A GYANTA HASZNÁLATA A SZTOMATOLÓGIÁBAN írta: G U N D A
BÉLA
NÉPI
(Debrecen)
"jV/Tég 1929-ben a finnországi Savó tartomány déli részén ( K a n kaalaita, Kerimäki kerület) fenyőgyanta darabja került felszínre a n e o l i t h i k u m ún. fésűskerámia periódusából (3000—1700 i . e.). A gyantadarab megőrizte néhány fog lenyomatát (alsózápfog, — 0; bölcsességfog, — 8). A gyantadarabot kétségkívül a szájban rágták. A lelettel kapcsolatban Vilkuna K. elmondja, hogy a távoli északi vidékeken már a prehisztorikus időkben erős fogakra és rágóizmokra volt szükség. A foggal nemcsak a táplálékot rágták, hanem azt kü lönböző szerszámként is használták. A nők rágással puhították meg a bőrt. (Ez a szokás az eszkimóknál napjainkban is ismeretes.) Var rásnál foggal húzgálták az ínfonalat. A nyers hús fogyasztásánál a jó fogra inkább szükség volt, m i n t a növényi táplálkozás esetében. A nyers táplálék emésztéséhez a megfelelő mennyiségű nyálat rá gással igyekeztek biztosítani. M i n d e z e k szükségessé tették, hogy már a prehisztorikus idők embere óvja a fogát, fejlessze rágóizmait, tisztán tartsa szájüregét. A gyantarágás ezt elősegítette. A gyanta terpentinbalzsam-tartalma dezinficiáló hatású is, a szaprofita bak tériumok szaporodását akadályozza, védi a foghúst stb. Vilkuna K. azután több megfigyelésre hivatkozva rámutat arra, hogy a gyantarágás Észak-Eurázsiában napjainkig tovább él. 1732ből a kiváló botanikus, Carl von Linné arról tudósít, hogy a lapp nők szorgalmasan rágják a fenyőgyantát, hogy álmukat elűzzék, a fog húst, a fogat tisztántartsák. Mások arról írnak, hogy a lappok azért rágják a fenyőgyantát, hogy a fogukat gyógyítsák. A z északi f i n n vadászok, amikor a tavaszi vadászútjukról hazatérnek ,készre rá gott' fenyőgyantával ajándékozzák meg gyermekeiket, akik éppen 3 Orvostörténeti közi.
33
úgy várnak a gyantára, m i n t a fajdhúsra. A finnek szerint a gyanta rágás oltja a szomjat, de fokozza az éhséget. A legények gyakran ked veskednek a leányoknak rágott szurokkal. A svédországi f i n n nők istentisztelet idején is szájukban tartják a rágott gyantát. Náluk a gyantarágás az időtöltést szolgálja, a fogat fehérítik a gyantarágással, s megakadályozzák, hogy a foghúson a skorbut jelei mutatkozzanak. A gyantát gyakran a pásztorok gyűjtik s „előrágják", m a j d úgy adják tovább. A száraz, lisztes gyanta előbb szétesik a szájban, kellemetlen ízű, de hosszabb rágás után aromás darabbá áll össze. H a a gyanta n e m elég száraz, akkor előbb meggyújtják, s az égetett gyantát rág ják. A z ilyen gyanta azonban kellemetlen ízű. O l y k o r elrabolják a hangyabolyban található erdei fenyőgyanta-gyöngyszemecskéket, amelyekből a rágás folyamán fehér gyantacsomó keletkezik. Hasonlóan, m i n t f i n n társaik, a zűrjén vadászok is rágható gyan tával kedveskednek hazatérés alkalmával feleségüknek és gyerme keiknek. A vogulok halzsírban főzik k i a fiatal nyírkéreg gyantáját, amelyet kissé meg is sóznak. A gyantafőzést az asszonyok végzik. Munkájuknál idegennek, különösen férfiaknak n e m szabad jelen l e n n i . A régi vogul hagyomány szerint az istenek is rágják a gyantát. A nyír, a különböző fenyők gyantáját rágják az osztyákok, szamojédek, a baskírok, tunguzok, lamutok és más szibériai népek. A legészakibb szibériai területeken a fenyőgyantát a nyírgyanta helyettesíti, ami nek