Pénzrendszerünk módszeresen aláássa a fenntarthatósági kezdeményezéseket és célkitűzéseket. Ezenkívül közös strukturális oka minden pénzügyi és monetáris instabilitásnak. E könyv először elmagyarázza, majd az általa javasolt gyakorlati innovációk révén elegánsan megoldja e rendszerszintű problémákat.
Pénzrendszerünk a „hiányzó láncszem” Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy egy központi bank által ránk kényszerített, egyedüli, banki adósságon keresztül finanszírozott, monopolisztikus fizetőeszközre van szükségünk. Csakhogy ez nem így van! Valójában, a jelenlegi rendszer idejétmúlt, törékeny és a célra alkalmatlan (lásd eurozóna-válság). Mint minden monokultúra, az elején ez is kifizetődő, de végeredményben mégiscsak egy gazdasági és környezeti katasztrófa receptje. Ennek alternatívája a monetáris „ökoszisztéma”, amely a konvencionális pénz mellett több kiegészítő fizetőeszközzel működik. Rugalmasabb, ellenállóbb, igazságosabb és fenntarthatóbb. A történelem során voltak már olyan társadalmak, amelyek így működtek, és ezt mi is megtehetjük.
Úttörően új kutatás a Római Klubtól 1972-ben a Római Klub világhírű első jelentése – A növekedés határai – bemutatta, hogy egy olyan gazdasági rendszer, amely egy véges világban vég nélküli növekedést követel, alapvetően fenntarthatatlan. Ez az új jelentés magyarázattal szolgál jelenlegi monopolisztikus pénzrendszerünkről és az azt alátámasztó hibás gondolkodásról. Feltárja azokat a végzetes – környezeti, társadalmigazdasági és pénzügyi – problémákat, amelyekkel továbbra is szembesülni fogunk, hacsak nem hajtunk végre radikális változtatásokat. Végezetül felsorol kilenc gyakorlati javaslatot, amelyek már most, a jelenlegi pénzrendszer mellett is megvalósíthatók. E könyv nélkülözhetetlen olvasmány minden politikacsináló, vállalatvezető és közgazdász, valamint azok számára, akik törődnek a fenntarthatósággal, illetve a monetáris rendszerek területén dolgoznak, továbbá mindenki számára, aki tájékozott érdeklődéssel bír bolygónk jövője iránt. „Mi pedig soha nem fogjuk megteremteni a fenntarthatóságot, amíg a jelenlegi pénzügyi rendszeren belül vagyunk. …Korábban nem gondoltam erre. Valójában egyáltalán nem gondolkodtam a pénzrendszerről. Magától értetődőnek vettem mint az emberi társadalom semleges és elkerülhetetlen elemét. …viszont… Most már világos számomra, hogy uralkodó pénzügyi rendszerünk – amint ebben a könyvben is egyértelműen bizonyítást nyer – öt szempontból sem egyeztethető össze a fenntarthatósággal.” Dennis Meadows – A növekedés határai társszerzője „…az állam – mint a közjó garantálója – leépülésének lehetünk tanúi. A legtöbb EU-tagországban szinte minden eladó. Megszorító intézkedések vannak érvényben minden szinten… Bátorkodunk bízni abban, hogy [e könyv] számos döntéshozót és véleményformálót fog az eddigi irány azonnali megváltoztatására sarkallni.” Mark Dubrulle, a Római Klub Európai Szervezetének elnöke „A könyv olyan nyomós érveket tartalmaz, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket meg kell emészteni, és amelyek alapján cselekedni kell. …pénzügyi rendszerünk reformjának új módszereire, úttörő ötletekre és potenciális megoldásokra is rámutat. Az innovatív stratégiákra, valamint alternatív gondolkodásra való felhívás szükséges és időszerű.” Ian Johnson, a Római Klub főtitkára, a Világbank fenntartható fejlődésért felelős korábbi alelnöke
3740 Ft
Penz_es_fenntarthatosag_bor_vegleges.indd 1
11/17/15 7:10 PM
Tartalomjegyzék Előszó a magyar kiadáshoz 1 Bevezető: Mark Dubrulle, Római Klub Európai Szervezete
3
Elismerések 5 Dennis Meadows előszava 8 Az eurozóna válságának kezelése… egy másik út? 10 Összefoglaló 11 I. fejezet Miért most készült ez a jelentés?
