A harmadik királyfi vagy királylány

„A harmadik királyfi vagy királylány” IRODALMI VERSENY NYERTES MUNKÁI A IX-XII. OSZTÁLYOS KATEGÓRIÁBAN

A PROGRAM VÉDNÖKEI:

Tőkés László,

az Európai Parlament alelnöke

Kövér László,

a Magyar Országgyűlés elnöke

2011 MÁRCIUS

Magyar Országgyűlés Elnöki Hivatala

SZERVEZŐ: TÁRS-SZERVEZŐ: FŐTÁMOGATÓ:

TÁMOGATÓK:

PARTNER:

Áldás-Népesség Társaság

Erdélyi Magyar Ifjak (EMI)

Áldás-Népesség Társaság Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) Magyar Országgyűlés Elnöki Hivatala Kövér László Dónáth Szervíz Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Római Katolikus Szentmihály Plébánia Erdélyi Unitárius Egyház Böszörményi Zoltán Gaál Miklós Lázár Pál Szász Jenő Tamás Gábor Tőkés László Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) – Adj, király, katonát! vetélkedő-sorozat

MÉDIAPARTNEREK:

“A harmadik királyfi vagy királylány” logó Simon András munkája

ELÉRHETŐSÉG:

Áldás-Népesség Társaság és Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) 400001 Kolozsvár Monostori út (Moţilor) 4/6. Telefon/fax: 0040 264 599222 [email protected] www.aldasnepesseg.ro www.magyarifjak.org

Az Egyetlenemtől a Harmadik Királyfiig és Királylányig 1 Több évtizedes előtörténete van „A harmadik királyfi vagy királylány” irodalmi versenynek... Református pap-gyerek lévén, természetes volt, hogy rendszeresen részt vettem az istentiszteleteken. Minden újév első napján Édesapám, az ünnepi prédikáció után beszámolt a gyülekezet múlt esztendei népmozgalmáról is. Egy idő után feltűnt nekem és elszomorított, hogy mindig többen haltak meg a mi falunkban, mint ahányan születtek. Ez a döbbenet nem múlt el, hanem ahogy teltek az évek, úgy erősödött bennem. Egyetemista koromban a nyári vakáció idején interjúkat készítettem a falumban gyermektelen házaspárokkal, és „egykés” szülőkkel, próbáltam megfejteni az önfeladás rejtélyét… Máig számos ok tárult fel előttem, számos írás, több film tanuskodik arról, hogy ez a téma, ez a szomorú jelenség nem hagy nyugodni ma sem. Rájöttem, akárcsak sokan mások, és egyre többen azóta, hogy nem elég felmérni a bajt, hanem gyógyítani kell. Jelentős pillanata volt az Áldás-Népesség Mozgalom néven ismertté váló népesedési programnak 2004. október másodika, amikor Tőkés László segítségével, aki akkor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke volt, megtartottuk az egész Kárpát-medencét reprezentáló zászlóbontó konferenciánkat. Erdélytől az Őrségig, Délvidéktől az Anyaországig és a Felvidékig számos kiváló értelmiségi, demográfusok, orvosok, pszichológusok, lelkészek, püspökök, közéleti emberek, sorskérdéseink elkötelezett politikusai vettek részt és tartottak előadást Nagyváradon és Félix-fürdőn. Orbán Viktor, Matolcsy György, Balog Zoltán, Fűr Lajos, Mikola István, Bogár László is szerepelt az előadók között. Szerteágazó munkaprogramokat határoztunk meg és ennek keretében került sor erre az irodalmi versenyre is. A IX-XII. osztályos diákok beküldött pályaműveinek sokasága azt bizonyítja, hogy kezdeményezésünk nem volt hiábavaló. Az írások őszintesége igazolja, hogy nem csupán a pályadíj motiválta szerzőiket, hanem az a nemzetünk jövőjéért érzett felelősség, amely jellemző ezekre a felnőtt kor küszöbén álló fiatalokra. Szándékunk az volt és marad ezzel a kezdeményezéssel, hogy demográfiai kérdéseinket közbeszéd tárgyává tegyük, mert a közbeszédből közvélemény, a közvéleményből pedig közakarat származik s akkor a jövőt nem a sors szeszélye, hanem a közösség értelmes 1 | Az Egyetlenemről annyit, hogy televíziós újságíró koromban, még l975-ben ezzel a címmel filmsorozatot indítottam a kalotaszegi egykézésről, népességcsökkenésről.

1

cselekvőkészsége fogja irányítani. Amennyiben ezután is lesznek támogatóink, akiknek köszönhetően kioszthatjuk a díjakat és megszervezhetjük a mostanihoz hasonló rendezvényeinket, akkor beteljesül célkitűzésünk. Ezennel megköszönöm a hozzájárulását mindazoknak, akik mellénk álltak. Az Erdélyi Magyar Ifjaknak, hogy a rájuk általában jellemző energiával részt vettek a szervezésben. Engedtessék meg, hogy név szerint e helyen Kövér László urat, a Magyar Országház elnökét említsem, aki államférfiúi nagyvonalúsággal a legtöbbet vállalta. Bánatom csak a miatt van, hogy nem tudjuk ide invitálni a színpadra mind a kétszáz részvevőt, hiszen valamennyien díjat érdemelnének. Vigaszom annyi, hogy a Couberten-i elv alapján a részvétel emléke pozitív üzenetként megmarad a lelkükben és évek múlva általuk hatszáz emberkével leszünk gazdagabbak.

Csép Sándor, az Áldás-Népesség Társaság elnöke

Ui.: Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak az iskoláknak, a magyar irodalom- és történelem-tanároknak, hiszen az ő munkájuk is tükröződik annak a több, mint kétszáz diáknak a teljesítményében, akik megméretkeztek a pályázaton.

2

„A 3. királyfi, vagy királylány” című pályázati felhívásról IX-XII. OSZTÁLYOS KATEGÓRIA Abból a tragikus tényből kiindulva, hogy a XX. század utolsó harmadától a magyar nemzet lélekszáma rohamosan fogyatkozik, alulírott szervezetek a 2005-ben indított Áldás-Népesség Mozgalom keretében irodalmi versenyt hirdettek erdélyi diákoknak (IX-XII. osztályok). A verseny céljaként a következőt jelöltük meg: bevinni a köztudatba ennek a rejtetten jelentkező társadalmi betegségnek a pusztítását, mozgósítani minden szervezetet és állampolgárt a baj orvoslása érdekében. A népességcsökkenés elsősorban a gyermekvállalási kedv hiányával magyarázható. Demográfiai és lélektani szempontok arra engednek következtetni, hogy a harmadik gyermek vállalására könnyebben elhatározzák magukat a szülők, mint az első, illetve a második esetében. Ez magyarázza a kezdeményezés ötletét. Tekintettel a téma jelentőségére, programunk védnökségét két ismert közéleti és közösségi életünkben fontos szerepet betöltő személyiség vállalta: Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. A pályázat során bármilyen írott műfajú (esszé, vers, valós történet, napló, tudományos dolgozat, riport, stb.) alkotást elfogadtunk, amelynek témája a harmadik testvér iránti szeretet, illetve az utána való vágyakozás. A díjak: 1000, 500 és 300 euró értékben kerülnek kiosztásra a díjátadó ünnepségen, melynek időpontja 2011. március 13., helyszíne Kolozsvár. Kezdeményezésünkhöz csatlakozott a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT), amely évek óta szintén az Áldás-Népesség Mozgalom keretében szervezi az Adj, király, katonát! címen népszerűvé vált vetélkedő-sorozatot. A MIT felajánlotta, hogy rendezvény-sorozatuk 2011-2012-es szöveggyűjteményébe bekerülnek a nyertes pályaművek. Mindösszesen 206 pályamű érkezett be a megadott határidőig, melyeket a neves tagokból álló zsűri bírált el február folyamán. A zsűri tagjai: Csávossy György költő, színműíró, Egyed Emese irodalomtörténész, költő, Józsa Miklós nyugalmazott kollégiumi magyartanár, Sántha Attila író valamint Zsigmond Emese a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője. A pályázat során a következő diákok lettek a díjazottak: I. DÍJ: Csatári Dóra, (96,9 pont) 17 éves, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja. A pályázatának címe: Monológ, műfaja: napló. Dóra nyereménye 1000 euró.

