Cora Carmack ÖSSZPRÓBA. Fordítás: Lukaćs Andrea

Cora Carmack ÖSSZPRÓBA

Fordítás: Lukács Andrea

Cora Carmack: Keeping Her

First published in the United States of America in 2013 by William Morrow Paperbacks, an imprint of HarperCollins Publishers

Copyright © 2013 Cora Carmack

Hungarian translation © Lukács Andrea, 2013

© Content 2 Connect, 2013.

ISBN 978 615 5416 11 8

Minden jog fenntartva. A mű egészét vagy bármely részletét tilos sokszoros ́tani, reprodukálni, adathordozón tárolni, bármely elektronikus, mechanikus vagy egyéb

rendszerben tovább ́tani, és változatlanul vagy változtatva újra felhasználni a jogtulajdonosok előzetes ́rásbeli engedélye nélkü l.

A Content 2 Connect Kft. az 1795-ben alap ́tott Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü lésének tagja

Bor ́tó: Oscar Eduardo Mateo Bor ́tó fotó: © Masterfile.com Szerző fotója: Matt Tolbert Kiadja a Content 2 Connect Kft.,

Budapest, 2013. Felelős kiadó: Pájer Donát

www.content2connect.com [email protected]

Annának Nagyon sok nagyszerű dolgot fogsz még véghezvinni, én pedig alig várom, hogy lássam.

#TeamGarrick street teamnek Egész egyszerű en csodállak titeket. Remélem, hogy az univerzum mindannyitokat megajándékoz egy c s o d á l a t o s férfival, akinek ellenállhatatlan akcentusa van.

1 Garrick

Az ébresztő túl korán szólalt meg. Elném ́tottam, aztán Bliss felé nyúltam az ágyban, de csak a gyű rött takarót és az ü res helyét találtam. A szemhéjam olyan súlyos volt, mintha két homokzsák lenne rajta, de nagy nehezen csak kinyitottam. A hangom reszelős volt az

álmosságtól, amikor megszólaltam: – Drágám? Hol vagy? – Válaszul valami csörömpölés hallatszott a konyhából. Felü ltem, a fáradtságot egy pillanat alatt elű zte a felismerés, hogy Bliss már felkelt. Eś főz. Nem jó jel. Felhajtottam a takarót, mire a hű vös, reggeli levegő megcsapta meztelen bőrömet. Magamra kaptam egy pizsamaalsót és egy pólót, aztán mez ́tláb kisétáltam a folyosón a konyhába. – Bliss? Újabb csörömpölés. Aztán

egy elfojtott káromkodás. Miután befordultam a sarkon, egy háborús övezetben találtam magam. Bliss tágra ny ́lt szemmel nézett rám. Az arca, a h a j a , és apró konyhánk minden szeglete lisztes volt. Az arcára és a pultra valamiféle tészta kenődött. – Szerelmem? – Palacsintát csinálok. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „Nem én voltam!” miközben egy rendőr pisztolyt szegez a halántékához. Lesü töttem a tekintetem, hogy ne nevessek, ekkor azonban

megpillantottam észbontóan csinos, meztelen lábát, amely egy bő póló alól kandikált ki. Az én pólóm alól. A francba! Az első pillanattól kezdve imádtam a lábát, amióta először megláttam, és seg ́tettem kezelni rajta egy sebet, amelyet a motoromon szerzett. Mindig elterelte a figyelmem, olyan biztosan, mint most. Órákig tudtam volna tanulmányozni a combja alakját, ahogy a cs ́pője felé haladva kiszélesedik. Elfoghatott volna a birtoklás érzése, amely mindig

eltöltött, amikor az én ruhámat vette fel. Több tucat dolog volt, amit ebben a pillanatban csinálhattam volna, ekkor azonban valami égett szag csapta meg az orrom, és láttam, hogy vékony fü st száll felfelé Bliss mögött a tű zhelyről. Odaszaladtam a serpenyőhöz, és egy fekete, amorf alakú valamit pillantottam meg benne. Lekaptam a tű zről, ugyanakkor hallottam, hogy Bliss halkan csuklik egyet a hátam mögött. Újabb rossz jel. Amilyen gyorsan csak tudtam,

kidobtam a „palacsintát” a szemétbe, a serpenyőt pedig a mosogatóba tettem. – Szerintem menjü nk el reggelizni valahová! – javasoltam. Bliss elmosolyodott, ám ez az a fajta könnyes, remegő mosoly volt, amelynek láttán minden férfi legsz ́vesebben világgá szaladna. A pánikkitöréseihez már nagyon jól hozzászoktam, a s ́rás azonban... még mindig félelmetesen ismeretlen terü let volt. Lerogyott egy székre, a feje nagyot koppant, amikor leengedte az asztalra.

́ csak álltam ott, ökölbe szor ́tottam a En kezem, aztán szétnyitottam, miközben próbáltam rájönni, mi lenne a legokosabb reakció a részemről. Bliss oldalra ford ́totta a fejét, az arcát az asztallapra nyomta, úgy nézett rám. A haja mindenfelé szétállt, az alsó ajkát idegesen harapdálta, és a tekintete valamit megmozgatott bennem. Összefacsarodott a sz ́vem. Csak annyit tudtam, hogy valami baj van, és szeretném helyrehozni. A kérdés az volt, hogyan. Odaléptem hozzá, és letérdeltem a

széke mellett. A szeme piros volt, a bőre pedig sápadtabb, mint általában. – Mióta vagy fent? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Úgy négy óra óta. Vagy talán közelebb a háromhoz. Felsóhajtottam, és megsimogattam borzas haját. – Bliss... – Először olvastam, aztán mostam egy kicsit, m a j d kitakar ́tottam a konyhát. – Körü lnézett. – Tiszta volt. Eskü szöm! Nevettem, majd egy kicsit felemelkedtem, hogy megpusziljam a homlokát. Odahúztam mellé egy széket, és leü ltem. Aztán én is lefektettem az

arcom az asztalra, ő azonban behunyta a szemét, és átford ́totta a fejét a másik irányba. – Ne nézz rám! Borzalmasan nézek ki – mondta. Nem akartam engedni, hogy ennyivel megússza. A térde alá csúsztattam a karom, és az ölembe húztam. Panaszosan a nevem nyü sz ́tette, aztán a nyakamba temette az arcát. Megfogtam az állát, és kényszer ́tettem, hogy a szemembe nézzen. Nem lehetett véletlen, hogy ez pont azon a napon történt, amikor el kellett indulnunk

Londonba, hogy megismerkedjen a szü leimmel. Egészen mostanáig bámulatosan nyugodt volt. – Minden rendben lesz, szerelmem. Eskü szöm! – Mi lesz, ha utálni fog? Szóval erről volt szó. Az anyámról. Bliss a saját erőszakos anyját is alig tudta kezelni, ezért kegyetlenségnek tű nt, hogy az univerzum úgy látta jónak, ́ hogy kettőt is ad belőle nekü nk. En azonban sokkal inkább amiatt aggódtam, hogy Bliss mit fog gondolni, nem pedig amiatt, hogy az anyámnak mi lesz a véleménye. Bliss őszinte volt,

kedves és ny ́lt, a családom pedig... nos, nem igazán. Mosolyt erőltettem az arcomra, és azt feleltem: – Kizárt. – Garrick, elégszer hallottam a telefonbeszélgetéseidet az édesanyáddal, hogy tudjam, mennyire... erős akarata van. Bolond lennék, ha nem aggódnék amiatt, milyen véleménnyel lesz rólam. – Akkor lennél bolond, ha azt hinnéd, hogy bármit is szám ́t, amit gondol. – Eś nekem nem is szám ́tott. Blissnek azonban igen. Késő éjszaka, amikor

elcsendesedett a lakásunk, magam előtt láttam anyámat mint egy ragadozót és Blisst mint az áldozatát. Egy hét. Csak egy hetet kell túlélnü nk. Megsim ́tottam a hü velykujjammal az álla vonalát, és hozzátettem. – Szeretlek. Annyira, hogy magam is megijedtem. Pedig nem voltam ijedős t ́pus. – Tudom... csak... – Azt akarod, hogy szeressen. Tudom. Eś szeretni is fog. – Kérlek, istenem, add, hogy az anyám kedvelje! – Szeretni fog, mert én is szeretlek.

Lehet, hogy néha kicsit nehéz a természete, de mint minden anya, azt akarja, hogy boldog legyek. Vagy legalábbis reméltem, hogy ő is ́gy látja majd a dolgot. Bliss kissé feljebb biccentette az állát, amitől az ajka közelebb kerü lt az enyémhez. Eŕ eztem a számon a leheletét, és a testem azonnal reagált. A hátam kiegyenesedett, és hirtelen k ́nosan tudatában lettem annak, hogy meztelen lába az ölemben hever. – Eś az vagy? Boldog? Istenem, néha szerettem volna

megrázni! Sok szempontból szinte teljesen legyőzte a bizonytalanságát, az ilyen feszü lt pillanatokban azonban az összes visszatért. Nem pazaroltam az energiát arra, hogy válaszoljak, inkább felálltam, és ölben kivittem a folyosóra. – Mit csinálsz? – kérdezte. Egy pillanatra megálltam, hogy szenvedélyesen megcsókoljam. A karját a nyakam köré fonta, én azonban elhúzódtam, mielőtt elterelte volna a figyelmemet arról, hogy érvényre juttassam, amit közölni akarok.

– Megmutatom, mennyire boldog vagyok. A lábammal kinyitottam a fü rdőszoba ajtaját, majd behajoltam a zuhanyfü ggöny mellett a fü lkébe. Bliss felsik ́tott, és még erősebben szor ́totta a nyakamat, amikor úgy nyitottam meg a vizet, hogy még mindig a karomban tartottam. Felvonta az egyik szemöldökét, és ravasz mosoly terü lt szét az ajkán. – Attól vagy boldog, hogy lezuhanyozunk? – Miattad vagyok boldog. A zuhany

csak mellékes tevékenység. – Milyen felelősségteljes vagy. Megcsókoltam az arcát, amelyre palacsintatészta kenődött, és elmosolyodtam. – Igen, ez a helyes kifejezés. Letettem a földre, ő azonban még mindig átkarolva tartotta a nyakamat. Amikor ́gy mosolygott rám, elfelejtettem lisztes arcát és kócos haját. Az a mosoly egyenesen a sz ́vem közepéig hatolt. Megcsókoltam a homlokát, és azt mondtam: – Hadd mosdassalak meg!

Megfogtam a pólója alját, és áthúztam a fején. Nem tudom, hova dobtam, mert amikor rájöttem, hogy nincs alatta semmi, már nem láttam mást, csak őt. Istenem, milyen gyönyörű volt! Ha valaki két évvel azelőtt azt mondta volna nekem, hogy feleségü l fogok venni egy lányt, akivel csupán egy éve ismerkedtem meg, őrü ltnek tartottam volna. A szerelmi életem borzalmas volt, kü lönben sem tartottam magam nősü lős t ́pusnak. Am ́g meg nem ismertem őt. Bliss megköszörü lte a torkát, mire a

tekintetem visszatért rá. A szájára. A mellkasára. A derekára, amely tökéletesen illett a kezembe. Mindent megváltoztatott az életemben. Nem tudtam, milyen érzés egy ilyen életvidám ember mellett lenni, és ha csak a közelében voltam, máris boldogabbnak éreztem magam. Még sosem voltam olyan emberrel, aki ennyire lenyű gözött volna: az elmémet, a testemet és a lelkemet. Most persze a testem kerü lt a figyelem középpontjába. Bliss előretolta az alsó ajkát, úgy szólalt meg:

– Meddig kell itt állnom meztelenü l, miközben te teljesen fel vagy öltözve? Leü ltem a vécé tetejére, és pimaszul rámosolyogtam. Hátradőltem, az egyik lábamat feltettem a térdemre, és azt feleltem: – Egész nap is el tudnának nézni. Nem hazudtam. Szerettem volna tanulmányozni, emlékezetembe vésni, hogy ha becsukom a szemem, akkor is ugyanolyan tökéletesnek lássam, mint amilyen. Erre a szemét forgatta. – Nos, talán egy kicsit kényelmetlen

lenne, ha egész nap meztelenü l kellene járkálnom. Habár a repü lőtéren lényegesen megkönny ́tené a biztonsági ellenőrzést. Felnevettem, mire hozzátette: – Mr. Taylor, nem az volt a célja, hogy elterelje a figyelmem, és kevésbé féljek? Még nem igazán mű ködik a módszere. Megfogtam a derekát, és közelebb húztam magamhoz, am ́g az állam hozzá nem ért a köldöke alatti részhez. Megborzongott a karomban, ez a reakció pedig felforrós ́totta a vérem.

Megint finoman megérintettem a hasát az ajkammal. Aztán azt mondtam: – Nincs okod félni. Beletúrt a hajamba, és ü veges tekintettel nézett le rám. Ezúttal egy kicsit erősebben húztam végig az ajkam a köldöke fölött, majd a bordái közötti völgyben. Még itt is éreztem a bőrén a lisztet, ezért elfojtottam a nevetésem. A fejem fölött felsóhajtott, és azt mondta: – Most már jó úton jársz, hogy lefoglald a gondolataim. Hirtelen tü relmetlen lettem,

felálltam, és én is levettem a pólómat. Bliss felsóhajtott és megharapta az ajkát, nekem pedig elképesztően nehéz volt visszafognom magam, hogy ne legyek pimasz, és ne tegyem a magamévá ott helyben. Nagyot nyelt, mire a tekintetem a nyakára siklott. Istenem, nem tudtam mi van ezzel a testrészével, de folyamatosan ez volt a vesztem. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz fiú, szerettem volna újra és újra megjelölni azt a halvány, makulátlan bőrt, hogy az enyém. A hü velykujjammal

megsim ́tottam a pulzuspontját, mire ismét nyelt egyet, és tágra ny ́lt a szeme. Belefű ztem az ujjam elfekü dt, kócos hajába, és hátrabiccentettem a fejét. – Eś most? – kérdeztem. Ha neki csak feleannyira terelődött el a figyelme, mint az enyém, azt mondanám, sikerü lt megvalós ́tanom a célt. A tekintete elszakadt meztelen mellkasomról, és azt kérdezte: – Öoö .̈ .. tessék? Felnevettem, ám a hang a torkomban rekedt, amikor vékony ujjaival

megsimogatta a mellkasomat, le a hasamon át a pizsamaalsómig. Aztán beleakasztotta az ujját a derekába, én pedig nagyot nyeltem. Lenéztem, és láttam, hogy gömbölyded idomai szeretnének az enyémhez simulni, és másra sem vágytam, csak hogy összeolvadjunk.. Mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem, azt mondtam: – Ne aggódj többet az anyám miatt, oké? Mindketten megfogadhattuk a tanácsot. Félig ü veges tekintettel nézett rám. Az egyik kezemmel

közelebb húztam, a másikkal pedig megmarkoltam a mellét. Aztán megismételtem: – Nincs több aggódás. – Meg ́géred, hogy minden alkalommal ezt teszed, amikor félek? Óvatosan megcs ́ptem a mellbimbóját. Összerándult, aztán felnyögött, és behunyta a szemét, a teste pedig felém dőlt. ́ – Nincs több aggódás – lehelte. En pedig azt gondoltam, hála istennek. Mert egy másodperccel sem tudtam volna többet várni. Hevesen lecsaptam az ajkára, és legalább

száz adjár a k ́vántam, bárcsak örökre össze tudnám forrasztani a szánkat. Minden porcikája csodálatosan finom volt, mégis a szája volt a kedvencem. Nagyon könnyen elvesztettem a fejem, miközben csókoltam, leginkább azért, mert éreztem, hogy ő is ugyan ́gy van vele. A testét szorosan hozzám nyomta, a körmét a vállamba vájta, mintha egy szikla pereméről lógna lefelé, és ez az egy tartaná fenn a magasban. Minél hevesebben csókoltam, annál mélyebbre vájta a körmét a bőrömbe. Végighúztam a kezem a nyakától le a

gerincén, és ekkor elszak ́totta a száját az enyémtől. Behunyt szemmel megborzongott a karomban. A homlokához támasztottam a homlokomat, és meztelen mellkasát magamhoz húztam. A forró v ́zgőz és a bőre együ tt olyan forróvá változtatták apró fü rdőszobánkat, mintha egy kazán belsejében lennénk. Sohasem hittem volna, hogy ilyen békét érezhetek, miközben a sz ́vem vadul kalapál, és lángol a testem. Mégis ́gy volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelem bonyolult, zű rös és őszintén szólva

visszatasz ́tó dolog. Valósz ́nű leg azért, mert gyermekkoromban nem láttam jó példát arra, milyennek kell lennie egy igazi kapcsolatnak. Nem tudtam, hogy lehet másmilyen is. Bliss azonban elű zte a szü rkeséget, és helyette mindent feketévé és fehérré változtatott. Bármi volt is a kérdés, mindig ő volt a válasz. Ő lett a mindenem: a tü dő, amellyel lélegeztem, a sz ́v, amely a mellkasomban dobogott, és a szem, amivel láttam. A részemmé vált, és már csak egy pap ́r hiányzott, hogy a világ is

tudomásul vegye, olyan elválaszthatatlanok vagyunk, amilyennek tartottam magunkat. Csak egy pap ́rlap volt az egész, ám az érzés sokkal többet szám ́tott. A lelkem mélyén valami idegesen azt követelte, hogy tegyü k hivatalossá a kapcsolatunkat. Minél hamarabb. Ugyanez a részem azonban aggódott is amiatt, mit fog szólni Bliss a családomhoz... ahhoz, ahogy felnőttem. Kilépett az ölelésemből, és megharapta már amúgy is vörös és felduzzadt alsó ajkát. Ezután elhúzta a

zuhanyfü ggönyt, és belépett a kádba. Gyű löltem a félelmet, amely a szerelmem mögött bujkált. Annak ellenére, hogy a kapcsolatunk meglehetősen zavarba ejtő és képtelen körü lmények között indult – tanárdiák viszonyként – azóta minden majdnem tökéletesen alakult. Egy igazi rózsasz ́nű világ volt a miénk. De nem maradhatott örökre ́gy. A logika, a valóság és az a tény, hogy szü letésem óta ismertem az anyámat, egyértelmű en ezt vet ́tette előre. Ez az érzés mindig a semmiből érkezett.

Lehet, hogy éppen Blisst néztem, megérintettem, megcsókoltam, aztán egy futó pillanatra hirtelen belém has ́tott a rettegés, hogy minden össze fog omlani. Olyan elkerü lhetetlennek éreztem, hogy végü l le fogunk zuhanni, mintha csak egy szakadék szélén egyensúlyoztunk volna. Nem tudtam, hogy történik meg. Az ő bizonytalansága vagy az én makacsságom lesz-e az oka, esetleg a sors (vagy a családom) közbeavatkozása, de néhány másodpercig meg voltam győződve

róla, hogy ez vár ránk. Aztán persze Bliss mindig visszatér ́tett. Az elkerü lhetetlenség és a bizonytalanság érzése semmivé vált az iránta táplált, elsöprő szerelmem tü zében. A kétséget elű zte egy érintése vagy egy félmosolya, és úgy éreztem, hogy örökre elodázhatjuk a katasztrófát. Most is ezt tette. Kinézett még egyszer a zuhanyfü ggöny mellett, és nem volt rajta semmi, csak az arcán egy mosoly. Hallottam, ahogy a v ́z zuhogása megváltozik, és tudtam, hogy

́ tehát félresöpörtem a tusoló alá állt. Igy az aggodalmamat, hogy egy sokkal kellemesebb dologgal foglaljam le az időmet. Levettem az utolsó ruhadarabot is magamról, és beléptem hozzá a fü lkébe. Még nem voltunk Londonban, de nem engedtem meg, hogy a félelem elragadja tőlem, akár egyetlen másodpercre is. Am ́g visszahúzzuk egymást a szakadék széléről, addig sikerü lni fog. Addig megőrizhetjü k a rózsasz ́n világunkat.

2 Bliss

A reggel a fü rdőszobában kezdődött, majd az ágyban folytatódott, és ez a csodálatos férfi minden apró félelmet kiű zött a gondolataimból. Komolyan mondom. Szerintem a nyelve valami kü lönleges képességgel rendelkezett, mert megolvasztotta a csontjaimat, és olyan nyugalom töltött el, hogy szinte

elolvadtam. Csak h ́vjatok Alex Macknek. – Ez, Mr. Taylor, nagyon jó válasz volt a kérdésemre. Az ujja a térdem hátulját csiklandozta, az ajka lustán csókolgatta a vállamat. Megborzongtam, amikor azt kérdezte: – Mi is volt a kérdés? – A térdemnél levő keze feljebb siklott belső combom érzékeny bőrére. – Elterelődött a figyelmem. Nagyot nyeltem. Hatékonyan tudtuk elterelni egymás figyelmét. – Azt

kérdeztem, boldog vagy-e. A keze tovább haladt felfelé, am ́g az érintés ére hirtelen ́vben megfeszü lt a hátam, a fejem pedig hátrabiccent. – Ja, igen. Elég ostoba kérdés volt. El akartam tolni a kezét, de alapos ténykedéseinek köszönhetően meglepő módon nem tudtam irány ́tani a végtagjaim. – Nem is igaz – préseltem ki összeszor ́tott fogam közü l. – Nem tudok a gondolataidban olvasni, ezért néha szeretném hallani. Fölém hajolt, a haja össze volt

borzolva, a tekintete azonban komoly volt. – Nekem pedig nem megy könnyen, hogy kimondjam. – De csak néha. – Vagy néha a szokásosnál is többször kellett hallanom. Tudtam, hogy ostobaság, de attól, hogy gyű löltem a bizonytalanságomat, még nem szű nt meg létezni. Garrick testhelyzetet váltott, és a lábam közé helyezkedett. Még mindig érzékeny voltam az előző aktus után, ezért felnyögtem, amikor a teste az

enyémhez nyomódott. – Ebben az esetben tudnod kell, hogy minden alkalommal, amikor ezt csinálom – ekkor megmozd ́totta a cs ́pőjét –, rendk ́vü l boldog vagyok. A sokféle, heves érzelem közepette sikerü lt a szemem forgatnom. – Két kü lönböző fajta boldogságról beszélü nk. Megrázta a fejét, és az ajkát a fü lemhez közel ́tette. – Csak egyfajta van. Akár benned vagyok, a k á r melletted fekszem, akár megérintem a hajad, vagy a nevetésedet hallgatom, mind ugyanazt

jelenti. Ha veled vagyok, boldog vagyok. Istenem, nagyon értett hozzá! Mindenhez. Rátapintott bennem egy érzékeny pontra, mire akaratom ellenére kibukott belőlem az a szó, hogy jó. Sötéten felnevetett. – Te most osztályozol? Azt hittem, itt én vagyok a tanár. A számhoz húztam a száját, hogy elhallgattassam, aztán a dereka köré kulcsoltam a lábam. – Nem osztályozlak. Az egód már ́gy

is elég nagy. Ismét nevetett, aztán továbbfolytatta a figyelmem elterelését. Egész délelőtt és a délután egy részében. Egy kis ideig mű ködött... na jó, talán sok ideig. Amikor azonban felszállt a gépü nk késő éjszaka, már semmilyen flörtölés, érintés vagy suttogás nem tudta elvonni a figyelmem arról a sok lehetséges katasztrófáról, amely Londonban várt ránk. Szinte semmit sem tudtam a családjáról, kivéve azt, hogy az anyja megrém ́t. Távolról is félelmet keltett

bennem a telefonból kiszű rődő hangja és az az arc, amit Garrick vágott, amikor vele beszélt. Amikor megláttam a nevét a kijelzőn, mintha sötét fellegek lebegtek volna a lakásom fölött. Mi van, ha csak vet rám egy pillantást, és elkönyveli, amit már én is tudok? Hogy Garrick túl jó nekem. Ne értsetek félre, nem emésztettem magam emiatt, hiszen... helló, az enyém volt a srác. Eś nem is panaszkodtam. Ami persze nem jelentette azt, hogy nem voltam tisztában vele, hogy megkaphatott

volna helyettem egy csinosabb, magasabb vagy kevésbé göndör hajú lányt. Mégis velem volt. Legalábbis am ́g el nem szúrtam. Eś isten a tanúm, nagyon értettem ahhoz, hogy kell elszúrni valamit. ́ tehát ü ltem a repü lőn, miközben Igy körü löttem mindenki aludt, köztü k Garrick is, én pedig halálosan rettegtem. Ha a félelmeim súlya valóságos lett volna, a repü lő biztosan nem tudott volna fenn maradni a levegőben.

