THE ECONOMIST: A „RAGASZKODÓ SZUPERHATALOM” A The Economist tematikus különkiadásának a célja, hogy rámutasson az USA paradox gazdasági helyzetére: bár a világgazdasági súlya folyamatosan csökken továbbra is egy gazdasági szuperhatalom, amely képes a teljes világgazdaság működését befolyásolni. Az ország gazdasági hatalma és súlya közötti egyre növekvő különbség miatt, az amerikai vezetésnek azonban rendkívül körültekintően kell politizálnia, különben a világgazdaságon belül tovább nő a frusztráció és az egyensúlyhiány, amely az elkövetkező években akár maga alá temetheti a második világháború után kialakult gazdasági rendszert.
Az Amerikai hegemónia vége A hatalom alatt azt a képességet értjük, hogy az egyik fél (ember, ország, stb.) képes a saját akaratát a másik félre ráerőltetni, akár a másik szándéka ellenében is. Ezt el lehet érni kényszerítéssel (pl. szabályok felállításával) és lojalitással – másik szereplő várakozásain keresztül. Az USA jelenlegi világgazdasági hatalma jellemzően nem abszolút, de egyes területeken továbbra is jelentős befolyással rendelkezik, pl. nem képes irányítani Indiát, ezzel szemben a Fed politikája jelentős hatást gyakorol Indiára, míg az ország két vezető gazdasági területe a technológia szektor és a gyógyszeripar az amerikai szabályoknak és sztenderdeknek alárendelve működik. Bár az USA gazdasági hatalma az elmúlt évtizedben látványosan csökkent, valójában történelmileg sohasem rendelkezett valódi abszolút hatalommal. Az 1970-es évekig a Szovjetunió, majd az európai integráció, míg az 1980-as években Japán képezett gazdasági értelemben ellensúlyt. Még az 1990-es években, az ún. washingtoni konszenzus csúcsidőszakában is voltak olyan nagyhatalmak, elsősorban Kína, amelyek a fennálló szabályokat nem voltak hajlandóak maradéktalanul elfogadni. Kétségbevonhatatlan tény azonban, hogy az USA 1920-1945-től (amikor is átvette a stafétaboot Nagy-Britanniától) nem csupán a világgazdaság legnagyobb hatalmú, hanem a világgazdaság legnagyobb súlyú szereplője is volt. Ennek az időszak azonban végét ért, ugyanis Kína immáron nagyobb súllyal (17%) rendelkezik a világgazdaságon belül (vásárlóerő paritáson számolva), mint az USA (16%), bár nominálértéken számolva az USA súlya továbbra is meggyőző 23%, szemben Kína 14%-os értékével. Arvind Subramanian globális gazdasági erővel kapcsolatos számításai szerint – amely a GDPn kívül a kereskedelmet és a külföldi befektetéseket is magában foglalja – ugyancsak arra a megállításra jutott, hogy Kína megelőzte az USA-t (1. ábra).
1. ábra. A világ három vezető gazdasági hatalmának megoszlása Nem csupán a nyers mutatók tükrében történt/történik meg a váltás a világ vezető hatalmának a pozíciójában. A Pew Research Centre globális felmérése szerint a megkérdezett emberek többsége úgy gondolja, hogy a közeljövőben Kína lesz a világ vezető gazdasági hatalma, különösen azok körében magas ennek aránya, akik 30 évnél fiatalabbak. Ők úgy gondolják, hogy egy Kína-vezette korszakban fognak élni. Míg az USA és Nagy-Britannia között a világgazdaság vezető pozíciójában történt csere rendkívül gyorsan ment végbe, ez alkalommal a váltás úgy tűnik nem lesz olyan gyors és problémamentes. Az USA gazdasága az első világháborút követően jóval erősebb volt Nagy-Britanniához képest, mint Kína jelenlegi helyzete az USA-hoz viszonyítva. Kína ráadásul továbbra is csak egy közepesen fejlett ország (míg az USA akkor a legfejlettebb nemzetgazdaság volt), míg az intézményei iránti bizalom rendkívül alacsony. Ráadásul Nagy-Britannia és az USA egymás politikai szövetségesei voltak, ezért az átmenet konstruktívan ment végbe, ahol a két szereplő segítette egymást. Kína és az USA azonban nem szövetséges, míg kulturális rendkívül különböznek, ezért az átmenet rengeteg konfliktusforrást rejt. Napjaikban a világ ráadásul jóval komplexebb, mint az a két háború között volt, köszönhetően a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok rendkívül dinamikus bővülésének, amely arra ösztönzi a résztvevőket, hogy ne támogassák a változásokat. Végül a váltást akadályozza, hogy a globális gazdasági tevékenység egyre inkább átalakul egy immateriális globális szolgáltatássá (pl. felhő alapú számítástechnika, informatikai alapú pénzügyi szolgáltatások), amelyek lehetővé teszik, hogy az USA továbbra is irányítsa a világgazdasági folyamatokat, akár a határaitól távol esőket is. A hagyományos gazdasági kulcsindikátorokban az USA szerepe inkább egyre háttérbe
szorul, pl. acélgyártás, feldolgozóipar, stb. Ezekben a mutatókban Kína drasztikusan növelte globális részesedését, különösen figyelemre méltó szerepének a megerősödése a világkereskedelemben (2. ábra). Azoknak az országoknak a száma, amelyeknek az USA a legnagyobb export piaca 44-ről (1994-től napjainkig) 32-re csökkent, míg Kína esetében ugyanezen időszak alatt a szám 43-ra nőtt.