3

II. DÍJ: László Beáta Lídia, (89,8 pont) 17 éves, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja Erdőszentgyörgyről. Pályázatának címe: Tündéri hármas, műfaja: mese. Beáta nyereménye 500 euró. III. DÍJ: Ökrös Hegyi Tünde, (88 pont) 15 éves, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Kollégium diákja. Pályázatának címe: Én, a harmadik, valós történet. Tünde nyereménye 300 euró. KÜLÖNDÍJ: Pillbát Gabriella, 18 éves, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum diákja. Pályázatának címe: A családok élete a szülő és a gyerek szemszögéből. Nyereménye 50 euró és egy kétszemélyes sétarepülés a Duna-kanyar fölött, a Bolyai Kezdeményező Bizottság pályázati díját továbbítja Soós Sándor EMI-elnök. DICSÉRETBEN RÉSZESÜL: Kristály Beáta (87,9 pont), Csíkszentdomokos Birton Orsolya (87,7 pont), Segesvár Varga Mária (87,4 pont), Réty Mezei Balázs (86,7 pont), Szatmárnémeti Tankó Levente (86,6 pont), Szentegyháza Ürmösi Júlia Eszter (86,3 pont), Sepsiszentgyörgy Pál Emese (86,2 pont), Szentegyháza Bádon József Benjámin (86 pont), Nagyvárad Kis Imola (85,3 pont), Marosvásárhely Tóth Ágota (83,2 pont), Érmihályfalva A dicséretben részesült pályázók oklevelet, illetve VII. EMI-tábor belépőt kapnak az Erdélyi Magyar Ifjak, illetve a Kolozs Megyei Magyar Polgári Párt felajánlása révén. Terveink szerint az első 25 pályamunkát kiadvány formájában közzétesszük. TOVÁBBI NEVEK (14-25. HELYEZETTEK): Bajkó Csilla (Gyergyószentmiklós), Nagy Júlia (Kend), Farkas Márta, Müller Henrietta (Sepsiszentgyörgy), Dobos Annamária (Székelykeresztúr), Cséki Leona (Bibarcfalva), Nagy Krisztina Kinga, Duka Tímea Ildikó (Sepsiszentgyörgy), Nagy Keresztesi Tamás (Nyárádszereda), Bálint Kinga (Bogárfalva), Mucha Oszkár Hunor (Sepsiszentgyörgy), László Andrea (Kovászna). A szervezők 4

A hetedik Még amikor az Apáczai Alapítvány egyáltalán létezett, s a nemzet leszakított részeinek felkarolására hivatott közületnek olyan jeles elnök állott az élén, mint Halzl József, a Rákóczi Szövetség tisztán látó és fáradságot nem ismerő vezetője – mondom, Királyhágómelléki Református Egyházkerületünk, valamint a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nevében, közösen akkor nyújtottunk be egy nagyra látó pályázatot „A harmadik én vagyok” címen, azzal a nemes célkitűzéssel, hogy Bihar (vár-)megye országnyi területén – az egykori Biharországban – az Anyaország támogatásával kíséreljük meg családjainkban életre segíteni az „életre való” harmadik gyermekeket, akik nélkül nemzetünk puszta számszerű reprodukciója sem elképzelhető. Akkor, a szívünkben József Attila A hetedik című, őserejű versének a sorai visszhangoztak: „Ellenség ha elődbe áll, / hét legyen, kit előtalál”. Drága Szüleim – éppen – a hetedik gyermekeként én viszont azt mondom, hogy jelen összefüggésben maga a szám szinte mellékes, a hetes számjegy tetszőlegesen behelyettesíthető, olyképpen, hogy számértéke több legyen a kettőnél. Családjainknak, kisebb-nagyobb közösségeinknek, gyérülő lélekszámú településeinknek, nemzetünknek, egyházainknak és Erdélyországnak, valamint elmagányosodó magyar Testvéreinknek kiáltó szüksége van „a hetedik Testvérre” – vagyis „a harmadik királyfira” vagy „királykisasszonyra”, azokra a meg nem született, de megszülethetendő embertestvérekre, akiket mostoha történelmi sorsunk közepette „az ellenség” – amikor életünkre tör – magával szembetalál. Azokra a harmadik, negyedik… hetedik, sokadik testvérekre van szükségünk mindünknek, akikre jó- és balsorsban, mindenkor számíthatunk… Azokra, a varázslatos erejű harmadikokra vagy hetedikekre, akiket az isteni Kiválasztás és Gondviselés az élő és élni akaró élet (lásd: Ady Endre) rendeltetésének erejével és tudatával küld nékünk ajándékképpen, segítőés harcostársként erre a világra. A mostani ínséges időkben Csép Sándor Kalotaszeget vigyázó szemével tekintünk körül fogyatkozó magyar nemzetünk Kárpát-medencei szállásterületén, valamint Kopp Mária életigenlő lelkületének egészséges szemléletével és Kövér László háznagy egyetemes magyarságunk iránti hűségével és felelősségtudatával számláljuk elő páratlan értékű „harmadik gyermekeinket”, és tesszük a nemzet asztalára, szívderítő olvasmányképpen pályázatunkon résztvevő Gyermekeink testvéri és nemzeti összetartozásunkról szóló tanúságtételét – azzal a szent meggyőződéssel, hogy a számok játékos komolyságának értelmében, mi valamennyien azok a lehetséges „harmadik királyfiak” és „harmadik királyleányok” vagyunk, akiket egymásnak, egymás javára és épülésére teremtett az Isten.

Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke 5

A magyar esély „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy szegény ember és annak három fia “ – így kezdődnek gyerekkorunk csodálatos népmeséi, amelyekből napjainkra a Kárpát-medence mind a hét szegletében lassan csak a szegény ember marad meg. Akinek lehetnek bár ingatlanai, életbiztosításai, személygépkocsijai és világhálós számítógépei, mégis egyre szegényebbé, bizonytalanabbá és magányossá válik. Mert mesebeli fiainak és lányainak nem adatik meg, hogy megszülessenek. Gyakran sem elsőnek, sem utolsónak… Megrendítő statisztikák szerint, az elmúlt ötven esztendőben a Kárpát-medencében közel nyolcmillió magyarral lehetnénk többen. Ezek a hiányzó magyar társaink nem a csatatereken estek el, nem vándoroltak el messzi tájakra és nem olvadtak idegen néptestekbe. Ők – közel nyolc millióan - „csak” a magyar anyaméheken belül dúló háború áldozatai. Akiket szüleik, szabad döntésük nyomán, feláldoztak. Mert ezernyi érvük volt arra - bizonyára nem is mind alaptalan - hogy az élet nehéz, és bizonytalan, és felelősnek kell lenniük. És meghozták azt az egyéni döntést, amelytől a közösség élete még nehezebbé és még bizonytalanabbá vált. Mennyi igazi magyar államférfit, magyar szellemóriást, világhírű magyar művészt és sportcsillagot rejtett magában a csírájában feláldozott milliós magyar embersereg? Mennyivel több erőforrásunk lenne a magyar állam újjáépítésében, a magyar nemzet megerősítésében vagy éppen az erdélyi magyar önrendelkezés kivívásában, ha ők, sok millió magyar társunk, az utóbbi ötven esztendőben megszületnek, és ma velünk vannak? Ha ma például hárommilliónyi erdélyi magyar törekvését egy tizenhatmilliós lakosságú Magyarország tudná segíteni. Kérdések, amelyekre soha nem tudhatjuk meg a választ. Az elmúlt évtizedekben azt is fel kellett ismernünk, ha egy közösség lélekszámban tartósan fogyatkozik, akkor az előbb-utóbb lélekben is zsugorodni kezd. Egyre nehezebben különbözteti meg a jót és rosszat, hogy mi szolgálja hasznát vagy kárát, egyre bizonytalanabbá válik, gyakran védtelen és tehetetlenül sodródik az események forgatagában. Ne feledjük Németh László szavait: „(…)A határokat szerződések csinálják és szerződések mossák el. Az államformáknak, nemzetről és nemzetiségről alkotott felfogásoknak megvan a divatjuk: amint az utolsó században vesztünkre változtak, megváltozhatnak még a javunkra is. De hogy egy népcsoport van-e vagy nincs, meg tud-e kapaszkodni földjén és hagyományaiban: az az élet alapténye; a népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem tudhatnak ki az országból.” Emlékezzünk tehát a népmeséink parancsára, mely szerint a legkisebb gyermek mindig győz. A legkisebb gyermek mindig legyőzheti a legnagyobb bajokat is. Adjunk hát esélyt Neki, esélyt magunknak! Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke 6

