A JÁTÉKSZÍNI MOZGALOM FEJLŐDÉSE

A JÁTÉKSZÍNI MOZGALOM FEJLŐDÉSE A játékszíni mozgalom 1795 után megtorpant fejlődésében; csak a 19. század elején éledt újjá, ismét a patrióta szellemű, morális színház gondolatának jegyében. Benke József, a második pesti színtársulat vezértagja A theátrom célja és haszna című írásában (1809) – ez volt egyébként az első, nyomtatásban is megjelent önálló dramaturgiai értekezés – plebejus polgári szemlélettel fejtegette tárgyát; s hogy a nemzeti színjátszás fontosságát még jobban hangsúlyozza, lefordította Schiller híres dramaturgiai manifesztumát is (Die Schaubühne als moralische Anstalt, 1785 – A játékszín Schiller után, 1810), ezt a mély forradalmi pátosztól áthatott, a feudalizmusnak és a klerikalizmusnak hadat üzenő vallomást a szabadság, az emberiesség és a polgári nemzeti egység mellett. Pázmándi Horvát Endre rövid időn belül négy kiadást is megért hexameteres költeménye A pesti nemzeti theátrom ügyében (1815) és Kultsár István röpiratai (Hazafiui javallás magyar nemzeti theátrom építéséről, 1814; Buzdítás a nemzeti theátrom fölépítésére, 1815) viszont a rendi nacionalizmus szellemét sugározták; velük szemben Katona József azt hirdette elméleti írásaiban, hogy a dráma és a színház: „ítélőszék”, amely elé a drámaköltő mint bíró, megidézi a múltat, hogy leszakasztva róla a szolgai hízelkedés, a nacionalista elfogultság és a hatalmi érdek szőtte fátylat, „nemzeti dicsekvés” és „lágy piperéskedés” nélkül mutassa meg a történeti és lélektani igazságot. Szemere Pál költői levelében Vida Lászlóhoz (1810) megint ezt olvashatjuk: a színházban {196.} ... minden kor, rang, vallás és nemzetü Képezheti magát lelkét mulatva józanul; S akihez nem szólhat tanács s holt betü, E világ-tükörből foganattal tanul ... – Ebben az idézetben két dolog is figyelemre méltó: először a társadalmi kiegyenlítődés gondolata, másodszor pedig a „világtükör” romantikus ízű, Shakespeare-re is emlékeztető metaforája, mely arra utal, hogy a játékszínen az életet, a valóságot kell művészileg ábrázolni. Döbrentei Gábor az Erdélyi Muzeumban tette közzé színügyi cikkeit (Játékszineink mostani állapotja, 1818; Mint kellene lenni a játékszinnek? 1818). Azt fejtegeti, hogy a színház „egy fedél alá gyűjti, s közelebb húzza a sokféle rangú, vallású embereket”, ezzel közös „iparkodásra”, „a nemzeti erő s okos vigyázat fenntartására'” serkenti őket; s hogy ne legyen kétség afelől, mi legyen a játékszín társadalmi bázisa, élesen kikel a főúri luxus szolgálatában álló színjátszás ellen. A játékszín „hasznáról és céljáról” vallott, sokszor egymásnak ellentmondó nézeteket később Kölcsey Ferenc foglalta magas színvonalú politikaiirodalombölcseleti szemlélet alapján egységes rendszerbe. Mindezek a röpiratok, cikkek azt bizonyítják, hogy a játékszíni törekvések határozott elvek jegyében váltak egyre erőteljesebb és egyre szélesebb körű mozgalommá, összhangban a független nemzetté válás és a polgárosodás irányában tett erőfeszítésekkel. A század elején új erőre kapott színjátszásunk is. Id. Wesselényi Miklós rendszeres vendégszereplésre küldte kolozsvári társulatát Debrecenbe, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, 1806-ban pedig kettéosztotta, s az egyik részt Ernyi Mihály vezetésével Magyarországba indította. A kirajzottak először Debrecenben és Szegeden játszottak, majd Pesten telepedtek le, új fejezetet kezdve színjátszásunk történetében. A második pesti színtársulat 1807 májusában tartotta első, 1815 júliusában utolsó előadását. Működésének nyolc esztendeje nagyjában két szakaszra osztható. Eleinte a német színtársulat albérlőjeként a Rondellában, majd pedig önállóan a Hacker-fogadó báltermében (ma Tanács

