A HARAGISTYA (AGGTELEKI-KARSZT) ERDEINEK TÖRTÉNETE Tanács Eszter, Szmorad Ferenc, Keveiné Bárány Ilona 1. Bevezetés A magyarországi karsztterületeken földrajzi elhelyezkedésük, ezen belül elsősorban a tengerszintfeletti magasság következtében a potenciális növénytakaró dominánsan az erdő. Bár a vegetációt évszázadok óta alapvetően befolyásolja az emberi tevékenység, az erdők aránya ezeken a területeken ma is magas. A növényzet kölcsönhatásban áll a karsztökológiai rendszer egyéb tényezőivel: a mikroklímával, a talajjal, és ezeken keresztül közvetve az egész rendszerrel; így fejlődése jelentős hatással van a karszt egészének fejlődésére (Kevei-Bárány 2004). Az Aggteleki-karszt területén található Haragistya karsztfennsíki erdőit az elmúlt évszázadokban jelentős emberi hatás érte. Az 1980-as évek végéig tartó viszonylag intenzív erdészeti kezelés azonban 1993-ban, a terület nagy részének erdőrezervátummá nyilvánításával gyakorlatilag megszűnt. Az erdőrezervátumok kialakításának egyik elsődleges célja volt, hogy teret biztosítsanak az erdei ökológiai rendszerek természetes folyamatainak megóvásához és megismeréséhez (Temesi 2002). A kihirdetés óta eltelt 13 év alatt megindult változások értelmezéséhez azonban a domborzat-talaj-növényzet rendszer átfogó ismerete mellett szükség van a korábbi területhasználati módok és az emberi beavatkozás mértékének ismeretére is. Kutatásunk alapvető célja így az volt, hogy megfelelő történeti hátteret biztosítsunk a Haragistya területén folyamatban lévő erdőszerkezeti és (közvetve) erdődinamikai vizsgálatoknak, vagyis megállapítsuk, a jelenlegi állapot alapján feltételezhető folyamatokat mennyire és milyen módon befolyásolhatja a korábbi területhasználat. A tanulmány a terület erdeinek vázlatos történetét mutatja be az 1700-as évek végétől napjainkig. 2. Anyag és módszer A területről rendelkezésre álló történeti adatokat térinformatikai rendszerbe integráltuk. Az adatbázis részét képezik a katonai térképek, melyek a területről rendelkezésre álló legrégebbi térbeli adatok. Ezek anyaga elsősorban az erdő kiterjedéséről nyújt fontos információt, valamint bizonyos objektumok (erdészház, utak, stb.) jelölésével utal a korabeli jellemző használatokra. A földrajzi nevek is hordozhatnak hasonló információt. A legfontosabb forrásnak az erdőt illetően az erdészeti üzemterveket, és a hozzájuk tartozó térképeket tekinthetjük. Az archív terveket (a területen tevékenykedő erdőgazdálkodó, az Északerdő Zrt. jóváhagyásával) az Állami Erdészeti Szolgálat Miskolci Igazgatósága bocsátotta rendelkezésünkre. A Haragistya területéről rendelkezésre álló legkorábbi üzemterv 1934-ben készült el. Az ehhez tartozó térkép az erdőrészletek akkori határai mellett sok földrajzi nevet is tartalmaz. Az 1944-ben készült ideiglenes üzemtervet, valamint a háború utáni első, az 1950-es években készült tervet nem sikerült megtalálni. A háború utáni első rendelkezésre álló adatforrás az 1961-es üzemterv, melyet az 1973 után tízévente elkészített tervek (1973, 1983, 1993) követnek. Az archív térképeket állaguk miatt nem scannerrel, hanem digitális fényképek készítésével digitalizáltuk, majd ERDAS Imagine 8.6 szoftver segítségével geokódoltuk. A geokódolás kezdetben polinomiális transzformációval történt, de az erős torzulások miatt az RMS hiba többnyire elérte a 30-40 métert. Mivel az erdőrészlethatárokat sokszor völgyvonalak, illetve utak mentén húzzák meg, és a módosítások is többnyire a részletek összevonásával vagy szétvágásával történnek, úgy ítéltük meg, hogy kellő mennyiségű illesztőpont alkalmazásával az általunk kitűzött célnak a rubbersheet 1
módszerrel egymáshoz, illetve a topográfiai térképhez illesztett térképek felelnek meg legjobban. Az illesztés több száz (a részlethatárok töréseinél felvett) pont segítségével történt. A térképeket ezután ArcView GIS 3.3 szoftverrel digitalizáltuk, és az erdőrészletekhez kapcsoltuk az Excel táblákba vitt üzemtervi adatokat. Ezekből állítottuk elő a különböző időszakokra jellemző korosztály- és elegyarány-viszonyok térképeit. A hibák kiszűrése, és az ellenőrzés az üzemtervben feljegyzett terület és a poligonok területének összehasonlításával történt, az átlagos különbség 0.26 és 0.3 ha között mozog. Az erdészeti üzemtervek az erdők alapvető jellemzőire (termőhelyi