Vármegyék és szabad kerületek
53
A nemesi vármegye 1526-1790 között ifj. Barta János „A jövő időben a vármegye nevében kiadandó levelek a Királyi Felség kegyes engedélyéből egy és ugyanazon pecsét alatt adassanak ki. 1. § Amely pecsétet, miután azt elkészítették, minden egyes vármegyében az alispán, a szolgabírák és esküdttársak pecsétjei között szekrényben vagy ládában tartsák és onnan csak akkor vegyék ki, amikor törvényszék tartása alkalmával a vármegye nevében valamely levelet kell megpecsételni. 2. § És ezeket a leveleket az alispánok, szolgabírák vagy esküdttársak vagy közülük azok, akik írni tudnak s egyszersmind a jegyző írják alá.”1 Ha a magyar országgyűléseknek a XV/XVI. század fordulóján, vagy a XVI. század első felében a vármegyékre vonatkozó, nem túl nagyszámú törvényét próbáljuk áttekinteni, meglehetősen ellentmondásos benyomásunk alakulhat ki. A referátumom bevezetőjeként idézett 1550. évi 62. tc. előírja, hogy minden megyének legyen pecsétje, ugyanakkor 1498-1514 között több törvénynek kellett elrendelnie, hogy az addigi törvényeket gyűjtsék össze s az egyes megyéknek küldjék el.2 Az 1514. évi 57. tc. arra hatalmazza fel a megyéket, hogy megyei székházat (pontosabban megyénként egy-egy várat – in comitatibus unum castrum) emeljenek,3 de csak az 1536. évi 37. tc. szorgalmazza azt, hogy a megyei köztevékenység valamilyen megyeszékhelyhez kapcsolódjon.4 Az 1486. évi 65. tc. tiltja, hogy a megyei 1
Magyar Törvénytár. Összeállította Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen. II. k. (1526-1608 közötti törvények) Bp. 1899. 291. 2 Ezt tartalmazza az 1498:6., az 1500:10., az 1504:31., az 1507:20. és az 1514:63. törvénycikk. Ez utóbbi szövege a következő: "Az összes decrétumot gyűjtsék egybe, igazítsák ki és a királyi felség az országnak írásba foglalt jogait méltóztassék megerősítvén és pecséttel ellátván az ország egyes vármegyéinek megküldeni." Magyar Törvénytár I. (1000-1526) Bp. 1899. 733. 3 Uott 733. 4 Magyar Törvénytár II. 31.
54
ifj. Barta János: A nemesi vármegye 1526-1790 között
közgyűlésen bárki fegyverrel jelenjen meg, amit a következő, 66. törvénycikk a csapszékek látogatóinak is megtiltott.5 Az említett (és a hozzájuk hasonló) törvények kettős tendenciát igazolhatnak. Egyrészt tanúsíthatják a vármegyei rendszer megszilárdításának, konszolidálásának kísérletét (mégha olyan külsőségekkel is, mint a megyeháza építésének vagy az állandó pecsét alkalmazásának előírásával), másrészt bizonyíthatják, hogy ezen szervezet működését még mindig sok alkalmi vonás, esetlegesség vagy bizonytalanság határozta meg (mint a törvénygyűjtemények vagy az állandó székhely hiánya). A koraújkori – tehát XVI-XVIII. századi – Európa számos új követelménnyel lépett fel a közigazgatásra vonatkozóan. Az államhatalom abszolutisztikus törekvései, a központi igazgatás igyekezete, hogy az állam mind szélesebb körben be tudjon avatkozni a mindennapi életbe, a hivatalok tökéletesítését, bővítését, jogkörük szélesítését tette szükségessé. Megkövetelte azt is, hogy a helyi igazgatásban mind kevesebb szerepet kapjon a kiváltságokkal rendelkező nemesi-rendi réteg. Nem kétséges, hogy az államhatalom új törekvéseit Európa legfejlettebb országaiban is csak számos nehézség árán, következetlenségeken és botladozásokon keresztül, a rendek ellenállását leküzdve tudta érvényre vagy legalább a megvalósulás közelébe juttatni. Magyarország sorsát azonban 1526-1790 között nem elsősorban a nagy európai tendenciák határozták meg. Az 1479-ben egyesített Spanyolország 1492-ben fel tudta számolni a Hispániai félsziget utolsó muszlim bástyáját, a Granadai Emírséget – Magyarországon viszont az Iszlám éppen a XVI. század elején tudott berendezkedni másfél évszázadra. Nyugat Európa abszolut hatalmai a nemzetállamok kiépítésére törekedtek – Magyarország viszont a XVI. század elejétől négy évszázadra soknemzetiségű birodalmak rész-országává degradálódott. Közismert, hogy Szűcs Jenő meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott e változásokról. Hadd idézzem a magyar sorsra vonatkozó keserű mondatát: „Európa szerencsésebb régióinak módjukban áll, hogy az újkor kezdetét afféle sikerdátumokkal jelöljék, mint 1492 – Amerika felfedezése. Kevésbé szerencsés régiók katasztrófadátumok5
„Nehogy a törvények és jogok a fegyverek közt elnémulni látszassanak, úgy határoztunk, hogy mind a nemeseknek mind azok cselédeinek és jobbágyainak is, amidőn a törvényszékre akarnak belépni, mindennemű fegyvereiket le kell tenniök.” Magyar Törvénytár I. 457.