2 körút 7.) játszottak. amikor pedig a német színészek 1812-ben beköltöztek a mai Vörösmarty tér helyén épült fényes új színházukba, visszatértek a Rondellába. Az első időszakban Fegyverneki Vida László Pest megyei földbirtokos (Szemere Pál említett episztolájának címzettje), a másodikban – Mérey Sándor helytartósági tanácsos átmeneti vezetése után – Kultsár István, a Hazai és Külföldi Tudósítások agilis szerkesztője töltötte be az igazgatói tisztet. Színházi szakismeretekkel egyikük sem rendelkezett, de lelkes, derék hazafiak voltak, Vida még műkedvelő drámaszerző is. Anyagi áldozatokat sem sajnálva, mindent megtettek a társulat érdekében, amely fegyelmezett, hivatásukat megbecsülő színészekből állt. A régiek közül még ott találjak Rehákné Moór Annát és Láng Ádám Jánost, de a törzsgárdát immár színészetünk hősi korszakának második nemzedéke alkotta: a nagy magyar tragikák sorát megnyitó Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854), a tüneményes hangú és muzikalitású, vígjátéki szerepekben is kitűnő Déryné Széppataki Róza (1793–1872), a jeles karakterszínész Benke József (1781–1855), aki körülbelül azt a szerepet töltötte be pályatársai között, mint annak idején Kelemen László; Murányiné Lefevre {197.} Teréz, szentimentális hősnők, naivák alakítója, a közönség kedvence, Kántor Gerzson (1786–1812) és Balog István (1790– 1873), mindketten kiváló komikusok, Udvarhelyi Miklós (1790–1864), a „másodrangúak között a legkitűnőbb”, Katona József barátja. Közülük többen az irodalom történetébe is beírták nevüket. Déryné Emlékezései mint életgyónás és mint kortörténeti dokumentum egyaránt rangos helyet foglal el memoárjaink sorában; Láng Ádám János száznál több drámafordítással, magyarosítással segített a kezdő magyar színészet műsorgondjain; Benke dramaturgiai irodalmunkat gyarapította; Balog István Angyal Bandija a népszínmű fejlődését készítette elő, a szerb nép nemzeti hőséről szóló Csernyi György című vitézi játéka a magyar– szerb kulturális kapcsolatok egyik fontos mozzanata volt, naplója pedig színészet-történetünk becses forrása. Olyan kimagasló tehetséggel, mint Kótsi Patkó János vagy Jancsó Pál, nem dicsekedhetett a második pesti színtársulat, de jól összetanult együttessé forrott össze; sűrűbben adtak vígjátékot, énekes játékot, mint tragédiát. Műsorukra Kotzebue kultusza nyomta rá bélyegét: a nyolc év alatt mintegy háromszázötven darabot mutattak be ezernégyszáz alkalommal, s ebből majdnem húsz százalék (hatvannégy mű kétszázhetvenkét előadásban) Kotzebue darabja volt. Az eredeti magyar és a klasszikus színművek száma ehhez képest elenyészően csekély. A legtöbbet játszott hazai szerző – Vida László mellett, aki igazgatósága alatt gyakran tűzte műsorra saját darabjait – Dugonics volt (harminckétszer); Szentjóbi Szabó Lászlótól a Mátyás király kilenc, Bárány Boldizsártól a Sajdár és Hurik négy, Katonától a Luca széke három és a Borzasztó torony egy, Verseghytől a Szétsi Mária ugyancsak egy estén szerepelt; egyes színészdrámaírók alkotásait (pl. Balog István: Angyal Bandi; Andrád Elek: Hóra-világ; Benke József: Salamon fiatalkora) gyakrabban tűzték műsorra (persze eredetiségükhöz sok szó fér); s végül az Emilia Galotti hét, a Hamlet hat, az Othello négy, a Haramiák három, az Ármány és szerelem és a Stella egy-egy előadást ért meg. Ennek ellenére a második pesti színtársulat számottevő hatást gyakorolt irodalmunkra. Nemcsak Katona Józsefre kell gondolnunk, akiről tudjuk, hogy szoros kapcsolatok fűzték a társulathoz. A tízes években Pest lassanként szellemi központtá alakult, s ebben része volt színészeinknek is. Kazinczy ugyan összevont szemöldökkel nézett a pesti játékszínre, mert a műsoron Kotzebue, Perinet és Zschocke „dibdábságai”, s nem a bálványozott weimari mester Tassója és „isteni” Iphigeniája uralkodott, de tanítványai támogatták a társulatot, s nem kevés ösztönzést nyertek tőle. Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Döbrentei Gábor a Hacker-szálában és a Rondellában gyűjtöttek tapasztalatokat dramaturgiai-esztétikai munkásságukhoz, a Pestre felrándult Berzsenyi szemlélet-tágító színházélményekkel gazdagodva tért vissza Niklára, és Kisfaludy Károly is itt kapott kedvet a drámaíráshoz. Nem kétséges tehát, hogy a második

3 pesti színtársulat siettette a hosszú ideig külön utakon járó „alsóbbrendű” színpadi és a „fentebb stílű” irodalom szintézisét, amely Katona József és Kisfaludy drámáiban és Kölcsey elvi dramaturgiai programjában valósult meg. Akárcsak az első, a második színtársulat működésének is egy politikai fordulat vetett véget: az a helyzet, amely a Szent Szövetség uralomra jutásával alakult ki közéletünkben. Kultsár István terve, hogy fejedelmi segéllyel {198.} helyezi biztos alapokra színjátszásunkat, naiv illúziónak bizonyult; I. Ferenc és Metternichék a pesti német színházat fejlesztették európai színvonalú művészi intézménnyé, s ezzel a versenytárssal szemben a fővárosi magyar színészetnek szükségszerűen fel kellett adnia a küzdelmet. A játékszíni mozgalom újabb megtorpanása országszerte keserű csalódást keltett, de mindenesetre azzal a tanulsággal szolgált, hogy a nemzet színházát csak a haladó nemzeti erők összefogása hozhatja létre. 1815 után színjátszásunk vidéken élt tovább; megkezdődött a magyar színháztörténet legzavarosabb, legsötétebb fejezete: a „vándorlások kora”. Anekdóták, egyes színészmemoárok – s nyomukban szépirodalmi feldolgozások – a romantika megszépítő fátyolán át láttatják vándorszínészeink sorsát: ekhós szekéren tett vidám-kalandos utazások, vendégfogadók, csárdák fogékony, lelkes közönsége, alkalmi mecénások gavallér gesztusai ... A hiteles források – gondoljunk Katona József megrázó játékszíni értekezésére vagy a későbbi időből Petőfi és Arany pályakezdésének jól ismert fordulataira – a megaláztatások és megalkuvások, a fizikai és erkölcsi nyomorúság, olykor már a züllés riasztóan sötét képét mutatják. „Mostani vándorszínészeinken nem láthatunk egyebet a mélyen megromlott német színnek még, ha lehetséges, romlottabb visszatükröztetésénél” – olvashatjuk Kölcsey Játékszini beszédében. De nem hiányoztak a biztató mozzanatok sem. Az országot járó társulatok között néhánynak élén nemesebb becsvágytól fűtött tanult egyéniség – Balog István, Komlóssy Ferenc, Éder György, Kilényi Dávid – állt, akiknek gondjuk volt, ha sokszor bizonytalankodó ízléssel is, az előadások irodalmi és művészi színvonalára, s igyekeztek tisztességesen felszerelt, állandóbb jellegű együttest szervezni. Többnyire egy-egy nagyobb várost választották központul (Kolozsvár, Miskolc, Székesfehérvár, Kassa) s lassanként megérdemelt hírnévre, népszerűségre tettek szert. Ők mentették meg a játékszíni mozgalom becsületét, ők biztosították a továbbfejlődés lehetőségét. Kolozsvárott már a század elején hozzáfogtak egy állandó színházépület emeléséhez (a színtársulat főúri házak dísztermében játszott), de a napóleoni háborúk okozta gazdasági válság következtében az építkezés csigalassúsággal haladt, sőt abba is maradt. A tízes években néhány hazafiatlan mágnás mesterkedése folytán a német színészek kiszorították a magyarokat, s ezek kénytelenek voltak Marosvásárhelyen hajlékot keresni. A nemzeti színjátszás pártfogói segítségével 1819-ben a