódtunk az egyik sarokban, és nyugtalanul vártuk, hogy a honvédek minél előbb elmenjenek. Feltűnt, hogy egyetlen honvéd kezében sem

384

láttunk fegyvert. Egymásközt halkan beszélgettek, és azt latolgatták, hol fogják őket feltartóztatni, és ismét harcba dobni, miközben a fagytól felfúvódott lábfejeiket és nedves kapcáikat dörzsölték. A honvédek hamarább hagyták el a meleg szobát, mintsem gondoltuk volna, mi


pedig egyedül maradtunk a fáradt szemű öregasszonnyal. - Mama, víz és fazék akad e a háznál? – kérdezte bizalmas hangon Izsó bácsi. - Miért? Mit akarnak főzni? - Grízt, magának is jut belőle. Forró volt a kemence. A sótlan gríz gyorsan felfőtt, mire az asszony a

© Kamil Emanuel

nagy cserépfazekat elibünk tette. Bár más harapnivalónk nem volt, a grízt megosztottuk. Az egyik mély fatányért teljesen megtöltöttük, és átadtuk a vendéglátó mamának. Előbb elutasította, rábeszélésünkre, mégis leplezett megelégedéssel elfogadta. Jól esett a pihenés, ettől jobban a közénk került

385

gríz elfogyasztása. Akkorákat nyeltem, mint még soha életemben. Míg a fakanállal háromszor nyúltam bele a nagy terjedelmű füstös cserépfazékba, a sóhiány miatt Izsó bácsi csak ímmel-ámmal evett. Egyszerre csak Izsó bácsi abbahagyta az evést, megtörölte a kanalát, és hosszasan rám nézett.


-

Még mindig bírod? Teleszívtad magad?kérdezte tőlem. Amilyen éhes voltam, egy kondér grízt is bevágtam volna. Sajnos több gyomor kéne hozzá. - Készüljünk fel, és lássunk neki az útnak. Esteledik. - Rögtön. Hadd élvezzek még belőle. Természetesen néhány perc múlva már én sem bírtam a

© Kamil Emanuel

grízt utolsó falásig megenni. Abba kellett hagyjam a kanalazást. Végül is fel akartam állni. Csakhogy erre már nem futotta az erőm. A sok gríz annyira felfújta az üres gyomromat, hogy Izsó bácsi sem a nógatásával, sem a szitkozódásaival semmit sem tudott elérni. Izsó bácsi nem tudta, mihez kezdjen velem, pedig az idő sürgetett. Egy óra múlva annyira megkönnyebbültem, mintha

386

mi sem történt volna, ismét felkészültem az útra. Azon az útvonalon már csak kevesen voltak. Egy kis csoport munkaszolgálatossal találkoztunk. Egyik közülük Szatmári volt, Steinmetz Zoli, családunk közeli ismerőse. Remekül nézett ki. Ő is elvesztette kapcsolatát az alakulatával. Másnapa tábori csendőrök agyonlőtték.


Amint kikerültünk a faluból, egy német patrulba ütköztünk. Mindkettőnkön elhatalmasodott a félelem. Gyanakvóan vizsgáltak bennünket. - Kaput lett a lovunk, emiatt elmaradtunk a szakaszunktól. - Igazolványotok van? – kérdezte az egyik járőr. - Persze, hogy van…vetettem oda közömbösen.

© Kamil Emanuel

-

-

Mutasd! Hiszen előtte van. Hogy-hogy? Úgy látom, még mindig nem vették észre. Mi az igazolványunkat nem a zsebünkben szoktuk hordani, hanem a karunkon. Wir gehören züm ungarischen Arbeitsdienst. Itt, az úton nem szabad időzni, mert harcászati terület.