adottságok, fafajösszetétel, átlagos magasság, átmérő stb.) vonatkozó adatok mellett tartalmazzák az elvégzett erdészeti munkák nyilvántartását, valamint némely esetben történeti adalékok, illetve a korábbi munkák kritikája is megtalálható bennük. A különböző időpontban készült tervek tartalma nem teljesen egységes, csak 1973 után tekinthető közel változatlannak az adatrögzítés metodikája. Az elemzést megnehezíti, hogy az erdőtervezés egysége az erdőrészlet, melynek mérete, határvonala üzemtervi ciklusonként változhat, mivel a részlethatárokat igyekeznek a termőhelyi tényezőkhöz, az elvégzett vágásokhoz, stb. igazodva kialakítani. Az adatok az erdőrészletre vonatkoznak, így a részleten belüli térbeli mintázatokról nem szolgáltatnak információt, ami a változatos karsztfennsíkon komoly információveszteséget jelent. A gyakorlat ennél is súlyosabb következménye, hogy a részlethatárok megváltoztatása esetén az idősorok felállítása ellehetetlenül. Az elemzés során a különböző évekből származó térképeket egyesítve megkaptuk azokat a poligonokat, amelyek története egységesen alakult. 1973 és 1993 között a legtöbb részlet határaiban nem történt módosítás, így ezeken a területeken ebben az időszakban számszerűen nyomon követhetőek az elegyarány-változások. Ugyanakkor az elegyarány vizsgálatakor óvatos interpretációra van szükség, hiszen egy-egy korábban is előforduló, de az üzemtervben nem regisztrált fafaj (például a molyhos tölgy, vagy a vörösfenyő) felvétele jelentősen módosíthatja az adatokat anélkül, hogy tényleges változás következett volna be. Az adatok kiértékeléséhez kiegészítéséül használhatóak a különböző időpontokban készült légifotók, melyek közül a legrégebbiek 1952-ből származnak. Az archív fotókat az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság bocsátotta rendelkezésünkre. 3. Általános erdőtörténeti kitekintés A 16. századot megelőzően a térségben az erdőhasználat esetleges volt, a fakitermelés kisebb területeken, rendszertelen időközönként történt. Az ember felhasználta az erdőből kinyerhető javakat, de még nem volt szüksége arra, hogy a megújítást, fenntarthatóságot szem előtt tartsa. A 16. századtól azonban a fát egyre többféleképpen hasznosították, a kitermelés rendszeressé vált. A Sajó-völgyi vashámorok faszén-igényének kielégítésére nagyterületű fakitermeléseket végeztek, viszont a legeltetés, makkoltatás gátolta az erdők magról való felújulását. Mivel az erdő nem képviselt akkora értéket, mint a szántó, vagy a legelő, így ahol lehetett, a leromlott állományok kiirtása után a területeket mezőgazdasági művelés alá vonták. A megmaradt erdőkben szinte mindenütt a jól sarjadzó, rendkívül jó termőhely-megtartó képességgel rendelkező gyertyán újult fel. A legeltetés káros hatásait már a 16. században felismerték, de a folyamatos tiltás ellenére a gyakorlat a 20. századig jellemző volt (Járási 1997). Az épületfa-igény fedezésére, valamint a felújulás elősegítésére gyakran elszórtan meghagytak idősebb, vastagabb törzsű magfákat. Ez az ún. középerdő, amely a fiatal, sarjaztatott állományból és az idősebb, mageredetű hagyásfákból állt, a 20. századig általános volt a térségben (Járási 1998). Több helyen máig megtalálhatóak az egykori hagyásfák. A 19. század elején Magyarországon már komolyan felmerült az erdők fenntarthatóságának kérdése, és törvény is született a védelmükben (1807. évi XXI tc), de a joghézagok, illetve a végrehajtással megbízott nemesi vármegye ellenérdekeltsége folytán nem volt sok foganatja (Járási 1997). Az erdő ugyanis ebben az időszakban már a birtokosok 2
egyik legfőbb és legbiztosabb jövedelemforrását képezte. A vasútvonalak kiépítésével olyan területeken is megkezdődtek a tarvágások, ahol korábban nem volt gazdaságos a termelés. Az 1870-es években a kohászat áttért a kőszén használatára, azonban egy új erdei termékre, a cserkéregre jelentkező nagy kereslet betetőzte a korábbi kedvezőtlen gyakorlatot: a tölgyeseket 15-20 éves vágásfordulóval vágták, és folyamatosan sarjaztatták. A sarjeredetű állományok egy idő után fokozatosan legyengültek, és ezeknek a helyén is előretört a gyertyán (Járási 1998). A sarjaztatással történő felújítás a jól sarjadó fajoknál is a genetikai változatosság beszűkülését eredményezte. A sokszorosan sarjaztatott egyedek egészségi állapota, minősége rosszabb, és