A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Kosáryné Réz Lola: „Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen…” (Válogatás selmecbányai és Szentimrevárosi versekből) ........................................................... 2 Szappanos Gábor: Szindbád, a léghajós (novella) .................................................................. 5 Kiss Irén versei ........................................................................................................................... 14 Szlafka Zsófia versei ................................................................................................................. 15 Pál Ferenc: „Hadúr” szavunk nyomában (nyelvészeti esszé)................................................. 16 XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VIII. Nagy Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben (tanulmány) .............. 22 EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVI. RÉSZ Konrad Sutarski: Történelmi bevezető a magyarországi ukrán irodalomba (Sutarski Szabolcs fordítása) .................................................................................................... Jaroslava Hartyányi: Magyarországi ukrán irodalom (novella) ........................................... Grigássy Éva versei ................................................................................................................... Smorgun Okszana versei és novellája .................................................................................. Valentina Zincsenko versei (Grigássi Éva és Kótyuk István fordításai) ................................ Ukrán szerzők életrajzai ...........................................................................................................
34 35 38 39 42 44
VILÁGBESZÉD Dino Buzzati (Olaszország) novellái (Pál Judit fordítása) .................................................... 45 Stefano Benni (Olaszország) novellái (Pál Judit fordítása) .................................................. 48
MERÍTETT SZAVAK Ébert Tibor versei ...................................................................................................................... Barcsa Dániel Brüniszkáld (beszély 14. folytatás) .................................................................... Lőrincz P. Gabriella versei........................................................................................................ Radnai István: Vissza az anyaölbe – küldenek (vers) ............................................................ Botz Domonkos: „Nehéz idők” (novella) ................................................................................ Novák Imre: Mesék és szellemek (Haiku-füzér) ..................................................................... Budaházi István: Négy nyári haiku ......................................................................................... Aknay Tibor: A bosszú (novella) ...............................................................................................
61 63 68 69 70 71 74 74
TÁJOLÓ Deák-Sárosi László: Aki próféta volt saját szülőfalujában – Páll Lajos (1938–2012) ........ Major Zoltán: Belvedere – Malvedere (Szép kilátás – rossz kilátás) – Az egyéni és nemzeti sors kegyetlen útjai (tanulmány) ............................................................................ Bágyoni Szabó István Toronygombi feljegyzések (emlékirat 14–15. rész) .......................... Soltész Márton: Alibi – A szerkesztő „előszava”....................................................................... Szász István Tas: Kolozsvár neveltje, Budapest kedvence, Körösladány remetéje – Asztalos Miklós történész-író bemutatása (tanulmány) ....................................... Lukáts János: A számon kért évtizedek (Aknay Tibor ... novelláskötetének) .........................
81 81 88 90 90 95
E lapszámunkat Gy. Kamarás Kata kerámiatárgyai illusztrálják. A borítókon Balázs Tibor verse, Madarász Imre jegyzete és Gy. Kamarás Kata keramikusművész bemutatása található.
PoLíSz
Kosáryné Réz Lola
„Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen…” (Válogatás selmecbányai és Szentimrevárosi versekből) Ki tehet róla?
Hol keressem?
Mikor a szél a kályhában morog, S fénylenek fázó fán a gyöngysorok, A tél a könnyét egyre-egyre szórja, Vajon miért sír? Ki tehet róla? Csukott szájjal hallgatnak a kapuk. Ameddig látok, nincs előttem út. Sáros lábnyomok fúlnak be a hóba, De újak jönnek. Ki tehet róla? Ilyenkor álmodok sok bús mesét, Királyfit… Sóváran néz szerteszét… Ő is, én is beleszédülünk a hóba, S nem látjuk egymást. Ki tehet róla?
Keresem az igazi dalt, Keresem az örökszent eszmét, S keresem a férfit, a nagyot, A szívem-lelkem legszentebbjét. Keresem az erős hatalmast, Aki mellet sohase féljek, Aki rám ismerjen, s nevezzen Örök lelke másik felének. Ki mondja meg, hogy hol találom? (1910)
(1909)
Egy tündérkastélyt álmodtunk Egy tündérkastélyt álmodtunk mi régen. Emlékeztek rá még, gyerekek? Egy tündérkastélyt nyírfaerdőszélen. Atyánk lenne ott a tündérkirály, Drága jó anyánk a tündérkirályné, S mi ülünk hatan a lábainál. Szakácshad főzzön pompás lakomát, És anyánknak más dolga ne legyen: Sétálni velünk szép szobákon át, Ruhája ott majd ne legyen sötét, Hozunk ezüstös, lágy selymet neki, S száz varrónő varrja új köntösét. Szerelmespár
2
Megnőttünk. Hatan hatfelé megyünk, De egyikünk sem feledi soha:
A történelem faggatása Azt a kastélyt fel kell építenünk! Halk rímeket szőtt sóhajos szívem, Most összegyűjtve könnyes áhítattal Épülő tündérvárunkhoz viszem. (1912)
Az öreg város Messze csatáznak a nehéz hadak, Tűzfény csap fel körül a szemhatárrul, A szél halálsóhajt cipel magával. De itt álmos szemekkel, hallgatag Az öreg város maga elé bámul. Régi gáláns kalandokon nevetnek Álmukban a soklépcsős régi házak. Elüt, mint fényes gyűrű vén kezen, Fehér fala néhány új épületnek. Azok itt búsak. Unatkoznak. Fáznak. Tud-e valamit róla, hogy mi történt? Sírva járnak most utcáin sokan. Fényes bádogtetőit mind leszedték, Harangjait letépték, összetörték, – Itt gubbaszt megkopottan, rongyosan. De agg fején örökifjú fenyő! Nézd, hogy virul! Mily bátor!… Mily kevély… Mint régi elvek makacs harcosa, Ki nem érzi, hogy múlik az idő… Jöhet új jelszó… Örökegy a cél. Oh, itt csönd van. Itt megpihenhetel, Te fáradt vándor, ki oly messzire vágysz. Nagyapáink mind boldogan nyugosznak, Itt minden régi álmokat lehel, S az alvókra a vén Szitnya vigyáz. S jöhetne bár új villámok esője, Minek tüze a vén hegyekre ráhull, Akkor is álmos szemmel, hallgatag, Régi s jövendő gondjain tűnődve Az öreg város maga elé bámul. (1916) 3
PoLíSz
A vén város
Templomba megyek
A régi város már csak álom, de mindig látom. Egyre látom. A szívem hozzá visszadobban Mindegyre jobban. Egyre jobban. Évek telnek: csak jobban fájhat, Gyógyíthatatlan ez a bánat. A föld üzenget értem, látom, Túl éveken és túl határon. Várnak reám az agg hegyek S az erdők a város felett. Testemet: otthon megnyugodni, Lelkemet: otthon kóborolni. Gallyszedő gyermeket vezetni, Szegény bányásznak aranyat lelni.
A templom mellet az üres telket A hó belepte már. A Gellérthegy lejtőire Sipkás gyerekhad kedvire Vígan szánkózni jár. Vígan szánkózni jár. Egyedül megyek a templomba, Bizony, magamba’ már. A másvilág felhőire Az édesanyám kedvire Tán sétálgatni jár? Tán imádkozni jár? De én nem vagyok szomorú. Meg kell nyugodnom már. Egy hópihe, száz hópihe, Édesanyám drága szíve, Mennybéli csókja száll.
Apáim mécse ott világít, – Kis bányamécse, – mindhalálig.
Nem, igazán, mért könnyezem? Jobb így őneki már. Fáradt volt, most pihenhet ő, Szíve fájt, most örvendhet ő, S mindünket hazavár. Mindünket hazavár.
(Budapest, 1933)
(Budapest, 1943. január)
Istenem, engedj ott pihennem, Máshol lidérc a láng szívemben.
A csont ott nyugszik – Édesapám sírjára – A csont ott nyugszik, ahová letették, Akár otthon van, vagy akár csak vendég. A léleknek minden határ szabad, – Ott jár a selmeci hegyek alatt. (Budapest, 1936)
4
A történelem faggatása
Még egészen sötét van Még egészen sötét van, A főváros aléltan Fekszik hideg helyén. Aranyport szór a lámpa Az utca híg sarába, S egy árnyék jön felém.
Fekete halk sereggel Indul el minden reggel A hívők bánata, Porig alázva bujdos, Millió szív az Úrhoz, S enyhülve tér haza.
Az árnyék nő és elmegy, De itt is, ott is egy, Velük fut az enyém. Utunk közös és néma, Távolról int felénk a Templomból sárga fény.
Világos már a nappal, És ősi gonddal, bajjal A munkanap van itt, És átok és hazugság Harsogja át az utcát, De bennünk csönd lakik. (Budapest, 1955)
_______
Az írónő verseivel emlékezünk születésének 120. évfordulójára, s egyben közhírré tesszük, hogy december 7-én Emlékkonferenciát rendez a Kráter Műhely Egyesület a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. A tervezett Konferencia anyagából e számunkban még közöljük egyik unokája visszaemlékező írását. – A szerk.
Szappanos Gábor
Szindbád, a léghajós Szindbád elmélyülten tanulmányozta a díszes régi pesti ház kapualjának szenvedő arcú Atlaszát. Meg is érintette a titán dagadó karizmát, mellyel a fölötte lévő erkélyt tartotta a másik oldali sorstársával együtt. Míg Szindbád a karon repedező vakolatot szemlélte, amely épp úgy darabokban pergett le róla, mint a mai nők testéről az olcsó barnító krém, az utcán elhaladók Szindbádot szemlélték épp ily elmélyülten. Szindbád ugyanis nem kőműves volt, és nem állványról vizsgálta Atlaszt, hanem a levegőben lebegve. S ami még különösebbé tette a látványt, az egy pórázféle volt, amely Szindbádot a derekánál tartotta, mint tetőn dolgozó munkást a biztonsági kötél. – Maga mit csinál itt, uram? – szólt fel hozzá egy középkorú nő. Szindbád már a kérdés elhangzása előtt kezdett visszaereszkedni a földre, de utána ereszkedése felgyorsult, mintha a gravitáció egyszeriben sokkal erősebben hatott volna rá, vagy a titokzatos felhajtóerő hagyott volna alább. Az a veszély azonban szemlátomást nem fenyegette, hogy lezuhan a földre – valami láthatatlan kéz a földet érés előtt lelassította mozgását, mintha a kéz gazdájának feltett szándéka volna, hogy Szindbádnak semmi bántódása ne essék.
5
PoLíSz A nő megfigyelte, hogy a póráz másik végét a szépséges virágokat, többek közt feketére festett rózsákat, valamint a mindenféle mintázatú leveleket és szőlőfürtöket formázó kovácsoltvas kapu oldalsó vasrúdjához rögzítették, mégpedig lakattal. Miután Szindbád leereszkedett, a nővel szemközt, látszott, hogy az „úron” a bőrpóráz egyszersmind nadrágszíjként is funkcionál, mert nadrágja szíjtartó lyukain volt átbújtatva, a slicc fölött viszont, az övcsat helyén szintén lakat fityegett, nem is akármilyen, hanem kódzáras, mint fontos ügyvédek, üzletemberek, kémek aktatáskáinak zárszerkezetén megfigyelhető. – Erényöve van, uram, vagy mi? – kérdezte a nő. – Igen, hölgyem, így is mondhatjuk. Kikötött a feleségem, mint egy kutyát, hogy amíg ő a mellettünk levő áruházban göncöket nézeget magának, én ne szökhessek el inni a szemközti kocsmába. – De akkor miért nem ment be vele inkább az áruházba? – érdeklődött az asszonyság, aki – ahogy a hajós végigmérte – meglehetősen csinos darab volt, az a fajta, aki finoman sminkeli magát, aki tudja, mit kell kiemelnie vagy épp eltakarnia. Szindbád az ilyennel régebben bármikor elment volna egy fordulóra. – Azért, mert utálok göncöket nézni az asszonnyal, rendkívüli módon fáraszt az efféle tevékenység. Hihetetlenül kimerítő, és ürességérzettel tölt el. A férfiak általában így vannak ezzel… – És ezért inkább megvárja idekint… – Inkább. – Értem… Jaj, ugye nem tartom föl?! És nem vagyok indiszkrét a kérdezősködésemmel? – De, indiszkrét, mert semmi köze hozzá, de szívesen beszélgetek idegenekkel, kell egy kis változatosság. Unalmas állandóan csak a feleségemmel beszélgetni… Tudja, nemrég házasodtam, életemben először, ötvenéves fejjel, mert az életben egyszer mindent ki kell próbálni. Mit szeretne még kérdezni? – Ugye megérti a kíváncsiságomat, ne haragudjon rám. Főleg azt szeretném tudni, hogy miért és hogyan volt képes ott a magasban lebegni, mint egy lufi. – Persze, megértem, hogyne! Tudja, én a nőkkel mindig nagyon türelmes vagyok, mert világ életemben nagyon szerettem őket. És akit szeretünk, azzal türelmesek vagyunk, ráadásul igyekszem jó keresztény is lenni, márpedig szerintem a legfőbb keresztény erény a türelem. Sokkal fontosabb, mint – mondjuk – a Szentháromságban való hit. A nő ekkor mintha elvesztette volna a fonalat, látta ezt jól Szindbád, és mosolygott magában. Azért nem nyíltan, mert nemcsak türelmes, de udvarias is volt, és nem óhajtotta megsérteni a hölgyeményt titokzatos mosolyával, amelynek az okát amaz valószínűleg nem érti. Tisztában volt vele, keserves tapasztalatok árán megtanulta, hogy a nők nem értik az iróniát, összezavarodnak tőle, és megsértődnek. Rájött, hogy csak az egyszerű beszédformákat értik, a bonyolultabbakat csupán a tudós nők. – No, de visszatérve a kérdésére: az utóbbi időben nagyon sokat foglalkoztattak magasröptű gondolatok, mint például hogy van-e Isten vagy nincs, hogy 6
A történelem faggatása Jézus Urunknak mennyiben isteni és mennyiben emberi a természete, hogy példabeszédeit miért értették nehezen a kortársai, valamint hogy az újszövetségi iratokban minden szent igaz, de nem szó szerint, hanem metaforikusan… – lendült bele a magyarázatba, de rájött, hogy bár most nem ironizál, a nőt valószínűleg ez nem nagyon érdekli, úgyhogy végül válaszolt: – Tehát amikor ilyesmiken gondolkodom, azt veszem észre, hogy elkezdek emelkedni a földről, mint egy lufi, ahogy fogalmazni méltóztatott, és csak emelkednék, emelkednék, ha meg nem állít valami, vagy vissza nem húz a földre. Megállítani például egy ilyen póráz tud, vagy ha zárt helyiségben vagyok, a plafon, a földre pedig legfőképp az húz vissza, ha elhagyom a magasröptű gondolatokat, és ismét földi dolgok járnak a fejemben. Abban az esetben, ha – mondjuk – elkezdek a csülkös pacalra gondolni, szinte azonnal zuhanórepülésbe kezdek, tehát nagyon kell vigyáznom, hogy legyen némi átmenet az égi és a földi dolgok között, hogy elkerüljem a szerencsétlenséget. Sosem szerettem hullámvasutazni, vagyis csak ifjúkoromban, amikor még bohó voltam, és jó volt a gyomrom… A nő tágra nyílt szemében Szindbád azt látta, hogy most már egyenesen bolondnak tartja, de nem érdekelte. – Miért, mi a gond a csülkös pacallal? Ha jól készítik, egyenesen mennyei… „Na, jól van, humora legalább van” – gondolta a hajós, de aztán az is megfordult a fejében, hogy hátha csak önkéntelenül szaladt ki a nő száján, és nem szójátéknak szánta… Aztán így felelt: – A csülkös pacal ízével semmi gond, drága hölgyem, ellenben a szellemre gyakorolt hatásával annál több. Oly nehéz étel, hogy a puszta gondolata is valósággal lerántja a szellememet a földre. Ha, példának okáért, bécsi szeletre gondolok, akkor zuhanásom már nem oly sebes, mint a pacal esetében, és ha, mondjuk, paprikás csirke tekergőzik agytekervényeimben, akkor már „csak” esem… De ha főtt rizs felé poroszkálnak a gondolataim, esésem szinte észrevehetetlen, akár egy puha tollpihéé. És az ételek sorát a brokkoli zárja, mert ha ez merül fel bennem, lebegek tovább. Ez egyébként érdekes megfigyelés volt, mert a brokkolit amúgy nem szeretem, de tudom, hogy kiváló élettani hatású zöldség, rákmegelőző, antioxidáns, satöbbi. És ha összevetem az étkek két végpontját, a brokkolit és a csülkös pacalt, a különbség ég és föld. Ha megeszem egy tányérnyit ebből a kelféléből, a szellemem szárnyal – és én magam is! –, szinte röpül a papíron a tollam (íróféle volnék, ha még nem mondtam volna), csülkös pacalos ebéd után viszont alig jut eszembe valami… És ekkor a nő feltett egy olyan kérdést, amelyen Szindbád egészen meglepődött, oly elmélyült figyelemről tanúskodott. – Ha a szelleme szárnyal, a tolla meg röpül a papíron, egyszersmind ön is szárnyal, de legalábbis fölemelkedik a teste, a kettőt hogy képes csinálni egyszerre? Úgy értem, hogyan tud írni a levegőben lebegve? Miközben beszélgettek, mindenféle emberek jöttek-mentek körülöttük: pincsiket vagy görényeket sétáltató, platinaszőke hajú, szolibarna dámák magas sarkú cipőben, magasra tolt fenékkel, amelynek vágásába olykor becsípődött az alatta lévő tangát is sejtető, leheletvékony anyag; lecsuklyázott kerecsen7
PoLíSz sólymot vállon sétáltató ősmagyar férfiú talpig nemzeti díszben; forradásos képű, tetovált brazil fiúk márkás atlétában vagy selyemsuhogású szabadidőruhában két autófeltörési kísérlet között; öltönyös, fontoskodó arcú, kopaszra nyírt, ma született malac bőréhez hasonló fejbőrű, szemüveges urak, a globális pénzhatalom képviselői; pisi- és öregségszagú elhanyagolt kisnyugdíjasok, az emelkedő árak miatt szüntelen sopánkodva; egészséges fejbőrű, nyakra gyúrt fiatalok két jóleső zsidózás között; és bohém művészek, akik már délután egyik kocsmából a másikig vándoroltak… most épp a Wichmannba tartottak, mert éppen nyitott. Történetünk színhelye ugyanis a Király utca. Miközben a hölgy feltette kérdését Szindbádnak, még egy aprót lépett feléje: a hajós most vette csak észre, hogy lassan annyira megközelítette az ismeretlen érdeklődő, hogy már a személyes szférájába is behatolt, szinte a képébe suttogott. Minél közelebb jött, annál halkabban beszélt, mintha hétpecsétes titkokat mondana neki. – Nos, kérdésére válaszolva, drága hölgyem… De, úristen, hiszen még be sem mutatkoztam! Szindbád vagyok, a hajós. Önben kit tisztelhetek, s ezúttal én esedezem a bocsánatáért, ha netalán túlságosan tolakodó lenne a kérdésem! – Játékból, vagy tán spontánul alkalmazkodva beszélgetőpartneréhez, Szindbád e szavakat szintén suttogva ejtette ki. – Koch Vilma, egyedülálló nő vagyok. Nomen est omen, Szindbád, nagyon jól főzök, és révült élvezettel hallgattam eszmefuttatását az étkek fajtái és a szellem emelkedettsége közti összefüggésről. De tényleg, térjünk már vissza egy pillanatra az eredeti kérdéshez: hogyan tud írni, ha közben lebeg? – Az utolsó szavakat Vilma már szinte lehelte, nem is suttogta. – Tudja, Vilma, mindenre van megoldás: írás közben az íróasztal két lábához szíjazom magam, s mivel az íróasztalom igen nehéz bútordarab, nem emelkedem föl. – Nem kellemetlen állandóan leszíjazva lenni, Szindbád? – suttogta fátyolos hangon és fátyolos tekintettel Vilma. – Szíjak tartják ülve, ha ír, póráz tartja, hogy el ne szálljon, vagy el ne menjen kocsmázni… Nem érzi magát rabnak ebben a házasságban? – faggatta tovább a nő, és gyengéden rátette kezét a hajós alkarjára. – És akkor mi történik, ha a nőkre gondol?... Úgy értem, a lebegéssel. Tényleg, játsszunk egy kicsit, a kedvemért! Naaa… – csábította Vilma a hajóst, aki arra gondolt, hogy a felesége bármikor kiléphet az áruházból. Szerencse, hogy szilárd talaj volt a lába alatt. – Mit játsszunk, Vilma? – Azt, hogy most fölemelkedik egy kicsit, majd énrám gondol – állt kacér kisterpeszbe, csípőjére téve mindkét kezét –, és meglátjuk, mi történik: sülylyed-e vagy emelkedik. Aztán gondoljon a feleségére, és akkor is figyeljük, mi lesz. Na? – Rendben, de csak a maga kedvéért, Vilma kedves, ha más nő állna elő ilyen szeszélyes ötlettel, nem mennék bele. Ha más akarná kipuhatolni az érzéseimet, nyomban elutasítanám. Tudja, a mai világban már minden adatot tudnak 8
A történelem faggatása rólunk, még azt is, hogy milyen gyakran, hol és mikor végezzük a nagydolgunkat, egyedül a legbensőbb gondolatainkat és legmélyebb érzéseinket nem képesek még kiolvasni semmiféle műszerrel. Ezért mindig óvakodom attól, hogy ezeket bárkivel is megosszam, de magácska, Vilma drága, olyan kedves és közvetlen, hogy úgy érzem, bízhatom magában. Egyébként is, bármerre mozdulok el a játék közben, abból – szigorúan véve – még nem következik… – Ne is folytassa, drága Szindbádom, én mindent tudok magáról, mert olvastam az összes könyvét, és betéve tudom mindegyiket, nem volt nehéz rájönnöm, hogy művei szinte mind önéletrajzi ihletésűek, és hogy majdnem mindig önmagáról ír. – Persze, de azért néha ügyesen leplezem, mert az összes szereplő kap belőlem valamit… – Na, egy szó mint száz, Szindbádom, ismerem magát, mint a tenyeremet, nincs előttem titkolnivalója… Akkor tessék, emelkedjen fel, aztán méltóztasson először rám gondolni. „Hm – gondolta a hajós, vagy ezúttal inkább léghajós –, már egészen kisajátít ez a Vilma, a teljesen személytelen »uram«-tól lassan eljutott a »Szindbádom«-ig… Egészen összezavart a rajongásával… Na, mire gondoljunk a emelkedéshez? Legyen mondjuk… mondjuk… Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének »Szeretet-himnusza«. Ettől garantáltan emelkedem… »Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az öszszes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek…«” Amikor idáig jutott, abba is hagyta, mert már jó másfél méterre elszakadt a földtől, de nem akart egészen Atlaszig emelkedni. – Na, most akkor magára gondolok, Vilmácska! – Jó, figyelek! A hajós rövid idő alatt tényleg megkedvelte Vilmát, és éppen ezért úgy vélte, ildomtalan volna becsapni azzal, hogy gondolatban a „Szeretet-himnuszt” folytatja, hogy biztosan emelkedjen, s ezzel nyilvánvalóan Vilma kedvére tegyen. Ezért inkább – ígéretéhez híven – újdonsült nőismerősére gondolt, ami egyébként nem volt veszélytelen vállalkozás, tekintettel arra, hogy amikor nők jártak a fejében, legfeljebb lebegett, de inkább süllyedni szokott vagy éppenséggel zuhanni… Ám amikor nekikezdett, mégsem volt nehéz dolga: „Ó, Koch Vilma, te drága nő, magad mondtad, hogy »révült élvezettel« hallgattad eszmefuttatásomat az ételekről és a szellem emelkedettségéről! S láttam szép kék szemedben, és hallottam selymes, suttogó hangodban az égi tűz izzította igaz, tiszta szeretetet irántam. Te azt mondtad, ismersz, mint a tenyeredet, de én is ismerlek, mert egy pillantásodból kiolvastam, milyen őszinte, szeplőtelen szerelemmel viseltetsz irántam. Ahogy kedves, meleg tekinteted fátyolossá vált, mikor rabságomról beszéltél, tudtam, hogy szereteted – ahogy Szent Pálnál olvassuk – »türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem 9
PoLíSz keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat sem rója fel.« Ez utóbbira ékes példa, hogy nem róttad fel nekem, hogy legszívesebben átugrottam volna a kocsmába, míg az asszony göncöket nézeget… Először – dőre módon – azt feltételeztem, hogy te is hasonló vagy a többi balga nőhöz, nem érted az iróniámat, de ha mindent olvastál tőlem – ráadásul, a magad szabad akaratából, minden kényszer nélkül –, akkor óhatatlanul értened és élvezned kell… Isten áldjon meg, Koch Vilma, ezer nő közül egy vagy, aki értesz…” Tovább is dicsérte volna magában Vilmát, ha meg nem riad attól, hogy a válla valami keménybe ütközik: annyira felemelkedett ismét, hogy nekiment Atlasz izmos karjának… Szeme felpattant – tudniillik mindeme szépet és jót csukott szemmel gondolta Koch kisasszonyról –, talán hogy elmélyültebben összpontosíthasson. Amint lenézett Vilmára a magasból, sugárzó és biztató mosoly fogadta, és a következő szavak: – Nagyon meggyőző volt, Szindbádom, most már leereszkedhet, nehogy elszálljon itt nekem, mint a győzelmi zászló! – Tudja mit, Vilmácska? – mosolygott vissza a hajós. – Hogy ne emelkedjeksüllyedjek itt föl-le, mint egy megkergült léghajó, s hogy ne okozzunk csődületet a forgalmas utcán, itt és most elkezdek a feleségemre gondolni. – Rendben, léghajóskapitány úr! – Ahogy Szindbád lepillantott Vilmára, mielőtt ismét lehunyta volna a szemét, mélyen belátott kétfelé tekingető dús körtemellei közé. Ezúttal a vágytól nyalta meg a szája szélét – máskor az idegfeszültség miatt szokta. „Kornélia, te álnok kígyó! Hazudtál nekem, te is olyan vagy, mint az összes többi! Azért vetetted el magad velem, mert azt hitted, olyan híres leszek, hogy dőlni fog hozzám a pénz, s dologtalanul plázázhatsz meg vásárolgathatsz meg illegetheted magad! Csak arra kellettem volna neked, hogy a remélt rengeteg lében és a dicsőségem fényében fürödhess. A dicsőség megvolt, de a lé csak bokáig ért a medence alján, egy ideig tapicskoltál benne, aztán eluntad, és rabszolgamunkára kényszerítettél. Odaláncoltál, mint egy fegyencet, a gályapadhoz napi tizennégy órán át, az íróasztalhoz erősítő szíjazat eleinte erre készült. Aztán amikor teljesen elapadt az ihletem, lélektelen favágómunkára fogtál: fordítsak ócska, igénytelen regényeket… ami miatt aztán kezdett teljesen kiszikkadni a tehetségem. Amikor a szíjakat javíttattad, rám zártad az ajtót, mint Laborfalvi Róza Jókaira, de az a nagy különbség Jókai felesége és teközötted, hogy neked nem a színészethez, hanem csak a színészkedéshez van tehetséged…” A hajósnak ismét felpattant a szeme, amikor idáig jutott, de most azért, mert ismét szilárd talajt érzett a lába alatt. Legnagyobb meglepetésére Vilma egy gyors csókot nyomott a szájára. – Jaj, vigyázzon, Vilmácska, nehogy meglásson a feleségem! – Magát ezek után még érdekli, hogy mit lát a felesége és mit nem?! Hagyjuk a feleségét! Mit szólna hozzá, ha megszöktetném, hajóskapitány úr? – meredt rá Vilma nagy szemekkel, de huncut mosollyal. – A világtörténelemben a férfiak szokták a nőket megszöktetni, de ne okvetetlenkedjek, ugye, Vilma, fordítva is történhet, ha a helyzet úgy hozza? 10
A történelem faggatása – Hát, persze, Szindbád, de hiszen maga már annyit élt és annyi írt, hogy tudhatná magától is… – Hogyne, Vilmácska, de azért mégis meglepő ez a fordulat… Győzzön meg egy kicsit, hogy érdemes elszöktetnem magam magával, kérem… – Hajóskapitány úr, ezen akár meg is bántódhatnék, ha nem ismerném eléggé az írásaiból, ha nem tudnám, hogy milyen gyermeki lélek, hogy mennyire vágyik a biztonságra. Úgyhogy a következőket tudom mondani: nekem nem kell a lé, mert van éppen elég. Ügyvéd vagyok, úgyhogy jó szakmai tanácsadója is lenne, ha válni akarna a feleségétől… Egyik specialitásom a bontóper, a másik az ingatlanügyek. Magának nem kellene pénzt keresnie, mert a pénz már megvan és meglesz, hanem csak írhatná azt, amihez kedve van. Soha többé nem lennének anyagi gondjai. A hivatásának és a pihenésnek számos helyen tudna hódolni… – Én elsősorban magácskának hódolnék, drága Vilma… – Maga kis kotnyeles, ne szóljon közbe, még nem fejeztem be! Van téliesített nyaralóm Balatonföldváron, a Mátrában, van egy Szantorinin… – A kedvenc görög szigetem. – Tudom, Szindbádom, azért említettem. És van egy Marokkóban, ha előtörne magából a keleti múltja, bár ha jól meggondolom, Marokkó igencsak nyugatra van tőlünk, de mindegy, a kultúrája mégiscsak iszlám, tehát ott beleringathatná magát az ezeregyéjszakás hangulatba. – Mmmmmm… – kéjelgett Szindbád lehunyt szemmel, elképzelve az izgalmas utazások, a változatos élet, a sok pihenés és a gondtalan alkotás gyönyörűségét, s mindezt egy szeretett nő oldalán. – Ismerem a vágyait, Szindbádom, az írásai mindent elárulnak. Nem kellene elvennie feleségül, nem is kellene állandóam együtt élnünk, találkozhatnánk, amikor mindkettőnknek jólesik. Annak azért örülnék, ha meg tudna szeretni, mert én a szellemébe már most szerelmes vagyok, és érzem, hogy ez a szerelem a fönti régiókból máris vándorol lefelé, a lelkemen át az altestembe… Tudja, mindig csodáltam az igazi művészeket, tiszteltem őket, amiért képesek mindent feláldozni, hogy az égből kapott tehetségüket kibontakoztassák… Tetszem azért magának egy kicsit, léghajóskapitány úr, így első látásra? – Jaj, Vilmácska, hogyne tetszene! – S szavainak nyomatékaképpen enyhén elemelkedett a talajtól. – Ó, köszönöm, Szindbádom, bizonyságot kaptam! Látom, igazat szólt! – Szívesen részletezném, hogy mi tetszik magában mint nőben, nehogy azt higgye, hogy csupán a gondtalan élet, amit ígért, de már elég régóta beszélünk, Kornélia bármikor kiléphet vérpiros ruhájában és rózsaszín, strasszköves strandpapucsában, egy halom vásárolt holmit nyalábolva, úgyhogy szerintem lépjünk a tettek mezejére, és kezdje el a szöktetésemet. De máris itt az első akadály: ide vagyok kötve. – Jaj, Szindbádom, ugye ezt nem mondja komolyan?! Kit érdekel a köldöke alatt fityegő hülye kis lakat, meg a másik?! Na, miből van a maga póráza? – Bőrből… – válaszolt engedelmesen a hajós. 11
PoLíSz – Na látja. A bőrt szépen elvágjuk, lakatostul itt hagyjuk Kornéliának emlékbe, legyen vele boldog, mi pedig szépen lelépünk. – Azzal Vilma a válltáskájából elővett egy kis körömvágó ollót, és elnyiszálta Szindbád köldöke alatt a pórázt. A három-négyméteres bőrcsíkot gondosan föltekerte a bal csuklójára, mint békeidőben háziasszonyok a fonalgombolyagot, majd az egészet a kovácsoltvas kapu egyik levelére akasztotta, az oda felhelyezett lakat mellé. Nehogy egy járókelő megbotoljon Szindbád egykori rabságának bizonyítékában. Két hónap és tizenhárom nap múlva Szindbád már Szantorini fővároskájának, Fírának a legszélén, egy lakályos, vakítóan fehér kicsi házikóban pihente ki a válás fáradalmait, és próbálta elfelejteni a depressziós magyarországi közhangulatot. Szerette a hazáját, sosem lett volna képes örökre elszakadni tőle, de most nagyon elege lett belőle, és ezúttal Vilmácska jóvoltából meg is tehette, hogy huzamosabb időre elszakadjon otthonról. A válóper viszonylag simán zajlott, nem Kornélia jött ki nyertesként belőle, hiszen bizonyíték is lett rá, hogy kétévi házasságuk alatt rendszeresen csalta Szindbádot, amit a hajós mindvégig sejtett is. Úgyhogy különválásuk után még azt a szemernyi sajnálatot sem érezte iránta, amit – perverz módon – azok iránt a nők iránt is mindig érzett, akik fájdalmat okoztak neki, vagy a szeszélyeikkel valósággal az őrületbe kergették. Vilmácskával minden meglepően zökkenőmentesen alakult, úgy, ahogy ígérte, bár Szindbád hosszú-hosszú hónapokig éberen figyelt, nincs-e valami turpisság a dologban: nem csúszik-e lassan és szinte észrevétlen a kapcsolatuk valami nem jó irányba – akár szándékosan, akár csak úgy magától. A félelme leginkább az volt, hogy nem lesz-e valami nem várt ára Vilmácska nagyvonalú ajánlatának, hogy gyakorlatilag eltartja, annak fejében, hogy ő is megszereti… Vilma még abban is előrelátó volt, és jó emberismerőnek bizonyult, hogy javasolta: Szindbád tartsa fenn az eredeti, saját tulajdonú lakását, hogy véletlenül se érezze úgy, hogy nincs hátországa, hogy nem lenne hova mennie, ha – ne adj’ isten – különválnának útjaik. Szindbád nem mondta, de nagyon értékelte Vilma eme figyelmességét: pontosan dekódolta az értelmét. Az értelme az volt, hogy Vilma szereti. Korábbi női mindig inkább elvágni próbálták a szálakat, amik előző életéhez fűzték, azt hitték, ezzel tarthatják meg maguknak – de épp ellenkező hatást értek el vele. A görög sziget nyugalmában, miután már legapróbb izmai egyike sem rángatózott (mint a galvanizált békacomb) az otthonról hozott idegességtől, Szindbád egyre gyakrabban fordult ismét az égi dolgok felé, következésképp egyre gyakrabban szakadt el a földtől, s emelkedett a magasba. E gyönyörűséges szigeten a magasba emelkedés nyújtotta pazar látvány mintegy természetes jutalma volt Szindbád magasztos gondolatainak. Vilma rusztikus egyszerűséggel, de kellemesen berendezett házikója teraszán „leszállópályát” alakítottak ki Szindbád számára, és mosolyogva arra a következtetésre jutottak, hogy mégiscsak szükség lenne egy új „pórázra”, nehogy a léghajóskapitány túlságosan magasra találjon emelkedni, ahol esetleg már zavarja a helikopterek vagy akár 12
A történelem faggatása a katonai, akár a személyszállító repülőgépek pályáját. Bonyodalmak adódhattak volna, ha a radarok képernyőjén azonosítatlan repülő objektumként jelent volna meg, mert ha nyomoztak volna utána, kiderül, hogy egyrészt nagyon is azonosítható, másrészt nem repülő, hanem lebegő, harmadrészt pedig nem objektum, hanem szubjektum. Úgyhogy Szindbád nem akarta kockáztatni, hogy megzavarják, netán zaklassák elmélkedés közben, ami egyébként a hellén estében azért is kellemes volt, mert komolyabb magasságban már hűvösebb fuvallatok legyezgették a léghajósnak a borszínű tengerbe bukó nap felé fordított ábrázatát; és persze azt sem szerette volna, ha a drága Vilmácskát mint tulajdonost zaklatták volna a helyzet tisztázása érdekében. Ezért kedvesével azt eszelték ki, abban állapodtak meg, hogy készítenek egy olyan kötelet, amely legfeljebb húsz méternyire engedi emelkedni Szindbádot, mert az a magasság nem haladja meg a sarló alakú sziget legmagasabb pontját: a városka templomának tornyán az aranyozott kereszt csúcsát. Szindbád legszívesebben hajnalban, napkeltekor, illetve napnyugtakor választotta az elmélkedés eme szabadtéri – mondhatni: nyilvános – módját, hiszen természetesen lakószobájában is filozofálhatott, csak akkor a gyantaszagú fenyőgerendák bírták rá szelíden arra, hogy maradjon a fedél alatt. De hogy visszatérjünk még a kötélhez – hogy történetünkből ki ne maradjon ez a fontos momentum –, megjegyezzük, hogy a léghajóskapitány és Vilma egyezményes jelrendszert alakított ki arra az esetre, ha közölni akarnak valamit egymással, miközben Szindbád a háromezerötszáz éve felrobbant tűzhányó krátere fölött lebeg. A kötél megrántása volt a jel, és a rántások számából lehetett tudni, hogy mit óhajt közölni a másik. A kötelet egy jól megerősített acélkampóra csomózták. A jelrendszert többnyire Vilma használta. Ha egyet rántott a kötélen, akkor azt üzente párjának: „Gyere le, kész a reggeli vagy a vacsora!”; ha kettőt rántott: „Gyere le, valamiért szükség van rád!”; ha gyorsan háromszor megrántotta, az azt jelentette, hogy „Szeretlek!”, amit ha többször egymás után, rövid szünetekkel, megismételt, akkor az volt az üzenet: „Nagyon szeretlek, kívánlak, bújjunk gyorsan ágyba!” Vilmácska persze ez utóbbi jellel viszonylag ritkán élt, mert nyilvánvaló, hogy ha Szindbád elmélkedni óhajt, akkor nem célszerű a földi szerelem iránti vágy kifejezésével kizökkenteni belőle, úgyhogy az asszony lehetőleg odalent kapta le tíz körméről a hajóst, aki nem nagyon állt ellen ilyenkor, hiszen – mint kiderült – Koch kisasszony kiváló szerető is volt, s gyakori szeretkezéseik, amelyek lelki-szellemi harmóniájukra is igen kedvező hatással voltak, még üdítőbbé tették a görög szigetek e gyöngyszemén való hosszas tartózkodásokat. És még ma is élnek, ha meg nem haltak, vagy ha Szindbádban fel nem támadt örök vándorösztöne, hogy továbbálljon, vagy ha egyszerűen el nem szakadt a sok rángatástól a kötél, és Szindbád valami mély meditációban vagy misztikus elragadtatásban föl nem szállt az égbe, netán közben meg nem fagyott és fulladt a jéghideg és ritkás légkörben, aztán bele nem zuhant a borszínű tenger habjaiba, mint Ikarosz…
13
PoLíSz
Kiss Irén
Oszlop crikvenicai emlék A terasz az üvegkék tengerrel nem emlékeztet semmire.