magyar színtársulat visszatért Kolozsvárra, sikerült az építkezést is folytatni, úgyhogy 1821. március 11-én megnyílt a magyar színészet első, kőből épült állandó hajléka. Ettől kezdve az erdélyi színi kultúra egyenletesen fejlődött, s Kolozsvár csakhamar újra kirepítő fészke lett egy országos szerepű, nagyra hivatott társulatnak. Miskolcon a Pestről távozni kényszerült színészek egy csoportja telepedett meg, Benke József vezérlete alatt. A kis társaság csak szerény teljesítményt tudott nyújtani; hogy a város közönsége mégis hamarosan szívébe zárta, azt Dérynének köszönhette, aki bájos, közvetlen egyéniségével, varázslatos énekével, talpraesett rögtönzéseivel mindenkit megnyert a játékszín ügyének. Borsod megye rendei egy állandó színház építését is elhatározták. 1823

4 augusztus 24-én Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című drámájával meg is nyitotta kapuit hazánk második kőszínháza. (A harma-{199.}dik Balatonfüreden épült 1831ben, Kisfaludy Sándor kezdeményezésére.) Benke ekkor már visszavonult a magánéletbe, Déryné is másutt aratta babérjait; Miskolc csak mint átmeneti állomáshely játszott szerepet a sejt módjára állandóan oszló-szaporodó vándor színtársulatok életében. A hegemóniát tulajdonképpen már a tízes évek végén Székesfehérvár vette át, amikor Fejér megye 1818-ban meghívta Balog István társulatát s biztosította számára a megfelelő körülményeket. Balogék hét évig működtek Székesfehérvárott, s eredményeik közül kettőt kell kiemelnünk: ők játszották először és vitték sikerre Kisfaludy Károly drámáit (különösen emlékezetes pesti vendégjátékaik során 1819–20-ban), s az ő körükben bontakozott ki Kántorné művészete, aki mint Lady Macbeth, Sappho (Grillparzer darabjában), Erzsébet (Schiller: Stuart Mária), Dobrochna (Kisfaludy Károly: Stibor vajda) s Gertrudis (a Bánk bánban) két évtizedig vitathatatlanul az ország legnagyobb drámai színésznője volt. Említettük, hogy az erdélyiek kirajzása megismétlődött. Ez 1827-ben történt, amikor a kolozsvári színtársulat egy része a szokásos nyári szünetet arra használta fel, hogy DélMagyarország városaiban vendégszerepeljen. Ősszel azonban nem tértek vissza Kolozsvárra; a telet Pesten húzták ki, majd tavasszal – engedve Abaúj megye felszólításának – Kassára mentek, s itt mint Kassai Dal és Színjátszó Társaság újjászerveződött a társulat. Kassán már feltűnnek – Kántorné, Déryné, Udvarhelyi mellett – a hőskor harmadik nemzedékének tagjai: Egressy Gábor, Megyeri Károly, Szerdahelyi József, Szentpétery Zsigmond, Bartha János, Szilágyi Pál, voltaképpen már a Nemzeti Színház első nagy együttese. Még kezdők, de az a tény, hogy Udvarhelyi 1833. február 15-i jutalomjátékára a jóformán teljesen ismeretlen Bánk bánt tanulták be – a színlap ajánlása szerint egy olyan darabot, amely "akár a költőnek nagy lelkét, akár a karakterek fénye-becsének rajzolását tekintsük benne, minden módon remek" –, arról tanúskodik, hogy a társulat tudatában volt a színészetre váró legmagasabb feladatoknak s elég erőt érzett megoldásukra. Miért széledt hát szét, nem sokkal a Bánk bán ősbemutatója után? Azért, mert színjátszásunk társadalmi alapja még nem volt elég szilárd: Abaúj megye rendei a kezdeti lelkesedés után megszüntették a pártfogást, a két arisztokrata vezető (Berzeviczy Vince és Csáky Tivadar) beleúnt a munkába. A kassai társulat sorsa azt példázta, hogy a játékszíni mozgalom végső célja, az állandó nemzeti színház megteremtése nem lehetséges provinciális keretekben, dilettáns nagyúri kormányzással. Ehhez országos szervezetre, szakszerű igazgatásra volt szükség, s az hamarosan, még ugyanebben az évtizedben meg is valósult.