Zuhanni kezdett volna, aztán forogni, m ́g végü l egy bátor lélek ki nem lök az oldalsó ajtón, hogy mindenki más megmenekü ljön. Azt kiáltotta volna „Könny ́tsü nk!”, én pedig lezuhantam és meghaltam volna. Ez is egy olyan dolog volt, ami elromolhatott. Lehet, hogy lezuhanok és meghalok a lépcsőn Garrick otthonában. Várjunk csak... van egyáltalán lépcsőjü k? Részletesen el kellett volna mesélnie mindent. Talán fel kellene ébresztenem, és megkérdeznem, van-e lépcső náluk.

Aztán megkérni, hogy ́rja le nekem az egész házat. Eś persze mondjon valamit a szü leiről és mindenki másról, akivel valaha találkozott. Lehet, hogy jobb lenne, ha ő beszélne folyton, hogy ne halljam a saját gondolataimat. Már majdnem megérintettem, aztán visszahúztam a kezem, és a homlokomra csaptam. Az istenért, Bliss! Nyugodj már meg! Ez lett a mantrám az út hátralevő részére. Magamban ismételgettem (és nem kizárt, hogy néha hangosan is), miközben a homlokom a repü lő hideg

ablakához nyomtam, és próbáltam aludni. A mantra legalább olyan hatásosnak bizonyult, mint az alvási k ́sérleteim. Felváltva hol az ablakhoz, hol a lehajtható tálcára, hol Garrick vállára dőltem, miközben próbáltam egy olyan helyet találni a fejemnek, amely nem borzalmasan kényelmetlen. Nem értettem, hogy tudok otthon a vállán aludni, most pedig, amikor az lett volna a legjobb poz ́ció az alváshoz, úgy éreztem, mintha ü vegszilánkokkal teli párnára akarnám hajtani a fejem,

amelyen hangyák nyü zsögnek, és meg van szórva antraxszal. Visszatértem inkább a lehajtható tálcához, előregörnyedtem, és ráfektettem a fejem. Ekkor Garrick felü lt, és kicsatolta a biztonsági övét. Felébresztettem. Tipikus barátnő hiba. – Ne haragudj! – suttogtam. A testem és jelenlegi alvóhelyem közé nyú l t, megtalálta a biztonsági övem csatját, majd kioldotta. – Mit csinálsz? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak a kezével jelezte, hogy álljak fel. Nagy nehezen felemelkedtem a tálcáról,

majd felálltam a szű k helyen. A fejemet oldalra kellett billentenem, hogy elférjek a fenti csomagtartó alatt. Garrick eközben felemelte a kartámaszt, és átcsúszott az én helyemre. Megfogta a cs ́pőmet, és leü ltetett az ő székére, majd felém fordult, és háttal az ablaknak dőlt. Kitárta a karját, álmosan mosolyogva nézett rám, én pedig hálásan a karjába dőltem. A fejemet a mellkasára fektettem, és megkönnyebbü lten felsóhajtottam. – Jobb? – kérdezte álmos hangon. –

Tökéletes. Az ajkával megsim ́totta a halántékomat, aztán az alvást legalább olyan ellenállhatatlannak találtam, mint őt.

***

Néhány óra múlva felébredtem, és azt láttam, hogy fény árad be a repü lőgép ablakán. Néhány sorral mögöttü nk két nő halkan suttogva beszélgetett. A hangjuk ismerősen dallamos volt. Ekkor jöttem rá, hogy

mindjárt megérkezü nk Londonba. Londonban leszek! Istenem, olyan sok hónapon keresztü l nézegettem Kelsey képeit, hallgattam az úti beszámolóit, és evett a sárga irigység. Most viszont rajtam volt sor. Szerettem volna „vigyázni a résre” a metrómegállókban, fish & chipset enni, megnevettetni a királynő testőreit. Látni akartam a Big Bent, a Globe sz ́nházat, a London hidat és Judi Drenchet. Vagy Maggie Smitht. Vagy Alan Rickmant. Sir Ian McKellent. Vagy

bármelyik angol h ́rességet. Szentséges isten. Tényleg megtörténik! Eś nem csak egy hétköznapi turista voltam. Olyan emberrel látogattam ide, aki ebben a városban nőtt fel. A vőlegényemmel. Na, ezt kapd ki, világ! – Boldogabbnak tű nsz. Elhúztam a fejem az ablaktól, és azt láttam, hogy Garrick ébren van, és engem néz. Halkan felsik ́tottam, majd rávetettem magam. Szorosan összeforrasztottam az ajkunkat, mire Garrick egy pillanatig

döbbenten és mozdulatlanul ü lt alattam. Aztán behunyta a szemét, a tenyerébe fogta a tarkóm, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy majdnem elfelejtkeztem Londonról. Majdnem. Vigyorogva elszak ́tottam magam tőle, mire azt mondta: – Nem mintha valaha is panaszkodnék az ilyen pillanatok miatt, de mi ü tött beléd? Egy kicsit elkéstél, ha az volt a célod, hogy mi is belépjü nk a repü lőn szexelők klubjába. Játékosan belebokszoltam a vállába,

aztán adtam egy újabb futó csókot a szájára, mert nem tudtam ellenállni. – Angol vagy – feleltem. Elmosolyodott, és néhányszor pislogott. – Igen. – Eś hamarosan Angliában leszü nk. Lassan bólintott, én pedig tudtam, hogy őrü ltnek tű nök, de nem érdekelt. – Igen. Egy teljes hónapja tervezgetjü k ezt az utazást. – Tudom... csak... eddig nem tudatosult bennem, hogy Londonban vagyunk. Vagyis leszü nk. Mindegy. Annyira lefoglalt az édesanyád miatti aggodalmam, hogy mással nem is

igazán törődtem. Londonba megyek! Juhé! Halkan és csendesen kuncogott, aztán a szájam elé tette az ujját, hogy lecsendes ́tsen. Ja, igen. A többiek még aludtak. Aztán, mintha nem tudna uralkodni magán, hangosan felnevetett, teljesen figyelmen k ́vü l hagyva a saját figyelmeztetését. – Mi olyan vicces? – kérdeztem. Lassan úrrá lett a jókedvén, és a tarkómon lévő kezével egymáshoz húzta a homlokunkat. Az ajkunk egy pillanatra összeért, aztán azt felelte:

– Boldoggá teszel. – Helyeslően elmosolyodtam, majd hozzátette. – Hozzám jössz feleségü l? A sz ́vem úgy repkedett, ahogy ma reggel a palacsintáimnak kellett volna. – Ezt a kérdést már feltetted egyszer, és igent mondtam. – Tudom, de nem igazság, hogy csak egyszer kérdezhetem meg. Elolvadtam. Totálisan elolvadtam. Felemeltem a kezem, és megsim ́tottam az állkapcsát. Néhány napja nem borotválkozott, ezért borostás arca érdes volt, férfias és

hihetetlenü l szexis. Behunyta a szemét, a kezembe hajtotta a fejét úgy, ahogy Hamlet szokta, amikor rajtam k ́vü l bárki más játszik vele. Ostoba macska. – Igen. A válaszom mindig igen lesz – feleltem. Levette a kezemet az arcáról, majd könnyed csókokat hintett a kézfejemre. A belsőm olyan péppé olvadt, mint amilyen reggelit a stewardessek felszolgáltak. Garrick megcsókolta a gyű rű sujjamat. Ki gondolta volna, hogy egy eljegyzési gyű rű is erogén zóna lehet?

– Szavadon foglak. Tudom, mennyire szereted az akcentusomat, és ebben az országban sokkal nagyobb konkurenciám lesz. Felnevettem. – Erre nem is gondoltam! Istenem, egy egész ország tele angol férfiakkal! Micsoda... Magához húzott, és a kedvenc módszeremmel fojtotta belém a szót. – Ez nem vicces – mondta. – Már az is elég rossz, hogy a családommal osztoznom kell rajtad. Huh. Nem akartam erre a családi

találkozóra gondolni. Mostanáig annyira negat ́v voltam, hogy ez a negativitás az egész látogatásunkra kihatott. – Emlékszel, amikor megismerkedtü nk, és azt mondtad, hogy nem vagy féltékeny t ́pus? Emlékszel arra, mekkora hazugság volt? Ó, igen. A féltékenység nagyon jól állt neki. – Nem volt hazugság, csak előtted még nem találkoztam senkivel, akire féltékeny lehettem volna.

Átkaroltam a derekát. – Minden angol férfi ilyen jól bánik a szavakkal? – Nem. Csak én. – Meg James Bond. – Na igen. Természetesen. – Rendben van. Akkor mivel James kitalált személy, be kell érnem veled. – Megszabadulhatnál tőlem, ha megpróbálnád. – Nem akarom megpróbálni. A stewardess megkopogtatta a vállamat, és m e g k é r t , hogy készü ljü nk fel a leszálláshoz. Szerintem valójában azt akarta udvariasan közölni, hogy ne molesztáljam a barátomat nyilvánosság előtt.

Istenem, ezek a légitársaságok! Olyan szű kmarkúak, ha a mogyoróról és a szórakozásról van szó. Nem volt bű ntudatom, mégis elpirultam, mert áruló testem erre az egyre volt igazán alkalmas. Előrefordultam, és észrevettem, hogy a másik sorból egy nő minket néz. A kartámaszra könyökölt, az állát a tenyerébe támasztotta, úgy nézte tátott szájjal a mű sorunkat. Halvány pirulásom fokozódott, és a következő pillanatban már az egész arcom és a nyakam is lángolt.

Talán egy kicsit mégis feltű nőek voltunk. Garrick láthatóan nem zavartatta magát, a mellkasa rázkódott néma nevetése miatt. Megfricskáztam a karját, és próbáltam kizárni a tudatomból azt a nőt, aki még mindig minket nézett. Garrick újra megszólalt: – Hozzám jössz feleségü l? Ó, ezek szerint, most már csak a mű sor kedvéeŕ t folytatta. Hallottam, ahogy mellettü nk a nő hangosan felsóhajt, és eskü szöm, arra szám ́tottam, mindjárt elővesz egy

zacskó pattogatott kukoricát vagy ilyesmit. Megint megfricskáztam Garrick karját, mire csak nevetett. Hátraejtettem a fejem az ü lés támlájához, miközben a gép lassan ereszkedni kezdett, és igyekeztem úrrá lenni a pirulásomon. Garrick mellettem végig önelégü lt arcot vágott, mialatt leszálltunk, és elvittek minket a kapuig. Örü ltem, hogy gép elején ü lü nk, ́gy hamar magunkhoz vehettü k a csomagjainkat, és elmenekü lhettü nk a nézőközönség

elől. Kivettem a táskámat az előttem lévő ü lés alól, aztán siettem, hogy minél hamarabb eltű nhessek. – Várjon! – mondta a nő. – Nem akar válaszolni neki? Garrick ismét kuncogott és hozzátette. – Igen, nem akarsz válaszolni? Leesett az állam, és úgy tátogtam... nos, mint egy hal. Komolyan kikényszer ́ti belőlem a választ úgy, hogy az a nő néz? Ráadásul most, hogy megszól ́tott minket, néhány másik utas is szintén ránk figyelt. Összepréseltem az ajkamat, úgy meredtem Garrickre. Sz ́nész voltam,

ezért jobban kellett volna viselnem a rám irányuló figyelmet. Amikor azonban szerepet játszottam, egész más helyzet volt. Akkor ki tudtam kapcsolni az agyam, és valaki más fejével gondolkodtam. Vonakodva azt feleltem: – Igen. – Hogy mondtad, szerelmem? Nem hallottam. A szemem forgattam. – Azt mondtam, igen. Garrick a körü löttü nk lévők felé fordult, és valósággal kiabált: – Azt mondta, igen! A kabin belsejében fokozatosan taps ́ pedig olyan tekintettel tört ki. En

néztem rá, amely egy részben ezértmég- megöllek és három részben vigyél-ki-innen-most-azonnal volt. Garrick élvezte az elismerést, bájosan mosolygott, miközben én őt néztem, és valósz ́nű leg olyan vonzó lehettem, mint egy retek. Megfordultam, hogy elmenekü ljek, és ekkor megbotlottam valamiben. Nem láttam semmit a lábam előtt, de eskü szöm, hogy volt ott valami. Dü hösen levonultam a gépről, majd nagy nehezen visszafogtam magam, hogy ne szaladjak teljes erőmből végig a

folyosón ki a terminálhoz. Garrick akkor ért utol, amikor átmentem a kapun. Átkarolta a nyakam. – Tudod, mennyire imádom, amikor elpirulsz. – Te pedig tudod, mennyire gyű lölöm. – Arra emlékeztet, amikor másodjára találkoztunk azon a reggelen az osztályteremben. Az volt a lehető legalkalmatlanabb idő és hely, hogy felizguljak, de olyan elképesztően tudsz elpirulni. A testem nem adott sok választási lehetőséget. Csak azért mondta ezt, hogy még jobban elvörösödjek. Az ember azt

hihette volna, hogy felszabadultabban tudok a szexről beszélni, miután már volt benne részem, meg minden. Valamint azt is feltételezhette, hogy ebben a korban képes vagyok sikeresen beleszúrni egy sz ́vószálat egy dobozos ü d ́tőbe. Sajnos az eredmény 2-0 volt, és nem az én javamra. ́ tehát hagytam, hogy élvezze a Igy zavaromat, én pedig azt élveztem, ahogy a teste hozzám nyomódott. Méltányos ü zlet volt.

3 Garrick

Még mindig egy kicsit csipás volt a szemem, amikor a bevándorlás hosszú sorában várakoztunk, aztán felvettü k a csomagjaikat, és átmentü nk a vámon. Bliss a bujaság és a némaság között ingadozott, habár leginkább az utóbbi volt jellemzőbb, miközben közeledtü nk a végső úti célunk felé.

Kint, a repü lőtér épü lete előtt átkaroltam, mert szü kségem volt rá, hogy érezzem a testét, és valamiféle uralmat erőltessek magamra, miközben a rémü lete kezdett belém is átszivárogni. Nem túl nagy lelkesedéssel igyekeztem leinteni egy taxit, hogy elvigyen a szü leim kensingtoni házához, ám ekkor meghallottam, hogy valaki azt kiáltja: – Taylor! Garrick Taylor! Nézz már ide, te hü lye! Bliss már megállt, és két idiótát figyelt, akik kiabálva és integetve

szaladtak felénk a járdán. Az első idiótának sötét sz ́nű bőre volt és nagyon rövidre ny ́rt haja, amely legutóbb még rasztafrizura volt, amikor utoljára láttam. Ő volt Rowland. Mellette a másik idióta, Graham, aki annyira hasonl ́tott hozzám, hogy akár a testvérem is lehetett volna. (Ezt a trü kköt nem egyszer eljátszottuk gyerekkorunkban). Egyik fickó sem jelentett semmi jót. Beletúrtam a hajamba, és elmosolyodtam. – Szentséges ég! Mi az ördögöt kerestek ezek itt? – A barátaid?

– kérdezte Bliss. – Nagyon régi barátok. Bliss és én visszaford ́tottuk a csomagjainkat, és alig tettü nk meg néhány métert feléjü k, amikor Rowland rám vetette magát. – Ricky! – kiáltotta, és összeborzolta a hajam. Hallottam, hogy a vállam mögött Bliss azt visszhangozza „Ricky?”, de ekkor leráztam magamról Rowlandet. Áthatóan ránéztem, és azt feleltem: – Ez a becenév már a középiskolában sem tetszett, és most sem tetszik.

– Ó, ugyan már, tesó! – mondta Graham. – Engedd már meg neki, hogy egy kicsit szórakozzon! Ezer éve nem jártál itthon. Habár látom, mi tartott vissza. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Blisst nézi. Graham és én nemcsak kü lsőleg hasonl ́tottunk egymásra – magas termet, szőke haj, kék szem –, de a nők terén is egyforma ́zlésü nk volt. Leginkább vicceltem, amikor azt mondtam Blissnek, hogy talál egy másik férfit. Most azonban már nem volt olyan vicces. Megráztam

a fejem a barátom láttán, és közelebb húztam magamhoz Blisst. – Bliss, ez a két fickó régi barátaim, Rowland és Graham. Együ tt nőttü nk fel. Ő pedig a menyasszonyom, Bliss. Istenem, de jó érzés volt ezt mondani! – Ez a neve? Hogy boldogság? Vagy ez csak egy becenév azért, mert olyan jó az... – Rowland! – figyelmeztettem. Megvonta a vállát, és pimasz mosolyt villantott Blissre, aki mindkettőjü kre vigyorgott. Az arca lángvörös volt.

Bármennyire is örü ltem, hogy újra látom őket, semmi kedvem sem volt osztozni velü k Blissen. – Mit kerestek itt? – kérdeztem. – Felh ́vtuk az apádat, és megkértü k, hogy mondja meg az anyukádnak, hogy a géped néhány órát késik – felelte Rowland. – Miért tetettek ilyet? Graham Blissre nézve elvigyorodott, és azt felelte: – Mert szerettü k volna megismerni a barátnődet...mielőtt az édesanyád ́zekre szedi. Láttam, hogy az összes vér kifut Bliss

arcából, és az élénkvörös sz ́n hirtelen halálsápadttá válik. Nos, ennyit a nyugalmáról. – Garrick! – Bliss megragadta a karomat. Aztán megmarkolta a mellkasom. Vádló tekintetet vetettem Grahamre, megfogtam Bliss kezét, úgy húztam magamhoz. – Csak viccel, szerelmem. Minden rendben lesz. Kérlek, add, hogy minden rendben legyen! – Néhány korsó után biztosan –

vágott közbe Rowland. – Fényes nappal van – feleltem. Rowland megvonta a vállát. – Majd gondoskodunk róla, hogy étel is legyen a gyomrotokban. Bliss karba tette a kezét a mellkasán, úgy bámult rám. Annyira elragadó tudott lenni, amikor haragudott, hogy majdnem nem is bántam. – Köszönöm mindkettőtöknek, hogy eljöttetek, és hogy rekordidőn belü l sikerü lt felbosszantanotok leendő feleségemet, de hosszú volt az út, és legjobb lenne, ha most azonnal

hazavinném Blisst. Amikor meg akartam fogni a kezét, elrántotta, de visszahúzta, és megbökte a mellkasom. – Azt már nem, Mr. Taylor! – Hallottam, hogy Rowland felnevet mögöttem. – Nem fog megfosztani attól a lehetőségtől, hogy folyékony bátorságot mer ́thessek, vagy hogy kikérdezhessem a barátait. Graham fü ttyentett egyet. – Tetszik nekem ez a lány. Ez addig is meglehetősen nyilvánvaló volt. Belenéztem Bliss szemébe, aki azonban

nem hátrált meg. Összepréseltem az ajkam, mire válaszul felvonta a szemöldökét. – Hát jó. Legyen. – Régi barátaimhoz fordultam, és hozzátettem. – Egyetlen ital. Ennivalóval. Egy óra. Ennyit kaptok. – Ártatlanul és megadóan felemelték a kezü ket, aztán mutatták az utat, merre menjü nk. Graham a háta mögött hátravetette. – A francba, Taylor. A tan ́tás kisz ́vott belőled minden jófejséget? – Valamijét biztos kisz ́vták, am ́g tan ́tott.