21
III. fejezet Monetáris és banki instabilitás
45
II. fejezet Nyíltan a gazdasági paradigmákról iV. fejezet Magyarázat az instabilitásra: komplex folyamathálózatok fizikája V. fejezet A mai pénzrendszer fenntarthatóságra gyakorolt hatása Vi. fejezet A hatalom intézményi kerete
Vii. fejezet Példák magánkezdeményezésű megoldásokra Viii. fejezet Példák állami kezdeményezésekre iX. fejezet A növekedés határain túl?
29
65 93
119 139 167 185
Függelékek 194 Köszönetnyilvánítás 195 A szerzőkről 196 A Római Klubról 197 Bibliográfia 198
DEMO : Purchase from www.A-PDF.com to remove the watermark
Összefoglaló A fenntarthatóság ügyeivel – mint a klímaváltozás, környezetpusztulás, élelem- és vízhiány, népességnövekedés, energiafelhasználás – általánosságban foglalkozó emberek nem igazán törődnek a pénzrendszerrel. Továbbá, nem olyan megoldások után kutatnak, amelyek monetáris innovációkat is magukba foglalnak. Még azok a közgazdászok is, akik elvileg törődnek a fenntarthatósággal, ritkán vannak tisztában azzal, hogy pénzrendszerünk szisztematikusan ösztönöz olyan fenntarthatatlan viselkedési mintákat, amelyek végül az emberiség túlélését is veszélybe sodorhatják ezen a bolygón. A jelentés voltaképp arra mutat rá, hogy a jelenlegi pénzrendszer a fenntarthatóság átfogó problémájának szerves része, és így bármely megoldás elengedhetetlen eleme. Egyértelművé teszi, hogy e „hiányzó láncszem” figyelembe vétele abszolút nélkülözhetetlen mind a közgazdászok, mind a környezetvédők, valamint bárki más számára, aki a fenntarthatóság ügyét nemzeti, regionális, vagy globális szinten igyekszik kezelni. A pénzügyi rendszer átalakítása nélkül küzdeni a fenntarthatóságért egy kudarcra ítélt, naiv elképzelés. Pénzrendszerünk tehát mind a társadalmi, mind a környezeti fenntarthatóság szempontjából rossz. E jelentés azonban – talán még nagyobb meglepetésre – azt is bizonyítja, hogy a pénzrendszer magának a pénzrendszernek is rossz. Amennyiben nem végzünk alapvető szerkezeti átalakítást, pénzügyi stabilitást sem érhetünk el. Valóban, a jelentés elénk tárja, hogy maga a monetáris stabilitás is akkor, és csak akkor lehetséges, ha rendszerszinten alkalmazzuk a biomimikri tudományát – vagyis, ha az uralkodó monetáris monopóliumot kiegészítjük azzal, amit mi „monetáris ökoszisztémának” nevezünk. Végül a jó hír: az az információs és kommunikációs forradalom, amelyet napjainkban élünk, épp a jó irányba terel minket.
Nézzük meg tehát kicsit közelebbről a pénzrendszert úgy, mint „hiányzó láncszemet”. Világunk jelenleg egy kettős fenntarthatósági válság mérhetetlen kihívásaival néz szembe. Egyrészt a klímaváltozás, az üvegházhatású gázok kibocsátásának növekvő mértéke, az élelmiszer- és energiaárak csúcsai jelzik, hogy az áruk és szolgáltatások előállításának és fogyasztásának általunk alkalmazott módjai fenntarthatatlanná váltak. Másrészt az ismétlődő pénzügyi és monetáris válságok eszünkbe juttatják, hogy pénzrendszerünknek is megvannak a maga problémái. A pénzrendszer 2007–2008-as bankválság alatti megtámogatására és megmentésére irányuló erőfeszítések – melyeket egy, a káros gazdasági kihatások megfékezését célzó sikertelen „keynesi gazdaságélénkítő” program követett – az állami eladósodottság éles növekedését váltották ki. A szuverén adósság- és euroválság nyomában jelenleg mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió kormányai szélsőséges pénzügyi állapotok irányába tartanak. A nyugdíjak, a munkanélküli segélyek és a szociális háló egyéb elemei, valamint a nem-szénalapú gazdaságba való befektetések épp akkor kerülnek veszélybe, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Ezzel párhuzamosan számos állami eszköz privatizációs folyamata zajlik. 11
A környezetvédők gyakran új pénzbeli ösztönzők kigondolásával, „zöld” adók létrehozásával, illetve a bankok fenntartható beruházások finanszírozására történő bátorításával próbálnak meg fellépni az ökológiai válság ellen. A közgazdászok pedig hajlamosak azt hinni, hogy a pénzügyi válság korrigálható, és visszatérése megelőzhető a hatékonyabb szabályozással, valamint az állami kiadások szigorú, tartós csökkentésével. De akár a zöldebb adók, zöldebb euro, dollár1, illetve font2 támogatásáról van szó, akár a karcsúbb állami költségvetésről, nem lehet, hogy mindkét tábor rossz helyen keresi a megoldást? Állítjuk, hogy az a bizonyos „hiányzó láncszem” pénzügy és környezet, illetve pénz és fenntarthatóság között, valahol máshol van. Amire ez a jelentés kétségkívül rávilágít, hogy létezik pénzügyeinkben egy olyan strukturális hiba – hiba annak módjában, ahogy a pénzt létrehozzuk –, amely a nyugtalanító problémáinkat generálja. Mi tehát a megkerülhetetlen konklúzió? Az egész monetáris rendszerünket újra kell gondolni, és át kell alakítani ahhoz, hogy a 21. század kihívásait eredményesen kezelni tudjuk.