általában a fatermése is elmarad a generatív eredetű vagy kevésszer sarjaztatott egyedekétől (Bartha 2001). A gyertyán uralomra jutása, bár fatermelési szempontból kedvezőtlen volt, sok helyen voltaképpen megakadályozta az erdők végleges kiirtását és a lejtők kopárosodását (Gencsi, Vancsura 1992). A 19. század végén a korábbi, őshonos állományok nagymértékű leromlása miatt többfelé – így az Aggteleki-karszton is – ültettek fenyveseket: főleg a véderdőkben próbálkoztak fekete- és erdeifenyő telepítésével. Ezek a próbálkozások hosszú távon többnyire nem jártak sikerrel (Járási 1997). A 20. század elejére hazánkban kidolgozták a fenntartható erdőgazdálkodást lehetővé tevő elveket, azonban a tulajdonosi szerkezet, és a gazdasági helyzet nem volt kedvező. Az 1879-es erdőtörvény a magánbirtokosoknak nagy szabadságot hagyott, noha meghatározta a véderdőket, valamint kötelezővé tette az állami tulajdonú erdőkben az üzemterv szerinti gazdálkodást (Járási 1997). A 20. század első felének háborús és gazdasági válságai megnövelték a fa iránti keresletet, és ellehetetlenítették a szabályozást vagy annak betartatását. A háborúk során kialakult fahiány miatt könnyen engedélyezték a rendkívüli kitermeléseket, s ez mind a mai napig érzékelhető az Aggtelek-vidéki erdők korosztályszerkezetén is. Trianonnal az ország elveszítette legfontosabb erdőterületeit, a fokozódó kereslet kielégítése a megmaradt erdőkre hárult, és a világgazdasági válság idején az erdőbirtokosoknak sok esetben nem volt más jövedelemforrása. Mindezen okok együttes következményeképpen a II. világháború és az újjáépítés végére a karsztvidék térségében szinte nem maradt kitermelhető erdő. A felújításra sokszor nem álltak rendelkezésre megfelelő források, ahol pedig sikeres volt, általában sarjról történt, vagy a korábbi őshonos fajokból álló, leromlott állapotú erdőket fenyvesekkel helyettesítették (Járási 1997, 1998). A második világháború utáni időszak jelentősebb szakmai feladatai voltak: az elmaradt erdősítések pótlása, gyorsan növő fajok (fenyőfélék, stb.) telepítése, és a sarjerdők átalakítása. Ennek megfelelően a II. világháború utáni első években szinte nem végeztek fakitermelést. Az 1945-ös földreform során minden 100 kat. holdnál nagyobb erdőterület állami tulajdonba került. Ez lehetővé tette, hogy alkalmazzák a fenntartható gazdálkodás alapelveit, és helyrehozzák a korábbi gazdálkodási hibákat (Járási 1997). Az 1950-es évektől fokozatosan előtérbe került a rendszeres, viszonylag kielégítő szakmai alapokon nyugvó erdőgazdálkodás, mely gyakorlatilag a karsztvidék természetvédelmi oltalom alá helyezéséig, illetve a rendszerváltásig meghatározta a terület sorsát. Az 1990-es évekre aztán fokozatosan előtérbe kerültek az erdő egyéb funkciói és a térség erdeinek kezelésében ma már a gazdasági szempontok mellett növekvő mértékben szerepet játszanak a természetvédelem és a turizmus szempontjai is. 4. A Haragistya erdeinek története A Haragistya karsztplató az Aggteleki Nemzeti Park szigorúan védett „A” zónájának az országhatár által körbeölelt csücskében található (1.a. ábra). Mintaterületünk lehatárolása e területen belül a rendelkezésre álló forrásmunkák által lefedett terület figyelembe vételével történt; az egykor Szádvárborsa (ma Silická Brezová), ma Aggtelek községhatárhoz tartozó erdőket vizsgáltuk. A terület a nagyobb részben Szlovákiához tartozó Szilicei-fennsík része, 3
400-600 m tengerszint feletti magasságon, igen változatos mikrodomborzattal (1.b. ábra) Wettersteini mészkő, dolomitos mészkő és dolomit építi fel, a dolomiton kialakult felszín jóval tagoltabb. A terület keleti részén több, É-D-i irányú, száraz, átöröklött karsztvölgy található, a nyugati és északi részeken azonban a vakon végződő völgyekben töbörsorok, másutt töbrökkel, uvalákkal sűrűn borított területek váltakoznak (Hevesi 1991). A jelenlegi vegetáció elsősorban gyertyános-tölgyes, a gerinceken száraz melegkedvelő tölgyes, a mélyedésekben, völgyekben bükkös, vagy bükkelegyes tölgyes, de kisebb-nagyobb foltokban ültetett fenyveseket és irtásréteket is találunk. A korosztályviszonyokat tekintve a területen a 60-80 éves, vagyis a két világháború közötti időszakból származó erdők területi aránya a legmagasabb. Jelentős még a 20. század elején (1906-1926) felújult idősebb erdők aránya. A.)