Hátulról meglöktem Rowlandet, mire nevetve előrebukott. – Mi az? – kérdezte Bliss. – Mit mondott? – Semmit. Csak egy barom. Rowland ezek után tartotta a távolságot, majd odavezetett minket ugyanahhoz a régi Peugeot-hoz, amelyet akkor vezetett, amikor utoljára Londonban laktam, nyolc évvel ezelőtt. Furcsa, milyen keveset változtak bizonyos dolgok és bizonyos emberek. ́ megváltoztam... az egészen biztos En volt. Egy időben ugyanolyan sznob és mások fölött ́télkező voltam, mint a

szü leim, máskor pedig elképesztően ostoba módon lázadtam és harcoltam ugyanaz ellen. Csak az elmúlt két évben kezdtem úgy érezni, hogy végre rátaláltam egy ésszerű középútra. Abban reménykedtem, hogy ma a szü leim is hasonló módon viselkednek majd. Azon imádkoztam, hogy nehogy visszafelé sü ljön el ez az egész látogatás. Beseg ́tettem Blisst a hátsó ü lésre, aztán mielőtt én is beszálltam volna mellé, odafordultam Grahamhez. Nemcsak úgy nézett ki, mint a

testvérem, de szinte egész életemben annak is tartottam. Amikor elköltöztem ebből a városból, magam mögött hagytam a barátságunkat is. Csak az utóbbi időben vettem fel újra vele a kapcsolatot. – Nagyon örü lök, hogy újra látlak, haver. Sajnálom, hogy olyan hanyag voltam, és nem kerestelek többször. Megveregette a hátam, aztán megrázta a fejét. – Ne aggódj emiatt! Eŕ tem, miért maradtál távol. Eś látom, a dolgok nagyon jól alakultak nálad. – Benéztem

a kocsiba, ahol Bliss mosolygott, és minden bizonnyal egy mocskos történetet hallgatott Rowlandtől, aki a volán mögött ü lt. Elmosolyodtam. – Igen, minden tökéletesen alakult. Beü ltem a hátsó ü lésre, majd magamhoz húztam Blisst, aki ́gy középre kerü lt. Lehet, hogy a régi barátaim a legelvetemü ltebb bajkeverők voltak, egy dolgot azonban a javukra lehetett ́rni. Blisst egy hete nem láttam ilyen felszabadultnak. Talán mégis jó ötlet volt, hogy egy

kicsit laz ́tsunk. Mindkettőnkre ráfért. Magamhoz húztam a fejét, az orromat belefúrtam a hajába, miközben nevetett azon, milyen nevetséges hangot ad ki Rowland az anyját utánozva. Meleg teste és az illata megnyugtatott. Attól, hogy itt volt velem, más sz ́nben láttam Londont. Újra olyan szemmel tudtam nézni, mint mielőtt a szü leim és a rám nehezedő nyomás és manipuláció miatt el akartam menni. Bliss újra és újra az új kezdetet jelentette számomra. Az ő seg ́tségével

képes voltam elengedni a múltat, és továbblépni. Megfogta a combomat, és felnézett rám. Lehet, hogy túl sokáig merengtem, mert azt kérdezte: – Jól vagy? A fejére hajtottam az enyémet, és azt feleltem: – Csak örü lök, hogy itthon vagyok, és te is itt vagy velem. Megford ́totta a kezét, és egymásba fű zte az ujjainkat. Rowland az első ü lésről olyan hangot adott ki, mintha hányni akarna. – Pofa be, Row! Csak féltékeny vagy, mert neked még nem sikerü lt egynél

több éjszakán át magad mellett tartanod egy nőt. – Nem sikerü lt? Nem sikerü lt? Ezért d ́jat kellene kapnom, haver. Nehezebb, mint gondolnád. Bliss hozzám bújt, és azt kérdezte: – ́ csak a Mióta ismeritek Garricket? – En közép óta – felelte Rowland. – A gimi óta – ford ́tottam le Blissnek. – De Graham és Garrick már pisis koruktól f o g v a össze vannak nőve. – Kicsi korunk óta – tettem hozzá. – Hé, érti a lényeget. Nem kell leford ́tanod ́ is minden egyes szót, amit mondok. En

angolul beszélek. – Szóval akkor azt akarjátok mondani – kezdte Bliss, és előrehajolt az első ü léshez –, hogy Graham az, akit a k ́nos történtekről kell kérdeznem? – Elnézést. – Oldalba böktem, mire elhúzódott tőlem. – Ó, ugyan már! Mintha te nem tudnál elég zavarba ejtő dolgot rólam. A legtöbbnél te is ott voltál. – Nocsak, mesélj! – kérte Rowland, és a visszapillantó tü körben a szemöldökét húzogatva nézett ránk. – Meg. Ne. Próbáld. – Ezúttal Bliss bökött oldalba. – Várj! – Graham hátrafordult felénk. – Arról beszélsz, hogy

beleszerettél a tanárodba? – Garrick! – Volt egy olyan érzésem, hogy s o k s z o r fogom én még ilyen hangsúllyal hallani a nevem, am ́g itt vagyunk. – Elmondtad nekik? – Grahamnek mondtam el, de mivel Rowland sem tű nik meglepettnek, gondolom, ő is értesü lt a dologról. Bliss előrehajolt, és a kezébe temette az arcát. – Ó, istenem, ez olyan ciki! – Miért lenne ciki? – kérdezte Rowland. – Nincs is izgalmasabb a diáklány fantáziánál. Miután Graham elmondta, egy hétig olyan lányokról álmodtam,

akik a régi iskolánk egyenruháját viselik. Bliss érthetetlen hangon felnyögött, és még előrébb hajolt, hogy az arca hozzáeŕ t a térdéhez. Még mindig nem tudtam megfejteni minden egyes megnyilvánulását, de most szinte biztos voltam benne, hogy ez a nyögés azt jelenti, éppen majd’ elsü llyed a szégyentől. Jelentőségteljes pillantást vetettem a barátomra, és azt mondtam: – Kösz szépen, haver. Ezután megsimogattam Bliss hátát,

és hozzáfordultam: – Nincs okod zavarba jönni, mert nem csináltunk semmi rosszat. Soha többé nem akarok hazudni kettőnkről. Lehet, hogy ez egy probléma volt nálam, lehet, hogy csak a mániám, de tényleg gyű löltem a hazugságot. Undor ́tó dolognak tartottam, amely csak elfertőződik, mint egy seb, és úgy terjed, mint a betegség. A hazugság olyan bű n, amelyben nincsenek nyertesek, és a végén mindenkit megbánt. A tenyerem alatt éreztem, hogy Bliss

mély levegőt vesz, a háta megemelkedik, majd visszasü llyed. – Igazad van. – Felü lt, és a kezemet a háta és az ü lés közé szor ́totta. – Nem sajnálom, és elegem van abból, hogy félek miatta. – Ez a beszéd, kislány! – mondta Rowland. – Ez az, drágám! – súgtam a fü lébe. – Őrizd meg a vastag bőrt az arcodon, szivi! Engedd, hogy Graham és én megh ́vjunk néhány italra, mert ́gy kellően fel leszel vértezve, amikor Taylorék nagy előcsarnokába lépsz. – Nagy előcsarnokotok van? – sápadt

el Bliss. Megvakartam a tarkóm, és azt feleltem: – Igazából nem is olyan nagy. – Eś mi a helyzet a lépcsővel? Van lépcsőtök? Bólintottam. Erre felkapta a kezét. – Ennyi. Meg fogok halni. Tudtam. Ránéztem Rowlandre és Grahamre, a k i k értetlenkedve pillantottak egymásra, aztán rám. Megráztam a fejem, mert én sem tudtam, miről van szó. Talán nem kellene annyira szigorúan ragaszkodnom ahhoz az „egy ital” szabályhoz. – Nem tudom, miről beszélsz, de nem

fogsz meghalni. Az csak egy ház. Nem kell aggódnod miatta. Valóban csak egy ház volt. Soha nem gondoltam rá úgy, mint az otthonomra. Bliss mély levegőt vett, és bólintott. Aztán kihúzta magát, és elszántan nézett. Lépcső. Macska. Szerettem ezt a nőt, de isten a tanúm, nem mindig értettem. Nagyon félt a kis dolgoktól – anyáktól és puccos házaktól –, amikor azonban valamit a fejébe vett, elképesztően hevesen harcolt, hogy véghezvigye. Nagy dolgokat. Félelmetes dolgokat.

Például, hogy új karriert ép ́tsen fel Philadelphiában. Hogy elkezdje az életet a főiskola után. Hogy belém szeressen. ́ voltam az, aki a nagy dolgokkal En álltam hadilábon. Sosem tudtam igazán, mit akarok, am ́g frontálisan neki nem ü tköztem. Vagy am ́g be nem sétált az életembe egy kitalált macskával.

***

– Nincs szü ksége még egyre, Rowland. Eleget ivott már. Mindketten eleget ittunk. Ha én még egyet innék, nem lenne szű rő a fejemben a szü leimmel való találkozáskor, ami legalább olyan nagy katasztrófa lenne, mint amilyen a Titanic mentőcsónakok nélkü l volt. – Ó, ugyan már! Mi haszna annak, hogy kocsmában dolgozom, ha Anem itathatom addig a barátaimat, am ́g teljesen el nem áznak? Volt valami szörnyű rossz abban, hogy egy szinte ü res kocsmában ü ltü nk

délben, és ennyit ittunk. – Nem is tudom... jövedelmező munkád van? Hogy végre annyit tudj spórolni, hogy elköltözz a szü leidtől? – Cssss! – Idegesen csendre intett, mintha a bárpulttal szembeni bokszban ü lő két ember meghallhatná. – Először is ez aljas megjegyzés volt, haver, másodszor pedig saját lakásom van. Ami véletlenü l a szü leim garázsa fölött található. Ami nem jelenti azt, hogy együ tt lakom velü k. – Oké, ha ettől tiszta a lelkiismereted, Row.

– Akkor emiatt... – Töltött egy pohárral, és Bliss felé tolta. Elkaptam, miközben Bliss érte nyúlt, és elhúztam előle. – Hé! – Az alsó ajkát lebiggyesztette. Szinte ellenállhatatlanul. – Ó, édesem, szerintem e nélkü l is boldogulni fogsz. Felém hajolt a székén, és átkarolta a nyakamat. Az ujjai a hajamba túrtak a tarkómon, és azt mondta: – Nos, ha én nem ihatom meg, akkor idd meg te! Rowland közbevágott: – Na, ez már jó ötlet. Talán ha iszol még

egyet, nem leszel olyan unalmas. – Nem vagyok unalmas! Graham hangosan felhorkant, majd a poharára hajtotta a fejét, és úgy tett, mintha aludna. Bliss közönséges hangon felnevetett, és csak azért nem esett le a székről, mert fogtam a derekát. G r a h a m kinyitotta a szemét, rákacsintott, aztán újra feltű nően horkolni kezdett. Megelégeltem. Megfogtam Bliss székét, és az enyém mellé húztam. Erre felsik ́tott, aztán

rám dőlt. Próbáltam leplezni, mennyire bosszant Graham, miközben átkaroltam Bliss vállát, és ittam egy korty sört. Rowland éljenzett, Bliss a nyakamba duruzsolt, én pedig úgy gondoltam, hogy még egy ital nem árthat. H ́res utolsó szavak.

4 Bliss

– Na jó, most már tényleg mennü nk kell – jelentette ki Garrick mély, hipnotikus hangon. Nem akartam még menni. Annyival szórakoztatóbb volt itt lenni, mint a szü leivel találkozni. A vállára támasztottam az állam, és azt mondtam:

– Csak még egyet! Lenézett rám, és azt felelte: – Hidd el, szerelmem, jobban teszed, ha most megállsz. Máskü lönben dalocskákat találsz ki, és arról beszélsz, milyen jó illatom van, miközben illetlenü l sokszor érintesz meg. A vállára fektettem az arcom, majd becsúsztattam a kezem az inge gallérja alá. – Azt hittem, szereted, amikor illetlenü l sokszor érintelek meg. Garrick lefogta a kezem a nyakánál. – Csak nem akkor, amikor az anyámmal kell találkoznunk – felelte.

Ó, istenem, az anyja! Nem volt vicces, mégis azon kaptam magam, hogy nevetek. Muszáj volt... máskü lönben s ́rva fakadtam volna. Tudtam, hogy azt mondta, Rowland és Graham csak viccelt, de szinte biztos voltam benne, hogy csak azért tette, hogy ne ijesszen el. – Az anyukád meg fogja érteni – jegyezte meg Rowland. – Ti ketten úgy néztek ki, mintha máris nászúton lennétek. Tiszta hányinger. – Hát persze, hogy meg fogja érteni – tette hozzá Graham. – Úgy értem, ő az

anyukád. Nem arról van szó, hogy még sohasem szexelt volna életében. Ó, istenem. Most már nevetnem és s ́rnom is kellett. Graham oldalra hajolt, hogy mellettem Garrickre nézzen, akinek az arcán olyan csúnya fintor látszott, amelyet még sosem láttam. Aztán hogy tovább cukkolja a barátját, hozzátette: – Lefogadom, hogy most is azt csinálják. Lezavarnak egy gyors menetet, miközben „késik” a gépetek. Garrick leszállt a székről. – Eé é é ś ... ez volt a végszónk, hogy búcsút

mondjunk. – Eś bejelentkezzetek egy pszichológushoz – mosolygott Graham. – Meg egy kávét igyunk – tettem hozzá. Határ ozottan szü kségem volt kávéra. Garrick megállt mögöttem, meleg ́ erre kezével átkarolta a vállamat. En hátrahajoltam, lehajtottam a fejem, majd úgy ford ́tottam, hogy a hasára tegyem. Onnan néztem fel rá fejjel lefelé. Pislogtam. Vagy legalábbis akartam. Ehelyett csukva maradt a szemem, de a sötétségbe sz ́nek vegyü ltek, és olyan érzésem támadt, hogy egy mély, fekete lyukba sü llyedek.

Kinyitottam a szemem, és hunyorogtam a helyiség fényes lámpája ́ fejjel lefelé és két itallal túl miatt. Igy azon a határon, amikor már semmi nem érdekelt, a világ vészesen kibillent a sarkából. – Azt hiszem... – felnéztem Garrickre –, túl sokat ittam. Bólintott, félig lehunyt szeméből arra következtettem, hogy ő sem igazán józan. Vagy fel volt izgulva. Vagy mindkettő... remélhetőleg. ́ pedig azt hiszem, hogy a – En barátaim köcsögök – felelte.

Graham felállt, félig megivott sörét otthagyta a bárpulton. – Csak óvatosan az érzelgős dumával, Taylor. Tudjuk, mennyire szeretsz minket. Semmi szü kség arra, hogy jelenetet rendezz. – Gyere, tű njü nk el innen! – mondta Garrick. Egyetértettem, ezért átkaroltam a derekát, és a fejem a mellkasára hajtottam. – De legalább megnyugodott – jegyezte meg Rowland. – Sz ́vességet tettem neked.

Ami azt illeti, csodálatosan nyugodt voltam. Eś arra gondoltam... talán elnyújthatnánk még egy kicsit ezt a haladékot, és kettesben maradhatnánk a városban, mielőtt belépü nk az oroszlán barlangjába. A kezemet lecsúsztattam a bőrövhöz, amely Garrick derekán futott körbe, és lábujjhegyre emelkedtem. Halkan duruzsolva megtaláltam azt a kis mélyedést, ahol a válla átmegy a nyakába. Ez volt a tökéletes testrésze. Amikor mély levegőt vettem, szinte el tudtam képzelni, hogy egyedü l

vagyunk, és teljesen körbevesz. Garrick megköszörü lte a torkát. – Talán egy kicsit túl nyugodt is. Kinyitottam a szám, és meg ́zleltem a tökéletességet. Elégedetten felmordultam, és valahonnan a hátam mögü l azt hallottam: – Rowland tényleg nagy sz ́vességet tett neked. Garrick óvatosan lenyomott a földre, am ́g a talpamon nem álltam, és már nem értem el a nyakát. Felemelte a kinyújtott középső ujját a

barátai felé. Graham felvonta a szemöldökét, mire Garrick rájött, hogy nem az Egyesü lt Államokban van. Pislogott egyet, majd megrázta a fejét, és felemelte mellé a mutatóujját is. Úgy nézett ki, mint egy háttal mutatott béke-jel, de tudom, hogy nem azt jelentette. Itt legalábbis nem. Graham megrázta a fejét. – A francba, tisztára átformáltak az amerikaiak. Garrick ismét bemutatta neki a két ujját, ezúttal valamivel nagyobb ́ figyeltem, de csak meggyőződéssel. En halványan fogtam fel, hogy mi történik,

majd mindkettőjü kből kirobbant a nevetés. ́ csak a szemem forgattam. En Férfiak. Garrick erősen szor ́totta a kezem, amikor kimentü nk a bárból, és visszatértü nk ahhoz a kocsihoz, amellyel érkeztü nk. Először seg ́tett beszállni a hátsó ü lésre, majd ő is bemászott mellém. Nem kötöttem be a biztonsági övet, hogy Garrick teste köré fonódhassak. Ismét megtaláltam azt a pontot a nyakán, és felsóhajtottam.

– Tényleg nagyon jó illatod van. Felnevetett. – Mindig ezt mondod, kü lönösen amikor iszol. Azért, mert igaz volt. Soha nem izgatott fel semmilyen illat. Amikor a korábbi barátaimnak parfü möt vettem, nekem valahogy mindegyik egyformának tű nt. Általában megkértem valakit a boltban, hogy válasszon egyet helyettem. Garrick esetében azonban... Istenem, szerettem volna, ha állandóan az ő illata vesz körü l. Ha nem lehettem mellette, a ruháit akartam hordani, és az ő oldalán aludni az ágyban.

Kéjenc vagyok, elismerem. Talán az alkohol volt az oka, vagy az, hogy egy idegen városban voltam, esetleg az, hogy most először mentü nk el együ tt inni, amióta megismerkedtü nk. Bármi indokolta is, nagyon k ́vántam. Annyira, hogy majd’ belehaltam, hogy megérintsem. Az inge gombjaival játszadoztam, próbáltam a lehető legártatlanabbnak tű nni. Aztán nagyon-nagyon lassan kigomboltam a legfelső gombot. Nem mozd ́totta meg a fejét, ezért továbbmerészkedtem a másodikra.

Nyilvánvalóan csak egy gomb volt, amit titokban kioldhattam, mert ekkor lebuktam. Amilyen édesen csak tudtam, elmosolyodtam, majd az ujjaim az inge alá csúsztattam meztelen bőrére. Kissé lehajtotta a fejét, és figyelmeztető pillantást vetett rám, de nem áll ́tott meg. Végighúztam az ujjam a kulcscsontján, majd a v á l lá r ó l visszatértem a mellkasára. Sötét szemmel figyelt, aztán az a karja, amely az ü léstámlán nyugodott, átkarolta a vállam. A kezét a pólóm alá csúsztatta, és megérintette a nyakam.

Szembe fordultam vele, és a másik oldalammal dőltem az ü lésnek, miközben a lábamat az ölébe tettem. Szinte azonnal átfogta a lábszáram a másik kezével. Lehet, hogy bizonyos dolgokban még naiv voltam, a vőlegényemet azonban ismertem. Tudtam, hogy imádja a lábamat. Az alkohol és az érintése hatására szédü lni kezdtem. Lehet, hogy többnyire az alkohol miatt, tekintve, milyen nehéz volt a fejem, és hogy a körü löttem lévő világ

folyton hullámzott és forgott. Megcsiklandozta a térdem hátulját, mire felnevettem. – Ó, haver! – nyögött fel Rowland az első ü lésről. – Olyanok vagytok, mint két kanos tinédzser. Valóban tinédzsernek éreztem magam. Ezer éve nem voltam ilyen részeg, annyira lefoglalt a munka, és az, hogy dolgoznom, dolgoznom és még mindig dolgoznom kellett. A felnőttkor sz ́vás. Feljebb biccentettem a fejem, Garrickre néztem, és azt mondtam:

– Nem érzem az ajkam. – Várj, hadd ellenőrizzem! – A száját az enyémre szor ́totta, a nyelve az ajkam közé csúszott, és kergetőzni kezdett az enyémmel. Sör és Garrick ́ze volt, és rájöttem, hogy ő is majdnem ugyanannyit ivott, mint én. Egy idő után elhúzódott. – Nem, még mindig megvan. Játékosan elvigyorodott, amiből megtudtam, hogy ő is sokat ivott. Nevetve átkaroltam a nyakát, és hátradőltem az ü léstámlához magammal húzva őt is.

– Hé! Hé, ti! – szólalt meg Rowland. – Vezetés közben nincs szex! Közveszélyes. Garrick végighúzta az ajkát a nyakamon, mire akaratom ellenére kuncogtam. – Akkor húzódj félre valahol! – javasoltam Rowlandnek. – Most komolyan szexelni fogtok a kocsimban? Mert az izgi. Lehetne Bliss felü l? – Te csak az utat nézd, Rowland! – felelte Garrick. – Senki sem fog szexelni.

