PROLÓGUS
A Prosperon halott világ volt. Már jóval Aramusz csatatestvér érkezése elõtt is az volt, ez hamar egyértelmûvé vált. De, akárcsak a Vérhollók Ötödik Hadtestének többi ûrgárdistája, akiket erre a világra vezényeltek, Aramusz is parancsot kapott, amit akár az élete árán is teljesítenie kellett. Birodalmi relikviákat kellett felkutatniuk és biztonságba helyezniük, még mielõtt a tyranida horda, ami már a bolygó keleti hemiszféráját elfoglalta, az egész világot maga alá gyûri. Több szakasz összehangolt, egyidejû missziója volt ez, bár mind más-más célpontot kaptak. Az, amelyikben Aramusz is szolgált, tíz csatatestvérbõl állt, s ezenfelül velük tartott a Hadtest rangidõs apotekáriusa, Gordian testvér is. Néhány órával ezelõtt dobták le õket a Prosperon nyugati féltekéjét uraló õserdõ szívében, azzal a céllal, hogy szerezzenek meg az itt álló birodalmi szentélybõl, a Templum Incarnatumból egy õsi kegytárgyat. Amikor az Ötödik Hadtest hetekkel korábban megindult a Prosperon-rendszer felé, még volt némi remény, hogy sikerül a tyranida inváziót megállítani. Most azonban elég volt egy pillantást vetniük a keleti horizont fölött örvény7
lõ spórafelhõre, hogy biztosra vegyék, az idegen fertõzés már a bolygó szívét rágja. A Prosperon fölött lebegõ tyranida flotta rettentõ árnyékot vetett a valóság és a Hipertér minden szintjén, lehetetlenné téve a kommunikáció szinte minden formáját, de biztosra vehették, hogy a többi csatatestvér is ugyanazt érzi, mint õk: Gombák, penész és a lassú rothadás bûzét – egy haldokló világ utolsó, dögszagú leheletét, amit a tyranidák hamarosan teljes egészében a saját képükre formálnak. A Prosperon lakóinak – a bolygó ezredév óta az Impérium része volt – elviselhetetlen kín volt látni, hogy emészti föl otthonukat a Mindent Fölfaló Ellenség. Akiknek módjában állt, már elmenekültek, akiknek pedig nem volt rá lehetõségük vagy pénzük, már nem tehettek mást, mint a házaik mélyén, egymásba kapaszkodva, a Császárhoz fohászkodva várták az elkerülhetetlen véget. Az Ötödik Hadtest ûrgárdistáinak azonban még akadt itt némi dolga.
Forrin õrmester esett el elsõként. Hormagauntok rohanták le, s puszta súlyukkal gyûrték maguk alá a veterán csatatestvért. Az õrmester lánckardja és villámvetõje véres rendet vágott köztük, de a tyranidák borotvaéles csontkasza-karjai végül utat találtak az ûrgárdista keramit vértezetén át a testébe, s darabokra szaggatták. A szakasz arcvonala túl széles volt hozzá, hogy a sûrû aljnövényzeten át idejében az õrmester segítségére siethessenek. A csatatestvérek, akik a különösen veszélyes küldetésre való tekintettel pokoltûz lövedékeket használtak, súlyos villámvetõikkel pillanatok alatt lekaszálták a hor8
magauntokat, s az idegenekbõl csupán füstölgõ kitinváz és véres nyálka maradt. Forrin halálával Vela testvér lett a rangidõs, s a harcosok továbbra is tették a dolgukat, mint egy olajozottan mûködõ, kilencfejû, egy akarat irányította gépezet. Gyorsan, céltudatosan vágtak át a dzsungelen, s egy pillanatra sem álltak meg az õrmestert gyászolni. Míg élt, tette a kötelességét, de most már halott volt. A halottakkal pedig az apotekárius foglalkozott.