A mézeskalács háztető nem emlékeztet semmire.
A birkafelhőket terelő szél nem emlékeztet semmire.
A zöld gömböket rázó narancsfa nem emlékeztet semmire.
Az üveghangon sípoló fecske nem emlékeztet semmire.
A napvirágot csókoló méh nem emlékeztet semmire
A templom világítótornya nem emlékeztet semmire.
Az oszlopok közt hallgató pálosok emlékeztetnek valamire.
Virág sínek közt Isten könnyelmű mosolyából szakadtak ki ezek a virágmagok, s rossz helyre estek: pályaudvarra, sínpár kizsarolt talajára. Még így is meggyökeresedtek: korom trágyázta, kátrány áztatta élő bokorrá lettek.
A salakban elnyomottan virít perzselő pirosuk, kíváncsi sárgájuk, csípős lilájuk, vágyódó kékjük. Eltévedt utas-tekintet ritkán pásztázza őket, de eljön a Szép Csavargónő, ki a vágányok közt megpihenvén betakarja velük sajgó bokáit.
Teremtés-történet A Napisten könnye a Földre alászállt, hegyikristállyá szilárdult. A kő szétporladt, égi mag sarjadt benne dús növénnyé, leveleit egy szarvas lelegelte.
14
A szarvast egy földi vadász leterítette, húsát fölfalta, a vadász húsát a pokol fölemésztette. A poklot a Napisten föltámasztotta könnyével, mely a Földre alászállt, s hegyikristállyá szilárdult.
A történelem faggatása
Magyar graffitik Emberszem nem látja a művészeket, akik éjszaka szellem-ujjaikkal pingálnak kerítésekre, tűzfalakra. Minden ákombákomjuk tökéletes névjegy: elmondja a szellem eredetét, rangját, balsorsát, helyét a pokolban. Minden firkálmányuk remény, hogy mielőtt a szorgos átmázolók eltüntetnék lázas sürgönyüket, arra sétál a Föld angyala, névjegyüket kisilabizálja, a poklokra alászáll, s tarthatatlan helyzetükből kimenti őket.
Szent István
Szlafka Zsófia
Önvallás
Oldódás
Három falból építenék Esőtől védő várat, Egy félgömbből gyúrnék Embereknek házat.
Tiéd lenni, Mint Holdé az ezüst, Mint nyáré a pipacs, Mint éjé a homály, Tiéd lenni.
Sárkányé a bőröm, A testem az ősöké, Hiába kérek tőlük, Minden a magamé. Haj nélkül élek, Fedél nélkül vagyok, Ha megölnek is érte, Mindent üresen hagyok.
Tiéd lenni, Mint versben a szó, Mint képben a szín, Mint hangban a csend, Tiéd lenni. Tiéd lenni, Mint létben a kéj, Mint testben a vér, Mint érben a hit, Tiéd lenni. 15
PoLíSz
Megállás Ha az igeidők egybefutnak, Ha jelen s jövő egybeér, Ha ösvény vet véget az útnak, Ha egybeolvad minden ér.
Ha az igeidők egybefutnak, Ha a mosoly is törni kész, Ha nincs több vétke a múltnak, Ha a lélek már merész.
Ha az igeidők egybefutnak, Ha csak a könnycsepp kiált, Ha csak szerelmek dúlnak, Ha a lélek hazává vált.
Legyintés Meglegyint valami, libeg, illan, Suhog, ámul, megáll előttem. „Messziről jöttél?” – halkan, Szemébe nézve kérdem.
Mint aki tudja a titkot, De szépségbe fojtja, Szőke ajkakkal mosolyog: „A mindenki másik arca vagyok.”
Nem válaszol, liliomot szór, Ibolyát hint szomorún elém. „Honnan? Melyik álomból Fújt ide egy kóbor szél?”
Meglegyint valami, illan, libeg, Kicsi lelke arcom pirítja, Gyűlölném, ha nem lenne gyermek, Ha nem könyörögne értem sírva.
Árnyéka nincsen, árnyékom fagy, Meglegyint valami, talán lelke sincsen, Élni csak álmomban hagy, Mégis talán ő az egyetlen kincsem.
Pál Ferenc
„Hadúr” szavunk nyomában Nemcsak a korabeli cenzúra, de nem egy későbbi bírálója is szemére vetette Camõensnak, hogy A lusiadák című eposzában a keresztény Jóisten mellett szerepet kaptak az antikvitás istenei is. Pedig az inkvizíció egyre növekvő hatalmával számot vető portugál költő egy ügyes fordulattal, a mű Tizedik énekének 82. versszakában csupán „képzeményeknek” nevezte az elbeszélő költeményében megjelenő isteneket, akik ezáltal mintegy belső tartalom nélküli díszítő elemként jelentek meg: „…mert emberek regéi Vagyunk mi, Jupiter, Junó s a mások:
16
A történelem faggatása Agyrémek, a botorság képzeményi; Hogy lengje át varázs, báj versírástok, Azért, halandók, kell nekünk csak élni…”1
Az eposz első magyar fordításában azonban, amelyet 1865-ben adott ki a Kisfaludy Társaság, a Camões által szerepeltetett antik istenségek némelyikét a fordító, Greguss Gyula megmagyarosítja, így többek között az Első ének 3. versszakában a luzitán szív előtt meghajló Neptun és Mars helyett „Hab- s Hadúr”-ról ír („Mert, Hab- s Hadúr, melynek meghódolának...”). Greguss fordítása, amelyet talán tudatos magyarításnak is tekinthetünk, annál meglepőbb, mert előszavában ő maga így korholja a portugál költőt: „A pogány mythológia belé keverése kétségkívül zavarja az összhangot. Viszszásnak kell találnunk, hogy e buzgó keresztyén hősöket, kik nagy érdemökül vallják, hogy a pogányok között isten országát terjesztik, épen pogány istenek gyámolítsák…”2
Ilyenképpen a fordítás felvet néhány kérdést lehetséges szándékaival és befogadásával kapcsolatban, mert – ahogyan erre már korábbi tanulmányainkban utaltunk – Greguss Gyula a portugál költő elbeszélő költeményét olyan sajátosan magyar hangütéssel ültette át, amely ugyan közelebb hozhatta „A messze délnyugoti partnak e dísznövényét”3 a szabadságharc leverése utáni korszak magyar olvasójához, de a portugál költő eredeti szándéka és a filológiai pontosság ellen is vétett, mert az eredetileg díszítménynek tekinthető elemeknek, azaz némely antik isten nevének jóval fajsúlyosabb jelentést adott. Az eredeti szövegben megjelenő Mars helyét a fordításban elfoglaló „Hadúr” Greguss Gyula engedménye a korszellemnek és -fölfogásnak. A keresztnévként is regisztrált, s az Osztrák Magyar Monarchia 1867-es XII. törvénycikkelyének meghatározása nyomán4 az ország vezetőjét megillető elnevezésként, illetve manapság a sajtónyelvben leginkább a „nem reguláris katonai szervezet (politikai hatalmat is gyakorló) vezetője”5 -ként megjelenő „hadúr”6 ugyanis a magyar nemzeti romantika korában (újra)formálódó ősi magyar hitvilág legfőbb isteneként jelent meg. Irodalmi alakként először Aranyosrákosi Székely Sándor A székelyek Erdélyben című, 1823-ban megjelent négyénekes eposzában szerepel, ahol a szerző ugyan „Haddúr”-nak írja a nevét7 – talán hogy a hexameter ritmikáját jobban érvényesíthesse.8 A „Hadúr” – mint a magyarok legfőbb istene – ezután a Zalán futását megverselő Vörösmarty,9 az Augsburgi ütközet és a Botond című elbeszélő költeményeket megjelentető Czuczor Gergely,10 majd utóbb a Buda halálát megíró Arany János11 nyomán terjed el a magyar irodalomban és köztudatban. Az ősmagyar hitvilágot képviselő istenség értelmezése és későbbi fogadtatása nem volt egyértelmű – eredetével és kialakulásával kapcsolatban a legkülönbözőbb vélekedések láttak és látnak mindmáig napvilágot. Vörösmarty által a Zalán futásában megjelenő, a perzsa dualizmus szellemét tükröző „Hadúr” és Ármány ellentétének megrajzolása vezethette el Jókait a perzsa eredet feltételezéséhez, 17
PoLíSz amint A magyar nemzet története regényes rajzokban című művében írja: „a zend hit Adurja volt-e azon Hadur, kinek képében – őseink – napot, tüzet vagy háborút imádtak?”12 Más vélemények szerint a mítoszteremtő Macpherson nyomán járó Aranyosrákosi Székely Sándor a német gót Hödúr vagy Hődúr isten nevéből magyarosította a Hadúrt. Ebből kiindulva Gragger Róbert – 1920-ban megjelent értekezésében – azt állítja, hogy „Székely Sándor egy ó-skandináv isten, Hödúr alakjára mintázta”13 a születőben lévő magyar mitológia főistenét. Waldapfel Imre azonban – Jegyzetek a Zalán futásához című tanulmányában14 – képtelenségnek tartja ezt a felvetést, leginkább azért, mert kétségbe vonja azt a (Gyulai Pál Vörösmarty-életrajza nyomán elterjedt) feltevést, mely szerint a „Hadúr” Aranyosrákosi Székely Sándor elbeszélő költeményéből került át a Zalán futásába. Kutatásai nyomán ugyanis bizonyítottnak látja, hogy a Hadúr neve és isteni személyisége már a Zalán futásának 1819–20-ból származó első fogalmazványaiban benne volt, ennélfogva nehezen elképzelhető, hogy „Aranyosrákosi Székely Sándor és Vörösmarty Mihály egymástól teljesen függetlenül megtalálhatták volna a magyar értelmezésre kínálkozó germán mitológiai nevet”.15 Idegen eredetet tulajdonít a „magyarok istenének” Réthei Prikkel Marián, aki szerint a „Hadúr” nem a magyar „szellemország”-ból, hanem a Bibliából szórja ránk haragos „isten-nyilai”-t, és sémi vér folyik az ereiben.16 Hasonlóképpen a „Hadúr” szó bibliai, a régi zsidókig visszavezethető eredetéről gondolkodik Vyda Imre is 1926-os, a Magyar Nyelvőr hasábjain közzétett írásában.17 Jeremiás, és Jezsajás könyvének, a Törvények és a Krónikák könyvének, valamint Máté és Lukács evangéliumának azon verseire hivatkozva, ahol a Dominus exercitus, illetve a Jehova exercitus szerepel, vitába száll a hagyományos „seregek ura” fordítással, s az általa helyesnek vélt „hadak ura” formából vezeti le az Aranyosrákosi Székely Sándor által használt „Hadúr”, illetve „Haddúr” szóalakokat.18 Hegedüs Lóránt egy, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében19 ugyanezt állítja, kijelentve, hogy Aranyosrákosi Székely, mint unitárius püspök, az ószövetség „adonáj cebaoth”-jából (ami héberül a „hadak ura”) gyártott magyar istent. A korban egyedül Szerb Antal tart ki a „Hadúr” eredeti értelmezése mellett, amikor Arany Jánosról szólva felhívja a figyelmet arra, hogy művészetében „Még a mitikus alakok is a magyar valóságból fakadnak, és Hadúr a legmagyarabb isten az öszszes isten között”.20 A „Hadúr”-ral kapcsolatban a Horvát Istvánra visszavezethető, ingoványos talajon járó nyelvészkedés is folyamatosan hallatja hangját. Vasváry-Tóth Tibor 2007-es Magyar őstörténeti etimológiai szótárában21 kapcsolatot lát a honfoglaló magyarokat vezető Árpád neve és a „Hadúr” között – olyanképpen, hogy az első szótag („Ár”) az „úr”-nak, a második szótag első két betűje („pa”) a „fő”nek, a szó végi „d” pedig a „had”-nak felel meg. De még képtelenebb felvetésekkel is találkozni, Zolnai Béla 1929-es Turáni kótyag című írásában – amelyre Szőcs István egy jegyzete22 hívta fel a figyelmünket – azon az ősmagyarkodó esetlenségen élcelődik, amely a „Hadúr” szavunkat a német „Hadr”-ból mesterséges magyarosítással hozta létre, ami nonszensz, ha a német szó jelentését („rongy”, „civakodás”) nézzük. Nem kevésbé elképesztő az az interneten megjelent ma18
A történelem faggatása gyarázat, amely a „Hadúr” névnek „pompa”, „dicsőség”, „citrus gyümölcs” jelentést tulajdonít, és a héber eredetű Hadar név egy változatának tartja.23 Valószínűbb föltételezés, hogy a Hadúr a korábban fogalomként is létező Hadak istene vagy Hadisten kifejezéssel áll rokonságban, hiszen a XIX. század elejére már kijegecesedett a „Hadak Istenét” a pogány magyarság vezérlő istenének tartó irodalmi hagyomány, amely feltehetően Antonio Bonfini (az 1490-es években írt) A magyarok történetének tizedei (Rerum Ungaricum decades) című munkájából táplálkozik. Ebben a művében az olasz történetíró „Mars pater” nevét említi, amikor Árpád az új hazából hozott földet, füvet és vizet népének bemutatja.24 Mivel a „pater” szó az apán, ősapán stb. kívül – bizonyos szókapcsolatokban – istenre, istenségre is vonatkozhatott (vö. Jupiter pater altitonans nevével), elfogadhatjuk azt a feltételezést, hogy Mars hadisten a pogány magyarok legfőbb isteneként jelenik meg (ami különös egybecsengés Greguss fordításával). Magyar Adorján A csodaszarvas című munkájában ugyanakkor annak a lehetőségét is fölveti, hogy amikor Bonfini történetírásának egy másik helyén „Marti ac Herculi progenitori”-ról ír, akkor valójában „Hunor és Magor ősatyák”-ra utal. Ezzel persze megint a délibábos nyelvészkedés ingatag talaján járunk, különösen, ha elfogadjuk a szerző további állításait, miszerint „Ősnyelvünkben a főistenség nevei rendesen csak két hangból álló szavak voltak, például : Ős, Is, Ég stb., amelyekhez azután egy szóvégi magánhangzó vagy valamely hozzátett más szó is járulhatott, például így : Is-ten, At-a. […] hasonló módon képeztetett a kunoknál a főistenség At, Ata, Atya nevéből a Napisten Hat, Had vagy a »Hadúr« neve. Régi költőink tehát tulajdonképen csak annyiban tévedtek, hogy e név alatt őseink főistenségét értették, holott ez csupán a Napisten egyik kun neve volt, akit a tulajdonképeni magyarok »Magyarok Istenének« is neveztek.”25 Más forrásokból kiindulva elmondhatjuk,26 hogy Mars nevének említése magyar irodalmi szövegekben soha nem antikos díszítő elem (vö. ezt Camões szándékával), hanem a szkíta–hun–magyar azonosságot állító meggyőződés, amely Herodotosig megy vissza; Mars pedig a hunok, illetőleg a magyarok ősi isteneként magyar nyelven mindig a „Hadak Istene” szókapcsolatot veszi maga mellé. Így fordítja le Bél Mátyás is 1745-ben a Priskos Rhetor tudósításában szereplő Deus bellorum praeses kifejezést. Ezt az istenképet veszi át Dugonics András Etelka című regényében, ahol azonban még nem szerepel a „Hadak Istene” elnevezés, az író csak annyit ad Etelka szájába, hogy a Magyarok Istenének hívják ezt az istenséget27. A Mars istenről történő végérvényes leszakadás Édes Gergelynél történik meg, aki 1803-ban kiadott Egy festett Széphez című versében szereplő „Mumu” szóhoz illesztett jegyzetében utal a magyar hadistenre.28 A vers érdekessége egyébként, hogy a költő egy gyermeki attitűdöt magára véve, „Mumu”-t szembeállítja „Manó”-val, s ezzel már előre bocsátja a Vörösmartynál megjelenő perzsa-iráni eredetű dualizmust. A „Hadak Istene” elnevezés ez idő tájban már szerepelt Csokonai Árpádiász-töredékében,29 majd általánossá válik a honfoglalás kori nemzeti eposz megteremtésén munkálkodó költőknél. Ezt az elnevezést alakítja át azután patetikusabbá az a romantikus szenvedély, amely a lazább Sándor-vers hazai hagyományával szemben a hexametert tartotta a hon19
PoLíSz foglalás kori eposz legteljesebb formájának – miként azt Aranyosrákosi Székely Sándornál láthattuk.30 A Hadúr Hadak istenére visszavezethető eredete egyébként azzal is bizonyítható, hogy még Vörösmarty is többféle névváltozatot használ, a „Hadúr” váltakozik a „Hadak istene” és a „Hadisten” elnevezéssel. A Zalán futása második énekének közepe táján a hadak istenéről olvashatunk, néhány sorral alább pedig megjelenik a Hadisten.31 A Hadúrnak mint pártfogó nemzeti főistennek a szerepe idővel megkérdőjeleződik, Debreczeni Márton a Kióvi csata című elbeszélő költeményében32 már csak egyszerű istenségként jelenik meg (megjegyeznénk ugyan, hogy Debreczeni felfogása szerint a perzsa vallást isteneivel együtt az ősmagyarság vallásának veszi, a perzsa világnézetet pedig egyszerűen ősi magyar világnézetnek tartja).33 Később Vörösmarty is eltávolodik a „Hadúr” alakjának eredeti megformálásától, mert 1837-ben írt Árpád ébredése című darabjában Árpád már egy önző, nem népére, csupán önmagára gondoló istent szólít meg „Hadúr” személyében.34 A romantikus nemzeti irodalom múltba forduló, ősmagyar hitvilágot teremtő korszakával együtt a XIX. század derekán tehát látszólag lezárult a „Hadur”-at az ősi magyarság vezérlő és védelmező istenének tekintő felfogás korszaka, s az időközben a köznyelvben is polgárjogot nyert szó ilyenképpen csak reminiszcenciaként, a nemzeti ellenállás manifesztációjaként jelenik meg Greguss 1865ös Camões-fordításában. A huszadik század elején azonban alakja újra feltűnik az irodalomban. Ady 1914-es A szétszóródás előtt című versében35 idézi meg őt, a népeket szétszóró bibliai Istent helyettesítve a Magyar Istennel.36 József Attila pedig 1922-ben három versében is szerepelteti (Pogányos hitvallás magyarul, A Szent Jobb ünnepén, Ősapám) – így kapcsolódva az utóbbi évtizedekben megújuló, ősmagyar gyökereket kereső törekvések jegyében született „Hadúr”-t szerepeltető művekhez. „Leszáll lovárul – tán Hadúr maga! – Bronzajka mozdul s nem hallik szava, Rám néz, szemembe, kezet fog velem, Bús apa bús fiával, csendesen.”37 Jegyzetek: 1 Luiz de Camoens, A luziáda, Bp., Kisfaludy-Társaság, 1865. – Tizedik ének, 82. versszak (Greguss Gyula fordítása). 2 Camoens, Bevezetés = Uo., 28. 3 Uo., 4. 4 „A H. közjogi értelemben a király, mint a haderő vezére, legfőbb parancsnoka. A H.-i jog a királynak nem valami különös természetű jogköre, hanem az 1867: XII t. c. értelmében a királyt megillető alkotmányos fejedelmi jogkörnek az a része, amely a hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik.” Révai Nagy lexikona, Bp., Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1913, IX, 290. 5 Magyar értelmező kéziszótár, Bp., Akadémiai Kiadó, 2003, 474. 6 Vö. „…közölte, hogy Szalman Radujev hadúr 10–15 fős diverzáns egységeket alakít”. 7 Hegedűs Gyula, A magyar irodalom arcképcsarnoka (http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/ aranyosr.htm – Letöltés időpontja: 2008. június 5.)
20
A történelem faggatása 8 Erre a vergiliusi hagyomány jogosíthatta fel, hiszen Vergilius és Ovidius is Juppiternek írta Jupiter nevét, hogy jobban lehessen skandálni a hexametert. Vö. „Et iam finis erat, cum Iuppiter aethere summo”. Publius Vergilius Maro: Liber primus, 223. sor (Bibliotheca Augustana: http:// www.hs-augsburg.de/~harsch/Chronologia/Lsante01/Vergilius/ver_ae01.html – Letöltés időpontja: 2008. június 5.) 9 „Adta Hadúr a szép földet, s magas égi világot” – Vörösmarty Mihály: Zalán futása – Első ének. 10 „S fegyvereinkre Hadúr áldást ada” – Czuczor Gergely: Botond – Első ének, 3. versszak. 11 „Maga Hadur-Isten sok csuda jelével / Hírűl Buda végét adja Etelével” – Arany János: Buda halála – Tizenegyedik ének. 12 Jókai Mór, Az ősi vallás = J. M., A magyar nemzet története regényes rajzokban (http://mek.oszk. hu/00800/00840/html/jokai11.htm – Letöltés időpontja: 2012. november 7.) 13 Király György Hadúr nevében című cikke (Nyugat, 1921, 19. sz. – Figyelő) utal erre az Egyetemes Philologiai Közlöny 1920-ban megjelent egyetlen füzetének 40. lapján megjelent írásra. 14 Waldapfel Imre, Jegyzetek a Zalán futásához, ItK, 1939, 3. sz., 262–276. (http://epa.oszk. hu/00000/00001/00172/pdf/ITK_EPA00001_1939_03_262-276.pdf 2011. – Letöltés időpontja: június 18.) 15 Uo., 266. 16 Réthei Prikkel Marián, Magyarok istene; Isten nyila, Századok, 1906, 10. sz., 876. 17 Vyda Imre, A Hadúr szó eredetéről, Magyar Nyelvőr, 1926, 152–153. 18 A Hadúrnak a Hadak urából történő levezetésében, mint látni fogjuk, igaza van. 19 Hegedüs Lóránt, „Hadúr, Csongor, Tünde és Társaik”, Pesti Hírlap, 1926. szeptember 30. 20 Szerb Antal, Arany János = Sz. A., Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető Kiadó, 19786, 408. 21 Vasváry-Tóth Tibor, Magyar őstörténeti etimológiai szótár (http://magyarnyelv.network.hu/ blog/magyar-nyelv-hirei/vasvary-toth-tibor-magyar-ostorteneti-etimologiai-szotar – Letöltés időpontja: 2011. június 12.) 22 Szőcs István, Jegyzet, Helikon, 2008, 20. sz. (október 25.) (http://www.helikon.ro/index.php?m_ r=1448 – Letöltés időpontja: 2012. november 7.) 23 h t t p : / / w w w. g y a k o r i k e r d e s e k . h u / c s a l a d i kapcsolatok__csaladfa__902374-milyen-eredetu-nevÁdám és Éva lehet-az-hogy-hodur-es-a-hadur-esetleg-mi-lehetetta-jelent – Letöltés időpontja: 2011. június 18. 24 „Arpadus inspecta terra, herbis et aqua advocata contione omnia e sententia evenisse profatur, ex telluris et herbarum indicio regionis clementiam et ubertatem auspicatur. Mox cornu aquam infudit altaque voce, Mars pater, inquit, tuque, parens Hercules, quorum auspiciis maiorum exemplo, almas tam procul Pannonias petivimus, perpetuas has nobis sedes concedite.” Antonio Bonfini, Rerum Ungaricum Decades = Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény I. (http://www.tankonyvtar.hu/ szepirodalom/regi-magyar-irodalmi-080905-528 – Letöltés időpontja: 2011. június 18.) 25 Magyar Adorján, A Csodaszarvas, Bp., Magyar Adorján Baráti Kör, 19972. 26 Szajbély Mihály, „Délsziget északi fényben”, Tiszatáj, 2000, 12. sz., 66–79. 27 Vö. Penke Olga, A regény műfaja Dugonics Etelkájában, ItK, 2001, 5–6. sz., 565. 28 Óh csudák’ első különös csudája / Föld körül rémző levegő’ Királyja / Nagy pohos! nagy Szent! kinek a’ hazája / Hóld karikája. // Óh nagy! óh szörnü MUMU! pártfogója / A’ vitéz népnek ’s ügye’ forgatója! / Táborunknak légy igaz oktatója / ’S helyre hozója. //
21
PoLíSz
29
30 31
32
33 34
35 36 37
A MANÓT kérünk hogy előzd mitőlünk / Hogy gonosz szerrel ne tegyen belőlünk / Rút csudát szóllvánn gonoszul felőlünk: / Veszszen előlünk ’s a’ t. „Rettentő hadakat, vért és egy nemzeti szörnyű / Bajnokot énekelek s a bús Hadak Istene bátor / Hét fő hadnagyait.” Pál József, Újvári Edit, Szimbólumtár (http://www.balassikiado.hu/BB/ netre/Net_szimbolum/szimbolumszotar.htm – Letöltés időpontja: 2008. május 4.) Waldapfel Imre (ItK, 1939, 3. sz.) nyomán. „Akkor jőj te is el hadak istene, rontsd el az átkot / És a hittagadó Rémmel sűlyeszd el örökre”, illetve: „ezen eskü hatalmát / Őrözzék az atyák suhogó árnyékai, födje / Karja Hadistennek, s örök ínség nyomja szegését.” Kristóf György, A magyar mythologia Classicus eposzainkban II., Erdélyi Múzeum, 1904, 5. sz., 255–274. (http://epa.oszk.hu/00900/00979/00153/pdf/1904_021_05_255.pdf – Letöltés időpontja: 2012. november 7.) Uo., 270–271. Oh a’ ki fenn uralkodol, Hadúr! / Te nem vagy ollyan isten, a’ kinek / Térdem hajoljon: munkáid hiúk, / ‘S játékok inkább, mint istenmüvek. / Te nemzetet ragadsz ki a’ homályból, / ‘S előbb, mint a’ nagy pályát végzené, / Lebuktatod tündöklő csillagát” – vö. Gere Zsolt, Nemzettörténet és mitológia határpontjain = Villanyspenót (http://www.villanyspenot.hu/?p=szoveg&n=12232 – Letöltés időpontja: 2012. május 7.) „Hát népét Hadur is szétszórja: / Szigoruabb istenek ezt így szokták, / Miként egy régi, bánatos, erdélyi / Prédikátor írásba rótta / Keresvén zsidókkal atyafiságunk.” Vö. Kabdebó Lóránt, Szöveg épül, omlik, Tiszatáj, 1998, 1. sz., 54. (http://www.lib.jgytf.u-szeged. hu/folyoiratok/tiszataj/98-01/kabdebo.pdf – Letöltés időpontja: 2012. november 7.) József Attila: Ősapám – 1922. október.
XX. SZÁZADI MAGYAR PRÓZAMŰVÉSZET ÚJRAFELFEDEZÉSE VIII. Nagy Domokos Imre
Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben „A régi város már csak álom, de mindig látom. Egyre látom.” (Kosáryné Réz Lola: A vén város)
A mottómban idézett verssel kezdtem az előadást, és ezzel kezdem dolgozatomat is.1 Bár egy unokának nem illik nagyanyja érzelmi életéről nyilatkoznia, de a család jó néhány más tagjával együtt nyugodt lélekkel állítom, hogy Réz Lola valójában Selmecbe volt egyedül szerelmes. De abba is elkésve. Mert amikor még ott élt – bár igen jól érezte ott magát –, mégis úgy volt vele, mint sok művelt fiatal a XIX–XX. század fordulóján: azt hitte, Budapest a világ közepe. Csak amikor már nem mehetett vissza, akkor jött rá, hogy „Gyötört a honvágy is. Gyászoltam Selmecet, a szülővárosomat; pedig hányszor vágyakoztam onnan el ostobául! Azt hittem, korlátolt és kicsinyes vidéki
22
A történelem faggatása hely, pedig később rájöttem, hogy határozottan magas kultúrájú volt, és egyáltalán nem kellett volna lenéznem. Semmivel sem találtam magasabb lelki szintet sem Sopronban, sem pedig később Pesten; ezt hamar meg kellett látnom. De most késő volt már.”2
Selmec számára a felekezeti és nemzetiségi béke szigetét jelentette, amelyre az alábbiakban néhány példát hozok fel – részben családi emlékekből, részben írásaiból. Hogy a „Rektor úr” és fiai evangélikusok, felesége és lányai pedig katolikusok voltak, azon nem ütközött meg senki sem, mint ahogy nagyanyám házassága is ugyanilyen vegyes házasság volt. (Ez amúgy önmagában még nem különlegesség, hiszen édesapám erdélyi szülei is vegyes házasságban éltek, csak ott nagyapám volt a katolikus, és nagyanyám az evangélikus.) Az már sokkal érdekesebb, hogy amikor édesanyám 1917 januárjában megszületett, a kegyetlen időjárás miatt nem lehetett elvinni a templomba megkeresztelni, és a plébános sem tudott eljönni. (Abban az időben a korai keresztelő volt a természetes.) De átmentek a szomszédba Zsámbor nagytiszteletű úrhoz, akinek Ernő fia a középső Réz fiú, Ferenc osztálytársa volt. Ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megkeresztelte Kosáry Judit Eleonórát, majd az igazolást átadta később a plébános úrnak, hogy jegyezze be az anyakönyvbe.3 Zsámbor Ernő később erdőmérnök lett, és az OEF4 vadászati osztályán dolgozott. Ő ismertetett össze többek között Szederjei Ákossal és a Zsindely testvérekkel. Amikor 1962ben először felmentem hozzájuk, Ernő bácsi bemutatott még élő édesanyjának, akinek első megjegyzése az volt, hogy „tudja, hogy a Papa keresztelte meg a mamáját?” Ami pedig a nemzetiségi békét illeti, nagyanyám sokszor mesélte: sohasem csodálkozott azon, hogy Selmecen mindenki a saját anyanyelvén beszél, és a többi ezt megérti. Érdekes emléke volt, amikor a piacon három asszony beszélgetett, elmondván egymásnak fiuk viselt dolgait, a Janoét, a Hanziét és a Jancsiét. De ennek a többnyelvűségnek érdekes emléket állít írásaiban is. Pani Hudácska, a mosónő ugyanis „Ezt a dalt énekelte, amely nagy divat volt emeletes házakban és kunyhókban egyaránt, s amely egymaga eléggé bizonyítja, micsoda testvériségben éltek a Felvidéken a magyarok és a szlovákok, hiszen még a daluk is közös volt: Sárga uborkának zeleni liszt mát, Ennek a kislánynak frájera nye má. Ha nincs néki, ale bude mat, Jó az Isten, bude pomahat!”5
Kosáryné Réz Lola életében mintegy 120 regényt és kisregényt írt, melyek közül 88 jelent meg önálló kötetben. Azokat, melyek csak folyóiratban vagy napilapban, folytatásokban jelentek meg, nem mind ismerjük, mert soha sem tartotta 23
PoLíSz nyilván. Kiadatlan kéziratai közül – ezek zömét 1950 után családi használatra írta – szintén nem egy elveszett. Amit tudunk: mintegy 15 regénye szól Selmecről, némelyik kizárólag ott játszódik, ezek közül 10 jelent meg önálló kötetként. Legalább további 5 regénye részben játszódik ott, de ezek nagyon fontos részletei a műveknek. Ezenkívül legalább fél tucat olyan regénye van, melyekben egyértelmű utalás van Selmecre. Emlékei Selmecről részletekbe menően pontosak. Amikor húgomék az 1990es évek közepén ott jártak, nem vettek útikönyvet. Húgom elolvasta újra a családnak meglévő összes selmeci vonatkozású regényt, és könnyedén elkalauzolta családját egy olyan városban, ahol még soha egyikük sem járt. De a fiam is – egy évtizeddel később – az Ellenség a hegyoldalon és egy régi selmeci térkép segítségével segítségkérés nélkül eligazodott a családjával. (És itt említsük meg zárójelben, hogy az elmúlt évtizedek selmeci városvezetése érintetlenül hagyta, mint történelmi emléket, az Óvárost, tehát 2000-ben ez a városrész ugyanolyan volt, mint 1900-ban, csak a házak vannak felújítva.)6 Mégis, mi hozta létre ezt a mély vonzalmat Selmec iránt? Hogy a szülővárosa volt? Igen, ez igaz. Ám dédapámat az 1890-es években még össze-vissza helyezgették az országban, oda, ahol éppen szükség volt egy nagy tudású, de a gorombaságig energikus szakemberre. Így nagyanyám idősebbik húga szinte napra pontosan egy évvel nővére után már Körmöcbányán született, és nagyanyám elemibe részben Budán, a Várban járt. (Érdekesség: dédunokái közül kettő és egyik ükunokája jóval később ugyanabba az iskolába – illetve az ostrom alatt elpusztult épület helyén épült újba – járt.) Nagyon nem jól érezte magát ebben az iskolában, erre több regényében is utal.7 Megváltás volt a számára, hogy visszakerültek Selmecre. De ez önmagában nem elég. Ősei sírja? Talán. Mert igaz, hogy mind a négy nagyszülője ott van eltemetve (Richter György, Tannenberg Mária, Péch Antal, Szájbély Emma), de rajtuk kívül alig valaki, hiszen a család csak a XIX. század utolsó harmadában lett állandó selmeci lakos. Sokkal fontosabbnak tartom azonban azt, hogy számos őse selmeci diák volt! Édesapja Réz (Richter) Géza (1865–1931, az utolsó selmeci rektor); mindkét nagyapja: Richter György (1812–1900) és Péch Antal (1822–1895); egyik dédapja, Szájbély István (1777–1855); és két ükapja: Szájbély Mihály (1755–1830) és Scherüble Péter (1749–1823). A történetek pedig szálltak szájról-szájra, nemzedékről nemzedékre, mint ahogyan nekünk is rengeteget mesélt Selmecről, s ezen belül természetesen az őt ugyan csak másodlagosan érintő, de a város megértéséhez nélkülözhetetlen diákéletről. És bár – mint láttuk – benne volt a jobb híján „urbánusnak” nevezhető ellenérzés a korabeli divat szerint elmaradottnak tekintett vidékkel szemben, mégis elkezdett foglalkozni a város történetével. Hogy pontosan mikor, nem tudni, valószínűleg úgy 14–15 éves kora óta érdekelte. Először nagyapja, Péch Antal bányászattörténeti könyveit olvasta (beleértve a kiadatlanul maradt részeket is, melyeket csak az 1960-as években rendezett sajtó alá nagybátyám, Kosáry Domokos), aztán 17–18 éves kora körül elkezdte a levéltári kutatásokat a városi 24
A történelem faggatása levéltárban. Erre a hivatalos engedélyt Vörös Ferenc városi főjegyző adta meg, de a levéltári kutatómunkához módszertani segítséget nagybátyja, Richter Ede városi levéltárnok nyújtott. (Ede bácsi ezen kívül a városi múzeum alapítója, s a könyvtár vezetője volt; jó néhány helytörténeti témájú dolgozata is megjelent.)8 Itt gyűjtötte össze nagyanyám azokat az adatokat, melyek számos történelmi regényének az alapját jelentik. És – talán eleinte nem is egészen tudatosan – megjegyzett mindent, amit szülővárosáról hallott. Azon művei, melyekben Selmecről valamilyen módon szó van, a következő csoportokba oszthatók, s a csoportokat egyenként vizsgálom meg. 1/ Kizárólag Selmecen (és közvetlen környékén) játszódó művek; 2/ Nem csak Selmecen játszódó művek, azonban a legfontosabb helyszín Selmec; 3/ Nem selmeci témájú művek, azonban a város az események egyik fontos helyszíne. 4/ Olyan művek, melyeknek látszólag semmi köze Selmechez, azonban egészen váratlanul utalás történik valamilyen formában a városra. A bemutatást célszerű „fordított irányból” elkezdeni, mintha messziről érkeznénk a helyszínre.