Vármegyék és szabad kerületek
55 6
kal kezdik, mint 1526 – Mohács és a Habsburgok.” Mohács ebben az esetben az ország három részre szakadását, az állandó háborúskodásokat, a pusztítást jelentette. A Habsburgok az idegen uralmat jelképezhették, amely másfél évszázadon át két nagyhatalom osztozását jelentette Magyarországon, míg 1699-től a teljes ország császári alávetését. A XVI. század első felében hazánkban berendezkedő két idegen hatalom közül a török rendelkezett régebbi múlttal és nagyobb hatékonysággal. Európai nagyhatalmi állása közel két évszázadra nyúlt vissza. Despotikus módon kiépített államberendezése pontosan szabályozott volt. Ez a rendszer azonban nem támaszkodott a helyi előzményekre. Nem vette figyelembe a magyarországi megyerendszert sem. Az ország felszabadítása után hatása is szinte nyomtalanul eltűnt. A török berendezkedés idegensége miatt részleteivel nem kívánok foglalkozni. A Habsburgok ezzel szemben éppen 1526-ban jutottak KözépEurópában több országot magába foglaló nagyobb térség birtokába, amelynek egységes állammá való szervezéséhez nem rendelkeztek komolyabb hagyományokkal. Mivel cseh és magyar királlyá nem a család fejét, V. Károly császárt, hanem öccsét, I. Ferdinándot választották meg (aki addig csak Ausztria főhercege volt), nem tisztázódott igazából a Német-Római Birodalom és az újonnan szerzett királyságok viszonya sem. Tudjuk, hogy Ferdinánd, engedelmes testvérként, általában készségesen vetette alá magát császári bátyja óhajának, holott ez az óhaj nem feltétlenül a Birodalom, hanem sokkal inkább a család érdekét fejezte ki. Magyarországon nem Szűcs Jenő az egyetlen, aki a Habsburgok ekkori politikáját elítélte. A magyar történetírás a XVI-XVII. századi Habsburg centralizációt valamiféle torz, a nyugati abszolutizmusokra alig emlékeztető jelenségnek tartja s különös kritikával szokta illetni a bécsi udvar magyarországi központosító törekvéseit.7 Mindezek ellenére a Habsburgok kormányzatát nem tekinthetjük eredménytelennek. A központosított államigazgatás kiépítésének kezdeti lépései a modern szakirányú igazgatás felé mutattak. Az udvarban a külügy, a pénzügy és a hadügy egységes irányítását a fejlődés eltérő szintjén álló országokban az 1526-ban már működő 6
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle 1981/3. szám. 336. 7 A kérdés hátterére ld. Benczédi László: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyaroszágon (1664-1685). Bp. 1980.