Gordian testvér letérdelt az õrmester szétroncsolt teste mellé, s elõkészítette a reduktort. A hormagauntok dióhéjként roppantották össze Forrin vértezetét, acélkeménységû bordáiról leszaggatták a húst, de úgy tûnt, a sarjmirigye nem sérült meg. Miközben munkához látott, Gordian egyfolytában az Apotekárius Krédó fogadalmi litániájának szavait ismételgette. Már régóta szolgált az Ötödik Hadosztályban, s a Krédó szavai segítették, hogy még ennyi év után is hibátlanul végezze a feladatát. – Azt, ki még harcolhat, gyógyítsd! A reduktor segítségével néhány gyors mozdulattal eltávolította a sarjmirigyet Forrin lágyékából. Az õrmester sérülései olyan súlyosak voltak, hogy Gordian – bár a hátára erõsített narthecium orvosi felszerelést is tartalmazott – sem lett volna képes megmenteni. Ilyen körülmények között, ilyen eszközökkel semmiképp. Ha a tyranidák karmai nem végeznek Forrinnal, õ maga lett volna kénytelen a Császár Kegyelmében részesíteni a csatatestvérét, mielõtt kioperálja a mirigyet. – Kinek teste megtöretett, annak kínját enyhítsd! 9
Gordian már számtalanszor végzett ilyen beavatkozást – többször, mint amire bölcs dolog lett volna visszaemlékezni –, de a litánia szavai mindig segítettek, hogy kizárja tudatából a zavaró dolgokat, és csak a feladatra összpontosítson. Mert ez feladat volt, szent kötelesség, s nem holmi véres mészárosmunka, amit bárki képes lett volna elvégezni. A mirigyet egy króm edénybe helyezte, s miután egy antibakteriális oldat segítségével óvatosan letisztogatta, a narthecium tíz, henger alakú tartályának egyikébe helyezte. – S a holtak végül visszaadják, ami a Káptalané! Úgy tekintett a sarjmirigyre, mint szent eszközre, ami az újoncból a beavatás során emberfölötti harcost teremtett, s amit élete végeztével visszaadott a Káptalannak. A sarjmirigy génjei nélkül nem lenne mód új ûrgárdisták létrehozására, s ha túl sok vész el, az idõvel a Káptalan bukását is magában hordozhatja. Ûrgárdisták nélkül pedig a Birodalom is védtelenebbé válik. Miközben megigazította a narthecium hevedereit, zajt hallott a háta mögül. Abban a pillanatban a földre ejtette a reduktort, s miközben felragadta a villámvetõjét, megperdült. Egy génorzó száguldott feléje szemkápráztató sebességgel, karmai, s a nyitott pofájából kivillanó agyarai az apotekárius torkát keresték. Gordian azonnal tüzet nyitott. A pokoltûz lövedékek átszakították a tyranida páncélját, s a bennük tárolt mutagén sav belülrõl emésztette el a teremtményt. A génorzó felüvöltött – fájdalom, düh és csalódottság keveredett a fültépõ hangban –, s az ûrgárdista lába elé zuhant. Az apotekárius fejbelõtte a vergõdõ bestiát, majd felkapta a reduktort, s a szakasza után indult. 10
Még kilenc üres tartály van nála – szükség esetén minden csatatestvérnek egy. A Császár ne adja, hogy mindet használnia kelljen!
Vela volt a következõ. A templom még többórányi járóföldre volt, amikor a dzsungel sûrûjébõl egy lictor rontott elõ. A rangidõs testvérnek sikerült ellõnie a lény hasi oldalon sorakozó végtagjait – az olvasztárfegyver egyszerûen leperzselte az ízelt lábakat –, de a tyranida súlya és lendülete a földre döntötte, s már nem maradt ideje egy második lövésre. A lény egyik karmos végtagja – csak maga a karom elérte egy felnõtt ember testhosszát – átütötte Vela mellvértjét, s a hátán bukkant elõ. A lictor hátralépett, s a magasba lódította a csatatestvért, aki úgy lógott a rettentõ csontkarmon, mint egy zsinórját vesztett marionettbábu. Aztán a tyranida megrázta magát, s megpróbált megszabadulni Vela szétroncsolt testétõl. Aramusz ebben a pillanatban emelte célra a villámvetõjét. Kétséges volt, hogy meg tudják-e állítani a lictort, mielõtt még valakit magával visz, de a csatatestvér tudta, hogy a taktikai visszavonulás nem jöhet szóba. Még õk sem lettek volna képesek lefutni a tyranidát. Marad hát a harc, és a vele járó veszteségek. – Öljétek… meg… Mind hallották Vela suttogását a rádióban. Tudta, hogy neki már vége, hogy gyakorlatilag halott, s jelezni akarta nekik, hogy már nem kell tekintettel lenniük rá. Ideje a Káptalan és a Császár jogos haragját a szörnyetegre zúdítani, még mielõtt újabb áldozatot szed! 11
A Vérhollók elhátráltak, Aramusz pedig lecsatolt egy repeszgránátot a fegyverövérõl, kibiztosította, s a tyranida felé hajította. Ahogy a lény feléjük fordult, a gránát a hasának csapódott, épp a csonka végtagjai között, s azonnal felrobbant. A detonáció mindent letarolt egy tízméteres sugarú körben, s mire az ûrgárdisták elõbújtak a toronymagas fák fedezékébõl, a lictorból már csak füstölgõ, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott húspép maradt. Vela sem volt már magánál, bár a teste még küzdött a repeszgránát és a csontkarom tépte sebekkel. Eldönteni, hogy életben marad-e, az apotekárius testvér feladata lesz, bár Aramusz még senkit nem látott, aki ilyen rettentõ sérülésekbõl felépült volna. Már két testvérük odaveszett, pedig még órákra voltak a céltól. Vela után Durio volt a rangidõs, így õ állt az élre, s percnyi késlekedés nélkül ismét útnak indította a szakaszt. Aramusz szomorú pillantást vetett a saját, kiontott vérében haldokló Velára, majd újratárazta fegyverét, s a többiek nyomába eredt.
