2Móz 4,1-17 Kígyó, poklosság, vér

-1-

2Móz 4,1-17 Kígyó, poklosság, vér „Felele Mózes és monda: De ők nem hisznek nékem s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr. Az Úr pedig monda néki: Mi az a kezedben? S ő monda: Vessző. Vesd azt - úgymond - a földre. És veté azt a földre és lőn kígyóvá; és Mózes elfutamodék előle. Monda pedig az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet és fogd meg a farkát! És kinyujtá kezét és megragadá azt, és vesszővé lőn az ő kezében. Hogy elhigyjék, hogy megjelent néked az Úr, az ő atyáik Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. És ismét monda néki az Úr: Nosza dugd kebeledbe a kezed; és kebelébe dugá kezét és kihúzá: ímé az ő keze poklos vala, olyan mint a hó. És monda: Dugd vissza kebeledbe a kezed: és visszadugá kezét kebelébe, és kivevé azt kebeléből és ímé ismét olyanná lőn mint teste. És ha úgy lenne, hogy nem hisznek néked és nem hallgatnak az első jel szavára, majd hisznek a második jel szavának. És ha úgy lenne, hogy ennek a két jelnek sem hisznek és nem hallgatnak szavadra: akkor meríts vizet a folyóvízből és öntsd a szárazra, és a víz, a mit a folyóvízből merítettél, vérré lesz a szárazon. És monda Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesenszóló sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok. Az Úr pedig monda néki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell. Ő pedig monda: Kérlek Uram, csak küldd, a kit küldeni akarsz. És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen és monda: Nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő ékesenszóló és ímé ő ki is jő elődbe s mihelyt meglát, örvendezni fog az ő szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én lészek a te száddal és az ő szájával és megtanítlak titeket arra, a mit cselekedjetek. És ő beszél majd helyetted a néphez és ő lesz néked száj gyanánt, te pedig leszesz néki Isten gyanánt. Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket.” Bevezetés Az Igék prófétai jelentése nagyon összefonódik a személyes életünkre szóló üzenettel. A kígyóvá vált bot (3. v.), a poklosság (6. v.), a vízből lett vér (9. v.) jelentése is nagyon tanulságos, mint ahogy az is, ahogyan Mózes viselkedik akkor, amikor Isten el akarja őt küldeni. 1.) A kételkedés Amikor Isten kijelentette a nevét Mózesnek, akkor azt mondta: „…De ők nem hisznek nékem s nem hallgatnak szavamra, sőt azt mondják: nem jelent meg néked az Úr” (1. v.). Mózes jól ismerte a népet. Tudta, hogy a nép - ha valaki megy hozzájuk - mindig ezeket a kérdéseket teszi fel, és ezzel kerül majd szembe: Ki az, aki beszél? Ki küldte? Ki adott neki hatalmat? Ha valóban Isten nevében jön Őt képviseli-e, vagy a saját maga nevében szól, és nem az Úr szól általa? Ez tulajdonképpen ma is így van. Ha Isten üzen, akkor az ember azt figyeli: Ki az, aki beszél? Amikor Isten Jézus Krisztus által szólt - akkor is - a nép ezt kérdezte: „…Ki vagy Te?...” (Jn 8,25), és - az Úr Jézus keresztre feszítése előtt - még a főpapok is: „…Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek fia?” (Mt 26,63). Ez volt a nagy kérdése az Úr Jézusnak is: „…kinek mondanak [engem] az emberek?” (Mt 16,13). Kérdezte a tanítványokat: „…Ti pedig kinek mondotok engem?...” (Mk 8,29).