B.)
1. ábra a.) Az Aggteleki Nemzeti Park (forrás: www.anp.hu) b.) A Haragistya domborzata
A Haragistya közép- és újkori birtokviszonyait és jellemző erdőhasználati módjait Járási (1997, 1998) ismertette. A középkorban a terület a szádvári uradalom részét képezte, amely a kor szokásainak megfelelően gyakran cserélt gazdát, de tulajdonosainak többsége magánbirtokos volt. A legkorábbi, rendelkezésre álló térkép az 1763-87 között végzett első katonai térképezés során készült. Nagy (2003) feldolgozta a katonai térképezések teljes anyagát az Aggteleki Nemzeti Park területére vonatkozóan. Az általa előállított, az 1780-as évekbeli állapotot tükröző területhasználati térképeken a Haragistya területe kisebb részben erdőként, szántóként, illetve száraz gyepként, nagyobb részben fás legelőként szerepel. Az ugyanebből az időből származó országleírás szerint a szádvárborsai erdőségek ritkásak, és bokrosak; ez alátámasztja a fentieket. A leírásban szintén említésre kerül, hogy az erdőt ebben az időszakban főként tölgy (vélhetően kocsánytalan tölgy) és bükk alkotta. A jellemző használatok emlékét az 1934-es térképen és a mai topográfiai térképeken szereplő földrajzi nevek is őrzik: Káposztás-bérc, Juh-lápa, Pásztor-völgy, stb. Az egykori szántóföldi művelés maradványaként azonosíthatók a fennsík egyes részein felfedezhető (erősen lepusztult) agroterasz-nyomok, a kis lejtésű, tetőközeli területeken jelentkező 5-10 cm-es, erősen lepusztult termőrétegű foltok, valamint a részben ezekhez kötődő, igen lassan visszaerdősülő tisztások. A második katonai felmérés térképei alapján készült, az 1850-es évekbeli állapotokat tükröző területhasználati térkép (Nagy 2003) szerint ekkorra a visszaerdősülési folyamat már megkezdődött, illetve felerősödött, és azóta a területet néhány kisebb-nagyobb tisztás kivételével összefüggő erdő borítja. Érdekes, hogy az első és második katonai felmérés térképein már megjelenik a Haragistya mai, igen jellegzetes, háromszög alakú úthálózata. Itt váltak ugyanis szét az északkeleten Szilice, északnyugaton Szádvárborsa felé vezető szekérutak. Trianon eredményeképpen a terület periférikus helyzetbe került, a korábbi napi közlekedési útvonalak erdészeti feltáróutakká degradálódtak. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a 20. században a korábbi erőteljes antropogén hatás fokozatosan enyhült. 4
Az erdők 20. század eleji állapotára részben az 1934-es üzemterv adataiból, részben pedig a jelenlegi korosztályszerkezet és fafajösszetétel bizonyos sajátságaiból lehet következtetni. A faegyedek zöme sarj eredetű, ami jól mutatja, hogy a legutóbbi véghasználatokat követően (a 20. század első harmadában) még nem foglalkoztak az erdők szakszerű felújításával; a levágott erdők helyén jórészt spontán folyamatok (döntően sarjak) révén alakultak ki a mai erdők. A völgyekben ma is fellelhetőek az egykori boksák és mészégetőhelyek nyomai; a völgyaljakban a szénégetés nyomán pionír fafajok jelentek meg, például a savanyú kémhatású talajokat kedvelő nyír és a rezgőnyár. A nyír, rövid életű fa lévén, ma már eltűnőben van; szálanként megtalálható még a lombkoronaszintben, de holtfa formájában gyakrabban találkozhatunk vele. 1934-ben a mintaterületet is magába foglaló birtok vásárlás útján a kincstár tulajdonába került, majd e területen jött létre a szini erdőhivatal (Járási 1997, 1998). Ebből az időből való a mintaterületet lefedő első részletes erdészeti üzemterv. Ennek az üzemtervnek a koradatai ellentmondásosak, illetve nehezen értelmezhetők, mivel számos erdőrészlet mellett két koradatot találunk: a margóra firkált ceruzás megjegyzések jóval magasabb korokat jelölnek, mint a táblázatok rovataiban feltüntetett korok. Feltételezéseink szerint az előbbiek