Gordian egy pillanat alatt felmérte, hogy Vela testvér immáron menthetetlen. A teste még harcolt a sokk és a vérveszteség ellen, félelmetes gyorsasággal regenerálva a roncsolt szöveteket, s a sus-an membrán csupán a túléléshez feltétlenül szükséges létfunkciók mûködését nem csökkentette minimumra. A test egyfajta mesterséges hibernációba, regeneráló mélyálomba merült – nem tudván, hogy ezeket a sebeket már nem lehet meggyógyítani. 12
Már halott volt, csak a teste – az emberfölötti képességekkel rendelkezõ, ûrgárdista test – ezt még nem volt hajlandó elfogadni. – A Császár adjon könnyû álmot, testvér! – térdelt le mellé Gordian. – A neved bejegyzik a Becsület Könyvébe, s minden alkalommal, amikor a Lelkek Harangja megkondul, rád is emlékezünk majd. Tudta, hogy Vela nem hallhatja, de a haldoklók vigasztalása hozzátartozott az apotekáriusok feladatához. Szomorú kötelesség, s gesztus volt ez, mellyel minden testvérének tartozott. – És most… visszaveszem, ami a Káptalant illeti, Vela testvér. Nekilátott, hogy kitágítsa a még mindig regenerálódó sebet, s, hogy eltávolítsa a sarjmirigyet. Egy csatatestvér halála rettentõ veszteség, de így, a mirigyet megmentve legalább van rá esély, hogy egy újabb nemzedék nõ föl, s lép a nyomdokaikba. – S amint végzek, elhozom neked a Császár békéjét – suttogta. Még nyolc üres tartály volt a nartheciumban.
Miliusz testvér volt a harmadik, de mielõtt meghalt, tucatnyi tyranida harcossal végzett. Néhány percre rá Qao testvér is követte, aki egy hatalmas termetû idegent, s a nyomában loholó, féltucat génorzót ölt meg, mire a falkavezér savas nyála, és rettentõ állkapcsa legyûrte. Kraal testvér egy szerves aknára lépett, ami a páncéljában ugyan nem sok kárt tudott tenni, de a belélegzett spórák olyan töménységû méreggel árasztották el a szerveze13
tét, amivel az oolitikus veséje sem boldogult, s rettentõ görcsök között szenvedett ki. Javier testvér négy tyranidát ölt meg – hármat a villámvetõjével lõtt cafatokra, egyet a lánckardjával darabolt föl –, de az ötödik hosszú, pengeéles csontkarmai eltörték a gerincét, s a harcos eltûnt a falánk bestiák forgatagában. A tizenegy ûrgárdistából, akik aznap reggel kiléptek a leszállóegységbõl, csupán öt érte el az õserdõ mélyén megbúvó templomot. Az apró, õsrégi épületet senki nem õrizte, de – ahogy arra hamar ráébredtek – sajna nem õk voltak az elsõk, akik megtalálták. – Csatárláncba! – sziszegte Durio testvér, amint elérték a tisztást, ahol a Templum Incarnatum állt. A csonka kúpra hajazó épület homlokzatát réz fríz futotta körbe, rajta a birodalmi sas ismétlõdõ motívuma, s az egyetlen bejárat balkézre esett attól a helytõl, ahol a Vérhollók gyülekeztek. A cél alig harminc méterre volt tõlük. Karnyújtásnyira – ehhez azonban nagyon hosszú, nagyon erõsen páncélozott karra lett volna szükség. Az ûrgárdisták és az épület között, a tisztáson egy hat méternél is magasabb, rémálomba illõ teremtmény várakozott. Csupa csonttaraj és agyar, kasza-karmokban végzõdõ karok, s a középsõ pár végtagjához erõsítve egy bizarr kinézetû, szerves fegyver, egy bioplazma-vetõ, amirõl az emberi nevét is kapta. Egy sikoltó gyilkos volt. Egy carnifex. A tyranida, vaskos hátsó végtagjaira támaszkodva, mozdulatlanul ült a templom elõtt, s a Vérhollók túl keveset tudtak a fajtájáról ahhoz, hogy el tudják dönteni, vajon alszik-e, pihen, vagy vár valamire. Egy olyan teremtmény esetében, ami csak azért létezett, hogy mindent elpusztítson és felzabáljon, nem lett volna bölcs dolog találgatásokba bocsátkozni. 14