A homlokomat ráncoltam, mire megcsókolta lebiggyesztett ajkamat, és azt motyogta: – Te vagy közveszélyes. Graham hátrafordult az ü lésen, és rám nézett. – Nektek nem kávé kell, hanem egy nyavalyás nyugtató. Garrick nagyot nyögött. Levette a testemről a kezét, é s hátradőlt az ü lésen. Feljebb ü lt, én pedig nyü sz ́tettem, hogy olyan nagy távolságot hagy köztü nk. Nyü sz ́tettem. Talán zavarba jöttem volna, ha nem vagyok úgy felizgulva. Garrick ökölbe szor ́totta a kezét, és

hátraejtette a fejét a támlához. Hogy pont most tudott önuralmat gyakorolni! Amikor kis h ́ján lángra lobbantam a bőrömben. Felnézett a mennyezetre, és feszü lt hangon azt mondta: – Sajnálom. – Sajnálod? – kérdeztem. ́ nem! – vágta rá – Ki sajnálja? – En Rowland. Végighúztam az ujjam a karján. – Azt sajnálom, hogy abbahagytad. Garrick addig nézett Rowlandra a visszapillantó tü körben, am ́g a barátja ismét az útra nem figyelt. Aztán hozzám fordult, és a

sofőrü nkre mutatott. – Ezt sajnálom. Szinte biztos voltam benne, hogy valahol a testemben van még agyam. Eś valósz ́nű leg egy ideje már hangosan kiabált is nekem, a hormonjaim azonban egy istenverte megafonba harsogtak, mert csak azokat hallottam. ́ is feljebb ü ltem, a karom és a lábam En remegett a visszafojtott vágytól. A pólóm megcsavarodott rajtam, és kilátszott kék csipkés melltartóm, valamint a mellem domborulata. Gyorsan megigaz ́tottam, és előre

pillantottam, hogy Rowland vagy Graham észrevette-e, de szerencsére mindketten előre néztek. A pillantásom aztán Garrick sötét tekintetére tévedt. Igen, ő határozottan észrevette. Villám has ́tott belém, ezért összeszor ́tottam a combom, hogy egy kicsit enyh ́teni próbáljam a nyomást. Garrick hozzám hajolt, az ajka súrolta a fü lemet. Egyáltalán nem seg ́tett a helyzetemen. Próbáltam nem feltű nően fészkelődni, miközben azt súgta: – Bármennyire is szeretnélek most azonnal a magamévá tenni, az enyém

vagy. Eś nem osztozom rajtad. Nagyot nyeltem, és még jobban összeszor ́tottam a combomat. Valahogy ez volt életem legjobb és legrosszabb pillanata. Ami azt illeti, az egész kapcsolatunkat ez jellemezte: a legjobb barát. A legrosszabb k ́nos pillanat. A legjobb csók. A valaha mondott legrosszabb kifogás. A legjobb (nos... az egyetlen) szex. A legrosszabb időz ́tés. Minden gond nélkü l elviseltem a legrosszabbat, ha utána mindig a legjobb következett. Az orrával megsim ́totta az államat, a

lehelete csiklandozta a nyakam, és eskü szöm, hogy a testem megrázkódott válaszul. Az ember azt hihette volna, hogy miután egész délelőtt elvonta a figyelmemet a repü lésről, nem k ́vántam ennyire kétségbeesetten, de én mindig kétségbeesetten k ́vántam. Ráadásul annak ellenére, hogy együ tt éltü nk, sohasem láttam eleget. Ott voltak az előadások és a mellékállások, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért a városközpontban, ezért úgy éreztem, mintha folyamatosan mozgásban lennénk. Nem is emlékszem, mikor

mentü nk el együ tt utoljára szórakozni, legalábbis amikor nem éppen befejeztü nk egy előadást és kimerü ltek voltunk. Hosszú évek után, miközben arra kerestem kifogásokat, miért ne szexeljek, most minden erőmmel azon törtem a fejem, hogy szabadulhatnék meg a barátaitól meg a szü leitől, hogy kettesben maradjunk. Ismét megsim ́totta az ajkával a fü lemet, én pedig megfogtam a combját, és megmarkoltam. Nem voltam biztos benne, hogy ezzel azt

jelzem-e, hogy hagyja abba, vagy hogy adjon még. Csak azt tudtam, hogy már a közelségétől is meghalok. Halkan felmordult, én pedig felpillantottam, hogy megnézzem, néznek-e a barátai. Nem minket figyeltek, ezért bátran feljebb csúsztattam a combján a tenyerem. Alig haladtam két centit, amikor lefogta a kezem, és mogorván a fü lembe súgta: – Tényleg nagyon veszélyes vagy az egészségemre. – Megint megszor ́tottam a lábát, és lehajtottam

a fejem, hogy felk ́náljam a nyakam. Könnyű csókot lehelt rá, aztán azt suttogta: – Találkozni fogunk a szü leimmel. Mosolygunk, és elég hosszan beszélgetü nk ahhoz, hogy úgy érezzék, megismertek, aztán keresü nk egy helyet, ahol kettesben lehetü nk. Lehet az a hálószobám, a fü rdőszoba, a konyha, nem szám ́t. Csak az érdekel, hogy úgy megkeféljelek, hogy kettéaĺ ljon a fü led. Eé é é é é é ś ... sz ́vroham. A levegő hirtelen kiszakadt a

tü dőmből, mintha mellbe váltak volna, majd olyan erősen elpirultam, hogy úgy éreztem, felforr a vérem. De komolyan. Örü lt meleg lett a hátsó ü lésen, mármár attól tartottam, hogy hőgutát kapok. Össze kellett szor ́tanom a szám, hogy ne adjam ki azokat a felismerhetetlen hangokat, amelyek a nyelvem hegyén voltak. Garrick és én szoktunk szexelni. Méghozzá gyakran. Eś nagyon jó. Az aktusok spektrumát tekintve (ó, istenem, csak az én agyam tudott ilyenkor olyan kifejezést találni, hogy

az aktusok spektruma) a köztü nk lévő szex szeretkezésnek minősü lt. Intenz ́v volt, édes és tökéletes. Nem tudom, hogy az alkohol vagy az én mesterkedéseim lökték-e át Garricket a spektrum másik oldalára, de azt tudtam, hogy olyan szorosan préselődöm hozzá, hogy ha még egy percig ́gy suttog a fü lembe, valósz ́nű leg felrep ́t a csúcsra. Alighanem ezért éreztem úgy, hogy a lábam és a karom remeg, mint a kocsonya, amikor a szü lei ajtaja előtt álltunk és becsengettü nk. De biztos

vagyok benne, hogy az alkohol, a feszü ltség és az utazás sem seg ́tett sokat a dolgon. – Minden rendben lesz, ugye? – kérdeztem. – Nem látszik, hogy részeg vagyok, ugye? Eś vajon a szü lei látni fogják rajtam, hogy egy perccel azelőtt minden vágyam az volt, hogy egy kocsi hátsó ü lésén keféljek a fiukkal, mint egy szalagavató bulin? Eś hogy még mindig ezt szeretném? Szinte már láttam is magam előtt. Szia, Apa és Anya, ez itt a barátnőm...

SZAJHA! Aztán megparancsolják, hogy minden ruhámra varrjak egy vörös Abetű t, pedig nem áll jól nekem a vörös sz ́n ezzel a sok pirulással. Ráadásul jelmezkész ́tésből majdnem ́ meg a tű k megbuktam a főiskolán. En valahogy nem találtuk az összhangot. Egy kéz nehezedett a vállamra, ezért összerezzentem. Rowland elmosolyodott. – Nem lesz semmi baj, Bliss. Hidd el, zúzni fogsz. Csak várd ki! Igen. Minden rendben lesz. Garrick másodszor is becsengetett,

és amikor senki sem nyitott ajtót, Graham megszólalt: – Mondtam, hogy kefélnek. Garrick lesújtó pillantást vetett hátra a válla fölött, majd mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Ránéztem, és most először vettem észre rajta, hogy ő is ugyanolyan ideges, mint én. Ó, a francba, ha ő is ideges, nekem végem. Annyi esélyem sem volt, mint egy főszereplőnek a Trónok harcában. Garrick elford ́totta a gombot, mire az ajtó kiny ́lt, és egy sötét előszobát pillantottam meg. A lépteink

visszhangoztak, amikor bementü nk. – Ez furcsa – mondta, és a hangja is visszhangzott. Vajon ez azt jelentette, hogy egyenesen felmehetü nk a szobájába? Mert ó, istenem, köszönöm neked! A nyitott ajtón keresztü l éppen csak annyi délutáni napfény szű rődött be a helyiségbe, hogy láthatóvá váljon egy ü res... nos, előcsarnok. Soha nem hittem volna, hogy ezt a szót a való életben is használni fogom. Az ablakokat súlyos bársonyfü ggönyök takarták el, hogy a helyiség sötétben

legyen. Az ajtó mellett tapogattam a falat, végigsim ́tottam rajta a kapcsolót keresve. Nem tudtam, melyik problémát okoljam azért, amikor az alkarom hozzáeŕ t valami hideg, sima, váza alakú tárgyhoz, és meglökte. Amikor megpróbáltam elkapni, de nem sikerü lt, a szextől fű tött gondolataimat okoltam. Amikor hallottam, hogy leesik, és széttörik a földön, az alkoholt hibáztattam. Amikor pedig felkapcsolódott a villany, és körü lnéztem egy valóban hatalmas

előcsarnokban, ahol mindenfelől emberek jelentek meg pezsgős pohárral a kézben, és egy elegáns, de félelmetes nő – aki csakis Garrick anyukája lehetett – rémü lten meredt rám... nos, akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem jó helyen keresem a hibát. Mert ez mind csak én voltam... és ismét kudarcot vallottam az életben. Mögöttem Rowland megtörte a csendet, és tétován megszólalt: – Meglepetés? Nem... ez a zavarba ejtően hatalmas katasztrófa, ami én voltam, egyáltalán

nem szám ́tott meglepetésnek. Zúztam, az biztos. Mintha Hulk unokatestvére lennék. Bliss, a ZÚZÓ.

5 Garrick

Az összetört váza csörömpölése még néhány másodpercig visszhangzott az előcsarnokban, az anyám arca pedig minden egyes hanggal egyre jobban eltorzult. Mindig is úgy gondoltam, hogy van lélekjelenlétem, és vészhelyzetben jól tudok reagálni (anyámat elnézve pedig

ez határozottan vészhelyzetnek minősü lt). Most azonban, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna kinyögni egyetlen szót sem. Talán kijöttem a gyakorlatból, vagy még mindig nem volt elég vér az agyamban. Bármi is indokolta, csak egy szó visszhangzott a fejemben. Bassza meg! Eś nem úgy, ahogy szerettem volna. Szerencsére az apám, a mindig higgadt ü zletember elsim ́totta a helyzetet. – Nos... ez aztán a hatásos belépő!

A tömeg felnevetett, én pedig szinte éreztem Bliss pirulásának forróságát. A földszint tele volt emberekkel, mintha minden egyes személy jelen lett volna, akivel valaha találkoztam, valamint olyanok is, akikkel még nem. Eś halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit keresnek itt. Apa odament Blisshez, aki úgy elsápadt, mintha nem sok választaná el attól, hogy elájuljon. Apán kifogástalan, sötét öltöny volt, amely ellentétben állt őszü lő hajával. Megfogta Bliss kezét, megcsókolta a kézfejét, mire a

menyasszonyom meglepetten rám pillantott. Aztán Apa olyan hangerővel szólalt meg, hogy mindenki hallja: – Egy percig se aggódj miatta, kedvesem! Biztos vagyok benne, hogy gyerekkorában Garrick már eltörte egyszer ezt az ősrégi vázát, aztán összeragasztotta. Anya élve megnyúzott volna érte. Imádta azt a vázát. Az emberek azonban nevettek, és az egész terem egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbü léstől. Apa jól értett az

ilyesmihez. Képes volt elbű völni bármilyen konferenciát, társaságot, szemináriumot. Csak a személyes kapcsolatok nem mentek neki. Seg ́tett Blissnek, hogy átlépje a törött cserepeket, én pedig ekkor tértem magamhoz. Odamentem hozzájuk, de Apa továbbra is kettőnk között állt. Még mindig fogta Bliss kezét, úgy veregette meg a vállam, és nézett hátra a tömegre. – Nos, meglepetés partit akartunk rendezni az eljegyzésetek tiszteletére, és a meglepetés nem is maradt el. –

Ismét nevetett mindenki. Megszor ́totta a vállam, és folytatta. – Ismeritek a fiamat, Garricket. – Eś zrevettem néhány öltönyös ü zletembert a tömegben... Őszes haj, makulátlan öltöny, tökéletes ́ viszont egész biztosan nyakkendő. En nem ismertem őket. Szokás szerint megint összekeverte az ü zletet a családdal. – Osztályelsőként végzett, ezért az édesanyja és én szerettü k volna Oxfordba kü ldeni, ahol a többi Taylor is végzett. – Na, helyben vagyunk. Most

jön az a nem túl burkolt célzás, hogy megtörtem a családi hagyományt. – A gyerekeknek azonban a saját útjukat kell járniuk, kü lönben csak eljátsszák, hogy felnőttek. Bü szkén tekintek most rá, és látom azt a férfit, akivé vált. Próbáltam nem tátott szájjal bámulni. Anya és én sokszor beszélgettü nk erről, arra azonban nem emlékeztem, mikor váltottam két szót az apámmal kettesben. Nagyon dü hös volt, amikor elmentem, meg volt győződve róla, hogy tönkreteszem az életemet. Lehetséges, hogy a szü leim

megváltoztak? Ez az új helyzet váratlanul ért, és hirtelen másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy sörszagú a leheletem, és valósz ́nű leg zilált a kü lsőm. – Elhagyott minket, hogy a saját útját járja, elköltözött Amerikába, ahol ilyen fiatalon máris sikerü lt egyetemi tanárrá felkü zdenie magát. Oké, szóval ez a történet egy kicsit hamis volt, tekintve, hogy már nem voltam tanár. Attól persze még bóknak szám ́tott. – Remek ember lett belőle, most

pedig hazahozta ezt a bájos, kiszám ́thatatlan teremtést, hogy ő is a családunk tagja legyen. – Odafordult Blisshez, és felemelte a kezét. – Nagyon boldogok vagyunk, hogy itt vagy, Bliss. – Aztán visszafordult a tömeg felé. – Boldogok vagyunk, hogy mindenki eljött, és együ tt ü nnepelhetjü k az eljegyzésü ket. Kérem, egyenek, igyanak, érezzék jól magukat! Eś ha lehetséges, vigyázzanak a berendezésre! – Kacsintott egyet, mire Bliss elnevette magát. Láthatóan őt is levette a lábáról.

Apa ezután átnyújtotta nekem a menyasszonyom kezét, közben az emberek tapsolni kezdtek, és mielőtt kettesben is szólt volna hozzánk néhány szót, visszavonult egy csapat öltönyös férfihoz. Dü hös voltam. Körü löttü nk az emberek nevettek, és elragadtatottan sóhajtottak a beszéde után, engem pedig ugyanúgy beszippantott a hatása, mint mindenki mást. Mintha megint tizenhat éves lennék. Forrt bennem a dü h, és szerettem volna kimenekü lni a házból.

Ennyit a változásról. Csak azért rendezte ezt az ostoba a partit, hogy lenyű gözze az embereket, és azért szánta meglepetésnek, hogy ne tiltakozhassak ellene. Szeretném, ha az apám legalább egyszer tenne valami fontos dolgot közönség nélkü l. Közömbös arckifejezést öltöttem magamra, és inkább Blissre figyeltem. Megcsókoltam a halántékát, mire megölelt, és a mellkasomba suttogta: – Ölj meg! Szabad ́ts meg a szenvedésemtől, kérlek! – Hogy itt maradjak egyedü l szenvedni? Soha. –

Önző! – Ha rólad van szó? Mindenképpen. – Már most szerettem volna elvinni valahová, hogy kettesben legyü nk. Felsóhajtottam és körü lnéztem. A vendégek egy csoportja az előcsarnokban maradt, mások átsétáltak a ház másik részére, nevettek, iszogattak, és a körbesétáló pincérek tálcájáról előet́ elt eszegettek. – Úgy látom, jelentősen lecsökkent az esélye annak, hogy kettesben legyü nk – jegyeztem meg. Bliss felnézett rám, és összevonta a

szemöldökét. Olyan csalódottnak tű nt, hogy a gyomrom ismét összerándult a vágytól. Csak néhány óra. Ez a buli nem tarthat örökké. – Annyira sajnálom a vázát. Eś hogy ilyen jelenetet rendeztem. – Az arca úgy torzult el, mintha s ́rni készü lne, az a módszer azonban, amelyet előző nap reggel alkalmaztam a könnyei ellen, valósz ́nű leg nem mű ködött volna ebben az emberekkel teli teremben. Megsimogattam a haját, és az egyetlen dolgot mondtam ki, ami eszembe jutott.

– Hozzám jössz feleségü l? A tekintete szomorúvá változott. – Garrick, ne most. A sz ́vem elszorult. Ez is egy olyan pillanat volt. – De igen, szerelmem. Hozzám jössz feleségü l? – Még mindig el akarsz venni? Tudod, hogy folyton összetörök mindent. – Te pedig tudod, hogy ́gy is szeretlek. – Bánatos arca kissé felderü lt, ezért hozzátettem. – Kü lönben is... ha nem jönnél hozzám feleségü l, az engem törne össze. Az arca megenyhü lt, és sű rű n pislogva visszatartotta a könnyeit.

– Engem is. – Akkor ezt megbeszéltü k. Velem maradsz örökre. Megrázta a fejét, és olyan hangot hallatott, amely azt jelezte, hogy nem hisz nekem. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy egyszer majd lebeszéli magát a kapcsolatunkról. Hogy megrázza a fejét, és inkább a saját, mérgező gondolataira hallgat, mint azokra a szavakra, amelyeket én mondok neki. Megcsókoltam az arcát, és a fü lébe súgtam: – Örökre együ tt leszü nk. Ha nem

hiszel nekem, akkor meg kell győzzelek. Mihelyt találunk egy helyet, ahol kettesben lehetü nk. Erre csak halványan pirult el, és lesü tötte a tekintetét, de nekem ez is elég volt. A következő pillanatban felemelte a fejét, és felnyögött. A hang egyenesen a sz ́vemig hatolt. – Farmer van rajtam – mondta. Bólintottam. Imádtam azt a farmert, mert tökéletesen állt rajta. – Eś ahogy elnézem, körü löttem mindenki elegánsan van felöltözve. Te pedig bolond vagy, ha azt hiszed, hogy

ez az előcsarnok csak kicsit nagy. Hisz’ egy nyavalyás csillár lóg a mennyezetről! – Amit szerencsére nem lehet leverni. – Anya hangja olyan volt, mint a whisky: először selymesnek tű nt, a végén azonban perzselt. – Anya! – Félig ü dvözlésnek, félig figyelmeztetésnek szántam. – Szervusz, édesem! – Lábujjhegyre emelkedett, és megpuszilta az arcomat, majd Blisshez fordult. – Anya, ő itt Bliss. Bliss, az édesanyám. Anya elmosolyodott. –

Micsoda név! Bliss összekulcsolta a kezét. – Öoö .̈ .. köszönöm? Anya úgy mosolygott, hogy kilátszott fehér foga, és szinte szirupos ́ azonban a volt a kedvessége. En kedvesség mögötti borotvaéles nyelvétől tartottam. – Mrs. Taylor – kezdte Bliss –, szörnyen sajnálom a vázát. Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot. – Akkor ne tedd! – Istenem, az anyám hangját figyelmeztetéssel kellene ellátni, hogy fagyhalált okozhat. –

Elvégre csak baleset volt. – Attól még nagyon sajnálom. Eś hálás vagyok, hogy megh ́vtak az otthonukba. Nagyon örü lök, hogy megismerhetem, és annyira, de annyira örü lök, hogy itt lehetek. – Azt látom. Mi is örü lü nk, hogy Garrick hazajött. Eś persze hogy téged is hozott magával. – Igen, nagyon örü lök, hogy itt lehetek. – Ezt már mondtad. – Aztán hozzám fordult. – Nagyon aranyos lány, Garrick. Vajon csak az ü gyetlenségét

próbálja kompenzálni, vagy valami sokkal rosszabbat? Szóval elkezdődött. Felnevettem, mintha valami vicceset mondott volna. Az anyámat ugyanis csak ́gy lehetett kezelni. Valami reakciót akart kiváltani belőlem, és a humor volt a legbiztonságosabb választás. Nem hagytam abba nevetést, és néhány pillanat múlva Bliss is feszü lten követte a példámat. Témát váltottam, mielőtt anyám megjegyezhette volna, hogy igazából nem is viccelt.

– A te ötleted volt ez a parti, Anya? Rám nézett, majd a szemét forgatta, és a pillantása megkereste Apát. – Az apád akarta, hogy a menyasszonyod és te a lehető legjobb fogadtatásban részesü ljetek. Eŕ tsd: ki akarta használni az alkalmat, hogy felvágjon. A „lehető legjobb fogadtatás” csak a hivatalos verzió volt. Meglehet, hogy az anyámnak voltak bizonyos rossz tulajdonságai, azt viszont nagyon szerettem benne, hogy még csak nem is próbált úgy tenni, mintha egyetértene

ezzel. – Na igen. Köszönöm ezt. Nevetett, majd ivott egy kortyot a pezsgőjéből. Anyám gyű lölte az ilyen eseményeket. Gondolom, ez volt az egyetlen közös benne és Blissben. Láttam, hogy Bliss a pólóját gyű rögeti, és tétován egyik lábáról a másikra áll. – Anya, megbocsátanál nekü nk egy percre? Mivel nem tudtunk előre erről a partiról, nem megfelelő az öltözékü nk. Átöltözü nk, aztán megint lejövü nk.

– Hát persze, drágám. Ez nagyon jó ötlet. Egy hétköznapian elegáns ruha is megteszi. Miközben megfogtam a csomagokat, Bliss odasúgta nekem: – Milyen világban minősü l ez hétköznapian elegánsnak? Az enyémben, sajnos. Vagy legalábbis a régi világomban. Megfogtam az ő csomagját is, és azt mondtam: – Az emeleten van a szobánk. Menj előre, követlek! Nem kellett kétszer mondanom. Amilyen gyorsan elindult, biztos voltam benne,

hogy legsz ́vesebben kettesével szedte volna a lépcsőket. A régi szobámhoz vezettem. Berontott az ajtón, aztán meg sem állt az ágyig, és hangosan felnyögve hasra vetette rá magát. – Nem megyek vissza oda. Inkább kimászom az ablakon. Letettem a csomagokat a falhoz, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Leü ltem mellé az ágyra, és megsimogattam a hátát. – Nézd a jó oldalát, végü l mégiscsak kettesben maradtunk. Hanyatt fordult,

ám ezzel távolabb kerü lt tőlem. – Ne haragudj, de már nincs kedvem hozzá. Belü l összerándultam. – Bliss, én... Felü lt, leszállt az ágyról, és járkálni kezdett. – Miért nem tudtad azt mondani, hogy gyű lölni fog? Miért kellett újra és újra azzal vigasztalnod, hogy feleslegesen aggódom, miközben nyilvánvaló, hogy nem ́gy van? – Nem akartam, hogy félj. Azt gondoltam, hogy zökkenőmentesen megy majd a dolog, ha nyugodt vagy. – Te nem ismersz engem? A

zökkenőmentes hiányzik a szótáramból. Ha zökkenőmentest akarsz, valahol máshol kell körü lnézned. Elkaptam a karját, és magam felé ford ́tottam. – Ne tedd ezt! Ne lökj el magadtól! Rátette a kezét a másik kezére, és mély lélegzetet vett. – Sajnálom. Nem akartam. Csak... nem szám ́tottam rá, hogy ilyen lesz. – Ez mit jelent? Megrázta a fejét, leengedte a kezét, és felnézett a mennyezetre. – Semmit. Semmit... nem jelent.

Elhúzódott, és odament a bőröndjéhez. Fel akarta tenni az ágyra, de miután hosszú ideig nézte a fehér ágynemű t, inkább a földre fektette. – Bliss, beszélj hozzám! – Szerinted ez jó lesz? Ennél jobb nincs. – Felállt, és kihúzott a bőröndből egy egyszerű , kék pamutruhát. – Bármit viselhetsz, amit csak akarsz. Csak azért mondtam, hogy átöltözü nk, hogy egy kis időt nyerjü nk. – Jól van. Talán találok még valami normális ékszert is. Adj egy pár percet. – Azzal fogta a ruhát meg még néhány

holmit, és bement a fü rdőszobába. Az ajtó egy kattanással bezárult mögötte, ́gy most rajtam volt a sor, hogy az ágyra vessem magam. A mennyezetet bámulva magamban káromkodtam. Talán mégiscsak jogosak voltak a félelmeim.