Selmec – látszólag Selmec nélkül Ebbe a kategóriába azokat a műveket sorolom, melyekben csak (sokszor szinte a „kódolásig” rejtett) utalások vannak a városra. Bár nem elsőnek írta, legelőször A két kőszobor9 című, az 1930-as évek elején írt, ám kéziratban maradt regényét említem, melyet csak néhány családtag ismer. Hogy (valószínűleg) Selmecen játszódik, az csupán a bevezető és befejező részekből derül ki, melyekben a címadó két régi kőszobor sajnálkozva nézi az embereket. Maga a regény igen kemény és keserű társadalombírálattal van tele a XIX–XX. század fordulójának idejéről. A „politikai paletta” valamennyi résztvevőjéről – beleértve a vörös- és a fehérterrort – az a véleménye, hogy egyik sem szolgálta az ország érdekeit. Így nem csodálható, hogy kiadót nem találta rá, magam is olvastam néhány nagyon udvarias visszautasító levelet. De szerintünk jó is, hogy nem jelent meg. Egyrészt, mert nem tartjuk sikerült regénynek, másrészt pedig még sokkal több politikai kellemetlensége lett volna a szerzőnek és a családjának. Ez után a kudarc után kezdett bele a Kampa Daria naplója című tudományosfantasztikus regény írásába, mely szintén kéziratban maradt.10 De ez csak kitérés volt, a fontosak a megjelent művek. A legelső „bányászati” regénye A régi bánya titka című ifjúsági regény, mely egy kezdő, a műfajok tekintetében még bizonytalan szerző kirándulása az ifjúsági kalandregény területére. Magán viseli a »kezdőség« minden jelét, nem véletlen, hogy később önálló kötetben nem jelent meg. Selmecre valójában csak maga a bánya utal, és időben sem lehet pontosan elhelyezni. 25
PoLíSz A szép Kamilla macskája11 Bakabányán játszódik a Bach-korszakban. A kissé „rózsaszínű” történet lényege, hogy a hatalom képviselője a végén kétségbeesett megoldásként a főhősnőt macskája sanyargatásával akarja kollaborációra kényszeríteni, de ennek eredményeként csak az odalátogató külföldi(ek) ellenszenvét vívja ki. Ha valaki némi „áthallást” érez a XX. századi viszonyokra az idegen hatalom képviselőjével kapcsolatban, az nem sokat téved. Bakabánya Selmectől kétórányira van délnyugatra. Egykor virágzó bányaváros volt, ám a XIX. század végén már csak nagyközség. Igazán sokat szenvedett, a törökök valóban felperzselték, újra kellett telepíteni. Bányái kimerültek, a XIX– XX. század fordulóján mindössze háromezer-néhányszáz főnyi volt a lakossága.12 A Tetralógiában többször is említésre kerül (néha helyszínként, néha csak utalásként) – mindig aktuális jelentőségének megfelelően. Az Asszonybeszédben hatszor, a Perceg a szúban háromszor, a Vaskalitkában már csak egyszer, és a Por és hamuban egyszer sem fordul elő a neve. A címe alapján ide lenne sorolható a Rejtelmes kohó is, azonban itt a kohó nem valóságos, hanem valahol az érzelmek világában létezik. „A titokzatos kohó ütemes, messzi moraja egyre hallik. Figyeljetek csak, mikor egyedül vagytok és a szoba csöndes. Azt mondják: zúg a csend… A titokzatos kohó zúg ilyenkor, lobog a kemencék lángja és az üllőkön emberi szívek feküsznek. Alaktalan, durva, fénytelen húsdarabokból edzenek, vernek, égetnek, olvasztanak csodálatos fényű kristálykelyheket, tiszta aranyból való ereklyetartókat a láthatatlan kovácsok.”13
Szintén bányában játszódik a Jó szerencsét!14 Ezen már látszik, hogy a szerző kellő tapasztalatot szerzett a kalandregények területén. (Ebben az időben hetenként fordított a Palladis számára egy-egy kalandregényt vagy krimit.) A színhely egy „modern” kisváros, mégpedig bányaváros. Már autóbuszról, leánygimnáziumról van szó benne, és a fiú főszereplő szigorlatra készül, tehát felsőoktatási intézmény is van. (Függetlenül ennek jellegétől, ez utóbbi csak Selmecre volt jellemző.) A történet: a két főszereplőt, az egyetemista (történész?) fiút és a gimnazista lányt egy hegyomlás bezárja egy rég felhagyott bányába, és úgy találnak vissza a városba, hogy az egykori bányamesternek az ácsolatba vésett feliratait követik, „IO ZERETSETH, GEORGIVS SVABA” (azaz: Jó szerencsét, Georgius Suba). Az már a történet dramaturgiájához tartozik, hogy éppen egyik ismerősük pincéjében lyukadnak ki. De tudtommal Selmecen kívül nem volt olyan város, amelynél a régi bányavágatok és a későbbi épületek pincéi összeköttetésben lettek volna. Vagy ha voltak is, nem volt felsőoktatási intézményük. Más a helyzet A naspolyafa titka című kisregényénél.15 Ez is „modern” kisvárosban játszódik, esős időben már taxival viszik haza a lányokat a tánciskolából. A füvészkertben szoktak találkozni (ez még elmegy), ám a Blahut-sziklákhoz mennek kirándulni, és Balassa Menyhártról, Hont vármegye hírhedett XVI. századi rablólovag váruráról fantáziálnak. 26
A történelem faggatása Máshogy, észrevehetőbben van jelen Selmec az Egy leány a sok közül című regényben.16 Maga a regény – leszámítva a témánk szempontjából másodlagos vidéki tartózkodást – pontosan körülhatárolható helyen játszódik: Budapest XI. kerületének Szentimreváros nevű részén, az akkor éppen Horthy Miklós nevét viselő Körtér, az azóta vásárcsarnokká „előléptetett” Fehérvári úti kispiac, s az akkor még Lenke tér nevet viselő, mai Kosztolányi Dezső tér által jelzett háromszögben. Az sem utal a kívülállók számára semmire, hogy az idős házaspár Vasas Gábor erdőmérnök, ny. miniszteri tanácsos (Lelkem) és felesége Belluska (Szívecském). De az ismerősök számára világos, hogy a házaspár mintái a szerző szülei. A férj mintája édesapja, Réz Géza bányamérnök, miniszteri tanácsos. Belluska pedig az édesanyja, Péch Eleonóra, bár a nevét fiatalon elhunyt nővérétől, Péch Izabellától kapta. Meghalt lányuk „menyasszonykorában repült el a felhők titokzatos világába”.17 „Hosszú esztendők óta hűséges bejárónőjüket” viszont Kropatánénak hívják, aki „valaha távoli hegyek alján, csendes, alacsony falusi házak között töltötte az esztendőket, ott születtek a gyermekei, onnan indult el özvegyen szerencseútra”.18 Ám hogy senkinek se legyen kétsége a selmeci reminiszcenciákat illetően, idézzük fel Lelkem álmát, amikor lázasan feküdt: „Az öregúr azt álmodta, hogy a hodrusi erdőket járja, és az egyik hanyag erdővédje nem nézett a favágók után. Megjelöletlen bükköt vágtak ki! Egy gyönyőrűszép szál fiatal bükköt! Ott feküdt hatalmas zöld lombkoronájával az irtás közepén. Már fonnyadni kezdtek a levelei… és mintha ez a fa az ő fia lett volna, szép Gábor fia, aki a rokitnói mocsaraknál esett el…”19
Az Ida néni és Samu bácsi kötődik az idesorolható művek közül a legáttételesebben a helyszínhez. Felvidéki utalások vannak benne, de Selmec nevével nem találkoztam. A Ducfalva című történelmi regénye 1941–42-ben jelent meg a Magyar Lányok hasábjain. Érdekessége, hogy az általam az egyetemen nyelvtörténetből is tanult körmöcbányai táncszó „regénye”.
A Tetralógia A közel négy évszázadot (1586–1965) átfogó regényfolyam célját így fogalmazta meg az írónő a Por és hamu bevezetőjében: „…oda akartam vetíteni a fehér papírra a magyar asszonyt, régen és most. A magyar asszony lelkét kerestem. Virrasztó éjszakákon hangot véltem hallani a múltból. Mintha valami vízbefúlónak a hangja lett volna, aki szakadékos part szélébe kapaszkodik: – Ments meg a haláltól! Ments meg a feledéstől! Alattam a semmi, mögöttem sötét örvény, előttem a süket világ. Sírkövet állíts legalább a nevemmel, néhány
27
PoLíSz fekete betűt adj virág helyett, valamit, ami az enyém, amiről rám ismernek még itt, Európa közepén, a Duna viharoktól tépett völgyében. Szenvedtem és vergődtem, meghaltam és életet adtam, de mi az, amit rólam tudnak? Csak amit a hatalmasok láttak vagy látni véltek, s amit a férfiak tudni kívántak, semmi más.”20
Ugyanakkor ez a magyar polgárosodás regénye is, és nem véletlen, hogy Selmec először akkor jelenik meg a regénysorozatban, amikor a harmadik nemzedék a Munerek révén a városba kerül. „nem akarta megbántani sem Dávidot, sem az urát. De inkább kis Kristófot szánta volna Krisztinkának, bár tudta, hogy Muner Fülöp bevitte magával néhányszor Selmeczre a bányagrófhoz, s ott a kis Herminkával játszatta a fiúcskát.”21
Természetesen megjelennek már ebben a regényben Selmec problémái is. Így megírja azt is, amikor a hodrusiak a sok nélkülözés miatt fellázadtak. „Mit csináltak volna a szegény hodrusiak? Mikor már nagyon sokat éheztek, megdöngették a bányabíró házának kapuját, elvitték a bányász zászlót, a testvérládát meg bányászjelvényeket a hivatalos helyiségből, s kiáltozva vonultak vele végig a városon. Ez azonban nem sokat használt. Mikor még éhesebbek lettek, kivitték a vesztőhelyre a bányabíró kalapját, s ott felakasztották. Ettől sem laktak jól. Végre is felkerekedtek hát, mégpedig feleségestől, s elindultak Zsarnóca felé, hogy meg se álljanak a király udvaráig. – Ott tesznek panaszt – mondták –, lássa meg őfelsége, milyen soványak ők, a bordájuk látszik a rongyos ruha alatt. Ezt már nagyon szégyellte a bányabíró is, a város is. Nosza, utánuk menesztettek két városi drabantot meg két írnokot, beszéljék rá a hodrusiakat, jöjjenek vissza, s ne tegyék csúffá a várost ország-világ előtt… Végül felhatalmazták a két írnokot, tegyenek ígéretet, hogy háromheti fizetését mindenki megkapja. Az egyik írnok Chalubka Márton volt, a másik Tarkha László. Tudták a selmeczi polgárok, miért küldték éppen őket. Simanyelvű, jóbeszédű ember volt mind a kettő, értették a tréfát is, ami a hodrusiaknál sokat ér.”22 „– Kapott pénzt kegyelmed? – kérdezte a bányabíró fojtott hangon. – Kaptam – intett. Számításokat vett elő a zsebéből. – Mennyit? – Ezerkétszáz forintot. Mind felugráltak. Csak a bányabíró maradt a helyén, ő nem bírt olyan könynyen mozogni. – Hol van hát? – Körmöczön – mondta Dóczy Sebestyén, s összefonta mellén két izmos, kurta karját. – Amint kiléptem a kamarából, már ott vártak négyen, a selmeczi bányák hitelezői… Úgy szétszedték a pénzt, mint a Krisztus köntösét.
28
A történelem faggatása – Miért adta oda kegyelmed? Sebestyén körülnézett megint a társaságon. Sorra figyelte az arcokat. Majd a bányabíróhoz fordult. – Mert szégyelltem magam – mondta. – Hogy ennyire jutottunk. Selmecz kérjen Körmöcztől? S akkor is ott acsarkodjanak a küszöbnél az adósságok miatt a hitelezők? A képemről jött le a bőr! Én ilyen utat többé nem vállalok.”23
Ám beleszólt Selmec sorsába az országos politika is. Jött Bethlen Gábor hada, s maga a fejedelem. És itt igencsak okosan kellett lavírozni, hogy a város ne lássa nagy kárát az állandó uralomváltásnak. „A fejedelem szeptember 10-én Debrecennél ütött tábort. Ekkor már az egész felvidék teljes lázadásban volt. Zavargások, gyújtogatások, minden féle törvénytelenségek napirenden voltak, s a bányavárosok alig várták, hogy Bethlen seregei bevonuljanak. A kincstári tisztviselők úgy hirdették, nem óhajtják az önkormányzását, de semmit meg nem változtathatnak… Lelkük mélyére pedig ki sem látott. Így szeptember 20-án reverzálist írtak alá, melyben kötelezték magukat, hogy a hadsereg műveleteit zavarni nem fogják, hanem egyedül a kincstári bányászat érdekeinek élnek. Valójában pedig tárt kapukkal fogadták Bethlen hadait, s valóban nem is volt bántódásuk... Még a túlságos beszállásolástól is megkíméltettek. Selmecz városa a Beszterczebányán levő fejedelemnek egy ezüstkannát és poharat küldött, Körmöcz városa pedig megvendégelte Bethlen Gábort. Ugyanebben az időben történt, hogy Selmeczen az öreg bányabíró leköszönt a hivataláról, s utóda ugyanazokkal a szavakkal tette le az esküt, mint valaha az öreg. Tehát hűséget esküdött a királynak és engedelmességet a király által kinevezett vagy kinevezendő elöljáróknak. Pedig ekkor Bethlen hatalmában volt az egész felvidék. Amennyire lehetett, csönd lett és békesség.” „Május vége felé már Ferdinánd hadai közeledtek a bányavárosokhoz. Valami nagy csetepaté Selmecznél nem történt. Június kilencedikén a selmeczi, körmöczi és beszterczebányai kamara főtisztviselői… újabb reverzálist állítottak ki, melyben erősítik, hogy mint régebben megírták, mindig csak a bányaművek fenntartására törekedtek, és az uralkodóháznak fogadott hűségüket meg nem változtatták… A hadak jó ideig meglakták a környéket…Végre úgy látszott, egy kis békesség lesz megint, a seregek elvonultak más tájakra, a városi bíró meg a bányabíró fellélegzettek.”24
Aztán a szereplők idővel elkerülnek Selmecről, hogy jó idővel (vagy három nemzedékkel) később Pfutsch Leopoldina térjen oda vissza. Ettől kezdve aztán Selmec a menedékhely, ahova a főszeplők szükség esetén mindig vissza tudnak térni. Lőcseiné a XIX. század közepén megveszi a Muner-
29
PoLíSz házat (ki tudja azt, hogy valamikor az övék volt?), és így szól az unokájához, Körmötzy Rózához: „A ház a te neveden álljon. S mindig csak a mi kezünkön maradjon, asszonyok kezén. Ha Kata felnő, neki adod át halálod előtt vagy olyankor, ha szükségesnek véled. Ha elhalna, akkor is leányági rokoné legyen.”25
Ide tér meg házassága összedőlésekor 1886-ban Kissné Krammer Katalin, majd 1918-ban magára maradva, állapotosan unokája, Szalay Krisztina orvosnő megszülni leányát, hogy aztán mint nélkülöző özvegy, innen induljon vagonlakóként az ismeretlenbe.26 Nagyanyám legkedveltebb selmeci vezetékneve, a Kropata először a Vaskalitkában jelenik meg, az (idősebb) Kropata Jankó személyében, ám rögtön visszautalva régebbre: „Valaha, úgy tudta Jankó, nagy kiterjedésű bányákat bírtak az ősei, különösen anyai részről. Onnanfelől a Thurzókkal, Dóczyakkal, Munerekkel tartott rokonságot.”27
És ezt még inkább hangsúlyozza a Por és hamuban, némi fájdalmas politikai felhanggal: „Kiss Ida nem tudta, hogy az öreg Hutman vére egy az övével: Dóczyak, Munerek ősi örökségét viselik mind a ketten. Csak mondhatatlan terhet és bánatot érzett a szívén. Hiszen, ha minden szlovák és minden magyar tudná, kitől, hogyan származott, ha tenyerükről le lehetne olvasni a vérkeveredést, talán nem bántanák egymást, és talán nem is bántották volna. Talán.”28
És itt kell megjegyeznem, hogy a Tetralógiában néhány ősét is megemlíti, ámbár ez csak a családtagok számára nyilvánvaló. A Perceg a szúban többször említi elismerően Szájbély Istvánt.29 Mint a bevezetésben említettem, dédapja, Szájbély István valóban selmeci diák volt, tehát szerepelhet a XVIII. században „praktikáns” (gyakornok) minőségben. Csakhogy István 1777-ben született, így sehogyan sem lehetett ott a kezdeteknél. Az előző generációt képviselő Szájbély Mihályhoz jobban illik a helyzet, ám ő is 1755ben született. Ugyanakkor emlegetik ebben a részben Mikoviny Sámuelt is, aki viszont 1698–1750 között élt. Így Szájbély Istvánnal nem is találkozhatott. Említését csak azzal tudom megmagyarázni, hogy a családi hagyomány – mint nagyon sokszor – eltorzította az időt. (Ezzel a problémával egyébként Tannenberg György szépapámról írott tanulmányomban foglalkoztam.30) A Por és hamuban néhányszor utal nagyapjára, Péch Antalra is, aki Selmec XIX. század végi történetének megkerülhetetlen (és máig is tisztelt) szereplője. 30
A történelem faggatása Selmecet nemegyszer idealizálja – és ugyanakkor reálisan ábrázolja. „A tüdőbaj még ide, a hegyek közé is befészkelte magát, s ha a zsellérviskókat nem kímélte, a bányászok nemzedékek óta rossz levegőjű, nyirkos odúkban élő családjait, a büszke polgárházakat sem. Nemrég történt, hogy a bányagróf feleségét, szép asszonylányát és fiatalabb fiát temették egyetlen esztendő alatt”31 – írta egy helyütt a selmeci egészségügyi viszonyokról.
Ez azonban így nem igaz, mert nagyanyja agyérszűkületben halt meg, nagynénje, Péch Izabella pedig megfázás után kialakult tüdőgyulladásban. Másutt – általánosabb kitekintést adva – ezek olvashatóak: „A bányagróf ott ült az ódon kamaraház bolthajtásos szobájában. Ferdén tűzött be a nap a vastag falba vágott ablakon a függönyök között, s hidat varázsolt a fényes-barna íróasztalig. Porszemek táncoltak a hídon, vagy régi emlékek kísértetei? Játékos, apró tündérek? Elmosolyodott fájdalmasan. Nem lehet már mesét mondania, legkisebb gyermeke is menyasszony. S mire unokák jönnek… ki tudja?... Fog-e tudni mesélni nekik még? A szél megmozdított egy papírdarabot előtte – a másnapi színlap volt az. Miklóssy társulata játszott a városban, s ha senki más nem ült ott, ő elment a leányaival, vagy, ha nem mehetett, legalább kiváltotta a szokott jegyeket. Vajon ki fogja pártját a magyar színészeknek, ha ő nem lesz már itt?32 És ki fogja pártját a szegény, öreg városnak? Mi jövendő vár reá, ha teljesen kimerülnek a bányák? Évszázadok és évszázadok óta fúrták és ölték a bányászok a vén hegyeket, a város alatt útvesztővé lettek a régi járatok. S ha néhol abba kellett hagyni a reményteljes mívelést, mert víz öntötte el az aknát, csak a múlt szorgalmas kutatója tudhatott róla. Mint Pala Mihálynak a főváros, neki a bányászat volt örökösen a gondjában. Az ország kincstárának alapja. Fiatalabb korában, mint a szorgos méh, járt ideoda az országban, új lelőhelyeket kutatni. Délen széntelepeket talált, s amikor kézdörzsölgetve kínálták, vegyen magának is valami kis darab földet, kéz kezet mos, felháborodva dobta ki ajtaján a tanácsadót. A kincstári liszteszsákokat összegyűjtötte, de húsz esztendő alatt zárdaiskola épült abból Szélaknán, s neki egy fillér haszna nem volt belőle. A munkások nás otecnek, apánknak nevezték, és ő fiának tartotta az utolsó toprongyos hevért is. Fájt neki is, ami azoknak fájt. Származását soha nem feledte. A nagyváradi szerény ács árva fia nem szédült el a magasban. Nem kívánta a felkínált báróságot. Ha tisztjei vagy a praktikánsok közül valaki bajba jutott, s hozzá fordult, egy lélek, egy élet megmentése előbbre való volt nála a maga pihenésénél, vagy hasznánál. Mikor meghalt, egy krajcár sem maradt utána.”33
Egyébként a regényben megtalálható az egykori selmeci hangulat (szolidan visszafogott) idealizálása is. 31
PoLíSz „S míg ők ketten a múltat idézték, Emmácska és Idácska a második négyessel elindultak a jövendő felé. Ó, tündéri tánc! Ide és oda lejtettek, elfordultak a párjuktól, és újra visszatértek hozzá. A zene szólt, a rendező kiáltozott, s közben Retek és Kahanec suttogva vallott szerelméről, félénken és tisztán, mint a tündérlányhoz és tündérlovaghoz illik. Akár valaha Kenderffy Miklós. A selmeci vén hegyek között mesebeli lovaggá változott a legrakoncátlanabb diák is.”34
De hát a regény írásakor már bő húsz éve távol élt a szülőföldjétől. A Por és hamuban sajátos ikreződés van: Selmec szerepel benne Selmecként is, Andrásaknaként is. Ez utóbbi nem kitalált név, a város egyik Hodruson lévő részét nevezték így. És a saját magáról mintázott Tini mellett Flóra (Flórika) néven verseket író – és később publikáló – saját magát is szerepelteti. Az Új Idők 1941-es évfolyamában megjelent Sáfárház, bár önálló regényként is megállja a helyét, valójában nem más, mint előkészület a Tetralógiához. Gyakorlatilag teljes egészében beépítette a Vaskalitkába. *** A közölt tanulmány a 2010. március 19-én az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályában tartott előadás utólag szerkesztett, s a 2012. december 7-i emlékkonferenciára tervezett előadás előzetes szövegváltozata. Következő számunkban a tanulmányt folytatjuk – immár a konferencia teljes anyagával kiegészítve. – A szerk. Jegyzetek: 1 Új Idők, 1933, 4. sz., 114. A vers teljes szövege lapunk 4. oldalán olvasható. 2 Kosáryné Réz Lola (innentől: KRL): Honnan – hová. VII. fejezet (Neki a világnak), 8. 3 Egyébként teológiailag és kánonjogilag semmi kifogásolható nem volt az eljárásban, mert a keresztelést a katolikus, az evangélikus és a református egyház egyaránt szentségnek tekinti, és gyakorlatilag ugyanazzal a szertartási szöveggel keresztelnek. Anyám keresztlevele a húgomnál van. 4 Országos Erdészeti Főigazgatóság (Az erdészeti ügyek kiemelt kezelésére 1954-ben az FM Erdészeti Főigazgatóság jogutódaként Országos Erdészeti Főigazgatóságot állítottak fel. A Földművelésügyi Minisztériumból vált ki és oda tagolódott be újra.) 5 KRL, A hriató = Marinka három gavallérja (2. kiadás), 233–240, az idézet 234–235. (Az új kiadás Marinka három udvarlója címmel jelent meg. Itt az idézet: 246.) 6 2012 májusában, a dolgozat írása közben, amikor bizonyos részletek ügyében a húgommal egyeztettem, újra felhívta a figyelmem nagyanyánk helyrajzi adatainak pontosságára. 7 KRL, Por és hamu, 151–152. 8 Kosáry Domokos, Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába I., 554–555. http:// mek.niif.hu/03600/03630/html/r/r21707.htm 9 A kéziratot húgom őrzi. 10 Ez az utóbbi években valamelyest belekerült az irodalmi köztudatba. Csuti Emese, Nőírók magyar SF-ben, Metagalaktika, 2009, 11. sz., 82–89. Részlet a regényből: 90–105. A regény kézirata nálam van. 11 (A) szép Kamilla macskája. [Csak a második kiadás címében van határozott névelő.] 12 Révai Nagy lexikona, 1911, II, 456. 13 KRL, A rejtelmes kohó, 194–195. 14 Uő., Esti hegedűszó. Folyóiratban előtte kétszer is megjelent: Otthonunk, 1933, ML, 1934–35.
32
A történelem faggatása 15 Uo., Első változata: A négyek szövetsége, ML, 1926–27. 16 Uő., Egy leány a sok közül. Az Új Időkben is megjelent korábban. 17 Uo., 6. 18 Uő., Egy leány, 4, 56. 19 Uo., 22. 20 Uő., Por és hamu, 5. 21 Uő., Asszonybeszéd, 98. 22 Uo., 132. – Ezt a bányászlázadást említi A fekete macska című elbeszélés is. Ám ebben emberhalálról is szó van. Uő., Lelkek és arcok, 38–46. 23 Uő., Asszonybeszéd, 160–161. 24 Uő., Asszonybeszéd, 190, 197. 25 Uő., Vaskalitka, 2. kiadás, 460. 26 Uő., Por és hamu, 2. kiadás, 18, 307–310. 27 Uő., Vaskalitka, 510. 28 Uő., Por és hamu, 385. Életfa mécsestartó 29 Uő., Perceg a szú, 369–379, 475–476. 30 Nagy Domokos Imre, Tannenberg György kamarai erdőmester pályaképe, Az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának Közleményei, 1989, 17. sz., 101–112. 31 KRL, Por és hamu, 73–74. (A szerző itt téved, mert nagynénje és nagyanyja nem egyazon évben haltak meg. De ezen családtörténeti adatokat csak az 1980-as évektől tudtuk pontosítani.) 32 „Asszonykoromban találkoztam (és igazán nagyon megszerettem őt) a régi magyar vándorszínház-igazgató leányával, Miklóssy Ilonával (férje Gombos F. Albin, nagytudású, nagyszerű ember, és a fiamnak igen kedves tanára volt). Miklóssy Ilona is elmondta ugyanazt, amit édesanyámtól már tudtam…” Családtörténeti töredék II., 7. 33 KRL, Por és hamu. 78-79. old. – Kiemelés az eredetiben. 34 Uo., 73.
Turcsány Villő szobrászművész: Kompozíció-vázlat Kosáryné Réz Lola emléktáblájához Technika: mintázott forma, vésett betűk Anyag: bronzöntvény Móricz Zsigmond körtér 10 kapu melletti oszlophoz formailag illeszkedve
33
PoLíSz
EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA XVI. RÉSZ Konrad Sutarski
Történelmi bevezető a magyarországi ukrán irodalomba A magyarországi ukrán irodalom gyökereinek az áttekintéséhez nélkülözhetetlen a legfontosabb történelmi összefüggések felvázolása az „ukrán” és a „ruszin” kifejezés rokon jelentése miatt, az esetleges elnevezésbeli félreértések elkerülése végett. A keleti szláv törzsek a kora középkorban (a IX–X. században) megközelítőleg a mai Ukrajna, Fehéroroszország területén, illetve Oroszország délnyugati vidékein megalapították a kijevi nagyfejedelemséget, másként a Kijevi Ruszt (melynek lakói ruszinoknak nevezték magukat). Az így létrejött államalakulat a későbbiekben a belső ellentétek és kifelé viselt háborúk hatására meggyengült, végül a függetlenségét is elvesztette: a XIII. század első felében meghódították a krími tatárok. A XIV. század közepén a litvánok legyőzték a tatár Arany Hordát, és ennek eredményeként – 1362-t követően – a ruszin területek túlnyomó többsége litván uralom alá került, illetve dél-nyugati részük a Lengyel Királyság fennhatósága alá. Utóbbinak a Litván Nagyfejedelemséggel történt 1385ös unióját követően az egykori Rusz területei mind beleolvadtak az ily módon újonnan létrejött államba. Az ország három része fokozatosan hasonulni kezdett egymáshoz mind adminisztratív, mind kulturális szempontból, ami a ruszin vidékeknek a nyugat-európai kultúrához való közelítését eredményezték. Az 1569-es Lublini Unió értelmében mindhárom nemzet nemessége, illetve a római katolikus és a pravoszláv vallásfelekezet egyenlő jogokat nyert, melyek eredményeként a ruszin területek közigazgatásilag kikerültek a litván fennhatóság alól és egyesültek a Lengyel Királysággal. Ettől kezdve a hatalmas ország dél-keleti – ruszin – részeit „Ukrajná”-nak kezdték nevezni. Ez a kifejezés az „u kraja” fogalomból eredeztethető, ami a magyar „vég” fogalmának felel meg – mivel Ukrajna a nyugat-európai civilizáció vége, határa volt. Ennek következtében elterjedt e területek lakóinak „ukrán” elnevezése. A lengyel kulturális és közigazgatási befolyás erősebben érvényesült az egykori Rusz nyugati részein. Ez a vallási befolyás tekintetében is megnyilvánult. A Kijevi Nagyfejedelemség 988-ban a pravoszláv kereszténységet vette fel. A ruszin területek lengyel-litván államalakulathoz történő csatolását követően az ott megjelenő nyugati egyház a ruszinok körében is szélesítette befolyását. Az 1439es firenzei uniós megállapodás eredményeként egyesülnie kellett volna a nyuga34
A történelem faggatása ti és a keleti (pravoszláv) egyháznak. Bár az egyesítés akkor nem történt meg, a szándékot 150 évvel később újfent felelevenítették a Lengyel-litván Királyi Köztársaságban és az 1595-ös Brzeski Szinóduson részlegesen meg is valósították. E megállapodás eredményeként Ruszban (Ukrajnában) létrejött a görög-katolikus egyház, amely megőrizte a pravoszláv rítust és liturgiát, de a nyugati keresztény egyházhoz és a pápa fennhatósága alá. Az Uniónak összességében nem sikerült egységet teremtenie a három nemzetiségű országon belül, sőt, a Ruszt (Ukrajnát) vallásilag megosztotta, mert a pravoszláv papságnak és népnek csak kisebb hányada tért át a görög-katolikus vallásra. 1667-ben a Királyi Köztársaság elvesztette a Dnyeperen túli területét, mely a cári Oroszországhoz került, a következő század végén (1795-ben) pedig Oroszország, Poroszország és Ausztria megszállta és három részre szakította az országot. Az ukrán területek java részét Oroszország szerezte meg, a nyugati rész viszont Lwów-val együtt osztrák fennhatóság alá került. A születő nemzetiségi mozgalmak időszakában – a XIX. század második felében és a XX. század első felében – az ukrán nemzet erőteljesen kezdett törekedni függetlensége visszanyerésére, amire – az 1919–20-as sikertelen kísérletet követően – csak 1991-ben, a Szovjetunió szétesése után kerülhetett sor. Az időközben eltelt egy évszázadban jelentősen átrétegződött az ukrán nemzet, és lakosságának görög-katolikus vallású része – különösen a délnyugati, kárpátaljai vidék lakossága (a Kárpátok észak-keleti vonulatának mindkét oldalán), melynek nyelve átmenetet képezett a keleti és nyugati szláv nyelvek között – önálló nemzetként kezdett magára tekinteni, egyúttal pedig sajátjaként kezdte használni a teljes keleti szlávság egykori elnevezését, a ruszint. A jelenlegi ukrán állam a ruszin nemzet létezését nem ismerte el, a ruszinokat az ukrán nemzet részének tekinti és a „ruszin” kifejezés mai használatát tagadja. Ezzel szemben Magyarországon a ruszinok hasonló jogokat nyertek, mint a másik 12 kisebbség, közöttük az ukrán is. Sutarski Szabolcs fordítása
Jaroslava Hartyányi
Magyarországi ukrán irodalom* A történeti visszatekintést az 1837. évvel kell kezdeni, melyhez az ukrán irodalom történetének kiemelkedő – a Magyarországhoz fűződő kapcsolódáson is túlmutató – eseménye kötődik. Ebben az évben jelent meg – és éppen Magyarországon – az új galíciai ukrán irodalom első kiadványa, a Ruszalka dnyisztrovaja (Dnyeszteri sellő) című verseskötet. E kiadvány egy egész korszak számára meghatározó jelentőséggel bír, bizonyítva azt, hogy az ukrán nép nyelve élő nyelv, a népköltészet nyelvezete meghatározó alapja az ukrán irodalmi nyelvnek. * A szerző Ukrán irodalom Magyarországon című tanulmányának felhasználásával. – A szerk.
35
PoLíSz A kis formátumú könyvben fontos helyet foglalnak el az ukrán népdalok és históriás énekek, melyeken kívül megtalálhatóak a szerkesztők eredeti művei, továbbá az ukrán fordításban közreadott szerb népdalok is. A kötet szerkesztői ismert galíciai ukrán költők, Markijan Saskevics, Jakiv Holovackij és Ivan Vagilevics, akik a híres Ruszka Troica irodalmi csoport (1833–1837) alapító tagjai. Egyikük, Jakiv Holovackij egy ideig a Pesti Egyetemen tanult, ahol megismerkedett szlovák és szerb származású fiatal irodalmárokkal. Ők ígérték meg, hogy segítenek a Ruszalka dnyisztrovaja kiadásában. „Ha nem tudjuk Lvivban megjelentetni az ukrán könyvet – írta Saskevics –, elvisszük Bécsbe, és ha ott se láthat napvilágot, marad még a szabad Magyarország.” Így is történt. Végül a magyar cenzor engedélyezte a könyv kiadását – 1836-ban. A Királyi Egyetemi Nyomdában készült el 1000 példányban ez a nagyjelentőségű kötet. Sajnos a megjelentetést követően az Osztrák hatóságok elkobozták, s csak mintegy 200 példányt sikerült megmenteni, melynek egy részét a magyar olvasók kapkodták el. A XIX. század közepétől a kilencvenes évekig szünet következett, mely elsősorban annak tudható be, hogy a magyar forradalom és szabadságharc megtorlásától a kiegyezésig álmos csend honolt az irodalmi művek kiadása területén is. A század vége felé megváltozik a helyzet, és Magyarországon főként a jelentős ukrán költők művei iránt tapasztalható érdeklődés. Leginkább Tarasz Sevcsenko és Ivan Franko művei kerülnek fordításra. Ukrán költők önálló verseskötetei ennek ellenére csak a II. világháború után jelentek meg magyarul, ezzel némileg előkészítve a magyarországi ukrán írók irodalmi jelentkezését. A Sevcsenko-költemények magyar nyelvű fordítását tartalmazó első önálló kötet Kobzár címen, 1951-ben jelent meg Ungváron. Ezt követően ’89-ben a budapesti Európa Kiadó gondozásában, az Apácahimnusz című kötetben kerültek kiadásra Sevcsenko válogatott versei, a legjobb magyar költőműfordítók tolmácsolásában. Az Európa Kiadó 1971-ben jelentette meg az Út a tengerhez című verseskötetet, mely a költészet másik nagy ukrán egyénisége, Leszja Ukrajinka válogatott költeményeinek magyar nyelvű fordítását tartalmazz. Ugyanebben az évben, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent az Ukrán költők című antológia, amely a tizenkettediktől a huszadik századig mutatja be a 100 legismertebb ukrán költő verseit. Egyes, a kötetben tolmácsolt költők verseiből egyértelműen kitűnik a közös múlt, az Osztrák–Magyar Monarchiára visszavezethető hagyományokon alapuló hasonlóság, melyek közös indíttatást eredményeztek az ukrán és magyar költészet terén. Azok az írók-költők, akik a magyarokkal közös államhatárokon belül éltek és alkottak, örömmel vették műveik magyarra fordítását. Közülük is a legismertebbeket emelném ki: Jurij Fegykovics (1834–1888) az osztrák hadseregben szolgált, s első verseit német nyelven, a továbbiakat anyanyelvén, ukránul írta. Magyar nyelven elsőként a Vadász című verse jelent meg 1898-ban, a Képes Családi Lapokban. Az ukrán irodalom magyarországi megjelenítésének mai helyzetét értékelve leginkább a bátortalan első lépésekről lehet beszámolni. Tizenöt év telt el a Ma36
A történelem faggatása gyarországi Ukrán Kulturális Egyesület megalakulása óta, mely egyre bővülő vonzáskörzetében, erejéhez és lehetőségeihez képest igyekszik tenni valamit az ukrán irodalom (régi és mai) megismertetésért is. Az ukrán kultúra verbális terjesztése (a kiemelkedő személyiségekre emlékező zenés-irodalmi estek) mellett 1996-ban kiadta Leszja Ukrajinka legismertebb verseit tartalmazó kétnyelvű verseskötetét. A Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány támogatásával megjelenő Hromada című folyóiratban helyet kapnak a magyarországi ukrán költők, írók. Közülük hármat kell kiemelni: Grigássy Évát, Smorgun Okszanát és Paraszka Zincsenko Valentinát. * Ivan Franko (1856–1916) egyetemi tanulmányait Lvivben folytatta, majd Bécsben szerzett bölcsészdoktori címet. Első versei 1874-ben láttak napvilágot. Elbeszélései, kisregényei 1899 óta magyar nyelven is számtalanszor megjelentek. Legismertebbek a Kőtörők és a Zahar berkut című regénye. Vaszil Pacsovszkij (1878–1942) Bécsben tanult, majd Kárpátalján élt és tanított. Első versei 1900-ban jelentek meg. Jurij Hojda (1919–1955) tanulmányait egyrészt Debrecenben, másrészt a Munkácsi Pedagógiai Főiskolán folytatta. Első írásai 1939-ben jelentek meg. Magyarbarátságáról ismert, közvetlen hangú lírikus, a kárpátaljai táj népszerű költője. Grigássy Éva kárpátaljai származású költő és – elsősorban műfordító – volt. Főleg ukrán és orosz irodalomból fordított, de a nyugati líra is foglalkoztatta. Egyetlen saját verseskötete jelent meg, nem sokkal a II. világháború után. Smorgun Okszana Ukrajnában született, házasságkötése óta él Magyarországon. Korai versei lírai és politikai, a későbbi időszakból keltezettek inkább filozófiai töltésűek. Istenhez való fordulása, a Vele történt beszélgetésből leszűrt következtetés szerint, saját – drámai fordulatot vett – életének következménye. Kapaszkodót keresett, és ezt találta meg az Istenbe vetett hitben. Elbeszélései és meséi olyan világba kalauzolják az olvasót, melyet mi gyakran észre sem veszünk, bár ez a világ körülöttünk létezik, és részesei vagyunk, csak nincs elég erőnk kitörni belőle, nincs elég akaratunk megváltoztatni és szebbé tenni. Smorgun Okszana két verseskötet és egy elbeszéléseket tartalmazó könyv szerzője. Írásai – Magyarországon kívül – főként Ukrajnában, valamint Németországban és Kanadában jelentek meg. Valentina Zincsenko (Parászka) is belső Ukrajnában született, 1991-ben szerzett ukrán filológiai képesítést Kárpátalján, s még ugyanebben az évben Magyarországra költözött. Költői pályát választott; eddig három verseskötete látott napvilágot. 2000-ben Budapesten a Költészet Világnapján ő képviselte az ukrán költészetet öt világrész poétái között. Vaszil Kuhta, lelki világát jellemezve, 2005-ben írta róla: „az ellentétes – nemzeti és egyetemes, egyéni és közösségi – érzéseket a költőnő nem mindennapi érzékenységgel vetíti ki a szülőföld iránti olthatatlan szeretetre és a hazán túli világra”; majd kiemelte: „stílusát leginkább a felfokozott érzelemvilág, a képi paletta telítettsége jellemzi”. 37
PoLíSz
Grigássy Éva
Asszony a tükörrel Rembrandt festményein dereng a fény így, ahogy az alkonyat megtörik tág szemében. Karcsúnyelű tükrét kezében tartja. Arca: porlepte alabástrom, haja: ében. Elsimult homlokán kíváncsi kérdés, félig nyílt ajka megrebben. Fésűjével langy mozdulattal szántja dús haját, aztán szeszélyesen kuszálja szerte-széjjel. Vállán a darócing cédán elcsúszott, s ő bénult érzékkel, dideregve bámul, míg a sötétség lassan fel nem issza lényének bús titkát, amint eléje tárul.
Vándorlegény dala Régi emlék, régi flóta, elfelejtett, régi nóta. Régi nóta, új a mása, új emléknek más a társa. Vén flótám elvesztegettem, régi vágyam eltemettem. Vándorutam magam járom, messzi elmaradt a párom, könnyes szemmel alig látom, hol veszett a boldogságom. Hej, ha régi szép emlékem néha-néha felidézem, elszorul a szívem tőle, vigaszom sincs már belőle. Hanyatlik a nap az égen, sötét fátyol leng a kéken.
38
Ledűlök egy fa tövébe. Jó lenne anyám ölébe belebújni, jót kacagni, mindig gyermeknek maradni... Keresem a régi flótát, elfújnám a régi nótát. Sóhajtok a mohaágyon, kerülget a csendes álom. Utoljára visszanézek: ködbe vesztek már a rétek. Régi emlék, régi flóta, elfelejtett, régi nóta. Régi nóta, új a mása, új emléknek más a társa. Régi párom,hogy tehette: szeretőjét elfeledte.
A történelem faggatása
Mélység és magasság Kékes ködök melengetik a völgyet, a bágyadt csöndben bús madár sikolt. Körülöttem az árnyak egyre nőnek, s a némaságtól kong az égibolt. Majd harang kondul, és sok öreg asszony a Bibliára csuklik, reszketőn. De mindez messzi, elmaradt az élet, egymagam állok fenn, a hegytetőn. Tekintetem a messzeségbe mélyed, mintha sóvárogna egy új hazát, s iszom magamba szomjas áhítattal a Végtelen hozzám szálló dalát.
Smorgun Okszana
Advent 2008 Ingyen a nap, a világosság, a fény. Ingyen a hit, szeretet, remény. Ingyen gyógyító levelű fák. Ingyen évszakonként változó világ. Ingyen az életvíz, a megbocsátás, örökélet, kegyelem, megváltás. Ingyen minden, ami szép, ami igaz érték, ami – elég. Ingyen a Tested és a Véred. Ingyen, mert – Megfizethetetlen.
39
PoLíSz
Húsvét 2011 Színvak azt mondja, hogy szürke ez a világ. Süket azt mondja, csend van mindenhol. Kegyetlen mondja: a szeretet semmivé vált. Hitetlen – hogy nincs se mennyország, se pokol. A Nagy Vezér mondja: csak a széles út a helyes! Zsarnok azt mondja: ha nem tartasz velem, magadra vess! Mondja a bolond: Én osztom a mércéket! Mondják a holtak: miénk az igaz élet!
