Czövek István A Z 1867-ES KIEGYEZÉS ÉS KELET-EURÓPA A történettudomány hagyományosan erőteljes határvonalat von az egyetemes és a magyar történeti kutatások közé, s ezektől még határozottabban elkülönül a helytörténetírás. A következőkben arra kívánok példát felmutatni, hogy azonos időszak történeti eseményeit a diplomácia és a helyi politika szemszögéből láttatva kiváló lehetőség nyílik a "nagypolitika" és a mindennapi élet együttes bemutatására. Dolgozatom alkalomszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kiválasztott év, 1867. főbb eseményeit a földrajzilag is egymástól távol eső, de jellegükben is különböző két levéltárban végzett kutatásaim alapján kívánom felvázolni, s ez a két intézmény a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár és a Moszkvai Állami Levéltár. Míg az előbbi a helytörténetet kutatók számára nyújt munkájukhoz kiapadhatatlan forrást, addig a másik a XIX. századi európai diplomácia nehezen hozzáférhető adatait rejti. Az 1867. évi kiegyezés egy hosszúra nyúlt történeti - egyezkedési folyamatot zárt le az osztrákok és a magyarok között, amelynek végeredményeként egy vegyes etnikumú bár dualista berendezkedésű állam jött létre. Ezzel párhuzamosan Európa keleti felében a magukat szlávnak valló népek képviselői gyülekeztek egy újabb szláv kongresszus színhelyére, Moszkvába. A két esemény látszólag független egymástól, ám a figyelmes szemlélőnek fel kell hogy tűnjön, hogy ott vannak Moszkvában a kiegyezés miatt reményeikben csalódott monarchiabeli szláv nemzetiségek képviselői, akik a hatalmas testvérnéptől, az orosztól reméltek és vártak segítséget ahhoz, hogy nemzeti jogaikat kivívják. Reményeiket táplálta az orosz pánszláv körök propagandája és maga a szláv kongresszus összehívása is. Más kérdés, hogy ez az esemény igen távol állt a hivatalos orosz politikától, hiszen a Habsburg-birodalom és Oroszország térképének tarkasága igen hasonló volt, s veszélyes lett volna kormányszinten támogatni a monarchiából érkező szláv vendégek igényeit, amikor a lengyel kérdés miatt így is eleget fájt a feje a cárnak. A szláv kongresszust inkább elnézően eltűrte állampolgárai egy részének gesztust téve az orosz kormány, de semmiképp sem kezdeményezte, támogatta hivatalosan azt. Ha elfogadjuk Diószegi István azon tételét, miszerint egy-egy ország nemzetiségi politikája gyakorta a határokon túl is figyelmet keltett" akkor ez az egymással határos Ausztria és Oroszország esetében újabb bizonyítékát adja annak, hogy szükséges a kiegyezés és a szláv kongresszus kölcsönhatását 1
vizsgálni. A nemzetiségi területek a határok mentén, gyakran azáltal kettévágva helyezkedtek el, ám a Monarchián-belüli nemzetiségek többsége többre becsülte 2
az adott állami kereteken belül érdekei érvényesítését, mint az elszakadást külső hatalom révén, nemzeti rokonságra hivatkozva. 1867-ben mégis ez utóbbihoz, Oroszországhoz fordultak, mivel a dualista szisztémában, s a mérvadó magyar politikai körök szándékaiban nem kaptak támogatást, falként állta útjukat az elutasító kormánypolitika. A kormányzat egyszerűen nem számolt ezekkel a szándékokkal, így eleve elejét vette az esetleges asszimilálódásnak, integrálódásnak, ami pedig hosszú távon igen fontos lett volna a kül- és belpolitikában egyaránt. Arra, hogy az új államalakulat stabilitása szempontjából mennyire szükség volna a nemzetiségek megnyerésére helyi szinten a vármegyékben még kevésbé gondoltak. Szatmár megye újra összeülő bizottmányának május 1-i ülésén gróf Károlyi György főispán, aki már 1848-ban is betöltötte ezt a tisztet, megnyitó beszédében hangsúlyozta: "hazánk függetlensége a pragmática sanctió értelmében el van ismerve". Ugyanakkor a szabadságharc bukása után eltelt 18 évet a pusztulás időszakának nevezte, aminek nehéz öröksége még sokáig nyomni fogja a nép vállát. Ilyen körülmények között a legtöbb, amit tenni lehet: "adjunk gyors és olcsó igazságot... legyünk igazságosak a közterhek kiosztása körül és méltányosak a közszükségletek fedezésénél és ezzel megtesszük azt, amit ez idő szerint lehet...