a részletben megmaradt idősebb erdőfoltok korát jelölhetik, amelyeket az ezt követő háborús időszakban jórészt kitermeltek. Az erdőrészletek többségében azonban az erdők kora 1934ben mindössze néhány év volt, különösen a Jósvafőhöz közeli, déli területek esetében. A fafajösszetételre vonatkozó adatok csak néhány fajt jelölnek; eszerint az erdő elsősorban gyertyán (Carpinus betulus) és kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) fafajokból állt, néhol rezgőnyárral (Populus tremula), valamint néhány délkeleti részletben bükkel (Fagus sylvatica) kiegészítve. (Ha összevetjük a bükk előfordulását 1934-ben a 18. századi országleírásban említettekkel, látható, hogy az eltelt időszakban meglepően háttérbe szorult.) Megjegyzésként további fajok is említésre kerülnek, több helyen például barkócaberkenye (Sorbus torminalis) hagyásfákra utal az üzemterv. Északnyugaton egy-két részletben a feketefenyő (Pinus nigra) is jelen volt, valószínűleg korábbi telepítések eredményeképpen (7.a. ábra). Fakitermelés (m3) 1934-1992 6000,00 5000,00 4000,00 Kitermelés
3000,00 2000,00 1000,00
19 35 19 39 19 43 19 47 19 51 19 55 19 59 19 63 19 67 19 71 19 75 19 79 19 83 19 87 19 91
,00
2. ábra Fakitermelés a területen 1934-1992 Az adatok tanúsága szerint a fakitermelések ebben az időszakban főleg az északi és nyugati területekre koncentrálódtak, s a kitermelés alatt elsősorban tarvágás értendő. A felújítás sarjról történt, de felhasználták a természetes újulatot is (legalábbis erre utalnak az 5
1973-as erdészeti üzemterv bejegyzései). 1939-től a háborús faigény növekedése a terület fokozatosan növekedő kitermelési adataiban is nyomon követhető (2. ábra). Ebben szerepet játszhatott Kassa és Rozsnyó 1938-as visszacsatolása is; a városokat az első bécsi döntés értelmében erdők nélkül kaptuk vissza, és a megnövekedett tűzifa-igényt a meglévő erdőknek kellett fedeznie (Járási 1998). 1942-43-ban nem volt kitermelés; ez valószínűleg a háborús aktivitás fokozódása miatti munkaerőhiánynak köszönhető. Az 1944-es munkálatokról szóló bejegyzések a korábbi, írógéppel füzetbe gépelt adatokhoz képest ceruzával lapra firkált számok; az ekkor kitermelt fa nagyobb részét a helyi szükségletek kielégítésére fordították (iskola, szolgabíró illetménye, stb.). A haragistyai kitermelésekből biztosították például az aláíró erdőmérnök illetményfáját is. Az 1944-es ideiglenes üzemtervet és az 1950-es évek elején készült, a háború utáni első tervet egyelőre nem sikerült előkeríteni. Erről a korszakról az igen jó minőségű 1956-os légifotók (3.a. ábra) nyújtanak valamelyest információt. A képeken a terület nagy részén nyílt, ligetes erdő látható, amely az 1997-es légifotó (3.b. ábra) tanúsága szerint azóta – vélhetően az erdei legeltetés visszaszorulása miatt – csaknem teljesen záródott. Ezt alátámasztják a területen szinte minden erdőtípusban jelen lévő, kiszáradt borókák, melyek az egykori nyíltabb vegetációra utalnak. A Káposztás-bérc déli lejtőinek ligetes erdőiben még található néhány elszáradófélben lévő példány, míg a Hosszú-völgy keleti oldalának bükköseiben évtizedekkel korábban elpusztult egyedek jelzik a változást, az állományok bezáródását.
3. ábra A Haragistya északi része a.) 1956-ban b.) 1997-ben (forrás: ANPI archívum) A jósvafőiek elbeszélése alapján ebben időszakban (és később is, az 1970-es évekig) még működött a terület északnyugati részén található erdészház és virágzott a hozzá tartozó gazdaság. A ház környéki tisztásokon legeltetés folyt, ami erősen akadályozta a beerdősülést (ma ezt kisebb területen a nemzeti park rendszeres kaszálással éri el). Az erdészház környezetében érezhetően intenzívebb erdőgazdálkodási tevékenység folyt, mint az attól távolabb eső területeken.