-2Nem csak az számít, amit mond az ember, hanem az is: Ki az, aki mondja? Kitől kapott hatalmat? Isten bízta meg? Egy másik szempontból is igaz ez. Nagyon sokszor - még az Úr Jézus életében is így volt -, amikor Isten küldött valakit, kétségbe vonták, hogy valóban Ő küldte-e, valóban Isten szavát közli-e? 2.) Miért volt szükség jelekre és csodákra? Azért, hogy a nép elhiggye, hogy Mózest Isten küldte. Ennek érdekében az Úr úgy látta jónak, hogy jeleket is adjon Mózes kezébe. A csodákra mindig a hitetlenség miatt volt szükség: Jézus Krisztus idejében is, és az apostolok idejében is. Már előre meg volt írva, hogy a Messiás mit fog cselekedni. Az Úr Jézus mégsem azt tartotta fő feladatának, hogy csodákat tegyen, hanem hogy az Igét hirdesse. „Az Úrnak Lelke [Szelleme] van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot [örömhírt] hirdessem…” (Lk 4,18), bekötözze, akiken seb van, „…hirdessem az Úr jókedvének esztendejét…” (Ézs 61,2), és „…szabadon bocsássam a lesujtottakat” (Lk 4,18). Szabadító volt, Akinek a népet a bűneitől kellett megszabadítania, nem pedig a testi nyomorúságából. Isten országát hirdette, a gyógyítások, a csodák csak jelek voltak, hogy higgyen Neki a nép. A Korinthusiakhoz írott levélben olvassuk, hogy: „…a zsidók jelt kívánnak […] a görögök bölcsességet keresnek” (1Kor 1,22). Az apostolok idejében is látjuk, hogy Isten az igehirdetésüket jelekkel erősítette meg, de csak a hitetlenek között. Azoknak nem kellett jel, akik már elfogadták Őt. Maga a jel soha sem elég arra, hogy valaki higgyen Istenben, csak az Isten Igéje elég erre. Sokaknak használt a jel, de nagyon sokaknak semmit sem. Az Úr Jézus idejében is azokban a városokban, ahol a legtöbb csodát tette nem hittek Benne. A saját népe, kik között a csodákat tette sokkal kevésbé hitt, mint a pogányok, ahol nem tett csodát (Lk 10,13). 3.) A jelek Nézzük meg, mik voltak a jelek, amiket Isten Mózes kezébe adott: a kígyó, a poklosság és a vér (3.6.9. v.). (1) Jelentésük A kígyó, a régi kígyónak, a Sátánnak a jelképe. A poklosság - végig az Igében - a bűn jelképe. A vér, amit kiöntenek a fölre, a kihulló vér, a halál jelképe. Ez azt mutatja be, hogy a gonosz eredete, a lázadás a kígyóban, a Sátánban van. Onnan terjed át az emberre a bűn, mint poklosság. A bűn vége, következménye pedig a halál (Róm 6,23). (2) Miből lett a kígyó, a poklos kéz és a vér? A Mózes kezében lévő bot kígyóvá vált (3. v.). Nem is gondolt arra, hogy mi van a kezében. A bot önmagában véve ártatlan valami volt. Hogyan lett a Sátán? A Sátán, amikor világosság angyala volt, nagyon közel volt az Úrhoz, mint Mózeshez is közel volt a bot. Amikor Isten a földre vetette, mint Mózes is a botot, a világosság angyalából Luciferből, kígyó lett, mint a botból. „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,12-14). „Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned. Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg és vétkezél; azért levetélek téged az Isten hegyéről, és elvesztélek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közűl. Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet

-3fényességedben; a földre vetettelek királyok előtt, adtalak szemök gyönyörűségére” (Ez 28,14-17). A poklos kéz az egészséges kézből lett, amikor Mózes a kebelébe dugta azt (6. v.). Ez az jelenti, hogy amikor az embert Isten teremtette egészséges, tiszta volt. A romlás belülről, az ember kebeléből indult ki, mely megrontotta az egész embert, ami kívül, a cselekedeteiben nyilvánult meg. A vér a vízből lett (9. v.). A víz az élet jelképe. Víz nélkül nincs élet. A vizet Mózes merítette, kiöntötte a szárazra, és vérre vált (9. v.). Ez azt jelenti, hogy a bűnnek minden ember életében az lesz a következménye, hogy az élete halálra változik (Róm 6,23). A bűn következtében az ember halott. Nem maradt meg se a kígyó, se a poklos kéz, se a vér. Nem maradt csak úgy, hanem Isten azt mondta Mózesnek, fogja meg a kígyó farkát, és újból bot lett belőle (4. v.). Újból a belsejébe dugta a kezét, és újra egészséges lett (7. v.). (3) Élet és halál kérdése Jézus Krisztusban oldódik meg Jézus Krisztusban oldódott meg a bűnnek és a Sátánnak a kérdése is úgy, hogy az Úr Jézus Krisztus is lejött a földre, a menny dicsőségéből. Őt nem levetette Isten, hanem önként vállalta ezt az utat (Fil 2,6-8). Legyőzte a Sátánt Amikor eljött ezt mondta Nikodémusnak: „És a miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,14-15). Amikor Őt felemelték - amint Mózes a kígyót -, az Ő keresztje, halála által: „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk abban” (Kol 2,15). Mivel Ő győzött a Sátán, és minden szellemi hatalmasság felett, ezért olvassuk a Római levél 16. részének 20. versében: „A békességnek Istene megrontja a sátánt a ti