Ha sikerülne meglepni, akkor talán… Magas, sivító hangra kapták föl a fejüket, s a carnifex egy pillanat alatt mozgásba lendült. – Gordian, hátra! – csattant föl Durio. – Siano, Quinzi, jobbra! Aramusz, utánam! Bal kéz felé indult, öles léptekkel, s villámvetõjébõl kegyetlenül megszórta a tyranidát. A lény ennek ellenére jobbra fordult, s szimbióta-fegyvere zöld plazmacsóvát okádott a harcosokra. Ketten kétfelé ugrottak, így csak Siano testvért találta el a lövedék. Az ûrgárdista a környezõ fákkal együtt lobbant lángra, s elevenen égett el a páncéljában. Halálordítása – csupa düh és fájdalom – még percek múlva is ott visszhangzott mindannyiuk fülében. Aramusz egy jókora ugrással érte utol Durio testvért, aki folyamatosan úgy mozgott, hogy a carnifex bal oldalán maradjon. – Quinzi! – bömbölte a rangidõs harcos. – Páncéltörõ gránátot! A gránát, amit eredetileg páncélozott harcigépek és bunkerek ellen használtak, ugyanolyan jól bevált a tyranidák kõkemény kitinváza ellen is. Már ha elég közel robbant fel. – Aramusz! – kiáltotta Durio, s maga is lecsatolt egy gránátot az övérõl. – Hozd az ereklyét! Aramusz kivárt egy pillanatot, míg a carnifex Durio felé fordult, s rohanvást indult a templom felé. Emberfeletti gyorsasággal futott, de a tyranida hosszú, csonttüskés farka így is csak egy hajszálnyira hibázta el. Még húsz méter… még tíz… még öt… A carnifex szimbióta-fegyvere ismét felsivított, aztán Durio üvöltése töltötte be az étert: – Most! 15
A robbanásoktól megremegett a föld, s a detonációk robaja összekeveredett a bioplazmát öklendezõ fegyver fültépõ crescendójával. Aramusz elrugaszkodott a legalsó lépcsõfokról, s egy ugrással a templom kapujánál termett.
Az összecsapás ugyanolyan rövid volt, mint amilyen halálos, s mire Gordian testvér elõmászott a lángoló faóriások mögül, már véget is ért. A carnifex az oldalán feküdt, s újra meg újra nekiveselkedett, hogy fölálljon, annak ellenére, hogy az egyik hátsó végtagja a második izülettõl lefelé teljesen leszakadt. Az egyik kasza-karmos mancsa is hiányzott, de a szimbióta-fegyver sértetlenül vészelte át az összecsapást. Ha sikerül úgy fordulnia, hogy használhassa a plazmavetõt… Valamivel odébb Siano és Quinzi testvér hevert a kiégett talajon, összetörve, mozdulatlanul. Duriónak nyoma sem volt, s az apotekárius a legrosszabbtól tartott. Odarohant a halottakhoz, és a reduktorral kezdte fölnyitni a páncélzatukat. Siano elevenen égett el, de volt rá némi esély, hogy az elszenesedett test mélyén még épségben találja a sarjmirigyet. Igyekezett kizárni tudatából a vergõdõ carnifexet, és munkához látott. Elég messze volt a rémtõl, hogy az emberhosszúságú karmok ne érhessék el, s talán van még néhány perce, mielõtt a bio-fegyver sivítása jelzi, hogy ismét mûködõképes. Ha a Császár is úgy akarja.