6 Bliss

Ez vicc volt. Egy baromi rossz vicc. Megigaz ́tottam a hajam, a sminkem, felvettem a legjobb ruhám meg a legjobb ékszereim, de még ́gy is szinte biztosra vettem, hogy a vécékeféjü k is többe kerü lt, mint az én egész megjelenésem. Miért nem mondta?

Eŕ tem, hogy nem beszélt túl sokat a családjáról. Nyilvánvalóan nem álltak túl közel egymáshoz. Isten a tanúm, én sem emlegettem gyakran az enyémet, és akkor is csak panaszkodtam rájuk. Az ember azonban azt gondolná, hogy csak vette egyszer a fáradságot ahhoz, hogy egy beszélgetés közben elejtsen egy olyan megjegyzést, hogy „ja, mellesleg a családom tele van pénzzel”. Ha korábban amiatt aggódtam, hogy Mrs. Taylor, talán azt gondolja, hogy nem vagyok elég jó a fiának, ez mostanra már betonbiztos tény lett.

Nem illettem ide. Egyáltalán. Még egy kicsit sem. Egy valaki nagyon kilógott itt a többiek közü l. Eś mindezek tetejébe, amikor kimentem a fü rdőszobából, Garrick tökéletesen nézett ki. Elegáns inget viselt nyakkendővel, amely sz ́nben passzolt vászonnadrágjához. Erőfesz ́tés nélkü l nézett ki előkelően. Velem ellentétben ő ideillett. Egy halk hang az agyamban azt kérdezte, hogy lehetséges, hogy mi ketten mégis illü nk egymáshoz. Megráztam a fejem, hogy kitiszt ́tsam a

gondolataim, majd Garrick hozzám lépett, és megcsókolta a homlokomat. – Csodásan nézel ki. Elmosolyodtam, de nem éreztem őszintének. – Köszönöm. Te is. – Minden rendben lesz. Ezt olyan sokszor mondta már, hogy többé nem jelentett semmit. Mint amikor sokszor egymás után ismételgetü nk egy szót, és egy idő múlva elveszti a jelentését, és idegenü l hangzik. – Akkor menjü nk! – javasoltam. Kezébe fogta az államat, és hozzám

́ azonban hajolt, hogy megcsókoljon. En hátrahajtottam a fejem. – Összerúzsozlak. – Nem érdekel, szerelmem. Ebben a pillanatban ebben az egész házban kizárólag egy dolog érdekel: te. A tartózkodásom semmivé lett, ő pedig leheletfinom csókot adott az ajkamra. Valahogy sikerü lt megúsznia, hogy rúzsos legyen. Összekulcsolta a kezü nket, aztán megcsókolta a kézfejemet is. Szerettem volna, ha megnyugtat ez a gesztus, de csak még idegesebb lettem

tőle, mert most még inkább arra gondoltam, vajon mit lát bennem. Együ tt lesétáltunk a lépcsőn, és visszatértü nk a pezsgőspoharak, méregdrága táskák és ruhák dzsungelébe, amelyek mellett az én megjelenésem szánalmasan egyszerű nek tű nt. Tipikusan az a környezet volt, ahol a maradék önbecsü lésemet is megkérdőjelezem, és most ott álltam a kellős közepén. Alig léptü nk néhányat a lépcsőtől, máris észrevett minket valaki. – Garrick! Annyira örü lök, hogy

látlak! Garrick elengedte a kezem, és egy hasonló korú férfit ü dvözölt. Sötét haja volt, amelyet tökéletesen fésü lt hátra, és öltönyt viselt. Ismét felteszem a kérdést, milyen világban szám ́t az öltöny hétköznapinak? – John, én is örü lök, hogy látlak. Ez itt a menyasszonyom, Bliss. John kissé oldalra fordult, és egy nő lépett mellé. Neki is sötét haja volt, amely tökéletes kontyba csavarva állt a tarkóján. Gondosan ü gyeltem rá, nehogy lesim ́tsam saját, rakoncátlan

tincseimet. – Nagyon örü lök, hogy megismerhetlek, Bliss. Ez itt a feleségem, Amy. Elmosolyodtam. – Örü lök, hogy megismerhettelek. Istenem, folyton ezt ismételgettem. A nő felnevetett. – Nem, én örü lök, hogy megismerhettelek. Valósz ́nű leg mondanom kellett volna még valamit, de semmi más nem jutott eszembe azon k ́vü l, hogy ragaszkodjam hozzá, hogy én örü lök a megismerkedésü nknek, ami olyan lett volna, mint egy nyavalyás huzavona. Eś

mivel nem is volt igaz, csendben maradtam. Néhány fájdalmas másodperc után Garrick hozzátette: – John és én együ tt jártunk iskolába. John bólintott, ám a mosolya erőltetettnek tű nt. – Nagyon tetszett, amikor az apád emlékeztetett rá, hogy osztályelső voltál. Még ennyi év után is visszaköszön, hogy állandóan második voltam mögötted. Garrick nevetett, és ismét összefű zte az ujjainkat. Az érintéséből tudtam, mennyire merev, habár az arcán semmi

sem látszott belőle. Talán nekem is ezt kellene tennem. Szerepet játszani. Kikapcsolni Blisst, és valaki mássá válni, valaki olyanná, aki tudja, mit kell mondani, és mit nem. Ha egy másik ember lennék, el tudnám kü lön ́teni a gondolataimat az aggodalmaimtól, és talán ép bőrrel átvészelném az éjszakát. Csak a sz ́npadon voltam magabiztos, és most nagyon rám fért volna egy kis magabiztosság. Ezért ezt tettem. Szerepet játszottam. – Szóval, John – fordultam hozzá. –

Mi csináltál, amióta Garrick és te utoljára találkoztatok? Mesélj nekü nk! – Nos – megcsókolta Amy kézfejét –, megnősü ltem. Legalább ebben megelőztelek. – Istenem, ez a fickó tényleg egy pöcs volt. Nem csoda, hogy Garrick olyan feszü lten viselkedett. – Most pedig szoftverfejlesztőként dolgozom. – Szoftverfejlesztő? Ez érdekes. Gondolom, sok kih ́vással találkozol a munkád során. – Ó, nem igazán. Ami azt illeti, kissé unalmas. Habár ahhoz képest, amit

Taylor csinál manapság, valósz ́nű leg ez agysebészet. Felnevettem, és minden egyes kacajnál arra gondoltam, milyen jó érzés lenne képen törölni. – Nos, néhányan nagyon szerencsések vagyunk, mert olyan munkát végzü nk, amit szeretü nk, és ami azért egyszerű , mert szeretjü k. Másoknak pedig, hogy is mondtad? Unalmas a munkája? De talán egy nap majd te is megszereted. Garrick lehajtotta a fejét, és köhögött egyet, amely gyanúsan inkább

nevetésnek hangzott. Aztán azt felelte: – Jó volt beszélni veletek, John, Amy. De most már jobb lesz, ha továbbmegyü nk, sok vendéget kell még ü dvözölnü nk. Miután néhány lépést távolodtunk, Garrick válla megrázkódott a nevetéstől. – Látom, hogy már nincs rám szü kséged, de nem tehetek róla. Hozzám jössz feleségü l? – Eléred, hogy az unalomig ismételjem azt a szót, hogy igen. – Dehogyis. Azt majd a

nászéjszakánkra tartogatom. Csodálatos módon alig pirultam el. Nagyon erősen kordában tartottam a reakcióimat. Körbesétáltunk a teremben, újabb régi osztálytársakkal és szomszédokkal beszélgettü nk. Voltak köztü k öregek, fiatalok, férfiak, nők, én pedig remekü l álltam a sarat. Nem voltam olyan elbű völő, mint Garrick, mivel az emberileg lehetetlen lett volna számomra. Meg a legtöbb ember számára. De azért én sem vallottam kudarcot. Figyeltem, ahogy a vendégek

arckifejezése megváltozik, mialatt beszélgetü nk. A kezdeti tartózkodásuk vagy vidámságuk (valósz ́nű leg a belépőm miatt) lassan mosolygássá és elfogadássá alakult át. Nagy levegőt vettem, és bü szke voltam magamra. Garrick megcsókolta az arcom, és azt mondta: – Csodálatos vagy. Látod? Nincs miért aggódnod. Elmosolyodtam, de keserű száj ́zzel. Jó volt... hogy képes vagyok eljátszani, hogy beleillek ebbe a közegbe, csak jó lett volna, ha ehhez nem kell valaki mássá

változnom. Ekkor – mintha megérezte volna a sebezhetőségem – Garrick anyja bukkant fel mellettü nk. Megcsókolta a fia arcát, aztán végignézett az öltözetén. – Jobb. Sokkal jobb. Egy pillanatra szemü gyre vette az én ruhámat is, de nem mondott semmit. – Minden rendben van? Láttam, hogy Mrs. Everhearttal beszélgetsz. Jól van? – Mikor nincs jól? – kérdezte Garrick. – Hány éves is most? Száz? Ja, igen. Bólintottam, mert rájöttem,

hogy kiről beszélnek. Az anyja megvonta a vállát. – Ki tudja? Nem lennék meglepve, ha túlélne engem is, csak azért, hogy bosszantsa azt a sok kapzsi gyermekét, akik majd' meghalnak az örökségéeŕ t. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam nem kimutatni, mennyire undor ́tónak találom ezt az egészet. Az idős hölgy, Margaretnek h ́vták, annyira kedves volt. Cade nagymamájára emlékeztetett, és arra az időszakra, amikor Cade a főiskolán bemutatott minket egymásnak. Mrs. Everheart

kedves volt, az viszont egyértelmű en látszott, hogy a felsz ́n alatt igazi tü zes személyiség. Szörnyű nek tartottam, hogy a saját gyermekei csak egy pénzeszsákot látnak benne. Az pedig még rosszabb volt, hogy Garrick anyja, sőt még maga Garrick sem háborodott fel a dolgon. Mrs. Taylor hozzám fordult, és hű vösen azt mondta: – Szóval, Bliss, mesélj magadról valamit! Nem volt nehéz kérés. De vajon őszintén válaszoljak? Vagy azt mondjam, amit hallani

akar?

7 Garrick

Bliss habozott, aztán szólásra nyitotta a száját, de azonnal félbeszak ́totta egy kiáltás. Valaki az én nevemet mondta. – Garrick! Fiam! Mindketten megfordultunk. Az apám másodszor is kiáltott, aztán intett, hogy menjek oda hozzá.

– Gyere ide egy percre! Felsóhajtottam. – Csak menj! – mondta Anya. – Tudod milyen, nem hagyja abba, am ́g meg nem teszed. – Megint belerángat valami ü zleti megbeszélésbe. Nem akarom kitenni magam ennek, és legfőképpen Blisst szeretném megk ́mélni tőle. – Akkor hagyd itt velem! Próbáltam nem rémü lt arcot vágni. – Ó, nem, Anya. Semmi baj. Bliss és én szeretnénk együ tt maradni, elvégre ez a mi eljegyzési partink. – Badarság.

Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni neki, ha egy kicsit elszakad tőled. Ha valamennyire is hasonl ́tasz az apádra, émely ́tően vidám lehetsz. – Valósz ́nű leg ez volt az egyik legkedvesebb dolog, amit valaha az apámról mondott. – Kü lönben is, ha csak egy hetet tölthetek a leendő menyemmel, minden egyes percet ki kell használnom. Úgy beszélt, mint egy idomár, aki be akart törni egy lovat, vagy mint egy rendőr, aki meg akar törni egy kihallgatandó tanút. Bliss arckifejezéséből ́télve az ember azt

gondolta volna, hogy k ́nvallatás vár rá, nem pedig egy beszélgetés az anyámmal. Belenéztem tágra ny ́lt szemébe, és nem akartam kettesben hagyni vele, de való igaz, hogy nagyon jól helyt állt, amióta lejöttü nk. Anya arcán eltökélt mosoly ragyogott, és már tudtam, hogy most nem nyerhetek. Őszintén szólva egyik szü lőmmel sem lehetett vitatkozni. Ha az apám azt akarta, hogy odamenjek hozzá beszélgetni, akkor meg kellett tennem. Ha pedig az anyám azt akarta, hogy Bliss ottmaradjon vele,

́ pen ezért végü l úgyis elérte a célját. Ep előre nem is mondtam meg nekik, hogy el akarom hagyni Londont. Isten látja lelkem, eleget veszekedtü nk ezer más dolog miatt. Ahogy idősebb lettem, mint egy ingaóra, minden tekintetben egyre távolabb sodródtam a szü leim nézeteitől és szokásaitól. Ezért már csak akkor mondtam meg nekik, hogy elmegyek, amikor az Egyesü lt Államokban voltam, és egy nyilvános telefonfü lkéből felh ́vtam őket. Az egyetem előtti utolsó év nagyon hamar eltelt. A dolgok sokkal

gyorsabban történtek, mint ahogy fel tudtam volna fogni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy sziklatömböt próbálnék visszatartani, hogy leguruljon a hegy tetejéről. Az életem az előre eltervezett ösvényen haladt, és úgy éreztem, mintha nem is élnék, csak reagálnék. Gyű löltem, és a költözésen k ́vü l nem tudtam más módszert, hogy véget vessek neki. Úgy legalább tiszta lappal indulhattam. Az apám ismét a nevemet kiáltotta, mire felsóhajtottam. – Hát jó. De nem fogok egész este

ü gyfelekkel, lehetséges ü zletfelekkel vagy bárki mással beszélgetni, akit éppen szóval tart. – Sietek – ́gértem Blissnek. Az arckifejezése ü res volt, ezért nem tudtam, mit érez, de általában piros arca most inkább sápadtnak tű nt. Megcsókoltam a homlokát, aztán ugyanezt tettem az anyámmal is. – Légy kedves hozzá! – dörmögtem. Anya felnevetett, ami vagy nagyon jó vagy nagyon rossz jel volt. Két perc. Két perc múlva visszajövök.

Adtam Blissnek még egy búcsúcsókot, aztán a világ legrosszabb vőlegényének érezve magam, otthagytam, hogy egyedü l harcoljon meg a cápával, miközben én szembenéztem az enyémmel. Odaléptem az apámhoz és a kis csoporthoz, akik körü lötte álltak, és amikor megszólaltam, legsz ́vesebben máris befejeztem volna a beszélgetést. – Igen, Apa? – Ó, nagyszerű ! Garrick, emlékszel Mr. Woodsra? Az ő vállalatánál végezted a nyári gyakorlatodat.

Talán reklámcég volt? Őszintén szólva nem emlékeztem. Apa olyan sok gyakorlatra kü ldött, hogy már kezdtek összemosódni. – Hát persze, Mr. Woods. Örü lök, hogy újra látom. Mr. Woods idős ember volt, a hatvanas vagy hetvenes éveiben járhatott. Nagy szemü veget viselt, a haja fehér volt. Amikor mosolygott, a szája körü li ráncok még mélyebbnek látszottak, és amikor kezet fogtam vele, láttam, hogy a bőre öreg és ráncos, mint a régi bőr.

́ is örü lök. Nagyon bájos a – En menyasszonyod. Elmosolyodtam. – Köszönöm. Nagyon szeretem, ő teszi érdekessé az életem. Harsányan felnevetett, mire a ráncok egy pillanatra mintha teljesen eltű ntek volna az arcáról. – Ugyanolyan talpraesett vagy, mint a h o g y emlékszem. Az édesapád folyamatosan beszámolt nekem az életedről az Államokban. Nagyon lenyű göző. Megálltam, hogy ne forgassam a szemem. Az apám kétségtelenü l

kisz ́nezte a tényeket olyannyira, hogy az elmondása szerint valósz ́nű leg én voltam a Harvardon a legfiatalabb kinevezett professzor, meg hasonló képtelenségek. ́ nem Megvontam a vállam. – En mondanám, hogy olyan lenyű göző. – Nem könnyen elégszel meg. Ez tetszik. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan az apádat is túlszárnyalod. Apa nevetett, majd úgy karolta át a nyakam, mintha birkóznánk. – De harc nélkü l nem adom meg magam. Az egész olyan hamis és erőltetett volt! Nem

tudtam, hogy mások is érzik-e vagy már annyira hozzászoktak, hogy észre sem veszik. A körü löttü nk álló férfiak és nők nevettek, én pedig megszokásból szintén követtem a példájukat. Nyolc év. Több mint nyolc éve költöztem el, de alig egy órán belü l ismét visszasü llyedtem abba az életst ́lusba, amit gyű löltem. Puccos partik, szép holmik, drága ruhák, és mindezt a hamisság olyan vastag rétege bor ́totta, amely elnyomott minden igazi

érzelmet. Most már biztosan eltelt két perc. Eś még ez is két perccel többnek tű nt, mint kellett volna. – Nagyon örü lök, hogy találkoztunk, Mr. Woods, de most vissza kell mennem a menyasszonyomhoz. – Biccentettem a körü löttü nk állóknak, majd azt mondtam. – Hölgyeim. Uraim. – Csak még egy szó, mielőtt elszaladsz, Garrick. Megtorpantam, és igyekeztem nem bosszús arcot vágni. – Igen, Mr. Woods?

A többiek fokozatosan elszéledtek, és végü l már csak az apám és a régi főnököm maradt. – Szerettem volna egy álláslehetőségről beszélni veled... Jézusom. Még egy napja sem voltam itt, máris elkezdődött. – Ó, uram, én... – Hallgass meg! Van egy PR állás, ami azt illeti, ugyanazon részlegen, ahol a gyakorlatodat végezted. Az elmúlt három évben legalább fél tucat ember fordult meg ebben a poz ́cióban. Mindegyikü k okos, de hiányzik belőlü k

az a kü lönleges képesség, amely vonzza az embereket, amitől az ü gyfelek felszabadultabbak lesznek. Nem olyanok, mint te vagy az apád. – Igyekeztem, hogy ne borzongjak meg azon, hogy éppen abban hasonl ́t az apámhoz, amiért a legjobban megvetettem. – Emlékszem, hogy a gyakorlatod során csodálatos munkát végeztél. Eś abból, amit az édesapád elmondott rólad, gyorsan alkalmazkodsz és tanulsz. – Elővett a zsebéből egy névjegyet, majd felém nyújtotta. – Csak gondolkozz rajta!

Aztán h ́vj fel, és megbeszéljü k. Nem árthat, ha fontolóra veszed az ajánlatomat. Ránéztem a névjegyre, de nem vettem el. – Nagyon kedves öntől, Mr. Woods, de Bliss és én nem tervezzü k, hogy Londonba költözü nk. – Az utolsó szavakat az apámnak szántam, próbáltam a lehető leghatározottabban kijelenteni anélkü l, hogy dü hösnek látszanék. Apa most először vágott közbe: – Talán mégis meg kellene

gondolnod, Garrick. Ez egy jó állás. Biztos voltam benne, hogy remek munkalehetőség. Mégsem volt véletlen egybeesés, hogy a felkérés éppen akkor érkezett, amikor az apám is jelen volt. Olyan volt, mint egy bábjátékos, húzogatta a szálakat, én azonban már régen elvágtam az enyémet. Mr. Woods hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy a tan ́tás után jelentős előrelépés lesz a fizetést tekintve, és az ideköltözéseteket is mi fedezzü k. Ha a tan ́táshoz képest előrelépés lett

volna, akkor három-négy fokozattal lenne jobb, mint amit jelenleg csináltam. Az egyetemi tan ́tás kényelmes munkája után nehéz volt újra visszaszoknom a részmunkaidős állásokhoz és a kis szerződésekhez. De azért elboldogultunk. Elvettem a névjegyet csak azért, hogy véget vessek ennek az orvtámadásnak, majd azt feleltem: – Még gondolkozom rajta. Őszintén szólva azonban elégedett vagyok azzal, ahol most vagyok. Eŕ eztem, hogy az apám engem néz,

én azonban nem pillantottam rá. Bólintottam Mr. Woods felé. – Örü lök, hogy újra láttam. Eś köszönöm, hogy eljött. Eŕ ezze jól magát! Ezután elfordultam, és zsebre tettem a névjegyet. Alig távolodtam el néhány lépésnyire, amikor az apám megáll ́tott, és az este folyamán először beszélt velem négyszemközt. Igazság szerint évek óta először. – Tudom, mit gondolsz, Garrick, de nem ártana, ha adnál egy esélyt ennek a munkának.

– Már van munkám, Apa. – Ami azt illeti, nem is egy. – De ez egy olyan állás, ami vezethet is valahová. Ha továbbra is azt csinálod, amit most, negyven éves korodban is egy étteremben fogsz felszolgálni, hogy megélj valahogy. Csakhogy akkor ez a lehetőség már nem lesz előtted. – Kösz a bizalmat, Apa. – Ne csináld ezt! Felnőtt vagy. Nincs szü kséged arra, hogy ott ü ljek a lelátón, tapsoljak, és hazudjak neked. Hamarosan megnősü lsz, új életet kezdesz. Fel kell nőnöd, és igazi munkát

vállalnod. Ahol igazi előnyök várnak rád. Ó, milyen ironikus, hogy éppen ő tartott előadást arról, hogy mi az igazi. – Köszönöm a beszélgetést, Apa, de most meg kell keresnem Anyát és Blisst. Megkerü ltem, aztán otthagytam, mielőtt még folytathatta volna a vitát. Már félúton jártam a teremben, amikor először néztem körü l. Bliss nem volt ott, ahol hagytam. Eś az anyám sem.

8 Bliss

Istenem, Garrick anyjának ü gyvédnek kellett volna mennie, nem könyvelőnek. Már a pillantása is olyan volt, mint egy horog a horgászboton, kihúzta belőlem az összes titkomat. Eś én voltam a szerencsétlen hal a zsinórra akadva, az a rozsdás fémhorog pedig feltépte a húsomat. Egy óra

kihallgatás után magzatpózba gömbölyödve fekü dnék, miközben felsorolnám gyermekkorom összes traumáját, kezdve azzal, hogy harmadik osztályban, az egyik szü netben Jimmy lehúzta a nadrágomat a csúszda tetején. – Eś kitű ztétek már az eskü vő időpontját? Majdnem megkértem, hogy válasszon nekü nk egy napot. – Nos... még nem döntöttü nk el semmit. De úgy gondoljuk, talán június. Vagy augusztus.