$ Ugyanez a közgyűlés Domahidy Ferenc indítványát többséggel elfogadta, miszerint a 67-es változásokat tiszteletben tartják, de törvényes úton tiltakozni fognak és küzdeni azért, hogy a nemzetre hátrányos pontjai az 1848-as törvények és az 186l-es második felirat elvei szerint megváltozzanak. 4 A 48-as alap hangos hirdetése azért sokakat nem akadályozott meg abban, hogy a magyar szabadságharcot vérbefojtó osztrák császár, Ferenc József magyar királlyá koronázására a fővárosba siessenek. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint mindenesetre kiürültek az üléstermek ezidőtájt.^ Kossuth váci levele keltett nagy visszhangot a nyár végi szeptember eleji közgyűléseken Szabolcs és Szatmár vármegyében egyaránt. A Magyar Újság sajtóperbe fogott szerkesztőjének, Böszörményinek helyi kötődése is hozzájárulhatott a kiegyezéssel való elégedetlenség mellett ahhoz, hogy mindkét megyében felmerült egy Kossuthoz irandó levél ötlete. Szabolcsban egyenesen hazahívását indítványozták. A javaslatoknak keményen ellene szegültek a főispánok, így az ellenzéki indítványok megbuktak.°" Az önkényuralom hosszú évei után újra munkához látó vármegyék figyelmét sokkalta inkább lekötötte saját sérelmeik orvoslása, a kiegyezés 48-as alapról való kritizálása, vagy a koronázási ünnepségek, hogy sem törődtek volna a nemzetiségi visszhanggal, a pánszlávizmus térnyerésével, vagy a diplomácia ezzel kapcsolatos eseményeivel. A bécsi udvar gyanakodva szemlélte a moszkvai készülődést, bár nem akadályozta a területéről utazókat. Az oroszországi osztrák nagykövet Reverter érdeklődésére Gorcsakov kifejtette, hogy az udvar támogatja ugyan a különböző
szláv népeket bemutató etnográfiai kiállítást, de ehhez semmi köze az utópisztikus pánszláv ideológiának, s nem vállalhatnak felelősséget az ott elhangzott kijelentésekért. Beust egy Reverternek írt levelében így indokolta meg álláspontját. "Figyelembe véve hogy a kérdésben az összeütközés lehetősége rejlik, mérsékeljük álláspontunkat és reméljük, hogy ebben az esetben az orosz kormány sem mutatna meglepődést, ha követve a példát mi is kijelentenénk tehetetlenségünket, ha esetleg a moszkvaihoz hasonló rendezvény színhelye lenne Gallicia, Oroszország cárja Őfelsége alattvalóinak részvételével". * Baust ezzel igencsak az elevenére tapintott az orosz belpolitikának, amit Gorcsakov közömbösséget mutatva azzal ütött el, hogy néhány lengyel biztosan elmenne. A bécsi udvar okkal tartott attól, hogyha nyíltan pánszlávizmussal vádolja a cári kormányzatot, abból nemzetközi bonyodalom származhat. Ausztria az utóbbi tíz évben többször is vereséget szenvedett az európai küzdőtéren, s ez óvatosságra intette. Először Solferino következményeként elszenvedett területi veszteség érintette érzékenyen, majd nagyhatalmi törekvései véreztek el 1866ban a rövid porosz-osztrák háborúban. A meggyengült, a német egyesítésből kiszorult birodalom további bonyodalmak elviseléséhez nem volt elég erős, tartalékait belülről igyekezett kiépíteni éppen a kiegyezés révén. Oroszország legalább ennyire óvatos volt, hiszen az 1856-os párizsi béke teremtette elszigeteltségből kilépni akarván nem lett volna politikus pánszláv törekvésekkel megbotránkoztatni Európát. A kis szláv népek képviselői azonban azt várták, hogy