növényföldrajzi okai vannak (1). Vilkuna K. tanulmányát néhány magyar és közép-európai adat tal kívánom kiegészíteni — rámutatva arra, hogy nálunk is igen ősi szokás a népi sztomatológiában a gyantarágás, főleg a Picea excelsa, a Larix decid.ua és a Pinus silvestris gyantáját rágják. A Hargita hegységben (Székelyvarság) a gyantát előbb kissé meg olvasztják. A rágáshoz alkalmasabb az olyan gyanta, amely szép tisztán csorog k i az erdei fenyő törzséből. A nép felfogása szerint a gyanta a fogat tisztítja. Gyergyószentmiklóson a gyanta neve rágószurok, s a favágók, pásztorok előszeretettel rágják az olyan gyantát, amely gyöngyszemek formájában található a fák törzsén. H a soká rágja az ember a gyantát szép rózsaszínű lesz. A gyanta erősen fenyőízű, s a fogat tisztítja. A leányok, asszonyok rágják a gyantát a fonó házban is, hogy minél több nyáluk képződjék. így könnyebben t u d ják sodorni a fonalat. Gyergyószentmiklós környékén a székelyek
az olyan gyantát rágják, amely folyik le a fa törzsén. Ezt meggyújt ják, s amikor már kissé megfeketedett akkor rágják. Az i l y e n gyanta az égetett szurok. A Gyergyói havasokban gyakran látható olyan fenyő, amelynek törzse több tenyérnyi felületen feketére égetett. Az ilyen fán a szurokgyűjtők gyújtották meg a gyantát. Gyergyóban ismeretes a fehér szurok is, amit sebre, kelésre tesznek. A Hargita hegységben Egyházasfalu határában legeltető pásztorok fenyőszurok nak, rágószuroknak nevezik azt a fenyőgyantát, amelyet naphosszat rágnak. Rágás előtt a fenyő törzsén kicsorgó gyantát kissé megégetik, s azután kis csomókba göngyölítve rágják. Tapasztalatuk szerint a gyanta a fogat tisztítja, de igen jót tesz a gyomornak is. Csíkrákos székely pásztorai elsősorban a vörösfenyő gyantáját rágják. L e g ízletesebbnek a piros színű gyantát tartják. Szerintük a gyanta tisz títja a fogat, gyógyítja a beteg gyomrot, s ha a pásztor rágja a gyantát félnapi gyaloglás után sem fárad el. Igen elterjedt a gyantarágás a gyimesi csángók körében. Ők t ö b b féle gyantát tartanak számon, amelyek a különböző fenyőfélék tör zsén találhatók. Legjobb a csiperke szurok vagy a csipkerágó szurok. Ez a gyanta szép sárga színű és apró kis gyöngyökben található a fenyő törzsén. A juhokra vigyázó pásztor éjszakán át a szájában majszolja a gyantát (2). A gyanta először lágy, de rágás közben plasztikus anyaggá áll össze. A csángók szerint a fogat tisztítja és erőt ád a gyalogláshoz. Idős pásztorok azt tartják, hogy azért egész séges a foguk, mert gyermekkoruktól kezdve gyantát rágnak. Ősszel az asszonyok gömbölyű nagy csomóba (bog) gyűjtik össze a gyantát, s a téli fonóban ebből tágnak egy-egy darabkát, hogy fehér legyen a foguk és gyűljön a gyantától a nyáluk. így a fonalat könnyebben so dorhatják, A gyantából egy kis csomót ragasztanak a guzsalyra és szükség esetén ebből vesznek a szájukba egy-egy darabkát. A már megrágott gyantát további rágásra adják át egymásnak, a m i kedves kedésnek, figyelmességnek számít. Igen élvezhetőnek tartják az ún. hólyagos szurkot is. Egyik gyantaféle a folyószurok. Ezt szappan főzésnél a szappanhoz teszik. Szokásos zsírral összefőzni, s a tehén tőgyét az i l y e n kenőccsel kenegetik, hogy meg ne repedezzék. A kásás szurok többféle célra használatos. í g y kenyérkovásszal össze gyúrva a furunkulust gyógyítja. A székelyek a gyantát rendszerint fakéregedénybe (kászu) gyűj3