56
ifj. Barta János: A nemesi vármegye 1526-1790 között
titkos tanács és az 1527-ben átszervezett udvari kamara hatáskörének kiterjesztésével valamint az 1556-ban feállított udvari haditanács révén igyekeztek elérni.8 Az udvar kísérletei természetesen nemcsak a magyarországi, hanem minden más helyi érdekkel szemben álltak, s ezekben a helyi érdekekben másutt is összefonódtak az adott tartomány javát szolgáló célkitűzések a rendi nemesség önös érdekeivel. Bécs e helyi törekvések letörésében sem bizonyult eredménytelennek. Sikerét nagyban köszönhette annak, hogy a reformáció visszaszorításával ürügyet kapott a rendi ellenállás felszámolására is. Ennek legnyilvánvalóbb esete Csehországban következhetett be, ahol a rendeket fehérhegyi vereségüket követően politikailag is sikerült a jelentéktelenségbe taszítania. A megújított csehországi tartományi rendtartás kihirdetése után cseh nemesek tömegei menekültek külföldre, a birtokadományozás új módja (amely előnyben részesítette a nagybirtokokat) a köznemesség hangos tömegeinek eltűnésével és nagyfokú birtokkoncentrációval járt. Az újonnan megadományozott lojális arisztokrácia pedig jóideig nem gondolt az udvarral való szembeszegülésre.9 Az osztrák tartományok nemessége nem szenvedett el a csehországihoz hasonló vereséget, a reformációs törekvések visszaszorítása azonban itt is birtokkoncentrációval és a rendi ellenállás elenyészésével járt. Tény, hogy az örökös tartományok rendszeres (általában évenkénti) tartományi gyűlései nem állítottak akadályt a bécsi törekvések megvalósítása elé, a helyi szervek is engedelmesen hajtották végre az abszolutizmus óhajait.10 Annak, hogy Magyarországon a fejlődés más irányt vett, részben kül- részben belpolitikai okai voltak. Akkor, amikor a Habsburg hatalom nem tudta megvédeni az ország jelentős részét az iszlámmal szemben, a rendi kormányzat be tudott hatolni az ellenséges vonalak mögé. Tudjuk, hogy a török nem tudta megakadályozni, hogy a királyi Magyarország megyéinek adószedői vagy az ottani földesurak megbízottai be ne szedjék az általuk igényelt adókat és járadékokat.11 A hó8
Erich Zöllner: Geschichte Österreichs von den Anfängen bis zur Gegenwart. Wien, 1966. 187-188. 9 Szarka László: A cseh korona országai a Habsburg monarchiában. In: Szarka László szerk. Csehország a Habsburg monarchiában 1618-1918. Esszék a cseh történelemről. Bp. 1989. 16-18. 10 Hanns Leo Mikoletzky: Österreich. Das große 18. Jahrhundert. Wien, 1967. 11 Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén. Bp. 1976. 212-223., Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp. 1981.
Vármegyék és szabad kerületek
57
doltsági terület megyei igazgatása gyakran települt a királyi Magyarország valamely közeli városába vagy várába s onnan próbálta irányítani egykori területét. Az udvar – mivel ez a körülmény olyan területről is jövedelemhez juttatta, amely nem állt közvetlen fennhatósága alatt – elfogadta a megyei igazgatás ilyen megnyilvánulásait. A hazai rendiség ugyanakkor támaszt talált Erdély fejedelmeiben is, akik a török szövetségben vívott háborúikat követően, a Habsburgokkal kötött békeszerződéseikben sohasem feledkeztek el a protestáns vallásgyakorlás és a rendi jogok védelméről. Belpolitikailag Magyarországon a Habsburgoknak sohasem sikerült végrehajtaniok azt a birtokkoncentrációt, amellyel az örökös tartományokban jelentéktelenné zsugorították a köznemességet és biztosították az arisztokrácia udvarhűségét. A XVII. század rendifüggetlenségi mozgalmait sohasem követte olyan mértékű birtokelkobzás, mint Csehországban a fehérhegyi csatavesztést. Az udvar a Wesselényi nevével jelzett (a valóságban Zrinyi Péter által meglehetősen dilettáns módon szervezett) összeesküvés után is alig néhány főúri birtokra próbálta rátenni a kezét, nagyonis kétes eredménnyel. A XVII-XVIII. század fordulóján kétszer is úgy látszott, hogy a bécsi udvar váratlan lehetőséghez jut. A török kiűzése után hatalmas birtokegyüttesek kerültek az uralkodó kezére, amelyeknek eredeti tulajdonos-családjai régen kihaltak, vagy az utódok nem tudták kifizetni a fegyverváltságot. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc katonai kudarca pedig végre lehetővé tett volna nagyarányú birtokelkobzásokat is. Az Alföld pusztáin birtokhoz juttatott császári hadvezérek és szállítók azonban – csekély kivételtől eltekintve – hamar megszabadultak ekkori szerzeményeiktől. A Rákóczi szabadságharc után pedig éppen Pálffy János tábornok (ekkor horvát bán), I. József császár megbízottja volt az, aki a Károlyi Sándorral folyó tárgyalásokat húzva-halasztva, megakadályozta a nagyarányú birtokos váltást. A bécsi udvar instrukciói ellenében is fenntartott tárgyalási készségében éppen a cseh nemesség balsorsának ismerete és elkerülésének szándéka erősíthette. A királyi Magyarországon tehát az ország három részre szakadása idején, sőt az egyesítés után is fennmaradhatott a helyi igazgatás hagyományos formája, a megyerendszer. A jogfolytonosság a nemesirendi jelleg továbbélését is jelentette, s ha általános elnevezést akarunk neki adni, magam feudális jellegét emelném ki. A koraújkor Európájában persze óvatosan kell bánni ezzel a jelzővel. Nyugati történe-
58
ifj. Barta János: A nemesi vármegye 1526-1790 között
ti munkák a XVI-XVIII. századi társadalomra – mivel azt mégsem lehet polgárinak nevezni – szívesen alkalmazzák a rendi jelzőt,12 amit – azt hiszem – indokolt rendi-hierarchikus elnevezéssé kibővíteni. De óvatosságra inthet az is, hogy hazai középkorkutatóink újabban Magyarország középkori történetére vonatkoztatva is kétségbe vonják, hogy létezett volna nálunk feudalizmus. De akárhogy is nevezzük a koraújkori Magyarország középfokú igazgatását, az – kétséget kizáróan – a kiváltságok rendszere szerint szerveződött, irányítói, de egyáltalán részesei csak a kiváltságok birtokosai lehettek, célkitűzései – amelyeket leginkább e kiváltságokhoz való ragaszkodás mozgatott – ritkán estek egybe a központi hataloméval. Azok a küzdelmek, amelyeket a megyei nemesség az udvarral folytatott, jórészt ismeretesek. Kevésbé ismert, hogy a megyék II. Rákóczi Ferenccel is szembefordultak, amikor szabadságharca érdekében a nemességtől is anyagi áldozatot kívánt. 1706-ban több vármegye részvételével tartott együttes, regionális ülésekről tudunk, amelyeken a megyék tiltakoztak a nemesség megadóztatása, kereskedésük korlátozása és jobbágyaik hadba hívása ellen.13 Tudjuk, hogy Bécs többször is megpróbálkozott azzal, hogy a középszintű igazgatást saját hatáskörébe vonja, kísérletei azonban rendszerint kudarcba fulladtak. Mária Terézia 1752. április 28-i leiratában az ország valamennyi főispánját utasította a magyarországi közigazgatás egységének előmozdítására (benne a rendeletek végrehajtásának ellenőrzésére, a köz érdekének a magánérdek elé való helyezésére).14 A rendelet bármiféle következményéről nincs tudomásunk. Annál nagyobb zavart keltett II. József közigazgatási reformja, amelylyel 1785/86-ban gyakorlatilag felszámolta a vármegyék autonómiáját. Megszüntette a főispáni tisztséget, az alispánt kinevezett hivatalnokká degradálta. A megye végrehajtó szervvé fokozódott le, nem tarthatott tanácskozásokat (megyegyűlést csak országgyűlési követ választására lehetett volna összehívni, erre azonban József uralkodása alatt nem nyílt lehetőség), megszűnt igazságszolgáltató szerepe is. Több megyét összevonva jött létre az ország 10 kerülete, amelyet királyi biztosok 12
Richard van Dülmen: Entstehung des frühneuzeitlichen Europa 1550-1648. Frankfurt am Main, 1982. 102-106. 13 Ember Győző - Heckenast Gusztáv szerk. Magyarország története 1686-1790. (A 10 kötetes Magyarország története összefoglaló 4. kötete.) Bp. 1989. 218. 14 U.o. 473.