a kiegyezés okozta sérelmeiket orvosolni fogják Oroszországban. A szervező szlavofilek hangoztatott eszméi^ is inkább az orosz nemzetbe való beolvasztásukat, mintsem jogaik érvényesítését célozták. A kormány pedig ügyesen kitért a politikai kérdések elől, hiszen Európa gyanakvással figyelte a szláv népek feletti hódító törekvései miatt. Pedig a bécsi orosz nagykövetség már ekkor úgy gondolkozott, hogy Oroszországnak nem kellene támogatni a csehek törekvéseit, mivel ezzel gyengítenék a Monarchia szláv jellegét, sőt oda kellene hatni, hogy Csehországban erősödjön a német befolyás. Ha egy kicsit előre tekintünk 1871re, akkor világossá válik, hogy Oroszország saját érdekeit szem előtt tartva, nem támogatta a nemzetiségi, főként a cseh törekvéseket. Egyrészt, mert a Monarchia-beli szlávok jogainak kiszélesítése a galíciai lengyeleket éppúgy érintette s akkor az oroszországi lengyel területeket sem tarthatta nyílt elnyomás alatt. Ezzel egybehangzó jelentést küldött a bécsi orosz nagykövet, aki arról tájékoztatta az udvart, hogy számolniuk kell az angol befolyás erősödésével 9
Pozenban és Galíciában. 10 Andrássy is úgy nyilatkozott, hogy a lengyeleknek nincs kellő autonómiájuk és ezt a császár is így gondolja. 11 A diplomáciai érdekeket összegezve Diószegi István így ír Üllő és kalapács c. munkájában: "A trializmus és méginkább a föderalizmus szláv karaktert adott volna a monarchiának és ez orosz szempontból nem kívánatos. A szláv karakterű
monarchia, amely természetszerűleg szláv külpolitikát folytatott volna, riválisa lehetett Oroszországnak a balkáni szlávok körében, abban a közegben, amelyben monopol helyzetét eddig senki sem veszélyeztette". 12 A Monarchiából érkező szlávok azonban nem látták át a magasabb diplomácia érdekeit, s azt várták, hogy a nagy szláv testvér segítő jobbját nyújtja majd feléjük. Biztosította erről a fogadtatás, hiszen az orosz társadalom minden rétege üdvözölte őket az öreg paraszttól, aki kenyérrel és sóval várta az érkezőket minden állomáson I I . Sándorig, aki külön audencián fogadta őket. A Monarchiából május 8-án érkeztek meg a szláv vendégek Szentpétervárra, a nyugati fővárosba. A városnézés mellett vacsorákon, ünnepségeken vettek részt. Közülük egy 21 tagú válogatott csoportot fogadott I I . Sándor Cárszkoje Szelóban a vasárnap reggeli istentisztelet után. Röviden szólt hozzájuk, szavait jól megválogatva: "Üdvözlöm Önöket uraim! Boldog vagyok, hogy valódi szláv földön találkozom Önökkel, szláv testvérekkel. Remélem, elégedettek lesznek a fogadtatással mind itt, mind Moszkvában. Még találkozunk." Ezen egyszerű szavak mögött a vendégek mindegyike különösen mély értelmet vélt felfedezni és a cár jóindulatát atyai támogatásként igyekezett feltüntetni. Oroszország történelmi szerepét eképp látták: "Az európai kelet felszabadítása az Ő hatalmas feladata. Véget kell már vetni az egyik nép uralmának a másik felett, akár töröknek nevezzük, akár magyarnak, akár ausztriai
németnek."^
A szláv vendégek május 16-án érkeztek Moszkvába, ahol az utazásuk tényleges céljaként megjelölt kiállítás megtekintésére csupán egy délutánt szánva idejük nagy részét vacsorákon, ünnepségeken és tudományos üléseken töltötték. Hamar kiderült azonban, hogy nemcsak a cári kormányzat támogatásában nem bízhatnak, de merőben különbözőek a nézeteik az orosz pánszlávokétól. Utóbbiak Stúr politikai végrendeletét is felhasználva a szláv népek egyesülését kívánták az orosz nyelv és ortodoxia keretén belül. S.I. Barsov a moszkvai egyetem rektora a nacionalizmusról szólva megállapította, "alkalmazását /tulajdonképpen itt a nacionalizmusét, Cz.IJ Európa törvényesnek kell, hogy