2. ábra. Kína részesedése az egyes országok teljes kereskedelmi forgalmából Az előbb említett kulcsindikátorok mellett az USA korábban domináns szerepe meginogni látszik az olyan területeken is, ahol korábban rendkívül domináns pozíciót töltött be, pl. kutatás-fejlesztés, márkanevek, legértékesebb vállalatok, fogyasztás (3. ábra). Vannak azonban a világgazdaságnak olyan területei, ahol az USA vezető szerepe továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Ide tartozik a felsőoktatás (a világ 20 vezető egyeteme közül 15 továbbra is amerikai), a nemzetközi sztenderdek (pl. élelmiszer, gyógyszer, stb.) és a szabadalmak nemzetközi levédése. Különösen erős, sőt növekvő jelentőségű a szilícium-völgy jellegű gazdasági fejlődésben és informatikai fejlesztésekben (pl. felhő alapú informatika, közösségi média) és a globális pénzügyi szolgáltatások tekintetében (3. ábra).
3. ábra. Az USA szerepe a világgazdaságban egyes indikátorok alapján
A globális pénzügyi rendszerben továbbra is az USA a legfontosabb, domináns szuperhatalom – központjában a Fed-del, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és Világbank hathatós intézményi támogatásával. Bár a 2007-2008-as pénzügyi válság az USA-ból indult ki, ennek ellenére a válság tovább cementálta az USA vezető pozícióját. A dollár domináns szerepe a válság óta tovább erősödött, így a töretlen globális kereslet a dollár iránt lehetővé teszi az USA-nak hogy a lakossága többet költsön, mint amit megtakarít, míg a kormánynak hogy olcsóbban vegyen fel hitelt, amerikai vállalatokat pedig abban segíti, hogy elkerüljék az árfolyamvoltozás jelentette kockázatot. A válság közepén, a befektetők úgy ítélték, hogy a dollár az egyetlen biztonságos valuta, így az a válság ellenére jelentősen erősödött. Az USA tehát annak ellenére, hogy gazdasági súlya folyamatosan csökken, a világgazdasági hatalmát úgy tartja fenn, hogy különleges jogot formál az idegrendszerének (pénzügyi rendszer, technológiai és információ) az ellenőrzésére. 2001 szeptember 11-után a dollár utalások ellenőrzését a Fed jelentősen megszigorította, így lehetővé vált, hogy a dollár rendszerről bármelyik szereplőt levágják, kiszakítva a világgazdaság vérkeringéséből (pl. Irán). A pénzügyi és technológiai kontroll azonban egyre növekvő kihívást jelentenek a többi ország szuverenitásának (pl. EU harca a Google-lal). Az USA-nak tehát annak érdekében, hogy pozícióját fenntarthassa nem szabad önzőn viselkednie és figyelmen kívül hagynia a többi állam érdekeit. Ezzel szemben úgy kell fellépnie az amerikai vezetésnek, mint a közös érdekek védelmezője. Ehhez azonban a politikai és a pénzügyi alrendszer jól funkcionáló reformja szükséges. Bár Kína gazdasági bajai önelégültté tehetik az amerikai vezetést, tudniuk kell, hogy a világ visszavonhatatlanul megváltozott és tiszta fejjel hosszú távú döntéseket kell meghozni úgy, hogy nem csupán saját, hanem a globális közösség érdekeit is képviseli.