Csatári Dóra Monológ Megint neked mesélek, hiszen te vagy az egyetlen, aki átérzi azt, ami történik velem. Íme, az újabb kegyetlen pillanat, amelyben kedves bátyám részesített. Csípős, szúrós tekintettel méregetett, amikor anyánkkal hármasban, betegek, lázasak lévén, „kényszerfeküdtünk” a nappaliban, és megpróbáltunk filmet nézni. Én nem szóltam sem hozzá, sem máshoz, csakhát a kanapénak arra a felére heveredtem, amely bátyám foteléhez közelebb esett. Felugrott és berohant a sötét, áporodott szagú szobájába. A gyűlölet kuckójába. A puszta jelenlétemen is kiakadt, a szagomat távolról érezte, mint a sárkány, amikor mérföldekre a kastélyától már az emberizinget kereste. Látványom, jelenlétem borzalmas, elviselhetetlen kín volt számára. Ez már sokadik alkalom volt, hogy utálatával bemocskolt. Mélyen érzem ennek minden kis „zamatát”. Megszoktam kiskorunkban a „ne mocorogj, ne vergődj” parancsot, amikor az emeletes ágyban ketten aludtunk, én felül, ő alul, és onnan rugdosta a matracomat, ha megmozdultam. Ne nyögj – sziszegte, amikor én már az igazak álmát aludtam. Ne szipogj, ne köhögj, ne harákolj, ne dünnyögj – szólt, mikor hónom alatt a lázmérővel, betegséggel küszködtem. Ha hangosan olvastam a leckét, vagy ha egyszerűen meghallotta a beszédemet, a fülére tapasztotta tenyerét, fogcsikorgatva reszketett, szenvedett, így elhallgattam. Gyakran meg sem szólaltam az étkezések alatt, vagy ha mégis, ügyeltem, nehogy csámcsogás hallatszodjon a számból, vagy ne koccanjon a villa a fogamhoz, bár tudtam, hogy hangtalanul eszem. Nem is az volt a baj. Én voltam a dühének forrása, a puszta létem. És ha nem voltam hibás, mármint nem rágtam éppen, vagy nem nyeltem a nyálamat „idegesítően”, akkor addig provokált, és addig forgatott ördögi gúnyában, mocskos megjegyzéseiben, amíg meg nem szólaltam. „Dórika, mért vagy morcos?” „Dóri, miért hallgatsz? Némuka, megnémultál?” Iszonyatosan nehéz volt hallgatni, tűrni a sok fullánkot, ami ellen a többi családtag sem védett meg. Azok a tüskék most is bennem vannak, ott is maradnak, érzem őket. Némelyeket tompábban, viszont van, amelyik nagyon friss. A mait pedig igazán váratlan meglepetésként kaptam. Gondoltam arra, hogy talán azért van ez így, mert amikor megszülettem, nagyobb figyelem irányult rám, mint a nagyobbik gyerekre. Meg lett fosztva egyeduralmától. A kis zsarnok kénytelen volt osztozni velem szüleinken. Ezért utál(t). Hogy nem érezte, hogy a szeretet fogyhatatlan, még ha nekem is jut egy fejadag belőle?! Én nem az ő szeretetadagját loptam el, hanem a sajátomat kaptam meg. A szeretet osztódással szaporodik, nemhogy fogyna..., de ezt ő egy életen át képtelen lesz megérteni. Na, de tizenhét év nem elegendő kisütni a feszültségeket, kimeríteni a sértésemre irányuló szándékot? Nem. Örökre egyke marad, mert nem volt képes engem elfogadni, neki lélekben nincs testvére. Nem gyógyult ki ebből a betegségből, gonosz velem, az is volt mindig, s attól tartok, az marad örökre. De te más vagy, te nem haragszol rám, soha nem illettél egy rossz szóval 7

Csatári Dóra Monológ sem. Csak élmények és örömteli pillanatok állnak mögöttünk. Emlékszel például, mikor Sárközön sétáltunk a víztorony felé, és a kiskutyákat etettük? Gumicukrot rágtunk, malacokat kergettünk. Ugye, nem felejtetted el kedvencünket, a kis narancssárga pettyest? Aztán kertészkedtünk, a tojásokat a tyúkok alól kilopkodtuk, tata megdicsért, és megköszönte, hogy a magtárban segítünk neki, s a takarításban is. Délután csörögét sütöttünk az unokatestvérekkel, és befontam a hajad. Mamának népdalokat énekeltünk, utána kibicikliztünk a mezőre, a napraforgóföldekre. Csak mi ketten voltunk a síkságon, néhány lepke meg méhek. Távolról biccentett a lemenő nap, és tudtuk, most rögtön vissza kell fordulnunk, ha el akarjuk érni a csordát. Számoltuk a teheneket: egy, kettő…, negyvenhat, majd rohantunk is át a szomszédba friss tejért, majd eltettük magunkat másnapra, új, közös élményekről ábrándozva. Megmentettük a varjút. Meglőtték a szomszéd gyerekek egy golyóspisztollyal. Elvittük az állatorvoshoz, az megtisztította és bevarrta a sebet, érzéstelenítés nélkül. Két hetet etettük, ápoltuk, utána szabadon engedtük. Emlékszel Szundi macska első sétáltatására? Mikor kimentünk a Szénafüvek felé, az almafák alá... Mint egy kiképzésen lévő katona, hason araszolt a földön, az idegen szagok, bogarak, virágok felderítésére. Aztán el kellett altatni, mert már enni, inni sem tudott, karácsony óta legyengült. Vese- és májelégtelenség – mondta az állatorvos. Táskába raktuk, abba a barnába, amelybe a varjút is annak idején. Éjjel eltemettük a kertben, és napokig féltünk, nehogy Sovi kutya kiássa. Veled csengettem be legelőször a negyedik emeleten lakó Székely Lacihoz, s mire kinyitotta az ajtót, mi már messze jártunk. Telefonon tárcsáztunk ismeretlen számokat hajnali négykor, hogy értesítsük a gyanútlan áldozatot: megütötte a lottón a főnyereményt vagy szerelmet vallottunk a vonal túlsó végén levőnek. Eleven emlék még a közös rózsalopás is a magánkertből. Görkorcsolyát húztunk, hogy minél gyorsabban továbbállhassunk, ha valaki rajtakap a csínytevésen. Akácfára másztunk, zöld szilvát ettünk, hintáztunk hosszú, meleg délutánokon. Együtt feküdtünk lázasan, s néztük vágyakozva a parkban játszó gyerekeket, teát kortyoltunk. Az a gyömbértea felejthetetlen. Akkor lettem olyan rosszul , hogy azóta sem iszom teát. Te meg jóízűen kiröhögtél. Majd én mulattam rajtad, amikor beestél a bokorba. Mennyit nyavalyogtál, hogy tüske ment a tenyeredbe, lehorzsoltad a térded és a könyököd. Felsegítettelek, hazajöttünk, és oxigénes vízzel megtisztítottam a „sebeidet”. Kiszaladtam, hogy elcsenjem az utolsó csokoládét a lenyílósból, gondolván: a beteg felépüléséhez ez nélkülözhetetlen. Ahogy nőttünk, a játszótérről leszoktunk. Gondolatban viszont egyre többet beszélgettünk. Köszönöm, hogy megvigasztaltál, amikor mérges voltam, amiért nem lettem első tanuló. Tudodkit mindig nyomták a tanárok, őket meg a Tudodki kedves édesanyja. Bejött könyörögni külön „javító feleltetésekért”, jegyekért gazsulált, csömör. Volt, akinek kávét, másnak gyöngysort hozott, számon tartotta, melyik tanárnak mikor van névnapja. Tudodkinek meg szép lett a bizonyítványa, az utolsó száz 8