Az, amiért ennyi életet áldoztak, végül lényegtelen apróságnak bizonyult. Hengeres tárgy volt, formára és méret16
re akár egy emberi kar, s valami fekete, üvegszerû anyagból készült. Mindkét végét szent szövegekkel vésett, aranyozott lap zárta le, s egy tisztítópecsét, melyrõl idõtõl megbarnult papírdarabok csüngtek. Aramusz nem tudta, mit tartalmaz a relikvia. Talán valami sztázishenger, azoknak a szarkofágoknak a miniatûr mása, melyekbe a súlyosan sérült, de még megmenthetõ csatatestvérek testét helyezték. Az ilyen harcosokat – ha mód és lehetõség volt rá – az a kitüntetés érte, hogy egy rombolóban létezhettek tovább, s a harcigép masszív páncélzata lett új, szinte elpusztíthatatlan testük. De… ha ez egy létfenntartó-rendszer… vajon mi lehet benne? Talán valami rég elfeledett szent ujjperce? Maroknyi por, amit a Császár lába érintett, amikor még halandóként járta a világot? Esetleg egy õsi tudást tartalmazó, szent tekercs? Tulajdonképpen mindegy volt. Egyedül az számított, hogy megszerezték, s ezzel teljesítették a kapott parancsot. Egy ütésálló tokba csúsztatta a hengert, ellenõrizte a villámvetõjét, s kilépett a templomból.
Gordian már Quinzi sarjmirigyét távolította el, amikor a carnifexnek sikerült felállnia. A kezében tartott szimbiótaplazmafegyver úgy sikoltott, mint egy elkárhozott lélek. Most, hogy Quinzi testvért ágyékig felnyitotta, s a sarjmirigy napvilágra került, Gordian már nem merte megkockáztatni, hogy otthagyja a halottat. Addig semmiképp, amíg az értékes szervet biztonságba nem helyezte. Lehajtotta a fejét, s igyekezett még gyorsabban dolgozni, kizárva tudatából az elviselhetetlenségig erõsödõ sikolyt. 17
Aramusz látta, ahogy a tyranida imbolyogva feláll, s célba veszi az apotekáriust. Tudta, hogy Gordian nem fogja otthagyni az elesett testvéreket, amíg a sarjmirigyeket biztonságban nem tudja. A becses szervek az életénél is többet értek. Bármelyikük életénél. Aramusz leugrott a lépcsõrõl, s üvöltve nyitott tüzet, remélve, hogy – ha csak egy rövid idõre is – magára vonhatja a carnifex figyelmét, elegendõ idõt adva ezzel Gordiannak, hogy befejezze az operációt. Úgy tûnt, a terve bevált – ahogy az elsõ pokoltûz lövedékek a tyranida kõkemény páncélzatába csapódtak, a lény az ûrgárdista felé fordult. – Gordian! – üvöltötte Aramusz, miközben lassan az épület felé hátrált. – Igyekezz! Megpróbálom feltartani! Ha meghal, a küldetésük is kudarcba fullad, de… inkább ez, mint hogy az apotekáriussal együtt a sarjmirigyek is odavesszenek. Hisz’ egy napon talán épp ezek segítségével születik meg az a harcos, aki visszatér ide, s befejezi, amit õk elkezdtek. – Aramusz! Durio volt az, aki mintha a síron túlról szólt volna hozzá. – Megszerezted?! Amikor a rangidõs csatatestvér elõsántikált az égõ fák közül, látszott, hogy a bal lábát alig húzza. Amikor a carnifex plazmacsóvája végzett Quinzivel, s a gránátok felrobbantak, Durio is eltûnt a sistergõ lángtengerben – de szemmel láthatóan megúszta néhány súlyos sebbel. – Parancs teljesítve – mormolta Aramusz a sisakrádiójába, miközben folyamatos tûz alatt tartotta a tyranidát. – Vidd az apotekáriust és a relikviát biztonságos helyre! – mordult rá Durio, s lecsatolta övérõl az utolsó pán18
céltörõ gránátját. – Ezzel a túlméretezett bogárral majd én foglalkozom! A szimbióta-fegyver sivítása úgy marta a hallóidegeiket, akár a tömény sav, s tudták, hogy bármelyik pillanatban újabb adag bioplazmát öklendezhet rájuk. Durio belépett a tisztásra, s úgy tartotta a gránátot, hogy a carnifex is lássa. Talán van olyan értelmes, hogy megértse az összefüggést a sebei és az ûrgárdisták fegyverei között. Ahogy a hatalmas lény figyelme Durio testvér felé fordult, Aramusz is nekilódult, és néhány ugrással Gordian mellett termett. – Kész? – vakkantotta. Az apotekárius lezárta a nyolcadik tartályt is, s a nartheciumba csúsztatta õket. – Kész, testvér – bólintott, s kibiztosította a villámvetõjét. – Akkor gyerünk! – intett Aramusz, és berohant az erdõbe.