A politikai alrendszer problémái Az amerikai politikai vezetés a második világháborút követő aranyidőszakban és az 1990-es évek Washingtoni konszenzusának időszakában az államon belül és kívül is rendkívül sikeres volt. A 2008-2009-es gazdasági válság után azonban az amerikai politika rendkívül sok hibát követett el és a külföldi szemlélő számára teljesen kiszámíthatatlanná vált. Az elsőre jó példa az a diplomáciai fiaskó, amikor az USA igyekezett nyíltan lebeszélni szövetségeseit a Kína által alapított Ázsiai Infrastrukturális Fejlesztési Bankhoz (AIIB) való csatlakozásról, ám az érintett államok ezt nem voltak hajlandóak megfogadni. Az utóbbira példa a költségvetés kapcsán kialakult politikai harc, amely komoly aggodalmat váltott ki az amerikai állampapírok 60%-ával rendelkező külföldi befektetők körében. A politikai csatározásokban pedig, nagyban köszönhetően a következő elnökválasztásnak is, egyre nagyobb teret nyer a populizmus pl. Kína ellenesség. A politikai rendszer válságának a tünetei, azonban nem csupán a rossz politizálásból fakadnak, de egyben azt is tükrözik, hogy az USA egyre inkább csak magával van elfoglalva és sem a politika, sem a lakosság nem mutat különösebb érdeklődést a nemzetközi gazdasági folyamatok és kérdések iránt. Bár a befelé fordulásnak (amelyet
Andrew Jackson amerikai elnök (1829-1837 alapján Jaksoni-tradíciónak neveznek) jelentős amerikai hagyományai vannak, napjainkra veszélyes szintre nőtt. A válságot jól tükrözi az alábbi három jelenség: 1. A Kongresszus működése sokkal kevésbé hatékony, köszönhetően egyes politikusok partizán akcióinak, valamint a két nagy párt mérsékelt szárnya meggyengülésének. A Kongresszus továbbá megbénult, súlyosbítva a 24-órás hír ciklusokkal és a folyamatos lobbi tevékenységgel, valamint a kampányokra történő készülettel. 2. Annak a nézetnek az eluralkodása, hogy a globalizáció és a középosztály jövedelmének stagnálása között, valamint a csökkenő ipari foglalkoztatás között szoros kapcsolat van. Bár a többség továbbra is támogatja a szabad kereskedelmet, kevesebb mint a lakosság ötöde gondolja úgy, hogy a kereskedelem munkát ad, ráadásul a lakosság több mint 50%-a véli úgy, hogy az USA-nak elsősorban saját gazdasági érdekeire kell összpontosítani és nem a világ problémáival törődnie (4. ábra). 3. A 2007-2008-as pénzügyi válság miatt egyre csökken a globalizmus, valamint a Wall Street és a Fed-del kapcsolatos bizalom, amelyre alapozva a politika egyre nagyobb beleszólást követel ezeken a területeken.
4. ábra. Az amerikai közvélemény befelé fordulása Nem csupán az amerikai kormányzást, hanem a második világháborút követő Breton Woods-i intézményrendszer is válságban van. Az IMF egyik legfontosabb célja, hogy átmeneti pénzügyi segítséget nyújtson fizetési mérleggel kapcsolatos problémákkal küzdő tagországainak. Az ázsiai pénzügyi válságnál (1996-1997) azonban az IMF ezt elutasította, így a legitimitása több fejlődő ország számára is megkérdőjeleződött. Bár
2009-2010-ben az Obama-kormány rászánta magát az IMF megreformálására, amely az elképzelés szerint a fejlődő országok szavazati arányát emelte volna meg az európai tagállamok rovására (az USA vétójogának megtartása mellett), a Kongresszus azonban megvétózta. Ez azt jelentette, hogy a fejlődő országok továbbra sem képviseltetik magukat világgazdasági súlyuknak megfelelően, így a szükséges támogatásokból sem tudnak szükségleteik szerint részesedni. Megkérdőjeleződik tehát az IMF létjogosultsága, míg felmerül egy párhuzamos intézmény megalapításának a lehetősége. A Világbank több megfigyelő szerint csak sodródik, mert nem tudja betölteni azt a szerepet, hogy segítse a fejlődő országok gazdasági modernizációját. Míg 1994-ben a Világbank a fejlődő országok gazdasági teljesítményének 3%-át kitevő hitelt nyújtottak, ez napjainkra 1%-ra csökkent, amely rendkívül hátrányos érintette a fejlődő országok modernizációs törekvéseit. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) abban sikeres, hogy a meglévő egyezmények betartása felett őrködjön, de nem volt képes egy új, átfogó kereskedelmi megállapodást tető alá hozni az elmúlt két évtizedben. Az USA legfontosabb kereskedelmi megállapodása a Csendes-óceáni Partnerséget (TPP) is úgy valósul meg, hogy abból kimarad Ázsia két nagyhatalma Kína és India, ami arra készteti őket, hogy saját kereskedelmi rendszert hozzanak létre, végérvényesen megkérdőjelezve a WTO szükségességét. Úgy tűnik tehát, hogy a második világháború után létrejött globális gazdasági intézményrendszer széthullóban van, de nem csak külső okok, hanem a nemzetközi ügyek iránti fokozódó amerikai érdektelenség és önérdek túlzott érvényesítése miatt is.