Csatári Dóra Monológ méteren mindig megelőzött a sok spekulálással, hiába voltam egész évben jobb nála. Télen, osztálykiránduláson a fiúk megkínáltak engem, meg a többi lányt is cigarettával. Az első szivarral való találkozásomról is csak te tudsz. Emlékszem, borzalmas volt: nehezen gyújtottam meg, aztán pöfékeltem, majd rám jött a köhögési roham. Mindenki röhögött rajtam, de a többi lány sem volt gyakorlottabb. Aztán megjelentél, és nyugalmat sugározva néztél a szemembe, kézenfogtál, és kivittél a levegőre. Megnyugtattál, hogy minden rendben lesz, és a lelkemre kötötted, hogy ne nyúljak többet ilyen mocsokhoz, mint a cigaretta. Azóta nem gyújtok rá, hiába noszogatnak. És amikor Ferivel sétálgattam hosszú heteken át a nyári vakációban, te voltál az, akinek minden nap beszámoltam a csókviadalainkról, civakodásainkról, veszekedéseinkről és összebújásainkról. Megmutattam a gyűrűt is, a lila gyöngyvirágosat. Tudod, én ki nem állhattam azt, neked viszont annyira tetszett, hogy becsületesen összeszidtál, miért vagyok olyan válogatós. Meg néha hirtelen haragú. Olykor sértődékeny, meg önző. De ezek mellett őszinte, megbízható, türelmes, jó humorérzékű és segítőkész – soroltad jó tulajdonságaim, hogy képes legyek értékelni magam. Órák hosszat elemeztünk engem, és sohasem hargudtam őszinte véleményedért. Örülök, hogy megteremtettelek magamnak, kishúgom. Sajnálom, hogy ezt a szüleim nem tették meg a valóságban is, hogy megélhetném a kisebbről való gondoskodás, a feltétlen elfogadás, a cinkos összetartás, az igazi testvérszeretet boldogságát. Veled mindig segítünk egymáson, tiszteljük egymást, nem idegesít a másik piszmogása, elfogadjuk egymás szokásait, még nyögdécseléseit is. Számomra két véglet létezik. A gyűlölködés világa a bátyámmal, és a másik, a békés, a képzeletbeli, amelynek te is részese vagy. Eképpen van nekem két testvérem. Egy nagyfiú és egy mesebeli harmadik hercegkisasszony. Fekszem a nappaliban, peregnek az átkozott képek a tévében. Meg a könnyeim. Nem feltűnő, az influenza velejárója. És a fájdalomé, ami összeránt. Kedves harmadik, megnemszületett testvérem! Egy kis türelmet kérek, és hamarosan zöld utat kapsz a megtestesülésre. Ugyan nem testvéremként, de gyermekemként mindenképpen idevárlak. Néhány év múlva találkozunk egy hangos, népes, vidám családban! Milyen mélyen fogjuk egymást érezni, hiszen mi nagyon régi ismerősök vagyunk!

9

László Beáta Lídia Tündéri hármas Jó reggelt kívánunk, kedves hallgatóink! Nyolc óra lesz tíz perc múlva. Borongós hétfő reggelre ébredtünk, és sajnos igazi őszies idő várható egész hétre…– hallgatta akaratlanul is a rádiót Istvánfy Dávid a buszon, ahol parfüm, cigaretta és fokhagyma illat terjengett. Papír zsebkendőjébe igyekezett elrejteni szeplős orrát, hogy kibírja ezt az utazást. A dübörgősen zajos zene, ami következett a Gaga rádión szinte megsebezte. Kabátja a poros ablakhoz ért, és a hófehér szöveten szürke foltok rajzolódtak ki. Kitekintett a hűvös ablakszemen: rohant a busz, szaladtak a munkába igyekvő robotemberek, elsuhant mellettük számtalan jármű, néha megpihentek a jelzőlámpánál, aztán továbbdöcögtek. Nemsokára leszökkent az ócska buszocskáról, és száguldott felfele az utcán, az iskola felé. Végiggondolta napját, amely zsúfoltnak ígérkezett, mint mindig. Történelemből felmérőt ír, magyarból feleltetés lesz, és az éjszaka nem sikerült befejeznie a Pál utcai fiúk című regényt. A romántól pedig rettegett, rosszul állt a szénája. Három óráig iskola, aztán hazadöcög falura, otthon pedig felhabzsolja, amit talál, és irány a táncórára. Onnan át kell mennie Béla bácsihoz fát vágni. Még mielőtt hazaérne, benéz Sárihoz, aki segít neki matematikázni, és meglátogatja egy „Jó egészséget kívánok!” erejéig az öreg nagytatáját. Legkésőbb fél nyolc után már otthon is van. Ilyenkor megvacsorázik és leül leckét írni. Agyonhajszoltan veti magát az ágyba, és mélyen alszik pár percnek tűnő néhány órácskát, amikor mobiltelefonja rezegni kezd, ezt sikítva: ébresztő! Ez a szó úgy hangzik a csöndben, mintha valaki szöget verne egy eleven testbe, mely megvonaglik tőle, mert fáj… Dávidról annyit kell tudni, hogy egy XXI. századi, középrétegből származó tizenkét éves kisfiú, aki már hetek óta nem látta az édesapját, aki Dániában dolgozik. Anyukája munkanélküli. Ez okozta mély depresszióját. Nővére alig tizenhét éves, de ideje nagy részét otthonától távol, kedvesénél tölti. Sokszor napokig haza se kullog. Egy szomorú napon, amikor Dávid jóságos tekintetét unalom fátyolozta, egy hirdetésre lett figyelmes, amely egy piszkos telefonfülke ajtajára volt felragasztva. Ifjú tehetségeket kerestek, akiknek műveit megjelentetik az újságban. Mint vándor a hófúvásokban, úgy ingadozott piciny lelke határtalan kétségek között, hogy ragadjon-e tollat, írja-e le szíve vágyát. Itt a nagy lehetőség, hogy a világgal közölhesse, mit tart ő fontosnak, mivel szeretné megváltani a világot, mit kíván szíve-lelke, miben látja a jövőt, a fényt, az értelmet, a fejlődést. Mi volna az, ami jobbá tenné őt, családját, hazáját. Ha megvalósulna álma, már nem érezné, hogy hiábavaló és egy hatalmas tévedés az élet. Ha álma teljesülne, képes lenne újra igazán szeretni, s ő sem fázna a szeretetlenség hűvös és magányos kalitkájában, mint egy pintymadár. Hétvégén ki se mozdult a szobájából, még csak fel se tekintett asztaláról.