– Ne rájuk figyelj, szörnyeteg! – sziszegte Durio –, hanem énrám! Miközben eszelõs tempóban vágtak át az erdõn, az éteren át még hallották Durio szavait. – Ezt a harcot velem vívod meg… A szimbióta-fegyver sikolyát még mérföldekkel odébb is hallották, aztán egy pillanatra rá megrázkódott a föld, ahogy a gránát felrobbant, s az erdõ zöld lángtengerré változott.
Útban a találkozási pont felé, ahol a különbözõ feladatokkal megbízott szakaszok gyülekeztek, nem sok ellenál19
lásba ütköztek. Egyszer féltucat denevérszárnyú gargoyle csapott le rájuk, de az ûrgárdisták villámvetõi gyorsan szétzavarták õket. Kétszer tyranida harcosok ütöttek rajtuk, de a pokoltûz lövedékek elevenen marták szét az idegenek testét. Egyikük sem takarékoskodott már a lõszerrel – a célhoz ily’ közel elbukni mindennél keserûbb lett volna. Úgy tûnt, elesett testvéreik vérével váltották meg az életüket, s maga a Császár is úgy akarja, hogy õk ketten – a relikvia és a sarjmirigyek hordozói – életben maradjanak. A találkozási ponton egy Viharmadár várt rájuk, s a néhány csatatestvér – a kiküldött szakaszok zord túlélõi. Mind súlyos veszteségeket szenvedtek, bár õk, Forrin utolsó, életben maradt testvérei a legsúlyosabbat. Amikor megérkeztek, a harcosok alkotta kör közepén Davian Thule kapitány épp a szakaszvezetõk beszámolóit hallgatta. – Aramusz testvér – bólintott a kapitány, s most látszott csak, milyen mély árkokat véstek arcára az évek. – Jelentést! Aramusz lecsatolta övérõl az ereklyét tartalmazó tokot, és Thule felé nyújtotta. – A céltárgy, kapitány-testvér! A kapitány egy biccentéssel nyugtázta a szavait, majd átvette tõle a tokot, és odaadta a szárnysegédjének. – És a szakasz többi tagja? Aramusz az apotekáriusra sandított, mire Gordian leszegte a fejét. – Az én bûnöm, de nem tudtam megmenekíteni Durio testvér sarjmirigyét. A többieké – érintette meg finoman a nartheciumot – biztonságban. Thule kapitány ismét bólintott, s újfent Aramusz felé fordult. 20
– Az elmúlt idõk vállalkozásaiért súlyos árat fizettünk, s ez alól a mai sem volt kivétel. Elesett testvéreink neve soha nem merül feledésbe, s vigasztaljon miket a tudat, hogy õk már a Császár fényében sütkéreznek! Ugyanakkor az õ haláluk egyben azt is jelenti, hogy az Ötödik Hadtest jelenleg nem bõvelkedik szakaszparancsnokokban. Aramusz testvér… elismerésem a mai teljesítményedért! Az ilyet meg kell jutalmazni. – Ha engem ér a kitüntetés – húzta ki magát az ûrgárdista –, csak remélni merem, hogy érdemes vagyok rá. Thule komoran elmosolyodott, s megütögette a bûnbánat és vezeklés pecsétjeit, amit az Ötödik Hadtest minden csatatestvére viselt. – Már így is nagy teher, hogy az Elátkozottak közt szolgálsz, Aramusz testvér. A parancsnoki felelõsség csak egy újabb adag ebbõl, amit a nyakadba veszel. A becsülethez és a kitüntetéshez… nem sok köze van. De amíg hiszel a Császárban, a Káptalanban, és a saját képességeidben, az életed és halálod értelmet nyer! Még egyszer megveregette Aramusz vállát, majd a többi csatatestvérhez fordult, akik ugrásra készen figyelték az ellenségesen hallgató õsrengeteget. – Vérhollók! Mindenki a fedélzetre! Ideje, hogy végre magunk mögött tudjuk ezt az elátkozott helyet!