Pénzügyi alrendszer problémái A jelenlegi, USA irányította globális pénzügyi rendszert három okból is egyensúlytalanság sújtja. Az első, a már Keynes által is felvetett probléma: hogyan oldható meg az államok közötti egyensúlytalanság, amely abból fakad, hogy egyes államoknak kereskedelmi többlete vagy hiánya van, úgy hogy ne rontsa a gazdaság növekedését. Amennyiben ugyanis a hiánnyal rendelkező országok kevesebbet importálnak, a világgazdaság növekedése csökken. Ráadásul, ha egy ország leértékeli a devizáját, hogy segítse az exportot, megvan annak a veszélye, hogy egy devizaháborút indít el. A második veszély a világban áramló töke nagysága. Azok az országok, amelyeknek kereskedelmi többlete van, be akarnak fektetni, míg azok az államok, amelyeknek kereskedelmi hiányuk van, befektetőt kell találniuk. A világban áramló tőke azonban egyre jelentősebb, már a válság előtt, 2007-ben elérte a globális gazdasági teljesítmény 20%-át. (pl. 2007-ben India kereskedelmi mérleg hiánya 16 milliárd dollár volt, az országon keresztül folyó tőke ennek a 28-szorosa volt). 2007-2008 óta a rendkívül alacsony kamatráták miatt rengeteg pénz áramlott (spekulációs céllal) a fejlődő országokba.
A harmadik problémát a dollár szerepe és a világgazdaság túlzott dollár függősége jelenti. A dollár a nemzetközi pénz valamennyi kritériumát (nemzetközi kereskedelem közvetítő eszköze, számla egység, értékmegőrző, a központi bankok tartaléka) messzemenően teljesíti, úgy hogy más devizák jelenleg nem tudják megközelíteni a jelentőségét: az euró globális használata gyengül, a jen eljelentéktelenedett, a jüan pedig még nem elég fontos deviza. A dollár-zóna (devizák, amelyek a dollárhoz vannak rögzítve, vagy attól függnek) továbbra is kulcsfontosságú, magában foglalva a világ lakosságának és gazdasági teljesítményének közel 60%-át (5. ábra).
5. ábra. A dollár-zóna és gazdasági jelentősége A Fed politikájára az amerikai törvények szerint csak az USA-nak lehet ráhatása, valójában azonban egyre több dollár van az USA határain kívül. A bankok direkt, vagy indirekt kapcsolatban állnak New York-kal, mivel folyamatosan szükségük van dollárra (a kereskedem finanszírozáshoz, dollárban fennálló adósságok törlesztéséhez, értékpapírok vásárlásához, stb.), a Fed azonban ad hoc feltételekkel kölcsönöz a külföldi szeplőknek. Mivel az IMF nem tudja betölteni a szerepét a legtöbb kormány devizatartalékot hozott létre, elsősorban dollárban. A dollár túlzott használata oda vezetett, hogy az egész pénzügyi világ az USA-ban diktált ritmus szerint viselkednek: 1) Az országoknak a Fed politikájával összhangban kell működniük, különben nagy mennyiségű tőke hagyja el az országot. 2) A globális nagybankok dollárban kapnak hitelt, így a szerződéseknél a feltételeket az amerikai pénzügyi világhoz igazítják. 3) A vállalatok, amelyek dollár adósággal, vagy megtakarítással rendelkeznek, nem tudják kontroll alatt tartani az árfolyamváltozásból fakadó előnyöket és hátrányokat. 4) A nagy befektetési alapok rendszerint az USA-ban működtetik a központjukat és leggyakrabban dollárban fektetnek be. A fennálló rendszerrel valójában egyetlen szereplő sem elégedett. A probléma velejét
egy közgazdasági alapkérdés jelenti, amelyet „trilemmának” hívnak. A trilemma lényege, hogy hosszabb távon egy országban sem lehet egyszerre rögzített valutaárfolyam, szabad tőkemozgás és belföldi célokat szolgáló önálló monetáris politika, a három elemből legfeljebb kettő állhat fenn. Az ázsiai krízis előtt több ország is úgy működött, hogy rögzített valutaárfolyammal rendelkezett, valamint biztosította a szabad tőkemozgást, de nem volt önálló monetáris politikája. A rögzített árfolyam és a tőkebőség okozta stabilitás illúziója miatt a délkelet-ázsiai országok nagy mennyiségben kezdtek el dollárban jegyzett adósságot felhalmozni. Amikor azonban a nemzetközi tőke elkezdett visszaáramlani a fejlett országokba, a dollárhoz rögzített árfolyamok tarthatatlanná váltak és a nemzeti valuták összeomlottak, durva recessziót eredményezve. A válság eredményeként a fejlődő országok azt a tanulságot szűrték le, hogy hagyni kell szabadon lebegni a nemzeti valutájukat. Annak érdekében