De messze túl a meghaltak világán, Színen, és hangon, és érzelmen át Mindig virágzik a Szeretet Ága, Hirdetve Ember örök otthonát.
Szél A Férfi állt, széllel szemben, a buszmegállóban. Az utcán alig szállingózott egy-két járókelő, azok is mintha összeolvadtak volna a háztömbök szürke betonfalaival. – Gyere ide, itt nem fúj annyira – szólalt meg a háta mögül a Lány. A Férfi megfordult. A Lány ott állt, mosolyogva – magabiztosan, elegánsan felöltözve, és – mint mindig – szinte fájdalmasan szép. A szél, mely alig bolygatta meg hoszszú, bronz haját, nem igen zavarta őt. A férfi engedelmesen ment utána, ahogy egy hűséges kutya megy a gazdája hívására. Itt, ahol a Lány állt, tényleg jobb volt: egy háztömb sarka védte őket a széltől. 40
A történelem faggatása – Ölelj át – mondta hirtelen a Férfi, és megpróbálta átölelni a Lány vállát, de az félrehúzódott: – Megbolondultál? Itt? Az utcán? A Férfi elengedte a vállát és odébb lépett. Egyszer csak felelevenedett benne a múlt éjszaka emléke, annyira világosan és tisztán, hogy egy pillanatra el is felejtkezett a szélről. Újra ott feküdt a Lánnyal az ágyban, és a kezük felfedezte testük-lelkük minden rejtelmes zugát, amikor a Lány felugrott – „munkába kell mennem!” –, és eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. A Férfi nézte karcsú alakját, ahogy újra megjelenik előtte: pillanatok alatt felöltözött, becsomagolt: nyakig begombolt tökéletesség. Az újabb széllökés visszazökkentette a Férfit a jelenbe. Megtántorodott, és közben észrevette, hogy a Lány vidáman beszél valakivel – talán valami ismerőssel –, és egyáltalán nem törődik a széllel. A Férfi kétségbeesetten megfogta a buszmegállót jelző oszlopot, mert a szél nagyon erősen fújt, és attól félt, hogy nem tud megállni a lábán. Szeretett volna szólni a Lánynak, hogy ölelje át, de a szél fújt, egyenesen az arcába, s a Férfi nem bírta kinyitni a száját. A Lány pedig, akit lefoglalt a beszélgetés, nem is figyelt rá. Egyszer csak a Férfi úgy érezte, nincs ereje tovább kapaszkodni. A szél még erősebb lett, a Férfi segítségért akart kiáltani, de nem bírt. Senki se volt a közelében, az ujjai pedig mind gyengébben és gyengébben fogták az oszlopot. „Hogy-hogy nem vesz észre senki? Senki nem segít? És a Lány...” – gondolta a Férfi, és eközben azt vette észre, hogy repül. Hirtelen olyan könnyű lett minden. A szél fújta fel a kabátját, és ő repült a város felett – mint az álomban. Fentről látta, hogy a buszmegállóban az emberek mozgolódni kezdtek. Nem értette, miért, mert a buszt nem látta sehol. De igazából már nem is érdekelte, mi történik odalent – az új, idáig soha nem tapasztalt öröm és boldogság érzése arra kényszerítette, hogy a tekintetét felfelé emelje, ahonnan áradt hozzá valami földöntúli tiszta és felfoghatatlan melegség. És minél tovább repült, annál inkább úgy érezte, mintha egy nagy, erős és gyöngéd kéz átölelné és megtartaná őt... A Férfi gyermeki bizalommal, teljesen feloldódott ebben az ölelésben, s amikor tekintete véletlenül megint lefelé tévedt, meglátott, teljesen közel, egy zöld szempárt. A Lány szeme volt. „Érdekes, milyen szomorú a tekintete – gondolta magában a Férfi –, hogy én ezt eddig soha sem vettem észre...” * – Olyan hirtelen történt minden... Itt állt mellettem... Egy pillanatra megfordultam, köszöntem egy ismerősnek, és amikor visszafordultam, ő már... – Kihívtam a mentőket. Itt marad mellette? – Persze... persze... – Most jön a busz – elnézést, de munkába kell mennem... Az emberek beszálltak a buszba, és a megálló hamarosan üres lett. 41
PoLíSz A Lány leült a földre a Férfi mellé, és kezébe vette hideg, vékony tenyerét. Nem mozdult, s a világ mintha megszűnt volna számára. A széllökés erőt adott a cselekvéshez. A Lány lehajolt és átölelte a Férfi elnehezedett, még meleg testét. Úgy tűnt, alakjaik teljesen egybeolvadnak, és a szél összefonja rendetlenül heverő hajtincseiket. Egy pillanatra a Lány úgy érezte, még vissza lehet fordítani mindent – azt a reggelt, a melegséget, az ölelést. De a Férfi kezei erőtlenül feküdtek a járdán, és akkor a Lány megértette, hogy most befejeződött valami – valami, ami nem tér vissza soha többé. Messziről a mentőautó szirénája hallatszott, a hangja hirtelen abbamaradt, ahogy a kocsi megállt. A Lány pedig még mindig ott ült a járdán, nem törődve a hideg széllel, és a karjaiban tartotta a Férfi mozdulatlan testét.
Valentina Zincsenko Az ég ledőlt. Lábom elé Roskadt az égbolt… Nem győzted erőddel hitét… Vége. Elég volt. Elsüllyedt. Dermedten pihen Egy tócsa-mélyben… Még fel-felsajdul a szívem, De már nem érzem. Csillag sincs. Elveszett a hold Az őshomályban… Mélység-magasság –, csend honol A sikolyában. Közöttünk falak, ködmezők És messzeségek. Egy perc – s lábam előtt kihunyt Kékje az égnek. * Fehér a nappal. Fekete az éj. Szemtől-szembe lelkünk S az ismeretlen. Senkinek sem rabja a lét. 42
Fekete az éj. Fehér a nappal. Csillag-titkát az ég kioltja. Fekete-fehér a földi világ… Fehér az éj. Fekete a nappal. * Az éj-királynő bűvöl-bájol, Az utat patkóvá tekerve, S az idők mezsgyéjén bolyongva Összefutottunk. Szemtől-szembe. A Mindörök határán szótlan Egymásra ráismerve álltunk, S úsztunk az egyszervolt folyóban Együtt, ketten… S lubickolásunk Hátunk mögül rosszallva nézték Megbukott birkaként az évek, És ajkunk emlékektől égett, És tűzvészt oltottak a könnyek, És az ifjúság szárnyát verdesve görnyedt Markunk bezárult börtönében És a túlérett szotyolát Ropogtattuk dacos-kevélyen.
A történelem faggatása Fölöttünk csillagpettyes ég, Az éj-királynő bűvölt-bájolt, S lelkünk kettőbe tépve szét A sors kakukkszava kiáltott.
* „Mostan annyi sebből vérző jobbom Forró dróton nyújtom ím feléd.” (Vasyil Kuhta)
* A fűzfát és a nyírt Hadd érintsem megint, A szél mit idelop, Csak maroknyi határt Kalásznyi aratást, Ezer színből – a bánatot… Lonc melegével, A közelséggel S mit már dér lepett, Gyámolod sajgásában, Az élni akarásban, Nyújtsd felém kezed. Hadd hogy ráboruljak, Hadd hogy imádkozzak Hozzád, fűzfa, hanga… Az árvult messzeség Szűzhava bűn-setét… Bocsáss, meg, Ukrajna… (Grigássi Éva fordításai)
Ha tavasz jön, mint folyóvíz árja Medremből kilépve áradok, Vad özönnel… Utamat nem állja Szögesdrót sem – rajta is átcsapok, S túloldalán, a Tiszához érve, Léket olvasztok havas jegén, S egy cseppemig esküszöm az égre – Tág medrébe beleömlök én. S megöntözlek, sok szegényes ágyás, Nedvem, mint jó lélek, átitat, Mint termékenyítőé… Istenáldás. Imádság voltam talán, áhítat?! Sírkeresztek alá elszivárgok! Krizantének búja lesz díszem. S ha ki éveimmel vet tán számot, Felidéz majd egy témát, hiszem, Mely az élet volt… Amelyben minden Engem álmodik: új jöttömet. Tudom: ár ellen esélyem nincsen! De reményt veszítni: rettenet! Ki mondja meg – ó, kihez kiáltsak? – Hogy a Tiszát ki szabdalta fel? Partok, hidak, drótok… Mint a rácsok! S záporok… Sok nyári zápor kel, Hogy kimosson annyi régi titkot, S rétek szomját oltsa nyár delén… Meggyógyítom sebből vérző jobbod Esővízzel – nyújtsd ki hát felém!
Téli napforduló
(Kótyuk István fordítása) 43
PoLíSz
Ukrán szerzők életrajzai Jaroslava Hartyányi Nyugat Ukrajnában született. 1979 óta él Magyarországon. Férje magyar. Tanulmányait a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán végezte. A Magyarország Ukrán Kulturális Egyesület alapítója és elnöke. 1999 óta az Ukrán Országos Önkormányzat elnöke. 2005-töl az Európai Ukrán Kongresszus elnöke, 2008-tól az Ukrán Világkongresszus első számú alelnöke. Több Magyarországon megjelent ukrán irodalmi könyv szerkesztője, számos publikációja jelent meg a Hromada című ukrán folyóiratban. 2004-ben szerzőként jelentkezett Az elrejtett igazság című könyvével, ami az 1932–1933-as nagy ukrán éhínségről szól. Grigássy Éva költő, műfordító, újságíró. Beregszászon született 1925-ben, meghalt Budapesten 2002-ben. Írásai az 1990-es évektől jelennek meg. Verseskötete: Asszony a tükörrel (1947). Az ukrán népköltészet, klasszikus és modern irodalom (Sevcsenko, Franko, Leszja Ukrajinka, Sztefanik, Janovszkij) egyik legkorábbi fordítója. Puskin, Dosztojevszkij, Blok, Paszternak, Bulgakov, Kaverin műveit, a Szovjetunió népeinek költészetét, Horatius, Aragon, Gautier, Shelley verseit fordította. Elsőként vállalkozott az óegyiptomi himnuszköltészet megszólaltatására, majd lefordította a magyar egyiptomi ásatás irodalmi leleteit is. 1953-től a Falurádió krónikása, a Rádiólexikon és a Rádió Szabadegyetem szerkesztő-riportere, irodalmi újságíró, hangjátékokat és tanulmányok ír. 1985-től a Zoltán Attila Irodalmi Díj alapítója és védnöke. Díjai: Leszja Ukrajinka-emlékérem (1997), a Salvatore Quasimodo költőverseny díja (1998). Okszana Smorgun költő, író. 1956-ban Ukrajnában, Drohobics városában született. Életének első részét Lvivben (magyarul: Ilyvóban) töltötte, ahol a Műszaki Egyetemen villamosmérnök-programozó szakképesítést szerzett. Már az egyetemen megismerkedett leendő férjével, és a diploma megszerzése után, 1978-ban Magyarországra, Szolnokra költözött. Több évig tudományos kutatással foglalkozott. Mellette mindig vonzalmat érzett a művészetek és ezen belül az irodalom iránt. Versei és elbeszélései először főleg ukrán folyóiratokban jelentek meg, első verseskötetét mégis Németországban adtak ki 1992-ben. 2004-ben Fény a végén címmel elbeszélésgyűjteményt jelentetett meg Ukrajnában, 2007-ben – szintén Ukrajnában – Tegnap eljövök hozzád címmel újabb verseskötetet. A címadó költemény alapján komponált dal 1989ben Ukrajnában az év dala lett. A Mese az arany almafáról című elbeszélése 1987-ben megnyerte a Független Magyar Alkotók Szövetségének próza kategóriában kiírt pályázatát. Smorgun Okszana versei az Ukrán költők arany antológiájában is megtalálhatók. Valentina Zincsenko (Parászka) költő. Ukrajnában, a Csernyihiv megyei Martinivkában született 1960-ban. 1979-ben Priluki városában elvégezte tanulmányait az ottani pedagógiai intézetben, 1987-ben az Ungvári állami egyetem filológiai karán Ukrán nyelv és irodalom szakos képesítést szerzett. 1991-ig tanárként dolgozott Kárpátalján. Ugyanabban az évben Magyarországra költözött. A Gyermekkor kányafája (1993) és A melegség csokra (1999) című verseskötetek Kárpátalján jelentek meg, a Mályvák a vásznon (2005) Budapesten. Ezenkívül – Alekszij Jamkovenkó zeneszerzővel közösen – megjelentette a Fűzfákhoz és nyárfákhoz című kompaktlemezt (Budapest, 2008), illetve az Éveim koszorújában, mint a dalban című dalgyűjteményt (Ukrajna, 2010). 2000-ben Budapesten, a Költészet Világnapján ő képviselte az ukrán költészetet.
44
Világbeszéd
Dino Buzzati (Olaszország) Író, újságíró, forgatókönyvíró, dramaturg, festő, grafikus (1906–1972). Nagypolgári családból származott. Apja a nemzetközi jog elismert szaktekintélye volt, tanított a Milánói, majd a Paviai Egyetemen. Anyja állatorvos, a korszak egyik ismert írójának testvére. Milánói gimnáziumi évei után Buzzati jogi diplomát szerzett, majd katonaévei leteltével, 1928-tól a Corriere della Sera napilap munkatársa lett, s maradt is, egészen élete utolsó napjaiig. Első regénye 1933-ban jelent meg. 1939-ben a lap Etiópiába küldte tudósítónak. Legismertebb regénye, A Tatárpuszta, amelyet munkássága csúcspontjának tartanak, rá egy évre jelent meg. Öt regényt, számos novelláskötet publikált, írt színdarabokat, rádiójátékokat, verseket, több díjat is ítéltek neki, de írói tevékenysége mellett képzőművészettel is foglalkozott: grafikákat készített, festett. Nem hobbiként; a rajzolást, festést is komoly „mesterségnek” tartotta. Orpheusz történetét képregényszerűen feldolgozó művében összekötötte két „mesterségét”: maga írta és illusztrálta a könyvet. (Magyarul először 1981ben jelent meg Képes poéma, majd 2005-ben az újrafordított változat Szerelem utolsó látásra címmel.) Nálunk is ismertebb művei még a gyerekeknek készült Medvevilág Szicíliában, az Egy szerelem története, illetve elbeszéléseiből a Hajtóvadászat öregekre című válogatás.
Elveszett napok Néhány nappal azután, hogy a fényűző villa a tulajdonába került, Ernest Kazirra hazafelé bandukolva messziről észrevett egy férfit, aki egy dobozzal a vállán kifele tartott kerítése oldalkapuján, és felrakta a dobozt egy kamionra. Nem ért oda időben, mielőtt elindult, így hát autóval követte. A kamion hosszú utat tett meg, ki a külváros pereméig, és egy szurdok szélénél állt meg. Kazirra kiszállt az autóból, és közelebb ment. Az ismeretlen leemelte a dobozt a kamionról, és néhány lépés után lehajította a sziklameredélybe, amely ezernyi hasonló dobozzal volt tele. Odalépett a férfihoz, és megkérdezte: – Láttam, hogy kihozod azt a dobozt a kertemből. Mi volt benne? És mi ez a rengeteg doboz? Az ránézett, és elmosolyodott. – Van még belőlük a kamionban is. Kidobnivalók. Nem tudod? Ezek a napok. – Milyen napok? – A te napjaid. – Az én napjaim? – A te elveszett napjaid. A napok, amelyeket elvesztegettél. Vártad őket, igaz? Eljöttek. Mit kezdtél velük? Nézd meg őket, érintetlenek, még tele vannak mindennel. És most? Kazirra odanézett. Mérhetetlen halmot formáztak. Lemászott a meredek töltésoldalon, és kinyitott egyet. Egy őszi út volt benne, a végén Graziella, a menyasszonya, aki örökre elment. És ő még csak fel sem hívta. 45
PoLíSz Kinyitott egy másikat. Egy kórházi szoba, az ágyon beteg fivére, Giosuè, aki őt várta. De ő üzleti úton volt valamerre. Kinyitott egy harmadikat. Nyomorúságos régi házuk kerítésénél ott állt Duk, a hűséges masztiff, aki két éve várt rá, csonttá-bőrré aszva. És ő még álmában sem tért vissza. Érezte, hogy valami megragadja a gyomorszájánál. A rakodómunkás egyenesen állt a szurdok szélénél, mozdulatlanul, akár egy hóhér. – Uram! – kiáltotta Kazirra. – Hallgasson ide. Hagyja, hogy legalább ezt a három napot elvigyem. Könyörgöm. Legalább ezt a hármat. Gazdag vagyok. Bármit megadok, amit kér. A rakodómunkás intett a jobbjával, mintha egy elérhetetlen pontra mutatna, mintha azt mondaná, túl késő, nincs gyógymód. Aztán eltűnt a levegőben, és abban a pillanatban eltűnt a rejtélyes dobozok gigászi tömege is. És leszállt az éjszaka árnya.
Karácsonyi mese Komor, csúcsíves épület a hajdani püspöki palota, nyirkos falaiból salétromszag árad, kész gyötrelem benne egy téli éjszaka. A szomszédos székesegyház viszont hatalmas, az egészet körbejárni egy élet is kevés; benne kápolnák és sekrestyék kuszasága – miután több évszázadot állt elhagyatottan, még mindig akadnak köztük szinte felderítetlenek. Mit csinálhat karácsony estéjén – kérdezgették egymástól a népek – az ösztövér érsek egyes egymagában, míg a város boldogan ünnepel? Hogyan lehet úrrá a búskomorságon? Hisz mindenkinek van valami vigasza: a fiúcskának ott a kisvonat meg a fenyőmagocskák, nővérének a rongybaba, az anyának gyermekei a szoknyája körül, a betegnek egy új reménység, az agglegénynek az ivócimborája, a börtönlakónak a szomszédos cellából átszűrődő hangok. Mit csinálhat az érsek ezen az estén? Mosolygott az odaadó don Valentino, őméltósága titkára, efféle beszédek hallatán. Az érsek úrnak ott van Isten, karácsony 46
estéjén. Első látásra talán szánalmat kelt, ahogy egyes-egyedül térdel a kihalt, fagyos székesegyházban, pedig ha tudnák! Nincs ő egyedül, nem fázik, és elhagyatottnak sem érzi magát. Karácsony estéjén Isten szétárad a templomban az érsek úrnak, a templomhajók szó szerint megtelnek vele, olyannyira, hogy az ajtókat már alig lehet becsukni; és habár kályha nincs sehol, olyan meleg van, hogy az antik fehér kőkígyók életre kelnek az egykori apátok síremlékein, felmásznak a földalatti kamrák szellőzőnyílásain, és kedvesen kidugdossák fejüket a gyóntatófülkék könyöklőin. Azon az estén ilyenformán a székesegyház csordultig telik Istennel. És bár tudta, hogy nem az ő dolga, don Valentino túlságosan is szívesen foglalatoskodott az érsek úr térdeplőjének rendezgetésével. Még hogy fenyőfák, pulykák, pezsgőpukkanások. Ez most karácsonynak szent estéje. Miközben gondolataiba merült, kopogást hallott az egyik ajtón. „Ki kopoghat a Székes-
Világbeszéd egyház ajtaján – kérdezte magában don Valentino – karácsony estéjén? Nem imádkoztak még eleget? Milyen rögeszme rabjai?” Magában pöfögve kinyitotta az ajtót. Egy enyhe széllökés egy rongyos koldust sodort be. – Micsoda istenáradat! – kiáltotta az mosolyogva, miközben körbefordította a fejét. – Micsoda gyönyörűség! Még kívülről is érezni lehet. Monsignore, nem adna belőle egy keveset? Gondolja csak meg, karácsony este van. – Ez itt őméltóságáé, az érsek úré – felelte a tisztelendő. – Néhány óra múlva szüksége lesz rá. Őméltósága már így is szent életet él, nem várhatja el tőle, hogy most még Istenről is lemondjon! És egyébként is, én soha nem voltam monsignore. – Egy kevéskét sem adna, tisztelendő atyám? Annyi van itt az Úrból! Őméltósága észre sem venné! – Megmondtam, hogy nem… Most elmehetsz… A Székesegyház zárva van a látogatók előtt. – És egy ötlírás bankjeggyel elbocsátotta a rongyosát. De amint a szerencsétlen kilépett a templomból, úgy tűnt el abban a pillanatban Isten is. Don Valentino megrettenve nézett körbe-körbe, fürkészte a sejtelmes boltíveket: Isten ott fent sem volt. Az oszlopok, szobrok, baldachinok, oltárok, ravatalok, fáklyatartók, gyertyaállványok, ékes kelmék általában oly titokzatos és pompás, rendkívüli rendszere most hirtelen barátságtalanná és baljóssá sivárodott. És néhány óra múlva az érsek úr ide fog lejönni. Don Valentino halálra váltan résnyire nyitotta a templom ajtaját, és kinézett a térre. Semmi. Bár karácsony volt, ott kint sem volt nyoma Istennek. Fényes ablakok ezreiből nevetés szállt,
koccanó poharak hangjai, muzsika, sőt, még átkozódások is. Nem harangok, nem énekek. Don Valentino kilépett az éjszakába, elindult a profán utcákon, fékevesztett ünnepi vacsorák zajában. Tudta, hova kell mennie. Amikor belépett a házba, a baráti család az asztalnál ült. Szeretetteljes tekintettel néztek egymásra, és körülöttük volt egy kevés Istenből. – Áldott karácsonyt, tisztelendő atyám! – köszöntötte a családfő. – Parancsoljon közöttünk! – Sietős a dolgom, barátaim – felelte ő. – Egy balfogásom miatt Isten elhagyta a székesegyházat, és őméltósága hamarosan oda megy imádkozni. Nem adnák nekem a magukét? Végül is maguk már társaságban vannak, nincs rá feltétlenül szükségük. – Drága don Valentino, tisztelendő atyám – szólt a családfő –, azt hihetném, maga megfeledkezik róla, hogy ma karácsony napja van. A gyerekeimnek éppen ma kellene Isten nélkül maradniuk? Meglep, atyám. És abban a szent pillanatban, hogy a férfi így szólt, Isten kisuhant a szobából, az örömteli mosolyok kihunytak, s a sült kappant homoknak érezték a foguk között. Útra kelt akkor ismét az éjszakában, a kihalt utcákon át. Talpalt, talpalt sokat don Valentino, mígnem újra meglátta. Elért már a város kapujához, szeme előtt a sötétben felsejlettek a szántóföldek hólepte foltjai. A mezők és eperfák sora fölött ott hullámzott Isten, mintha várna valakire. Don Valentino térdre rogyott. – Mit művel itt, tisztelendő atyám? – lépett hozzá egy paraszt. – Össze akar szedni valami nyavalyát ebben a hidegben? 47
PoLíSz – Nézd, ott arra, fiam! Nem látod? A paraszt nem lepődött meg. – A mienk – mondta. – Minden karácsonykor eljön, hogy megáldja a földjeinket. – Hallgass ide – mondta a pap. – Nem adnál belőle egy keveset? A városban Isten nélkül maradtunk, még a templomok is üresek. Adj belőle egy keveset, hogy legalább az érsek úr illendően tölthesse a karácsonyt. – Szó se lehet róla, drága tisztelendő atyám! Ki tudja, milyen rusnya vétkeket követtek el maguk ott a városban. A maguk bűne. Oldják meg maguk. – Vétkeztünk bizonyosan. Ki nem vétkezik? De sok lelket megmenthetsz most, fiam, ha igent mondasz nekem. – Éppen elég nekem a magamét megmenteni! – vigyorgott a paraszt –, és abban a pillanatban Isten fellibbent a földjeiről, és eltűnt a sötétben. Akkor még messzebbre ment, kereste, kereste. Úgy tűnt, Isten mind ritkább lett, és akinek volt is belőle egy kevés, nem akarta odaadni (de abban a pillanatban, hogy valaki nemet mondott, Isten elszivárgott, egyre távolabb). Így vándorolt hát don Valentino, míg elért egy széles, kopár síkság széléhez, és a távolban, éppen a horizont határán, ott tündökölt Isten, mint egy megnyúlt felhő. A papocska térdre
vetette magát a hóban. – Várj meg, ó, Uram – rimánkodott –, az érsek úr az én hibámból egyedül maradt, és ma karácsony éjjele van! Fagyott lábbal poroszkált a ködben, térdig is belesüllyedt, olykor elterült benne, ahogy a földre zuhant. Meddig bírja vajon? Végül elnyújtott, megindító hangokat hallott, angyalok kórusát, s egy fénysugár szűrődött át a ködön. Kinyitott egy faajtót: óriási templomban találta magát, amelynek közepén a gyér világításban egy pap imádkozott. És a templom szinte maga volt a mennyország. – Testvérem – nyöszörögte don Valentino a végét járva, jégcsapokkal tűzdelve –, könyörülj meg rajtam! Az érsekem miattam egyedül maradt, és szüksége van Istenre. Adj belőle egy keveset, szépen kérlek. Lassan fordította oda fejét az imádkozó. És amikor don Valentino felismerte, ha lehetséges, még jobban elsápadt. – Áldott karácsonyt neked, don Valentino – kiáltotta az érsek üdvözlésképpen, körülötte mindenfelé Istennel. – Ebugatta teremtménye, hát hol jártál? Megtudhatnám, mit kerestél odakint ebben a kutya hideg éjszakában?
Stefano Benni (Olaszország) Író, újságíró, dramaturg, forgatókönyvíró, humorista (1947–). Számos napilapnak (L’Espresso, Panorama, Il Manifesto, La repubblica), folyóiratnak (Il Mago, Linus, Cuore, Tango) dolgozott, humoristaként fellépett a tévében, dramatizált és rendezett filmeket (saját regényéből is), írt darabokat színházaknak. 1999-től évente nemzetközi jazz-fesztivált is szervez. Újságíróként, még a lapokban kezdett publikálni a ’80-as években, és már a kezdetektől a kortárs olasz próza legjobbjai között tartották számon. Eddig tizenhárom regénye és tizenhárom novelláskötete
48
Világbeszéd jelent meg. Erős szatirikus látásmód és az emberi természet reális, lemeztelenített ábrázolása jellemzi, egyes elbeszélései és regényei az utóbbi évtizedek olasz társadalmának kíméletlen korrajzát adják. Gyakoriak a szójátékok, neologizmusok, különféle irodalmi stílusok paródiái. Képzelt helyzeteiben, világaiban a szatírák mellett többször megjelennek a tudományos-fantasztikus stílus elemei is. Rajongói létrehoztak egy online enciklopédiát, a Bennilogiát, amelyet kizárólag neki és világainak szenteltek, és teljes egészében az olvasói szerkesztik.
Az élő jászol Vannak helyek, amelyeknek a neve egy nagy csatához kötődik, másoké a szarvasgomba minőségéhez. Egyes helyek azért válnak híressé, mert ott született egy költő, egy színész vagy egy maffiózó. Vannak helyek, amelyek egy remeteségről ismertek, vagy a karneválról, egy borról, esetleg épp a vérbosszúról. Vannak helyek, amelyekre azért emlékszünk, mert rádobták az atombombát, vagy egy kegyetlen bűntény miatt, vagy egy jellegzetes torta miatt, vagy mert ott van az autópálya kijárata. Az én kis falum, még ha istenkáromlók és jámbor hívők egyformán lakják is, emberemlékezet óta az élő jászláról híres. Az én emlékezetemben megmaradtak közül a húsz évvel ezelőtti karácsony volt a legbizarrabb. Pontosan egy évvel a földindulás előtt történt, amikor egy hétig havazott, méteres hó állt mindenhol, és a kamionsofőr, Morgante megcsúszott a jég borította úton, s a szakadék szélén állt meg, amint azt a művelődési házban kifüggesztett fogadalmi felajánlása plakátján is láthatjuk. Ahogy már említettem, mindig is a mi megtiszteltetésünk és nagy erényünk volt Jézus születését színpadra állítani, elsősorban a völgy többi jászlas falujával való rivalizálás miatt. A jászolbizottság akkoriban több tagot számlált: Carambola tiszteletes az előadás vallási és történelmi hitelességéért felelt, Penna polgármester kivitelezési és biztonsági felelős volt, Luciana, a varrónő pedig díszlet-, jelmez- és látványmesteri minőségben szerepelt. Sajnos azóta mindhárman elmentek, és soha nem pótolhatja őket semmi a szívünkben. Abban az évben nagyban akartuk csinálni a dolgokat, mert a szomszédos Castelchiaro falu bejelentette, hogy szenzációs jászlat állít a lámpaszaküzlet szponzorálásával, rengeteg állandó fénnyel meg egy villogó angyallal. Nekik volt a legjobb Madonnájuk is: az a nő órákig tudott mozdulatlanul állni egy helyben, hogy a szeme sem rebbent közben, szerintünk nyugtatózták. Montevello, a másik irányban fekvő falu is nagy színházi látványossággal bírt: kétszáz igazi báránya volt a betlehem körül. Az előadás után a tér merő szarszőnyeggé vált, de a hatás garantált volt. Ca’ di Basso-nak volt a legjobb Jézuskája: egy törpe, aki lágy hangon énekelt; és a legjobb ökre is, egy fehér kolosszus, aki olyan párafelhőket eregetett, mint egy kémény. Nekünk meg ilyen riválisokkal kellett felvenni a versenyt, és minden évben új ötleteket kieszelnünk. 49
PoLíSz Morgante azt javasolta: – Csináljuk a jászlat egy kamionra, a Szent Családot a kabinba tesszük, az ökröt meg a szamarat a raktérbe. – Ja, Isten meg közlekedési rendőr lesz – kommentálta Carambola tiszteletes türelmét vesztve. De Ato, a falu bolondja felkiáltott: – Szerintem jó lenne! És minthogy Carambola tiszteletes sokat adott Ato szavára, kompromisszumot kötött: Vízkeresztkor a Három Királyok teve helyett kamionon fognak érkezni. Megkezdődtek az előkészületek. De abban az évben minden nehezen ment, különösen a főszereplők megtalálása. Az élő jászol, ahogy mondani szokás, felemészti csillagait. Maria Carmela, aki három évig testesítette meg a Madonnát, teherbe esett. Nem a Szentlélektől, hanem egy kléruson kívüli kocsmárostól. Meg kellett választanunk Miss Madonnát, de nem volt könnyű, mert az enyém a vénemberek meg vénasszonyok falva volt. Valaki rögtön bedobta Ludmilla nevét. – De hát az külföldi! – kifogásolták a bigottabbak. – És azt beszélik, a hazájában állig felfegyverkezve mászkált. – Mindig eljár a misékre, dolgos kisasszony és szépséges leány – felelte Carambola tiszteletes. Amikor a „szépséges leányt” lehelte ki a száján, olyan volt, mintha reverendája elején felirat futna végig: „baromi dögös csaj”. Így aztán, hagyományőrzők és xenofóbok dacára akkor először szőke és külföldi Madonnát választottunk. Józseffel évről évre nehezebb dolgunk lett. A néhány évvel azelőtti szentünk például rendesen felöntött a garatra, és jóízűen elaludt a jászolban, maga mellett a felpaprikázott Madonnával. A következő évi József derék gyerek volt, de mindig leesett az álszakálla, kicsit faros volt, és folyton kacsintgatott az angyalra. Aztán végre megtaláltuk a tökéletes Józsefet, vörösesszőke szakállal, világos szemekkel, egy katolikus fafaragó munkás személyében. De megnősült, és felszedett húsz kilót, s egy évre rá elment volna az ökör szerepében. Akkor szerződtettek egy Józsefet egy másik faluból, egy fekete szakállas, őrült tekintetű alakot. Sajnos allergiás volt a szalmára. Két perc után tüsszögés-sorozatba kezdett a taracktól, és eléggé jól látható takonyáradatot bocsátott a Kisded fejére. Végül asztmaroham ragadta el, és kezdett felfújódni. Hordágyon kellett elvinni. Így hát abban az évben Morgante Donato kollégáját ajánlotta. Bár délről származott, magas volt és szőke, ápolatlan szakállú. – Nem – mondta pap –, az az ember minden reggel káromkodik, és kapucínerbe mártogatja a szakramentumokat. – Derék gyerek az, dolgos is, a szabályokat is tiszteli – mondta a polgármester. – Ha megígéri, hogy nem szentségel itt nekem, rendben – egyezett bele Carambola tiszteletes. – Szó sem lehet róla – felelte Donato, amikor elé terjesztették a kérést. – Tudjátok, milyen gáz mozdulatlanul a hidegben, kezedben egy bottal meg egy tejfelesszájúval, aki egyfolytában nyüszít a szalmában? Na meg ki tudja, milyen szikkadt nővérke játssza majd a Madonnát… 50
Világbeszéd – Ludmilla kisasszony játssza – mondta Luciana, a varrónő villámló és kerítő tekintettel. – Az a szőke Ludmilla, amelyik a pékségben dolgozik? – Ő. – Na jól van, hát ha nincs senki másotok… – mondta Donato. És ezzel elment karburátort szerelni, mert semmi nem szabadította fel anynyira, mint amikor megérinthette a motort, és összekalapálta három ujját, nyakig kente magát olajjal, eltört egy csavarhúzót, és ily módon kimerítve az egész hónapra szóló káromkodási keretét, megnyugodva jelent meg Luciana varrónő előtt. Felszerelték gyapjúmellénnyel, bocskorral meg bottal. A mellény egy rovarszálló volt, a bocskor szorította a vádliját, a botnak szarszaga volt. De Donato megfeledkezett minden szagról és kellemetlenségről, amikor Ludmilla megjelent a színen. A kékes fátyol fél arcát eltakarta, de a másik fele is elég volt, hogy Donato szívében beindítsa a dugattyúkat. Egymás mellé állították őket az istállóban, Jézuskával együtt, akit abban az évben egy bizonyos Luigino alakított, aki aztán később benzinkutakat rabolt ki. Megkezdődött a nagy, koreografált havazás, de a jegyespár nem vette észre, csak egymást bámulták elveszve. Az ökörnek kakálási rohama támadt, és letojta az egész kottát, de azok ketten nem vették észre. Luigino Kisded, aki proli kovács volt, így meglehetősen robusztus is, de hőálló nem, kezdett kékes színt ölteni, de azt sem vették észre. Végül az angyal volt, vagyis Augusto, földi életében pizzásfiú, aki finoman jelezte, hogy a Kisdednek némi melegítésre volna szüksége. Betettek egy elektromos takarót a szalmába, már majdnem minden meggyulladt, de a két szerelmes természetesen ezt sem vette észre. Ezért Józsefet és Máriát Carambola tiszteletes koncentráltabb figyelemre intette, és a huszonhárom órai harangkondulásra minden készen állt. A jászol előtt, Morgante kamionjának fényében úszva számos mellékszereplőt helyeztek el, köztük tizenkét pásztort birkával a vállukon. Mint mindig, most is Ato volt a legpechesebb; az övé folyamatosan belekakált a nyakába. Volt ott még egy vízhordónő, egy hétalvó és két parasztasszony tojásokkal. Morgantét, aki a favágó szerepében az Unità hasábjait olvasta várakozás közben, megfeddték. Az angyal hintázott, az üstökös, amelyet Luciana varrónő flitterekkel hímzett ki, csillogott-villogott. Az ökröt meg a szamarat némi civakodás után megbékítették. Az ökröt lencse-túladagolással, a szamarat az állatorvos rejtélyes injekciójával. Az eredmény az lett, hogy az ökör böfögött, a szamár horkolt. A két főszereplő engedélyt kért, hogy elmenjen inni valami meleget. Éjfélkor, amikor a nézők körmenete megérkezett a jászolhoz, valaki észrevette, hogy Józsefnek rúzsnyomok vannak a nyakán, a Madonnának meg számos szalmaszál a fátylán, ami egyértelműen a hentergés biztos jele. De karácsony volt és megbocsátottak nekik. Szilveszterkor már együtt éltek. Vízkeresztkor a Három Királyok megtették diadalmas belépőjüket a kamionnal. Csak Gáspár és Boldizsár volt ott, Menyhért részegségében kiesett a fülkéből. De így is ugyanakkora siker volt. Ahogy Morgante mondta, másnaposan és győzedelmesen: – Tökéletes jászol volt. Csak Lenin hiányzott. Carambola tiszteletes meg úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. 51
PoLíSz
Alíz „See how they smile like pigs in a sty, see how they snied. I’m crying.” (John Lennon – Paul McCartney: I am the walrus)
– Mennyit szívsz, kislány? – Két dobozzal naponta, ha van pénzem. – Nem sok az? Csend. – Úgy értem, minek szívsz annyit? – Elüti az időt. – És honnan van rá pénzed? Csend. – És mit csinálsz itt egyedül a lépcsőn, mint egy hajléktalan? Hány éves vagy? – Tizenhat. – És tizenhat évesen csak lopod itt a napot? – Hát te mennyi vagy? – Ötven. – És ötvenévesen egyedül mászkálsz, hogy kislányokkal dumálj? – Jársz templomba? Alíz horkant egyet, és feláll. Nagyon is jól volt ott, ahol volt, a falnak dőlve, a szellőzőrácsból áramló levegő melegítette a hátát, de a hülye barmok mindig utolérnek, mint a felhők, akkor is, ha nem várod őket. És most forró a háta, az arca meg lefagy. Mindig is hasadt személyiség voltam, gondolja, félig nyers, félig főtt. Alíz cigarettára gyújt, és elindul a karácsonyi fények alatt. Kereskedők kínálta neongalaxisok és vibráló üstökösök. Az ő környékükön csak néhány karácsonyfa áll az udvarokon, elkurvult fenyők, amik színes díszeket mutogatnak az utcának. A városközpont ki van világítva, a periféria szinte sötét. Az üzleteknek látszaniuk kell, az emberek el is tűnhetnek. Megáll egy 52
kirakat előtt. Táskák, táskák. Mennyi táska – mennyi holminak. Cipők, cipők. Mennyi láb, mennyi megteendő lépés. És telefonok, mennyi telefon. Egyszer volt egy telefonja, a nővérétől kapta, különösen nagy bűntudata lehetett aznap. Aztán egy reggel nem találta. Luca eladta, hogy cuccokat vegyen magának. Aztán a cédék tűntek el, azok, amelyeket egyesével írtak ki a számítógépről, a kedvenc számaikkal. Csak egy komolyzenei maradt. Aztán a számítógép tűnt el. Aztán Luca tűnt el. Aztán kidobták a lakásból, előző reggel. A földszinten várta a holmija, két bőröndben. Meg egy papírdarab. Ha visszajön, megmutatom a rendőröknek az összes tűt, amit a lakásban találtam. A főbérlő ügyvéd volt, aki valamikor házfoglalókat védett. Megesik. Így Alíz nem tudja, ma este melyik csodálatos országban alhat majd. Nem megyek vissza anyámhoz, nem akarok több sírást látni, és nem akarok Adrianónál aludni, az egy disznó, akkor is megkefél, ha hulla vagy. És ha Fekete Füsthöz megyek, talán lenne helyem éjszakára, de attól tartok, ott lesz a Rozmár is, az öreg narkós, fogatlan díler, félek, hogy leokád a porral, mint legutóbb. Bazmeg, hogy beszélsz, beszélj rendesen. Félek, hogy ingyen ad heroint. Aztán én meg átgyalogolok a tükrön, és a sürgősségin találom magam, és a Szívkirálynő egy kikent doktornő, mint legutóbb, és azt mondja, figyelj csak, te kis lökött, miért akarsz most meghalni? Én meg nem
Világbeszéd tudtam válaszolni. A Fehér NyuSzőlőtündér szi viszont egy pápaszemes fiú biciklivel, mindig menekül, neki van egy nagy, kiadó háza, múlt hónapban voltam ott. – Melfi! – kiabálok, csak anynyit tudok, hogy ott született. – Melfi, állj meg! Olyan a képe, mint aki mindent látott, és semmit nem tanult. – Ismerjük egymást? – Igen, voltam nálad Lucával, emlékszel? – A csaja voltál? – Hát, mondjuk, ja. – És most nem? – Most nem. – És mit tehetek érted? – Találhatnál egy helyet, ahol záját meg a sörét, böfög, és megereszt alhatok. – Ha találok, hagyod, hogy megke- egy foghíjas mosolyt. – Helló, tündérke. féljelek? Csend. – Azt hiszem, nem. – Eljössz velem egy koncertre? – Akkor hagyod, hogy megkeféljen – Kiére? egy nálam jóképűbb haverom? – Hát a barátaiméra, nagyon ke– Na, akkor van helyed vagy nincs? mény srácok, a Sátán teremtményei, – Nincs. És elhajt a biciklivel. Alíz a vásárló csak hát a külvárosban játszanak, egy tömeg meg a táskacipővel teli, himbá- garázsban vagy mi a faszban, és nelózó szatyrok között sétál, kinyitja meg kem nincs kocsim. – Nekem se. behunyja a szemét, így a karácsonyi – Kár, jól szórakoztunk volna. Pont fényekből remegés, káprázat, színes csíkok lesznek, és ő arra gondol, hogy az esetem vagy. – Hogy érted? valami mágikus helyen van, távol at– Hogy olyan elkeseredettnek tűnsz, tól a várostól. Ott egy Pizza Snack Bár rózsaszín meg sárga cégérrel, bemegy, hogy tudom, jobban vagyok nálad, és rendel egy pizzaszeletet krumplival, ettől nevetni támad kedvem. – Köszi. leül, és megérkezik mellé a Vigyor – Ugyan. Bocsi, tündérke. Segítenék, Kandúr. Magas, dagadt, csíkos pólót hord, haja a nemzeti válogatott kék- de találnom kell egy fuvart. Feláll, már részeg, nagy teste imbojére festve. Egyik karjára egy kígyót tetováltatott, a másikra egy focicsapat lyog, gatyája lecsúszik, fél segge kint emblémáját. Leteszi három szelet piz- van, dülöngél, feldönt egy széket. 53
PoLíSz – Van itt valakinek egy kocsija, amit kölcsönadna? Egy kék kocsi esetleg? – Tágulj innen – rivall rá az egyik pizzásfiú –, vagy hívom a rendőrséget! – A pizzádnak olyan a szaga, mint a farkamnak – röhögcsél a Vigyor Kandúr. A pizzásfiú felmutat egy kést. Mielőtt elmegy, a Vigyor Kandúr otthagyja fél pohár sörét Alíz asztalán, és csókot dob neki. – Imádlak, bébi – mondja. – Köszi – feleli Alíz. Nézi, amint kimegy, majd az utasok felét odébb lökve és megtaposva felfurakodik egy buszra. Alíz felhajtja a maradék sört, és cigarettára gyújt. – Itt nem lehet dohányozni. – Elnézést. Kimegy, és lekucorodik egy kirakat elé. – Itt nem lehet leülni. Akkor Alíz felhajtja a kapucniját, kicsit szitál a hó, az emberek versengenek a taxikért. Bemegy a könyvtárba. Jó meleg van. Képernyők mindenütt. Hírek és képek a széles nagyvilágból. Leül a földre, hogy megnézzen egy dokumentumfilmet a pingvinekről. – Nem lehet a földön üldögélni – mondja egy biztonsági őr. – Állni? – Ha nem zavarsz senkit. – Egy lábon? – Ne gúnyolódj velem, vagy kiváglak… Csend. Alíz nézi kicsit a pingvineket, ahogy ugrálnak a vízbe, meg szerelmeskednek, nevet, aztán beljebb megy, lézeng, bemegy a büfébe, felfedezi, hogy van pénze egy teára, a pultnál issza, nem ül le. – Nem ülhetsz le – mondja a pincér54
lány –, ha leülsz, ki kell fizetned a különbözetet. – A különbözetet… Akkor a könyvekhez megy. Rögtön jobban érzi magát. Sok könyv volt már a társa ezen a ronda télen. Az övéit Luca elhordta, szinte mindet, hogy eladja. Luca csak vámpíros könyveket olvas. Nem azért, mert hülye, csak mániákus. Milyen egyértelmű, milyen kegyetlen a tény, hogy Luca nem hiányzik neki. Jobban szeretnéd, ha hiányozna, Alíz? Talán igen. Ki hiányzik neked? Lát egy plakátot, egy nemrég elhunyt író fotójával. Szerette azt az írót. Hiteles irtózással és szánalommal beszélt a háborúról, őrült tudósokat talált ki, és megnevettette. Igen, ő például hiányzik. És a barátaim is, Elsa és Faber. És az öreg Marion. A könyvbarátaim. Olvasni kezd, olvas, olvas, olvas. – Nem lehet – mondja egy könyvtáros. – Bele lehet nézni, de nem olvashatod itt ki az egészet. Hogyne, van különbség. Könnyű drog meg kemény drog. Az én farmerom, meg azé a lányé, aki elsétált. Pizza krumplival, vagy sima pizza, és kész. Mindenkinek odaadni magát, vagy valakinek adni. Még tizenhat év, vagy ennyi volt. Kezdek megbolondulni. Egy szőke, kék szemű srác bámulja, egy hétköznapi Kurt Cobain, akinek jóval több esélye van megöregedni. Imádom, gondolja a fiú, szeretem a slampos lányokat, akik aztán gyönyörűek lesznek, ez itt, ha leporolod, megmosod és kényezteted kicsit, maga a csoda. Hülyének látszik, de édes, gondolja a lány. Közben megszólal egy hang: „Megkérjük kedves látogatóinkat, hagyják el a könyvtárat, zárunk.” Kihunynak a fények, kimegy. Kívül a
Világbeszéd város szürke, a tér üres, a templomot rácsos kapu védi, nem ülhetsz a lépcsőre, Isten talán golyóálló mellényben köröz, gondolja Alíz. És arra gondol, ma este talán az állomáson kell aludnia, nem fogja sokáig bírni abban a hidegben, nem fogja bírni, de mi a fasznak beszéltek nekem bátorságról meg lendületről meg méltóságról, csak egy méter hatvankettő vagyok negyvenhét kilóra, hogyan bírnám elviselni a világ csikorgását meg a holtak üvöltését, és a rock végét, és a fagyot, és az éhséget, az osztrigazabáló rozmárokat meg az irgalmas dílereket… Nem csináltam végig Hatvannyolcat, Hatvanhetet, és talán Kétezer-nyolcat sem csinálom végig. Szükségem van egy angyalra. Ha nem, nem tudom, mit csináljak. Nem adom magam senkinek, nem lopok, nem kiabálok az út közepén, egyszerűen csak kimegyek az állomásra, és megvárok egy vonatot. Vagy felszállok rá, vagy aláfekszem. Miket beszélsz, Alíz. Egyél egy gombát, amitől megnősz, vagy egy olyant, amitől öszszemész. Nézz be a fészer alá, ott van Szajkóhukk, egy divatos kis bár neve is ez, ott, ahol valamikor a könyvesbolt volt, az, amelyiket a legjobban szeretted, a vaksi eladóval meg a nővel, aki fejből tudta Sylvia Plath-t meg Majakovszkijt, ahonnan el lehetett lopni a kicsi könyveket és tömjénillat volt mindenhol. A szőke idejön. Nincs szárnya, de úgy tűnik, meg akar menteni. Még vacillál. Határozd el magad, hülyegyerek, már kétszer rád néztem, mintha te zenélnél a színpadon. Mit kéne csinálnom, letolni a nadrágom? Akarod látni a hasamat? A fenekemet? Szép fenekem
van, tudod? Mozgasd meg a szárnyadat, kiskakas. Csak néz, csak néz, gondolja a fiú, tényleg nagyon helyes és egészen biztosan őrült, de szeretem az őrült csajokat. A lány kivesz egy cigarettát, rágyújt. Köhögnie kell. Egy zenekar köhög így, vagy egy bolgár kamionsofőr, a Vigyor Kandúr, vagy egy metálénekes. A fiú meghatódik. Megmentelek, ó, tüdővészes Mimi, lázas szemű lány, én leszek a te angyalod, a te alternatív tüzes angyalod. Nem alszol egyedül ma éjjel. – Mennyit szívsz? – Két dobozzal naponta, ha van pénzem. – Nem sok az? Csend. – Úgy értem, minek szívsz annyit? – Elüti az időt. – És honnan van rá pénzed? Csend. – És mit csinálsz itt egyedül a lépcsőn, mint egy hajléktalan? Hány éves vagy? – Tizenhat. – És tizenhat évesen egyedül vagy? – Hát te mennyi vagy? – Huszonegy. – És huszonegy évesen nem tudsz mást mondani egy lánynak? – Mire vágsz fel? Azt hiszed, tetszel? Alíz sír, de olyan halkan, olyan diszkréten, kezébe rejtve arcát, hogy a fiú észre sem veszi, és bosszúsan odébbáll. A lány kinyitja a szemét. Egyedül van, a karácsonyi fények boltíve alatt, vörös csillagok szivárványa, a Plutó madarainak röpte alatt. Kilép, erősen havazik, felgyorsítja lépteit. Csak lesz egy hely, ahol alhat, Csodaországban.