6
3000
Picea abies
2500
Pinus sylvestris
2000
Pinus nigra
1500
Quercus petraea
1000
Carpinus betulus
500
Populus tremula
19 71
19 69
19 67
19 65
Fagus sylvatica 19 63
19 61
0
Other
4. ábra Fakitermelés (m3) fafajonkénti megoszlásban 1961-1972 Az 1961. évi fajösszetételt ábrázoló térképen (7.b. ábra) első látásra szembetűnő a részlethatárok jelentős módosulása a korábbiakhoz képest. Jóval több és kisebb részlet került kialakításra, mint korábban, valószínűleg azért, hogy a határok jobban igazodjanak a termőhelyi viszonyok, illetve a faállomány változatosságához. Az 50-es évek hiányzó adatai ellenére az 1961-es térképből sokat megtudhatunk a háború után végrehajtott munkálatokról. Ebben az üzemtervben már jóval több faj elegyaránya szerepel számszerűen. A terület északi, illetve északnyugati részén a kitermelt őshonos erdők helyén ültetett lucosok, erdeifenyvesek, valamint néhány esetben feketefenyvesek jelennek meg. A háború utáni újjáépítéskor fokozottan jelentkező faigény miatt a korszak jellemző törekvése volt a gyorsan növő, nagy hozamú fenyőfélék telepítése. Még az 1970-es években is a kitűzött célok között szerepelt a fenyőfélék arányának növelése a területen, bár ekkoriban fejeződött be az utolsó – még 1964ben megkezdett – lucfenyves erdősítés. Egy másik feltűnő jelenség az elegyetlen kocsánytalan tölgy alkotta erdőrészletek viszonylag nagy száma. 10 részletben tapasztalható ez a jelenség, és a poligonok átlagos mérete (7,74 ha) jelzi, hogy nem csak korábbi részletek megosztásával létrejött kisebb foltokról van szó. Az 1973-as üzemtervben külön célként említik a gyertyán visszaszorítását is; ez a törekvés valószínűleg már korábban is jellemezte az erdészeti gyakorlatot, s igyekeztek visszaszorítani a gyertyánt, a tölgy javára végezve az állománynevelési munkákat. A bükk 1961-ben láthatóan nagyobb területen jelenik meg, mint 1934-ben. A bükk javára végzett fafajszelekció mellett ebben is szerepe lehet a részletek átalakításának, hiszen a bükk a területen általában a völgyekben, északi lejtőkön, foltokban található meg, s egy-egy nagyobb területű részletben az elegyaránya korábban elhanyagolható lehetett. Ugyanakkor 1961-ben egyértelműen megjelent olyan területeken is, ahol 1934-ben még nincs adata (ez a jelenség kizárólag a Haragistya délkeleti részén tapasztalható). Az 1960-as években a fakitermelés nem volt jelentős; nem voltak véghasználatok, a kitermelt fa a fiatal erdők tisztításából, valamint gyérítésekből származott. A legnagyobb mennyiséget kocsánytalan tölgyből, gyertyánból és bükkből termelték ki (4. ábra). Az 1960as, 1970-es években a fiatal fenyőket karácsonyfaként értékesítették. 1978-ban létrejött az Aggteleki Tájvédelmi Körzet, majd 1979-ben az Unesco MAB programjában a Haragistya egy részét (20-as erdőtag) bioszféra-rezervátum magterületté nyilvánították. Ugyanakkor az 1973-as üzemtervben a haragistyai erdőrészletek többsége – mint a közeli Vass Imre-barlang felszíni védőterülete – már mint védett, vagy szigorúan védett terület szerepel. Az adatok könnyebb kezelhetőségének szempontjai mellett talán ez lehetett az oka annak, hogy az erdőrészletek átlagos mérete ismét megnőtt (7,72 ha-ról 11,33 ha-ra). Ennek eredményeképpen az egyes részletek fajösszetétele látszólag változatosabb lett (7.c. ábra). A lucfenyő térhódítása a terveknek megfelelően 1961 és 1973 között folytatódott, és ebben az időszakban néhány részlettől eltekintve már szinte a Haragistya teljes északnyugati felén megjelennek az ültetett tűlevelű erdők. A fenyőerdősítések általában 7
őshonos fajokkal vegyesen történtek, elegyetlen lucosokat csak kis területeken (0,2-0,3 ha) ültettek. A fenyőfélék arányának növekedése többnyire a kocsánytalan tölgy rovására történt. A terület délkeleti részén a kocsánytalan tölgy, gyertyán és a bükk dominált, néhol rezgőnyárral. Az adatok alapján a bükk elegyaránya a részletek területének megnövelésével nem csökkent, tehát valószínűleg tovább nőtt az aránya a területen. Keleten néhány részletben megjelent a molyhos tölgy, amelyet korábban nem jelöltek (bár bizonyosan megvolt, csak nem különítették el). 3000 2500
Picea abies
2000
Pinus sylvestris
1500
Pinus nigra
1000
Quercus petraea Carpinus betulus
500