pedig, hogy a spekulációs támadásoknak ne legyenek kitéve, kontroll alatt tartották az inflációt, erősítették a helyi piacot és igyekeztek nem kölcsönt felvenni devizában. A fejlődő országok külföldi devizában fennálló eladósodottsági rátája az 1995-ös GDP 20%-ról napjainkra csaknem 0%-ra csökkent. Ezzel párhuzamosan a legtöbb fejlődő ország, a kereskedelmi többletére alapozva, megkezdte a jelentős dollár devizatartalékának a felépítését, amelyből jellemzően amerikai állampapírokat vásároltak. A folyamatban a legfontosabb szereplő Kína volt, aki alacsony árfolyamon rögzítette a jüant a dollárhoz, amely (az alacsony fogyasztás mellett) hatalmas kereskedelmi többlet felhalmozását tette lehetővé, amelyet a többi szereplőhöz hasonlóan szintén amerikai állampapírokba fektetett. Valójában a trilemma ezen megoldásának is voltak problémái: lebegő árfolyamnál, szigorúan felügyelt és jól működő gazdaságpolitika mellett is gondot okozhat a spekulációs tőkeáramlás. Hiába nincs dollár adóssága egy államnak, az nem jelenti azt, hogy védett a külföldi spekuláció ellen. A helyi valutában kiállított adósságok nagy része ugyanis gyakran külföldi tulajdonban van. A fejlődő országokban a külföldi tulajdonban van a hazai adósság 20-50%-a. Ha a Fed beváltja a közeljövőben az amerikai kamatláb emelését, a fejlődő országokban lévő tőke várhatóan nagy mennyiségben elkezd visszaáramlani az USA-ban. Kínát és azon országokat, akik a dollárhoz rögzítették az árfolyamukat, a Fed kamatemelését követően megerősödő dollár pedig rendkívül fájdalmasan érint, mert rontja exporttermékeik versenyképességét. A helyzet pikantériája, hogy a nagy dollár tartalékkal rendelkező országok számára azonban az olcsó dollár sem kedvező, ugyanis az a megtakarításaikat értékteleníti el. Végül a rendszer az USA számára sem csak feltétlen pozitív, bár Valéry Giscard d’Estaing francia miniszterelnök úgy fogalmazott, a dollárrendszer egy „túlzott privilégium”, mert a dollár kulcsvaluta szerepe miatt az USA olcsón vásárolhat a világpiacon, olcsón adhat kölcsön és olcsón adósodat el. Csakhogy a 2007-2008-as válság során a dollár árfolyama, a piaci logikával ellentétesen nem elértéktelenedett, hanem a biztonságos befektetés iránti globális igény miatt nagyon magasra emelkedett, amely azonban negatív hatást gyakorolt az amerikai feldolgozó iparra és a munkahelyekre. Az amerikai állampapírokért való roham pedig rendkívüli módon eltorzította a piacot: csökkentette a kamatokat és növelte a bankok és háztartások eladósodottságát.
6. ábra. a globális külső eszközök aránya és a fejlődő országok Az optimista szemlélet azt mondja, hogy a piacok képesek maguktól is meggyógyulni, és kezelni tudják az ilyen magas szintű egyensúlytalanságokat is. A pozitív forgatókönyv így szól: az export-orientált országok Kelet-Ázsiában és a Közel-Keleten kevesebbet keresnek és Kína egyre inkább elmozdul az export vezérelte gazdasági modelltől. A dollár árfolyamának drágulása pedig arra készteti a tőkét, hogy visszavándoroljon az USA-ba. A lebegő árfolyamok miatt, pedig a kereskedelmi többletet felhalmozó országok nemzeti valutájuk árfolyamának stabilitása érdekében elégetik a felhalmozott többletüket. Ez azonban csak egy pozitív forgatókönyv – a felhalmozott kereskedelmi többlet valójában gyorsabban elfogyhat, semmint az egyensúly helyreállna. Ráadásul ez a forgatókönyv nem vesz figyelembe az olyan tényezőket, mint a kultúra, amely például Kelet-Ázsiában azt eredményezi, hogy magasak a megtakarítások és a szociális védőháló gyenge. Az öngyógyító piac úgy tűnik csak illúzió, azt a szereplőknek kell megreformálni. Ráadásul sokan abban a hitben élnek, hogy a fejlődő-országok és Amerika közötti teljesen egyoldalú kapcsolat nem káros: ha az amerikai gazdaságnak jó, az a többi államnak is kedvező. Az IMF egyik tanulmánya szerint, ha a nagyobb növekedés reményében 1% ponttal emelkednek az amerikai állampapírok kamatlábai, az ugyan 2 % pontnyi emelkedést jelent a fejlődő országok kamatlábai esetében, de a növekvő amerikai import miatt, 2%-kal nő a fejlődő országok ipari termelése, amely egyben növeli az exportjukat. Csakhogy az amerikai kamatlábak általában más okokból emelkednek, így hatása sem olyan kedvező a fejlődő országoknak. 1980-85, 1995-2001, 2008-09 és 2013-15-ban elsősorban a pont a fejlődő-országokban tapasztalható bajok miatt menekült a tőke az USA-ba, megemelve az amerikai kamatlábat, míg a fejlődő országokban recesszió következett be. Valójában az USA részesedése a globális importból folyamatosan csökken, napjainkra alig 12%-ot tesz ki, azaz a fejlődő országok