10

László Beáta Lídia Tündéri hármas Hogy mivel bíbelődött? Ezt körmölte egy sárga papírra gyöngybetűkkel: Árvalányhaj Csönd volt. Hetek, hónapok, évek óta tartó kegyetlen csönd, mely szürke bagolyszárnyaival átölelt egy világot, Tünderdélyhont. Ez a fullasztó csönd ráfagyott a virágszirmokra, rigófüttyre, tavaszrügyekre, esőcseppre. Szenvedés volt ebben a világban élni. Réges-régen, amikor még történtek csodák, illatlehelő bokrok tarkították a mezőt, fénysugárral hárfáztak a pillangók és pihe-puha felhőkön táncoltak a szitakötők. Született két testvér. Egész Tünderdélyhon jelen volt a varázslatos napon, amikor Illatos Szellő és Verőfényes Nap gyerekei a világra jöttek. Azóta is emlékszik mindenki arra a pillanatra, amikor először emelték fel tekintetüket a tündérlányokra. Ó! A manók, koboldok, állatok, fák, virágok, sziklák, patakok bámulták az új jövevényeket, kik gyönyörűségesebbek voltak mindennél, amit valaha is láttak vagy elképzeltek vágyaikkal teli álmaikban. Ezek a lányok nyugodtan éldegéltek szüleikkel. Ők voltak Erdő, Mező, Rét, Búgó Patak barátai, jótevői. Segítettek az eltévedt manóknak hazatalálni, a koboldoknak sapkát kötni, Visszhangnak naphosszat daloltak csilingelő hangjaikkal. Édesapjuk és édesanyjuk büszkék voltak gyermekeikre és határtalanul boldogak, hogy részei lehetnek e mesés világnak. Egy nap azonban szörnyűséges dolog történt. A vén boszorka, akinek árnyékában vonul a köd s lánya egy bibircsókos, hegyes szemöldökű, szúrós tekintetű, savanyú kisasszony, elátkozta a világot. Ez az elnyűtt lelkű boszorka a tündérlányok születése előtt a legbűbájosabb leányka volt szerte Tünderdélyhonban. Miután felcseperedtek a tündérlányok, a boszorka bánatában a Keserű Feledések völgyébe menekült, hiszen az ő hangjára már senki sem volt kíváncsi. Éppen ezért átkozta el Tünderdélyhon piciny leánykáit, barátaikat, hogy lánya megvalósíthassa az ő kudarcot vallott tetteit, hogy a birodalom hangjának hajnalcsillaga legyen. A hangokat egy fekete ládikóba zárta, a ládát egy hétlakatos vaskoporsóba temette, és a vaskoporsót egy feneketlen kútba vetette. A hét kulcsot tizenkét kisbolygón rejtette el. A feneketlen kút mélyén, a vaskoporsóban alvó ládikóba van elzárva a pacsirták dalversenye, Erdő zenéje, Illatos Szellő süvítése, Visszhang tükör hangfüzére, a tündérleánykák aranycsengő, tavaszkedvű nevetése. Nemsokára kihal Tünderdélyhon. A gombák esztendők óta nem növekednek, a kisfenyők már rég kiöregedtek, letörtek a színek a virágok szirmairól, kiszáradt a lehelet Búgó Patak hullámzó hátából, szinte csak annyi maradt belőle, mint nyári zápor utáni pára. Ha születik is a harkálynak fiókája, ő is csak egyedül van, magányosan nő fel, éli le életét, páratlanul egyedül, testvértelenül. Esetleg két fiút nevel fel a nyuszi, míg

11

László Beáta Lídia Tündéri hármas annak idején számtalan kis lurkó ugrándozott az üreg előtt, játszadozva egymással. Tünderdélyhon lakói végtelenül magányosak, magányosan nevelik magányosnak fiaikat. De vajon még meddig? Meddig lesz még ki élje, lakja, otthonának tekintse ez ősi hont, melyet állatról állatra, fűszálról fűszálra hagytak a nemzedékek. Vajon lesz-e bárki is, aki továbbadja a birodalom szépségét, a hagyományokat, a szokásokat, a dalaikat fiaira? Ha Erdő, Mező, Rét lakói nem fognak össze, hogy új tündér szülessen, egy új gyermek, egyetlen új tündéri kisded, ki feltöri az átkot, ki születésével megelőlegezné a növények és állatok kicsinyeinek születését, kinek létével újra zendülhetne, cseng-bonghatna a hon minden kis zegzuga, odúja, fészke, barlangja. Eltorzult magányban fulladozik Illatos Szellő is. A boszorkány hidegvérrel eltemette a Napot, mert fénye még inkább megszépítette a tündérleánykák porcelán arcát. Sírtak is a lányok, amikor édesanyjuk piros vére lepte be az eget. Azóta egy nyirkos, hűvös barlangba zárva élik keserű napjaikat. Ők is tudják, mi törné meg a varázst, de tehetetlenek, ugyanis némaságba szenderültek. Ha testvérük születne a tüneményes tündérlányoknak, feloldódna az átok. A harmadik testvér lelke ki tudná inni a múlóság fagyos poharából a kínt. A tündérlányok testvérre vágynak. Ez a hatalmas vágy benne van mozdulatuk ritmikusságában, sóhajtásaik óhajában, szemük minden egyes rebbenésében. Minden virradatkor szembeül egymással a két szótlanságba temetett, bogáncsokkal tűzdelt, kócos hajú teremtmény. Megfogják egymás sáros kezét, és úgy ücsörögnek tehetetlenül – kistestvérükre szomjazva. A tündérlánykák vacogva várták kistestvérüket, ki megváltja majd a világot. Egy szürke napon azonban különösen furcsa dolog történt: Szépmező Szárnya elküldte gyermekét, tengerbe pillantó szép szemű fiát, Harmatos Képzeletet, aki belopta magát Illatos Szellő álmába és fogadást kötött vele: elszárnyal a huszonhetedik galaxisra, kulacsát megtölti csillagporral és feltámasztja Verőfényes Napot. Cserébe csak annyit kért, hogy minden nap elszárnyalhasson Tünderdélyhon felett és csodálhassa e vidék kincseit. Egy zimankós napon, miután Hajnal átfestette az ég alját és Illatos Szellő halvány életet lehelt a fáradt fákba, csoda történt. Verőfényes Nap kezdte kibontogatni zsibbadt sugarait lassan, álmosan. Amint Illatos Szellő megérintette őket fakó színük rögtön megélénkült és a hatalmas csillag virítani kezdett, mint egy eltévedt gyertyaláng a sötét éjszakában. Tünderdélyhon lakói ámultak, bámultak e varázslat láttára, nem hittek a szemeiknek. S ez még nem minden. A lenge árvalányhajjal telehintett Rét közül egy csoda emelkedett fel és tekintett rá a világra. Innen kapta a nevét is: Árvalányhaj. Harmatos Képzelet máris hetedhét országon túlra szárnyalt.