– Jövőre? Ó, az kivitelezhető. – Ami azt illeti, idén... asszonyom. – Idén? Hiszen az csak néhány hónapra van innen. – Tudom, de nem szeretnénk nagy felhajtást. Csak egy kis szertartást a közeli barátoknak és a családnak. – De addigra még egy évig sem lesztek jegyesek. Ez volt az a dolog, amit nem fogok elárulni. Teljes képtelenség, hogy egy évet várjak, hogy összeházasodjunk. Garrick és én annyit vártunk már egymásra, hogy egy életre elég volt. – Igen, de már több mint egy éve

leszü nk együ tt akkorra. – Dehogyis, hiszen... – Az anyja elhallgatott, összevonta a szemöldökét, és felemelte az egyik ujját. – Várjunk csak, több mint egy éve lesztek együ tt? Bólintottam, aztán rögtön azt k ́vántam, bárcsak ne tettem volna. Összehúzta a szemét, és olyan tekintettel nézett, amely inkább pörölykalapács volt, mint horog. ́ – En azt gondoltam, hogy Philadelphiában ismerkedtetek meg. Egy évvel ezelőtt Garrick még Texasban tan ́tott.

Nagyot nyeltem. Istenem, kérlek, add, hogy Garrick elmondta nekik, hogy ismerkedtü nk meg! Miután előadta Grahamnek azt a hegyi beszédet arról, hogy nem hazudunk, és nem szégyenkezü nk, feltételeztem, hogy legalább az alap dolgokat elárulta a családjának. Az anyja gyanakvó tekintetéből ́télve azonban teljesen egyértelmű volt, hogy nem. – Szóval Texasban ismerkedtetek meg? Próbáltam igennel válaszolni, de csak

valami hang jött ki a torkomon, és bólintottam. – Hány éves vagy, Bliss? Bárcsak narkolepsziás lettem volna! Akkor megmenekü lhettem volna a válaszadás elől, ugye? Úgy csináltam volna, mintha elájulnék. Vagy talán tényleg el is ájulhatnék. A hallgatásom elegendő volt ahhoz, hogy megerős ́tsem a sejtéseit, mert sarkon fordult, és elindult Garrick felé. Megkerü ltem, és útját álltam, majd felemeltem a kezem. – Mrs. Taylor, várjon! Nem

csináltunk semmi rosszat. Eskü szöm! – Ó, édesem. – A mosolya láttán kirázott a hideg. – Nem hinném, hogy te bármi rosszat csináltál volna. – Nem? – Úgy megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. – Nem, drágám. A fiam az, aki valami rosszat tett. Úgy összerándultam, mintha pofon ü tött volna. Már addig is sok kétségem volt Garrickkel kapcsolatban, amely az érkezésü nk idejére úgy tű nt, megsokszorozódott, de nem akartam még továbbiakkal növelni. Bátran

álltam az anyja előtt egyszerű , kiárus ́táson vásárolt ruhámban, és néztem szembe makulátlan, kétségtelenü l csillagászati összeget érő koktélruhájával. – Már megbocsásson, Mrs. Taylor, de téved. A fia szeret engem, én pedig szeretem őt. Mindketten felnőttek vagyunk, és akkor is azok voltunk, amikor megismerkedtü nk. Ha most felfújja ezt a dolgot, nemcsak a partit teszi tönkre, hanem valósz ́nű leg a már ́gy is ingatag kapcsolatát a fiával. Garrick huszonhat éves, majdnem

huszonhét. Karrierje és menyasszonya van, ön pedig nem fog csatát nyerni vele szemben, ha ismét gyerekként kezeli. Garrick felnőtt – ismételtem meg, habár ez is egy olyan szó volt, amelyet olyan sokszor mondtam, hogy már kezdte elvesz ́teni a jelentését. – Mindketten azok vagyunk. Nem szám ́t, hogy ismerkedtü nk meg. Vörös ajka egy vonallá keskenyedett, a tekintete pedig olyan metszővé vált, hogy képes lett volna kenyeret szeletelni. Valami furcsa hang tört föl a torkából, ami nem igazán nevetés volt,

sokkal inkább a meglepetés hangja. – Nocsak, úgy látszik, mégiscsak van gerinced. Hé, ez egy kétélű bók volt? Ezt a t ́pust már nagyon jól ismertem. Inkább neki hiányzott egy létfontosságú szerve... például a sz ́ve. Néhány pillanatig még nézett, majd lassan megfordult, és hátat ford ́tott Garricknek. – Két kérdésem van, Bliss. Ezek szerint lebeszéltem? Szent ég! – Igen, asszonyom? A körmeit egymáshoz kocogtatta, és másfelé nézett, amikor

megkérdezte: – Van kedved csü törtökön együ tt ebédelni velem? Annyira megdöbbentem, hogy majdnem félrenyeltem a nyálamat, amely teljesen tönkretette volna az iménti gerinces pillanatomat. Kényszer ́tettem magam, hogy ne csak azt hü mmögjem, „Aha”. – Ebédelni? Igen. Az nagyszerű lenne. – Remek. Eś még egy dolog. Hamarosan össze akartok házasodni? – Igen, asszonyom, ́gy van. – Terhes vagy? Elsápadtam, aztán határozottan rávágtam: – Nem! Egyáltalán nem. Nem

vagyok... nem vagyunk... Hirtelen elhallgattam. Teljesen. Elnémultam. É s ellenálltam a k ́sértésnek, hogy előkapjam a naptáramat. Ami mellesleg nem is volt nálam. Mert Philadelphiában hagytam. Halványan azonban emlékeztem, hogy feljegyeztem, hogy fogamzásgátló tablettát kell ́ratnom. Mennyi idővel azelőtt lehetett? ́ pen befejeztü k a Pán Pétert, és a Ep lehető legtöbb előadást zsúfoltuk egy hétbe, mert olyan siker volt. Elég zű rös időszak volt, és... a francba.

́ ... – En Becsuktam a szám, és feszü lten elmosolyodtam. Aztán megráztam a fejem, és azt válaszoltam: – Nem. Szó sincs róla. A fenébe. Miért olyan lyukas a memóriám? Na persze, ez történik, ha valaki több munkát végez egyszerre, és nap mint nap ugyanazt a darabot játssza, mert ́gy tényleg rohadt nehéz volt megkü lönböztetni egyik napot a másiktól. – Akkor jó. Most pedig visszaengedlek a fiamhoz – felelte.

Bólintottam, de gondolatban már több ezer kilométerre jártam. – Eś Bliss? Felemeltem a fejem, majd ismét belenéztem jéghideg szemébe. – Most már ne törj össze semmit, jó? – Rendben. – Feszü lten felnevettem. – Hát persze. Elsétált, cipősarka kopogott a márványpadlón. Megkönnyebbü lést kellett volna éreznem, hogy elmegy, valamint örömet, hogy Graham és Rowland odajönnek hozzám, hogy megnézzék, hogy vagyok, de egyiket sem éreztem.

Mert ha nem csalt az emlékezetem, késett a menstruációm. Eś rám tört a hányinger. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire dü hös vagy. Elég puhány lehetsz. Rowland és Graham a mosdó előtt vártak, amikor kijöttem. Nem tudtam, hogy meg akarom-e keresni Garricket vagy elkerü lni, sik ́tani, s ́rni, vagy hányni még egy kicsit. – Csak... le kell ü lnöm egy percre. – Akkor menjü nk be a szalonba! – javasolta Graham. Azt a rohadt! Naná,

hogy ebben a házban még egy kibaszott szalon is volt. A szü leim a felúj ́tott fü rdőszobájukkal bü szkélkedtek, ez a hely viszont gyakorlatilag palotának is beleillett volna. A szalon sokkal szebben nézett ki a valóságban, mint ahogy elképzeltem. Sokkal elegánsabb volt, mint az a Bü szkeség és bal ́télet korabeli szoba, amire szám ́tottam. Itt- ott emberek sétáltak, vagy a mennyezetig érő ablak és a drága fü ggöny közelében álldogáltak. Találtam egy ü res, krémsz ́nű kerevetet, és lerogytam rá.

Túlságosan kétségbe voltam esve ahhoz, hogy amiatt aggódjak, esetleg összepiszkolom. Lehet, hogy rosszul emlékeztem. Reméltem, hogy rosszul emlékeztem. Legutóbb azonban akkor volt meg, amikor a Pán Péter utolsó hetét zártuk. Ezért felejtettem el újabb tablettát venni, mert akkoriban nem állt fenn a terhesség valódi veszélye. Eś az mikor ́ is volt? Hat héttel ezelőtt? Talán öt? Igy is úgy is több, mint egy hónapja. Néha azonban a nőknek akkor is szokott késni, ha nem terhesek. Ez elő szokott

fordulni... ugye? Teljesen elképzelhető volt, hogy csak elhamarkodott következtetést vontam le. Vagy pedig valami mégis növekedett bennem. Istenem, ez tisztára úgy hangzott, mint egy sci-fi film. Mit tudtam én az anyaságról? Mit tudtam bármiről? Egy rakás szerencsétlenség voltam. Még a saját adóbevallásomat sem tudtam elkész ́teni, vagy túlélni egy eljegyzési a partit, felkapcsolni egy rohadt villanyt anélkü l, hogy ne törnék

össze valamit. Eś nekem kellene felnevelnem egy másik emberi lényt? A gyermekem olyan alkalmatlan lenne a társasági életre, hogy járni sem tudna, sem egész mondatokban beszélni, vagy más emberekkel kommunikálni. Egy remete gyereknek adnék életet. Lélegezz, Bliss! Lélegezz! A francba. Erről a gyermekjátékok jutottak es z em be, és megint rám tört a hányinger. Mi van, ha a gyerekem olyan lesz, mint Hamlet, a sátán macskája, és gyű lölni fog? A francba. A

francba! Legsz ́vesebben teli tü dőből ordibáltam volna, de valósz ́nű leg nem ez volt a megfelelő hely és idő hozzá. – Jól van? Kinyitottam a szemem, és egy magas, szőke nőt pillantottam meg, akinek a lába mellett az enyém szégyenkezve elbújhatott. Rövid, fekete, szű k ruhát viselt őrü lten szép, tü rkizsz ́nű , magas sarkú cipővel. Gyakorlatilag egy modell állt előttem, miközben én ziháltam, és próbáltam magamban tartani a gyomrom maradék

tartalmát. Köszönöm, világ. Nagyon rendes tőled. – Most nem alkalmas, Kayleigh – fordult hozzá Graham. – Történt valami? Csak nem szak ́tottak? Miért volt olyan reménykedő a hangja? Rowland válaszolt, mielőtt én megtehettem volna: – Nem, nem szak ́tottak, csak nem érzi jól magát. Majd később beszélü nk, Kayleigh. – Ó, jól van. Nos, akkor jobbulást! Gyű löltem, amikor az emberek ezt

mondták. Mintha varázsü tésre megcsinálhatnám. Vagy mintha én magam nem akarnám eléggé. De jól van, oké, kösz a tippet. A miután elment, Rowlandre néztem. – Ki volt ez? Rowland Grahamre pillantott, és talán Mrs. T a y l o r megfigyelőképessége rám is átragadhatott, mert furcsa érzésem támadt. – Csak nem egy ex-barátnő? – Öoö .̈ .. hmm... izé... Ez a nap akár be is fejezhetné, hogy folyton e g y r e rosszabb lesz. Bármikor. De

tényleg. – Miért h ́vták meg a szü lei egy régi barátnőjét? – Nos, Kayleigh a család egyik barátja. De úgy gondolom, hogy Eileen, Garrick anyja szándékosan akart bajt okozni, mert... nos, nem Kayleigh az egyetlen. – Tényleg? Hányan vannak? Rowland ismét Grahamre pillantott, engem pedig nem sok választott el attól, hogy megfojtsam. Ha terhes voltam, ráfoghattam a hormonokra. Nevezhettü k volna átmeneti elmezavarnak is. – Hányan vannak, Rowland?

Megvakarta a fejét. – Nos, nem számoltam. – Körü lbelü l? – Istenem, Eileen átadta neked a szuper erejét? – Rowland! – csattantam fel. – Nem tudom, t ́z. – T ́z? Garricknek t ́z ex-barátnője volt jelen. Garricknek t ́z barátnője volt, mielőtt főiskolára ment? Eś ezek csak azok, akik itt megjelentek. Képzelem, mennyivel többen lehettek a valóságban. Hé, univerzum? Szerintem most már tényleg elég ebből a tegyü k-mégnyomorultabbá-Blisst projektből. Nagyra értékelném.

Felálltam, hogy visszamenjek a mosdóba, amikor Garrick lépett a szobába. – Hát, itt vagy! Már aggódtam, hogy az anyám megölt, és elrejtette a holttestedet. Nem nevettem. – Jól vagy? – kérdezte. Bólogatni kezdtem, de Graham válaszolt helyettem: – Hányingere van. Eś lehet, hogy találkozott Kayleigh-vel. Rowlandnek pedig nagy a szája. – Jézusom! Bizonytalanul nyúlt felém, hogy

megérintse a vállam. – Egy egytől t ́zig terjedő skálán mennyire vagy dü hös? A halántékomra szor ́tottam a kezem, mert tompa lü ktetés kezdődött a fejemben. – Fáradt vagyok. – Ó, az jó – jegyezte meg Rowland. Hallottam egy tompa hangot, és úgy sejtettem, Graham vágta tarkón a barátját. Garrick összefű zte az ujjainkat, és megcsókolta a kézfejem. – Gyere, menjü nk fel, és fekü djü nk le! Még egy kicsit korán van, de majd

ráfogjuk az időeltolódásra. Senkinek sem fogunk hiányozni. Csak a t ́z ex-barátnőjének, akik vissza akarták szerezni. Igen, nagyon egyetértettem azzal, hogy korán lefekü djü nk. Elköszöntem Rowlandtől és Grahamtől, majd szerencsét k ́vántam Rowlandnek, hogy sikerü ljön felszedni az egyik exet. Ezután hagytam, hogy Garrick kivezessen a szalonból a lépcsőhöz, amely az étkezőből vezetett fel az emeletre. ́ pen amikor a lépcső aljához Ep

értü nk, az anyja észrevett minket. – Hova mentek? – Bliss nem érzi jól magát, és még egyikü nk sem állt át teljesen erre az új időre. Korán lefekszü nk. Úgy vélem, a többséggel már találkoztunk, akivel beszélgetnü nk kellett. Nem néztem az anyja szemébe. Túlságosan féltem, hogy azzal a furcsa Mardekár nézésével olvas a gondolataimban. – Ó, sajnálom. Előkész ́tettem Blissnek a vendégszobát. Garrick szorosabban markolta a

csomagunkat, kikerü lte az anyját, és fellépett az első lépcsőfokra. – Szó sem lehet róla, Anya. A bőröndje már az emeleten van, és nem vagyunk hozzászokva, hogy kü lön aludjunk. – Elsápadtam. Ha az én szü leimnek mondta volna ezt, egy puska csövével nézett volna farkasszemet. – Az én szobámban leszü nk. Ekkor rápillantottam az anyjára, aki mély lélegzetet vett, és szintén rám nézett. Annak ellenére, milyen pocsékul éreztem magam,

kiegyenes ́tettem a hátam, felvontam a szemöldököm, és reményeim szerint egy én megmondtam t ́pusú tekintetet vetettem rá. Reméltem, hogy nem az sugárzik helyette belőle, hogy hazudtam, és lehet, hogy mégis terhes vagyok. Követtem Garricket fel a lépcsőn, és közben még mindig próbáltam megemészteni a ma esti történteket. Elmondjam neki? Mi van, ha rosszul emlékszem? Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon. Inkább várok. Eś töröm a fejem, hogy

visszaemlékezzek. Talán elfelejtettem valamit, vagy rosszul emlékszem a napokra. Vagy akár vehetnék is egy tesztet. Igen. Ezt fogom tenni... hogy biztos legyek benne. Annyira szerettem volna már fogat mosni, hogy egy szót sem szóltam Garricknek, csak bevonultam a szomszédos fü rdőszobába. Eś talán még egyszer ellenőriztem, hogy az elmúlt t ́z percben esetleg nem jött-e meg. Néhány perc múlva Garrick kopogott az ajtón. Ki gondolta volna, hogy valaha

is azt akarom, hogy megjöjjön? Halkan és bizonytalanul kérdezte: – Jól vagy, szerelmem? – Igen, jól vagyok. Egy perc, és kimegyek. Mély levegőt vettem. Nem volt okom még pánikba esni. Azt mondtam Eileennek, hogy felnőtt vagyok, és nagyon jó érzés volt a sarkamra állni vele szemben. Kimondani, és tényleg komolyan is gondolni. Jelenleg mindennél fontosabb volt tehát, hogy úgy is viselkedjek. Mert ha... ha mégis terhes lennék, sokkal több forogna kockán, mint egy látogatás a szü leinél

és egy ostoba, törött váza. Holnap veszek egy terhességi tesztet. Az emberek folyton ezt csinálják. Eś szinte mindig negat ́v lesz az eredmény. Ma este ki kell vernem ezt a fejemből, és inkább pihennem. Ha tovább aggódom, attól csak újra rosszul leszek. A fü rdőszobaajtó nyikorgott, amikor kinyitottam, Garrick pedig megfordult. ́ pen Ep átöltözött, és egy pizsamanadrágot húzott fel a cs ́pőjére. Ha nem ez volt a tökéletes dolog, hogy elterelje a figyelmem, nem tudom, mi más lehetett volna.

9 Garrick

Bliss a fü rdőszobaajtóban állt, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Fogalmam sem volt, hogy alakult a beszélgetése az anyámmal, vagy hogy azután mi történt. Csak annyit tudtam, hogy hallgatag. Feltű nően hallgatag. Természetesen nem akartam, hogy beteg legyen, de reméltem, hogy csak

erről van szó. – Hogy érzed magad? Keresztbe fonta a karját a hasán, és azt felelte: – Jól. Azt hiszem, csak... hosszú volt ez a nap. Elfáradtam. De most már jól vagyok. – Eś az anyám? – Olyan, mint egy Disney filmben a gonosz. Felnevettem. Még ́gy betegen és kimerü lten is... elképesztő volt. – De azért jól ment? Egy k ́nosan hosszú pillanat után bólintott. – Azt hiszem. Egyetértésre jutottunk. – Ez baljó s latú a n hangzott. – Megh ́vott

ebédelni holnaputánra. Felszökött a szemöldököm. – Vagyis akkor több mint jól ment. Nagyon jól. Halvány mosoly jelent meg az arcán. Hogy is szólt az a tudományos elmélet? Minden hatásnak megvan a maga ellenhatása? Amikor megláttam a mosolyát, attól én is jobb kedvre derü ltem. Megkötötte a gondolataimat, kiegyensúlyozta az életem, visszaáll ́totta a középpontot, ha eltávolodtam tőle. Eś szü kségem volt erre... nagyon. Újra itt lenni... furcsa érzés volt. Folyton azon a vékony határon egyensúlyoztam, hogy

udvarias és kedves legyek, de mégse sü llyedjek vissza a régi életembe. – Ami pedig az exeidet illeti... Kellett nekem a régi életemre gondolni. – Az exeim? – Ó, igen. Rowland becslése szerint körü lbelü l t ́zen voltak jelen. A jó mindenedet, Row! Behunytam a szemem, és nagy nehezen megálltam, hogy lemenjek, és darabokra tépjem. – Biztos vagyok benne, hogy túlzott. Bliss a hasáról feljebb emelte karba tett kezét a mellkasára, és

́nycsiklandóan parancsolgatónak tű nt. Nem ugorhatnánk át ezt a részt, és folytathatnánk azzal, amit korábban terveztü nk? – Ilyen sok barátnőd volt Londonban? Törtem a fejem, milyen irányba terelhetném ezt a beszélgetést, hogy ne végződjön katasztrófával. – Nem mondanám, hogy a barátnő lenne a megfelelő szó. – Vagyis nem volt mind kapcsolat? Hát micsoda... szex? Elfintorodtam. Ezek szerint rögtön a

tárgyra tértü nk. Nem nagyon kedveltem, amikor ezt a merész oldalát velem szemben alkalmazta. – Bliss... amikor itt laktam, egy igazi pöcs voltam. Gyű löltél volna. A szü leim nem igazán jeleskedtek a gyermeknevelésben, adtak egy csomó pénzt, és hosszú pórázra engedtek, amit én, mint egy ostoba tinédzser, ki is használtam. Gyakran. Annyira más az életem most, hogy ha visszagondolok arra a régi énemre, mintha egy másik ember lettem volna. Eś más is voltam. Az, hogy elmentem Londonból, durva

ébresztő volt számomra, mert kikerü ltem a pénz, a hatalom és a hagyomány védelmező burkából. De jót tett, mert felnőttem. Találtam valamit, amit igazán szeretek, és ez elvezetett hozzád, akit igazán szeretek. Ha voltak is itt a múltamból lányok, észre sem vettem őket. Mert nem szám ́tanak. Ezen a helyen semmi sem szám ́t nekem, csak te. Egy pillanatra megharapta az alsó ajkát, és csak némán nézett. A szeme sarkában könny csillogott, aztán behunyta a szemét, és megrázta a fejét.

– Nem lehet haragudni rád. Ez viszont veszélyes precedenst teremt a kapcsolatunkban. Ez jó jel volt. Előre léptem egyet, és megfogtam a cs ́pőjét. – Tetszik nekem ez a precedens. A mellkasomra tette a kezét. – Tudom, hogy honnan örökölted. A sármodat. Az apád csatlakozhat hozzád és James Bondhoz, mint az egyik legsimább modorú angol. Nagyon kedvesen reagált arra a vázás dologra. Felnyögtem. – Igen, valóban sima modorú, de ne

engedd, hogy megtévesszen. Korántsem olyan rendes, mint amilyennek mutatja magát. Végigsim ́tott az állkapcsomon, és magához húzta az arcomat. – Ez mit jelent? Megráztam a fejem. – Emiatt nem kell aggódnod. Csak számára mások a prioritások, ez minden. Neki mindig is az ü zlet, a pénz és a társadalmi rang állt az első helyen. – Összekulcsoltam a kezem a tarkóján, és a hü velykujjammal az állát simogattam. – Lehet, hogy örököltem tőle néhány dolgot, de ezt nem. Nálam

mindig te leszel az első. Mindig is a családunk lesz a legfontosabb számomra. A tekintete kitágult, és ü vegessé vált, de nem tudtam mire vélni azt a pillantást. Talán valamit én mondtam, vagy csak valóban elfárasztotta ez a nap. – Furcsa, hogy a gyermekek végü l mennyire mások, mint a szü leik – tű nődött. – Furcsa, hogy milyen normális emberek lettü nk ahhoz képest, mennyire őrü ltek a szü leink.