I. Fejezet – Miért most készült ez a jelentés?
A jelentésnek három célkitűzése van:
• Bizonyítékot adjon arról, hogy az Európát és az egész világot sújtó pénzügyi és monetáris instabilitásnak strukturális oka van, amelyet messzemenőkig nem vettek figyelembe. E strukturális ok kezelése szükséges (de nem elégséges) feltétele annak, hogy napjaink kihívásaival szembenézzünk.
• A monetáris problémát és megoldásait két globális problémakör összefüggésébe helyezze: klímaváltozás és öregedő népesség. Világossá is teszi, hogy a klímaváltozásra vonatkozó legrosszabb forgatókönyvek elkerülése érdekében hatalmas méretű beruházásokra van most szükség: beruházásokra, amelyek állami vezetést és finanszírozást igényelnek. Ezzel egyidejűleg a „baby boom” idején születettek nyugdíjba vonulása csökkenti az állami bevételeket, mialatt további terheket ró az amúgy is szűkülő szociális programokra. Mindkét ügy még ebben az évtizedben eléri csúcspontját, és egyik sem egyeztethető össze megszorító intézkedésekkel. A jelenlegi monetáris paradigma fenntartása tehetetlenné teszi az államokat e társadalmi és környezeti problémákkal szemben. • Állampolgárok, nonprofit szervezetek, vállalkozások, illetve az állam által költséghatékonyan megvalósítható gyakorlatias megoldásokat javasoljon: megoldásokat, melyek strukturális szinten oldanák meg a napjainkban is számos országot érintő fenntarthatósági problémákat.
A későbbi generációk valószínűleg úgy fognak visszatekinteni a 2007 és 2020 közötti évekre, mint egy pénzügyi zavarral és fokozatos monetáris leépüléssel jellemzett időszakra. A történelem tanúsága szerint a pénzügyi területen bekövetkező rendszerszintű változások mindig csak valamilyen összeomlás után következtek be. A monetáris ügyekre való ráébredés ideje tehát elérkezett.
1 A „dollár” megnevezés az egész könyvben az USA dollárra vonatkozik. (a szerk.) 2 A „font” megnevezés az egész könyvben a brit font sterlingre vonatkozik. (a szerk.)