12

László Beáta Lídia Tündéri hármas Szempillantás alatt visszatért a kulcsokkal, melyek nyomban kinyitották a ládikót, így Erdő, Mező, Rét üressége megtelt hangokkal: Illatos Szellő süvítve sikálta az eget, Verőfényes Nap meleg fénye föllocsolta a tisztást, Hajnal gyermekei szívükből tapsoltak és nevettek az új világnak. Valahol a barlang felől négy tipegő talp suhanása hallatszott, majd két picinyke ajak napsugaras dallal köszöntötte az új jövevényt. Ezt az angyali muzsikát Visszhang lelkesen sziporkázta szerteszét, hogy az egész világ fülébe eljuthasson, hogy csoda történt. Ez egy emlékezetes nap volt, amikor a gonoszság jósággá változott, a magány szeretetté simult, a némaság nevetésbe fulladt, a ködöt napfény seperte el, a szomorúság életkedvvé álmodta magát. Ezen a fenséges napon a sziporkázó lepkék törékeny szárnyaikat finoman libbentették a zöld illatú bükkök ágai között, táncoló porszemek ugrándoztak a mennyből hulló fénysugárban, Búgó Patak hideg leheletével csiklandozta a vén köveken alvó mohával belepett időt. A három lány léptei nyomán hófehér havasszépék virultak ki, melyek úgy hajladoztak, mint a tavaszi szellőben alvó cinege színes tollai. Éjszaka légiesen andalogtak a csillagok mézes harmatot permetezvén a szunnyadó liliomok törékeny szirmaira. A harmadik testvér születése után a világ jobbá változott. Ettől a perctől kezdve a lányok hárman daloltak csilingelő hangjaikkal a manóknak, koboldoknak, hárman táncoltak a májusi esőben, hárman ugrándoztak tavirózsáról tavirózsára, hárman pihentek szivárványbuborékban, hárman fürödtek Verőfényes Nap meleg sugaraiban. Hárman álltak körbe, megszorítván egymás zsenge kezét, elénekelve boldogságuk határtalanságát. Szerető szíveik egyszerre dobbantak, azt sugallva, hogy ők örökre ott vannak Tünderdélyhon lakóinak, szüleiknek és egymásnak. A három tündérlány óvta, óvja a birodalom szépségét, kincseit, békéjét, s óvni fogja míg világ a világ, s még három mesés nap, s szeretni fogják egymást mindörökre. Ettől a perctől kezdve a birodalom megtelt élettel, életkedvvel. Számtalan új teremtés jött világra, kik örömteli életvitelükkel erőt adtak szüleiknek a nehéz időkben. Ebben a világban értelme volt az életnek, s nem hiába kelt fel Verőfényes Nap, felébresztve a hon lakóit minden reggel. Ezeket a tiszta, gyermeki mondatokat alázatosan, félve ejtette ki, melyek meleg tűzlángokként ugrottak ki a hideg terembe, kivilágítva minden hívő szívét Szenteste, a templomban. Tudta, hogy a padsorok közt ülnek szülei és a nővére is. Agyában az a kép jelent meg, amit tavaly észlelt, hogy édesapja ül a padon, mint a mozdulatlan unalom szobra a lehulló estében, édesanyja didereg a nők csokrában, mint a fázó meztelenség, és nővére görnyedt háttal, ásítón, üresen bámul a végtelenségbe hideg fémgolyó szemeivel.

13

László Beáta Lídia Tündéri hármas Ehelyett, amikor az utolsó szavaknál elcsuklott Dávid hangja, és felemelte lázas tekintetét a remegő lapról, az új családjával találta szembe magát. Édesapja ráncos arcán könnycseppek csónakáztak végig. Rengeteg feltépett seb és érzés csillámlott könnyeiben. Lelkének tükréről öröm sugárzott, egy elégedett apává vált, aki büszke fiára. Édesanyja zsebkendőjébe temetkezve látható módon, rázkódva zokogott, rítt, de száját nem átkok, óhajok hagyták el, hanem éppen ellenkezőleg. Ezeket a szavakat dobálta ki vacogó fogai közül szüntelen, hogy: köszönöm, Istenem! Nővérére szintén nem akart ráismerni. Ragyogó tekintettel bíztatta öccsét, ölelgette édesanyját. Dávid zavarodottan tekintett körbe-körbe, szeretteiről szeretteire. Szeplős arcocskája olyan volt, mint amilyent egy naprózsa fest. Kigyúlt mosollyal arcán úgy állt ott, mint egy tavaszvirág szürke öltönyben. Napjainkban a felnőttek nem hisznek a csodákban, sok esetben már a gyerekek sem, de Dávid életében varázslat suhant végig és váltotta valóra a fiú halhatatlan álmát. Nemsokára visszakapta igazi családját, amely következő tavasszal egy új taggal bővült. Dávid megálmodta szülei helyett a mesét. A harmadik gyerek áldás volt, maga a szeretet angyala, a béke és a kapocs a családban. A kisded kovácsolta újra össze őket, az hogy együtt lehettek és nevelhették, taníthatták a kisebbet. Dávid a legboldogabb kisfiúnak érezte magát, örömét lelte húgocskájában. Elhatározta, hogy egy népes családot alapít majd, rengeteg gyerekkel, akiknek megtanítja népe történelmét, táncát, népdalait. Eldöntötte, hogy tudatos magyarnak neveli őket, akik soha nem feledkeznek meg arról, hogy honnan jöttek és mit tanultak szüleiktől, nagyszüleiktől a családról, hazáról, összetartozásról.

14

Ökrös Hegyi Tünde Én, a harmadik 1995. szeptember 1-én születtem egy bihari faluban harmadik „királyleánynak”. Újszülöttként reám senki sem várt, és nem is örült születésemnek. Két nővérem, akik örülhettek volna, 6–8 évesek voltak akkor, többnyire a faluban csatangoltak, s nem igen voltak tudatában annak, hogy kishúguk született. Pár napos koromban kerültem a nagyváradi gyermekkorházba, ahol az ápolók, gondozók és orvosok szeretetének köszönhetően életben maradtam. Két és fél évig éltem ott, több kis elhagyott társammal. Egy alapítvány foglalkoztatott ott árvaházból kikerült leányokat, akik játszottak velünk, járni tanítottak, kézbe adták a cumisüveget, s ha akartam, megihattam a tartalmát. Pufulec és üres kenyér volt a kedvencem, mást alig ismertem. Így aztán két éves és pár hónapos koromban már majdnem kilenc kiló lettem. Ez idő alatt soha senki nem látogatott meg, így rövidesen át kellett adjanak az árvaháznak. Gyenge, sírós kislány voltam. Ha beteg voltam, megkaptam a nyugtatómat, s ha éjjel sírtam, senki nem volt, aki magához öleljen, vigasztaljon, elaltasson. Bizonyára nem is igényeltem, hiszen nem is tudtam, hogy mi az, ami hiányzik. Csak sírtam. Ha valaminek örültem, a kacagásom is sírásra változott, s ez még sokáig elkísért. 1998 januárjában az, aki soha nem hagyott el, hogy csodái az én kis életemben is nyilvánvalóak legyenek, eldöntötte sorsomat. Volt a kórházban egy nővér, aki nagyon megszeretett engem, még amikortól bekerültem. Fájlalta, hogy rövidesen elkerülök egy másik bizonytalanságba, az árvaházba. Szólt a lelkészünknek, hogy felhívja rám a gyülekezet figyelmét, hisz annyian szeretnének és nincs gyermekük. Áldott volt a szó s a tett mindenkitől, akik ezután Isten eszközévé lettek életem alakulásában. Azon a januári vasárnapon látatlanul szeretett meg 56 évesen későbbi Anyukám, aki már gyakorló nagymama volt. Még aznap meglátogattak Apummal, azután pedig minden nap. Hétvégére elkértek hozzájuk: HAZA. Hétfőn kellett visszavinniük. Egyenesen a kórház főorvosához vittek. Alkudoztak, érveltek: nem hétvégi szórakozásnak van szükségünk egymásra. Soha többé nem hagytak ott. Pár hónap múlva a hivatalokat jártuk a státuszomért. Felfigyelt rám ott egy hölgy, később kiderült, egy váradi árvaházban dolgozik. A vonásaim s szemem után következtetve megtudtuk, hogy náluk van az egy évvel fiatalabb húgom: Melinda. Őt este megszülte, reggelre otthagyta a szülészeten szülőanyánk, így egyenesen az árvaházban landolt. Akkor már kezdtem beszélni, s némi fogalmam is volt, mi az, hogy „testvér”, mert szüleimnek felnőtt lányuk és unokájuk is volt, és engem testvérként szerettek. Anyuék szóltak a gyámügynél, hogyha valaki kiveszi Melindát, tudassák velük, hogy „vagyok”, s ha akarnak, segítsenek találkoznunk. Pár hét telt el, s szólt a telefon, hogy egy kágyai református magyar családnál van a húgom és akarnak találkozni. Izgatottan lestük a hivatal folyosóján, kik lesznek ők. Nem kellett sokáig találgatni, perceken belül egymásnak futottunk: Meli és Tündi. Olyan zajt csaptunk a hancúrozással, hogy kiszóltak ránk az irodából. Családunk nagyobb lett. Gyakran találkozunk, együtt nyaralunk, és most kamaszodva még jobban szeretjük egymást. Teltek az évek, s a húgom születése után 5 évre, Anya találkozott egy doktornővel, aki elmondta, hogy az „én ágyamban” lakik másfél hónapos 15