387

-

Nem vesztegetjük mi az időt. Az egységünket akarjuk utolérni, hogy éhen ne haljunk. Eközben különböző honvédek, munkaszolgálatosok mentek el mellettünk. Ez a körülmény eloszlatott irányunkban bármilyen felmerült gyanút. Az út szélén tényleg egy híradós német alakulat állomásozott. A szürke


autókaravánt hernyótalpas vontatók húzták beljebb. A német harckocsik között az elszigeteltség érzése aggasztott bennünket. Az egyik légelhárító üteg mellett német kapitány osztogatta a parancsokat. A katonái valamit nem a tetszése szerint végezhettek el, emiatt csúnyán káromkodott. Mintha a németek közt otthonosan éreztem volna

© Kamil Emanuel

magam, egyenesen a kapitány felé tartottam. - Ezredes úr, a magyar munkaszolgálatos egységünket keressük. Nincs-e tudomása, milyen irányban vonultak el? - Csak kapitányi rangban vagyok. - Jawohl, Herr Hauptmann. Úgy látszik, tetszhetett neki az ezredesi megszólítás, mert

388

előzékeny hangnemben válaszolt: - Innen, miközben kezével észak irányba mutatott, egy másik út vezet arra. Öt km távolságban magyar alakulat állomásozik. Lehetséges, hogy munkaszolgálatosok. Ha sietnek, egy óra alatt ott lesznek. Követve a német kapitány által meghatározott irányt, a


hómezőm keresztül három méter széles taposott út vezetett. Ki gondolta volna, hogy ezen a félreeső, veszélyes, szinte láthatatlan útszalagon kell keressük a szerencsétlen 110/15 zsidó munkaszázad maradványát. Amikor egy jó órányi idő eltelhetett, menetközben, egymagában gyalogló zsidó munkaszolgálatosra találtunk. Munkácsra való volt. Hangosan köhögött.

© Kamil Emanuel

Egészségileg teljesen tönkrement ember benyomását keltette. - Ahogy kiérkeztünk a frontra, kezdte mondani, állandóan jöttünk vissza. Sokan haltak meg közülünk. Különben a keretesek kutyamódra ütöttek-vertek bennünket, azzal az indoklással, hogy egyetlen zsidónak sem szabad elérni a háború végét. Korrocsa

389

előtt maradt le, azóta nem evett. Végig az egész útszakaszon egy árva lélekkel sem találkoztunk. Menet közben csak arra gondoltunk, hogy mielőbb fedél alatt lehessünk. Éjjel 11 óra lehetett, amikor háromórai gyaloglás után elértük a falu peremét. Az egész falu épp olyan néptelennek bizonyult, mint az odavezető 15 km útszakasz, ami


kétségbeejtően nyugtalanított bennünket. Az utcán senki sem tartóztatott fel. Ebből arra következtettünk, hogy harci alakulat nem tartózkodik a faluban. Tévedtünk. Ahogy benyitottunk az egyik házba, több honvéddel találtuk magunkat szembe. - Mi az anyátok… kerestek itt?- szólalt meg az egyik honvéd tele gyűlölettel.

© Kamil Emanuel

-

Dermesztő fagy van odakint. Nagyon nehezen jöttünk. Éjjelre fedél alá szeretnénk jutni. - Fedél alá?...itt?...még koporsó fedél alá sem! Ha nem iszkoltok innen, tüstént a másvilágra küldelek benneteket! – sziszegte az egyik honvéd. Lehajtott fejjel nyomban továbbindultunk. Számszerűen több mint száz

390

házba kértünk bebocsátást, azonban mindenütt egyforma ellenszenvvel és piszkos, nyomdafestéket nem tűtő szidalmakkal fogadtak. Az egyik háznál csakhamar megtudtuk, hogy ebben a faluban a tolnai utászokon kívül egy másik magyar egység is elszállásolta magát. Lassacskán a falu túlsó vége felé közeledtünk. Miután szemügyre vettem az egyik


házat, elszántan kopogtam az ajtón. - Ki kopog?- szólalt meg valaki. - Munkaszolgálatos. Nemsokára megjelent előttünk egy rövidre nyírt bajuszú honvéd. - Honvéd úr, maradhatunke reggelig? Teljesen át vagyunk fagyva. Tudjuk, ezúttal rosszkor jöttünk. Egy sarokban is elaludnánk.

© Kamil Emanuel

-

-

-

Itt aztán nem! Ki sem látszotok a tetűből, koszos zsidók! Melyik alakulathoz tartoztok? A 110/15 erdélyi zsidó munkaszázadhoz. Mit mondtál?...a 110/15höz…Samu bácsi századából. Talán a honvéd úr ismeri Darai Sámuel tizedes urat? – kérdeztem tőle meglepetten.