*
35
t i k össze, A H a r g i t a falvaiban háromszög alakú kis vésővel kaparják le a fakéregről a gyantát. Használnak erre a célra bükkfából készült kést, faágat, laposabb, éles követ is. A magyar nyelvben a „ H a r z " jelentésű gyanta elnevezésére t ö b b féle terminológia ismeretes. A székelyek általában szuroknak neve zik. A szurok szó valószínű f i n n u g o r eredetű, s a hasonló jelentésű Zűrjén sír, votják sir, sér szavak csoportjába tartozik (3). A gyimesi csángók a szurok mellett a résina elnevezést is ismerik. Ez a román räsinä átvétele. Magának a gyanta szónak az eredete megle hetősen problematikus a magyar nyelvben. Próbálták már magya rázni az oroszból, a törökből. Kniezsa I . szerint a gyanta „succin u m e l e c t r u m " ; Bernstein; H a r z ; „glissum" kétségkívül összefügg a ukrán jantár litván gentaras, gintar as „ B e r n s t e i n " ; orosz Jordan; „Bernstein" szavakkal. A litván és orosz szónak egymáshoz való v i szonya nincsen tisztázva. A magyar gyanta azonban se nem a litván, se n e m az orosz szó átvétele. T a l á n középlatin közvetítésre lehet gon d o l n i , de ennek is vannak nehézségei (4). A n n y i bizonyos, hogy gyanta szavunk a szurok szóhoz viszonyítva újabb eleme nyelvünknek, nem is beszélve az egészen lokális jellegű résina szóról. Száj, fog, íny, nyál szavaink nyelvünk ősi rétegéhez tartoznak, f i n n ugor eredetűek (a száj talán uráli) (5). A szavak eredete, valamint a fe nyőgyanta használatának magyar és finnugor analógiái nyomán felté telezhető, hogy a magyarság már a finnugor népekkel való együtté lés idejéből ismeri szájának, fogának, ínyének gyantával, azaz szurok kal való ápolását, s ennek rágásával segítette elő a nyál képződését. A m i n t az észak-eurázsiai területeken a gyantarágás nem csupán a finnugor népek szokása, ugyanúgy Közép-Európában sem a erdélyi magyarok az egyedüli gyantarágók. A G y a l u i havasokban, az Erdélyi Érchegységben a román erdei famunkások, pásztorok rágják a gyantát ( r o m . räsinä, leginkább a Larix decidua gyantája). H a éjszaka i n d u l el a román paraszt a vásárra, a piacra, gyantát rág, hogy a hosszú úton el ne aludjon. Rágják a gyantát a román asszo nyok a fonóban. A móc gyerekek naphosszat a szájukban forgatják a gyantát (6). A románok a fenyőgyantát — Achillea Millefoliummal összekeverve — az elvágott ujjra, lábra is teszik (7). A Bihar hegy ségi Dragán-patak völgyében a Déli Kárpátokból származó vándor-
pásztorokkal találkoztam, akik naphosszat rágták a gyantát, hogy ne fáradjanak el és fehér legyen a foguk. A gyantarágás elterjedt az Északi Kárpátokban a szlovákoknál (Garam-völgye, Árva, T r e n c s é n ) (8). A szlovákok Árvában a kifőzött fenyőgyantát rágják. A gyanta gyűjtő gyermekeknek a múlt század végén zab- vagy árpakenyeret adtak a gyantáért. A gyantarágás Árvában annyira el volt terjedve a gyermekek és nők között, hogy még az értelmiséghez tartozó nők is hódoltak ennek a szokásnak. A tanítók csak szigorral tudták le szoktatni az iskolásgyermekeket erről a szokásról. A szlovákok sze rint a gyanta a fogat tisztítja, a folytonos rágástól nyál képződik és ez az emésztést elősegíti (9). A közép-hutai (Zempléni hegyek) fa vágó szlovákok fenyőgyantával a lyukas, fájós fogat tömik be. A z Északkeleti Kárpátokban lakó huculok Rahó környékén a jalecb