55
PoLíSz
Vörös rózsa A tárgyalóteremben közel húsz ember ült. Akkora csend volt, hogy hallani lehetett a buborékok pezsgését az ásványvizes palackokban. A komoly arcok a pillanat jelentőségéről árulkodtak. Az asztalfőn egy idős úr foglalt helyet, vonásai kemények. Hegyes álla és sűrű fehér szemöldöke ragadozó madárhoz tette hasonlatossá, egy szirti sashoz, például, aki tekintélye magasából mindenkin uralkodik. Még ha keze enyhe remegése jelezte is az évek fáradalmát, ő volt a főnök, minden gesztus és tekintet ezt tanúsította. – Tizenhat éves voltam – kezdett bele az öreg –, diadalmas és aljas, csodálatos és nagyon szomorú kor. És mindennél jobban akartam egy lányt, akit szerethetek. De tizenhat évesen, abban a jóravaló városban, abban az előkelő gimnáziumban két tulajdonság kellett ahhoz, hogy párt találjon az ember: nagyon gazdagnak kellett lenni, vagy nagyon szépnek. Én nem voltam gazdag, nem engedhettem meg magamnak egy motort, vagy szép, rombuszmintás pulóvereket, vagy divatos pólókat. Szinte egész évben kézzel kötött, vastag fonalból készült, enyhén naftalinszagú pulóvereket hordtam. Szép sem voltam. Arcomon pattanások virítottak, hajam rendszerint fésületlen maradt. Ajkaim alá keserű ránc vésődött, az, amelyik most is ott van. Magas voltam, de görnyedt a tanulástól, és mindig koszosak voltak a körmeim, akármennyire igyekeztem is ápolni őket. Így hát, akár valósak voltak hiányosságaim, akár nem, én szenvedtem tőlük, és sokat voltam egyedül. Vasárnap délutánonként órákat sétálgattam a központból a legtávolabbi külvárosig, és irigykedve néztem a párokat. Elalvás előtt csókokról álmodtam, túláradó érzelmekről, mindent elsöprő szerelmekről. Jeleneteket és párbeszédeket játszottam le képzeletben, komédiákat és drámákat, amelyekben hódítok, vagy engem hódítanak meg. De a valóságban egyedül voltam. Igazságtalanul, elviselhetetlenül egyedül, ahogy abban a korban van egyedül az ember. Tényleg, kérdezhetik önök, tényleg nem volt semmim, ami egy lánynak tetszhet? De igen, sok verset tudtam kívülről, szép hangom volt, és borzalmasan viselkedtem. Olykor berúgtam, és az iskolában azt mondtam, az utcán aludtam, vagy hogy egy éjszakai bárban verekedésbe keveredtem. Néhány lány érdeklődött, elhitte, de aztán olyannal járt inkább, aki normálisabb hazugságokat mesélt. Amíg meg nem ismertem Fiorenzát. Második félévben került az osztályunkba, egy másik városból költöztek oda. Mindenki, diákok és tanárok, mindannyian első látásra beleszerettünk. Magas volt, karcsú, mogyorószín szeme volt és rakoncátlan frufruja. Amikor igazgatta, keze egy mozdulatával szabaddá téve homlokát, egy partitúra lapozására emlékeztetett. Volt egy bájos anyajegy az arcán. Hangja vékony, édes, bár nem beszélt sokat. Az iskolában jól szerepelt, mindenkivel udvarias volt, de tartózkodó. Éppen ez volt a vonzereje, hogy mindig bájosan elérhetetlen maradt. A fiúk előtt mindig megjátszotta magát. A lányokkal vagy nagyképű volt, vagy félénk. A tanárokkal kicsit beképzelt. De csak azért beszéltek így róla, mert 56
Világbeszéd visszautasította a szerelmüket. Csak én értettem őt. Fiorenza különleges volt, egyedi. Egy ritka virág, amelyet nem a számára megfelelő talajba ültettek. Elkezdtem hát beszélgetni vele. Azért mertem ilyen bátor lenni, mert semmi reményem nem volt. A gimnázium összes idősebb tanára, akit megigézett a szépsége, udvarolt neki, és a lába elé vetette magát. Játszották a kihívó, a kiismerhetetlen, a pojáca, a világfi szerepét, hogy felkeltsék érdeklődését. Nem volt mit tenni. Távol tartotta őket magától, egy édes mosollyal, amelybe cseppnyi pikírt kegyetlenség is vegyült. Velem viszont szívesen beszélgetett. Irodalomról, a gyerekkoráról. Vidéken született, mint én, ő gazdagnak, én szegénynek. Fára mászott, mint én, és ismerte a csillagos eget, a kútba merülő vödör hangját és a kandalló varázslatos tüzét. Én is beleszerettem hát, mint mindenki, de mindenkitől eltérő módon. És együgyű, őrült álmodozásomban azt gondoltam, én vagyok a kedvence. De sajnos az egyetemről megérkezett legyőzhetetlen riválisom. Egy gyönyörű, félig német, szőke fiú, aki mindennap más inget és pulóvert vett fel, és volt egy olyan szőke Vespája, mint ő maga. Minden nap jött, udvarolt Fiorenzának az iskola bejáratánál, míg egy nap ő felszállt az aranyszínű Vespára. Karja a fiú nyakát ölelte, szélfútta frufruja alatt mosoly játszott. Megéreztem, hogy ez az udvarló elrabolhatja tőlem. Így a reményvesztettség merszet öntött belém, és olyan tettre ösztönzött, amely megváltoztatta az életemet. Tudtam, hogy Fiorenza egyik vágya az, hogy eljusson Velencébe. Egy reggel, nem is gondoltam ki előre, mit fogok mondani (beleőrültem volna a megfelelő szavak keresésébe), megállítottam a folyosón: „Eljönnél velem vasárnap Velencébe? Egész napra? Mindent én állok.” „Szívesen – felelte –, rendben van.” Képzelhetik azt az örömöt, a lázat, az aggodalmat, amit azok a szavak keltettek bennem. Mindössze három napom volt, hogy előkészítsem a kirándulást. És a hangulatom percenként változott. Egyik pillanatban boldog voltam, és elképzeltem, amint már a karjaimban tartom, és mindenkinek elmesélhetem hódításomat. A következőben a pokol tornácán éreztem magam, rettegtem, hogy valami előre nem látható dolog mindent tönkre fog tenni, hogy nem elégszik meg egy olyannal, mint én, hogy csak szánalomból fogadta el a meghívásomat, vagy hogy elhenceghessen a barátnőinek, és jót nevessenek rajtam. De a fő problémám az volt, hogy alig néhány lírám volt. Elő kellet teremtenem a pénzt a vonatra, az ebédre, és tartalékot is képezni az esetleges kisebb kiadásokra. Úgy számoltam, legalább ötezer lírára lesz szükségem, és összesen háromezrem volt. Dolgoztam. Autókat mostam, éttermek konyháin mosogattam, ládákat rakodtam a piacon. De fiatal voltam, kicsit sem dörzsölt, és átvertek. Fizetségként ezernyolcszáz lírát kapartam össze. A két retúrjegy kétezer négyszázba került. Maradt ezerhatszáz ennivalóra, és nyolcszáz az előre nem látható kiadásokra. Egy hideg, ködös, csodálatos reggelen érkeztünk Velencébe. Narancssárga kapucni és fekete svájcisapkája volt rajta, színésznőnek tűnt. Rajtam egy kölcsönkapott, tengerészkék télikabát, meg egy kevés brillantin, igazán csak kevés, a szemöldökömön is. Egyszóval, se szépnek, se csúnyának nem éreztem magam. Különben is, mellette mindenki más57
PoLíSz hogy nézett rám. Sétálgattunk a Három királyok hidakon, a sikátorokban. A szűkebbekben súroltuk egymást, ettől remegni kezdtem. A millió kis üzlet egyikében meglátott egy apró üvegállatkát. Egy rózsaszín, átlátszó hattyút. Kockáztattam, hatszázötven lírába került, megajándékoztam vele. Egymás mellett sétálgattunk. Nevetése, tekintete barátinak tűnt. Talán szimpatikus voltam neki, de ártalmatlan, tetszett neki, hogy nem kell védekeznie, vagy hódítós jelenetektől tartania. Miközben ő fényképeket készített egy kis Leicával (csak jóval később tudtam meg, hogy csúcskategóriás gép volt), én csendben odébbálltam, és kitanulmányoztam a kiülős éttermek kifüggesztett étlapjait, számolgatva, melyiket engedhetem meg magamnak. Így amikor azt mondta, „Éhes vagyok”, már tudtam, hova kell menni. Sem túl drága, sem túl nyomorúságos. Egy kis trattoria a San Giacomo tér szélén, kinti asztalokkal. Gyakorlatilag kívülről tudtam mindennek az árát. Ő ezer líráért rendelt. Beleszámolva a kiszolgálás díját, tudtam, én hétszázért választhatok. Csak polentát kértem. „Paraszt tál”, mondtam nevetve. És akkor először furcsán nézett rám, igazán kedvesen. Sebészi pontossággal fizettem ki a számlát. Ötven líra maradt a zsebemben. Kimentünk a lagúna partjára, leültünk egy padra. Gyenge napfény melengetett, a galambok morzsákat koldultak. Sokáig ott maradtunk, elgémberedve, fecsegve. Mesélt a vidéki gyerekkoráról egy nagy, hideg villában, a szigorú apjáról, és távol lévő anyjáról. Kiöntötte a lelkét. Azt mondta, a gimnáziumunk meg a városunk túl sokat ad a látszatra. Azért jött oda, hogy megismerje a világot, mert mindig is hercegnőként bántak vele, de ő nem hercegnő. A családja lecsúszott. Dolgoznia kell majd. Szeretett volna mezőgazdaságot tanulni, palántákkal, virágokkal, növénytermesztéssel foglalkozni. Én is meséltem neki a gyerekkoromról, némi igazsággal, némi hazugsággal fűszerezve. Természetesen nem beszéltem neki a jelenről, a vasárnap délutánjaimról és a magányról. „És te hogy érzed magad a városban?”, kérdezte, lapozva egyet a partitúrában. „Hát – feleltem –, sok barátom van.” „Tényleg? – csodálkozott ő. – Nekem olyan magányosnak tűnsz…” „Nem vagyok magányos”, mondtam. És hozzá akartam tenni, egyedül vagyok, az más. De abban a pillanatban egy régi bárka haladt el mellettünk, az az aranyozott orrú a piros felsős evezősökkel. Hangosan kiabáltak, úgy 58
Világbeszéd edzettek, és mi követtük őket tekintetünkkel a fényes párafelhőbe, míg el nem tűntek. Az előttünk tornyosuló homlokzatok nagy akvarellképe belemosódott a napnyugtába. „Ideje indulni”, mondta, és kirázta a hideg. Mintha akkor ébredtem volna hirtelen, az éjszaka közepén. A zajok, a fények, az arca úgy öntöttek el, mint egy megáradt folyó. És megértettem, hogy szeretem, hogy ő ott áll előttem és tennem kellene valamit, elmondani mindazt, amit érzek, vagy örök életemben visszasírom azt a pillanatot. De néma maradtam, megbénultam, csak bólintani bírtam, a szívem vadul vert. Ám amikor a sikátorok pókhálóit szeltük, és testünk ismét súrolta egymást, visszatért a bátorságom. Éppen valami szenvedélyest, visszavonhatatlant, megkérdőjelezhetetlent, megfellebbezhetetlent készültem mondani, amikor meglátta egy virágárus standját. Vörös és sárga rózsák palettáját, ahogy a víz szürkéjében tükröződnek. „Jaj, rózsák! – kiáltott fel. – Annyira szeretem őket…” Elsápadtam. Gyötört, hogy csak az a nyomorúságos érme van a zsebemben. Egy másodpercre utáltam Fiorenzát. Hogyhogy nem tudja, hogy szegény vagyok, hogy nem elégíthetem ki minden szeszélyét? Direkt csinálja, tudja, mit fogok mondani? Nagyon hosszú másodpercek voltak. Aztán megértette zavaromat. „Csak úgy mondtam, nem akarom, hogy vegyél nekem, már így is nagyon kedves voltál.” A vonatút visszafele csendekkel volt terhes. Ő nagyon édes volt, időnként a vállamra hajtotta a fejét. Én kicsit merev maradtam, féltem, túlságosan szaglok a brillantintól. Talán megcsókolhattam volna. De a lelkem máglya volt, egyszerre égett benne szerelem, büszkeség és harag. Nem tudtam megfeledkezni arról a pillanatról. A lehetetlen rózsa, a megtagadott rózsa. Talán egyetlen szál elég lett volna. El is lophattam volna. Kitalálhattam volna valamit. Nem tettem. Ő majdnem álomba merült. Nem érdekelte, nem érthette a fájdalmamat, talán el is felejtette az egészet. De én nem felejtettem. Míg a vagon zakatolt, egyszerre éreztem teste melegét, és annak a gyógyíthatatlan sebnek az égését. És a vonat befutott az állomásra. Az öreg meglehetősen teátrálisan elhallgatott, egyik kezét a szeme elé emelte, mintha meséje minden képét el akarná törölni. – Hát ez a történetem – fejezte be egy sóhajjal. – Akarják tudni, hogyan végződött? Úgy végződött, hogy szépséges útitársam eljegyezte magát a német fiúval. És az iskola után soha nem láttam viszont. De nem felejtettem el. Zavart, tiszteletteljes csend ült a teremre. Valaki köhintett. – Talán most, uraim – mondta az öreg, egyenként végignézve rajtuk –, talán most értik már, miért lettem a világ legnagyobb virágkertésze, gazdag és fontos ember. Talán megértik, miért kezdődik minden általam nemesített új rózsafaj neve F-fel: Francine, Federica, Fanny... és Fiorenza. Természetesen megtanultam nőket hódítani, olykor venni is, és volt belőlük bőven az életemben. De soha nem voltam olyan hősiesen szenvedélyes és soha nem győztek le annyira, soha nem kívántam egy nőt olyan mardosó kínnal. Semmi sem drágább és kegyetlenebb nekem annál az emléknél. Ezért ma átadom vállalatomat önöknek, kedves barátaim, eladom önöknek. Váratlan és érthetetlen, 59
PoLíSz hogy eladom, mondta valaki. De van oka a sietségemnek és a vágyamnak, hogy ma lezárjak mindent. Az öreg lehunyta a szemét, és egy pillanatra úgy tűnt, felülkerekednek rajta az érzelmei. De aztán folytatta: – Csaknem ötven éve, az év minden napján küldtem egy rózsát Fiorenzának. Nem próbáltam viszontlátni, nem küldtem kísérőkártyát, csak egy névtelen és csodálatos rózsát, minden alkalommal másfélét. De nem küldök többet. Három nappal ezelőtt megtudtam, hogy meghalt. Semmi nem érdekel már ezen a világon. A virágok, amelyeket alkottam, a cégem, a szerencsém mind abból született és nőtt ki, hogy be akartam gyógyítani az aznap szerzett sebet. Tudom, hogy önök közül sokan cinikus kupecnek tartanak. Talán az vagyok, vagy az voltam. De az én tüskéim közt is nő egy virág. Egy emlék virága. Most már tudják az igazságot. Bocsássák meg, ha egy öregember szomorú meséjével untattam önöket. Pillanatnyi csend. Aztán a bőrszékek megnyikordultak, zsibongás támadt, és a jelenlevők egyike felállt. Egy ősz oroszlánsörényű férfi volt, magas rangú lehetett, tekintve, hogy éppen az öreggel szemközt foglalt helyet. Beszélni kezdett, és nem szégyellte, hogy szeme megtelt könnyekkel. – Csodálatos történet, nagyságos uram. Megtiszteltetés számunkra, hogy megvásárolhatjuk a cégét, és tovább folytathatjuk a munkáját, amely ilyen szerencsétlen és nemes körülmények között született. Még ma aláírjuk a szerződést. – Köszönöm – mondta az öreg –, és sok szerencsét. Botjára támaszkodva kiballagott, titkára kíséretében. Érezte magán a meghatott, csodáló tekinteteket. Bezárkózott az irodájába. A titkára egy csésze teát hozott. Ivott egy kortyot, aztán elnevette magát. – Bevették... – Azt hiszem, igen – mondta a titkár. – Amikor felfedezik a könyvelésben a lyukakat, meg a vagyoni helyzetet, akkor fognak csak igazán sírni – mondta az öreg gúnyos fintorral. – Igen, nagyságos uram. Bocsássa meg bizalmaskodásomat, én számtalanszor láttam önt embereket átverni, de ez volt a főműve… – Vörös rózsák… Velence… a szép osztálytársnő – mondta az öreg az ablakot bámulva. – Hogy lehet valaki ennyire hiszékeny? A titkár válaszként egy zsebkendőt nyújtott neki. – Kérem, uram – mondta –, önnek könnyek ülnek a szemében. – A nevetéstől – mondta az öreg elhaló hangon. – Természetesen – mondta a titkár. Lassan kiment az irodából, és becsukta az ajtót, magára hagyva az öreget. Pál Judit fordításai
60
Merített szavak
Ébert Tibor
A gall háború Tanultam. Latin szavakat jegyzeteltem épp, amikor érte jöttek. A hordágyon kéksávos pizsamában szinte testetlenül feküdt. Parázslott még a láztól a két csontos üregből tüze ötvenegy évnek. És abbahagyva a De belle Galicót néztem apám. Fonnyadt bőrárkai között bágyadt mosoly vánszorgott. Intett nekem. S az ujja úgy maradt, mint szemafor: mintha szabad utat jelzett volna magának... másnak… Néztem, amint elviszi a két egyenruhás, hallottam, hogy csapódik be az ajtó. Tanultam tovább…
Barangolás a csévi utcából áttérek a damaszkuszi útra pattogatott kukoricát eszem és paulusból saulusszá leszek mikorra felérek a dombra petrus a nevem vagyis kőszikla a kukoricáimat mind megettem a zacskót eldobtam s onnan fentről tágra nyitott szemmel lenézek a tájra vakságomat eldobva
megyek tovább jézussá júdássá pontius pilátussá változom néróvá angyalokká s a cirkuszi bohóccá zebulonná… és folytatom barangolásom
61
PoLíSz
Álarcosok Ki állítja meg a völgyi vonatokat? Az éj. A csillagok. Ki halkítja el a sínek futamait? A rád-emlékezés. Ki settenkedik az állomások előtt csukódó visszhangokba kívánkozón? Én. Amott a folyó partra löki sustorgásait. A titkok széttöredezve egymásra torlódnak. (Az éj. A csillagok. Hangfogók. Én. A várakozások árnyékaival. Egy messzi város megvilágított arca, ezernyi százezernyi arc: elreteszelt jövő.)
Egy cinke rekviemje elbúcsúztam a varjaktól és elbúcsúztam a rigóktól elbúcsúztam a magasságoktól ahol cikáztam önfeledten amelyekből csőrömmel kihasítottam darabkákat és elbúcsúztam a mélységektől ahova belehullottam hallgatózva ezerféle kíváncsiságoktól űzve titkokat remélve és elbúcsúztam a mókustól akié akrobata mutatványaival az egész mint az enyém és elbúcsúztam az embertől akinek jól ismerem az arcát a tekintetét, aki mindig olyan akar lenni mint a többi és elbúcsúztam magamtól akinek emlékezetében moccan még a táj az egykori bizonyosság fényessége bepólyálva árnyaival...
62
Merített szavak
Barcsa Dániel
Brüniszkáld (beszély 14. folytatás) Megérezte a fényt. Brüniszkáld elmosolyodott. – Ez, nyilvánvalóan a Menny! – gondolta. Friss levegő áradt valahonnan, és majdhogynem hűvös volt: nem észlelt kénszagot, s a lelkét sem égette kínzó, emésztő tűz. Elkerült tehát – a józan ész következtetése volt ez – Poklot és Purgatóriumot. (Hogy túlélte volna a medvekalandot, azt eleve kizárta az eshetőségek közül.) Brüniszkáld – ez hatalmas erőfeszítésébe került − szemét nyitotta. Felülről igéző, türkiz csillagpár nézett vissza rá. Valahonnan ismerős volt ez a magas homlok, a kissé fitos orr, és a gesztenyeszínű haj. „Szűz Mária!” – suttogta. Hősünk atyja sokáig dédelgette azt a háborodott álmot, hogy kisebbik fiát az egyháznak szánja. Így a még gyermek gróf egy kolostori iskolában irigylésre méltóan széles, és igen hasznos műveltségre tett szert. Tanítója, Pelbárt barát egy nap például hosszasan beszélt nebulóinak Szűz Mária külső jegyeiről. „Megváltónk anyjának – taglalta többek közt – nem lehetett rőtszín haja, mivelhogy a vörös vászoncselédek valamennyien buja természetűek. Az is kizárt, hogy a Boldogasszony lenhajú lett volna, mert a szőkék ingatagok és gyönge szívűek. Miasszonyunkhoz azonban fekete tincsek sem illenének, hiszen a sötét bőrű és üstökű fehérszemélyek mind felettébb házsártosak. Mindebből pediglen más nem következhet, mint-
hogy Szűz Mária haja színe csakis barna, gesztenyebarna lehetett…” A Szűz Máriának vélt leány tekintetében öröm lobbant, amint észrevette, hogy Brüniszkáld porhüvelyébe – habár csak botladozva –, de visszatér a kóborló lélek. – Megjött, Fruzsina, megjött! – kiáltotta lelkendezve, ama székely kifejezést kétszer is kimondva, amely úgy értelmezendő, hogy a beteg jobban lett, magához tért. A kiművelt emberfő kissé elcsodálkozott azon, hogy a Mennyben nem a latin beszéd járja. Ám nemigen hagyták tűnődni sokáig ezen a furcsaságon, mert az égi jelenés helyébe váratlanul betolakodott egy igazi csúfság, olyasféle, mint a Sátán öreganyja. A megtévesztett ifjú igencsak elszontyolodott, mert fölébredt benne a gyanú, hogy mégsem született meg a döntés üdvözüléséről: Menny és Pokol – Miaszszonyunk és egy nőstény ördög – még csak most fog fölötte sorsáról huzakodni-vitázni. Az ördöngös szüle – Brüniszkáld örömére – eltűnt hirtelen. Ám – Brüniszkáld bánatára – nem tért vissza Szűz Mária sem. Egész lényével figyelt. Körülötte suttogva ejtett szavak keltek-kavarogtak, gyors kérdések és válaszok váltották egymást. A német lovag reménytelen próbált e beszédáradatból kihalászni akárcsak egyetlen ige-halacskát is, aminek alakját fölismerheti. Úgy tűnt, a pokolbéli utálatosság kerekedett felül. Száraz és hűvös te63
PoLíSz nyerét Brüniszkáld homlokához szorította: ebből az ifjú sejteni kezdte, hogy halhatatlan lelkén kívül kell lennie még élő testének is. Aztán egy mondat, ami úgy hangzott, mint egy parancs, vagy utasítás: ajtó nyílt és csukódott – a Mennyország kapuja nyilván most zárult be végzetes véglegességgel a vesztes égi küldött mögött –, s a bűnös magára maradt az alvilági vénséggel. „Pokolra jutok tehát…” – sóhajtotta a kárhozatra ítélt, s próbálta maga elé idézni főbenjáró s meggyónatlan vétkeit. Mindeközben a sátáni vénség körülötte sertepertélt, s ugyancsak készülődött valamire. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Brüniszkáld ellen forral valamit. És valóban, hamarost a rusnya öregasszony ismét elfoglalta kiszolgáltatottja látóterét, majd a tehetetlen testet átnyalábolta, s hihetetlenül ügyesen, egyetlen erős rántással felültette. Megragadta a beteg hosszú ingének alsó szárnyát, s a fejen áthúzva lecibálta a verejtéktől csatakos ruhadarabot. Az ifjú – lovagi fogadalmához híven, igazi athleta Christiként – Krisztus bajnokaként – próbálta óvni jó hírét s erényét. Tiltakozott, sőt – akármennyire is erőtlenek érezte magát – megkísérelte az ellenállást is, ám egy méretes pofon más belátásra térítette. „Vajon mikor hagytam megtorlatlan utoljára, hogy felképeljenek?” – merengett vöröslő orcával a pőrén lúdbőrző Brüniszkáld. – „Mióta lovaggá ütöttek, egyszer sem.” Lehetőségeit latolgatta, ám végül is arra jutott, hogy becsülete védelmében párviadalra hívni az öregasszonyt képtelenség, eltángálni – egyelőre – lehetetlenség. Így hát kénytelen-kelletlen tűrte mindazt, amit rossz sorsa reá mért. 64
Ülő helyzete viszont új távlatokat nyitott számára – már ha egy szoba látványa távlatnak számít –, és végre segített felismerni valós helyzetét. Szemben vele egy durván rótt deszkaajtó látszott, rajta – zár és kilincs helyett – valamiféle fából készült kallantyú, vagy retesz, amelyet egy lelógó zsinórral lehetett nyitni-csukni. Balra ikerablak – mi, egy kései kor gyermekei, román stílusúnak mondanánk –; nem éppen nagyméretű, de elegendő fény és levegő áramlott be rajta. Jobbra pedig fehér, meszelt, dísztelen fal, melynek egyetlen éke egy feszület volt. A kereszten – ó, Uram bocsáss! – egy tacskólábú, kaszáspók karú Krisztus függeszkedett, ki jóindulatúan, de meglehetős bárgyúsággal mosolygott az alant lévőkre, s a szoba közepén álló kamarás asztalra. Az asztalon pedig edények és kosárkák a gyógynövények, meg szelencék és tégelyek holmi titokzatos porok és kenőcsök számára. Volt még a szobában, balra tőle, egy, a Lebeék kőcímerével díszített kandalló is, amit Brüniszkáld nem láthatott, mivel a feje mélyen belesüppedt a párnába. Benn, a kéménynyílás alatti térben a mohó lángok jó étvágygyal emésztettek egynéhány kövér fahasábot. A tűz fölött, a kolláton – azaz szolgafán – füles üstféle lógott, benne zubogva forrt a víz. Brüniszkáld testét a medve több helyt is alapost megcsúfolta. Fruzsina néne nem volt híve a kötözésnek. Sokszor hajtogatta: „a kötés a fertő bölcsője”, ezért inkább hagyta, hogy a sebhelyek hadd érintkezzenek a szabad levegővel. Persze a sérüléseket ellátta gondosan: gyakran mosogatta, s hol egyféle, degenyegnek látszó balzsam-
Merített szavak mal kenegette, hol valami erős illatú, veres színű porral hintegette. Volt azonban egy igen nehezen gyógyuló seb is, ami kivételes bánásmódot igényelt. Hogy a támadó kórságot megakassza, a vénasszony maga talpalt le nagy nyögdécselések közepette a várudvarra, hogy a ganyédombról kiválogathassa a frissen kikelt nyüvek közül a legélénkebbeket, kiket aztán a megindult üszkösödés fészkébe telepített. – Meglássa a gróf úr – magyarázta az elképedt Lebeé Lászlónak –, a bárenkák se legelik le a füvet különbül, mint ahogy majd ezek az áldott kicsi jószágok fognak elbánni evvel a rusnya fertelmességgel! Brüniszkáld sebláza könnyű volt és rövid. Ám utána az elgyengült beteg oly aléltsággal határos, hosszú és mély álomba merült, hogy csak az odaadó megfigyelő láthatta: egyáltalán lélegzik-e. Amikor a sebek már szépen kezdtek pörkösödni, s úgy tűnt, a halál – immár nem először – ismét vesztésre áll Fruzsina fortélyaival szemben, a javasasszony végre inget adhatott a pőre porhüvelyre, hogy az ifjú illendő állapotba kerülhessen a megmentőjét minden áron türelmetlenül látni akaró Lebeé Anna első látogatására. A leány, miután betette a lábát a betegszobába, többé már nem is akart onnan távozni. A vénasszony – ki úgy remélte, e vizitáció csak tisztelgő lesz, és így igen rövid – ugyancsak feldühödött ezen, mert a két kezével szedett burjánjaival, a maga kotyvasztotta titkos szereivel nagyon is szeretett egyesegyedül lenni. Ámde ura húgát mégse penderíthette ki csak úgy: ezért a beteg javát emlegetve próbálta őt több-
szöri kérleléssel is rávenni a távozásra. Mindhiába. A grófkisasszony süketet játszott. Ártatlan, türkiz pillantásokat vetett Fruzsinára – de mosolya, mint a penge –, és maradt, maradt, továbbra is maradt, eltökélten. A javasasszony nem szokott hozzá, hogy bárki is szembeszálljon akaratával, hiszen mindenki tartott tőle egy kicsit. Mert hát senki se tudta biztosan: a vénasszony tényleg csupán kivételes tudású vajákos-e, avagy mégis inkább boszorkány, ki képes szemmel verni, átokkal bűvölni. Ám, ezúttal, Lebeé Annában, emberére akadt. Mivel a szép szó nem használt, bevetette sötét praktikáit. Elkezdett a kandalló tüze fölött – csúf, és rettenetes képeket vágva – valamiféle gyanús és inkább ártónak tűnő főzetet kavarni, s hogy még elriasztóbb legyen, mellé félelmetes varázsigéket is mormolni. Aztán, amikor ez hatástalannak bizonyult, hát vérfagyasztóan hörgött és kajabált is hozzá. Végül olyan iszonyú bűzt keltett, amitől maga is fulladozott, és félő volt, hogy a már szépen épülő beteget maga a gyógyító nyuvasztja meg. Annának azonban egy új, bimbóból tüzes virágba boruló érzés akkora erőt adott, hogy legyőzte minden kélt undorát és félelmét, s a javasasszony tehetett bármit, valamennyi ügyeskedése megtört a szerelmetes elszántságon. Már csak az maradt, mi a természet fölött áll. Tehetetlen mérgében a banya átváltoztatta a leányt varasbékává – ezt Bogyó, „Isten úgy segéljen!”, a maga szemével látta, amikor belesett a betegszobába –, ám a vénasszony a kis varanggyal se bírt, mert az ügyesen elugrált előle. S amikor végre mégis valahogy sarokba szorította, 65
PoLíSz és csontos ujjaival megcsípte, hát úgy szemen lett köpve, hogy majdnem megvakult. Fruzsinának így bele kellet nyugodnia vereségébe, és – Bogyó erre is kész volt letenni az esküt – egy ujjcsettintéssel kénytelen-kelletlen visszaadni Annának az emberi formát. „Nem bánom, küsasszon” – játszotta el a konyhán borzongó hallgatóságának igen élethűen az esetet a szolgáló –, „ha annyira maradni akar, hát maradjék! De osztán azt teszi, amit én mondok, me’t nem békává, hanem csórécsigává bűvölöm!” Annát végül is a javasasszony bevonta az ápolásba, leginkább el-elszalajtotta ezért vagy azért. Így legalább nem vén tagjai fáradtak, s ráadásul mégiscsak nyert egy-két egyedüli, nyugodt percet betegével és titkos medicináival. Persze mindebből az alélt álomba rejtezett Brüniszkáld nem látott és nem hallott semmit se, pedig igencsak tanulságos és hasznos, ha az ember – valamilyen csoda folytán – megpillanthatja jövendőbelijét valamely megcsúnyult formájában is. (És persze az sem ártott volna, ha Bogyó beszámolóját Fruzsina sötét bűbájairól megerősíti egy hihető szavú tanú.) Nos, tudjuk immár, az öregasszony – miután betege végre eszméletre tért – hamar talált ürügyet arra, hogy a vonakodó Lebeé Annát kiküldje a szobából. S tudjuk még, hogy miután ápoltjával végre magára maradt, legyűrte annak erőtlen védekezését, és pucérra vetkőztette. Előkerült egy nagyobbacska cseréptál. Fruzsina egy hosszú nyelű merőkanállal a tűzön zubogó vízből megtöltötte az edényt, s aztán azt az 66
asztalra tette. A tálba illatos füveket, leveleket szórt, majd megvárta, amíg a lassan langyossá hűlő folyadék sárgára színeződik általuk.