lábaitok alatt hamar.” Mint ahogyan Mózesnek azt mondta Isten, hogy fogja meg a kígyó farkát, és az újból bottá, vesszővé lett a kezében (4. v.), úgy a hívő ember élete fölött sincs hatalma a Sátánnak. Amikor Mózes látta a kígyóvá változott botot, elfutott (3. v.). Isten bátorította, ne fusson el, fogja meg a farkát ( 4. v.). Bennünket is bátorít, hogy álljunk ellene az ördögnek (Jak 4,7), és ne adjunk neki helyet (Ef 4,27), így: „A békességnek Istene megrontja a sátánt a ti lábaitok alatt hamar” (Róm 16,20). Életet szerzett a halála által Amikor Krisztus felemeltetett, Magára vette a bűneinket, amit a poklosság jelent. A bűneinket Benne, Rajta büntette meg Isten. Amikor a Golgotai kereszten kifolyt a vére, abban benne volt mindannyiunknak a halála: „…egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok [is] meghaltak…” (2Kor 5,15). Isten Rajta büntetett meg minden bűnt. Amikor a kereszten volt, és a katona az oldalába döfte a dárdát, akkor úgy olvassuk János evangéliuma 19. részében, hogy: „…vér és víz jöve ki abból” (Jn 19,34). Először a vér, ami a halál jelképe, ami eltörölte a bűnt, ami által Isten minden ember számára lerendezte a bűnök bocsánatát (Kol 1,14), csak el kell fogadni. De nemcsak a bűn kérdését rendezte le, hanem a Kolossébeliekhez írott levél 1. részének 20. versében ezt olvassuk: „…Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, a mi csak van, akár a földön, akár a mennyekben”, tehát az egész mindenséget. Az, hogy a vér után víz jött ki, az azt jelenti, hogy mindannyian a halálban voltunk, de Krisztus életre keltett bennünket. Mózesnél a vízből lett a vér (9. v.), Krisztusnál a vérből lett a víz (Jn 19,34). A vér után jött a víz, vagyis a halál után az élet.

-4Megoldotta a bűn (poklosság) kérdését Mózes keze poklos lett (6. v.). Ez azt jelenti, hogy Isten nagyon jól látja azt, és kijelentette nekünk, hogy amikor már az ember cselekedeteiben is meglátszik a bűn, ennek az az oka, hogy előtte belülről megromlott. Másodszor visszadugta a kezét a kebelébe, és éppé vált (7. v.), ez azt jelenti, hogy amikor megtisztít bennünket az Úr, akkor a munkát belülről kezdi. Először a szellemünket teszi újjá, és belülről halad fokozatosan kifelé, amíg a külső cselekedeteink is azt a tisztaságot, szentséget tükrözik, amit Krisztus benn a szívben elkezdett munkálni. (4) Mózes elfutott a kígyó elől Amikor az édenkertben Évának és Ádámnak megjelent a kígyó, nem futottak el, hanem szóba álltak vele (1Móz 3,1-2). Ellene sem állottak a kígyónak, ebből jött a tragédia. Azóta Ádám leszármazottai már nem futnak el a kígyó elől. Már bűnben születnek, és abban érzik jól magukat, ahogy a Sátán diktál nekik. Elfutnak Krisztus elől, a felemelt kígyó elől. Krisztus nem kell. A szent élet nem kell. A megváltás, az örök élet nem kell. Isten kegyelme és csodája az, amikor valakit mégis megállít, megérti a megváltást, és hátat fordít a bűnös életének. 4.) Az ékesszólás „Az Úr pedig monda néki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Most hát eredj és én lészek a te száddal…” (11-12. v.). Mózes tudta, hogy nem az számít, hogy az ember milyen szépen beszél. Amikor még Egyiptomban tanították - negyven évvel azelőtt -, akkor „…hatalmas vala beszédben és cselekedetben” (ApCsel 7,22). Aztán rájött, hogy ezzel a hatalommal nem sokat ért el. Egészen megingott az önmagába vetett bizalma. De azt még nem tudta, hogy „…Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait” (Zsid 4,12). Nem a szép, nem a hatalmas, nem az erőteljes, nem a szónoki beszéd, gyönyörű retorikával előadva, és nem az emberi képesség hitetése számít, hanem az, hogy Isten szóljon az ember által. (1) Pál apostol sem volt ékesen szóló Amikor Pál apostolt hasonló körülmények között azért küldte el Isten, hogy képviselje Őt a népek között, akkor például azt írja az Ige: „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcseséggel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét […] És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti köztetek” (1Kor 2,1.3). Azt is írja, hogy úgy gondoltak rá a korinthusiak, hogy a beszéde silány. „…levelei ugyan súlyosak és kemények; de a maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány” (2Kor 10,10). Ha külsőleg nézzük, ilyen volt, de az Ige, amit Isten adott a szájába, akármilyen silány beszéden keresztül is, elérte a célját, mert Isten beszéde élő és ható. Ezért írja Pál apostol több helyen is az efézusiaknak és a kolossébelieknek, hogy azért imádkozzanak, hogy: „…adassék nékem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ösmertessem meg az evangyéliom titkát”; „Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok; Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, a mint nékem szólnom kell” (Ef 6,19; Kol 4,34).

