Roza szerelmes
R
oza, ahogy végzett az állatok etetésével, egyre gyakrabban ment a kerítéshez. Leste, várta a postást. Imre, a vőlegénye rendőr volt. Szerettek volna összeházasodni. De az nem volt olyan egyszerű, mint gondolták. Imrének engedélyt kellett kérnie, hogy Rozát feleségül vehesse. Az első kérelmüket elutasították. Azzal indokolták, hogy kuláklányt nem vehet egy rendőr feleségül. Rozáéknak 20 hold földjük volt. A család öt tagú volt. A szülők, Roza nővére és bátyja, természetesen Roza is – művelték, fejlesztették a gazdaságot. Ők tartották a szimentáli bikát is. A tanító úr vásárolta, de a tartását, gondozását rájuk, az apjukra bízta. A hágatások is náluk történtek. Hozzájuk hozták a marhákat ezzel a bikával hágatni. A nemesítés növelte a marhák tejhozamát és növelte a paraszti gazdaságok jövedelmét.
63
A tanító úr nemcsak a gyerekeket tanította az iskolában, hanem a parasztokat is tanította eredményesebb gazdálkodásra. Apja és bátyja segített a párzásra kész állatoknak. Ha a bátyja nem ért rá, akkor apja a nővérét hívta segíteni. Ilona volt olyan erős, mint egy férfi. Most már lassan vénlány korba ért. A legények tartottak tőle. Roza is nagyon erős volt, de „annya” mindig őt bízta meg, ha egy zsák, ponyva, ruhanemű elszakadt, varrja meg. Elég sokat kellett a varrógéppel piszmognia. Ez olyan női munka, nem tartotta igazán érdekesnek, de hát, ha „annya” rábízta, meg kellett csinálni. Hasznos munkának csak a gazdaságban végzett munkát tartotta. Aztán jött a szerelem Imrével. Most már csak az érdekelte, hogy minél előbb hozzá mehessen. Az sem tartotta vissza, hogy el kell hagynia a szülői házat, a falut, a rokonokat, a barátokat. Ma mintha később jönne a postás – gondolta. Szemével a kaput leste. Nagysokára nyílt is a kapu és belépett a 64
postás. Levelet hozott. Imrétől. A várva várt levél! Biztosan megkapták az engedélyt a házassághoz. Sietősen feltépte, a boríték összevissza szakadozott. De ki törődik a borítékkal, a levél a fontos, meg amit írnak benne. Olvasás közben a boldog, izgatott várakozása haraggá válgozott. – Az öreganyjuk valagát! – nem csak gondolta, ki is mondta hangosan. Anyja is odaszalad és megkérdezte: – Mit ír? Csak megint nem utasították el Imre kérelmét!? – De igen, édesanyám! Kuláklányt nem vehet feleségül. Most már nekem kell felmennem a városba. Ott majd én mindent elintézek! Csak Ilona, a nővére szólalt meg: – Egy kuláklány nem lehet szerelmes, nem mehet férjhez ahhoz, akihez akar?! Roza nem sokat teketóriázott. Fogta a kisebbik bőröndjét és elkezdett csomagolni. A családja nem szólt egy szót sem, tudták, hogy úgysem tarthatják vissza. – Okos vagy lányom, hogy nem a nagyobbik bőröndöt vetted elő. Még a faluban feltűnhetne, hogy elutazol. Ki tudja, 65