Vármegyék és szabad kerületek
59
15
irányítottak. Az, hogy a császár halála előtt visszavonta rendeleteit, közigazgatási reformjait is elsöpörte. Egy kicsit sarkosan úgy fogalmazhatnánk, hogy a megyéket illetően a korszak – a 300 év – az abszolutisztikus törekvések ellenére nem hozott lényeges változást. Tudjuk, hogy a vármegyék az adott korszakban meglehetősen széles hatáskörrel rendelkeztek. Ahogyan a legfelső (uralkodói) szinten egy kézben volt az államirányítás mindhárom területe (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás), ugyanúgy tartotta kezében a megyei nemesség e területek középszintű irányítását. Korszakunk talán annyiban jelenthet előrelépést, hogy segített a XVI. században még meglehetősen differenciálatlan feladatok szétválasztásában, az ügymenet szabályozásában. Elvileg a törvényhozásnak persze egyetlen szintje létezik: az országgyűlés. Követeit azonban a megyék választották, itt látták el őket utasításokkal, ezen a szinten kellett az elfogadott törvényeket kihirdetni majd alkalmazni. Ha pedig az uralkodó nem kívánt élni az országgyűlés összehívásával és rendeletekkel akart kormányozni, az 1545:33. tc. felhatalmazta a megyéket, hogy a törvénytelennek tekintett rendeletek végrehajtását megtagadják.16 A megyék közigazgatási feladatai elsősorban gazdasági (azaz pénzügyi) és katonai területekre terjedtek ki.17 Ezek többségükben a közgyűlés hatáskörébe tartoztak. Ott alkották meg a megyei szabályzatokat (statutumokat), választották a tisztségviselőket (a főispán kivételével, akit az uralkodó nevezett ki), fogadták el az adókivetésre vonatkozó szabályokat (a porta vagy dica-szám felosztásáról). A koraújkor első két századában (gyakorlatilag a török kiűzéséig) a főispánok megmaradtak annak, amik a középkorban voltak: nagyhatalmú zászlósurak, óriási uradalmak bitokosai, akik – mintegy gazdasági és társadalmi helyzetük természetes velejárójaként – vezetői lettek annak a megyének (akár többnek is egyszerre) és nemességének, amelyben birtokaik feküdtek. Jól jellemezte ezt a helyzetet az örökös főispánság kialakulása, amely először egyházi méltóságokhoz kapcsolódott, majd egyes világi családok is megkaphatták. A főispánok tekintélyük révén meghatározhatták a tisztikar személyi összetételét s egyúttal a megye 15
Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. II. k. Bp. 1985. 336341., 441-457. 16 Magyar Törvénytár II. 137. 17 A megyei hivatalok felépítését valamint feladataikat a következő lapokon elsősorban Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története. (Mohácstól a török kiűzéséig.) Bp. 1946. 520-541. alapján ismertetjük.
60
ifj. Barta János: A nemesi vármegye 1526-1790 között
politikáját is, még olyan esetekben is, ha személyesen nem vettek részt az igazgatásban. A megyei közösség igyekezett a főispánok hatalmát korlátozni. A királyi kinevezés a megyei beiktatással vált érvényessé, ahol bármely nemes tiltakozhatott. (Ezzel a jogukkal persze aligha próbáltak meg élni.) A főispánnak ezen túl a megye előtt is esküt kellett tennie a törvények és szabályok betartására. A megyei ellenőrzés persze akkor, ha a főispán élni akart jogaival, aligha lehetett hatásos. A főispánok visszahúzódását és a megyei nemesség előtérbe kerülését mutatja az alispáni feladat és jogkör megváltozása. Az alispánt kezdetben (a koraújkor első századaiban is) a főispán állította hívei (familiárisai) közül. A kinevezésbe azonban a megyei nemesség is beleszólást követelt, amit kezdetben az uralkodók is támogattak. A köznemesség által támogatott alispánban ugyanis támaszt láttak a főispánok túlzó befolyásával szemben. Az 1504:2. tc. valamint az 1548:70. tc. az alispán kinevezését a megyebeli nemesség hozzájárulásához kötötte.18 A következő évszázadok nem tudtak egységes gyakorlatot kialakítani. Volt megye, ahol a közgyűlés választhatott a főispán jelöltjei