Populus tremula
0
19 73 19 74 19 75 19 76 19 77 19 78 19 79 19 80 19 81 19 82
Fagus sylvatica
5. ábra A fakitermelés (m3) fafajonkénti megoszlásban (1973-1982) 1973 után a határokban csak kisebb módosulások történtek, így azokban a részletekben, melyeknek a területe nem változott, számszerűen is lehetett vizsgálni az elegyarány változásait. Elsősorban a kocsánytalan tölgy, gyertyán és a bükk arányának változását vizsgáltuk, mivel ezek a területen az uralkodó őshonos fajok, és fontos kérdés, hogy az erdőgazdálkodás felhagyásával arányuk hogyan módosul majd. Az 1973-1982-es tervezési időszakban a kitermelt famennyiség továbbra is előhasználatokból származott, elsősorban gyérítésekből. 1976-ban néhány részletben növedékfokozó gyérítést hajtottak végre; főleg kocsánytalan tölgy és gyertyán került nagyobb mennyiségben kitermelésre (5. ábra). A kocsánytalan tölgy aránya ebben az időszakban keveset változott (8.a. ábra). Néhány részletben ez kis mértékben (<10%) nőtt, többnyire más fafajok kitermelése hatására. Ezzel párhuzamosan a gyertyán aránya több helyen kis mértékben csökkent (8.b. ábra). A két faj elegyarány-változásai általában ellentétes irányúak: a gyertyánosodás a tölgyek visszaszorulását eredményezi, az általános erdőgazdálkodási gyakorlat pedig a gyertyán visszaszorítását, a kocsánytalan tölgy megsegítését célozza. A bükk aránya ebben az időszakban csak három részletben változott: a más fafajú kitermelések hatására minden esetben megnőtt (8.c. ábra). 1983 és 1992 között jelentősebb módosulásokat tapasztalhatunk. 1985-ben és 1986ban még voltak nagyobb volumenű kitermelések, de véghasználatra sehol sem került sor. 1986 után komolyabb fakitermelés már csak a fenyvesekben zajlott, amiben szerepet játszhatott, hogy 1985. január 1.-től a Haragistya területe a tájvédelmi körzetből akkor megalakult Aggteleki Nemzeti Park részévé vált. 1983 és 1992 között a terület jelentős részén a kocsánytalan tölgy elegyarányában csökkenés következett be (8.d. ábra), míg a gyertyán aránya megnőtt (8.e. ábra). A két faj változása ez esetben is kiegészíti egymást, kivéve azokat a területeket, ahol a bükk mindkettő rovására terjeszkedett. Mivel az 1985-1986-os gyérítések során kitermelt faanyag nagy része kocsánytalan tölgy volt (6. ábra), arányának csökkenése az érintett területeken nem meglepő, legfeljebb az, hogy feladták a gyertyán visszaszorítására tett törekvéseket. Néhány részlet kivételével azonban a tendencia ott is érvényes, ahol ebben a periódusban nem történt kitermelés. A bükk aránya elsősorban a nyugatias kitettségű területeken nőtt meg, de van rá 8
példa, hogy egy délies kitettségű részletben 10 év alatt majdnem 20 %-kal több bükköt jelöl az üzemterv (8.f. ábra). 3000 2500
Picea abies
2000
Pinus sylvestris Quercus petraea
1500
Carpinus betulus
1000
Populus tremula
500
Fagus sylvatica
0 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992
6. ábra Fakitermelés (m3) fafajonkénti megoszlásban (1983-1992) A lucosokban ebben az időszakban elvégzett gyérítési munkálatok leírásánál sok esetben szerepel, hogy egészségügyi okokból kellett végrehajtani, ami azt mutatja, hogy ezek az állományok nem túl stabilak. Az 1993-as üzemterv adatai alapján a területük arányában leginkább károsodott (10-50 %) erdőrészletekben mindenütt van fenyő. 1993-ban a Haragistya nagy részét erdőrezervátummá jelölték, s ezzel a kijelölt magterületen minden erdőgazdálkodási tevékenység megszűnt. A védőzónában a nemzeti park igazgatóság az ültetett fenyvesek kitermelését, illetve egyes erdők gyérítését még engedélyezte. Az, hogy a kocsánytalan tölgy és a gyertyán aránya a továbbiakban hogyan fog változni, a látottak alapján kérdésesnek tűnhet. Ugyanakkor valószínű, hogy az erdőgazdálkodás fokozatos megszűnésével, a gyertyán visszaszorítására irányuló emberi hatások megszűnésével – figyelembe véve a fafaj tulajdonságait – a gyertyán aránya újra nőni, a kocsánytalan tölgy aránya csökkenni fog. A bükknek a század folyamán megfigyelhető folyamatos terjedése azt jelezheti, hogy miután hosszú időn át nem tudták hasznosítani, és igyekeztek visszaszorítani, az emberi beavatkozás mértékének csökkenésével elkezdte korábbi termőhelyeit fokozatosan visszahódítani.