Ökrös Hegyi Tünde Én, a harmadik öcsém, Sanyika. Őt sem látogatja senki. Mi rohantunk hozzá. Felborult velünk a világ. Szüleim már nem fiatalok, de Sanyika sorsa mégis a miénk. Családi barátunk, egy újságírónő segítségét kértük. Másnap megjelent az újságban: „Tünde anyukát keres kisöccsének”. Pörgött minden. Sokan jelentkeztek. Egy szalontai házaspár bizonyult a legmegfelelőbbnek, tizenöt éve szeretek volna gyermeket. Nagyon boldogok voltak, már vitték volna haza, de a folyamat nem ilyen egyszerű. Törvény szerint, ha a gyermek jobban van, mentővel hazaviszik a családhoz, de ha nem fogadják, újra kórházba vagy árvaházba kerül. Őt fogadták. Ám, másfél hónap alatt egyszer vérhassal, másodszor kiszáradva – haldokolva hozta be a mentő. Tehetetlenül szenvedtünk érte mi és a szalontai pár. Most is előttem van a csont s bőr kisfiú; karjában, lábában perfúzióval. Sírni sem tudott, csak el-eltorzult öregemberszerű, ráncos kis arca. Este későn hívtuk fel a lelkészünket, hogy keresztelje meg Sanyikát, ne menjen el így a világból. Reggel korán ott volt feleségével és leányával, s megkeresztelte haldokló Öcsémet. Azon a héten imahét volt templomunkban. Minden este betettük imacédulánkat az urnába. Közös imánkat most is meghallgatta Isten: visszaadta nekünk Sanyikát. Kora tavasz lett, mire hazavihették Szalontára. Szüleinek pár év múlva fiuk született. Mindkettőjüket egyformán szerették. Attila most első osztályos, Sanyika negyedikes. Így lettünk mind nagyobb és nagyobb család. Én 2009-ben konfirmáltam a rogériuszi templomban, ahol felnőttem. Melinda 2010-ben Kágyán. Itt is mind együtt voltunk testvéreimmel és még sokszor. A mi bizonyságtételünk nem formaság vagy szokás volt. Mi megtapasztaltuk: az Úr csodásan működik, és nem hagyja elveszni egyetlen bárányát sem. Később megtudtuk, hogy Sanyika előtt volt még egy testvérem. Évekig volt lefagyasztva a kórház halottas házában, nem mentek érte szülei, egy alapítvány temette el. Azt hiszem ez fájt legjobban a történetünkben: miért nem találtuk meg Őt is? Erre szerettem volna választ kapni vagy szemrehányást tenni szülőanyámnak. 2010. november végén kimentünk a faluba megkeresni. Talán Isten akarata volt, hogy nem nagyon volt kitől bármit is kérdezni. Vigyorgó, közömbös nőt ismertem meg, aki csak annyit tudott mondani, hogy szegény volt. Ott volt az ember is, aki még a nevét sem adta nekünk. Zavartan mentegetőzött kicsit, majd szinte kárpótlásul megkérdezte, nem akarom megismerni a nővéremet? (15 éves korában menekült el hazulról, most 20 éves.) Zuhogott az őszi eső, pár perc múlva a falu másik végéről biciklivel… Nyílt az ajtó, bejött Klaudia, rám nézett: Ugye a húgom vagy? Sokáig szorosan öleltük egymást. Ömlött a könnyünk, néztük egymás arcát sírva, örülve. Vádolni indultam és újabb áldást kaptam. A karácsonyt már együtt ünnepeltük. Visszakaptuk egymást, pedig elvesztettük volna. Klaudia egy mondatban mesélte el életét: „Ti jártatok jól, akiket eldobott!” Akinek mindannyiunkra gondja volt, most egy nagy, szerető családdá tett minket. 16

Beszámoló „A 3. királyfi, vagy királylány” pályázatról A népességfogyatkozás itt és most Európában általános kórtünet, és különösen fontos a Kárpát-medencei magyarság esetében. Nemzetünk eltűnését a történelem süllyesztőjében sokan megjósolták, nemcsak a „Szózat” halhatatlan költőjében lappangott ennek sejtelme, de a világhírű bölcselő, Herder jövendölése is ezt sugallja. Mindenki a saját sorsának kovácsa. A jóslatok nem végzetes varázslatok, beteljesülésük ellen tenni lehet és tenni is kell. Csép Sándor, a sokoldalú művész, már a kalotaszegi egykézést feltérképező filmjében (Egyetlenem '75) megkongatta a vészharangot. Később, mint közéleti ember indította el az „Áldás-Népesség” mozgalmat, majd alapította meg az Áldás-Népesség Társaságot, melynek az elnöke. Ő Kossuth Lajos nézetét vallja, aki 1842-ben a következőket írta: „Hivatásunk: nemcsak meg nem semmisülni, hanem élni életvidoran s amiért milliók szíve dobog, amire vágyik minden érverés, ez nem nyomorult tengés (...), hanem kifejlés, mely felküzdje nevünket a polcra, melyen állani Európa népei között megérdemeljük.” A Csép Sándor vezette Áldás-Népesség Társaság és az Erdélyi Magyar Ifjak helyesen ismerték fel, hogy a gyerekvállalást nem az idősebb korosztályok, hanem a jövő nemzedék meggyőzésével kell elkezdeni, azokat kell megszólítani, akik a magyarság számbeli gyarapodásának jövendő gyarapodásának biztosítékai lehetnek. Ezért hirdették meg „A 3. királyfi, vagy királylány” pályázatot a IX-XII-es osztályok számára. Az alkotások műfaja szinte kötetlen volt és a beküldött írások között szerepel esszé, napló, monológ, mese, valós történet, vers és tudományos dolgozat. A pályázati felhívás hatalmas sikerrel járt, 206 pályamunka érkezett be az öttagú bírálóbizottsághoz Erdély minden részéről. A zsűritagok a dolgozatok elbírálásánál a következő szempontokat vették elsősorban figyelembe: hitelesség, eredeti hang, őszintésség, meggyőző erő, stílus és mindezek felett a pályázat céljának szolgálata. Ami igazán örvendetes, színvonalon aluli alkotást nem küldtek be, annál több a kiváló stílusérzékkel megírt, szépirodalmi értékekben bővelkedő, remekül mesélő vagy modern nyelvezetű, olykor lélekbúvárkodó írások száma. Mindebből az a következtetés szűrhető le, hogy Erdélyhonban a magyar nyelv oktatása kitűnő kezekben van, és ezért a tanárok külön dicséretet érdemelnek. Ha a bírálóbizottságon múlna és a lehetőségek ezt megengednék, mind a 206 pályamunka díjban, vagy dicséretben részesülne. Nem árt ennek bizonyítására a dolgozatokból idézni. Tesszük ezt a szerző neve nélkül, mert szinte minden pályázatból lehetne sorokat kiemelni, de erre most nincs lehetőségünk. Íme példa a szépirodalmi értékről: „Csönd volt. Hetek, hónapok, évek óta tartó kegyetlen csönd, mely szürke bagolyszárnyaival átölelt egy világot, Tünderdélyhont. Ez a fullasztó csönd ráfagyott a virágszirmokra, rigófüttyre, tavaszrügyekre, esőcseppre. 17