számára egyre kisebb az amerikai gazdaság vonzereje és egyre inkább az instabilitást okozó külső tényezőként tekintenek rá. A másik problémát az jelenti, hogy az USA-n kívüli, ún. offshore dollár rendszer folyamatosan nő. Ebben nagy szerepe volt a gazdasági válságnak, amikor a Fed mintegy 1000 mrd. dollár értékben biztosított dollárt az USA-val közeli viszonyt ápoló központi bankoknak (pl. Európa, Mexikó, Brazília, Dél-Korea, Szingapúr), amely akkor nagyban csökkentette a pánikot hozzájárulva a világgazdaság stabilitásához. A dollár alapú hitelek hasonlóan gyorsan nőttek és az elmúlt évtized alatt 28%-ról 54%-ra nőtt az USA GDP-jéhez mérten, míg a világ GDP-jéhez mérten 11-ről, 16%-ra. Bár erre a folyamatra többen ciklikus mozgásként tekintenek, valójában egyszerűbb magyarázat az, hogy a dollár globális kulcsvaluta státusza miatt a fejlődő (elsősorban ázsiai) országok gazdaságának gyors növekedése érdekében egyre több és több dollárra van szükségük (az eredetileg leginkább eurodollár piacként nevezett offshore dollár rendszert, célszerűbb egyre inkább ázsiai dollár piacnak nevezni). A jelenlegi trendeket figyelembe véve az offshore dollár piac értéke 2030-ra 20-40.000 milliárd dollár közé emelkedik, meghaladva az amerikai gazdaság éves teljesítményét. Ez természetesen azt jelenti, hogy az USA és az offshore dollárrendszer kapcsolata egyre gyengébb lesz. A kapcsolat gyengülését egy másik tényező is segíti. Az 1970-es években az amerikai bankok egy elit csoportja létrehozta az ún. CHIP-rendszert (Clearing House Interbank Payments System) egy félhivatalos New York-i szervezet, amelyek olya zsíróbankokat egyesítettek, amelyek pénzintézetek számára végeznek fedezetellenőrzéssel egybekötött számlakiegyenlítéseket és jóváírásokat – kizárólag dollárban. A CHIPrendszerhez az elkövetkező évtizedekben több külföldi nagybank is csatlakozott, de az amerikai pénzügyi szabályozás megszigorítása miatt, ezek a bankok az elmúlt évtizedben igyekeztek egyre inkább kivonni magukat. Ennek eredményeként az amúgy is hierarchikus felépítésű rendszer teteje egyre szűkebb lett: mindössze öt-hat nagy amerikai bank maradt pl. J.P. Morgan, HSBC, stb., amelyeken csaknem minden dollár tranzakció keresztülment, kapcsolatot tartva a világ több ezer bankjával és pénzügyi szervezetével. A nagy bankok azonban nem volt gazdaságos a fejlődő országok kisebb bankjait monitorozni, arra kényszerítve őket, hogy Amerikán kívüli bankokon keresztül bonyolítsák a dollár tranzakcióikat. A közvetítő bankok megerősödése pedig egyre több szereplőt szakít le az amerikai pénzügyi központtól, tovább erősítve az offshore dollár rendszert. A tengerentúli dollár rendszer gyors növekedése felveti azt a kérdést, hogy a Fed tudna-e a 2007-2008-os válságban betöltött mentőakciót vállalni, amikor is a beavatkozások eredményeként sikerült a rendszer összeroppanását megakadályozni. Úgy tűnik egy ilyen mentőakciónak mára jóval nagyobb szabásúnak kellene lennie (pl. több államot bevonni). Ha a jelenlegi trendek folytatódnak és a fejlődő országok tovább építik a dollár tartalékaikat, míg az USA adóssága stabilizálódik a GDP 100%-a körüli szinten, akkor egy újabb probléma lép fel: az amerikai állampapírok terén hiány alakulhat ki 2035-re. A problémára elvileg két megoldás létezik: az USA kitalál egy egyéb befektetési formát a külföldiek számára, vagy a fölösleges tőkét – egy szuverén vagyonalapként – kihelyezi a világba. A Kongresszus azonban ez utóbbival ellentétes
álláspontot képvisel. Mások azt tanácsolják megoldásként, hogy az IMF bocsásson ki egy kvázi pénzt a fontosabb valutákból képezett kosár alapján, csökkentve a dollárra nehezedő nyomást. A fejlődő országok azonban ezt úgy tűnik nem támogatják, mert jelenleg kizárólag a dollárban bíznak.