391

-

-

-

Hogy ismerem-e? Nemcsak a tizedes urat, hanem néhány tucatot, rajtatok kívül mondta a honvéd, miközben legyintett a kezével. Megengedi a honvéd úr, hogy megkérdezzem, honnan? A csernijankai fakitermelés óta… Mennyire tudtuk mi élvezni az öreg Samu bácsit. Főleg azért, mert a


tizedesetek nem csinált titkot abból, hogy addig nem lesz nyugalma, míg a rábízott összes zsidó a föld színe alatt nem fog büdösödni. Villámgyorsan kapcsoltam. A tolnai utász század egyik „vitézével” álltunk szemben. 1942. ősze táján ezek a tolnai „hazafiak” heteken keresztül, előre meghatározott módszer szerint, kegyetlen testi fenyítések között hajtottak

© Kamil Emanuel

bennünket a fakitermelésnél. A parancs szerint, a külön csoport munkaszolgálatos által kitermelt négy méteres gömbfákat háromszáz méter távolságra kellett kihordani. A vastag, nehéz gömbfák súlya alatt az úttalan erdei úton valamennyien csak imbolygó járással tudtuk egymást a szomorú sorban követni. Amikor megtudták, hogy a zsidó munkaszázadnak

392

vallásos rétege a hosszúnap böjtje miatt a keserű fekete pótkávéjukat sem itták meg, még nehezebb munkára fogtak minket. Aznap a fahordók arra lettek kötelezve, hogy a roppant nehéz gömbfából mindkét vállukon egyszerre két darabot vigyenek. A súlyos dupla teher alatt nyögtek az emberek. A végcélig csak kevesen tudtak eljutni. Legtöbben alig húsz méter


távolságig tudták vonszolni magukat, mert útközben összeroskadtak. Ekkor az őrködő utászok mindenfelől odaszaladtak, és mindannyiukat ütötték, és rúgták. De hiába, mert a kitermelt, hadicélra szánt gömbfák egy része még ott az erdőben elveszett. A tolnai utászokat azonban ez a tény a legkisebb mértékben sem zavarta, mert elérték a másik

© Kamil Emanuel

céljukat. Jól számítottak, a tönkretett bajtársak a csernijankai kórházba kerültek, onnan pedig fel az égbe. Ahová jöttünk, mintha összebeszéltek volna, mindenünnen elűztek bennünket. A túléléshez pedig szállás kellett. Amint kijöttünk a házból, Izsó bácsi keserűen megjegyezte:

393

-

Ha ezeknek az utászoknak nem kellene hátrafelé szaladni, ha az oroszok nem volnának közel, és ha bizonyos fokig nem merítette volna ki őket a visszavonulás, még a falu elején képesek lettek volna kinyírni bennünket. Látod, már elérkeztünk a falun túlig, és sértetlenül megúsztuk. Sarkukban az orosz. Érzik a


-

veszedelmet, de a velünk szembeni gyűlöletük nem változott. Meddig?.... Míg rájönnek, hogy nem a zsidók az okai mindennek, és a zsidó nép sem rosszabb másnál. Akármi történik, belesóznak bennünket, mintha ezzel az oroszokat feltartóztathatnák. Közeledik az idő, a nagy hazugságot saját vérükkel

© Kamil Emanuel

-

-

és bőrükkel fogják a barna, zöld vagy gyász fekete táblájukról letörülni. Igaz, nem jószántukból. Ezúttal, míg megértik, lőszerre van szükség. Úgy látszik ez már nem probléma az oroszoknál. Mégis csak fedél alá kell jussunk! – mondta határozottan Izsó bácsi. De hogyan?

394

-

Olyan helyen, ahol nem szállásolták be magukat az utászok. - Azt lesheted. - Nagyjából már ki is lestem. - Melyik az a ház? - A dűlőútig vissza kell forduljunk. Könnyű felismerni. Bármennyire is nehezünkre esett visszaindulni, miután lekanyarodtunk a főútról, száz méterrel beljebb ott


álltunk egy rozzant viskó ajtaja előtt. - Helyben vagyunk – szólalt meg Izsó bácsi. - Ha nem állnánk itt, mint a számkivetettek, el is hinném. Csak ne érjen csalódás bennünket. - Különösképpen, amikor a falu főutcáján jobb házak is akadnak. Ahogy észrevettem, csalhatatlan érzés fogott el: rendes ház, nekünk való szállás