-5(2) Segítség-e az ékesen szóló ember? Mózes megtanulta, hogy az ékesen szólás önmagában nem megy, de azt nem tanulta meg, hogy Istenben bízhat. Itt még Mózes jobban bízott emberi segítségben, mint abban, hogy Isten ad neki szót, amikor megnyitja a száját. Az Isten segítsége eleinte nem látható. Azt mondta a tanítványoknak, hogy határozzák el magukban, hogy nem gondolkodnak azon, hogy mit mondjanak, ha törvényszék elé állítják őket, mert abban az órában, majd megadja az Úr (Mt 10,17-19). Mózesnek sem mondta meg előre, hogy mit beszéljen, és hogyan. „…én lészek a te száddal…” (12. v.) - majd akkor, abban az órában megkapja. Az ember a láthatóra szeret nézni. Mózes is: „…Kérlek Uram, csak küldd, a kit küldeni akarsz” (13. v.). Úgy is fordítják: csak küldj mást, akit jónak látsz. Isten nem látott mást jobbnak, akit küldhetne. Mózes kapott ékesen szóló embert segítségül: Áront. Az Úr haragjából kapta, mert: „És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen…” (14. v.). Nem is járt jól Áronnal. Egyrészt, mert az Úr semmi terhet le nem vett a válláról Áron által. Neki kellett megmondania Áronnak, hogy mit mondjon: „…te pedig leszesz néki Isten gyanánt” (16. v.). Mindig neki kellett elvenni Istentől, amit mondania kellett. Másrészt Áron, míg Mózes a hegyen volt, megcsinálta az aranyborjút (2Móz 32,3-4), melyből nagy baj származott. Áronról azt olvassuk: „Miriám pedig és Áron szólának Mózes ellen a kúsita asszony miatt, a kit feleségűl vőn, mert kúsita asszonyt vett vala feleségűl. És mondának: Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is? És meghallá az Úr […] És monda: Halljátok meg most az én beszédeimet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív [...] És felgyúlada az Úr haragja ő reájok, és elméne. És a felhő is eltávozék a sátor felűl, és ímé Miriám poklos vala, fejér mint a hó; és rátekinte Áron Miriámra, és ímé poklos vala” (4Móz 12,1-2.6-7.9-10). Előjött a poklosság. Áron végeredményben nem tudott Mózesnek segíteni. Így lesz nekünk is minden reményünk, amit emberbe vetünk semmivé, hiábavalóvá, és csalódnunk kell. Isten így gondolta először: „Most hát eredj és én lészek a te száddal…” (12. v.). Őreá támaszkodjunk, mert „… Átkozott […] a ki emberben bízik…” (Jer 17,5). 5.) Mózes vesszeje „Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket” (17. v.). (1) Vándorbot, ami Isten jelenlétére utal Ez a vessző, a bot végig ott volt Mózessel, amikor Egyiptomba ment, és amikor a pusztába vándoroltak, attól kezdve, amikor a Veres tengerre kinyújtotta a kezét (2Móz 14,16.21), vagy amikor a kősziklára ráütött (4Móz 20,11). Végig-végig ezzel vándorolt. Vándorbot volt. Ez a vándorbot, egy nagyon különös bot. Az Isten jelenlétére utal, mert Ő adta a kezébe csodajelként. Ugyanakkor arra is mutat mindig, hogy az a bot kígyó, mert amikor eldobta kígyóvá lett (3. v.). Ilyen különös a mi vándorutunk is ezen a földön. Ott van velünk Isten kegyelme. Izráellel is együtt vonult Isten a felhőben, a tűzoszlopban (2Móz 13,21), a szent sátorral, a szövetség ládájával. Ott volt Isten végig. Ott volt Krisztus a kőszikla, követte őket végig. „…e kőszikla pedig a Krisztus…” (1Kor 10,4). (2) Vessző, ami a fenyítés eszköze Másik oldalról ott volt a kísértés. Ott volt a bűn, a lázongás, az elégedetlenség. Ilyen területen vándorolunk mi is. Az, hogy Mózes ezt a vesszőt vitte a kezében azt is jelenti, hogy a Sátán Isten kezében eszköz. Ő tartja a kezében. Néha bot formájában, fenyítésképpen. A bot ezt is jelenti: „…a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem […] Ne vond el a gyermektől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel […] melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az