rózsaszínű gyantáját (mastega, smola) rágják, m e r t a fogat tisztítja, fehéríti. Teszik a gyantát sebre is. A svájci Alpesek lakóinál a gye rekek anyjuk parancsára gyűjtik a gyantát, s a megsérült gyümölcsfát kenik be vele vagy a sebre teszik. A szálkától gyulladásba jött helyre gyantát tesznek, amely „kihúzza" a szálkát. Svájcban elő szeretettel rágják a gyantát a gyerekek, pásztorfiúk és a hegyi széna kaszálók (10). A kiváló lengyel etnológus, Moszynski K. megemlíti, hogy a nagyoroszok a megkeményedett meggy- és fenyőgyantát rágják (11). A nagyoroszoknál az U r a l vidékén, Szibériában a vörös fenyő gyantáját rágják, hogy a fogak fehéren maradjanak és a kelle metlen szájszag megszűnjék (12), Figyelmet érdemel az a gyanta szerű anyag, amelyet a bolgárok rágnak. A Betula alba gyökerét megtiszítják, s víz nélkül agyagedényben főzik, majd vizet öntenek hozzá, amikor sűrű massza keletkezik, s ezt rágógumiként élvezik (13), Közép-Ázsiában, Perzsiában az Alhagi camelorum édes gyan táját cukor helyett fogyasztják (14). Afrika egyes vidékein a b e n n szülöttek az Acacia Verec gyantáját fogyasztják, amely a hosszú gyalog lások alkalmával nélkülözhetetlen a részükre (15). A görög szige teken a nők gyűjtik a Carlina gummifera gyantáját, s rágás céljából árulják (16). A görög szigeteken rágják aPistacia lentiscus gyantáját, s Damaszkuszban a Chondrilla juncea gyökeréből nyert gyantát (17). Már az ókortól kezdve nagy szerepet játszott a Közel-Keleten a Terebinthacae-k gyantája, amely az északi övezet fenyőgyantáját nevezték (18). helyettesíti. A régi perzsákat terebinth-evőknek
A további megfigyelések közlése már elvezetne a tulajdonképpeni témámtól, amellyel arra akartam rámutatni, hogy a magyar népi sztomatológia feltehetően már a finnugor együttélés korában is ismert szokást őrzött meg. Olyan szokást, amely valószínű, hogy más népeknek is ősi fog- és szájápolási módszere. Nálunk a szokás, a gyantarágás m i n d e n bizonnyal általánosabb v o l t , de a fenyőerdők visszaszorulásával csak a magasabb hegyi övezetekben lakó magya roknál maradt fenn.
JEGYZETEK 1. Vilkuna, K. : Das Kauharz, ein uraltes Genussmittel. — L a p ponica. Studia Ethnographica Upsaliensia, X X I . k. L u n d , 1964. 2 9 5 - 3 0 3 . 1. 2. Gunda B. : Néprajzi gyűjtőúton. Debrecen, 1956. 88. 1. 3. Sebestyén N. I . : Fák és fás helyek régi nevei az uráli nyelvekben. Nyelvtudományi Közlemények, L I . k. Budapest, 1941 — 1943. 432 — 433. 1., Bárczi G., Magyar szófejtő szótár. Budapest, 1941. 296. 1. 4. Kniezsa, I . : A magyar nyelv szláv jövevényszavai, 1/2. Budapest, 1955. 833. 1. f>. Bárczi G. : A magyar szókincs eredete. Budapest, 1958. 11. 1., Collinder, B., Fenno-Ugric Vocabulary. A n Etymological Dictionary of the Uralic Languages. Stockholm-Uppsala, 1955. 58, 82, 102, 108. 1. 6. Petrovici, E. : Folklór delà motu din Scärisoara. Anuarul Archivei de Folklór, V . Bukarest, 1939. 118. 1. 7. Marian, S. FL : Bradul la poprul roman. Albina Carpatilor, I V . Nagyszeben, 1879-1880. 89. 1. 8. Markus, M. : Zberné hospodárstvo na Horehroní. Slovensky Národopis, I X . Pozsony, 1961. 233. 1. 9. Nagy J . : A tótok otthonáról Árva megyében. Alsó-Kubin, 1891. 66. 1. 10. Waldmeier-Brockmann, A. : Sammelwirtschaft i n den Schweizer Alpen. Basel, 1941. 144. 1. 11. Moszynski, K. : Kultúra ludowa Sïowian, I . Krakow, 1929. 13. 1.