közül, másutt éppen fordítva, a főispán választott a megye jelöltjei közül. Előfordult a közgyűléstől független főispáni kinevezés, vagy a főispántól független közgyűlési választás is. A zavaros helyzetet csak az 1723:56. tc. tisztázta, kimondva, hogy a közgyűlésnek a főispán 4 jelöltje közül kell választani.19 Mivel a vármegyei nemesség csak lassan tudta érvényesíteni befolyását az alispáni hatalomra, érdekeit sokáig csak a szolgabírókon keresztül tudta kifejezni. A szolgabírákat (számuk a megye közigazgatási beosztásától függően változott) mindig választották. (Mivel a járásoknál kisebb kerületek élére is szolgabírókat állítottak, a járási vezetőket kezdték főszolgabíróknak nevezni.) A megyei tisztviselő gárdát esküdtek, jegyző egészítették ki, a XVII. századtól állandósult a megyei adószedő hivatala is. A vármegyei altiszteket hajdúknak nevezték, tetszés szerinti időre fogadták fel őket, s nem fizetést, hanem ellátást kaptak (amihez persze a készpénz is hozzá tartozhatott).20 A megyei feladatok között az állam pénzügyi és katonai igényeinek kielégítése állt az első helyen. Az adóbehajtáshoz és a katonaállí18
Magyar Törvénytár I. 675. és II. 251. Magyar Törvénytár IV. (1657-1740) Bp. 1900. 619. 20 Ezeknek a „hajdúknak” természetesen társadalmilag semmi közük nem volt a kiváltságolt hajdú-réteghez. 19
Vármegyék és szabad kerületek
61
táshoz kapcsolódnak a népességre és gazdaságra vonatkozó első öszszeírások, a jobbágyköltözés, a szökések ellenőrzése, korlátozása. A közrend fenntartására a települések a XVII. századtól kezdve rendszeres őrséget tartottak fenn. A megye ellenőrizte az utazókat, a határmenti megyéknek különös gondot kellett fordítaniok az idegenekre, megakadályozni, hogy szökött jobbágyok hagyják el az országot, vagy azt, hogy nem kívánatos idegenek költözzenek be. Büntették a másokat megbotránkoztató mulatozást, részegeskedést, paráználkodást, dohányzást, káromkodást, szabályozták az öltözködést, a cselédek bérét. A vármegye feladata volt a vásárok ellenőrzése, az árak meghatározása, nemcsak a vásárok időtartamára, a hiteles mértékegységek használatának betartatása, beleértve a mértékek ellenőrzését is, továbbá a törvényes pénzek használatának biztosítása. A közlekedésben a zavartalan forgalom fenntartása is a megyékre hárult, meg kellett akadályozniok a szárazföldi vagy vízi közlekedést gátló berendezkedések létesítését. A közrend fenntartása már az igazságszolgáltatás területére vezet át bennünket. A gonosztevőknek, tolvajoknak, rablóknak és gyújtogatóknak, hamis pénzverőknek üldözése és megbüntetése közigazgatási feladatból indult, de az igazságszolgáltatáson végződött. Korszakunk kezdetén a vármegye ítélkezési feladata alig vált el a közigazgatásitól. A megyei ítélőszéken (sedes iudicaria, sedria) kezdetben minden nemesnek joga volt megjelenni, akárcsak a közgyűlésen. (De a közgyűlés is lehetett a bíráskodás színtere.) Különleges szakképzettséget a bíráktól nem követeltek meg, ahogyan a hivatalnokoktól sem várták el. Az 1613:24. tc. mondta ki végül, hogy az ítélőszék munkájába csak az esküdtek szólhatnak bele.21 Az állandó bírótársak, esküdt ülnökök választását már a XV. századi törvények is előírták, a XVI. században számuk a megye nagyságától függően 6-12 között váltakozott. Feladatuk elsősorban az volt, hogy a bíráskodásban a szolgabírókat segítsék. Az 1613:24. tc. az igazságszolgáltatás folyamatosságának védelmében a rendes esküdt ülnökök mellett rendkívüli ülnökök (extraordinárii assessores) választását is megengedte, akiket később táblabíráknak (iudices tabulae) neveztek. A szolgabírók sokirányú elfoglaltsága valamint a rendes esküdt ülnökök csekély száma miatt a táblabírák egyre nagyobb szerephez jutottak az ítélkezésben. A táblabírói testület megjelenése jelentős mértékben elősegítette, hogy a 21
Magyar Törvénytár III. (1608-1657) Bp. 1900. 111.