Aramusz és az apotekárius is becsatolták az üléseik masszív hevedereit, s ahogy a Viharmadár hajtómûvei életre keltek, egyre erõsödõ remegés futott végig az utastér falain. – Gordian testvér! – mondta halkan Aramusz, és tekintetét a nartheciumra szegezte. – Az elesett bajtársaink… 21
Egy pillanatra elhallgatott, mint akinek nehezére esik a kérdését szavakba önteni. – A tetteink súlya… az ár, amit fizettünk… szóval, érezted már valaha úgy, hogy… – Hogy elviselhetetlen a teher, amit hordozok? – húzta föl a szemöldökét az apotekárius. – Hogy amikor egy testvér élete fonala elszakad, az én kötelességem, hogy elvegyem tõle azt, ami tulajdonképp… az élet szikrája? Aramusz kényelmetlenül bólintott. – Kötelesség és teher – mondta végül az apotekárius. – De egyben dicsõség is. Olyan teher, amit az ember büszkén hordoz. Mert, ahogy a Krédóban is áll: „Míg a mag, melybõl új élet sarjadhat, visszatalál a Káptalanhoz, egyetlen testvér sem hal meg teljesen.” Ha innen nézed, akkor nem az életet veszem el tõlük, hanem épp a halhatatlanságukról gondoskodom. – De – hezitált Aramusz, s az ajkait keskeny csíkká préselte. – Durio testvér esetében… Gordian elkomorodott, s kelletlenül bólintott. – Durio testvér esetében én sem tehetek mást, mint hogy csatlakozom a gyászolókhoz, és emlékezem rá, amikor legközelebb megkondítják a Lelkek Harangját. Ezért… ezért olyan fontos, hogy mindenáron megmentsük a sarjmirigyeket. Mert akkor csak mi, harcosok, barátok és csatatestvérek gyászolunk, nem az egész Rend. – Remélem az én… halhatatlanságomról nem kell egyhamar gondoskodnod! – mosolygott keserûen Aramusz, mire a másik csak szomorúan megcsóválta a fejét. – Én is remélem, testvér – mondta halkan, s a szavait majdnem teljesen elnyelte Viharmadár hajtómûveinek dübörgése, ahogy maguk mögött hagyták a Prosperon halott világát. – Már ha az efféle remények valamit is számítanak.
22
EGY
A nap a keleti láthatáron tornyosuló hegyek szeszélyes árnyékát rajzolta a szélfútta sivatagra, s ahol a fény megérintette a talajt, az árnyéktócsákkal együtt az éj hûvös lehelete is semmivé foszlott. Mire delelõre hág, ádáz nyilai néhány óra alatt végeznek a legerõsebbekkel is. Davian Thule kapitánynak nem különösebben kellett aggódnia a déli hõség, vagy épp az éjszaka hidege miatt. Még a vérvörös erõpáncélja nélkül is képes lett volna életben maradni szinte bármilyen környezetben, a legmostohább körülmények között is. De azóta, hogy egy hónapja a Calderisre lépett, egyszer sem vált meg a vértezetétõl. Sivatagos világ volt, csupa kõ és tûzforró homok, s az elszórt települések mind a keleti láthatáron nyújtózó hegyláncon innen voltak. Azon túl, a nyugati féltekén vad orkok éltek, de a tucatnyi nomád törzsnek – az ezredéve itt élõ birodalmi telepesek leszármazottainak – eddig még nem sokszor gyûlt meg velük a bajuk. Nem sokan jártak az Aurelia szub-szektorba, s azon kevesek, akik mégis, általában nem vették a fáradságot, hogy ellátogassanak a Calderisre, ami valóban nem sok érdekességet tartogatott. 23
Ezek egyike volt az a tény, hogy a Vérhollók évszázadok óta toboroztak innen újoncokat a Vérpróbán, melynek ideje lassan ismét eljött. – Megtaláltad, õrmester testvér? Thule a mellette álló Küroszhoz fordult, aki – annak ellenére, hogy csak a felderítõk könnyített vértezetét viselte, s nem a gárdisták nehéz erõpáncélját – teljes jogú csatatestvér volt. Több mint egy évszázada õ képezte ki a Káptalan újoncait, és mindent elkövetett, hogy a neofitákból kiölje a becsvágyat, s helyette olyan dolgokra okítsa õket, ami segíthet egy ûrgárdistának életben maradni egy ellenséges univerzumban. – Nem – vette el szeme elõl a távcsövet a felderítõ. – Észak felé azonban mozgást és hõnyomokat észleltem. Akár a suk is lehet. Más világokon, ahonnan rendszeresen toboroztak, kolostor-erõdjeik álltak, s a helyi lakosság számára nem volt ismeretlen az Ûrgárdista Rend