12. Zelenin, D. : Russische (Ostslavische) Volkskunde. Berlin —Leipzig, 1927. 250. 1. 13. Kitanov, B, : Materiali po izpolzuvane na divite rastenija v narodnoto stopanstvo. Izvestija na botaniceskija institut, I I I . k. Sofia, 1953. 278. 1. 14. Munkácsi B. : Ungarisch gyanta 'Harz'. Keleti Szemle, X I I . k. Budapest, 1911-1912. 3 5 4 - 3 5 5 . 1. 15. Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart. Berlin, 1927. 61. 1. 16. Pauly-Wissowa : Real-Encyclopädie der classischen Altertums wissenschaft, 14. k. Stuttgart, 1928. 2170. 1. 17. Vilkuna, K. : i d . munk. 303. 1. 18. Schräder, O. : Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde. Strassburg, 1901. 863. 1., Hehn, V., Kulturpflanzen und Haustiere i n ihrem Übergang aus Asien n a c h . . . Europa. Berlin, 1911. 421 — 431. 1. A gyantának a kultuszban, a népi gyógyításban való szerepéről részletesen tájékoztat: Hoffmann— Krayer, E.—Bächtold—Stäubli, H., Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens, B d . I I I . B e r l i n - L e i p z i g , 1930-1931. 5 0 2 - 5 0 4 . 1.
DIE R O L L E D E SH A R Z E S IND E R S T O M A T O L O G I E D E S VOLKES
Tn
einer Studie v o n K . Vilkuna (Das Kauharz, e i n uraltes Genussmittel. I n : Lapponica. Studia Ethnographica Uppsaliensa, B d . X X I . L u n d , 1964. S. 2 9 5 - 3 0 3 ) w i r d erwähnt, dass das Harz verschiedener Nadelbäume i n F i n n l a n d schon i n der jüngeren Steinzeit gekaut w u r d e . Dieser B r a u c h ist bei den F i n n e n auch i n unseren Tagen verbreitet, aber auch v o n den Lappländern, Syrjänen, Tscheremissen, Wogulen, Ostjaken, Samojeden, Baschki ren, Tungusen, L a m u t e n , Türken i n der Gegend v o n M i n u s i n s k u n d slawischen Völkern w i r d das H a r z verschiedener Nadelbäume gekaut. Nach der Volksüberlieferung ist das Kauen des Harzes vor allem auf die Bestrebung zurückzuführen, dass die Zähne schön aussehen u n d gesund bleiben. D u r c h das Kauen des Harzes werden die Kaumuskeln verstärkt, die Salivation gefördert, w o d u r c h das Verdauen erleichtert w i r d . Ausserdem verhindert es die Infektion des Mundes u n d der Zähne. A
Das Andenken des Harzkauens ist auch i m Kreise der U n g a r n i n Siebenbürgen lebendig. Hier w i r d das Harz der Picea excelsa, Larix decidua u n d des Pinus silvestris gekaut. Viele Sorten des Kauharzes sind h i e r bekannt. A l s Kauharz eignet sich am besten das Harz, was i n der F o r m kleiner Perlen auf d e m Stamm der Nadelbäume v o r z u f i n d e n ist, oder das, welches rote Farbe hat. I n einzelnen Landschaften w i r d das Harz etwas angeröstet u n d dann gekaut. N a c h der Volksüberlieferung werden die Zähne v o m Harzkauen sehr schön weiss, es ist d e m Magen sehr gesund u n d bietet Kraft z u m längeren W a n d e r n . Das Harz w i r d v o r allem v o n den H i r t e n gekaut, die häufig tagelang, sogar nachts e i n Stückhen