62
ifj. Barta János: A nemesi vármegye 1526-1790 között
vármegyei igazságszolgáltatás elkülönüljön a közigazgatástól. A polgári és büntetőügyek elválasztása a megyei ítélkezésben a XVII. században kezdődött meg. A hivatalviselés és a hivatali feladatok nagyjából pontos ismerete ellenére a koraújkori magyarországi vármegyék működésében számtalan bizonytalansági tényezőt találunk. A XVI. században a megyéknek általában nem volt szilárd székhelyük, közgyűléseiket a főispán, esetenként az alispán lakóhelyén tartották. Nem ismerünk szabályt amely a legfőbb hatalmat jelentő közgyűlés üléseinek gyakoriságát határozta volna meg. Nincsenek ismereteink a közgyűlések időtartamára és pontos menetére. A határozatokat többségi döntéssel hozták, de a résztvevők nagy létszáma miatt a szavazatok megszámlálására aligha került sor. A vármegye vezetői megelégedtek a közfelkiáltással, ami persze vitákra, néha tumultuózus jelenetekre is lehetőséget adott. (Ezért kellett tiltani a fegyver bevitelét a közgyűlésre.) Ismereteinket korlátozza, hogy a megyei igazgatásban csak a koraújkor századaiban jutott jelentősebb szerephez a rendszeres írásbeliség, először az igazságszolgáltatás végzéseinek rögzítésére s csak később a közgyűlési munka emlékeztetőjeként. A XVIII. századra persze ezek a bizonytalansági tényezők mérséklődtek, a bővülő írásbeliség, az egyre több információt tartalmazó jegyzőkönyvek, a vármegyei munka rendszeresebbé, szabályozottabbá válásáról tanúskodnak. Közismert, hogy a vármegyéken kívül a koraújkori Magyarországon más típusú közigazgatási egységek is léteztek. Az a sokszínűség, változatosság azonban, amely a gazdaság- vagy a művelődéstörténet területén pozitív jellemvonás lehetne, a közigazgatásban aligha tekinthető annak, hiszen a megosztottságot, a széttöredezettséget bizonyítja. Érthető módon az udvar az ország egészének visszafoglalása után sem törekedett arra, hogy a közigazgatás egységét megteremtse. Önálló fejedelemség maradt Erdély, külön igazgatták a Temesközt (Temesi Bánság néven) és a határőrvidéket. De nem tartoztak a megyei igazgatás alá a szabad királyi és a bányavárosok, valamint egy sor kiváltságolt terület: a szász és székely székek, a jász-kun kerület sem. Ez utóbbiak autonómiája a Mohács előtti évszázadokra nyúlik vissza, mégha igazgatásukban következtek is be változások. A XVII. századtól pedig körük új kiváltságos közösséggel gyarapodott: a hajdúkkal. Konferenciánkon számos előadás foglalkozik majd a különféle szabad kerületekkel. Szó esik lakosaik jogállásáról és kötelezettsége-
Vármegyék és szabad kerületek
63
ikről, politikai szerepükről s talán a vármegyékhez fűződő kapcsolataikról is. Tudjuk, hogy a fejedelemség korabeli Erdély székely és szász székei rendszerint a maguk külön útját kívánták járni, sorozatos konfliktusokba bonyolódva a fejedelmekkel és szembekerülve a megyei nemességgel. A magyarországi kerületek kiváltságainak megerősítésére az ország három részre szakadásának időszakában az udvar azért vállalkozott, mert e kerületekben támaszt talált az oszmánok hadi ereje ellenében. A kiváltságolt kerületek jogai és hagyományai azonban nem feltétlenül befolyásolták Bécs politikáját. Amikor a török kiűzése után a kiváltságolt népesség katonai feladata háttérbe szorult, gátlás nélkül számolták fel a jászkunok vagy a bihari kishajdú-települések kiváltságait (az előbbit a Német Lovagrend, az utóbbiakat Esterházy Pál nádor kezére adva). Nem jogi érvek, hanem az anyagi háttér segítette elő, hogy a jász-kun kerület lakosainak sikerült szabadságukat a redemptió során megváltani. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az ún. „öreg hajdúvárosok” kiváltságainak ismételt megerősítése korszakunkban nem tartalmazta a hajdútelepek közös önkormányzatának jogát. A hajdúság kerületté szerveződése csak nagy késéssel tudta követni a hagyományos kiváltságolt térségeket.22 A megyerendszer nélkülözhetetlen eleme volt a koraújkori magyarországi közigazgatásnak. Pedig a szóban forgó évszázadokban az idő egyre jobban eljárt felette. A központi hatalom egyre inkább szakképzett és engedelmes hivatalnokokat igényelt a középfokú igazgatásban is. Ehhez azonban nem rendelkezett sem kellő személyi állománynyal, sem elegendő tapasztalattal, így nem tudta a maga szándékait érvényesíteni. A rendek számára viszont ez az elavult képződmény mutatkozott az egyik legfontosabb eszköznek ahhoz, hogy az idegen abszolutizmus kísérleteivel szembeszálljanak (amit számukra szerencsés módon összekapcsolhattak rendi érdekeik védelmével). A hazai közigazgatás avultsága a XVIII-XIX. század fordulóján egyre nyilvánvalóbbá vált. Támadhatták a felvilágosodás vagy a felvilágosult abszolutizmus oldaláról. Látszólag e csoportba tartozott a Magyarországról elmenekült Ráby Mátyás idegenben publikált emlékirata, amelyben súlyos vádakkal illette az egész magyarországi közigazgatást. Támadásának középpontjába Pest-megye nemesi tisztikara került, 22
A Hajdú-kerület létrejötte időbeli elhelyezésének nehézségeire utal Balogh István: Katonai tábortól a mezővárosig I. k. (Böszörmény, Hadház, Nánás és Szoboszló magisztrátusi jegyzőkönyvei 1711-ig). Debrecen, 1999. 4-11.
64
ifj. Barta János: A nemesi vármegye 1526-1790 között
amelyet részrehajlással, korrupcióval, csalárdsággal vádolt. Fél évszázaddal később, Eötvös József A falu jegyzőjében ugyancsak lesújtó kritikával élt a megyei igazgatással és képviselőivel szemben. Ráby bírálatáról Hajdú Lajos néhány évtizede bebizonyította, hogy szemenszedett hazugságokon alapul.23 A Jókai által regényhőssé emelt Ráby Mátyás maga volt sikkasztó, denunciáns, akinek rágalmai messze álltak a valóságtól. Az Eötvös József által bírált Taksony megyét is felfoghatjuk valamiféle anatómiai lónak, amelyen a politikus szerző a kor összes betegségét meg akarta jeleníteni. Azt azonban, hogy a XVIII-XIX. század fordulójának megyerendszere körül mégsem lehettek teljesen rendben a dolgok, semlegesnek tekinthető szemlélők is tanúsíthatják. Amikor emlékirataiban Kazinczy Ferenc arról tudósított, hogy anyai nagyapja, Bossányi Ferenc milyen erős befolyással volt Bihar megye nemességére, mivel a megyei közgyűlésén a nemesi tömeg azt leste, hogy Bossányi uram milyen jelzést ad nekik, voltaképpen a nagyapa tekintélyét akarta hangsúlyozni. A mai olvasó számára az általa elmondottak mégis a kor kritikáját tartalmazzák: a nemesek tömege „megtanítva Baranyitól [Bihar megye alispánjától, Bossányi uram „hű barátjától”], hogy mély hallgatásban várja, Bossányi uram kit fog kikiáltani, s akkor, ha az talán rossz nevet kiáltana is, azt toldítsa... Mert akkor még a sokaság tekintettel vala elsőbbjei iránt” – teszi hozzá büszkén Kazinczy.24 A kiváltságok által biztosított tekintélyek ideje azonban a XIX. század elejére lejárt s helyére új gondolatoknak és új típusú tekintélyeknek kellett lépniük.
23
Hajdú Lajos: Forradalmár vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby ügy”-ről. Bp. 1984. 24 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In: Kazinczy Ferenc: Válogatott művei. I. k. Bp. 1960. 6.