jelenléte és szokásai. Amikor ezeken a világokon elérkezett a Vérpróba ideje – a viadalé, mely során az aspiránsok a megtiszteltetésért harcoltak, hogy felvételt nyerhessenek a Rendbe –, küldöttek érkeztek az Omnis Arcanumról, a Vérhollók hatalmas erõd-hajójáról, hogy felügyeljék azt. Egy olyan világon, mint a Calderis, a próba sokkal idõigényesebb mûveletnek bizonyult. A lakosok túlnyomó része folyton vándorló, nomád törzsekben élt, s köztük fellelni a megfelelõ regrutákat, heteket – néha hónapokat – vett igénybe. Volt ugyan néhány állandó település – mint például a nagy, központi sivatag szívében álló Argus városa –, de ezektõl eltekintve a helyiek java bárhol lehetett a keleti féltekén. 24
Egyedül az nyújtott némi segítséget a gárdistáknak, hogy a törzsek minden évben ekkortájt gyûltek össze azokon a helyeken, amiket a saját, erõsen eltorzított alsógót dialektusukban suknak neveztek. A hagyomány diktálta, hogy az év során megszerzett javakat itt cseréljék el. Ekkortájt köttettek a házasságok, s ez alatt az idõ alatt járult mindenki a templomokba, hogy a távoli Terrán élõ urukhoz, az Istencsászárhoz fohászkodjanak. A gárdisták egy héttel ezelõtt masíroztak ki Argusból, hogy bejárják ezt a vidéket, de az itteni sukra még mindig nem sikerült rábukkanniuk. Márpedig eddig alig egy maroknyi újoncot sikerült összeszedniük, s a jövõ hónapra tervezett Vérpróbát ennyi aspiránssal képtelenség lesz megtartani. Enélkül azonban nem tudják kiválogatni a rátermetteket, akik testileg és lelkileg is képesnek tûnnek arra, hogy feltöltsék velük a Vérhollók megfogyatkozott sorait. – Szedd össze az embereidet! – utasította Küroszt a kapitány, s lassan az egyik sziklatömb árnyékában várakozó Rinók csapatszállítók felé indult. – Bízom a megérzésedben. Mi is északnak indulunk. Thule már hosszú évek óta vezette az Ötödik Hadtestet – az Elátkozottakat, ahogy a többi csatatestvér hívta õket –, s volt idõ, amikor egy ilyen jelentéktelen misszióval kapcsolatban fel sem merülhetett volna a neve. Gyõzelmet gyõzelemre halmozott, minden feladatot körültekintõen, és minimális emberveszteséggel hajtott végre… aztán egy évvel ezelõtt a Kronusra vezényelték õket. Embereket öltek. Embereket, a Birodalom polgárait, akik még csak nem is voltak eretnekek, csak… félrevezették õket. És annak ellenére, hogy ezt a feladatot is sikerrel teljesítette, folt esett a becsületükön – az övén, s az egész Vérholló Rendén egyaránt. 25
Ezután már nem õt kegyelték a Rend titkos vezetõi, s bár nyíltan soha nem kritizálták, attól a naptól kezdve már csak apró, jelentéktelen feladatokkal bízták meg az Ötödik Hadtestet. S ez a calderisi újonctoborzás volt mindennek az alja. Korábban véres ütközetekben vettek részt, seregekkel mérkõztek, most meg… egy kiégett világ romjain bóklásznak már hetek óta, s egy maroknyi nomádot hajkurásznak, remélve, hogy akad köztük olyan, akit besorozhatnak. Lehet-e ennél mélyebbre süllyedni? Lesz még idõ – nem is olyan soká – amikor Davian Thule kapitány elátkozza a saját ostobaságát, amiért egyáltalán feltette magának ezt a kérdést. De csak az után, hogy ráébred, mindig lehet mélyebbre süllyedni.
Míg Kürosz összegyûjtötte a nomádok nyomait kutató felderítõit, a kapitány odaballagott a csapatszállítókhoz. Féltucat szervitor tüsténkedett a Rinók körül, s a Rend szolgálóinak felügyelete alatt ellenõrizték a két páncélos állapotát. A Rinók mellett, a felkelõ napot bámulva, Palmariusz káplán állt. Az Ötödik Hadtest spirituális vezetõje tapasztalt, hallgatag férfiú volt, aki szinte mindig ezüstös halálfõt mintázó maszkja mögé rejtette érzéseit. Szénfekete páncélján – a rosariuson – tisztítójelek, fegyverövére erõsítve szent szövegekkel teleírt szalagok, s a kezében a crozius arcanum, a hosszú pálca volt, melynek csúcsdísze egy kitárt szárnyú birodalmi sast formázott. A káplán vértezete, és a nyakában függõ, hollóforma medál 26