5

Az új Bábel tornya A „játékszíni költőmesterség” hazai nehézségeiről értekező – és egyben a színházi pályától búcsút vevő – Katona a színházi kultúra magyarországi meghonosodásának egyik fő akadályát a „nemzeti dicsekedésben” jelöli meg. Fejtegetéseiben – mint annyiszor, ha saját nevében beszél – az egymásba bújtatott fanyar gúny és pátosz váltogatja egymást szüntelen. „Még midőn borzas őseink csak kürtszóval tudták kedveket pompásítani – írja –, egész mulatságok abban állott, hogy a vitézek izmos tettei énekeltettek.” A „jámbor levente” a hízelkedő, törpét óriássá nagyító dalokat „elmosolyodva ugyan, de mégis belső megelégedéssel” hallgatta, „mert noha a magyar jobban esmeretessé lett a világ előtt szerencsétlenségeiről, mint szerencséjéről, mindazonáltal a veszedelmek közt is mindég kész talpra ugorhatása, s az a lélek, mely soha, legfőbb veszteségében is el nem hagyta, vitézzé és naggyá szentelte őt, és ezen büszkeséget sohasem is engedte magában kétségbe hozatni.” A dicsekedő dalokon nevelődött ízlés azonban nagyon nem kedvez a drámai költészetnek: „Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem: mint van a morál? Őelőtte az a szép, amelyben több-több jeles mondások vannak” (...) „még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha teletömettetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével.” Katona nem nagyon titkolja, hogy Kisfaludy Károly zajos sikere bántja, amely, úgy érzi, elszívja a levegőt az ő mélyebb járatú Bánk bánjának méltánylása elől. „A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindég a magyarok! mi magyarok! a szép: ha ezeket fel nem leli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn ezeknek hiánossága miatt ásít, elalszik rajta!” Azt már nem érhette meg Katona, hogy a közönség az ő munkájára is felneszeljen – felfedezze benne a magyarok! mi magyarok! jeles mondásait. Nem térek ki az értekezésben fölhozott többi hátráltató okra, csak a nagyon jellemző zárópasszust idézem: „Te, kedves nyelv, melynek ügyéről itt fűzfám alatt talán fűzfa módon okoskodtam, szólítsd meg fiaidat azért, amivel anyjoknak tartoznak. Ha egyenesebb vala szónk, mint szeretnék, mondd, hogy mi mezőről való vagyunk, igazat szólottunk, senki tagadhatja. Önnönmagunkról valamit megesmerni kedvesebb, mint azt méregbosszúsággal idegenektől hallani. Csak egy órát a mindenhatóságból, és más semmit sem csinálnánk, mint egy új Babilon tornyát, melynek első talpkövénél a világnak minden nyelvei egybe (beléd, magyarba) zavarodnának! –” A hangsúlyozott – önlekicsinylésig menő – szerénység, a kritikus önismeret sürgetése ugyanúgy rávall Katonára, mint a Bábel tornyának felfordítása. A kép az első pillanatban mintha a magyar világnyelvi hivatását hirdetné – Katona talán egy kicsit hagyja is, hogy így értsék a szavát. De hogy nem így gondolta, az bizonyos. Félbemaradt történeti művéből való a következő kifakadás: „A gyomrát háborítja fel az embernek az a vég nélkül való magyarsógorítás, mellyel feszelgenek Bonfin-ízlésű tudósaink. Én ugyan nem tagadom, hogy a nyelv egy olyan esmértető jel, mely többet ér minden címereknél, de hogy különösen magyarjaink ebben a tekéntetben túljárnak az elégen, csakugyan meg kell esmernünk. A scytha nyelv (úgymond egy) semelyikkel sem sógoros, mivel Jáfet maradéki nem közösültek a Babylon tornyának építésében és így az öszvezavarodásban” – tehát hogy a magyar volna a rontatlan ősnyelv, s így a megértés etalonja, a nyelvek nyelve, amelyre minden mást vissza kell vezetni. Katona új Babilonja nemcsak abban különbözik ettől a felfogástól, hogy amit az történeti valóságnak állít, azt ő csak fantasztikus óhajként fejezi ki. Magát a példázatot forgatja föl. A bábeli nyelvzavar onnan van, hogy az építők más-más nyelven kezdenek beszélni. Katona megfordításában eltűnne a nyelvi különbség, de nem a zavar: egybezavarodás ez, amely ráadásul az egész építmény alapjául szolgál. Olyan ember írja ezt, aki hatalmas művelődési éhséggel vetette rá magát a könyvekre, és könyvtárnyit behabzsolt