12
II. Fejezet – Nyíltan a gazdasági paradigmákról A gazdasági viták ritkán fedik fel azt a paradigmát, amelyből kiindulva az adott közgazdász beszél. Mi azzal kezdjük, hogy konkretizáljuk azt a fogalmi keretrendszert, amely megközelítésünk alapjául szolgál, majd összehasonlítjuk azt más, jelenleg uralkodó paradigmákkal. Ahelyett, hogy a környezeti és társadalmi ügyeket „externáliaként” határoznánk meg, mi a gazdasági tevékenységeket a bioszférához tartozó egyik alrendszer, a társadalmi szféra részének tekintjük. E nézet adja az alapot egy sor új, gyakorlati eszköz megjelenéséhez, amelyek elég rugalmasak ahhoz, hogy számos gazdasági, társadalmi és környezeti kihívást kezelni tudjanak. Pénzrendszerünket illetően egy háromrétű, kollektív „vakfolttól” szenvedünk. Az első vakfolt az egyetlen központi fizetőeszköz hegemóniájának gondolatához kapcsolódik. Széles körben elterjedt hit, hogy a társadalmak részére – egyfajta monopóliumként – mindig csak egy egységes, központilag kibocsátott, kamattal terhelt fizetőeszközt írtak elő, és kell is előírni. Valójában számos érdekes társadalom, mint például a dinasztikus Egyiptom vagy Európa a középkor közepén (a 10.-től a 13. századig) több, egymás mellett működő fizetőeszköz használatát ösztönözte. Ez utóbbi megközelítés nagyobb gazdasági stabilitást és igazságosabb jólétet eredményezett, továbbá egy olyan gazdaságot, amelyben az emberek természetükből adódóan hosszabb távon gondolkodtak, mint napjainkban. Kollektív „vakfoltunk” második rétege a kapitalizmus és kommunizmus közötti 20. századi ideológiai hadviselés eredménye. Jóllehet a két rendszer közötti parányi különbségeket ad nauseam tanulmányozták, ami közös bennük, az alaposabb vizsgálat nélkül maradt: különösen az a tény, hogy mindkét rendszer egy egyedüli, banki adósság útján létrehozott nemzeti pénz monopóliumát írja elő. Az egyetlen lényeges különbség a kettő között, hogy míg a szovjet rendszer alatt a bankok állami tulajdonban voltak, addig a kapitalista rendszerben ez csak időszakosan fordul elő – általában miután a „túl nagy, hogy bedőljön” bankok komoly gondokkal küzdenek.
A 18. századtól kezdve a monetáris monopólium végrehajtójaként működő központi bankok létrehozásával, a rendszer status quoja intézményesítetté vált. Ez az intézményi keret adja a „vakfolt” utolsó rétegét.
E három réteg érthetővé teszi, miért alakult ki olyan erős és tartós ellenállás az egyedüli, monopol módon előállított pénz paradigmájának újragondolásával szemben.
III. Fejezet – Monetáris és banki instabilitás
A mai deviza- és pénzügyiderivatíva-piacok mellett minden más eltörpül ezen a bolygón. 2010ben a deviza tranzakciók volumene elérte a napi 4 billió dollárt. A világ összes termékének és szolgáltatásának napi exportja, illetve importja ennek körülbelül a 2%-a. Ez azt jelenti, hogy ezeken a piacokon a tranzakciók 98%-a kizárólag spekulatív ügyletekből áll. Ez a devizapiaci adat nem tartalmazza a derivatívákat, amelyek fiktív értéke 600 billió dollár volt – az egész világ 2010-es GDP-jének nyolcszorosa. 13
Ebből a hatalmas piacból indult ki a 2007-es banki válság. Mint minden eddigi bankválság esetén, a kormányok most is úgy érezték, nincs más választásuk, mint bármi áron – az adófizetők terhére – kimenteni a bankrendszert. Bár kétségkívül ez a legnagyobb válság az 1930-as évek óta, nem ez volt az egyetlen. Az IMF adatai szerint 145 ország élt át bankválságot. Ezen túlmenően 208 monetáris összeomlás és 72 szuverén adósságválság volt 1970 és 2010 között. Mindent összevetve ez 425 rendszerszintű válságnak felel meg, azaz minden évben átlagosan több mint tíz országot érintett valamilyen krízis.
A munkanélküliség, a kieső gazdasági teljesítmény, a társadalmi zavarok és a széles körben tapasztalt emberi szenvedés tekintetében a következmények drámainak mondhatók. A 2007–2008-as válság teljes pénzügyi költsége soha nem látott méreteket öltött. Az Egyesült Államokban például gyakran hallani a 700 milliárd dolláros, röviden TARP-nak nevezett bankmentő csomagról, jóllehet ez a mentőakciónak csak az első szelete. A programot általában a következő megjegyzéssel együtt szokták említeni: „e pénz nagy része mára már megtérült”. Az Egyesült Államok esete különösen érdekes, mivel ez az egyetlen olyan ország, ahol a bíróságok a kormánytól és a központi banktól egyaránt megkövetelték a 2007–2008-as válsághoz kapcsolódó mentőcsomagok teljes költségének kimutatását. A TARP mellett negyvenkilenc másik program is része volt az amerikai mentőakciónak, összesen 14,4 billió dolláros költséggel. Összehasonlításképpen, az Egyesült Államok teljes GDP-je 2007-ben 16 billió dollár volt. A mentőcsomagok, melyeket egy deflációs válság elkerülése végett nagyszabású keynesi élénkítő program is követett, óriási költségvetési hiányokat és az államadósság további növekedését eredményezték. A bankválság által leginkább érintett huszonhárom ország államadóssága átlagban a GDP 24%-ával emelkedett. Egyes európai országok, mint például Izland, Írország, Litvánia, Dánia és Spanyolország ennél is rosszabbul jártak a nemzeti adósságuk 30% és 80% közötti GDP-arányos növekedésével.