© Kamil Emanuel

nem lehet. Ne bánkódj, mindjárt bent leszünk. Kitaláltam a módját. - Legfőbb ideje. Az ajtó be volt reteszelve, emiatt Izsó bácsi óvatosan bekopogott az ablakon. Semmi válasz. Erre öklével dörömbölni kezdett az ajtón. Többször megismételtük, azonban eredménytelenül. - Úgy látszik, a házban senki sem tartózkodik. –

395

mondtam kényszeredetten. - Mindjárt végére járunk a dolognak. A fokozott zörgetés az ajtón belül rekedtes asszonyi visszhangra talált. Ki az? Egyedüli öregasszony vagyok. Hiába zörgetnek, nem nyithatok ajtót. - Policáj! A maga érdekében. Keresünk valakit! – mondta


ellentmondást nem tűrő hangon Izsó bácsi. - Éjjel sem hagyják nyugton az embert… De nehéz öregnek lenni. Várjanak, míg magamra veszek valamit. Nemsokára a meggörnyedt, agyonfoltozott öltözékű, rokonszenves mama félretolta a reteszt, és kijött az ajtó elé. - Pihenni jöttünk. – szólalt meg zavartan Salamon bácsi.

© Kamil Emanuel

-

-

Kik vagytok? Munkaszolgálatosok. Jó emberek. Honnan? Erdélyből. Jó szándékú emberek éjnek idején nem ijesztenek rá beteges öregasszonyokra – mondta panaszosan. Alighanem igaza van – felelt neki Izsó bácsi, majd hozzátette:

396

-

-

Nem hittük, hogy enélkül beeresztett volna éjszakára. Kerestünk mi máshol is szállást. Minden ház tele van katonákkal. Míg idetaláltunk, sok jégvirágos ablakot zörgettünk meg. Gyerünk be gyorsan. Előre bocsátom, a házban hideg és sötétség van. Se fám, se ennivalóm.


-

Siralmas ez az állapot, de nem tehetek róla. Sebaj, bent mégis jobb lesz, mint térdig állni a hóban. Örökké hálásak leszünk érte. Reggel tovább megyünk. Miután az orosz mama bevezetett a szobába, Izsó bácsi zsebéből előkerült a gyufa. Szerencsére a hideg kemence padkáján rátaláltunk a mécsesre. A halvány fénynél egy

© Kamil Emanuel

keskeny lócán meg egy koszorú elfonnyadt fokhagymán kívül semmit sem láttunk. A munkácsi fiú az éhségtől és a fáradtságtól összeroggyant, mire a hátizsákjára illesztett vékony pokrócát leoldottam, és ráborítottam. Teltek az órák, a hideg miatt annyira fáztunk, hogy alvásról szó sem lehetett.

397

A tető alatti gerendára akasztott fokhagyma pedig nem csillapíthatta éhségünket. - A szegény orosz mama, ha meghallaná, mennyire korog a gyomrunk, és ha a romlott fokhagymáját netalán megennénk, reggel biztos nem kérné számon – szóltam Izsó bácsinak. Tehetek én róla, hogy a tegnapi gríz csak ideig-


óráig békítette ki a gyomrunkat. Ilyenkor nem szabad kényeskedni. Akár akarjuk, akár nem, a véletlenre kell bízzuk a sorsunkat. E pillanatban az a szerencsénk, hogy fedél alatt vagyunk. Önkéntelenül arra gondolok, a tegnap óta milyen sok mindenen mentünk keresztül. Ha Korrocsán nem törődtem volna veled, a paplanod

© Kamil Emanuel

-

az életedbe került volna, én pedig a századunkkal vajon merre lettem volna ilyenkor. Nincs értelme a sopánkodásnak. Talán holtan feküdnél valahol. A századnál lépésrőllépésre ismerős vagy ismeretlen halálos veszély vett volna körül, mint most – mondtam Izsó bácsinak.

398

Korán reggel, elindulás előtt, borzadállyal állapítottam meg, hogy az egyik halina(préselt gyapjúszőrből készült) csizmám talpa leszakadt. Nekiláttam volna a javításának, de nem volt mivel. Tudtam, ha elindulok talp nélkül, az életembe kerülhet. Mikor az orosz mama kijött a konyhából, hiába nézegette a csizmám


leszakadt talpát, bár pénzt ígértem neki, csak nem tudott segíteni. Ha már eddig sikerült átélnem a háborút, nem hagyhatom magam egy talp miatt elpusztulni, gondoltam magamban. Az öregasszonyt semmiképpen sem sikerült rábírni, hogy magunkra hagyjon, míg a faluban fonalra és tűre akadt volna.