-6apa?” (Zsolt 23,4; Péld 23,13; Zsid 12,7). A fenyítés eszközeként nagyon sokszor felhasznál Isten bűnös embereket, felhasználja a sötét hatalmakat is, de csak eszközök az Ő kezében. (3) Jel, amelyeket véghez kell vinnünk „Ezt a vesszőt pedig vedd kezedbe, hogy véghez vidd vele ama jeleket” (17. v.). Milyen jeleket kell nekünk véghezvinni, amíg itt vándorolunk a földön? Az egész életünk annak a jele, hogy Isten nagyon kegyelmes hozzánk. Legyőzte a Sátánt, és így vándorolhatunk végig ezen a földi életen, ezzel a hittel, ezzel a győzelemmel. Ez a győzelem a mi hitünk, bár még itt van a Sátán, még nincs a tűzzel és kénkővel égő tóba vetve (Jel 20,10). Arra szolgál a Sátán, hogy amikor ellenáll, és ellenállásra ösztökéli az embereket is, Isten megmutatja rajtunk keresztül az Ő hatalmát, jeleit és csodáit. Ezáltal is erősíti a hitünket. Befejezés Térjünk vissza a három jelhez. „Az Úr pedig monda néki: Mi az a kezedben? S ő monda: Vessző. Vesd azt - úgymond - a földre. És veté azt a földre és lőn kígyóvá; és Mózes elfutamodék előle. Monda pedig az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet és fogd meg a farkát! És kinyujtá kezét és megragadá azt, és vesszővé lőn az ő kezében” (2-4. v.). Megijedünk, elfutunk a kígyó elől? Megfogjuk a farkát, és vesszővé lesz a kezünkben? Nem mindegy. A kígyó itt van, de azt, aki hallgat az Úrra, és elfogadja Jézus Krisztus győzelmét, azt az Úr bíztatja, hogy ragadja meg, fogja meg, és vesszővé, eszközzé lesz az ő kezében is, illetve Isten teszi eszközzé a kezében. Nem kell félni, de nem kell önteltnek, vagy felfuvalkodottnak sem lenni. Hittel az Úrban kell bízni. Nem kell olyannak sem lenni, mint Mózes volt, álszerénynek, vagy álalázatosnak: „Nekem nincs ilyen, vagy olyan képességem”. Amikor az ember ilyen „alázatos”, akkor tulajdonképpen hatalmas gőg van benne, mert ezzel azt mondja: „Ha ékesszóló lennék, akkor jó eszköz volnék Isten kezében, de mivel nem vagyok az, így jó eszköz sem vagyok” (10. v.). Bármit gondolhatunk magunkról, és hiányosságainkról, amiért – úgymond - nem vagyok alkalmas eszköz Isten kezében. Az igazán alázatos (nem az alázatoskodó) ember úgy gondolkodik, hogy magamban teljesen alkalmatlan vagyok, hogy Isten bármit is végezzen rajtam keresztül. Akármilyen ékesszóló vagyok, akármilyen okos vagyok, akármilyen jó tulajdonságaim vannak, teljesen alkalmatlan vagyok. Ugyanolyan alkalmatlan, mintha nagyon gonosz lennék, vagy nagyon rossz tulajdonságaim volnának, vagy nagyon buta lennék. Egyformán alkalmatlan az okos, vagy a buta, a jó beszédű, vagy a dadogó. Mindenhogy alkalmatlan. Csak Isten tud alkalmassá tenni. Ha egyszer Ő azt mondja, eredj el, „…Én veled lészek!...” (2Móz 3,12), akkor már nem alázatosság, hanem engedetlenség, ha az ember nem megy. Azt kell tudnunk, hogy Ő küld-e. Ha Ő küld, akkor vegyük kézbe a vesszőt, hogy Isten véghez tudja vinni ama jeleket általunk. Ámen. Debrecen, 1995. március 29.