Az időzítés rosszabb már nem is lehetett volna. A következő évtizedben nyugdíjba vonuló „baby boom” generáció hulláma további hatalmas nyomást gyakorol majd az államadósságra. A Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) egy 2010-es tanulmánya szerint 2020-ra az életkorhoz köthető költségek a GDP több mint 200%-ára fogják növelni az államadósságot az Egyesült Királyságban, valamint 150%-ra Franciaországban, Írországban, Olaszországban, Görögországban, Belgiumban és az Egyesült Államokban. Ez a prognózis még így is optimista, mivel alacsony kamatok feltételezésén alapul. 2040-re az életkorral kapcsolatos várható kiadások a fenti országok adósság/GDP arányát valahol a 300% és 600% közötti tartományon belüli értékre emelik. A pénzügyi szektor által javasolt megoldások egy sor azonnali, kényszerítő erejű megszorító intézkedést tartalmaznak, továbbá egy felszólítást, hogy az államok mindent privatizáljanak. Azoknál az országoknál, ahol a célba vett állami vagyon listája ismert, az felöleli az összes közutat, alagutat, hidat, parkolóórát, repülőteret, állami tulajdonban lévő irodaházat, valamint víz-és csatornarendszert. Az Egyesült Államokban, ahol ezek az adatok elérhetők, ez a (szövetségi, állami, és városi) vagyon összesen 9,3 billió dollárt ér. 14
A pénzügyi szektor Egyesült Államok helyzetére vonatkozó egyik értékelése a következőképpen szól: „Amint a közszolgáltatások lefaragásából eredő politikai fájdalom nagyobb lesz, mint az állami vagyon eladása miatt elvesztett szavazatok ára, ez a piac teret nyer magának. Helyi szinten ezt a kritikus politikai fájdalomküszöböt már elérték.”3
Hasonlóképpen Európában, az Egyesült Királyság egy 16 milliárd font értékű privatizációs programot jelentett be; Olaszországban a Berlusconi-kormány 9000 állami tulajdonú vagyontárgyat hirdetett meg eladásra; Franciaországban a Sarkozy-kormány az ország összes díjköteles útját eladta 5 milliárd euróért; a görög mentőcsomaghoz tartozó feltételek egy 50 milliárd eurós privatizációs tervet is tartalmaztak; és a lista még nem ért véget. E mindenre kiterjedő terhek még sokáig fennmaradnak. De mi lesz azután? Miért lennének a kormányok hitelképesebbek onnantól kezdve, hogy bérleti díjat kell fizetniük irodáik használatáért, illetve útdíjat munkavállalóik részére, hogy munkába mehessenek az egykor még köztulajdonban lévő utakon? Mielőtt vakon követnénk ezt az irányt – mondván, hogy a jelenlegi válság messze nem csak a súlyosan elhibázott pénzügyi gazdálkodás eredménye –, nem volna célszerű meghatározni, hogy van-e olyan közös, rendszer adta tényező, amely az összes pénzügyi és monetáris instabilitás alapjául szolgál?
IV. Fejezet – Magyarázat az instabilitásra: komplex folyamathálózatok fizikája
A 19. századtól kezdve a mainstream közgazdaságtan egy zárt struktúrának minősíti a gazdasági rendszert. A zárt rendszerek jellemzője – szemben a nyitottakkal –, hogy kölcsönhatásuk más rendszerekkel, illetve a külső környezettel viszonylag csekély. E rendszerek intellektuálisan kényelmes vonása, hogy zavartalanul magukra hagyva statikus egyensúlyba kerülnek.