6 belőlük; a színházba habarodott jurátus, aki szakmányban fordít jó-rossz német „nézőjátékokat”, alkalmaz színre ilyen-olyan regényeket és novellákat, hogy legyen játszani való darabja a magyar társulatnak; hogy mindazt, amit a szellem itt vagy ott létrehozott, magába gyűjtse, s nem azért, hogy az övé legyen, hanem hogy megszólaljon magyarul a magyar közönségnek. Színházi terveit feladván egy ideig még Kecskemét történetének megírására készülődött. Vázlataiból, jegyzeteiből, elkészült részeiből ítélve sajátos mű lett volna, amely a legkevésbé sem emlékeztet a megszokott helytörténeti munkákra. Kecskemét világtörténeti helyként tűnik itt föl, nem kitűntetett jelentőségénél fogva, hanem olyan pontként, ahonnan ki lehet látni az egész fölötte elvonuló világtörténelemre, egy hely a római limes mentén, amelyen rajta hagyta nyomát a római birodalom, népvándorlás, Attila hunjai, honfoglaló magyarok, európai és ázsiai vallások, államszervezetek. Ettől a munkától is kedve szegetten elfordult – úgy tűnik, ereje nem futotta többre, mint hogy csalódásai után egybe tartsa magát. De jellemző, hogy elkedvetlenedését mivel magyarázta: azzal, hogy Kecskemét önkormányzata nem járult hozzá, hogy a városi levéltárban forráskutatásokat végezzen. Jó oka volt az elutasításnak. A város hatalmas kiterjedésű határában igencsak tisztázatlanok voltak a birtokviszonyok, ami állandó pereskedésre adott alkalmat, s az elöljáróság volt olyan elővigyázatos, hogy ne tegye hozzáférhetővé az okleveleket, amelyekre esetleg a város hátrányára lehetett volna hivatkozni valamely birtokperben. (Ez a helyzet kicsit mégis arra emlékeztet, ahogyan Ráby Mátyás járt Szentendre önkormányzatával.) Katona azonban vérbeli történészként kevésnek tartotta, hogy a már megírt históriákból kiszemelgesse, összegyűjtse és felmondja a Kecskemétre vonatkoztatható ismeretanyagot. Neki az eleven történelem kellett, a maga körül tapasztalt valóság, követhető és dokumentálható előzményeivel és következményeivel, amelyhez homályos vagy világító háttérként az egyetemes történelem is hozzátartozik, és amely nélkül az egyetemes történet is csak lebegő elvontság.

7 A Nemzeti Színház története 1837. augusztus 22-én nyílt meg Pesten a közadakozásból felépített Pesti Magyar Színház Bajza József igazgatásával. A magyar nyelv pallérozása és az erkölcs nemesítése mellett a színház vezetőinek fő célja volt a magyar dráma felvirágoztatása. A Pesti Magyar Színház, amely az 1840-es országgyűlésen a Nemzeti Színház nevet kapta, otthont adott a zenés műfajoknak is, hiszen a város egyetlen magyar nyelvű színháza volt. Itt játszották a kor sikeres népszínműveit és az operaelőadásokat ugyancsak. (Később a Népszínház és az Operaház megnyitásával ez a két műfaj önálló épületben és társulattal folytatta munkáját.) 2000. szeptember 1-től, a nagymúltú társulat ismét a Pesti Magyar Színház nevet viseli, történetének azonban kitörölhetetlen része a régi Nemzeti Színház tevékenysége. A színház igyekezett minél több eredeti magyar művet játszani. A Nemzeti Színház vitte sikerre Katona József: Bánk bánját, valamint Czakó Zsigmond, Szigligeti Ede, Jókai Mór, Csiky Gergely megannyi színművét azzal a jeles színészgárdával, melynek tagja volt többek között Déryné Széppataki Róza, Megyeri Károly, id. és ifj. Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó, Szentpétery Zsigmond, Prielle Kornélia, Fáncsy Lajos, Egressy Gábor. A század második felében Szigligeti Ede, majd Paulay Ede igazgatása idején tovább formálódott a színház sajátos arculata. Paulay nevéhez fűződik két klasszikus mű első bemutatója, 1879-ben Vörösmarty Mihály: Csongor és Tündé-jét, majd 1883-ban Madách Imre drámai költeményét, Az ember tragédiáját állította színpadra. A magyar művek mellett műsoron voltak a világirodalom klasszikusai is. Szophoklész, Shakespeare, Lope de Vega, Molière, Victor Hugo, Schiller művei állandóan a repertoáron szerepeltek. Ekkor szerződött a Nemzeti Színházhoz Jászai Mari, Szacsvay Imre, Ujházy Ede. A századfordulón és az azt követő néhány évben szerződött a Nemzeti Színházhoz Márkus Emília, Paulay Erzsi, majd az új generáció közül Ódry Árpád, Bajor Gizi, Lehotay Árpád, Uray Tivadar, Timár József, Kiss Ferenc. Az 1837-ben ideiglenesen épített épületet elavultság miatt le kellett bontani, így a Nemzeti Színház a megüresedett Népszínház épületébe költözött 1908-ban. Ott működött (a mai Blaha Lujza téren) fél évszázadig. Ambrus Zoltán és Hevesi Sándor igazgatása idején a világirodalmi repertoár kiszélesedett. Hevesi Sándor rendezésében Shakespeare és Molière – ciklusok kerültek műsorra. Németh Antal 1935 és 1944 között igazgatta a Nemzeti Színházat. Ez idő alatt ismerkedett meg a közönség Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Babay József, Márai Sándor, Herczeg Ferenc, Hubay Miklós, Bókay János és Zilahy Lajos darabjaival. Németh Antal felfrissíti a társulatot is, a Nemzetihez szerződteti Tőkés Annát, Makay Margitot, Dayka Margitot, Berky Lilit, Gózon Gyulát, Makláry Zoltánt, Jávor Pált, Apáthi Imrét. A fiatalokat Gobbi Hilda, Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Szörényi Éva, Olty Magda, Ungváry László, Lukács Margit, Pataky Jenő képviseli. A második világháború alatt súlyos károk érték a Nemzeti Színház épületét. Az újjáépítés után, 1945. szeptemberében nyitott újra a Nemzeti a Bánk bán-nal, Major Tamás igazgatásával, aki 1962-ig vezette a színházat. Ez időben mutatták be Illyés Gyula drámáit: a Fáklyaláng 1952-ben és a Dózsa György 1956-ban, valamint Németh László: Galilei-je kiemelkedő produkciói voltak a színháznak. Mindhárom művet Gellért Endre rendezte. A huszadik század kortárs szerzői közül bemutatták többek közt Garcia Lorca, O’Neill, Krleža,

8 Osborne, Miller, Brecht drámáit. A közönség Mészáros Ági, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Ladányi Ferenc, Máthé Erzsi, Lukács Margit, Kállai Ferenc, Váradi Hédi, Sinkovits Imre, Rajz János, Törőcsik Mari, Kálmán György játékában gyönyörködhetett. A metróépítésre hivatkozva 1965 márciusában felrobbantották a Nemzeti Színház otthonát, a Blaha Lujza téri patinás épületet. A színház ismét „ideiglenes szállásra" költözött; előbb a Nagymező utcában, a mai Thália Színház épületében (1964-1966), majd az újjáépített Magyar Színház Hevesi Sándor téri épületében kapott otthont, ugyancsak átmeneti időre. Amint azt a bevezetőben már említettük, ez az épület 2000. szeptember 1-től ismét a Magyar Színház nevet viseli, társulata azonban a régi Nemzeti Színház hagyományain nevelkedő és azt őrző művészekből áll. A Magyar Színház szellemi otthona a humánumnak, a nemes nemzeti és egyetemes emberi értékeknek. Célja ma is a magyar dráma felkarolása, a határainkon kívüli magyar művek színpadra segítése ugyanakkor teret nyújt a világirodalom jeles műveinek is. Kötelességének tekinti a klasszikus magyar drámairodalom fontos darabjainak repertoáron tartását a világirodalom klasszikusaival egyetemben. Mindezen műveket korunk legmagasabb művészi eszközeivel és legkiválóbb művészeivel kívánja megszólaltatni.