Brüniszkáld, bár látta a cserépedény jókora méretét, még jól emlékezett az iménti pofonra, s így késznek mutatkozott annak tartalmát önként fenékig üríteni. Szerencséjére a vénség nem tartogatott számára ilyen megpróbáltatást, hanem egy gyolcsdarabot a tálba mártogatva alapos csutakolásba kezdett. A mosdatás után előkerült a már igen sokszor használt balzsamosdegenyeges tégely, s a szépen gyógyuló sebeket a javasasszony – ekkor utoljára – gondosan bekenceficélte, majd az ifjú zavarával mit se törődve hosszasan megszemlélte művét: nem hagyott-e ki akár egyet is közülük. Ekkor hirtelen kallantyú csattant, ajtó tárult, s levegő után kapkodva betoppant Lebeé Anna. (Ugyancsak sietett teljesíteni a legutóbbi megbízatását: minél előbb szeretett volna ugyanis visszatérni az öntudatát immár teljesen visszanyerő lovagjához.) – Ehejt van,… Fruzsina néni,… a kért… jó bűzű… bergőburján! – A rövidecske mondat semmiképpen se ment egy szuszra. – Reáleltem könynyen, me’t… A grófkisasszony nem fejezte be a mondatot, pedig Fruzsinát érdekelte volna, miként lehet az, hogy nem jó órányit volt távol a leány – ahogy azt számította –, hanem csak alig tízminutányi időt. Azok nem olyan idők voltak, hogy a fehérszemélyek gyakran találkoztak volna pőre férfitesttel. Lebeé Anna az elé táruló látványtól megdermedt, s
Merített szavak szavát felejtve csak állt, állt szájtátva, némán. Kikerekedett szemmel nézte, amit nem illett volna néznie. Brüniszkáldra igencsak illett az általunk imént használt „Krisztus bajnoka” jelző. S nemcsak tiszta, istenfélő jellemének, hanem atlétikus termetének okán is. Ha akkoriban lettek volna „meleg” megrendelőknek készülő kódexek – minő ínséges századok voltak azok! –, a miniátorok versengtek volna az ifjú gróf kegyeiért, hogy csakis nekik álljon modellt. Ámbár az utóbbi napok során hősünk némileg lesoványodott, s testét sebek borították, általa mégis igazolva látszott az egyház azon tanítása, hogy a férfiember a teremtés koronája. Brüniszkáld csak némi késéssel döbbent rá, hogy Anna megjelenésével milyen kényes helyzetbe került. Elveresedett. Minden erejét összekapva felült, s próbált keresni és találni valamit fekhelyén, amivel szemérmét eltakarhatja. Fruzsina néne azonban erővel visszanyomta: – Nyugudjék a gróf úr, me’t esment megjárhatja! Brüniszkáld a szavakat most se értette, de a közelítő fenyegetést a hangsúlyból, s a mozdulatból azonnal. Az öregasszony ekkor ezer ráncát Anna felé fordította. – Hallja-e, küsasszon! – kacagott fel szárazon. – Ha mán bételt a látványnyal, letehetné az asztalra azt, ami a kezibe’ van. Osztán vaj menjen ki, vaj forduljon el, amíg a gróf urat fel nem öltöztetem! Anna a feje búbjáig elpirult. A ránézésre haszontalan gyomnak tűnő növénycsokrot sebbel, a többi csodaszer közé, az asztalra dobta, s hátra arcot vezényelt magának. Még egyszer
azonban, lopva, a válla fölött egy újabb pillantást vetett az ifjúra. A két fiatal tekintete találkozott. Brüniszkáld – furcsamód – most már nem érzett semmi szégyent mezítelen állapotán, inkább valami különös remegés cikázott át zsigerein. E pillanatban úgy érezte, ismét visszanyerte régi erejét, s készen állt azonnal megküzdeni akár ezer medvével is eme ismeretlen-ismerős lány egyetlen újabb pillantásáért. A javasasszony éppen végzett a betegágy körüli munkálataival – az ifjú most már illendő állapotba került –, amikor koppantás hallatszott, s az ajtón Bogyó dugta be aggodalmaskodó képét. Nyilván megkönnyebbült, hogy szeretett „küsasszonyát” emberi formájában látja, mert megvidámodva fordult az öregasszony felé. – László úr azt szeretné tudni, hogy a beteg valóban „megjött”-e… – Amint látod, magánál van, teljességvel. – S képes-e a beszédre… – Azt kétlem. Német az istenadta, emberi szót még nem hallottam őkelmétől… Ámbár, ki tudja, László úr, afféle járt-kőt emberként, tán megérti a vartyogását. – S mind ezeké’t magához kéreti Fruzsina nénémet. – Jaj, te, leánka, te! Mejé’t nem evvel kezdted? Izenem, menyek azonnal! Bogyó visszahúzta fejét az ajtóból. A javasasszony kezét a kötényébe törülte, megigazította nem túl dús haját, aztán megrántotta a nyitó kallantyú zsinórját. Visszafordult. Szeme Anna felé vágott. – Hiszem, hogy a küsasszon nem fogja nagyon bánni, ha lovagjával ehejt egy kicsinyég magára hagyom! 67
PoLíSz
Lőrincz P. Gabriella
Ablakok Te talán megérted s ha te sem, hát majd valaki más, hogy minden folytonos. A szappanoperákkal csak annyi baj van, hogy semmi közük a valósághoz. A jóért nem jár semmi jó és a gonoszok nem bűnhődnek. Azt reméltem, hogy megérted, hogy értem volt és teérted ez az egész. Nem csak láttunk hegyeket, de jártunk rajtuk, ültünk lovon, feszítettünk íjat… mikor elárultak, magunk feszültünk. De igazán csak a cet gyomrában lettem Tamás, ott már senki nem hitt senkinek. Az ujjaim sebekre tapadnak. Megint Patmosz. Nincs internet, tévé, sem térerő. Jeleket várok furcsa növények között. Szobaajtó. Valaki zörget. Nyitom már! Lesz, akit beengedek, de valaki mindig kívül marad. 68
Hetedik nap Ha szorosan az asztallába mögé bújok, majd Hozzád simulok, Istenem. Vagy a lábtörlő alá, még nem tudom. Csak azt, hogy átlátsz minden apró kulcslyukon. Látod az epében, vesében a követ, a meszet az érfalon, látod, ahogyan nő a rák az agyban, vagy asszonyméhben a gyermek. Hát nincs miért Előled bújni, csak Veled. De ha elfáradnál a nagy munkában, majd karomban ringatlak, pihenj meg, Istenem.
Áruló kakas
Merített szavak
Radnai István
Vissza az anyaölbe – küldenek már elhagy a test omlik működése a fájdalom nem jelez öncélú lesz csak jelzi létezésem még rovom a sorokat talán a sorsomat de ne hidd önéletrajz már csak nevetek rajt’ s rajtad olvasó a kecske és a só lézengek nem zengek a megadás lepedőt lenget még tárul női barlang de lehet hogy csak a szauna izzadok hát minden éjjel hőség váltakozik fagyos téllel életben tartanak a gyógyszerek a szerveim csak kegyszerek már csak egy vad liturgia
a bölcs doktor rájött hogy megszülettem ha már születtem a korhadt gerinc benne egyetlen ép csigolya sincs hát hogy is élhettem eddig s fejemtől a hegig hogyan terjedt el a hiba rögönyöztek dögönyöztök villanyoztak masszíroztak passzírozták pénztárcámat most az államkincstár támad a pénzemen ülnek vasalják a fene kéjvágyó hasa alját a fájdalom nem jelez öncélú lesz kifordított üres zsebet mutathat a cété marad nekem lehúzni magam a vécé
várhat-e még kirurgia minek a seb és minek az ész az élet nélküle amúgy nehéz a fájdalom nem jelez öncélú lesz anyókák mondták érzem a lábam s míg utamat lábujjhegyen jártam rúgtam a bőrt a labda is műanyag már medicin ma s benne a szőr csúz és gerincsérv vár
így lettem agg és nincs harag ezek a tények ellenem a békét véded a magad békéjét vagy az eszmét a ringatsz hátad mögött egy pille böszmét jaj hová jutottam jaj a méhser táltos indulat bennem székel és székelek én ha felkelek felkelő vagyok e globális világban hogy élek jelzi elhagyom az ágyam 69
PoLíSz
Botz Domonkos
„Nehéz idők” Azoknak, akik rendszeres újságolvasók, bizonyára feltűnt már, hogy nem múlik el nap, hogy ne derülni ki valakiről az ügynökmúltja. Lassan már sikk lesz a sárdobálás, az úgynevezett időzített lejáratás, vájkálás mások múltjában. Na, nem mintha a bűnösöket pártolni, vagy bújtatni kellene! De biztos, hogy az igazi bűnösökről beszélünk? Mert a valódi bűnösök, az egykori vallatók, vérbírák, akik több száz ártatlant kínoztak, küldtek a halálba, ma is jólétben, háborítatlanul élnek közöttünk. Jó lenne, ha egyszer minden érintett megtenné a maga vallomását, és akkor végérvényesen lezárhatnánk a múltat. Mielőtt még bárki is a cipőfűzőjét kezdené babrálni, hogy utánajárjon viselt dolgaimnak, jelzem, ne tegye. Ezennel önként tárom fel mindazt, amit „elkövettem”, és teszem ezt abban a reményben, hogy talán mások is követni fognak. Tudom, hogy már az első sor is mosakodásnak fog tűnni, de kérem, olvassák végig! Nem véletlenül nevezték ezeket az éveket nehéz időknek. Természetesen engem is megpróbáltak rábírni olyan cselekmények elkövetésének beismerésére, melyeket soha nem követtem el. Hogy bátor voltam? Nem, dehogy, nagyon is féltem. Akkoriban minden érdeklődésemet a természettudományok felé fordítottam – na, ez sem volt veszélytelen vállalkozás –, melynek fókuszában a hártyáslábúak, ezen belül is a békafélék álltak. Mielőtt még bárki fitymálódva félrehúzná a száját, szeretném emlékeztetni arra, hogy nem véletlenül nevezték, amint mondtam, nehéz időknek ezeket az időket… Könnyen megeshetett ugyanis, hogy az emberfiát megvádolták a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedéssel, a fasiszta restauráció vádjával, és ehhez olykor elég volt akár egy ilyen rút kis béka is. Na jó, ezt a rút szót visszavonom. És erről a kis békáról – ha nagyon akarták –, hamar bebizonyíthatták, hogy angol titkos ügynökök dobták le, sőt még az is megtörténhetett, hogy a monarchia visszaállítására irányuló cselekedetek tárgyi bizonyítékát látták benne. Mert ugye elég egy nyálas, cuppanós puszi, és máris aktivizáltuk a békát, amely rögvest átváltozik trónkövetelővé, s akkor még nem beszéltünk a fekete mágiáról, mert bizony a reakció mindenre képes! Mi van, ha ennek a titkon génkezelt békának a felhasználásával akarnak olyan főzetet készíteni, mely alkalmas pártunk és kormányunk tagjai, szeretett vezéreink életének kioltására? Szóval, veszélyes korban éltünk. Talán ebből érezhettem meg valamit, amikor egy árnyékban lapuló békát figyeltem. Amikor a béka úgy érezte, hogy látókörömön kívülre került, ugrálni kezdett. Ugrált a béka! Értik ezt? 1957-et írtunk, és a béka ugrált! Nem volt semmi veszélyérzete. Ekkor elkövettem valamit, amit ma már nem tennék meg. Néhány feléje hajított kaviccsal megpróbáltam jelenlétemre figyelmeztetni, és ez azonnal hatott. Rögtön meglapult, ami arra engedett következtetni, hogy ez a parányi jószág kiváló megfigyelőképességgel rendelkezik. Pont úgy reagált, mint az emberek. Szóval éreztem én, hogy itt valami nem gömbölyű, csak azt nem tudtam még biztosan, hogy mi az. Ez a látszólag jelentéktelen, a béka ellen irányuló 70
Merített szavak cselekedetem azért még nem jelentette a diktatúra melletti kiállásomat. Ami a beszervezésemre vonatkozó körülményeket illeti, nos, a dolog egészen ártatlannak indult. Úgy kezdődött, hogy udvarunk egyik lakója, K. Eszter, aki bejáratos volt az öreg grófnő kényszerlakhelyéül kijelölt szobakonyhás lakásba, egy ízben magával csábított. Nem kellett sok hozzá! Én valami nagy kaland reményében szívdobogva követtem, mit sem sejtve a következményekről. Az öreg grófnő süteménnyel és igazi kakaóval (!) kínált minket, ami nagy szó volt akkoriban – ma sem tudom, hogy honnan szerezte –, s pár percre magunkra hagyott a szobában. Eszter ekkor élte ki kutatószenvedélyét, és nem feltételezem, hogy kompromittáló anyagokat keresett, vagy kívánt volna elhelyezni, ami egyébként mindennapos gyakorlat volt a rendszer kiszolgálói részéről, mindenesetre nagy igyekezetében összetört egy muzeális értékű vázát, mely túlélte a világháborúkat és az azt követő zabrálásokat is. Ekkor környékezett meg azzal a gondolattal, hogy jobb lenne, ha magamra vállalnám a váza összetörésével járó hercehurcát, miután büntetlen előéletem és fiatal korom miatt enyhébben bírálnák el cselekedeteimet. „Cselekedeteimet” – fogalmazott –, amit el sem követtem. Igazságérzetem háborgott, és hevesen csapott össze érzelmeimmel, melyek viszont Eszter pártjára próbáltak állítani. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy átvállaljam. Nem akartam elveszíteni a grófnő szeretetét, ugyanakkor tudtam, hogy ezek után Eszternek végleg búcsút mondhatok. Hiába vetette be minden női báját, hajthatatlan maradtam. Soha nem felejtem el, ahogy ott állt előttem hosszú, szőke hajával, csenevész, alultáplált teste szinte reszketett. A váza összetört, Esztert elveszítettem, az öreg grófnő már nem hívott be többet. Teljesen magamra maradtam. Visszahúzódtam és meglapultam, ahogy akkor mindenki, és reggelente csak lopva figyeltem a függöny mögül, ahogy Eszter kis táskájával elindul, és irigyeltem, hogy Ő már iskolás.
Novák Imre
Mesék és szellemek Haikufüzér Száradt fák, csontok, Madártojások héja, Mesék, szellemek.
Képen árnyék ül, Lehet az felhőé vagy Nagy lombú fáé.
Virág, lomb, őz, ház, Termés, szépség, szeretet – Utunk vége föld.
Megérett a virág A kedves ösvényünkön. Vízen fűzfalomb.
Fürge lábakkal Szaladt volna öledbe, Sejtünk hordozva.
Elföldelt öröm Hegyek világa mélyén. Szívünk drágakő. 71
PoLíSz
72
Sáros virágról Hó vize föld alá bújt. Langyosabb szél jött.
Szirom halálát Mosollyal szánja a Nap Örök vigasszal.
Álmodónak Út és tévút egyre megy. Zene az ajkán.
Halat, nektárt fogsz, Zamatukat élvezed, Hegy, tó a tiéd.
Hosszan tekintve, Kémlelve a magas tért, Az ég visszanéz.
Levélen vércsepp, Hímzett gobelinvásznon Szárnyai nyílnak.
Le a sejtekig: Virágban vagy rovarban Mi az emberi?
Sziklába víz csap, Hol ég és föld összebújt, Riadt szarvas fut.
Az ár és apály Törvénye szerint mozgó Fekete árnyék.
Hegyről ér indul, A tisztást fák nőtték be, Felisszák vizét.
Pitymallat táján Szenvedélyek hajósa Erejét veszti.
Az út mondható, Ami nehéz és könnyű, Megfoghatatlan.
Hajszálér pattan. Tűzkoszorúban szikrázik A kert szelleme.
Égető szélben Gally, szirom, madártoll száll Száraz gyepfűre.
Életünk nem más, Mint egy hosszú ébrenlét Az álmainkban.
Csöpp kertben éltem, Vagy csak álmodtam sorsom Napnyugta után.
Háborog a táj, Szél sodorja a hangod, Vele téged is.
Életünk boga: Szerencse és éjszaka Kéz a kézben jár.
Hegy dísze hullik, Levélcsontvázak törnek. A tél kegyetlen.
Bezúg a tájba Hús, piszkos víz, jég, hólé. Vihar nyöggeti.
Csermely mellett Őszi harmat illata Sóhaj az égre.
Szavakkal futott, Tűnő szerencse és vágy Bajban szétpattan.
Merített szavak Hullám fon körül, A szél véremig hatol, Só nyúzza bőröm.
Szélesedő kör Gyűrűzik a tó vizén. Nyomot így hagyunk.
Patak folyóba, Folyam tengerbe ömlik, Tükre sehova.
Rügyező tölgyfa Cseresznyefa-virágját Irigyen nézi.
Röppenő madár, Orgyilkos agg nyest lesi. Irigység, kín, bú.
Elhagytam. Elment. Félve kutattuk egymást, Hol a Hold és Nap.
Török öklébe Fut a nápolyi öböl Kanyargós útja.
Mindig messze van. Utat sosem követett, Fokföldre vágyik.
Menád csókol, Amazonok ölelnek Nimfák földjén.
Hó köntösében, Halott levelek alatt Fagyott földben él.
Állattetemek És oszló levélhullák Víz füves partján.
Rengő csónakban Álmomban útra kelek Tenger mélyére.
Verőfény síron. Pillangó miért nem száll Fonnyadt sziromra?
Alkonyat után Erdők odvas fáiba Bújik a halál.
A tenger mellett Indákkal benőtt kövek. Halász kerüli.
Tavasz lidérce Csak szellemként jár köztünk, Még marad a tél.
Fonnyadó virág Kelyheit zápor tölti. Virág-szomjúság.
Hallgató erdőn Taposatlan vízfenék. Tegnapi patak.
Tarlott földön Hol nap, hol nyers szél kél fel. Hernyó menekül.
Hőhullám, álomtest, Párnámon nyugszik a hold, Árnyék kíséri.
Felhőt hegycsúcs döf, Majd szél összefoltozza Természet rendjén.
Ne mástól hallgasd, Milyen a zúzmarás ág, Járj utána magad.
73
PoLíSz Kijött, visszament, Galamb fészket keresett. Még késik a hó.
Este a jégen Se repedés, se törés. Reggel tűz a nap.
Tengerre vágyott, De nem hagyta el soha Szárazföld szaga.
Tényleg eltűnök, Madarat emlegetek, Végre szeress meg!
Nem kell nappal, éj, Valami másra gondolt, Bőre mára zöld.
Úton törődöm, Az élet sóhajjal fut, Nincs cél, csak nyughely.
Sosem volt múltat, Ölelést, simogatást Idéz a táncuk.
Álmunk szélbe hajt, Oly meztelen, mint a víz, Sorsunk zuhanás.
Kezedből földbe, Csírából fa tetejére, Utasa szélben.
Szél zúzta fatörzs Fröccsent sárban fekszik. Nincs dolgom vele.
Budaházi István
Négy nyári haiku Mert volt itt nyár is. Gyümölcsöket érlelő, gabonát nyújtó.
A nyárvég pedig a madarak torkára forrasztja a Dalt.
Mert nyár volt, itt nyár. Bódult szénaillatú, tücsökmuzsikás.
Most már nyáron is megvacogva készülünk a Téli Rendre.
Aknay Tibor
A bosszú A temetés másnapja eseménytelenül indult. Júlia megfőzte a kávét, barackdzsemes pirítóst evett utána, és egy nagy pohár alacsony nátriumtartalmú ásványvizet ivott rá. Miután ily módon beindította a napját, sorra vette a teendőket. A konyhaajtó melletti falon lévő parafa táblán megnézte, melyek azok a dolgok, amiket feltétlenül el kell intéznie. Azoknak céduláit piros fejű gombostűvel tűzte fel. A kevésbé sürgőseket sárga, a ráérőseket zöld színnel jelölte. Idegen szemmel nézve a tábla leginkább közlekedési lámpák sajátos rendjéhez hasonlított. Júlia időről 74
Merített szavak időre átnézte a feljegyzéseket, egyes cédulákat levett onnan, újabbakat tűzött fel, de akadt olyan is, amelyiken gombostűt cserélt, előre vagy hátrább sorolva a tennivalót a fontosság tekintetében. Éppen a reggeli gyógyszereket szortírozta, amikor a nagyszoba ablaka felől halk, ám kitartó kaparászást hallott. Vilmos, az öregedő kandúr toporgott a bádogpárkányon. Fekete csíkos sötétszürke bundájával olyan volt, mint egy tizenkilencedik századi gavallér, aki sokadik párbajának sikeres megvívása után hazatérve leginkább arra vágyik, hogy gyöngéd női kezek kimasszírozzák a görcsöket és csomókat a végtelen hosszú kártyapartiktól elmerevedett izmokból és ízületekből. Júlia beengedte a macskát, visszament a konyhába, hogy befejezze a gyógyszerekkel való foglalkozást. Az állat a nagyszobában maradva előbb körbejárta a halotti tornál főszerepet játszó, tizenkét személyesre bővíthető kerekasztalt, majd hirtelen a sarokban álló kanapé felé indult, hogy néhány pillanat múlva már az egyik díszpárnát dagasztva vackolja el magát a délelőtti szunyókáláshoz. A késő augusztusi nap kéretlenül világított rá a legutóbbi ablakmosás hiányosságaira, pedig Júlia külön is szólt a takarító asszonynak, hogy különösen ügyeljen a sarkokban megbúvó piszokra. De most ez egyáltalán nem játszott szerepet. Nem volt fontos, mint ahogyan semmi sem, ami ezelőtt (azelőtt?) történt. Az asszony egy hétre előre bekészítette a szükséges pirulákat a megfelelő rekeszekbe, majd nekilátott, hogy Ferencnek is kiadagolja, ami az övé. Éppen kezébe vette a tablettafelezőt, hogy a túl méretes darabokat könnyebb legyen majd lenyelni, amikor megállt a célszerszámért nyúló keze a levegőben, ő maga pedig, mint akinek minden ereje kiszaladt a lábából, egész testében remegve leült. Ujjai közül kihullott a gyógyszeres doboz, a szemek szanaszét gurultak az asztalon. Júlia először szembesült azzal, hogy Ferencnek többé nem kell kiadagolnia a gyógyszereit, vasalnia az ingeit, visszavinni a könyvtári könyveit és álló nap hallgatni a krákogását, amit semmilyen gyógycukorka, toroköblögető szer sem volt képes megszüntetni. Ferenc, akivel az élete nagyobbik felét leélte, tegnap óta a felsővárosi temető XIII/2-es parcellájában alussza örök, negyedszázadonként újra megváltandó álmát. Júlia lassan visszatért a valós időbe. Még nem fogta fel igazán a helyzetet. A halotti tor után – a férje féltucatnyi rokona jött csak el, az asszony intézetben nevelkedett – bekapcsolta a tévét, majd annak hangjánál aludt el. Valamikor az éjszaka közepén a készülék zúgására ébredt fel, és csak reggel felé sikerült valamit pótolnia az elveszett nyugalomból. Ahogyan a nagy asztal sarkánál ült, jó rálátással a diófa karosszékre, amely Ferenc kizárólagos használatára állt mozdíthatatlanul, éppen megfelelő távolságra a cserépkályhától, eszébe jutott utolsó, meglehetősen egyoldalú beszélgetésük. A férjének már egyáltalán nem volt hangja, csak a mind nehezebb levegővételt kísérő kín ült ki az arcára, amit valamiféle torz mosollyá próbált alakítani, mintha azért kérne bocsánatot valakitől, hogy akarata ellenére ilyen helyzetbe hozta. A haldokló férfi szemei szinte belefúródtak az asszonyéba, aki akárhogyan is igyekezett, képtelen volt megfejteni ezt az utolsó üzenetet. 75
PoLíSz Mindez azonban elmúlt, nincs, nem létezik többé. A friss illatú gyász betöltötte a lelkét, munkát is adott valamelyest – ruhanemű, könyvek rendezése, de nem sürgős semmi. Így csak ült a nagy asztal sarkánál, és nézte az üres karosszéket. Lassan összeszedte magát, kinyitotta az ablakokat, s a szemetes vödörrel a kezében elindult a bejárati ajtó felé, amikor megszólalt a telefon. Tárgyilagosan, kíméletlenül. Júlia lerakta a vödröt az ajtó elé, visszalépett a telefonos asztalkához, felemelte a kagylót. – Igen, tessék. A vonal túlsó végén egy behízelgő, vanília illatú hang Ferencet vagy a kedves párját kereste, rendkívüli, kedvezményes árú üdülési lehetőséget kínálva. Az asszony hallgatta egy darabig a parttalan csicsergést, majd letette a telefont. Visszament a bejárathoz, felvette a szemetesvödröt, kilépett a lépcsőházba. A harmadik emeletről, számtalanszor megszámolta már, hatvanhat lépcsőfok vezetett az utca felőli kapuhoz, ahol egy töredezett lakkbevonatú faajtó takarta a kukát rejtő mélyedést. Délelőtt tíz óra volt. Minden fontos esemény, ami Ferenchez kötötte, délelőtt tízkor történt vele: a megismerkedésük, az esküvőjük, a férfi halála, még a temetés is. Eszébe jutott, hogy a szemetet is ilyenkor szokta levinni, mert a kukásautó féltizenegyre ér csak a ház elé. Nagy úr az állandóság. A lakásba visszaérve megitta a reggeli kávé maradékát, elővette a telefonos noteszt, és gondosan kihúzta belőle a fölösleges számokat, azaz mindent, amit Ferenc betegsége, halála és a temetés körüli teendők okán beleírt. Júlia, anélkül, hogy tudta volna, új életet kezdett. A férjével töltött idő, akár valami megkövült csigaház lenyomata egy történelem előtti korból, jelent meg emlékeiben. Nem tolakodott, nem követelte az asszony minden pillanatát, nem sajátította ki a gondolatait. Egyszerűen csak jelen volt, mint ahogyan az elmúlt harmincnyolc év minden napján. A férfi halálával lezárult házasság az asszony lelkében látszólag változatlanul folytatódott. A kapucsengő kéretlenül megszólalt. A postás hozott valamit, alá kellett írnia. Júlia kérdőn nézett a kopaszodó, kövérkés, ötvenes éveiben járó emberre, aki nem értette, miért késlekedik. – Valami baj van, csókolom? – Semmi, csak nem tudom. Nem tudom, hogyan írjam alá a nevemet. – Ahogyan eddig, asszonyom. – Látja, ezért vagyok bizonytalan. Most kellene először leírnom, hogy özvegy Boros Ferencné, de képtelen vagyok rá. Csak tegnap temettem az uramat. – Csak ahogyan eddig, de tessék igyekezni. A postás elment, Júlia felnyitotta a borítékot. Az anyakönyvi hivatal küldte el Ferenc halotti bizonyítványát. Az asszony csöndben nézte egy darabig, majd kiszakadt belőle a hetek óta lefojtott sírás. A teste meg-megrázkódott, ahogyan hullámaival elborította az elemi erejű fájdalom, amelyben egymásnak feszültek régi és új kínok, a gyógyíthatatlan beteg ápolásának reményt adó és vesztő pillanatai. Nagy sokára nyugodott csak meg. A fürdőszobában rendbe szedve magát, utoljára a maradék festéket törölte ki a szeme sarkából. Belenézett a helyenként 76
Merített szavak vakfoltos tükörbe, amelyből egy másik Júlia különös, zöldes árnyalatú szeme tekintett vissza rá. – Ilyen volnék? – kérdezte félig némán, félig hangosan az asszony, miközben – gondosan szemügyre véve a tükörképet – ujjaival végigsimította a tükör-Júlia arcát. A másik nő összerezzent, és egy töredék pillanatra úgy tetszett, valóban ketten vannak a fürdőszobában. Az igazi Júlia, hetek óta először, elmosolyodott. – Ne légy buta, ez mind csak látszat. Közeledett a dél, s az asszony arra gondolt, milyen jó, hogy köznapi dolgok is vannak az életben. Most példának okáért ebédet kell készítenie, egyetlen személynek, önmagának. A hűtőben volt némi előző napi maradék – a rokonok nem jöttek üres kézzel –, még egy fél üvegre való édes fehérbor is állt az ajtóban. Júlia megterített, előbb Ferencnek, azután magának. Talán megszokásból, talán kegyeletből, de az is lehet, hogy a férfi még mindig vele volt, megbújva a lelke egy zugában, ahogyan a macska a kemence sarkánál. Még gyertya is került a fehér abroszra. Az asszony, az alig két hete özvegy Boros Ferencné megszemlélte a terítéket, úgy érezte, valami hiányzik az asztalról. Némi töprengés után eszébe jutott az a két pohár, amelyet harmincnyolc éve, az esküvői vacsoráról hoztak el, és amelyekkel azóta is minden évfordulón koccintottak, hogy azután gondosan becsomagolva visszakerüljenek a tálalószekrény megfelelő fiókjába. Az említett bútordarabot Ferenc hozta a házhoz. Tekintélyt parancsoló darab volt, fényes fekete testét gazdagon burjánzó szőlőindák fonták körbe, ajtajának üvegére romantikus vadászjelenetet csiszolt az egykori mester. Júlia előkereste a tálaló kulcsát, majd kinyitotta a szekrényt. Az esküvői poharakat a polcos rész alatti fiókban tartották, amelynek elejére egy vörösréz fogantyút erősítettek. Az asszony elkezdte kihúzni a fiókot, de pár centi után elakadt a művelet. Visszatolta, még egyszer próbálkozott, de egy tapodtat sem jutott előrébb. Ekkor kihúzta az alatta levőt – gond nélkül – és ujjaival megpróbált rátalálni az elakadás okára. Az esküvői poharakat rejtő fiók legmélyénél valamitől elengedett a hátlap, és félő volt, ha rángatja, csak rosszabb lesz. Így csak óvatosan, egyik ujjával visszatartva a kilazult darabot, sikerült célját elérnie. Ahogyan két kezében tartva a kanapéhoz vitte, a hátlapot helyén tartó ujja egy pillanatra elengedett, és Júlia csak azt látta, hogy a fiókból mindenféle papírok, borítékok, apróbb-nagyobb tárgyak esnek a földre, de az említett bútortartozék ettől eltekintve egyben marad. Özvegy Boros Ferencné leült a kanapé elé és teljesen tanácstalan volt. Aztán felállt, megnézte a takarón heverő fiókot, amelyet először látott így szabadon, dupla hátfalával, nyilvánosságra került titkaival. A váratlanul kitárulkozó fiók látványa Júliában egy régi, még kamaszlány-kori emlékét hozta felszínre. Utolsó évét töltötte az intézetben, éppen az évzáróra gyakorolt az énekkar. Próba közben váratlanul telefonhoz hívták a tanárnőt, akiről az a hír járta, hogy egy szerelmi csalódás miatt eredetileg apácának készült, végül teljesen aszexuális lett, és egyedül a zene oldotta fel valamelyest a lelkére nehezülő nyomást. Egyesek tudni vélték, hogy nem tudott dönteni a férfiak és saját neme között, ezért a páncélszerű öltözet, a vastag szemüveg, a szinte alig fésülhető, 77
PoLíSz rövid, festetlen haj, de mindez csak találgatás volt. Valójában senki nem tudott semmit. Ebben a nagy bizonytalanságban lépett be a hivatalsegéd az üzenettel. – A próbát azonnal folytatjuk, Júlia addig skálázzon a szopránnal. Mindjárt jövök. Alighogy a tanárnő kitette a lábát a teremből, valaki megszólalt. – Itt felejtette a táskáját. Még sohasem ment nélküle sehova, még pisilni sem. Júlia sohasem tudta meg, ki tette a megjegyzést. Megpróbált ugyan – a tanárnői utasításnak megfelelően – skálázni a szólamával, de senki nem figyelt rá. Az egyik lány már az asztalnál volt, egy másik a résnyire nyitott ajtónál figyelt, hogy kellő időben figyelmeztesse a táskában kotorászó társat, aki ujjaival, mint tengeralattjáró a radarjával, tapogatta ki a tárgyakat. Már-már érdektelenségbe fulladt a művelet, amikor a lány arca hirtelen megváltozott. Látszott rajta, hogy talált valamit, de bizonytalan a meghatározásában. – Csajok, ez itt, nem is tudom. Mit csináljak? – Vedd ki, vedd ki – harsogott a kórus, még Júlia is, aki pedig – általában – a visszahúzódók táborát erősítette. A lány az asztalnál lassan, mint aki előre belekoreografálta a hatást a jelenetbe, húzta ki a kezét a táskából, amelyben egy lapos, négyszögletes papírborítású tárgy volt. Feliratát nem lehetett pontosan olvasni, de a rajta levő ábra egyértelművé tette, hogy a tanárnő táskájából egy csomag óvszer került elő. A kórus egy pillanatig dermedten nézte az előkerült tárgyat, majd éktelen vihogás tört ki, amelynek az őrt álló kórustag figyelmeztetése vetett csak véget. Többen úgy emlékeztek erre a próbára, mint amikor a valaha volt legjobb formájukat hozták, mert megbizonyosodtak arról, hogy a megközelíthetetlen tanárnő is olyan ember, min a többi, csak ügyesen titkolja. Júlia, emlékei és a jelen valóság közt lavírozva próbálta eldönteni, mit kellene tennie. Azt biztosan tudta, hogy ő semmit nem helyezett el az imént feltárult titkos rekeszben, viszont az is kizárta, hogy Ferencnek bármi köze lett volna hozzá. Bizonyára valamelyik déd- vagy üknagymama levendula illatú emlékei kerültek ily módon napvilágra. Majd ebéd után szépen visszarak mindent a helyére, hogy az évszázados bútordarab következő gazdája is meglepődhessen egyszer, és jót mulathasson, vagy éppen szomorkodhasson a többségében mályvaszínű borítékok tartalmán. Ezért csak a két poharat csomagolta ki. Gyöngéden megtörölgette, majd egymással szemben, a két terítékhez letette őket az abroszra. Töltött a halotti torról maradt édes fehér borból, felemelte a poharakat s mintha valóban ketten lennének a szobában, koccintott. Már várta az ismerős, tiszta csengést, amelynek még némi utóhangja is szokott rezegni a gyertyával díszes asztal felett, de helyette valami bántóan karcos hang ütötte meg a fülét, s a következő pillanatban a bal kezében tartott borospohár öblösödő része levált a száráról és az egész ital, anélkül, hogy ő bármit is tehetett volna ellene, ráömlött a titkos rekeszből kihullott levelekre. Az italt a maga útján követték a pohár darabjai is, számtalan szilánkra szóródva a kopott, torontáli mintás szőnyegen. Júliában, talán ez rá a megfelelő kifejezés, egy percre megállt az ütő. Az események ezen alakulására nem készült fel. Először a titkos rekesz a levendula illatú borítékokkal, a széttört pohár, a kiömlött bor, 78
Merített szavak mindez csak arra irányulna, hogy ő megtudja, mi áll azokban a levelekben? Hogy ki és kinek írta őket? Az asszony azon vette észre magát, hogy fél. Mi van, ha mégis Ferenchez köthető a titok, ha a férfinak volt egy általa nem ismert, másik élete is? Ezen az érzésén hamarosan túltette magát. – Ne várj sokat a férfiaktól, Júliám – jutott eszébe egyetlen intézeti barátnője, aki három házasságban kísérelte meg átvészelni az élet viharait, s minduntalan arra a tapasztalatára hivatkozott, hogy mindegyik szemét, de van, akin nem vesszük észre az első pillantásra. Özvegy Boros Ferencné, aki alig huszonnégy órája temette el a férjét, letérdelt a szőnyegre, felvette az első borítékot. Egy szalvétával felitatta róla a bort, azután visszaült az asztalhoz. A címzés nem hagyott kétséget a felől, hogy a levelet valaki Ferencnek írta, lakáscím helyett egy postafiókot jelölve a kézbesítés helyeként, de Júlia még reménykedett. A boríték túlsó felén, ahová a feladót szokás írni, egyetlen betű, egy nagy M jelezte a szorosabb kapcsolatot feladó és címzett között. Az asszony kihúzta a háromrét hajtott papírlapot. „Kedves Feri! Már a harmadik levelemet hagyod válasz nélkül. Pedig sürgős lenne, hogy tudjam a véleményedet, mert hamarosan kifutok az időből. A nyolcadik hétben vagyok, el kellene döntenem, megtartsam-e vagy elvetessem? Könyörgök, írj, nem hagyhatsz pont most magamra! Remélem, Júlia nem tud semmit a kettőnk dolgáról, nem tudnék a szemébe nézni. Mégiscsak az úgynevezett legjobb barátnőm. Milyen tanácsokat adhatnék ezután neki…?”