9
7. ábra Az elegyarányok alakulása a mintaterület erdőrészleteiben (1934-1993) 10
8. ábra A kocsánytalan tölgy, a bükk és a gyertyán elegyarány-változásai az 1973-1993 között változatlan határú részletekben 11
5. Összefoglalás Az évszázadok során az Aggteleki-karszt területén található Haragistya erdőit jelentős emberi hatás érte. A korábbi részleges mezőgazdasági hasznosítást követően kialakult erdőborítás nagyjából az 1800-as évek eleje óta állandó. A 19. század végén és a 20. század elején jellemző kíméletlen fakitermelések, a sarjaztatás és az egyéb erdei haszonvételek nyomai a mai napig fellelhetőek a fajösszetételben és a faállomány szerkezetében. A 20. században az emberi hatás fokozatosan csökkent, a terület állami tulajdonba kerülésével megszűnt a korábbi rendszertelen és esetenként mértéktelen erdőhasználat. A század közepén az országos tendenciának megfelelően fenyvesek telepítésével próbálták intenzívebben hasznosítani a karsztfennsíkot. Az 1960-as évektől kezdve a fakitermelés volumene fokozatosan csökkent, eleinte azért, mert a korábbi használatok következtében nem maradtak kitermelésre alkalmas erdők, később a terület védetté nyilvánításával a termelést korlátozták. A 20. század első felében a területen az emberi hatás következtében szinte egyeduralkodó kocsánytalan tölgy és gyertyán aránya az északi részeken a fenyvesítés következtében csökkent, míg délkeleten a bükk terjedésével módosult a fajösszetétel. A területen az országos átlagnál kedvezőbb az idős erdők aránya, ami részben a két háború közötti időszakban, egyidőben végzett véghasználatoknak, részben a sarjeredet és a kedvezőtlen termőhely miatti gyenge növekedésnek köszönhető. 6. Köszönetnyilvánítás A kutatás a T048356. sz. OTKA pályázat támogatásával zajlott. Köszönjük az Északerdő Zrt. (Miskolc) üzemtervi adatfeldolgozáshoz adott hozzájárulását, Bényei Sándor, az ÁESZ Miskolci Igazgatóság igazgató-helyettese segítségét, továbbá Szabados Zoltán szegedi geográfus hallgató munkáját! 7. Irodalom Bartha D. (2001): Veszélyeztetett erdőtársulások Magyarországon. (WWF füzetek 18.) – WWF magyarország, Budapest (http://www.wwf.hu/wwffuzetek.php) Gencsi L.,Vancsura R. (1992): Erdészeti növénytan II. (Dendrológia). – Mezőgazda Kiadó, Budapest. Járási L. (1997): Erdőgazdálkodás Bánkúttól Nagy-Milicig. – Északerdő Rt., Miskolc. Járási L. (1998): Az erdőgazdálkodás múltja. In: Baross G. (szerk.): Az Aggteleki Nemzeti Park. – Mezőgazda Kiadó, Budapest, p. 395-410. Keveiné Bárány I. (2004): A karsztökológiai rendszer szerkezete és működése. – Karsztfejlődés (BDF Természetföldrajzi Tanszék, Szombathely) 9: 65-74. Nagy D. (2003): Tájtörténeti kutatások a Gömör-Tornai-karszton I. A történelmi táj rekonstrukciója az ANP környezetében az I-III Katonai Felmérések alapján – ANP füzetek 2: 107-143. Temesi G. (2002) Az erdőrezervátumok fenntartásának általános irányelvei. In: Horváth F., Borhidi A. (szerk.): A hazai erdőrezervátum-kutatás célja, stratégiái és módszerei. – TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, Budapest, p. 38-45. n. n. (1973): Erdőgazdálkodási üzemterv. – ÁESZ Miskolci Igazgatósága, Miskolc.
12