́ Nagyot nyelt, és nevetett egyet. – Igy van. Eś ez hogy történhetett? A karomba vontam, az arcomat a feje tetejére hajtottam. A haja jó illatú volt és megnyugtató, mint a levendula. – Menjü nk ki holnap! Megmutatom neked a várost. Ki kell szabadulnom ebből a házból egy kicsit. – Igen, ez remekü l hangzik. Amúgy is el kell mennem a boltba. Valamit elfelejtettem. Megcsókoltam a homlokát. – Mit? Bármi is az, lehet, hogy nekü nk is van. Elhúzódott tőlem. – Ó, nem fontos. Csak

egy-két apróság. Odament a földön lévő bőröndjéhez, és lehajolt, hogy kivegye a pizsamáját. Mögé léptem. – Biztos vagy benne, hogy már nincs hányingered? – Igen, jól vagyok – vetette hátra a válla fölött. – Csak múló rosszullét volt. – Helyes. – A térde alá nyúltam, és a karomba emeltem. – Mert én nagyon is ébren vagyok még, de van egy ötletem, hogy mer ́tsem ki magam. Ledobta a ruhát, amit kivett a bőröndből, és átkarolta a vállamat. Apró szája csü csör ́tett. Ennél többre

nem is volt szü kségem. Nem szám ́tott, hogy odalent több száz ember volt, és hogy a szü leim házában voltunk. Ugyanúgy k ́vántam, mint mindig. Odaléptem az ágyhoz, mire tiltakozni kezdett: – Garrick! Odalent vendégek vannak. – Akik nem hallanak semmit, hacsak nem akarod hangosan kiáltani a nevem. Ami lehet, hogy mégiscsak megérné. Játékosan belebokszolt a vállamba, én pedig lefektettem az ágyra. – Mi van, ha az anyukád feljön hozzánk? Letérdeltem az ágy mellé, és

levettem a cipőjét. – Akkor újabb k ́nos pillanattal gazdagodik a repertoárunk. – Ez egyáltalán nem vicces, Garrick. Megcsókoltam a térde belső oldalát, és azt feleltem: – Szerinted én nevetek? Nagyot nyelt, a tekintete követte a kezem, amikor elindult. A ruhája sztreccs anyagú volt, ezért könnyedén lecsúsztattam a válláról a pántot. Erre lehullott a derekáig, és feltárta a felsőtestét. Csipkés, kék melltartót viselt, amely édes és ártatlan volt, és minden alkalommal a vesztemet okozta.

– Van fogalmad róla, milyen izgató arra gondolni, hogy a régi szobámban kaplak meg? –Megrázta a fejét, de kidugta a nyelvét, hogy megnedves ́tse az ajkát, és tudtam, hogy pontosan tisztában van vele, mire gondolok. – A tavalyi évre emlékeztet. – Milyen borzalmas volt mindig arra gondolnom, hogy a tan ́tványom, és hogy ez mennyire nem tudta megakadályozni az érzéseimet iránta. Ha lehetséges, ettől csak még jobban k ́vántam. – Minden órán legsz ́vesebben azt mondtam volna, hogy maradj ott,

miután mindenki elment. Még akkor is, ha odakint voltak a barátaid, és bármikor bejöhettek volna, másra sem vágytam, csak hogy hozzád érjek. Hogy meg ́zleljelek. Nagy, sötét szemmel nézett rám, és elakadt a lélegzete. Ismét megcsókoltam a térde belső oldalát, majd feljebb csúsztattam a kezem a combján a ruhája széléig. – Miért nem tetted? – kérdezte. – Mert nem lett volna tisztességes tőlem. Ezért be kellett érnem azzal, hogy csak elképzelem.

Hála istennek már nem kellett fantáziálnom róla. – Eś mit képzeltél el? Fölé hajoltam, és lefektettem az ágyra. Két oldalra kitette a karját, úgy nézett fel rám, tágra ny ́lt, félénk tekintettel. Ez a pillantás az első éjszakára emlékeztetett, amikor megismerkedtü nk, mire hirtelen minden vér lefelé tódult bennem, és elhomályosult a látásom. A ruhája alá csúsztattam a kezem, és azt feleltem: – Nagyon sok mindent. Arra gondoltam, hogy a falnál állva, a

fü ggöny mögött csináljuk. – Behunyta a szemét, és megmarkolta a takarót. – Elképzeltem, hogy abban a szoknyában vagy, amiben az első napon jöttél iskolába, és hogy a lábad a derekam köré kulcsolod. Beleakasztottam az ujjam a bugyijába, és lehúztam csodálatos lábán. – A nézőtér minden egyes székén szeretkezni akartam veled. – Erre halkan felnyögött, és megpróbált felü lni, de a hasára tettem a kezem, és nem engedtem. – Minden egyes széken

akartam csinálni, hogy bárhová is ü lsz abban a sz ́nházban, mindig rám gondolj. – Ez a nélkü l is úgy volt. Elmosolyodtam. – Jó tudni. Megfogta a kezem, amely a hasán nyugodott, és e g y pillanatra erősen magához szor ́totta. Aztán halkan, vékony hangon azt mondta: – Annyira szeretlek! Felemelkedtem, és fölé hajoltam, hogy lássam az arcát. Néhányszor pislogott, és nem értettem az arckifejezését. Szomorú volt, boldog és

zavart. Ilyen reakciót még soha nem láttam tőle az ágyban. Nem tudtam, mi folyik itt, de éreztem, hogy rémü let kel életre a bőröm alatt, a torkomban, a tü dőmben. – Biztos, hogy jól vagy? Megrázta a fejét, és eltű nt az arcáról az a furcsa kifejezés. Aztán elmosolyodott. – Igen... csak a jövőre gondoltam. A sz ́vem megdobbant, és közben próbáltam nem megmagyarázni a szomorúságot és a félelmet, amit a szemében láttam. Nem feltétlenü l

jelentette azt, hogy kételyek gyötrik. Ezer más dolgot is jelenthetett, de ha megfeszü ltem sem jutott eszembe semmilyen más lehetőség. Csókot leheltem az ajkára, és azt feleltem: – Az igaz, hogy azt ́gértem, örökre együ tt leszü nk. Ez elég hosszú jövő. Bólintott, és egy hosszú pillanat múlva már ő is mosolygott. – Sajnálom, de mi lenne, ha most csak... aludnánk? Tudom, hogy azt mondtam, jól vagyok, mégsem érzem magam teljesen rendben.

Mély lélegzetet vettem, és próbáltam nem túl sokat belemagyarázni a dolog mögé. Beteg volt. Nem kellett, hogy bármi rosszat jelentsen. De a francba, már nem tudtam másra gondolni. Amilyen nyugodtan csak tudtam, megsimogattam a haját, és megcsókoltam a homlokát. – Hát persze. Hozzak valamit? Vizet? Gyógyszert? Nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Azt hiszem... csak alvásra van szü kségem. Bólintottam. – Rendben. Felhajtottam a takarót, ő pedig

bebújt alá, a ruhája még mindig félig a derekán volt. Vettem egy mély levegőt, ám ettől sem csökkent a nyomás a nadrágomban és a fejemben. Még egyszer megcsókoltam. – Szeretlek – mondtam. Lassan és tagoltan. Szerettem volna, ha eljut a tudatáig, és áthatol azon a falon, bármi ́ zajlott is éppen a fejében. – Aludj! En megyek, és lezuhanyozom. – Ne haragudj rám! – mondta megint, miközben elmentem. – Nem kell mentegetőznöd, szerelmem.

Hacsak nem valami más miatt kért bocsánatot, amit nem mondott ki. – Majd kárpótollak – válaszolta. – Ez sem szü kséges, habár jólesik hallani. Felhúzta a nyakáig a takarót, elhelyezkedett a párnán, én pedig lekapcsoltam a villanyt, és azt mondtam: – Jó éjszakát, Bliss! Aztán egy hideg zuhannyal véget vetettem az aznapi hullámvasútnak, de még ́gy is túl sok dolog maradt, ami miatt aggódtam. – Várj, várj! Csak még egyet! – Bliss, a gyerekek várnak. Eś valósz ́nű leg

gyű löltek is minket, de a n n y i r a örü ltem, hogy ismét mosolyogni látom, hogy nem érdekelt. – Ja, igen, de ők még csak most jöttek. A legtöbbjü k nem is élt, amikor én először olvastam a Harry Pottert. A hátam mögött álló kanadai családhoz fordultam, és ́gy szóltam: – Nagyon sajnálom. Ez lesz az utolsó, ́gérem. – Aztán csináltam Blissről még egy fotót, miközben úgy tett, mintha megpróbálná áttolni a falon a poggyászkocsit a 9 3/4 vágány mellett a King's Cross vasútállomáson.

Egy kisfiú kiöltötte rá a nyelvét, amikor elmentü nk. Még időben elhúztam Blisst, mielőtt ő is ugyanezt tehette volna. – Az a gyerek jobban teszi, ha vigyáz magára, mert vérszomjas Mardekár vagyok. Mosolyogva megráztam a fejem. – Szerelmem, meg kell kérjelek, hogy fogd vissza egy kicsit az őrü ltségedet. – Igazad van. Reálisan nézve inkább Hollóhát vagyok. Nevettem. Még akkor is, ha nem mindig értettem, szerettem.

Valósz ́nű leg azért, mert nem értettem. Bliss tudta milyen, és nem volt hajlandó változtatni magán. Még a kedvemért sem. Halkan kuncogtam. – Mi olyan vicces? – Csak elképzeltelek a gyerekeink között. Valósz ́nű leg össze fogsz veszni velü k azon, hogy ki játsszon a játékokkal. Nem is vettem észre, hogy megállt, am ́g be nem fordultam a sarkon, és már nem volt mellettem. Hátranéztem, ő pedig még mindig néhány lépéssel

mögöttem állt. – Csak vicceltem, szerelmem. Keresztbefonta a karját a derekán, és megvonta a vállát. – Tudom. – Akkor miért vagy úgy halálra rémü lve? – Csak nem gondoltam volna, hogy ilyeneken töröd a fejed. Ó, istenem! Már csak az hiányzott ezen a feszü ltséggel teli utazáson, hogy elijesszem a gyerektémával. Pláne akkor, amikor úgy tű nt, megint ugyanolyan, mint régen. Hogy én milyen ostoba tudok lenni néha!

Átfogtam a vállát, és azt mondtam: – Bármilyen gondolatok kavarognak is a fejedben, hagyd abba! Még sok mindent kell megmutatnom a városból, és csak viccelni akartam. – Jól van. Mi a következő? – Nos, a Globe sz ́nházat már láttuk. Eŕ eztem, hogy ellazul mellettem, miközben sét ál unk, aztán azt mondta: – Úgy érted, a Globe másolatát? – Elég jó másolatát. Már láttuk a Big Bent, a Parlamentet, a Towert. Mit szólnál a London Eye-hoz? – kérdeztem.

– Az a hatalmas kerék? – Bólintottam. – Jó, menjü nk oda! Ez az egyetlen nap is, miközben megmutattam Blissnek a régi városomat, elég volt ahhoz, hogy elű zze az előző esti gondokat, és eloszlassa néhány aggodalmamat. Valósz ́nű leg tényleg csak alvásra volt szü ksége, mert ma reggel ugyanolyan tökéletes volt, mint máskor. – Megállhatnánk először egy boltnál? – kérdezte. – Egy drogériánál? Csak szeretnék venni valamit, ha esetleg megint rosszul lennék.

– Hát persze. – Megcsókoltam a halántékát, aztán elindultunk a metróhoz, amely átvitt minket a város másik oldalára.

10 Bliss

Megálltunk egy kis drogériánál, amely alig volt nagyobb, mint egy vegyesbolt. Árultak benne élelmiszert, piperecikkeket meg sok minden egyéb dolgot, engem azonban a gyógyszerrészleg érdekelt a legjobban. – Hoznál nekem egy ü d ́tőt? – ́ addig hátraszaladok a kérdeztem. – En

gyógyszerekhez, és veszek valamit. Aztán majd elöl találkozunk. Nem vártam meg, hogy beleegyezzen, azonnal megfordultam és elindultam. Lassan lépkedtem a gyógyszerek felé, és közben hátrapillantottam, hogy megnézzem, mikor nem néz már. Amikor ő is megfordult, megszaporáztam a lépteim, és szabályosan szaladtam a terhességi tesztek polca felé. Három próbálkozás után találtam meg a megfelelő részt, aztán pedig csak bámultam a készletre.

Mi a francért kell olyan soknak lennie? Volt ott márkás, kevésbé márkás, digitális, rúd alakú, csésze alakú, egy vonalas, két vonalas, pluszjellel és az apokalipszis jelével. Ó, istenem, miért volt ez olyan rémisztő? Talán vennem kellene mindegyikből egyet. Aztán megnéztem az árakat. Hah... valósz ́nű leg egyelőre egy is megteszi. Levettem a polcról egy rúd alakút, amelyen pluszjel volt, és hátraszaladtam a gyógyszerrészleg

pénztárához. Egy szemü veges indiai srác gépelt valamit a szám ́tógépen. – Elnézést? – Erre felnézett. – Fizethetnék itt? – Nem, hölgyem. A pénztár ott van elöl. Szuper. Felkaptam még néhány dolgot. Ibuprofent, naptejet és egy doboz tampont (adná az ég). Mindent a kezemben tartottam, a terhességi tesztet pedig az aljára rejtettem. Ezután mentem előre Garrickhez. Ott állt egy doboz kólát szorongatva, és mosolygott. Olyan tökéletes volt, hogy istenem, legsz ́vesebben

elmondtam volna neki. Az a megjegyzése azonban a gyerekekről teljesen összezavarta a fejem. Gondoltam rá, hogy akkor elmondom neki, de annyira ragaszkodott hozzá, hogy csak viccelt, hogy elkezdtem aggódni, és féltem, hogy talán kiakadna. Úgy értem, miért is ne tenné? Csak egy éve voltunk együ tt, és éppen össze akartunk házasodni. A lakásunknál még néhány börtöncella is otthonosabb volt. Megvártam, hogy ránk kerü ljön a sor a pénztárnál, aztán odafordultam

hozzá, és azt mondtam: – Ó, drágám, sajnálom, lennél sz ́ves kicserélni ezt a kólát inkább v ́zre? Vagy talán gyü mölcslére? Azt hiszem, az jobb lenne a gyomromnak. Mihelyt elment, letettem a kezemből dolgokat a futószalagra, és a terhességi tesztet a pénztáros kezébe nyomtam. – Lennél sz ́ves ezt beü tni először? A pénztáros lány szőke volt, és nem sokkal idősebb tizenhat évesnél. Nevetett. Szabályosan kinevetett. – Nézd, tudom, hogy őrü ltség, de kérlek! Csak csináld gyorsan!

Megvonta a vállát, és azt felelte: – Előbb vagy utóbb úgyis észre fogja venni. Egyáltalán nem volt szü kségem erre a megjegyzésre jelenleg. Áthúzta a tesztet a vonalkód leolvasó előtt, én p e d i g villámgyorsan a táskámba rejtettem. Garrick épp ekkor jelent meg a sarkon. Letette a vizet a futószalagra, aztán megnézte, hogy miket vettem. – Azt hittem, gyógyszerért jöttü nk? Elnézést, te pimasz pénztáros lány, kölcsönkérhetném egy percre a pénztárgépedet, hogy belefejeljek? Felkaptam az Ibuprofen dobozát és

megráztam. – Sokszor fáj a fejem, és azt hiszem, az okozta a hányingert. A lány kuncogott, amikor azt mondtam, hányinger. Valósz ́nű leg nem sok jót jelentett jövendőbeli anyaságomra nézve, hogy kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni annak a csitrinek. Garrick megfogta a szatyrot, miközben fizettem, és a kezében tartva kivitte. A járdán ́gy szólt: – Megmondhattad volna. Nem vagyok olyan naiv.

Félrenyeltem a vizet, amit éppen akkor bontottam fel, és azt kérdeztem: – Micsodát? Felemelte a félig átlátszó nejlonszatyrot, amelyen keresztü l átsejlett a tampon doboza. – Ezt. A fájdalomcsillap ́tót. Megmondhattad volna, hogy megjött a mensesed. Csak én kerü lhettem abba a megalázó helyzetbe, hogy a barátommal a nem létező menstruációmról beszéljek. – Ó, nem. Nem, csak... – Totálisan semmi nem jutott az eszembe. – Csak

akciós volt. Felvonta a szemöldökét. – Ezért úgy döntöttél, hogy most veszed meg? Azt hiszem, a jövőben pantomimmű vész leszek. Mivel ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzam, hogy hü lyeségeket beszéljek. Kikaptam a kezéből a szatyrot, és belegyömöszöltem hatalmas táskámba. – Milyen közel vagyunk ahhoz a kerék izéhez? – kérdeztem. Befordultunk a sarkon, és felmutatott egy hatalmas óriáskerékre.

– Nagyon közel. Örü ltem, hogy témát váltottunk, és elégedetten hallgattam, miközben elmesélte, hogy a London Eye-t akkor ép ́tették, amikor ő még iskolába járt, és hogy szilveszterkor tű zijátékot lőnek fel róla. Elmagyarázta, hogy úgy kell beszállnunk az egyik kapszulába, hogy közben mozog a kerék, bár nagyon lassan. Egy ideig sorban állva vártunk, de mivel hétköznap volt, nem tartott sokáig. Kézen fogva a sor elejére léptü nk, és mi voltunk az elsők, akik a

következő kapszulába kerü ltek. Tizenöt másik ember szállt be velü nk. Mi odaálltunk az ablakhoz, ahonnan jó kilátás ny ́lt a városra, miközben a kerék lassan elindult felfelé. Garrick elmondta, hogy egy körbefordulás körü lbelü l harminc ́ a korlátot fogtam, ő percig tart. En pedig a derekamat átölelve engem. Az enyémhez szor ́totta az arcát, és ́gy együ tt néztü k a várost, amint egyre kisebb lett, mi pedig egyre magasabbra emelkedtü nk az ég felé. A Temze lassan hömpölygött

alattunk, épü lettornyok és felhőkarcolók törtek a tiszta, kék ég felé, az emberek pedig messziről apró hangyáknak tű ntek. Innen fentről annyira kicsik voltak, és olyan sok volt belőlü k. Egyesek a kerékre vártak, hogy felszálljanak, mások a forgalmas utcán siettek. Elképzeltem, hogy mindegyikü k a saját gondolatába temetkezik, az álmain gondolkozik, szerelmes lesz, és olyan h ́rt kap, amely az egész életét megváltoztatja. Az életben nagyon könnyű csőlátást kialak ́tani, azt képzelni, hogy az egész

világ csak egy forgatási helysz ́n, és csak a mi történetü nk a fontos, csupán annyi szám ́t, amit a szemü nkkel látunk, az agyunkkal gondolunk, és a sz ́vü nkkel érzü nk. A világ azonban sokkal nagyobb ennél. Az élet is sokkal nagyobb. Néha nem értem, hogy képes ennyi mindent, ennyi embert és ennyi reményt magában tartani. Legalább ilyen elképzelhetetlen volt arra gondolnom, hogy abban a percben talán egy új élet alakult ki bennem. Nem értettem, hogy én is hogy vagyok képes ezt magamban tartani,

hogy lehet, hogy egy másik ember ennyire tőlem fü gg. Az életem kamerája beszű kü lt. Persze, benne volt Garrick is, de mindketten a saját karrierü nkre koncentráltunk, a saját életü nket ép ́tettü k. Egy kisbaba azonban mindent megváltoztatna számunkra. A kameránknak újra meg kellene találnia a fókuszt, és már nem csak mi ketten léteznénk többé. Eŕ eztem Garrick kezének melegét a hasamon a pólón keresztü l is, és arra gondoltam... a felelősség nem kizárólag az enyém lesz. Igen persze, Garrick férfi

volt, és a legtöbb férfi retteg az elkötelezettségtől, a kisbabáktól és az ilyen dolgoktól. Ő azonban más volt. Olyan férfi, aki zokszó nélkü l fogja a tamponomat, aki nem mérges, ha közvetlenü l a szex előtt áll ́tom le, és aki minden furcsaságom és problémám ellenére is szeret és becsü l. Megszak ́totta a gondolataimat azzal, hogy kimutatott az ablakon. – Ott voltunk ma reggel. Az az a templom, amelyik mellett elsétáltunk. Eś arra van a szü leim háza. Ott láthatod az általános iskolát, ahová jártam.

Graham és én szinte mindennap bajba kerü ltü nk. A szü leim azzal fenyegetőztek, hogy bentlakásos iskolába kü ldenek. A világ történelmében talán ez volt a legrosszabb témaváltás, de ekkor hátranéztem a vállam fölött, és kiböktem: – Vettem egy terhességi tesztet. – Tessék? – Nem úgy mondta, mint aki megdöbbent vagy halálra rémü lt. Sokkal inkább, mint aki nem hallotta, mit mondtam. Ezért folytattam:

– A drogériában. Azért viselkedtem olyan furcsán, és kü ldtelek el innivalót venni, mert terhességi tesztet vettem, de féltem elmondani neked. Erre már reagált. A kezét leengedte a hasamról, és mellém lépett a korláthoz. A tekintete az arcomat kutatta, én pedig azt gondoltam, hogy ez a hallgatás meg fog ölni: a légcsövemet aranyos kis masniba köti, és megfulladok. – Mondj valamit! Kinyitotta a száját, de hosszú másodpercekig semmi nem jött ki rajta,

aztán azt kérdezte: – Terhes vagy? Oké, helyesb ́tek. Mondjon valami olyat, amiből megtudom, mit érez. – Nem tudom. Késik. Azt hiszem. Lehet, hogy nincs is semmi. – De az is lehet, hogy van. A francba, miért nem tudok a sorok között olvasni? – Igen, lehet. Mert... nos... elfelejtettem fel ́ratni az újabb adagot. Mármint a tablettát. Összejöttek a dolgok, és kiment a fejemből. Ez még nekem is nagyon új, és... – Miért nem mondtad el?

Eskü szöm, megőrü lök, ha nem ad valami határozott állásfoglalást hamarosan. Felsóhajtottam, és ́ p ekkor értü k el kinéztem a városra. Ep a kör legmagasabb pontját, és a kapszulából csodálatos panoráma ny ́lt a városra. Megmarkoltam a korlátot, amely távol tartotta az embereket az ü vegtől, és azt mondtam: – Féltem. A gondolat, hogy gyermekem lesz, félelmetes. Néha még én is félig gyereknek érzem magam. Eś mindkettőnknek sok munkája van, a lakásunk kicsi, és egy hatalmas, néha

veszélyes városban élü nk, amely máris szinte túl drága számunkra. Azonk ́vü l, igazából még nem is beszéltü nk a gyermekvállalásról. Amikor mégis megeml ́tjü k, mindig egy távoli, homályos jövőben képzeljü k el. Eś nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá. Ezért inkább meg akartam várni, hogy biztos legyek benne. Vagy am ́g hazaérü nk, és megnézem a naptáramat. – De? A lélegzetem túl hangos volt a fü lemben, szinte megsü ketü ltem tőle. – De nem akartam egyedü l félni.