Özvegy Boros Ferencné előtt elhomályosult a világ. Az ő egyetlen, drága Ference és Margit, a legjobb barátnője? De mikor? Ennyire vak lett volna? Ennyire, állapította meg, miután felocsúdott az első sokkból. De akkor a Margó, a Margit egyetlen fia, a Karcsi az ura gyereke, a Ferencé?! Aki, úgy látszott, a barátnőjét tudta csak teherbe ejteni, őt nem. Júliát egy csapásra nagyon is kezdték érdekelni a levelek. Egyiket a másik után olvasta, mind a negyvenet. Az elsőt harmincnyolc éve, az esküvőjük másnapján keltezték, az utolsót tavalyelőtt. Rá három héttel Margit meghalt és ő még sírt is, őszintén, szívből a temetésén. Ha tudta volna… de ez értelmetlen kérdés. Nem tudta. Csak most, a temetés másnapján nyílt ki előtte a múlt eme titkos ajtaja, s Júlia csak fokozatosan eszmélt rá, hogy az egészből semmi sem volt igaz, hogy Ferenc harmincnyolc éven át hazudott, hogy elhazudta az életét, pedig ő… de már ez is mindegy. Úgy érezte magát, mint az a mesebeli királylány, aki egy reggelen arra ébred, hogy éjszaka rút varanggyá változott a szerelme, s első, tehetetlen dühében eltapossa a minap még daliás herceget. Most ő is valami hasonlót érzett, csak éppen fogalma sem volt arról, mit kellene tennie. Most kire haragudjon? Arra a másikra-e, vagy Ferencre, aki elárulta, becsapta, megcsalta? Mégiscsak a férfi a nagyobb bűnös, ehhez kétség sem férhet! Az özvegy időről időre ivott egy kortyot az édes fehérborból és gondolkozott. Megmondja-e a Karcsi gyereknek, mit tudott meg éppen az imént az anyjáról? Nem, ez teljességgel lehetetlen. A fiú, aki már rég 79
PoLíSz családos ember, nem tehet semmiről. Maradjon csak meg abban a hitében, hogy nincs semmi hiba a kréta körül. Ferencnek bűnhődnie kell, ez tiszta sor. De hogyan? Észre sem vette, de ahogyan az történni szokott, elnyomta az álom. Az átélt izgalmak, a fáradtság, az édes fehérbor karjukra vették, s ő egy csodálatos, zöldellő ligetben sétált, kezében egy mályvaszínű borítékkal, melyen a Boros Ferenc név olvasható. – Az uram sírját keresem, mondta minden szembejövőnek, egyre kétségbeesettebben mutatva nekik a borítékot, de senki sem tudott segíteni neki. Végül egy központi helyre, egy irodaházféléhez jutott el, amelyen a „Nyilvántartás” felirat jelezte, mivel foglalkoznak ott. Júlia megmutatta a borítékot egy alkalmazottnak, aki hosszasan keresgélt egy vaskos könyvben, majd sajnálkozó mozdulattal széttárta a kezét: – Asszonyom, bele kell nyugodnia. Nem tehettünk semmit. Az Ön férjének sírja egyszerűen eltűnt. Tegnap még megvolt, ma már nincs sehol. Nagyon sajnáljuk, igazán nagyon sajnáljuk. – Igazán nagyon sajnáljuk – visszhangzott özvegy Boros Ferencné fülében az utolsó álombeli mondat, s az asszony már tudta, mit kell tennie. Másnap első dolga volt elmenni a temetkezési vállalat irodájába, ahol azt hitték, valami reklamálnivalója van, de megnyugtatta őket, hogy minden a legteljesebb rendben ment végbe. A hivatal alkalmazottja csak nagy sokára fogta fel, mit akar. Júlia makacsul ismételgette a kívánságát, hogy a frissen felhantolt sírt gereblyézzék el, tegyék egyenlővé a környező gyeppel. A fejfát semmisítsék meg, a virágokat tegyék valaki másnak a sírjára, úgysincs rajtuk, akinek a temetésére hozták őket. A temetkezési vállalat tisztviselője úgy nézett az özvegyre, mintha az a Holdról szállt volna alá. Olyan kéréssel már fordultak hozzá, hogy díszesebb, nagyobb nyughelyet szeretnének az elhunytnak, de hogy valaki azért fizessen, hogy semmi látható ne maradjon, erről még sohasem hallott. Próbálta lebeszélni az asszonyt, de az hajthatatlan volt. – Kifizettem a sírhelyet, maga is így látja, nem? – Igen, asszonyom. Huszonöt évre előre. – Van arra nézve valamilyen rendelkezés, milyennek kell lennie egy sírnak? Kiemelkedjen- e a földből, kőből legyen-e vagy fából, netán kerek legyen vagy szögletes? – Semmi ilyesmiről nem tudok, asszonyom. – Ezek szerint nincs törvényes akadálya annak, hogy én elgereblyéztessem a sírt, és levendulával vetessem be a helyét? Az alkalmazott meghökkent. – Minden rendben, asszonyom. De miért éppen levendulával? – Nem is tudom, talán a molyok miatt. Özvegy Boros Ferencné még aznap elégette a titkos rekeszben talált leveleket. Az évszázados tálalószekrényt pedig Karcsinak, a majdnem saját gyermekének ajándékozta, aki nem tudta mire vélni a nagylelkűséget. – Tudja, Karcsikám, ez a szekrény fontos szerepet játszott az életünkben, de ne kérdezze, hogyan, mert nem mondhatom meg. Elégedjen meg ennyivel, és ha akar, jövő vasárnap eljöhet hozzám ebédre. 80
Tájoló
Deák-Sárosi László
Aki próféta volt saját szülőfalujában – Páll Lajos (1938–2012) „Világom kerekül / s nem érti mivégre, / didereg jókedvén / ellenében, érte.” (Magamnak) Páll Lajos ilyen egyszerű szavakkal is érzékletesen versbe tudta tömöríteni élettapasztalatát, művészi felfogását. „Didergő jókedv” és „táncba tört lét” (Ez se tánc?) – e kiegészítő ellentétek ellentétei alkotják azt a termékeny feszültséget, amelyen poétikája alapszik. Stílusában egyaránt megfértek a népköltészet elemei, a klasszikus formakultúra és az avantgárd jellegű invenciózusság. Festőként is szülőföldje táját és népét örökítette meg sajátos stilizálás révén, de erős érzületi azonosulással. Korond, a székelység, a magyarság és európai régiónk jeles festője, költője 2012. november 9-én, 75. életévében távozott közülünk. Odahaza, szülőfalujában élt és alkotott, ahol 1938-ban egy helyi fazekas család gyermekeként látta meg a napvilágot. A nagy kört megtette, hiszen Kolozsváron tanult képzőművészetet, irodalmi pályafutását pedig olyan mentorok segítették induláPáll Lajos: Önarckép sa idején, mint Sütő András és báró Kemény János. Élete végéig rendszeresen publikált, s ő volt a tiszteletbeli elnöke annak a Firtos Művelődési Egyletnek, amelyik 1990 óta folyamatosan megjelenteti a Sóvidék irodalmi folyóiratát, a Hazanézőt. Felsőfokú tanulmányait nem fejezhette be, mert az 1956-os magyarországi forradalommal rokonszenvező nézetei miatt, koholt vádak alapján 1958-tól négy évre börtönbe zárták. Helytállása elismeréseként 2006-ban Budapesten átvehette az ’56-os aranykeresztet. Fontosabb művészeti díjai és kitüntetései: Aranka György Irodalmi Díj (1995); Pro Cultura Hungarica Díj (1998); a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2002), a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze (2011) elismerések és a Szervátiusz-díj (2011). Mondják, senki se lehet próféta a saját szűkebb hazájában, Páll Lajos azonban bizonyos értelemben az volt, hiszen ott élt, ott alkotott. Nem volt könnyű életforma, hiszen a következőket írta egyik könyvének ajánlójában: „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint galamb a tövis között.” Kevesen értették őt a hétköznapokban, talán azért is, mert zárkózott, kevésszavú ember volt, aki gondolatait és érzéseit inkább beleírta verseibe, belefestette képeibe, mintsem közvetlenül kimutatta volna. Mi azonban, a pályatársai életkortól függetlenül tiszteltük őt, és sajnáljuk, hogy idő előtt, teli tarisznyával ment el.
Major Zoltán
Belvedere – Malvedere (Szép kilátás – rossz kilátás) Az egyéni és nemzeti sors kegyetlen útjai Habent sua fata libelli... A könyveknek – tegyük hozzá, íróiknak is – megvan a maguk sorsa... A Tisztelt olvasó a regényben ábrázolt események után 74 évvel olyan könyvet tart a kezében, amely indexre tétele miatt (állítólagos irredenta részletei okán) nagy mértékben
81
PoLíSz „felelős” szerzője további ígéretes pályaívének megtöréséért, az író nevének feledésbe merüléséért. A Németh Lászlóval, Halász Gáborral, Szerb Antallal, Ignotus Pállal egyidős Rab Gusztáv 1901. május 14-én, a kulturális életéről méltán híres, sokak által Bodrog-parti Athénnak nevezett Sárospatakon született Rohoska Józsefként, régi református értelmiségi családból. Apja egy 1919 tavaszán elmondott beszédéért a kommün bukása után nem sokkal elvesztette teológiatanári állását. A fiú hamarosan kénytelen jogi tanulmányait abbahagyni, előbb 1923tól a Világ, majd annak megszűnte után az Est-lapok újságírója lesz. Végigjárja az alkalmazotti lét lépcsőfokait, a bűnügyi riporter hamarosan a költők álombeli városában, Párizsban tudósítóként szerez hírnevet és világlátást. Írói pályakezdésénél Osvát Ernő bábáskodott, Mocsárláz című regénye 1923-ban a Nyugatban jelenik meg folytatásokban. Egy szerencsétlen nemzedék azon tagjairól szól, akiknek nemcsak ifjúkora, hanem élete is a háború miatt ért véget. A Nyugaton a helyzet változatlan című regénnyel ellentétben az író nem elsősorban a külső történéseket, inkább a háború megrázkódtatásai következtében széthulló személyiség lelki folyamatait ábrázolja. Az expresszionista stílusban, erős, sőt túlzó kifejezőeszközökkel írt regényben, témaválasztását tekintve Zilahy Lajos Két fogoly című későbbi regényének irodalomtörténeti előképét láthatjuk. A meglehetősen visszhangtalan A hűvösvölgyi máglya után már egyértelmű sikert jelez számára a Krúdy világát idéző Mentont ajánlanám. A finom és érzékeny lelkületű Zsigray Julianna szerint egy nagy szenvedély regénye ez a könyv. A lélektani elemzésekben, a nagy filozófiai és erkölcsi kérdések boncolgatásában, az embernek a világban és a társadalomban elfoglalt helyét leíró részletekben bővelkedő, a maga sajátos szerelmi háromszögének mozaikszerű, majd visszatekintő életértékelésével az eseményeket lezáró, azokra pontot tevő regény Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című könyvének szolgál irodalmi mintául. Rab Gusztáv jól ismerte a modern életet. Tudósítóként a múlt század 20-as, 30-as éveiben Európa szinte minden országában megfordult. Útirajzaiban, pillanatnyi benyomásainak leírásán túl, lényeges ismereteket és összegző megállapításokat tesz. Méltó párja e téren Kosztolányi útleíró művészetének. Hatalomra jutása előtt bemerészkedett Münchenben a nagy kísértő, Hitler környezetébe, élményeit, ma is érvényes gondolataival, riportsorozatban teszi közzé. Orwellhez hasonlóan bemerészkedik a ’30-as évek polgárháborús Spanyolországába, bár lapja, Az Est utasítására kimenekül onnan. Művészeket és műveket, közéleti és tudós nagyságokat ismer meg – Bródy Sándortól Stein Aurélig. A Diana társadalma az első igazán érett, önálló stílusú modern lélektani regény Rab Gusztáv írásművészetében. A XX. század emberének lelki széteséséről, irányvesztéséről, belső kiüresedéséről szól a regény. A kiindulópont látszólag a férfi úgynevezett életközépi válsága. (Gondoljunk itt csak Jean Guehenno A negyvenéves férfi című regényére!) A főszereplő, az első generációs értelmiségi, jól menő középosztálybeli ügyvéd idegrendszerét, lelki ellenállását felőrli a kicsinyes robot, a napi taposómalom; ügyvédi munkáját már nem képes megélni hivatásként, csak pénzkereső foglalkozásként. Egy viharos nyári délután elszökik Budapestről, szívbajos felesége elől. Egy talált kinccsel, amit eltulajdonít, hamarosan a vadregényes Korzikán találja magát. Itt aztán fölbukkannak a korabeli Európa összes jellegzetes különc figurái. Egy krimi kellős közepén találjuk magunkat. Mint a modern regényekben általában, nem oldódik meg semmi; nem tudjuk meg, ki a gyilkos, azután sem, hogy mindenki, aki él, gyanús lesz. Sőt az sem biztos, gyilkosság történt-e? Közben megismerjük a szépséges szigetet – történelmének alapvonásaival együtt. Az olvasó elgondolkodhat azon, ha az ember kiesik természetes közegéből – szülőföld, család, haza –, akkor ember marad-e még, vagy csak tengődő vegetatív lény? A regény óhatatlanul eszünkbe juttatja Alexandre Dumas-t és Albert Camus-t. A Diana társadalmán megedződött író – maga is hónapokat élt Korzikán – hamarosan a magyar történelem súlyos következményekkel járó eseményeinek közelébe sodródik. Nem lesz alakítója az eseményeknek, csupán a szemlélője az úgynevezett nagy emberek környezetének. Tudósítóként, íróként már levonta a következtetést: aki arra vállalkozik, hogy Európát megmentse, hogy Európa sorsára hatással legyen, csak akkor képes ezt megtenni, ha egyénileg is
82
Tájoló bátor. Novellájának főszereplője, az európai nagyság tud ugyan úszni, mégis cserbenhagyja a genfi tóban fuldokló férfit. Hiába várjuk tehát tőle Európa megmentését. A metaforikus történet tanulsága: nincs külön egyéni és közösségi erkölcs, erkölcs kis- és nagyembereknek – írja Egy történelmi éjszaka című novellájában, amely a Diana társadalma egy önállóan is megjelent betétje. Illyés Gyula vette papírra az 1918 őszétől 1919 tavaszáig terjedő időszakot feldolgozó Kora tavasz című írásában: „Mint minden történelmet ábrázoló műben, ebben is két korszak van bezárva: az, amelyről, és az, amelyben íródott”. Illyés művével ellentétben Rab Gusztáv Belvedere című regényében ez a két korszak majdnem egybeesik. 1918–19 után a magyar történelem legsűrűbb évei 1938–41 voltak. 1938 tavaszán eltűnt egy ország a térképről: Ausztria. Az Anschluss után továbbra is Magyarország határait „cirógatta” az európai válság szele: Csehszlovákia, a Versailles környéki békerendszer dédelgetett kedvence következett. Hitler, a „nagy kísértő” igyekezett Horthy kormányzót csapdába csalni: Csehszlovákia megtámadására biztatta a kieli flottaparádén. A rosszindulatúan „lovas-tengerésznek” csúfolt kormányzó nem hallgatott a szirénhangokra. A status quo-t védő győztes nyugati hatalmak azonban egy katonát sem akartak feláldozni a demokrácia mintaállamának tartott, Beneš által fémjelzett „respublicáért”. Sőt Münchenben a további viták elrendezését az érdekeltek tárgyalásaira bízták. Így jöttek el a magyarság számára a Pethő Sándor által „csillagos órák”-nak nevezett sorsdöntő idők, melynek köszönhetően a Magyar Nemzet máig legnagyobb formátumú szerkesztője így kezdhette vezércikkét: „Lábunk már a kengyelben van…” Az első bécsi döntés körülményeit Márai Sándortól Szitnyai Zoltánon át Szvatkó Pálig már sokan leírták a korabeli irodalmár-szemtanúk közül. Mielőtt rátérnénk annak a kérdésnek a megválaszolására, miben áll Rab Gusztáv művének különlegessége, egyedi volta, néhány sorban történészként is értékelnünk kell az első bécsi döntést. Amikor 1918 novemberében az agresszióra még fel nem készült cseh – és nem csehszlovák! – „hadsereg” kénytelen volt megtorpanni Felső-Magyarország katonai megszállásának erejét meghaladó feladata előtt, Hodzsa és Jászi szlovák és magyar küldöttek megállapodtak egy ideiglenes demarkációs vonal kitűzésében. Ez az ideiglenes vonal, amit éppen az agresszor, betolakodó cseh fél-reguláris erők sértettek meg, aztán 1938 őszén a komáromi tárgyalásokon kisebb-nagyobb eltérésekkel visszaköszön. A két fél sajátos alkupozícióban volt. Igazán egyik sem diktálhatott a másiknak, a (cseh) szlovák fél túlzottan gyenge volt ahhoz, hogy képes lett volna megvédeni az 1918–19-ben a csehek által birtokukba juttatott területet. A németek sem támogatták őket egyértelműen. A győri Darányi program által újra felfegyverzett magyar hadsereg sem volt még olyan pozícióban, hogy túlfeszített követeléseknek érvényt tudjon szerezni. Olyan néprajzi határ született tehát, amelyben a két fél akkor talán még meg is nyugodhatott volna. A történelem azonban nem ismeri a „mi lett volna, ha” típusú felvetéseket, ezért fogalmazzunk inkább úgy: a két nép nagy lehetőséget mulasztott el, amikor nem ragadta meg két kézzel egy történelmi modus vivendi irányába történő politizálás eshetőségét… (Az okok taglalása túlfeszítené a jelen írás kereteit.) A Belvedere című regény nem színtiszta történelemtankönyv – a történelem lehelete, melege azonban erősen érződik rajta. Az író, aki ott volt Komáromban, Bécsben, a bevonuláson, közvetlenül az események után vetette papírra. A következő, második bécsi döntés évében jelent meg, az akkori, Supka Géza által kigondolt könyvnapokra. Néhány hét alatt két kiadása is elfogyott. Önkéntelen a párhuzam a témaválasztás tekintetében Wass Albert Jönnek! című kisregényével. Míg az erdélyi író az élmény közvetlen, forró hatása alatt fogalmaz, Rab Gusztáv sorain a megfigyelő pozíciója süt át. Wass Albert, az ösztönös tehetség hetven oldalon kifejezte aggódó örömét Észak-Erdély visszatérése felett, Rab Gusztáv az összetevőket, az okok láncolatát fejtette fel, amelyek törvényszerűen vezettek a Felvidék déli sávjának visszatéréséhez. Ez bizony egy hétszáz oldalas nagyregényt kívánt. Míg Wass Albert egy olyan tiszta forrás, amelyből ösztönösen tör fel a szó, addig Rab Gusztáv egy olyan tehetség, aki tudatosan csiszolta, alakította tehetségét. Az írásművészet professzoraként nála mindennek megvan a
83
PoLíSz rendelt helye, tudatosan szerkeszt, szövi a szálakat, soraiban ott lüktet a világirodalom napi szintű ismerete. Úgy használja a nagyokat, hogy csak a figyelő és tájékozott szem veszi észre. De mindent átformáz saját képére és hasonlatosságára… Írása közben elmesél nem egy, de sok szerelmi történetet, bemutatja a kor atmoszféráját, lelkületét, közben rövid esszéisztikus betétekben filozofál, erkölcsi kérdéseken töpreng, megfűszerezve apró bon mot-kkal… 1938, az említett sűrű év a cselekmény ideje. A történelem több puszta kulisszánál, több még egy keretnél is: közeg. Az író azt mutatja meg, hogy a társadalom, annak különböző rétegei hétköznapi emberként hogyan élik meg a történelmi idők mindennapjait. A történelem síkja és a magánélet síkja sokszor egymásba gabalyodik, a történelem betolakszik a „kisember” életébe, nem egyszer annak pusztulását okozza, tragédiákat hoz. A cselekmény maga 1938 januárjában kezdődik a nagyvilágban, egy párizsi hotelszobában. Jellegzetes Rab Gusztáv-i fordulattal a szereplő vagy főszereplő levelet, tudósítást kap valakitől. Senki sincs a helyén, akiknek van valami közük egymáshoz, netán családtagok, távol vannak egymástól. Aztán mint a vadnyugati filmekben, megjelenik a színen a vonat. Csak amíg a westernekben a bosszú utazik a vonaton, Rab Gusztávnál a hőst, a főhőst viszi – rendszerint szerettéhez, vagy új találkozás felé, mint a Belvederében. Időnként persze a vonat el is viszi az egyik embert a másik közeléből, mint a Dianában. A Belvederében a királyfi nem fehér lovon, hanem vonaton érkezik, pontosabban pottyan le… Nem is lesz szerencsés ez a találkozás. Rab Gusztáv ebben a regényben – ellentétben a Diana „femme fatale” hölgyével, a hagyományos típusú nőt ábrázolja, akinek fő jellemvonása a részvét, a szánalom, a segíteni akarás a másik, a bajba jutott emberen. Ez a tulajdonság persze még kevés a szerelemhez, a párválasztáshoz. Ehhez a regény olvasata szerint összetettebb tulajdonságok kellenek: a férfinak erős meggyőződéssel és szívós, kitartó küzdeni tudással kell rendelkeznie. Elsősorban azért, mert csak így épül fel a közösség, a család, a haza, a nemzet, amelyekben az egyedi személyiség, az individuum megtalálja óvó, védő közegét. Sokágú, polifonikus nagyregény a Belvedere. A fő cselekményszál, amire a gyöngyök, az egyes történetek felfűződnek, Szép Klára alakjához kötődik. Szép Gedeon a vidéki gyökerekkel rendelkező keresztyén magyar középosztály jellegzetes alakja. A mű másik családja már a felső tízezer közé emelkedett, mostani megjelenésükben a Valterek, ezek a „bankherkulesek” már a Buddenbrookokhoz hasonló hanyatló figurák. A színen már feltűnik a parasztságból kiváló első generációs értelmiségi, Nagyfalvi Pongrácz, a népi konzervatív reformer ideáltípusa, aki óv a túlzásoktól, forradalmi hevülettől, de már tudja, hogy a nép életével nem törődő, „sírva vigadó”, cigányozó úri világnak vége, elkerülhetetlen a földreform és a szociális kérdések komolyan vétele. Pongrácz bízik Teleki Pálban. Figurájában az író egy kicsit saját magát is megrajzolta. De csak kicsit. A legilletékesebb, Kovács Anikó közlése után (megjelent a Magyar Szemle 2011. júniusi számában) már tudjuk, Pongrácz alakját K. Kovács Péterről mintázta az író, aki a Polgár község melletti Örvényesről származott, első generációs értelmiségi, Teleki Pál-tanítvány, a Táj- és Népkutató Intézet munkatársa volt a regény cselekményének idején. Rab Gusztáv ugyan értelmiségi, de erősen szociális érzésű családból származott. Említettük: a könyv cselekménye szorosan véve 1938-ban játszódik. Az író azonban visszautal a tragikus 1918-as év őszére, amikor kizökkent az idő, amikor a történelem kereke súlyos sebet ejtett a nemzet testén-lelkén, az emberek és a regény szereplőinek sorsában is súlyos „bonyodalmak” sorát indította el… A passzus több tucatszor olvasható a regényben – az olvasó kíváncsiságát fokozandó, ébren tartandó. Egy idő után persze sejthető, ha az olvasó figyel: a végén „csavar” lesz! Szerelmek szövődnek, nexusok, viszonyok alakulnak, bonyolódnak, tragédiák készülődnek. Az ártatlan áldozat szenved, meghal. Igazi görög sorstragédiák peregnek le az olvasó szemei előtt. A titokra fény és feledés derül, illetve terül. Az élet megy tovább. Egyszer, legalább egyszer végül a magánéleti boldogság és a nemzeti öröm együtt valósul meg. Az író tisztelete a tragikus hősöké, mégsem kíván többet a „kisembertől”, csak annyit: mindenki a maga helyén, a legjobb tudása szerint teljesítse, belülről jövő elhívatással köteles-
84
Tájoló ségét az ország, az egész közösség érdekében. A szerző összegző gondolatait Pongrác szájába adja, aki egyben az író szócsöve: „Tudta, hogy a döntőbírák, az etnikai elv nevében fognak ítélkezni és nem lehet szó arról, hogy az egész Felvidéket visszacsatolják Magyarországhoz. Megint belekerült az eleven történelem fullasztó és nyugtalanító levegőjébe. Nem mert nagyon bizakodni. Már látta Komáromban, hogy a tiszta és megdönthetetlennek látszó érveket miképpen homályosítják el taktikai fogások, gazdaságpolitikai kibúvók és közlekedési szempontok. Nem volt tisztában azzal, mit jelent egy ilyen arbitrázs. Sejtelme sem volt, hogyan folynak majd a tárgyalások. Csak azt tudta, hogy a döntés ellen nincs fellebbezés és mind a két fél már előre belenyugodott az ítéletbe. Megint érezte a levegőben azokat a rejtélyes erőket, amelyek láthatatlanul irányítják a történelem folyását, s részvéttel gondolt Ambrusra és szerencsétlen társaira, akik elszántan és hősiesen feláldozták életüket anélkül, hogy sejtelmük lett volna ezeknek az erőknek roppant feszítő erejéről. Kár volt értük. Porszemnyi életük elmúlása nem változtatott a sors és a történelem iszonyú erőinek felfejlődésén, s erre a napra akkor is sor került volna, ha nem dobják oda fiatal életüket a cseh martalócoknak. De amit tettek, talán mégse történt hiába. Vannak örök erkölcsi erők és elmúlhatatlan eszmék, melyek túlélik a történelem változásait.” (315.)
Az utolsó mondat minden bizonnyal Rab Gusztáv emberi és művészi hitvallása lehetett. A magyarok lakta területek visszatérése az országhoz Rab Gusztáv értelmezése szerint az egységes, természetes, tiszta nemzeti akarat eredménye. Több mint siker… Persze a XXI. század embere, ha bölcsebb nem is lett, többet tud. Így tudja: a győztesek, az erősek, a világhatalmak lehetnek sikeresek, de eredményt elérni csak a kisemberek, a lelkek megbékélésével lehet. Nem utolsósorban oly módon, ha megértik Rab Gusztáv intését: „Nem szabad a múltat eltitkolni azok előtt, akiket szeretünk, mert akkor hazudunk nekik”. Tegyük hozzá: a jelent sem, mert a jövőben minden jelen múlt lesz egyszer… Rab Gusztáv közvetlenül a Belvedere megjelenését követő évben újabb nagyregénnyel jelentkezik Rokonok és ismerősök címmel. Szinte bizonyos, hogy a két művet belső kapcsolat, rokonság fűzi egybe. Mindkét mű az egész magyar társadalomról adott látleletet. A Belvedere inkább az Érzelmek iskolája című Flaubert-regényt, míg a Rokonok és ismerősök a Bovarynét juttatja eszünkbe. Az ifjú Walter Erik alakja persze csak ellenszenves kiadása Frederic Moreau-nak. Rab Gusztáv írásművészetét dicséri, hogy ellenszenves szereplő iránt mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést. A Belvedere igazi sokszereplős regény, a főszereplő azonban egyértelműen Szép Klára. Az ő alakja köré, mint egy aranyszálra a gyöngyök, fűződnek fel a mellékszereplők. Szép Klára anyjának becéző neve Fecske – a történet Krúdys vonásaival együtt – világos utalás Bovarynéra, hiszen az azonos nevű ló viszi a találkára Flaubert hősnőjét. A regény egyik legfontosabb és leggyönyörűbb epizódja a vak muzsikus esete. Rab Gusztáv itt egyértelműen Tolsztoj Luzern című novellájára utal. A művészet alapvető célja az orosz és a magyar író értelmezésében azonos: a szépség felmutatásán keresztül a humánum, ha úgy tetszik, a szeretet felköltése a másik ember iránt. Rab Gusztáv úgy látta, az író feladata, „hogy ne csak író legyen, aki leírja gondolatait és érzéseit, hanem költő is legyen, aki lelkiismereti kötelességének tartja, hogy javítson, önismeretre döbbentsen még akkor is, ha ez az önismeret fájdalmas és a tükör, melyet az író a közönsége elé mutat, megdöbbentő és komor képet tár fel. Ez a lelkiismeret kérdése” – írta Kazinczy apropóján az Új Idők 1941. május 18-i számában… Visszatérve a regényre, Szép Klára épp akkor döbben rá, hogy neki semmi köze férjéhez, amikor Erik kimutatja teljes érzéketlenségét a szegény utcai muzsikus és zenéje iránt… A Rokonok és ismerősök már címében is Móricz Zsigmondra utal. Rab Gusztáv nagy tisztelője volt Móricz írásművészetének, bár stílusának sokszor naturalista és bizonyos társadalmi rétegeket verbálisan is elítélő, parodizáló útvesztőibe nem követte… Említsük azért meg: az igaztalan támadásokkal szemben kulturált hangon megvédte, még akkor is, ha ezek a táma-
85
PoLíSz dások szeretett szülővárosából, Sárospatakról (Hegyaljai Kiss Géza) indultak ki… Nincs még egy város kis és nagy hazánkban – talán fővárosunkat leszámítva –, ahol olyan sok írónak, közéleti nagyságnak szobrot, emlékművet állítottak volna, mint Sárospatakon. Rab Gusztáv viszont úgy látszik, eddig nem lehetett próféta saját hazájában. Pedig a kollégiumkertet kevesen – talán Komáromi János – írták le olyan szépen, mint éppen Rab Gusztáv a Rokonok és ismerősök lapjain, Rozgonyi-kert néven. A mű értékeire nem kisebb ember, mint a sír felé ballagó Hunyadi Sándor hívta fel a figyelmet: „Ennek a könyvnek van egy végtelenül rokonszenves hiánya. Az, hogy nem tudom meg belőle, mi az írójának az ideológiája? Melyik oldalon áll? Kikkel érez együtt és kiket akarna megégettetni? […] nem uszít senki ellen” – írja 1941. november 2-án az Új Időkben. Bizony: a Belvederében felrajzolt kép, ha nem is volt idill, de mindenesetre eszmény. A Rokonok és ismerősök arra a kérdésre kereste a választ, hogy az egységes magyar középosztály kialakulásának mennyiben vannak meg a feltételei Magyarországon. Az író életművének ismeretében tegyük hozzá: Rab Gusztáv érdeklődésének homlokterében elejétől végig a magyar középosztály állt. Említett művének véleményünk szerint két főhősnője van – a férfiak itt szinte mellékszereplők. S a nők fokozottabb szerepe nemcsak modern jelenség Rab Gusztávnál, de a XIX. századi orosz irodalom hatása is. A mű vidéki színhelye Csengervár. Könnyű ráismerni Patakra. Zsófia nemcsak Hunyadi Sándor éles szemének, hanem kései olvasójának véleménye szerint is „Valami halványabb érzékiségű Bovaryné”. Zsófia megbékél sorsával, Annát – aki valójában Julika, csak Annának hívatja magát, ami talán nem is olyan rejtett utalás Kosztolányi Édes Annájára –, a cselédlányt pedig a társadalmi hierarchiában magasabban lévők nem fogadják be, végképp kitaszítják… A Belvedere eszményével szemben létezik tehát egy keserű, fájdalmas valóság… A lelkeknek még változni kell. A demokratikus együttélésre még nem érett meg a magyar társadalom. Ennyit mond a regény: szenvedélyes szenvtelenséggel, szótlan, szívszorító keserűséggel, osztályharcos túlzások, ítéletek nélkül. Már csak azt szeretnénk tudni: melyik lehetett a regénybeli Colmitius-ház. Balzac gazdag, sokkötetes életművét Emberi színjáték címen rendezte sorba. Rab Gusztáv 1939-től 1944-ig, a háború alatt írt műveit egy trilógiába lehet kötni. A trilógia első és második része egyaránt két könyvből áll. Az általunk Magyar színjátéknak nevezett sorozat első részének címe: I. Egyéni utak. Ide tartozik a Diana társadalma és a Miért, Dániel? Az utóbbi az előbbire adott válasz: Dániel a munkába vész bele, a munka mákonyává válik, ugyanúgy kiesik a közösségből, elmagányosodik mint Szerencsi, akinek elege lett a munkából. Dániel azért szenved, mert képtelen szeretni… Rab Gusztáv a könyv mottójául nem véletlenül választotta Dantét: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.” (Babits Mihály fordítása)
II. A közösségi, nemzeti út. Regénye, a Belvedere az eszményi cél, a revízió az emberek nagy részéből felszínre hozza a legjobbat… Ám a lelki összetartozás még messze van, ez a Rokonok és ismerősök üzenete. Mindkét könyv közel teljes tablót rajzol a magyar társadalomról. III. Az ember örök útja. Rab Gusztávnak a háborúra adott válasza az Éji lepke című (1944) regényében fogalmazódik meg a legplasztikusabban: a megalázottakon és megszomorítottakon minden körülmények közt segíteni kell az örök erkölcsi értékek, a keresztyén szeretet segítségével. A főhős, az atyai jó barát, Jámborka Donát, a veszélyben lévő fiatal áldozat, Krúz Johanna (utalás Petőfire, másrészt az ártatlanságra…). Irodalmi minták: Dosztojevszkij, Dickens. Stílusirányzat: varázslatos etikai realizmus keverve sűrű csipetekben adagolt romantikával…
86
Tájoló Külön elemzés tárgya lehetne a Bűn és bűnhődés és az Éji lepke gyilkos alakjának írói ábrázolása közti hasonlóságok számbavétele. Röviden: Dosztojevszkij még hitt valamiféle földi igazságszolgáltatásban, Rab Gusztáv már inkább „csak” a lelkiismeret ki nem alvó fényében bízik… 1945 után publikálásra nem volt lehetősége. Földmérőként dolgozott, sorsa hasonló más nagy tehetségekéhez, mint például Hamvas Béláéhoz. Méltatlan hányódás. Az újra feléledő megtorláskor 1958-ban emigrált Franciaországba – a dreux-i redemptoristák fogadták be. A nyugati nyelveken több új regénye jelent meg (Utazás kék tájak felé, Savaria stb.) Régebbi regényeit már magyar megjelenésével közel egyidejűleg kiadták olasz és német nyelven. A párizsi Irodalmi Újságban – Fejtő Ferenccel, Ignotus Pállal együtt – rendszeresen publikált: Proustról, Flaubert-ről, a francia történelem és irodalom más nagyságairól… Munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak. Kéziratban maradt a sárospataki születésű Árpád-házi Szent Erzsébetről írt könyve… 1963. január 4-én szívinfarktusban halt meg Dreux-ben. Két év után követte feleségét a halálba… Műveinek fordítója, Berki Erzsébet írt róla nekrológot megindító hangon az Irodalmi Újság 1963 jan. 15-i számában: „Keresztény lelkű ember volt, és humanista: nem kellettek neki sem a nácik (akik a háború vége felé le is tartóztatták), sem a kommunisták.” (A kor fintora: 1945ben mégis felkerült a háborús bűnösök listájára…) Rab Gusztávhoz igazságtalan és méltánytalan volt a történelem, a sors és az irodalmi kánon. Csak a rosszindulatú irigységgel párosult tudatlanság mondhatott olyat, miszerint Rab Gusztáv „írásainak többsége […] a korában divatos szerelmi lélektani lektűr körébe tartozik”. (Magyar életrajzi lexikon) Flaubert, Maupassant, Stendhal vajon hova tartozik? Meglátásunk szerint az irodalom, a költészet valódi társadalmi szerepét kevesen látták olyan tisztán, mint épp Rab Gusztáv. Háborúban hallgatnak a múzsák. Az Új Idők 1941. május 18-i számában – Rommel tankjainak előrenyomulásakor – írta le örökbecsű szavait Az író lelkiismerete című esszéjében: „Könnyű megismerni a költő hangját és mégsem mindig sikerül, vagy csak későn ismerik meg. Petőfi igazi felköltő volt és szavai izzásba hoztak néhány rövid esztendő alatt egy egész nemzetet. De épp ilyen nagy felköltő volt Ady is, akinek igazi költővoltát hosszú viták után csak halála után ismerték el igazán, véglegesen és megfellebezhetetlenül, amikor sok komor próféciája valósággá vált. A közönség nagy része, sajnos, még mindig nem tudja, hogy a költő hangját meghallani nem olyan nehéz, ha finoman figyelünk abban a lármában, amely körülöttünk tombol. Igazán nem kell hozzá sok, csak egy kis figyelem és egy kis csend, amitől a mai ember még akkor is irtózik, ha képmutatóan egy kis csendért fohászkodik az ellentétes eszmék zűrzavarában. Pedig a csendet könnyű megtalálnia annak, aki keresi. Nem kell hozzá egyéb, csak egy kis visszavonulás néhány órára lakásunk valamelyik békés zugába egy könyvvel és olvasni… Olvasni és lesni, vajon a könyv lapjairól költő szól-e hozzánk, olyan író, aki az emberi és magyar lelkiismeret bűvös erejével a művész hangján beszél… Aki akar tőlünk valamit, nem csupán szórakoztat… aki akarja, hogy vele együtt egy tisztultabb erkölcs és világosabb látás kitapinthatatlan síkjain tekintsünk körül az életben… aki nem árulja el, hogy felköltő és felrázó szándékai vannak velünk, de azzal, amit mond, jobbá tesz és megmozgat bennünk valamit, egy rejtelmes, érzékeny pontot lelkünk valamelyik titkos redőjén vagy szívünk kamrájában és észrevétlenül vezet bennünket egy magasabb rendű értelem felé, ahol új tájak nyílnak meg előttünk, mint a turista előtt, akit ellenállhatatlanul vonz a természet ezer csodája.”