elismerje... Egyesülünk, mint ahogyan eggyé lett Németország és Itália... A csehek képviselője, Rieger azonban az önállóságot hangsúlyozta: "sokan előtérbe helyezik a teljes testi szellemi egyesülést, de egy évezred története nem múlik el nyomtalanul^..." Mások is érveltek a nemzeti nyelv és saját vallásuk mellett, hiszen az orosz elsőség elismerése csak újabb elnyomatáshoz vezethet. További feszültséget keltett a lépten nyomon előbukkanó lengyel kérdés is. Összességében a meghívó, rendező szlavofilektől sem azt kapták a kisebb testvérnépek képviselői, mint amit vártak. Május 27-én töltötték utolsó napjukat Moszkvában, majd ezután csalódottan visszatértek a Monarchiába. A moszkvai szláv kongresszusra a vélemények különbözősége nyomta rá a bélyegét. A kiállítás szerepet játszott ugyan a szláv egységtudat kialakításában is, de méginkább a kis népek nemzeti érzésének fejlődésében. A küldöttek utazása
demonstrációként értékelhető főként Ausztriával szemben, amely ugyanebben a periódusban rendezte viszonyát a kiegyezésben a magyarokkal, ezzel egyidőre lezárva a politikai jogok gyarapítása felé vezető utat a birodalom szláv többsége előtt. E nemzetiségek kacérkodása a pánszlávizmussal, közeledésük Oroszországhoz nem fenyegetett tényleges elszakadással, inkább csak taktikailag, érzelmileg volt fontos. 16 Európa számára azonban éppen ez bizonyította, hogy egy erős osztrák birodalomra van szükség, és nem egy labilis új államalakulatra, orosz vezetései. A szláv egység megteremtése hivatalos kormánypolitikává csak a XIX. század utolsó harmadában vált Oroszországban. A szláv nemzetiségek azonban ekkor már a nyugat-európai államoknál kerestek támaszt, hiszen a szláv kongresszus nem győzte meg őket arról, hogy a nyugati civilizáció értelmes dolog. Nagy hibát követett el a dualista kormányzat, s ezen belül a magyar politikusok tábora, hogy az Oroszországtól elforduló nemzetiségeket jogaik biztosításával nem próbálták meg a Monarchián belül tartani. Ennek következményeit jól ismerjük a X X . századból. A magyar politikai életet betöltötte saját történelmi jogainak visszaszerzése, mint láttuk a vármegyei önkormányzatoktól kezdve az országgyűlésig, s a figyelmeztető jelzéseket nem érzékelték súlyuknak megfelelően. Jegyzet
ek
1. Diószeg I . : Üllő és kalapács Bp. 1991. 37. o. 2. Ezt levéltári adat is bizonyítja. Sz.Sz. Tatyiscsav 1860-1872-ig a bécsi nagykövetségen külön értékelést ad a csehekről, dalmátokról, horvátokról. Centralnij Goszudársztvennij Archív Rosszii továbbiakban CGARI F. no. 597. op. No. 1. jegy. hrany. No 875-206-211. 3. SZSZBMÖL Szatmár vármegye IV.B. 651. 1. főispáni megnyitó beszéd. 4. SZSZBMÖL Szatmár vármegye IV.B. 651. 3. 5. SZSZBMÖL Szabolcs vármegye IV.B. 651.1. 1861. jún.3. 99. 6. SZSZBMÖL Szatmár vármegye IV.B. 651.1. szept. 2. 294. SZSZBMÖL 1867-72. évi bizottmányi ülések, megyei közgyűlési tárgyak mutatókönyve Szabolcs vármegye IV.B. 253/28 szept. 2. 64, 663. 7. F.Reverter, F. Beust és A . M . Gorcsakov Szláv kongresszussal kapcsolatos levelezését Karek Karabunda: Pout' Cethu do Moszkvy 1867. a rakouská diplomácia /Pragua 1924./ c. munkája alapján közli M.B. Petrovich: The Emergence of Russian Pauslavism 1856-1870 /New York, 1956./ c. munkájában 214. 8. Niederhauser E.: A Sclavofilek történetszemléletéhez. In: AUD S;ries Nistorica5.sz. 1966 27-42. 9. CGAR F.N° 597 op. N ° I . jegy. hrany. N ° 49.
10. Uo. 15. 11. Uo. 48. 12. Diószegi Lm. 45-46. 13. Birzsevije Vedomosztyi. 1867. május 14. N ° 14. Veszty, 1867. május 26. N ° 60., Golosz, 1867. május 24. N ° 15. "Vszerosszijszkaja Visztavkam" 299-303. 16. Lásd még: Jászi O.: A Habsburg Monarchia felbomlása, Gondolat 485-486.
1982.