E jelentés azt javasolja, hogy a gazdaságra nyitott, komplex folyamathálózatokat magában foglaló rendszerként tekintsünk, amelyben a pénz a különféle gazdasági szereplők között áramlik. Nemrég lehetővé vált, hogy bármely komplex folyamathálózat fenntarthatóságát egyetlen mérőszámmal mérni tudjuk szerkezeti sokfélesége és összekapcsolódásai révén. Az egyik legfőbb felfedezés, hogy bármely komplex folyamatrendszer akkor, és csak akkor tartható fent, ha megőrzi két egymást kiegészítő és egyenlően fontos tulajdonsága között az egyensúlyt: hatékonyság és reziliencia4. A sokféleség feláldozásával jár, ha a reziliencia rovására túl nagy hangsúly kerül a hatékonyságra. Ez pedig automatikusan a rendszer hirtelen összeomlásához vezet. 3 Euromoney, 2010. április, 85. o. 4 A reziliencia (más szóval rugalmas alkalmazkodóképesség vagy rugalmas ellenálló képesség – a szerk.) egy komplex rendszereket leíró fogalom. Brian Walker (ökológiai fenntarthatóságra szakosodott tudós) definíciója szerint a reziliencia „egy komplex rendszer képessége arra, hogy egy külső hatást elnyeljen, majd visszanyerje eredeti struktúráját és funkcióját”. Másképpen fogalmazva: Egy rendszer képessége arra, hogy sokkhatás ellenére is fenntartsa alapvető funkcióit. Forrás: http://www.reziliencia.hu/p/mi-az-reziliencia.html
15
Egy világméretű monetáris monokultúrában élünk, amelyben ugyanaz a típusú közvetítő közeg van forgalomban minden országban: egy egyedüli, banki adósság útján létrejött nemzeti valuta. Ezzel a monokultúrával többnyire egy törékeny és fenntarthatatlan rendszerhez jutunk. A fenntarthatósághoz szükséges strukturális megoldást – bár teljesen unortodox – a rendelkezésre álló közvetítő közeg, valamint az azokat kibocsátó szervek változatossága adja. Röviden, monetáris monokultúra helyett, monetáris ökoszisztémára van szükségünk.
V. Fejezet – A mai pénzrendszer fenntarthatóságra gyakorolt hatása A monetáris, illetve pénzügyi válságok rendkívül destruktívak tudnak lenni, és értelemszerűen a fenntarthatóság koncepciójával sem egyeztethetők össze. Azt azonban már nehezebb észrevenni, hogy a jelenlegi pénzrendszerünkbe beépített néhány mechanizmus hogyan formálja, akár válságon kívüli időkben is, az egyéni és kollektív magatartást. Pozitívnak tekinthető, hogy a modern pénz történelmünk eddigi legnagyobb vállalkozói és tudományos innovációs robbanását idézte elő. Másfelől azonban, öt másik mechanizmus is jelen van, melyek szöges ellentétben állnak a fenntarthatósággal: • Fellendülések és hanyatlások ciklusainak erősítése: A bankok adott szektorok vagy országok azonos időben történő finanszírozásával vagy a finanszírozás megtagadásával terelik az üzleti- és gazdasági ciklust a fellendülés, illetve hanyatlás irányába. Az efféle erősítés mindenki számára káros, beleértve magát a bankszektort is. Legrosszabb esetben oda jutunk, ahol jelenleg is vagyunk: amikor a bankok egymással szembeni bizalma megszűnik. • Rövid távú gondolkodás: A diszkontált cash flow-módszer szokásos módja bármilyen befektetés értékelésének. Miután a banki adósságpénz kamattal terhelt, minden jövőbeli költség vagy jövedelem diszkontálása elkerülhetetlenül rövid távú gondolkodáshoz vezet. • Kötelező növekedés: A kamatos kamat exponenciális növekedést ír elő a gazdaság számára. Ugyanakkor – lényegénél fogva – az exponenciális növekedés fenntarthatatlan egy véges világban.
• Vagyonkoncentráció: A középosztály világszerte eltűnőben van. A javak nagyobbik része a felsőbb osztályok felé áramlik, míg az alsóbb osztályok körében növekvő mértékű szegénység tapasztalható. Ez a fajta egyenlőtlenség társadalmi problémák széles körét generálja, és károsan hat a gazdasági növekedésre. A gazdasági szempontokon túl azonban talán a demokrácia túlélése is veszélybe kerül.
• A társadalmi tőke leértékelődése: A társadalmi tőke kölcsönös bizalmon alapul, és együttműködő tevékenységet eredményez. Mindig is nehéz volt mérni. Ugyanakkor bármelyik eddigi felmérést nézzük is, mindegyik a társadalmi tőke eróziójának tendenciáját tárja elénk, különösen az ipari országok esetében. A legújabb tudományos kutatások szerint a pénz főként az önző és nem együttműködő magatartásnak kedvez. Ezen magatartásformák pedig nem egyeztethetők össze a hosszú távú fenntarthatósággal. 16
A hagyományos pénz magatartásra gyakorolt hatása távolról sem olyan semleges és passzív, mint azt általában feltételezik. Számos viselkedési mintát meghatároz, amelyek közül az előbb említett öt a fenntarthatósággal összeegyeztethetetlen. Az efféle fizetőeszköz monopóliumának szüntelen előírása tehát közvetlenül kihat az emberiség jövőjére ezen a bolygón.