© Kamil Emanuel

-

Veszélyes ilyenkor mászkálni, és ha nem kerülnék többé vissza? Hiszen láttátok, minden megszálló menekül. A mieink már erősebbek. Azt is jól tudjuk, hogy rövidesen itt lesznek. Egy tapotot sem megyek hazulról, még pénzért sem. Időközben a munkácsi fiút felébresztette a hideg téli levegő. Szerencséjére mélyen aludt,

399

ezért könnyű volt leküzdenie a gyaloglásból eredő fáradtságát és éhségérzetét. Ennivalót nem kaptunk. Egy rongydarabot sem tudott adni, hogy beburkoljam, és megmentsem a hidegtől dermedt lábfejemet. Az orosz mama olyan szegénynek bizonyult, amilyennel egész oroszországi tartózkodásom alatt nem találkoztam. Mindnyájan megköszöntük, amiért a hideg, puszta szobájában az éjszakát eltölthettük.


A faluban nem maradhattunk, tartva a tábori csendőröktől. Indulni készültünk, pedig tudtam, hogy talpnélküli lábbelivel harminc fok körüli hidegben, legyengült szervezettel folytatni a gyaloglást, halálos kimenetelű szerencsétlenséggel lett volna egyenlő. Hiába volt minden rábeszélés, hiába tördeltem a kezem, a munkácsi fiú csak nem akart

© Kamil Emanuel

lemondani pokrócának keskeny sávjáról. - A pokrócom nem vágnivaló – maradt meg a fiú eredeti elhatározása mellett. Ekkor Izsó bácsi ismét kénytelen volt latbavetni meggyőző képességét. - Ha te lennél a helyében. Éjjel hárman jöttünk ebbe a jégverembe. Odavesztél volna, ha nem

400

takarunk be. Ez a fizetség? Megértettelek – volt a felelet. Ezzel a munkácsi fiú az ajtóból visszafordult, könnyűszerrel dobta le magáról a már felcsatolt hátizsákját, és nyomban kiborította annak üres tartalmát: egy üres konzervdobozt meg egy fedél nélküli alumíniumcsajkát. Ezúttal saját maga oldotta le hátizsákjáról a pokrócát. Ollót kért. Miután az öregasszonynak


elmondtuk, mire kell az olló, kinyitotta a konyhába nyíló ajtót. - Látjátok, én is hidegben aludtam, ha a konyhában meleg lett volna, egy percig sem hagytalak volna benneteket a fagyos szobában. A pokrócot kár szétszakítani. Ezzel rámutatott egy kifeszített vastag drótra terített rózsaszínű, rongyos szvetterre. Kihozta a

© Kamil Emanuel

konyhából, és a kezembe nyomta. - Nekem is volt két fiam. Mindkettőjüket megölték a háborúban. Istenem, mi mindenen mentem keresztül. A következő percben elöntötte a sírás. Köszönettel elfogadtam a szvettert. Amint meghallotta, hogy pénzt akarok fizetni érte. Így szólt hozzám: - Hogyan jutott eszedbe, mire nem gondoltál,

401

pénzt ígérni egy ilyen rongyos szvetterért, ami nem eladó? Mutasd inkább, hogyan járnál becsavart lábbal. Erre a kezembe vettem a szvettert, még jó formán feszesen be sem csavartam vele a lábfejemet, a munkácsi fiú máris nyújtotta felém két rövid pokróctartó szíját. Egyelőre mindhárman megmenekültünk, ott, az


© Kamil Emanuel

öregasszony viskójában. A jéghideg kemencéje mellett, ahol megvált egyetlen szvetterétől. Azóta úgy emlékszem vissza rá, pedig majdnem négy évtizede annak, mint egy csodálatosan jószívű öreg mamára. Míg élni fogok, ő is élni fog az emlékezetemben, úgy, mint amikor elöntötte a sírás. 1943. február

402

Erdei sárga karszalagosok Elsö kötet

Recommend Documents