Harz i m M u n d e halten. Bei den Tschangos i m Pass v o n G y i m e s (eine ungarische ethnische G r u p p e i m Osten Siebenbürgens) kauen die Frauen u n d Mädchen i n der Spinnstube Harz, damit die B i l dung des Speichels, der z u m Drehen des Fadens nötig ist, ergiebiger w i r d . D i e Frauen geben i n der Spinnstube das gekaute Harz einan der weiter, was als Gefälligkeit u n d Aufmerksamkeit beurteilt w i r d . Das Harz w i r d m i t einem Meissel, hölzernem Messer, f l a c h e m Stein v o m Baumstamm i n ein Baumrindengefäss (ung. kászu) eingesammelt (Bild 1 — 3.). Das H a r z kann verschiedene Bezeichungen i n der ungarischen Sprache aufweisen. Eine Benennung ist résina ( > r u m . râsinâ), diese Terminologie hat einen lokalen Charakter. Die Bezeichnung gyanta , H a r z ' ist i n der Literatursprache u n d mehr i m westlichen T e i l des ungarischen Volksgebiets bekannt. Das W o r t gyanta steht zweifelsohne m i t dem Litauischen gentaras, gintaras 'Bernstein', m i t dem Russischen jantarb, m i t dem Ukrainischen jantar i n V e r b i n d u n g . Das ungarische W o r t gyanta ist aber keine Übernahme aus dem Litauischen oder aus d e m Russischen. Es kam vielleicht m i t mittellateinischer V e r m i t t l u n g i n den ungarischen Wortschatz. Be sonders interessant ist die andere ungarische Bezeichnung für H a r z u . zw. szurok. Zuletzt äusserte I , N . Sebestyén die M e i n u n g , dass das ungarische W o r t szurok 'résina, pix, g u m m i j u n i p e r i ; pech' m i t lapp L . sar ka 'dichtästige, sehr harzlichte Kiefer', m i t syrj. sir, sir 'Harz, Teer', m i t w o t j . sir, sir, sér ' H a r z , Schwefel, G u m m i h a r z ' verwandt sei. A u c h auf G r u n d der ethnologischen Analogien k a n n man annehmen, dass das W o r t szurok ' H a r z ' i m ungarischen finnisch-ungarischen Ursprungs sei. D i e Bedeutung 'Pech' dieses uralten ungarischen Wortes kam nur später durch Bedeutungs wandel zustande. a
I m Ungarischen sind die Wörter száj ' M u n d ' , fog 'Zahn', íny 'Zahnfleisch', nyál 'Speichel' finnisch-ugrischen Ursprungs (das W o r t száj ' M u n d ' stammt vielleicht aus d e m Uralischen). A u f G r u n d des Ursprungs der Wörter, der ungarischen u n d f i n n i s c h ugrischen Analogien der Harzkauens, sowie auf G r u n d der sprachwissenschaftlichen Festellungen k a n n m a n annehmen, dass die Pflege des Mundes, der Zähne u n d des Zahnfleisches m i t H a r z u n d die Beförderung der Speichelbildung dadurch schon zur Z e i t
des Zusammenlebens m i t den finnisch-ugrischen Völkern d e m U n g a r t u m bekannt war. M a n k a n n nicht ausser A c h t lassen, dass das ungarische W o r t rág- 'gnaw, chew, masticate' v o n B . Collinder unter die Wörter uralischen U r s p r u n g s gezählt w i r d . Das Harzkauen ist natürlich auch i n M i t t e l - E u r o p a bei den Völkern bekannt, die i n der Zone der Nadelbäume leben. Das H a r z w i r d von den rumänischen, ukrainischen u n d slowakischen Bauern gekaut. Es ist i n der Schweiz verbreitet. Besonders charakteristisch ist es i m M i t t e l m e e r r a u m , i m N a h e n Osten, aber hier w i r d eine andere A r t des Harzes anstatt des Harzes der Nadelbäume gekaut. Die U n g a r n (besonders die K i n d e r ) essen aus spielhafter L i e b haberei das H a r z (ung. mezge, mégza) verschiedener Obstbäume (Kirschenbäume, Weichselbäume, Aprikosenbäume). Die Wörter mezge, mézga sind v o n slawischer Herkunft i m Ungarischen. Es scheint, dass es sich hier u m mehrfache E n t l e h n u n g handelt, aber das gemeinschprachliche W o r t i m Ungarischen aus einer süd slawischen Sprache entnommen w u r d e . Aus der Terminologie lässt sich darauf schliessen, dass der Genuss und V e r w e n d u n g des Harzes der Nadelbäume u n d der Harzes der Obstbäume auf verschiedene historische E n t w i c k l u n g u n d Überlieferung zurückblicken können.