VI. FEJEZET – A hatalom intézményi kerete A pénz története szorosan összefonódik a hatalommal. Niall Ferguson történész a négy kulcsintézmény megjelenésén keresztül mutatja be, miként alakult ki a modern monetáris keretrendszer a háborúk finanszírozására: parlament, professzionális adóbürokrácia, nemzeti adósság és központi bank. Ezt a „hatalmi négyszöget” először a 18. századi Angliában optimalizálták, hogy életet adjanak az iparosodásnak és egy globális birodalom kialakulásának. Napjainkra, mint alapvető struktúra, ugyanez a monetáris berendezkedés terjedt el szerte a világban.
Gyakori feltételezés, hogy a bankrendszer és a kormányok közötti viszony évszázadokon keresztül változatlan volt. Egy Franciaországra vonatkozó esettanulmány azonban megvilágítja, hogy ez nem feltétlenül van így. Valójában, a francia kormány 1973 óta kényszerül arra, hogy kizárólag a magánszektortól vegyen fel kölcsönt,5 és így az új adósságra kamatot fizessen. E módosítás nélkül a francia államadósság most a GDP 8,6%-a volna a jelenlegi 78% helyett. Ráadásul a Maastrichti és a Lisszaboni szerződés minden aláíró ország esetében általánossá tette ezt a folyamatot. Egy radikális megoldás az lenne, ha a kormány maga bocsátaná ki a pénzt, melyet később adófizetések formájában szedne be. Ez a megoldás az 1930-as években „Chicago Terv”-ként volt ismert. A pénzteremtés folyamatának államosítása a bankok szerepét pusztán a pénzügyi közvetítésre korlátozza. Jóllehet a Chicago Terv drámaian csökkentené a jövőbeli bankválságok lehetőségét, és azonnal megoldaná az összes szuverén adósságválságot, ez csupán egy privát monopólium államival való felváltását jelentené. Ez azonban semmivel sem vinne közelebb minket a kívánt monetáris ökoszisztémához. A „hivatalos történet” szerint az államoknak – mint bármely háztartásnak – pénzt kell szerezniük ahhoz, hogy tevékenységeiket finanszírozni tudják. Ez vagy jövedelem (adóztatás), vagy adósság (kötvénykibocsátás) útján történik. E történetben a bankok egyszerű közvetítőként szerepelnek, amelyek betéteket gyűjtenek, és egy részéből kölcsönt nyújtanak a hitelképes egyéneknek és intézményeknek, beleértve az államokat. 1971 óta azonban, amióta a fiat pénz – a semmiből teremtett pénz – általánossá vált, ez a történet már csak egy fikció. A fiatpénz-paradigma a történet egy másik értelmezését adja. Fiat pénz esetén ugyanis az adóztatás elsődleges célja, hogy keresletet kreáljon egy olyan fizetőeszköz iránt, amelynek máskülönben nincs belső értéke. A kiválasztott fizetőeszköz értékét épp az adja, 5
A magyar jogrend szerint a hitel hozza létre a hitelkeretet, a kölcsön maga a lehívott hitel. (a szerk.)
17
hogy az adófizetési kötelezettség kizárólag abban teljesíthető. Egy szuverén állam tehát megválaszthatja, hogy mihez szeretne értéket rendelni azáltal, hogy előírja az adófizetés eszközének. Ezzel tulajdonképpen meghatározhatják az erőfeszítések jellegét, melyeket a lakosságnak kell tennie annak érdekében, hogy az adott fizetőeszközhöz hozzájusson. Bár ez az interpretáció lenyűgöző tudományos háttérrel rendelkezik, a „hivatalos történet” javára mégis figyelmen kívül marad. A „hivatalos történetben” az államok teljesen tehetetlenek a névtelen és teljhatalmú „pénzügyi piacokkal” szemben. A fiatpénz-paradigmában – a fiat pénz természetéből adódóan – az államok elméletileg a banki adósságpénz mellett más fizetőeszközöknek is értéket adhatnak. Véleményünk szerint erre szükségük is lesz ahhoz, hogy meg tudjanak felelni a 21. század kihívásainak.