Két tenyerébe fogta az arcom, és a homlokunkat egymáshoz érintette. Elakadt a lélegzetem. – Soha nem kell egyedü l félned – mondta. Zokogás tört föl a torkomból, és erősen magamhoz öleltem. Az egyik kezét lecsúsztatta a derekamra, a hü velykujjával a hasamat simogatta. – Gondolod... érzed, hogy az vagy? Megvontam a vállam. – Nem tudom megmondani. Kimerü lt vagyok, d e lehet, hogy csak az időeltolódás miatt. Kavarognak az érzelmeim, de

lehet, hogy csak azért, mert a társasági életre alkalmatlan béna vagyok, aki drága vázákat tör szét első benyomásként. Eś igaz, hogy tegnap rosszul lettem, de csak egyszer, és az is lehet, hogy a fáradtságtól és a feszü ltségtől. Bólintott, majd ezúttal a pólóm alá csúsztatta a kezét, és megérintette a hasam. – Ha az vagyok... – Akkor minden rendben lesz. Amiket elmondtál, mind igaz, de akkor is rendben lesz. Kivételes anya leszel, és

mindketten megteszü nk mindent, amit tudunk, hogy gondját viseljü k a gyermekü nknek. – Elmosolyodott és megrázta a fejét. – A mi gyermekü nk. Hű ha! Ez zavart tegnap? Bólintottam, mire megkönnyebbü lten kifújta a levegőt. Ez jó jel volt, nem? – Ez azt jelenti, hogy nem haragszol? – A sz ́vem kihagyott egy ü temet. – Ez azt jelenti, hogy szeretlek, feleségü l akarlak venni, és azt akarom, hogy te légy a gyermekeim anyja. Nem szám ́t, milyen sorrendben történik.

A mellkasára fektettem a fejem, és hirtelen úgy éreztem, túl nehéz a testem. A karja a hátamra siklott, magához húzott, am ́g a hasam az övéhez nem préselődött. Hagytam, hogy ő tartsa a súlyom egy részét, és azt mondtam: – Valóban megvan az a szokásunk, hogy felbor ́tjuk a sorrendet. – A világ elég meglepetéssel szolgált már nekü nk, de mindegyikről kiderü lt, hogy jobb, mint az előző. Nincs kétségem afelől, hogy most is ez lesz a helyzet.

Felemelte a fejem és megcsókolt. Az utazás hátralevő részében már nem figyeltü nk a kilátásra, csak egymásra, és mire újra leérkeztü nk a földre, egy kis részem kezdett abban reménykedni, hogy talán pluszjelet fogok majd látni.

11 Garrick

– Köszönöm, hogy időt szak ́tott rám, Mr. Woods. Nagyra értékelem, hogy fogadott. – A férfi felállt a hatalmas, fekete ́róasztal mögött, majd megkerü lte, és kezet fogott velem. – Ugyan, kérlek! Tayloréknak bármit. Örü lök, hogy úgy döntöttél, fontolóra veszed az ajánlatomat. H ́vj fel, miután

megbeszélted a menyasszonyoddal! – Igen, uram. Ma este beszélek vele. – Nagyszerű . Úgy vélem, igazán illetek egymáshoz, Garrick. – Köszönöm, uram. Holnap felh ́vom. A gyomrom görcsben állt, amikor beléptem a liftbe, és lementem a harminchetedik emeletről a földszintre. Valójában előző nap kezdődött, amikor felh ́vtam, hogy időpontot kérjek az állásinterjúra, most viszont már úgy éreztem, mintha az egész középső részemet görcsbe rántotta volna. Lehet, hogy igazából már az

óriáskeréken elkezdődött, vagy akkor, amikor Bliss megcsinálta az első tesztet, ami negat ́v lett. Akkor majdnem lemondtam az időpontot, a terhességi teszt dobozán azonban az állt, hogy végezzü nk el újabb vizsgálatot is, ezért elmentem, és vettem egy másikat. Ami pozit ́v lett. Bliss még kettőt megcsinált ma reggel, mindkettő negat ́v eredményt mutatott, és végü l úgy döntöttü nk, hogy túl korai még az idő a vizsgálathoz. Pontosan nem tudta,

hány napot késik a menstruációja, de szám ́tásai szerint csak néhányat, az Interneten pedig minden cikk azt javasolta, hogy egy héttel később is végezzü nk vizsgálatot. Ezért úgy gondoltuk, hogy várunk. Úgy tű nt, a várakozás lett a kapcsolatunk állandó jellemzője. De akár terhes volt, akár nem, a tényeken nem változtatott. Feleségü l fogom venni, és ugyanúgy nem volt pénzü k egy gyermekre, mint ahogy nagy eskü vőre vagy nászútra sem. Eś egyikü nknek sem volt

egészségbiztos ́tása. ́ imádtam a sz ́nészetet, de ha azt En választom ahelyett, hogy a családomról gondoskodjak, mennyiben kü lönbözök az apámtól? Amikor Bliss és én találkoztunk az ü res sz ́npadon az után a Bü szkeség és bal ́télet előadás után, és fél térdre ereszkedtem, minden megváltozott. Neki kell a legfontosabbnak lenni az életemben, és az volt a dolgom, hogy gondoskodjam róla. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Londonban kell állást vállalnom, ha ezzel több pénzt keresek.

Meglehet, hogy ez az apám világában volt, amelynek soha többé nem akartam a része lenni, de tudtam, még ha k ́vü lről úgy is tű nik, hogy olyan lettem, mint ő, valójában akkor is kü lönbözni fogok tőle. Londonban még jobb sz ́nházak voltak, mint Philadelphiában, ezért Bliss tovább dolgozhatna itt, én pedig eleget keresnék, hogy ne kelljen másik munkát vállalnia. Csak annyi lenne a dolga, hogy meghallgatásokra jár. Eś ... én pedig majd a nézőtérről nézném őt, amivel be kell érnem. Úgy fedeztem fel

a sz ́nészet iránti tehetségemet, hogy teljesen természetesen jött számomra a sz ́nlelés. A gyerekkorom másról sem szólt. De akkor szerettem bele a sz ́nházba, amikor rájöttem, hogy ez a fajta sz ́nlelés ugyanakkor valami igazságot is mond. Fájni fog, hogy mindezt magam mögött kell hagynom, valamint azt az érzést, hogy valami nagyobb, valami nagyszerű bb része vagyok. Meg kell tanulnom átélni ugyanezt a közönség soraiban ü lve is. Kü lönben is... az, hogy feleségü l

veszem Blisst és családot alap ́tok, az volt az életemben a nagyobb dolog. A cég fizetni fogja az átköltözésü nket és az egészségbiztos ́tásunkat. Akár útban volt a baba, akár nem... ezt tű nt az okos döntésnek. A helyes döntésnek. Miközben a metrókocsi ringatott visszafelé Kensingtonba, ezeket az okokat ismételgettem magamban. Bliss az anyámmal ebédelt a városban, de körü lbelü l egy időben fogunk hazaérni. Nagyon összeszedettnek kell lennem, amikor elmondom neki a h ́rt. Nem tudtam, hogy fog reagálni arra a

gondolatra, hogy el kell hagynunk az Államokat. Látszott rajta, mennyire örü l, hogy Londonba jövü nk, de idelátogatni és itt élni, két kü lönböző dolog volt. Habár annak ellenére, milyen nehézkesen ind ́tott, igazán jól magára talált. Az átmenet szinte teljesen zökkenőmentes volt. Sokkal jobb, mint amire szám ́tottam. Nem lesz semmi baj. Ez a dolog mindent meg fog oldani. Eś Bliss sem aggódik majd a terhesség miatt, mert ez az állás mindenről gondoskodik. Néhány év múlva pedig talán találok

egy hasonló jó lehetőséget az Egyesü lt Államokban, ha esetleg vissza akarna menni. Amikor hazaértem a szü leim házába, anya és Bliss még nem voltak otthon, de meglepő módon az apámmal futottam össze az ajtóban. – Ó, Garrick, örü lök, hogy elkaptalak. Csak hazaugrottam az ebédszü netben, hogy elvigyek néhány dolgot. Hogy ment az interjú? ́ nem Hát persze, hogy tudott róla. En szóltam róla senkinek, de valósz ́nű leg Mr. Woods elárulta. – Jól. Ma este fogok Bliss-szel

beszélni. Bólintott, majd elővette a BlackBerryjét a zsebéből, mert megrezzent. – Helyes. – Egy ü zenetet kezdett bepötyögni rajta, és lehajtott fejjel hozzátette. – Helyes döntést hozol, Garrick. Okos döntést. A gyomromban még keményebb lett a görcs, amikor szó szerint ugyanazt mondta, amit én is magamnak. Nem olyan voltam, mint az apám. Kü lönböztem tőle. Ez egész más helyzet volt.

Mielőtt elment, még egyszer kijelentette, hogy jól döntöttem, aztán magamra maradtam az ü res házban a gondolataimmal. Hol járkáltam, hol ü csörögtem, és mire Bliss hazaért, már szinte minden szobában megfordultam idegességemben. Órákkal később jött ́ pen az meg, mint ahogy vártam. Ep ebédlőben ü ltem, és feszü lten doboltam az ujjammal a hosszú asztalon. Kiny ́lt a bejárati ajtó, én pedig kacagást hallottam. – Láttad az arcát? Nem nevettem

ilyen jót... nos, azt hiszem évtizedek óta. – Azt hittem, meg fog gyilkolni ott helyben a boltban. – Majdnem megszakadtam, úgy nevettem. El sem tudod képzelni, mennyire utálom azt a nőt. Kimentem az előcsarnokba, ahol azt láttam, hogy Bliss és az anyám úgy nevetgél, mint a legjobb barátnők. – Mi csináltatok egész nap? – kérdeztem. Anya legyintett. – Csak egy kis huncutságot. A leendő feleségednek nagyon természetesen jön

az ilyesmi. Ezt én is nagyon jól tudtam. – Eś hol voltatok egész eddig? – Ó, itt meg ott. Ne aggódj! Vigyáztam rá. Eś k e d v e s voltam, ahogy fogalmaztál. Legalábbis vele. Bliss felnevetett, és bármiből is maradtam ki, biztosan nagyon vicces történet volt. Szerettem volna hallani... később. Jelenleg ezer más dolog foglalkoztatott, amit ki kellett adnom magamból, és minden gondolatom gondosan felép ́tve sorakozott a fejemben. Muszáj voltam elmondani, mielőtt az egész összedől, mint egy kártyavár.

– Örü lök, hogy jól szórakoztatok, de elrabolhatnám most Blisst egy időre? – Hát persze – felelte Anya. – Csak nyugodtan. Megfogtam a kezét, úgy mentü nk fel az emeletre a szobámba. Megráztam a fejem és kuncogtam. – Elképesztő. Hogy csináltad? Bliss pókerarccal azt válaszolta: – Elbor ́tottam öt ruhaállványt az egyik elegán s butikban, ahová az édesanyád elvitt. De komolyan, szörnyű volt! A világtörténelem legdrágább dominója. Kirobbant belőlem a nevetés.

– Anyukád is ́gy reagált. Addig kimérten udvarias volt, ekkor azonban mintha átkapcsoltak volna benne valami kapcsolót, teljesen megváltozott. Remekü l szórakoztunk – mondta. Ez jó jel volt. Nagyszerű jel. Talán mégis örömmel maradna Londonban. – Az anyám életét a munka teszi ki. Valósz ́nű leg évek óta nem szórakozott ennyit, mint ma. – Nekem is jót tett – felelte. – Nézd, én... – Valamit el kell mondanom – kezdtem. – Ó! – Felvonta a szemöldökét.

– Hát persze. Mondd csak! Leü ltettem az ágy szélére, és megszokásból a hasára tévedt a tekintetem. Azt hiszem, az elmúlt két nap során többször néztem a hasára, mint egész kapcsolatunk alatt összesen. – Csináltam valamit. Valami kis őrü ltséget. – Oké – mondta óvatosan, és ökölbe szor ́totta a kezét a térdén. Kifújtam a levegőt. – Állásinterjún voltam. – Hogy micsoda? – Tudom, tudom! – Járkálni kezdtem fel-alá előtte a szőnyegen. – Tudom,

hogy váratlanul ért, de egy régi főnököm felajánlotta ezt az állást a partin a múltkor. Tegnapig nem is foglalkoztam vele, de megoldaná minden problémákat. A fizetés nagyszerű , és állnák az átköltözésü nk költségeit is. Lenne egészségbiztos ́tásunk, hogy ne kelljen kifizetnü nk a szü lést. Megengedhetnénk magunknak, hogy egy biztonságos környéken éljü nk a városban, ahol jó iskolák vannak. Járhatnál meghallgatásokra itt, és nem kellene másik állást vállalnod.

– Te úgy jelentkeztél egy állásra Londonban, hogy nem is szóltál róla nekem? – Még nem fogadtam el. – Még szép, hogy nem fogadtad el. Totálisan elszúrtam. Kényszer ́tettem magam, hogy megálljak, és letérdeltem elé az ágy mellett. – Tudom, hogy ez nagy lépés. Csak azt kérem, hogy gondolkozz rajta, és gondold át, mennyi problémánkat oldaná meg. – Eś mi a helyzet azokkal a problémákkal, amelyeket okoz? Őszre már leszerződtettek egy előadásra.

– Ha terhes vagy, amúgy is vissza kellene utas ́tanod. Akkorra már látszani fog. Felállt, és most ő kezdett el járkálni. – Még azt sem tudjuk biztosan, hogy terhes vagyok-e. Fenekestől fel akarod bor ́tani az egész életü nket valami miatt, ami nem is száz százalék? Megfogtam a könyökét, és azt mondtam: – Nem. Persze, hogy nem. A válasszal várunk jövő hétig, am ́g biztosat nem tudunk. De még ha nem is vagy terhes, Bliss, egy nap lehet, hogy az leszel. Ez

az állás ritka jó lehetőség. A legtöbb embernek évekig kell dolgoznia azért, hogy elérjen erre a szintre. – Eś miféle munka ez? – Ezt hogy érted? Úgy szor ́totta meg a vállam, mintha meg akarna rázni. – Mit fogsz csinálni? Imádod a sz ́nházat. Elmondtad, hogy ettől nőttél fel. Ez vezetett el hozzám. Eś mindezt feladod? Miért? Egy ́róasztal mögötti munkáeŕ t? – Téged sokkal jobban szeretlek, mint amennyire valaha is a sz ́njátszást

szerettem. Kihúzta a könyökét a szor ́tásomból, és felkapta a kezét. – Eś ennek mi köze bármihez? – Bliss, ezt érted teszem. Eŕ tü nk. – Akkor ne tedd! Megráztam a fejem. – Micsoda? – Hallottad. Nem kell! Nem kértem, hogy ezt vállald. – Nem kell kérned. – A hü v elykujjammal megsim ́tottam az állkapcsát. – Csak úgy vélem, itt az ideje, hogy reálisabban gondolkozzam. Felelőtlenség lenne, ha nem vállalnám el ezt az állást. – Nagyon sok ostobaságot hordasz itt

össze. Oké. Szóval mégsem lelkesedett annyira a gondolatért, hogy Londonban éljen. – A fenébe, Bliss, szü kségü nk van erre. Próbálok felnőtt lenni, igazi munkát szerezni, és éretten viselkedni. – Attól, hogy felnőtt vagy, még nem kell mindent megváltoztatnod magaddal kapcsolatban. Ezelőtt is felnőtt voltál, e nélkü l a zs ́ros állás és a pénz nélkü l is. – Most viszont olyan felnőtt lehetek, aki képes eltartani téged.

– Eddig is megadtál mindent, amire szü kségem volt. Azt mondod, reálisabban kell gondolkoznunk? – Igen, azt. Most már értettem. – Szinte ugyanezt mondtad nekem az első éjszakán, amikor megismerkedtü nk. Akkor, amikor csókolóztunk. A sz ́nházról beszélgettü nk, Shakespeare-ről. – Bliss... – Soha nem álltam volna meg az asztalodnál, ha nem azt a sz ́ndarabos könyvet olvastad volna. Tanárként és diákként találkoztunk volna először, és

semmi nem történt volna köztü nk. Lehet, hogy nem szerettem volna beléd, ha nem te vagy a Phaedra rendezőasszisztense. A sz ́npadon kérted meg a kezemet, Garrick. Az egész életü nk a sz ́nházhoz kapcsolódik. A sz ́nház miatt szerettü nk egymásba. Eĺ etü nk legnagyszerű bb pillanatait egy sz ́ndarabhoz tudom kötni. Ha a megismerkedésü nkkor azt néztü k volna, mi a biztonságos és az okos dolog, most nem lennénk együ tt. Mindig is te voltál az az ember, aki arra

ösztönzött, hogy váltsam valóra az álmaim, aki megtan ́totta, hogy bátor döntéseket hozzak, és tartsak ki amellett, amit akarok. Te mondtad, hogy nem olyan vagy, mint az apád. Ő az, akinek a pénz a legfontosabb. – A pénz csak egy eszköz. Te és a kisbaba vagytok a legfontosabbak számomra. – Ha tényleg tenni akarsz értem valamit, akkor utas ́tsd vissza ezt az állást. – Bliss, csak gondolkozz rajta! – Gondolkoztam. Eś arra gondolok,

hogy egy olyan férfiba szerettem bele, aki a végzős osztálynak azt mondta, hogy az életben nem az a legnehezebb, hogy megkapjunk egy szerepet, vagy hogy elég pénzü nk legyen. A legnehezebb életben tartani a hitü nket, és emlékezni mindig arra, hogy miért választottuk a sz ́nházat. Szóval fogadd meg a saját tanácsodat, Garrick! Ev́ ekkel ezelőtt választhattad volna ezt az életet, de nem akartad. Valami mást akartál, valami jobbat. Eś vagy akarod még mindig azt a másik lehetőséget, az életet velem, vagy sem. De én inkább

elhagylak, minthogy végignézzem, hogy tönkreteszed az álmaidat. A csendtől szinte megsü ketü ltem. A sz ́vem őrü lten kalapált a mellkasomban, és úgy éreztem, ha még gyorsabban verne, kiszakadna a bordáim közü l. Nem vesz ́thettem el. Jobban akartam őt, mint bármi mást az életben. Elhomályos ́tott minden álmot, minden vágyat, minden kétséget. – Bliss... – Komolyan mondtam, Garrick. Eŕ tékelem, amit teszel, és megértem. Szeretlek azért, hogy hajlandó vagy

erre, de nem éri meg. Akkor nem, ha ettől te nem leszel ugyanaz az ember. Megfogta a kezem, és a hasára szor ́totta. – Ha gyermekü nk lenne, és ezzel a dilemmával jönne hozzád, mit mondanál neki? Azt, hogy fogadja el a pénzt és az állást, ami nem jelent számára semmit? De miért is kérdezem, hiszen tudom, mit mondanál. Azt tanácsolnád, hogy azt csinálja, amit szeret, amitől úgy érzi, hogy igazán él. Az élet túl rövid ahhoz, hogy elpocsékoljuk, és úgy éljü nk, ahogy

nem jó nekü nk. Igaza volt. A francba, nagyon is igaza volt. A gyomromban lévő görcs meglazult, és feszü lten kifújtam a levegőt. – Hogy lehet, hogy jobban ismersz, mint én magamat? – Mert szeretlek. A sz ́vem nagyon gyorsan kezdett dobogni, és minden dobbanás egyre közelebb sodort hozzá. Mindig, amikor kimondta ezt a szót... minden alkalommal úgy éreztem, mintha most történne először. Átöleltem és magamhoz húztam, hogy a lába már nem ért le a földre. Megcsókoltam az

állkapcsa sarkát, és én is ugyanezt mondtam neki. – De ha terhesek vagyunk... nagyon sok dolgot kell legyőznü nk. Nehéz lesz megváltoztatni az életü nket. Beletúrt a hajamba, és azt felelte: – Az édesanyád elvitt egy barátjához, aki orvos. A szemébe néztem, és letettem a földre. – Elmondtad az anyámnak? Megvonta a vállát. – Annak a nőnek kü lönleges képességei vannak, hogy kiszedje belőlem a titkaimat. – Eś ? – Nem vagyok terhes. Nagyot nyeltem, és a gyomrom a

sokféle érzelem hatására összerándult, de az érzés túl összetett volt, hogy beazonos ́tsam. – Nem? Megrázta a fejét. – Az orvos szerint valósz ́nű leg csak a feszü ltség zavarta meg a ciklusomat. A sok munka és az, hogy folyton azon idegeskedtem, hogy megismerkedem a családoddal. A sz ́vverésem lelassult, a fü lemben azonban még mindig hangosan dobolt a vér. – Szóval... szóval nem kell aggódnunk semmi ilyesmi miatt.

– Nem, most még nem. Ha megfesz ́tenek sem tudtam volna megmondani, hogy csalódtam-e vagy megkönnyebbü ltem. A kisbabával kapcsolatban legalábbis. Ami azonban a munkát illette... úgy éreztem, mintha mázsás kő esett volna le a sz ́vemről. – Jól vagy? – kérdezte. Megcsókoltam a homlokát, aztán az orra hegyét, majd az ajkát. Magamba sz ́vtam a bőre melegét, és a közelsége nyújtotta biztonságot. – Igen. Nagyon jól vagyok – feleltem. Bólintott. Az ő arcáról is nehéz volt

bármit leolvasni, de volt egy olyan érzésem, hogy legalább olyan zavart, mint amennyire én. – Garrick? Még egy kérdés. – Kérdezz bármit! A mosolya kiszélesedett, ragyogóvá és gyönyörű vé vált. Minden zavar eltű nt róla. – Feleségü l veszel? Fél tucat válasz futott át hirtelen az agyamon, a legegyszerű bbtől a pimaszul szemtelenig, de egy dolog mindig is igaz volt rám: jobban szerettem cselekedni, mint beszélni.

Ezért magamhoz húztam, és olyan alaposan válaszoltam neki, amennyire csak tudtam.