Réges-régen, amikor még történtek csodák, illatlehelő bokrok tarkították a mezőt, fénysugárral hárfáztak a pillangók és pihe-puha felhőkön táncoltak a szitakötők.” Néhány sor egy lélekrajzból: „Érezted-e már, hogy legszívesebben kiszaladnál a világból, hogy menekülnél a bajok elől, de bármennyire próbálkozol, bármekkora előnyt is szerzel, a baj mindig ott van a nyomodban, majd egy óvatlan pillanatban lecsap rád és cseppet sem kímél? Érezted-e már az űrt, melyet a baj hagy a nyomában, azt a szorongató érzést a mellkasodban, azt a fekete foltot, amit nem tudsz hová tenni?” Idézet egy meséből: „Nos tehát itt a közelben élt egy nagy méltóságos király, Csupasz. Ám ez a király nem holmi mesebeli király volt... nem, ő egy igazán különleges uralkodó volt. Vegyük például a szakállát. Vagyis hát magát azt a tényt, hogy nem volt szakálla... De nem ez volt a legfontosabb dolog, végül is a korona ettől még ráfért a fejére, hanem az, hogy nem rendelkezett három daliás fiúval.” A népességcsökkenésről egy pályázó így ír: „Régen a XIX-XX. században más volt az emberek értékrendszere, több gyermeket vállaltak, gondoltak a hazára is.(...) Arany Jánoséknál, János nem a harmadik gyermek volt a családban, hanem a tízedik (...) ...ha ő nem született volna meg, ma senki nem ismerné a Toldit, vagy a Walesi bárdokat.(...) Az irodalmi világban még találunk példát a tízedik gyermekre, hiszen ott van Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, akinek szintén kilenc testvére volt. József Attila a hatodik gyermek a családban (...) Jókai Mór ötödik. (...) Befejezésképpen csak annyit mondok: Magyarok! Ne hagyjuk, hogy nemzetünk elfogyjon és ötven-száz év múlva ne legyen, aki kiejtse ezt a szót Édesanyám, a világ legszebb szavát, amely csak a mi nyelvünkben létezik.” Ilyen dolgozatok olvasása után jogunk van reménykedni. Csávossy György, költő, színműíró

18

…egyet a hazának! 1891-ben született Soós Márton, nagyapám. 120 éves lenne idén. 29 éves volt, amikor Trianon hírét meghallotta. 49 éves, amikor nemzeti lobogót lengetve Kolozsvár főterén Horthy Miklóst köszöntötte. 53 évesen, 1944-ben ismét reménytelennek láthatta a jövőt. 1950-ben, 60. életévében megszületett 12. gyereke, édesapám. Én 1980-ban láttam meg a napvilágot, harmadik gyerekként. Mennyi történelmi adat beleférne ebbe a 120 évbe, mennyi buktató lehetett volna, ami miatt lemondanak rólam. De nem tették. Esélyt kaptam az életre. És egyben felelősséget is: tenni a magyarságért. Nagyapám háborúkat megélt, de példát mutatott a nehéz időkben: sok gyereket vállalt. Édesapám a kommunizmus éveiben nevelte három gyermekét magyarnak. Ha nekik lehetett áldozatot vállalni, akkor most nekünk is kötelességünk! Mi, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezetének tagjai feladatunknak tekintjük a népesedés ügyét. Létrehoztuk a Népesedési Szakcsoportot, figyelemfelkeltő akciókat szerveztünk és tervezünk a továbbiakban, ugyanezért vállaltuk jelen pályázat társszervezését. Fogy a magyarság és a létszámcsökkenés veszélyezteti jogainkat, gyengíti gazdasági erőnket, kétségessé teszi jövőnket. Biztos jövőnk záloga a sok megszületésre váró gyerek. Egyénenként nem mindegy, hogy amennyiben a nyugdíjrendszer megbukik, lesz-e elég gyerek, unoka, aki eltartson minket. Ahány gyerek, annyi esély… Közösségként sem mindegy, hogy van-e kivel összefogjunk magyar bölcsődék, óvodák, iskolák, egyetem érdekében? Lesz-e elég gyerek magyar csoportot indítani? Nem mindegy, hogy templomainkat lesz-e, aki megtöltse, fenntartsa, hogy ne váljanak romhalmazzá műemlékeink, történelmünk tanúi. Nem mindegy, hogy földjeinket mi munkáljuk meg, vagy idegen kézre adjuk. A magyarságnak nem mindegy, hogy leszünk-e elegen országunkat gyarapítani, erősíteni, nemzeti egységünket létrehozni, megőrizni, biztonságos jövőnket megalapozni. A megoldás: adjunk mi is esélyt a harmadik királyfiknak és királylányoknak. Egyet az anyának, egyet az apának, egyet a hazának! Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke

19

FELHÍVÁS „A 3. királyfi, vagy királylány” irodalmi verseny további kategóriáinak támogatására A XX. század hetvenes éveitől a magyar nemzet lélekszáma rohamosan fogyatkozik – az anyaországban az akkori tízmillióhétszázezerről mára tízmillió alá süllyedt, Erdélyben pedig a két népszámlálás, 1992-2002 között, tíz év alatt százkilencvenezer fővel, vagyis 13%-al csökkent, – az Áldás-Népesség Mozgalom keretében irodalmi versenyt hirdettünk meg négy kategóriában, melyek közül IX-XII. osztályos tanulóknak szóló 2011. március 13-án fejeződött be. A további három – óvodások valamint I-IV. és V-VIII. osztályos tanulók – kategória számára 2011 során nyitjuk meg a versenyt. Pályázatunk védnökei maradnak: Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. A díjak kategóriánként: 1000, 500 és 300 euró értékben kerülnek kiosztásra. Kérjük mindazokat, akik céljainkkal egyetértenek, adományaikkal segítsék sikerre vinni kezdeményezésünket. Támogatási szándékuk bejelentését a 00400744-606917-es telefonszámra, vagy a [email protected] e-mail címre küldjék. Mozgalmunk történetéről olvashatnak a Polgári Magyarországért Alapítvány honlapjának Áldás- Népesség fiókjában. Adományaikat a bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező Áldás-Népesség Binecuvantare Társaság nyugtájával tudjuk visszaigazolni. Banki kifizetés esetén: Banca Transilvania Cluj, Asociatia Áldás-Népesség-Binecuvantare RO 5BTRL01301205D67479XXRON RO87BTRL01304205D67479XXEUR. Kolozsvár, 2011. március havában. Tisztelettel: Csép Sándor szervező, az Áldás-Népesség Társaság elnöke Soós Sándor társszervező, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke

20