kiben mi rejlik. Nem tartozik senkire, hogy hova és miért mész. Jól gondold meg, hogy mit csinálsz! – Tudom, édesanyám! Majd csak lesz valahogy. Eszébe jutott egy korábbi szomorú búcsúzkodás. A bérlőéknek el kellett hagyni a falut. Az édesanyja és Magda néni barátnők voltak. Még Eszterke esküvőjére is meghívták őket. A két asszony szemében könnyek csillogtak. Az édesanyja, aki addig ki sem tette a lábát a faluból, többször felutazott a városba – tele szatyrokkal – Magda néniékhez. Az utolsó látogatáskor Magda néni elmondta, hogy külföldre utaznak. Eszterke megszerezte az orvosi diplomát és Olaszországban állás kínáltak neki. Természetes, hogy az egész család megy vele. Majd megírja az ottani címüket, legalább levélben tarthatják a kapcsolatot. Váltottak is párszor levelet, de a legutolsó levelük visszajött „A címzett ismeretlen” felirattal. Az édesanyja a levelet kitámasztotta a sublótra a fényképek
66
közé. Nem volt nap, hogy el ne mondja: – Mi lehet velük?! A búcsúzkodás most nem volt érzelmes. Megértették Rozát, egy kicsit büszkék is voltak rá, tudták, hogy még találkoznak. A család összetartozik, csak Roza legyen boldog. Roza törte a fejét, hova, kihez is menjen, ha megérkezik a városba. Imre bátyjának, Józsinak az anyósa testvére volt Mariska barátnőjének az édesanyjának. Most ők nevelik a kis Csibést, kedves védencét. Sohasem fogja elfelejteni, amikor megérkeztek a faluba, a kis aranyos gyereklány játszani akart a kiscsibékkel. Szaladt utánuk, azok meg gyorsan el előle a tyúkanyóhoz. A kicsi meg azt kiabálta nekik: – Tessék megállni, tessék megállni! Mindannyian mosolyogva nézték. Milyen jól nevelt, de azt sem tudja, hogy a kiscsibék nem játékszerek. Nem baj! – gondolta Roza. – Majd én mindenre megtanítom, amit itt nálunk, falunk tudni kell.
67
Szerették egymást. Rájuk gondolt. Menjen hozzájuk? Tudta, hogy Mariska és a kis Csibés szivesen fogadnák. Hosszas töprengés után mégis úgy döntött, egyenesen Imréhez megy. Együtt lesznek végre. A házasságot nem az a papír dönti el. Szerencséjére Imre otthon volt. Mikor ajtót nyitott, alig akart hinni a szemének. – Rozám! Ez igazán Te vagy?! Az összeölelkezésük aztán meggyőzte Imrét, hogy akit lát, az Roza valóban, testestül, lelkestül. Mindjárt el is határozták, hogy újra beadják a házassági kérelmet. De valahogy másképpen kell megírniuk, de hogyan? Majd csak kitalálják. Most az a fontos, hogy együtt vannak. Roza első útja Mariskához vezetett. Kérte a tanácsát. Lesz talán valami jó ötlete a kérvény megírásához. A kis Csibés a nyakába csimpaszkodott. – Hogy megnőtt ez a lány! – csodálkozott Roza. Merje az ölébe venni, mint régen! Barátnőnyi lány lett belőle. Hívta is Rozát:
68
– Gyere, Rozám sétáljunk egyet a városban. Majd én megmutatom Neked, hogy mit érdemes látnod, megismerned. Az egyik sétájuk alkalmával Roza szemébe tűnt egy hirdetés: „Varrónőt felveszünk!” Roza elhatározta, jó lesz ez neki. Jelentkezni fog. A varrógéphez ért. Milyen jó, hogy „annya” rábízta az elszakadt holmik javítását. Másnap el is ment a varrodába, ahol próbavarrást kellett végeznie. Elégedettek voltak a varrása minőségével. Fel is vették. Most már varrodai munkásnő lett. Imrével nem kellett tovább a fejüket törni. A házassági kérelmükbe, a menyasszony származása rovatba, munkásnőt írtak. Ez, úgy látszik, megfelelt a követelményeknek, mert Imre megkapta házasságához az engedélyt. A főnökei még meg is jegyezték: – Látod, Imre, tudsz te magadnak egy rendes munkáslányt is találni feleségül, nem pedig egy kuláklányt! Roza erős akarata és a véletlen így segítették Rozát boldogsághoz. Holtodiglan, holtomiglan. 69