Kína, mint kihívó Kína az USA kihívója, ambíciója hogy a világgazdaság legfontosabb szereplője legyen. Érdekes módon ennek a pozíciónak a megszerzése nem az USA-n, hanem döntően a Kíni Kommunista Párton múlik. A kínai gazdaságra jelenleg egyfajta dualizmus jellemző: bizonyos aspektusokból a világ egyik legnyitottabb gazdasága (pl. (pénzügyi szféra) továbbra is rendkívül zárt. A világgazdaság vezető pozíciójának a megszerzése érdekében Kínának folytatnia kell a nyitást, amely azonban kétség kívül növeli az instabilitást, amely évezredes félelem a mindenkori kínai vezetés számára. Milyen konkrét célok vezérlik Kínát? Először is nagyobb beleszólást szeretne a globális pénzügyi és kereskedelmi szabályokba, valamint törekvése, hogy a jüan globális kulcsvalutává váljon. Másodszor az ázsiai ország fontos célja az amerikai dominanciájú világgazdaság kiszámíthatatlanságának a mérséklése, ugyanis Kína számára 2007-2008-as válság azt is jelentette, hogy a dollár megtakarításai veszélybe kerültek, ezért a dollár hegemónia megszüntetése az amerikai gazdaságtól való függőségét is csökkentheti. Ezek a törekvéseknek a hátterében nem csupán Kína ambíciója áll, hanem a piaci logika is ezt követeli meg: a kereskedem finanszírozása, a kiberbűnözés és e-kereskedelem, stb. mind kell, hogy alkalmazkodjanak a legfontosabb szereplő, Kínai igényekhez. Elvileg nem lehetetlen Kína számára hogy csökkentse dollár-zónától való függőségét. Ennek első lépése a jüan leszakítása a dollártól és a lebegő árfolyam bevezetése. A tőkepiacok megnyitásával pedig leegyszerűsödne a kínai állampapírok vásárlása, amely segíthetné a jüant tartalékvalutává emelni. Végül amennyiben a kínai vállalatok tudnak jüanban kereskedni, egyre kevesebb szükségük lenne a dollárra. Ez a folyamat azonban nem megy magától végbe, mert komoly reformokat kíván, amelyeknek ráadásul gyorsan kell véghezvinni, nehogy az ellenérdekelt szereplők (a Párt konzervatív szárnya, az állami bankok, a kedvezményes hitelt kapó állami vállalatok, stb.) blokkolhassák. Az instabilitás okozta félelem a Párton belül azonban megszabja, hogy meddig mehet a reformfolyamatban Kína. A vezetés egyfelől szeretné a kínai pénzpiacokat nyitottabbá tenni, de azt nem kívánja, hogy a spekulációs célú nemzetközi tőke ki és be vándoroljon, ezért nehézkes szabályokkal igyekezik kordában tartani. Úgy tűnik tehát, hogy Kína a saját szabályai szerint szeretne a világ vezető gazdasági hatalmává válni, csakhogy ezek a szabályok nem túl vonzóak a külföldi pénzügyi szereplők előtt. A kínai kormány mindenesetre meghozta a célhoz vezető első lépéseket. A kínai központi bank 32 másik ország központi bankjával devizacsere megállapodást kötött, immáron több mint 500 mrd. dollár értékben; 17 pénzügyi központ kereskedik már jüanban; míg a tőzsdén keresztül 146 mrd. dollár értékű offshore jüan-alapú kvóta vonható be; 2015
végén pedig lehetővé teszik a külföldi bankoknak a jüan-alapú elszámolást. Mindemellett Kína 2015 júniusában létrehozta az Ázsiai Infrastrukturális Fejlesztési Bankot – több nyugati ország részvételével, amely szerepében alternatívát jelenthet az IMF-nek és Világbanknak. Emellett kereskedelmi és infrastrukturális projektekről történt tárgyalás pl. RCEP Kína, India és 14 másik ázsiai ország részvételével, illetve az Egy Öv Egy Út projekt, amelyek a világgazdaság új – jüan alapú – ütőereként kell, hogy funkcionáljanak. Bár a felsorolt intézkedések rendkívül ambiciózusak, a jüan továbbra sem tud jelentős szerepet betölteni a nemzetközi pénzügyi életben és a további gyors elterjedése is erősen kétséges (7. ábra). Bár Kína azt jelentette, hogy kereskedelmi forgalmának negyedét jüanban bonyolította, ez az adat félrevezető, ugyanis magában foglalja Hongkongot. Hongkong nélkül pedig nem éri el a 10%-ot sem és a fontosabb kereskedelmi partnerinél sem jelentős a jüan részaránya (pl. Dél-Korea 2,9%, Ausztrália 0,7%). Mindemellett tartalék valutaként a jüan továbbra is jelentéktelen – többek között azért is, mert kínai központi bank szigorú szabályokat alkalmaz. És végül bár több mint 400 milliárd jüan letét van Kína határai kívül, az offshore dollár rendszer szerepét még Ázsián belül sem tudta megelőzni.