Reményünk: az író, Rab Gusztáv az elysiumi mezőkről hűséges olvasói révén várja a felejtésből a feltámadást… (Rab Gusztáv: Belvedere, Pomáz, Kráter Kiadó, 2012)
87
PoLíSz
Bágyoni Szabó István
Toronygombi feljegyzések (Emlékirat) „Templomtornyaink környékét fel-felperzselték, el-elorozták. De az Isten házában égre emelt kézzel üzenő Időt toronygombok világegyetemet sejtető gömbjei őrzik mind a mai napig. Anyanyelvünkön. Képzeljük el, vajon miről is szólhatnak… hozzánk, isteni magasságokból.” Kós Károly
14. Foggal… és anélkül Úgy kezdődött, hogy visszaütöttek. Ütnek nappal, ütnek éjjel! A nyelvemért és hangomért! Nem az én nyelvemről van szó, uram – vágta ki magát a szerkesztő kolléga, amikor a szolgálatos „csupafül-ember”, a söntésen hagyva seritalát, mellénk lépett –, hanem a bágyoni nagyharangról! A történetben van valami igazság. Ha így nem, hát úgy. A Kolozs megyei pártlapban, az Igazságban (kilencvenben Szabadságra keresztelték át) csakugyan hírt adtak szülőfalum templomának a renoválásáról, arról viszont nem, hogy e miatt a napos szerkesztőtől íziben búcsút kellett venniük a szerkesztő kollégáknak. A baj mindig csőstül érkezik. A lap egyik karácsony közeli száma miatt aztán a főszerkesztőt is lapátra tették. Történt ugyanis, hogy a munkáspárt egyik központi bizottsági tagja Kolozs megyébe látogatott, és nem a régió leghíresebb intézményét kereste fel, mármint nem a szamosújvári börtönt – ahol egykoron Rózsa Sándor raboskodott, majd 1957–58-tól Páskándi Géza, Bartis Ferenc, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, s talán Páll Lajos is, majd Bodor Ádám (akkor még fiatal költők és társaik) süvegelték a porkolábot –, hanem a szocialista munkaversenyben kitűnt egyik Dés környéki disznófarmot „tisztelte meg” jelenlétével. A „munkalátogatásról” természetesen kolumnás riportot közölt a megyei lap, két veretes fotóval színezve. Hadd lásson is a Tisztelt Olvasó, ne csak a sorokat böngéssze! Lássa, ugyebár, a kíváncsi kíséret övezte illusztris vendéget, és csodálja meg a maga valóságában az összeterelt, jó zsíros sonkákat sejtető „állatállományt”… Egyik fotó alatt a „Gheorghiu-Dej elvtárs a megyei pártapparátus körében...” kezdetű szöveg
88
éktelenkedett, a másik alatt viszont az „Újévi vágásra érettek már a drágák...” Csakhogy a kolozsvári nyomdász – véletlenül, avagy szándékosan (?) – fölcserélte a képaláírásokat. B. Z. barátunk, az egykori riporter (tollas embernek szokta magát nevezni) öt év múlva szabadult – igaz, nem Szamosújvárról, nem is Zsilaváról, hanem a Nádországból, a Duna-delta Periprava nevezetű tanyájáról, onnan is egy félig-meddig elsüllyedt komphajóról. Karácsonykor érkezett Kolozsvárra, és rossz szájak szerint a szerkesztőség kapujában „ismételten megverette magát”, hogy sziszegő-fifegő fogú ünnepi köszöntőjét, úgymond, a maga képmásával „illusztrálja”… B. Z. barátunk orcájának színe ugyanis kékben, vörösben játszott, a foltok friss, nagyon friss „kezelésre” utaltak... Nyílt tehát a redakció ajtaja, B. Z. pedig szövegelt, mondta a magáét, akárha karácsonyi köszöntőt gyakorolna, a kocsmázók emlékezete szerint valahogy így: „Egy kif veréf fenkinek fem árt, / (f) éljen a román munkáfpárt!” Isten bizony, igazat mondott. Akár úgy is fogalmazhatunk: fogatlanul és köröm nélkül is ragaszkodott megszenvedett igazához. Mert félhettek ám odafönn a székekben ülők. Szerencsére a söntés poharaiba, virágcsokraiba bújtatott mikrofonok a pöszeségre „nem adtak”. Persze, ami lent pösze – harang- és anyanyelv nélküli –, az a KB magasában maga volt az ékes nyelvhasználat. Nemrég a bágyoni templomot restaurálták, nagyharangunk visszakapta nyelvét. B. Z. barátom azonban még mindig fogatlan, és a külkolozsvári kocsmák közismert (vagy inkább közsajnált) vendége. Mesélik, hazaútban időnként bele-belekurjant az erdélyi éjszakába, aminek valami olyasmi az értelme, hogy „Velem kellett volna kiáltanotok akkor
Tájoló az éljent! Akkor lett volna szép a Kolozsvári Karácsony. Mert megújultak a pösze diktátorok, bizony mondom: meg!” Uraim, hát nem a tollas embernek van igaza?
15. Időnk ketyegő mánusai Christopher Galloway, a Kreml angol órásmesterének az emlékére, aki sosem járt Erdélyországban, s így meg sem ismerhette elődeink toronygombokba rejtett üzeneteit.
Könnyű „kis fityfirittyre” kérték föl szegény „megkomolyodott”, a hetedik X-ig jutott fejünket tiszteletreméltó naputazó kollégáink. Könnyűre? Semmi az egész, sugallták nem kis ravaszkodással, mindössze anynyi, kérem tisztelettel, hogy… mondjuk, egy kalapemelésnyi vagy zsoltármormolásnyi pillanat alatt (már amennyi ebből a XXI. századra megmaradt; de maximum 70 mánus-ketyegésben) csak úgy, soroljuk fel a minket hét évtizede követő templomtornyok csudaságait. De úgy ám, hogy abban élményvilágunk lehetőleg minden, de minden moccanata benne foglaltassék – az első gyermeki fantáziánkat röptető fogaskerékcammogástól, sejtelmes toronyóralánctól el egészen a vénharangok hatalmasan döbbenetes időkondulásáig. Ámulás és áhítozás együtt. A hangos, legtöbbször zajosan zűrzavaros történelmi időnkbe-nézés és a lélek emlékező csöndjébe feledkezve-tisztulás, a pillanat mánusai és az örökkévalóság harangnyelvei egyetlen fedél alatt. Ennyi! Fityfiritty az egész! Nemde? Végtére… De hiszen ez maga az Idő bennünk felejtett darabkáinak a tarkón ragadása, felmutatása – mondom én, 69-en túl –, akár ketyegő toronyóra-szerkentyűk, akár beolvasztásoktól megmenekült harangburáink segítségével kíséreljük is meg. S tennénk mindezt (mármint az idő nyakon csípését) azért a valamiért, ami talán csak mibelőlünk, szülőföldközelben bóklászókból halványodott ki, mibennünk vált részben fölöslegessé, de amit – szerencsénkre – sem toronyóráink ketyegéseiből, sem vénharangjaink vészkongásaiból
nem tudott kilúgozni még a továbbélés igenigen maró hatású törvénye sem. És mi volna ez a valami? Fityfiritty az egész! A kell! Mert kell ám mindég is ketyegni, a múlás suhanó lépteit jelezni kell; mert a magasság szépséges fortissimóit és a mélység fagyos némaságait zengeni-zúgni-érzékelni kell; a feledékenység embereit ébreszteni, hívni, talpra állítani kell! Hogy élhessünk, és méltón, annak a szülőföldnek a közelében, amely útra indított valamikor, s még manapság is követni képes világba röptető útjainkat. Követni, miként toronyóráink ketyegései a magasságok határmezsgyéin átgyalogoló napkorongot – napkeltétől napszentültig. De úgy, hogy belerezdüljön a lélek szépségekre hangolt hajszálrugója. De hiszen ez a valami maga a csodatevés, a lehetetlen megkísértése: visszajátszani, a magunk eszközeivel és lehetőségeivel ismételten élővé, jelenvalóvá varázsolni azt a vacakolást (megálmodott vagy históriás kalamajkázásokat, elillant szépségeket, elképesztő rútságokat), időt vagy időtlenséget, amely az első szívdobbanástól a „nagyharang” ama utolsó kondulásával kezdődő örökkévalóságig terpeszkedik. Magának az illanó Életnek a feledhetetlenné tétele! Ami, mondjuk ki, a vérbeli művészemberek (órásmesterek, lelkes harangozók) ténykedései nélkül bizony csak egyetlen mozgásirányt ismerne: az elmúlásét! Bálint Tibor írja egyik kisesszéjében: „A szülőföld az a város, ahol egyszer én is harangoztam… csimpaszkodva a súlyos kötélbe, miközben a diadaltól kiáltozni, a félelemtől pedig jajgatni szerettem volna, hiszen néha úgy éreztem, hogy a harang fölkap…” Szerencsénkre nem sorolható az Olvasók elleni bűnök közé, ha egy 70. éve közelében lévő íróember visszakap valamit ama gyermekkori igazsághitből (még ha mákonyba mártott is), mely szerint egyedül az ő „harangkötele” képes a végtelenbe lendítésre… Lendüljünk hát! De vajon kíváncsi-e manapság valaki e zsugorított „időtöltésre”, e végtelenített ábrázolásra, emlékezésre, a lehetetlen rekonstruálására, amely életeknek, netán életműveknek keresztelt véges idődarabkákban szokott testet ölteni? Prózában, versben, festményekben, rajzokban, netán mozgóképekben, színpadi produkciókban… És amit, Csontváry
89
PoLíSz piktornak hála, csodálatos naputazásként is felfoghatunk. Kell-é ez manapság valakinek? „Képzeld el azt a toronyórát, fiam – mondta Édesapánk egy istentiszteletről hazatértünkben –, amelyik nemcsak az elmúlt perceket, hanem az eljövendő időt is képes mutatni!” Hááát, azóta sem teszek mást… Azóta másként nézek fel a tornyokra, és naponta elképzelem azt az Időt, amely volt is, lesz is, és a mienk lesz – annál inkább, mivel szülőfalum „toronyóráit” bizony virgonc kötélmászó mázolóinasok szokták a négy égtáj felé néző falakra pingálni… Az már külön élmény volt,
hogy a nap minden szakában a Székely Katonaság rétje felőli számlap 6 órát, a Tordai Hasadék felé néző 3-at, a Torockó felé tekintő 12-t, a mi udvarunk irányába pillantó pedig esti 9-et mutatott – a következő meszelésig. Úgy emlékszem, valamikor aztán azzal a szándékkal fogtam tollat a kezembe, hogy ennek a históriás időzavarnak a háta mögé nézzek, és – a magam „percmutatóival” – tapasztalásaimról némi hírt adjak mindazoknak, akik már-már egyfajta „időn-kívüliségben” élnek időtlen idők óta. Fityfiritty ez, kedves barátaim. Nemde?!
Soltész Márton
Alibi A szerkesztő „előszava” „Sorsjáték” – e sokértelmű, metaforikus kifejezés uralja az 1940-es megjelenésű Alibi értelmi terét, a főhős, Takács Máté sorseseményének tragikus sodrású narratíváját. A már nem is olyan fiatal tanár szökése-lázadása – „a polgár nagy kalandja” – az Utas és holdvilág Mihályát, s a nagy előd, Thomas Mann karaktereit, a megélt és a vágyott konfliktusából születő skizofrénia a modernséget megtermékenyítő romantika Doppelgänger-effektusát (s vele Jósika Két életét, Babits Gólyakalifáját), a poros-sáros alföldi városka Mikszáth, Móricz és Kosztolányi művilágait, zsidókérdés és fasizmus, betegség és gyógyulás Hesse Pusztai farkasát idézik. Egyéni és közösségi érdek, siker és bukás, bosszú és szégyen, jóság és rosszaság, jogszerűség és jogtalanság, megélt álom és hazugság, sorsszerűség és rabszolgaság, vakmerőség és bátorság, akarathiány és élettévesztés – ezek a regény kulcsszavai; ám a szöveg mégsem a nevelődési regény, az európai Bildungsroman hagyományához kapcsolódik, hisz Takács tanár úr – ördögi alibi ide vagy oda – végül rútul elbukik az Élet iskolájában. Miközben kín és kéj határain mozgó bravúros szökését figyelve életvágyunk szárnyra kap, hősünk perspektívája folyvást komorodik; míg aztán – egyetlen pokoli percben – a játék megszakad, s a fenyegető fátum fényes automobilként hasít bele a párizsi éjszakába. Magyarázat? Nincs – és mégis van. Mert „mi volt minden időben a szökött rabszolga sorsa? Halál…”
Szász István Tas
Kolozsvár neveltje, Budapest kedvence, Körösladány remetéje Asztalos Miklós történész-író bemutatása Már gyermekkoromban is sokat hallottam otthon Asztalos Miklós és Kócsi Böske nevét. A gyermekfül számára is világos volt, hogy
90
igen kedvelt és szeretett emberekről van szó. Aztán, felcseperedvén, megismerkedhettem Asztalos Miklós élettörténetével és munkás-
Tájoló ságával is. Amikor Magyarországra kerültem, apám – Miklós bácsi tán legjobb barátja – már nem élt, de személyemben és velünk visszahonosított édesanyámon át is folyamatos kapcsolatban voltunk az akkor már Körösladányban élő Asztalos házaspárral. Asztalosról az Attraktor Kiadó és vezetője, Grób László munkássága kapcsán időnként hallani lehet, sőt születésének 110. évfordulója alkalmából is olvastam róla megemlékezést, de néhány újabb megemlékező és tisztázó szót feltétlenül megérdemel. Most az általánosságokat összefoglalva, két nem kellően tisztázott kérdés kapcsán is szólnék a kitűnő történészről és íróemberről. A családi irattárat rendezve gyűjtöttem ki legjobb barátjának tartott kortársára, az 1899. július 23-án született Asztalos Miklósra vonatkozó anyagokat is. Örök lelkifurdalást okoz számomra, hogy az anyaországban újrakezdődött életem rohanásában nem tehettem mindenkor eleget hívó szavának, s ezért nem találkozhattam Vele újra halála előtt. Most így próbálom leróni tartozásomat. Az említett külön dossziéból, az apám régi iratainak gyűjteményében találhatókból, apám 1915-től vezetett pontos naplójából, illetve emlékirataiból valóságos kis tanulmányt lehetne kijegyzetelni Asztalos fiatalkoráról, fejlődéséről, indulásáról, de vannak emlékek (főként levelek) „befutásáról”, s a második világháborút követő „szenvedéstörténetéről” is. Néhány bensőséges emléktöredék bemutatására is támaszkodván ezt próbálom öszszefoglalni. * Már apám naplójának első, kamaszkori oldalain felbukkan a majdnem napi rendszerességgel hozzájuk látogató és korai irodalmi érdeklődéssel megáldott iskolatárs: Asztalos Miklós. A napló a maga aprólékossága mellett hihetetlenül pontos képet fest az első világháborút megelőző évek erdélyi tanuló ifjúságának gondolkodás és (ennek megfelelő) életmódjáról. A barátság, a becsület és szolidaritás, a vidámság és a különféle kópéságok mellett a gyermekien naiv szerelmek és sóvárgások szövevénye közepette is mindenekfelett uralkodik a ha-
zaszeretet, folyamatosan érzékelhető Isten és a család közelsége. A dossziéban található az Asztalos Miklós által 17 évesen szerkesztett és kézzel írott „NE VICOGJ – Tudákos Heti Lap” néhány megszületett és kézzel írott száma mellett az a füzet is, melyben első kis irományait gyűjtötte össze. A füzet címe: Szép volt. Az apámról és 12 tagú társaságukról, a „Telepi Heliconról” szóló, 1917-es Pista című cikkében így ír 11 éves koruk óta tartó barátságukról: „Életem minden korában boldogan fogok visszaemlékezni azon napjaira gyermekkoromnak, mit ketten Pistával tanultunk, játszottunk és álmodtunk át”. Akkor egy baráti kör így működött. Saját kezdeményezésre szerveztek apámnál, nagyapám kolozsvári, Vörösmarty utca 1. szám (ma: str. Brasov nr. 1.) alatti családi házában önképzőkört, naponta összegyűlő vidám együttléteket, rendeztek hónapok munkáját jelentő városi szépségversenyeket (100 résztvevő, 15.700 számtani műveletet kívánó kérdőívek összesítése stb.), tánciskolát, közös tanulást. Aztán gyakorta, mikor már mindenki más hazament, Miklós első írásait apámmal kettesben bírálták el és javítgatták. Nem mellékes, hogy mindketten Csűry Bálint-tanítványok voltak. Asztalos azonban az érettségit már Székelyudvarhelyen tette le. Ezért a lexikonok következetesen azt jegyzik fel, hogy ott végezte tanulmányait, noha ifjúsága szellemi gyökereinek, érdeklődési körének kialakulása valójában Kolozsvárhoz és a Vörösmarty utcához kötődik. (Ez az egyik olyan adalék, amiért fontosnak tartottam e sorok leírását. Az eddig általam ismert címhelyeken a kolozsvári évekről szó sem esik.) Aztán jött a háború, a frontra történő önkéntes jelentkezés, s a baráti kör több tagja hősi halottként végezte. Asztalos 1918 októberéből származó katonaképét is őrzöm, ám az sajnos közölhetetlenül halvány. És persze jött Trianon. A barátságok azonban – mint azt néhány megmenekült későbbi levél és természetesen saját (hét évtizedes) emlékezetem is igazolja – örökké éltek. Egyetemi tanulmányait még Kolozsváron kezdte el, ahol fél évig a Ferenc József Tudományegyetem jogászhallgatója volt, de
91
PoLíSz 1920-ban, családjával együtt, Magyarországra távozott. A Pozsonyból Pécsre települt Erzsébet Tudományegyetemen mint bölcsész doktorált, s minthogy már korán elkezdte tudományos munkásságát, az egyetem könyvtárának munkatársa lett. Egy berlini ösztöndíj után aztán Budapestre került, és az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott tovább. 1925-től már a Bartha Miklós Társaság első elnöke, 1938-tól a miniszterelnökség kisebbségi szakértője. Történészként Erdély és a kisebbségtudomány érdekli, de átfogó műveket is ír, illetve szerkeszt. Mint azt munkásságának egyik kiváló ismerője, Grób László írja róla, ő a tudományos körök által kevéssé értékelt, de annál fontosabb, szintetizálni képes, a történelmet a közönség elé tárni képes történettudósok közé tartozott. Nem apró részletek megkutatását, hanem a nagy egész áttekintését tartotta szükségesnek az adott történelmi korszakban. Ez máig is fontos feladat. 1927-ben írta Wesselényiről, az első nemzetiségpolitikusról szóló munkáját. 1928-ban Kossuth Lajos koráról és az erdélyi kérdésről, 1929-ben az erdélyi állam iskolapolitikájáról értekezett. 1932-ben jelent meg A székelyek őstörténete letelepülésükig című könyve Kolozsváron. 1933-ban adja ki a Korszerű nemzeti eszme – A revízió alapvetése című tanulmányát. Ugyancsak 1933-ban jelent meg nevezetes műve a Magyar nemzet története ősidőktől napjainkig, melynek 1848 utáni részét Pető Sándor írta. A mű Asztalos–Pető néven a Hóman–Szekfűvel vetekedett, s még olaszra is lefordították. Ezekben az években több munkát szentelt a nemzetiségek történetének is. 1934-ben jelent meg Rákóczi Ferenc és kora című fontos könyve, de ő szerkesztette a Jancsó Benedekemlékkönyvet (1931) és a Történeti Erdély című összefoglaló kötetet (1936) is. Ez utóbbi kapcsán írnám le (ez jelen soraim második és legfontosabb indítéka) azt az élete további menetét döntően befolyásoló történetet, melyről korabeli dokumentumaim is vannak. A kötet anyagát még a harmincas évek legelején kezdte gyűjteni, hogy tárgyilagos és tudományos képet kaphasson az olvasó a történeti Erdélyről. A kiadást az Erdélyi Férfiak Egyesületének Jancsó Benedek Társasága vállalta.
92
Asztalos a kéziratokat 16 társszerzőtől gyűjtötte össze, hogy minél szélesebb keresztmetszetét adhassa annak, amit a cím jelez. Az öt év alatt összeállt könyv azután valóban elérte célját. Idő közben azonban fontos diplomáciai változások következtek be a magyar–román politikai egymásnak feszülések miatt. A gyűjtemény, megjelenése pillanatában, (bár, meglátásom szerint, gróf Teleki Pál előszava sem tartalmaz semmi kivetnivalót) már más értelmezést kaphatott. Romániában egyszerűen az irredenta propaganda eszközeként, s nem tudományos kísérletként fogták fel, melynek célja a két nép – az őszinte kibeszélés és a tudományos tárgyilagosság módszereit latba vető – közelítése, amint azt a szerkesztők eredetileg tervezték. Ismerős módszerekre lelünk, ha utánajárunk az akkori következményeknek, lévén a könyv megjelenését követően – Daicoviciu professzor ösztönzésére – egy bizonyos Pintea Gherasim nevű asszisztens feljelentést tett a román állami szolgálatban lévő régészprofesszor, Roska Márton ellen. A Történeti Erdély című kötetben ugyanis ő írta az Erdély őskora fejezetet. Roska professzort hadbíróság elé állították, ahol a jog és a tudomány minden logikáját mellőzve, a meghamisított tanúvallomási jegyzőkönyv módszerét is felhasználva ítélték el. Mint azt a Magyarország 1936. november 17-i számából megtudhatjuk, az ítélet így szólt: „A hadbíróság Roska Márton régészprofesszort államellenes izgatás miatt háromhavi elzárásra, 5000 lei pénzbüntetésre és politikai jogainak három évre való felfüggesztésére ítélte”. Roska mellett tanúskodott Emil Racovita, a Sorbonne volt professzora, Sian Traian, Roska asszisztense, és Stoica Aurel nyugalmazott ezredes – mint katonatárs. Hiába! A döntő bizonyíték nem is a könyv volt, melyet senki sem olvasott, hanem egy meghamisított vallomás, éspedig az Asztalos Miklósé. Ennek története egymagában is tanulságos, és – akárcsak az ítélet szövege – újabb párhuzamokat élesztget emlékezetünkben. Asztalos Miklós, ki felesége révén is erdélyi érdekeltségű volt, 1936 nyarát, a román követségen tett tapogatózó látogatás és az
Tájoló ott elhangzott megnyugtatás után, Kolozsváron töltötte. Július folyamán a kolozsvári román hadbíróság a strandról állította elő és hallgatta ki. Munteanu hadbíró százados az általunk azóta már jól megismert ál(ságos) udvariassággal kérdezgette. „Doktor úr, Ön bizonyára tudja, hogy Roska professzor ellen eljárás folyik. Én ezt tökéletesen alaptalannak tartom, és igazságtalannak látom az eljárást. Nem szeretnénk természetesen mártírokat csinálni, éppen ezért mondja el, mit tud Roskáról!” – vezette fel a témát. A vallatás több mint két óra hosszat tartott. Asztalos elmondta, hogy Roska teljes jóhiszeműséggel járt el, munkája nem is kifogásolható, hiszen tisztán tudományos jellegű. A közben változó külpolitikai helyzetről nem tehet, azt előre nem tudhatta. Majd így folytatta: „Mivel tudom, hogy Roskának több kellemetlensége volt, és az az érzése, hogy az ő működését fokozottabban figyelik, ez óvatossá teszi, és ezen óvatosságnál fogva, ha ő tudja, hogy irredenta könyvben jelenik meg a tanulmánya, ő semmi esetre sem adja át nekem öt év előtt a cikket… Ha az urak Roskát el fogják ítélni, és ezúttal állását is elveszíti, ok és alap nélkül csinálnak belőle mártírt, mert teljes tudományos objektivitással megírt cikkeknek közreadása nem tekinthető olyan irredenta tettnek, amelyért Magyarországból teljes magától értetődöttséggel külön elismerés járhatna.” Magyar nyelvű vallomását Munteanu ott helyben fordította, románul diktálta, majd aláíratta a románul vajmi keveset tudó Asztalossal. Ezt követően megígérte, hogy Roska ügyvédjén keresztül a tárgyalásra személyesen is meghívja tanúskodni. A tárgyalásról azonban senki sem értesítette, s ott – Roska professzort ezzel megdöbbentve – következő vallomását olvasták fel: „Roska Márton úr személyére nézve kijelentem, hogy üldözési mániában szenved, s őt beszámíthatatlannak vélem, mert másképp nem tudom megmagyarázni azt a tényt, hogy bár ismerte a Történeti Erdély című munka jellegét, mégis átadta nekem a három cikket… Ha akkor nem is tudta, utólag megtudhatta volna az említett munka karakterét és visszavonhatta volna cikkeit. Könnyelműség volt Roska úr részéről, hogy elküldte nekem a három cikket, holott tudta, hogy a munkát az
Erdélyi Férfiak Egyesülete fogja kiadni. Ha Romániában elveszti állását, Magyarországon nem rehabilitálhatják…” A történtekről Asztalos Miklós így ír apámnak 1936. december 23-án kelt, s ma is birtokomban lévő kézírásos levelében: „A kolozsvári »társadalom« a szenny és a gyűlölködés árját zúdította rám: alaptalanul s anélkül, hogy meghallgatott volna. Méltóságomnak ártanék vele, ha ezzel a csúnya áradattal szembeszállnék. Örömmel hallottam többször is, hogy Te sziklaszilárdan hittél bennem. Engedd meg, hogy ezt a bizalmat bizalommal viszonozzam…” stb. Több mint másfél évtized tapasztalat és szenvedés még nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy Erdély magyar értelmisége a bizantín gondolkodás szülte mesterkedésekkel tisztába jöjjön? A jelek szerint ugyanis nem kételkedtek a hamisan fordított vallomás hitelességében. Érdekes és tanulságosan példa ez az ortodox törésvonal innenső oldalának a túlsó térféllel szemben annyiszor megtapasztalt „naivitására”. Úgy a magyar, mint az európai külpolitika bicskája ezért is törhetett bele sokszor a túloldallal folytatott vitákba, s ez a jelenség bizony mind a mai napig megfigyelhető. Témánkhoz visszatérvén megállapítható, hogy Asztalos életművében itt következett be egy nagy változás (törés?), mert a csalódás véget vetett történészi munkásságának, s teljesen visszatért fiatalkori szerelméhez, az irodalomhoz. Itt azután hatalmas sikereket aratott. A Farkaskaland megmaradt plakátját nézegetem. A Nemzeti Színház is műsorára tűzte. A szereposztásban Lukács Margit és Jávor Pál. Másik plakátot veszek elő emléktárgyaim közül: a Vidám Szüret Nemzetibeli előadásairól. Aztán Alterego című erdélyi történelmi vígjátékát Budapest és Lipcse után Kolozsváron és Nagyváradon is bemutatják. Budapesten Tőkés Annával és Uray Tivadarral. Ennek filmváltozata lett ez Egy éjszaka Erdélyben című film, melynek első – német – változatát az UFA Tanz mit dem Kaiser címen filmesítette meg. Magyarország a kor egyik filmhatalma ekkor, s ennek forgatagában nagyszerűen érzi magát az író. Sorra készíti a sikeres for-
93
PoLíSz gatókönyveket. Grób László szerint ezekben az években európai hírű színpadi szerzővé válik. Közben Alibi címmel regényt is ír, de az idők folyamán megjelennek versei és novellái is. A mellékelt kép dedikálva van szüleimnek, s rajta 1940. október 12-i dátum olvasható. Ez azt jelenti, hogy a Vidám szüret című darab szeptember 28-i, budapesti bemutatójáról származhat, s a mellette álló magas színész nagy valószínűséggel a magyar köznemes szerepét játszó Lehotay Árpád lehet. A kor szellemét nem megtagadó negatív élménye is volt Asztalosnak; ez azonban csak fokozta az érdeklődést iránta. A színházi világ egyik eseménye volt a Báthori Gábor gáláns kalandjainak, a bővérű fejedelem noteszébe történt feljegyzései nyomán írt Asszonylázadás című darabjának betiltása öt előadás után. A tilalmat egyes körök tiltakozására rendelték el. Az indok: történelmi nagyasszonyaink jó hírének védelme. Ezek az évek jelentik élete csúcspontját. A Nemzeti Színház házi szerzője lesz, a magyar főváros színházi életének egyik kedvencévé válik. Aztán közbeszól a háború, a bombázások elől meghívást kapnak szüleimtől, hogy a kevésbé veszélyeztetett Kolozsvárra jöjjenek át. Asztalos Miklósnénak, az erdélyi születésű Kócsi Böskének, anyám jó barátnőjének hálás levelét olvasom. A pasaréti házat nem hagyják, édesanyja is ragaszkodik ehhez; mint írja: ő a legbátrabb. De a háború törvényei kegyetlenek, és történetünk hősét elválasztják szeretett feleségétől. 1945-ben a minisztériumi hivatallal, ahol a III/2-es ügyosztály (zene, színház, film) tisztségviselője, Salzburgba kell mennie. Innen azonban még ebben az évben hazatér feleségéhez a megszállt Magyarországra. Ezzel kezdődik el életének utolsó szomorú, de bölcs belenyugvással fogadott szakasza. Már 1946-ban B-listázzák, és elbocsátják állásából. Felesége pasaréti villájukban zeneiskolát működtet – ebből élnek. Aztán 1951ben elérkezik a kitelepítés pillanata is. Kis csomagjukkal 48 óra alatt kell elhagyniuk sikereik egykori színhelyét. A végállomás Körösladány. A település lakossága nem fogadja ellenségesen a kitelepítetteket; Asztalosék lassanként beilleszkednek a vidéki közösség életébe. Közben 1953 után – az enyhülés bekövetkeztével – visszatérhetnének Buda-
94
pestre, de ott házukat már elvették, és ők már belenyugodtak az új világ által nekik megengedett életformába. Az író ekkor emlékiratait írogatja, levelezget. Közel húsz műkedvelő előadást rendez a helyi művelődési házban, darabokat adaptál, mesejátékokat ír, felesége zeneórákat ad. Másodszor vált hát életformát és szellemi célkitűzést. 1970 nagy esemény az életükben, Papp András helyi lakos és neje, az új házuk melletti kis vályogházba fogadja őket. Vagyis a kisközösség szeretete veszi körül a máig is Böske néni és Miklós bácsiként emlegetett egykori kitelepítetteket. Sőt: a művelődési ház ma Asztalos Miklós nevét viseli. A szakmai utókor viszont a „körösladányi remete” névvel ruházta fel őt. Egy 1982-es levéllel már Miklós bácsi gépelt sorait hozta a posta. Böske néni ekkor már nem élt, özvegy édesanyám is Magyarországra költözött. Ebben a május 14-én kelt levélben arról ír, hogy az Országos Széchényi Könyvtár (egykori munkahelye) emberei ott jártak felmérni hagyatékát, és nemsokára elviszik. Leírja, hogy az anyag értékes dokumentumokat tartalmaz történészi és írói munkásságából, s az 1918–1946-os időszakról szóló 1678 oldalas, most befejezett emlékiratát. Aztán a következő, július 9-én kelt levélben már arról számol be, hogy a közel másfél mázsa anyagot nemrég elvitték. Gyermekkorától napjainkig terjedő, 80–85%-ban érintetlen adattárat említ. Mint azt az újonnan kiadott Révai-lexikonból megtudhatjuk, még kéziratos könyvek is szerepeltek benne. Asztalos Miklós sorsába belenyugodva, közelebbi közösségének és befogadóinak szeretetét élvezve, 1986. február 23-án halt meg. * A körösladányiak, születésének 110 éves évfordulóján, kiállítással emlékeztek szeretett és magukénak érzett halottjukra. A Történelmi Erdély címen említetett tanulmánykötet új kiadásának utószavában Szász Zoltán hívja fel a figyelmet Asztalos 1936-ban leírt, tehát már az első trauma utáni ocsúdást követő szavaira: „Erdély múltjából ma más események esnek közelebb hozzánk, mint az előző generációhoz. És más szemszögből
Tájoló is nézzük az erdélyi múltat, mint ők nézték, […] inkább publicisztikai szempontok vezetnek, mint a historikusé.” Vajon mi a helyzet a mai szemszöggel? Erről 2004. december 5-e is mondott valamit! Teleki azt írta előszavában, hogy „a történelmi Erdély lezárt fogalom, rajta az idő tartalmilag már nem változtathat, de a történelmi Erdély nem lezárt múlt, mégis ez idő szerint nem folytatódik”. És részben erről is az a bizonyos december 5-e gondoskodott. Most, Asztalos Miklós születésének 110 éves évfordulója után, az őt követő – inkább már második-harmadik – generációra marad az elégtétel szolgáltatás feladata, az
a kötelesség, hogy megemlékezzen róla, s gondolatait elérhetővé tegye. Ha kolozsvári utazó jár arra, az alföldi sírra helyezzen el egy szál virágot annak a városnak a nevében, amely megszomorította őt, de mégis felejthetetlen maradt számára, hiszen a kincses város tarisznyázta fel legelőször szellemileg, s itt születtek első írásai, álmai, tervei, szerelmei, itt ébredeztek ambíciói a később befutott pályához, s ide kötötték a legrégibb barátságok. Könyveit pedig próbáljuk megszeretni, mert aktuálisabbak, mint valaha! (Asztalos Miklós: Alibi, Pomáz, Kráter Kiadó, 2012.)
Lukáts János
A számon kért évtizedek Aknay Tibor novellái olyanok, mint a gránitkockák, amelyekből az utat építjük magunk előtt: tömörek, kemények, fegyelmezettek. Minden írása önálló világ, szigorú törvényekkel, áttekinthetően, kiszámíthatóan. Ezek külső jegyek, amelyeket olvasás közben alig érzünk, de amikor a könyvet befejezzük, és letesszük kezünkből, bennünk marad az érzés, hogy egy bölcsen kormányzott, sajátos országba kaptunk betekintést. Az elbeszélések nem kapcsolódnak egymáshoz, hőseik, helyszíneik nem bukkannak fel újra, mégis valamiféle közös fonál húzódik végig a novellásköteten. Sötét színek (lilák, feketék), az emberi szenvedés és az emberi jóság színei. A novellák legnagyobbrészt a jelenben játszódnak, de gyakran gyökereznek a múltban, ez a múlt azonban nem régebbi egy nemzedéknyi időnél – esetleg a gyermekkort idézi. És a múlt történései szívósan továbbélnek, máig hatnak, a jellemeket és a sorsokat befolyásolják, akár meg is változtatják. Aknay – elöljáróban – felvázolja a világot, vagy ami egy személy számára a világot jelenti: a családját, a családfát, ezt az elképesztően szövevényes bokrot, amelyből bizonyosan ezer másik is növekedett és gyarapodott a Kárpát-medencében. Nagyszerű arcélek és emlékezetes jellemek őrződnek meg a családi legendáriumban. Ő ennek az emberpiramisnak a tetején (a pillanatnyi végpontján) áll, és arra buzdítja olvasóit: mindenki tartsa számon életének ezt a pótolhatatlan és megismételhetetlen kincsét (Ősök kertje). Az ötvenes évek sötét bugyraiba vezet az Osztálytársak című írás, amely az intézményesített besúgás módszereire, résztvevőire és következményeire emlékeztet, hogy „el ne felejtse, aki él”. Ezúttal a legjobb barátok között szövődik ez a mérgezett háló, amely csak egy félszázad elmúltával kerül napvilágra, miközben az aljasság, illetve a félelem mindkét ember életét és jellemét deformálja. A beszervezők – érdekes, őróluk sosem esik szó! – mindeközben emelt fővel élik tovább életüket, lelkük nem sérül, hiszen ők „csak a munkájukat végezték”! Az ős gonosz: az ember lelkének leigázása és testének megalázása, a kettő bizony gyakran jár együtt. Rózsika nénit még kamaszlány korában rontották meg a megszállók, akiket felszabadítónak kellett nevezni évtizedeken át. És amit ő sorscsapásként vonszolt magával egy életen át, azt az alkalmi vasúti leányismerős mellékes napi epizódként élte át. Idők változása,
95
PoLíSz erkölcsök morzsolódása, értékek és önbecsülés mint fogyóeszköz? – Rózsika néni azután idővel leszáll a vonatról (A galamb szárnyverése). A felpanaszolt gonoszságnak mintha az ellenkezője is jelen volna, persze tragédia formájában, de hát Aknay a megrendítés mestere. A német megszállást követően (1944 áprilisában) az idős házaspár – egyikük üldözött, a másik, mivel életének társát halálra szánják, maga is üldözötté válik – elhatározza, hogy együtt halnak meg, egy kellemes este után, tiszta értelemmel, félelem nélkül és emelt fővel. Ez az este néhol megmosolyogtató, néhol megkönnyeztető, s csak lassan vezet el a hátborzongatásig. A jellemek – ketten is vallanak róla – képesek nagyra, óriásira nőni, ha a jó vagy a gonosz kényszeríti őket. Íme, mintha a gonosz még megrendítőbbre emelné, akiket pedig elemészteni kívánt (Ruth könyve). De olvashatunk viszolyogtató történetet a gazdag negyed kukázó hajléktalanjáról, akit szórakozó fiatalok vernek meg és rugdosnak össze (A töröttorrú), és a vak muzsikuslányról, aki halálig tartó, szeretetteljes barátságot köt egy gyámoltalan öreggel, miközben nagyapjaként bánik vele (Ilhana). Aknay Tibor minden novelláját a morális tudatosság irányítja, akár a történelem szólal meg a jelenben, akár nemzedékek állnak egymás mellett, vagy egymással szemben. Konfliktus, halálos tragédia ugyanúgy logikus szükségszerűséggel következik be, mint az életen át húzódó sérülés, vagy éppen a vágyódás az elveszett szülőföld után. Nehezen nyílnak meg, nehezen lépnek kapcsolatra egymással a vívódó vagy vergődő szereplők, szavaik némelykor hiábavalónak vagy fölöslegesnek tűnnek, valójában lelki különbözőségük miatt ütköznek öszsze végzetesen. Az író szívesen vezeti szembe egymással novelláiban két nemzedék képviselőit, különböző társadalmi osztályok tagjait, ellentétes politikai pártállásúakat. A szembenállás mindig morális indíttatású és (bár ez előre sejthető!) nemigen végződik kiegyezéssel. Aknay szívesen teszi magáévá egyes női szereplők gondolkodásmódját, idős asszonyai ugyanolyan hitelesek, mint fruskái, egyetérteni egyikkel se kell feltétlenül, de szavaik, gesztusaik mindvégig meghökkentők és elgondolkoztatók. A novellaíró nemcsak a leírt szónak a tudója, hanem a megragadott pillanatnak is, a fotóművész sikerrel hasznosítja írásaiban a látvány gazdagságát. Aknay feltűnően sok jelzőt használ, rengeteg színt „ismer”, az árnyék és árnyalat tucatnyi kifejezését. A rövid ideig tartó napszakokban érzi otthonosan magát, szereplőit is szívesen helyezi hajnalokba, naplementékbe. Az ember nélküli természet színei és hangjai közt örömmel időz – ezek hitelesen szólnak a szereplőkhöz, és vallomásra biztatják-késztetik a töprengőket. Hiszi és vallja, sőt egyetlen vidám hangvételű novellájában (Találkozás) le is írja, amit egész könyve sugall: „nem múlhat el nyomtalanul az a számon kérhető pár évtized, amit az ember életének hívnak”. (Aknay Tibor: A galamb szárnyverése. Bp., szerzői magánkiadás, 2012.)
A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Török Regő, Taksony Nagy András, Érd Kincses Péter, Várpalota Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.
96