7. ábra. A jüan és a dollár súlya a nemzetközi pénzügyi életben Bár a jüan eddig nem ért el áttörő eredményt, a közeljövőben ez akár a párt különösebb erőfeszítése, azaz komolyabb reformok nélkül is, megváltozhat. Amennyiben a kínai kormány kedvezményt nyújtana a cégeknek a jüanban történő vásárlás esetén, minden bizonnyal gyorsan nőne a kínai valuta népszerűsége. A Samsung például már jelezte, hogy tervezi a kínai érdekeltségei és dél-koreai központ közötti jüan alapú elszámolást. A nyersanyagokért Kína továbbra is dollárral fizet, de a kínai kormány nyomása esetén ebben is történhet drasztikus változás. Végül a nagy kínai bankok, amelyek jelentős leányvállalatokkal rendelkeznek (elsősorban Ázsiában), jelenleg dollárral számolnak el egymás között, amely szintén gyorsan átalakítható. A
határon túli jüan betéteket pedig a nemzetközi piacon elfogadott hongkongi szabályozásra építve valószínűleg sikerrel lehetne népszerűsíteni. Igazi áttöréshez azonban valódi reformokra van szükség, mert csak ez győzheti le a legfőbb gátat, amelyet a szabályozói környezet gyengesége okozta bizalomhiányból fakad. A reformokban magukba kell foglalnia: a tőzsdei szabályozás felülvizsgálatát, a központi bank nagyobb függetlenségét, az állami vállalatokban meglévő állalmi részarány további csökkentését, az állami befolyás alatt álló bankok ügyfelei számára biztosított befektetési lehetőségeket, a magánszektor megerősítését és a külföldi termékekkel való kereskedelemnek az engedélyezését. Ezekre a reformokra azonban a Kínai Kommunista Párt jelenleg nincs felkészülve. Kína tehát rövidtávon nem lesz képes átvenni az USA szerepét a világgazdaságban és a nem lesz képes megjavítani a nemzetközi pénzügyi világ problémáit sem.
Összefoglalás Mennyire valódi a Kína jelentette kihívás az USA számára? Bár korábban is voltak versenytársak, egyik sem volt képes az USA világgazdasági hatalmára árnyékot vetni. Kína felemelkedése azonban gyökeres változást hozott: mára nincs egyetlen valóban domináns, hegemón hatalom, így a Világgazdaság egyre inkább a 20. század 30-as éveikhez kezd hasonlítani. A hatalmi vákuum pedig azt jelenti, hogy a két nagyhatalom, az USA és Kína, mellett más államok is egyre nagyobb beleszólást kapnak a nemzetközi ügyekbe. Úgy tűnik a világkereskedelem kisebb regionális kereskedelmi szövetségek (amelyekből már most több mint 450 van) fogják szétszabdalni, aláásva a WTO szerepét. A dollár várhatóan egyre inkább elszakad a Fed és az IMF irányításától és igazán globálissá válik, hasonlóan az angol nyelvhez amely, a Brit Birodalom összeomlása után a globalizációval vált igazán nemzetközivé. A külföldi jegybankok, saját dollár tartalékjaikra támaszkodva, létrehozhatnak az USA irányítása nélküli dollár-alapú fizetési rendszert. Végül elkerülhetetlen az IMF reformja, vagy úgy hogy a többi ország összefog az USA ellen és azt átalakítják, vagy úgy hogy az IMF ellenében felállítanak egy azonos funkcióval rendelkező ellenintézményt. A közeljövőben egy olyan új világ körvonalazódik, amely egyre kevésbé hasonlít az USA-ra, de egyre inkább Kínára, mert ez a világ sokkal kevésbé lesz nyitott, és bár készen áll az együttműködésre, azt egyre inkább a saját feltételei mellett hajlandó megtenni. Természetesen létezik egy pozitív szcenárió is, amelyben az USA magabiztos és aktív szereplőként újra magára vállalja a világgazdaság problémáinak a megoldását. Ezek a lépések közé tartozna az IMF alap kibővítése és az amerikai vétójogról való lemondás. A nagyobb együttműködés a Fed és a fejlődő országok központi bankjai között, amely jelentős devizacsere megállapodásokra is kiterjedne pl. Kínával és Indiával. Egy globális biztonsági háló létrehozása, annak érdekében, hogy a fejlődő országoknak ne legyen szükségük a dollár és amerikai állampapírok felhalmozására. Az amerikai kormány engedélyezne egy szuverén befektetési alap felállítását, amely a beáramló fölösleges tőkét visszajuttatja a fejlődő országoknak. Az amerikai kormány nagyobb rálátást és jobb információ megosztást biztosítana a dollár rendszerre a külföldi bankoknak és kormányoknak és lehetővé tenné a szabályok demokratikusabb kialakítását,
kiegészülve az extra territoriális bíróságok joghatóságával. Támogatná a Világbank és a WTO reformja, míg a TPP-be kooperatívan igyekezne bevonni Kínát és Indiát. Az USA csatlakozna az AIIB és az amerikai kormány segítené Kína ambícióit, hogy a jüan nemzetközi tartalékvalutává váljon, míg New York-ot a jüan kereskedelem globális központjává tenné. Az amerikai kormány végül pedig támogató környezet biztosít a növekvő kínai befektetéseknek. Egy ideális világban mit ad mindezekért cserébe Kína? Reformokat.
FELHASZNÁLT IRODALOM The sticky superpower, The world economy, The Economist, Oct 3rd 2015. http://www.economist.com/econ2015