VII. FEJEZET – Példák magánkezdeményezésű megoldásokra A jelenlegi és a következő fejezet összesen kilenc példát mutat be az innovatív motivációs rendszerek közül. Ezek mind képesek a konvencionális banki adósságpénzzel párhuzamosan működni, költséghatékony elektronikus média felhasználásával; és felhasználóik számára a lehető legátláthatóbbnak kell lenniük. Azáltal, hogy ezeket a rendszereket önszabályozóbbá alakítják, az effajta transzparenciának komoly szerepe lehet a potenciális csalások csökkentésében. A rendszerek bemutatásának sorrendje a legegyszerűbb és legkevésbé vitatottól halad a legösszetettebb, legforradalmibb elképzelések felé. Az első öt példa magán úton, vagyis nem kormányzati szervezetek vagy vállalkozások által megvalósítható: • Doraland: Litvániának javasolt rendszer egy ún. „tanuló ország” kialakítása céljából. Egy ilyen rendszerben mindenkinek lehetősége van önkéntes alapon tanulni és/vagy tanítani, valamint ezért jutalmazásban részesülni egy dorasnak nevezett fizetőeszközben. A fizetőeszköz célja, hogy segítséget nyújtson az embereknek álmaik megvalósításához. Ezt az elképzelést a legjobban egy civil szervezet tudná megvalósítani.
• Wellness-utalványok: egy civil szervezet általi kezdeményezés, mely prevenciós szolgáltatókkal együttműködve foglalkozik az egészségügyi problémákkal, mielőtt azok kialakulnának. A wellness-utalványok az egészséges viselkedési módokat jutalmazzák és ösztönözik, csökkentve így a társadalom hosszú távú egészségügyi kiadásait.
• Természet alapú megtakarítás: pénzügyi megtakarítási termék, melynek 100%-os fedezetét élő fák adják. Ez egy inflációtól bármely nemzeti fizetőeszköznél jobban védett megtakarítási pénzeszköz lenne, mely egyúttal területek újraerdősítésének ösztönzésével hosszú távú szénelnyelőket teremtene. További sajátsága, hogy a mikromegtakarítások területén is kiválóan alkalmazható.
• C3: egy vállalatok között működő (business-to-business – B2B) rendszer, amely a kisés középvállalkozások számára nyújtott forgótőke révén csökkenti a munkanélküliséget. A hálózat elszámolási eszköze, melynek teljes fedezetét megbízható ügyfelektől származó 18
számlák teszik ki, igény szerint hagyományos pénzre is beváltható. Mind a biztosítási ágazat, mind a bankszektor kulcsfontosságú és jövedelmező szerepet játszanak ebben a rendszerben. C3-ak működnek ma már Brazíliában és Uruguayban, utóbbi az ös�szes adónem fizetését elfogadja ebben a fizetőeszközben.
• TRC: a kereskedelmi referencia fizetőeszköz (Trade Reference Currency), javaslat egy globális B2B fizetőeszközre, amely jövedelmezővé tenné a multinacionális cégeknek a hosszú távú gondolkodást, feloldva ezzel a vállalatok rövid távú pénzügyi prioritásai és a hosszú távú társadalmi és környezeti szükségletek között feszülő konfliktust. Ez egy, a világgazdaság szempontjából releváns árukat és szolgáltatásokat tartalmazó kosárral teljes mértékben fedezett, inflációtól és összeomlástól védett globális fizetőeszköz lenne. A TRC a nemzeti pénzektől elkülönülten működne, csökkentve így a monetáris befolyási zónák körüli geopolitikai feszültségek kockázatát.
VIII. FEJEZET – Példák állami kezdeményezésekre
Az innovatív motivációs rendszerek következő négy példája városi, regionális, illetve országos szinten indított állami kezdeményezés: • Toreke: egy városalapú kezdeményezés, amely az önkéntes munka ösztönzése mellett elősegíti a környezetbarát magatartást, valamint a társadalmi kohéziót az elszegényedett területeken. Ghent városában, Belgiumban 2010 óta működik.
• Biwa Kippu: Japán Biwa prefektúrájának szánt javaslat a Biwa-tó ökológiai egyensúlyának helyreállításához és karbantartásához szükséges munkaerő finanszírozására. A tó az ország legnagyobb és legrégebbi tava. A munka lehetne önkéntes vagy kötelező a térségben levő háztartások számára. • Civic: javaslat, mely egy várost vagy régiót a költségvetés terhelése nélkül tesz képessé a polgári tevékenységek finanszírozására. Ezek a tevékenységek adhatnák a társadalmi, oktatási és/vagy ökológiai projektekhez szükséges munkaerő részt. Egy ilyen rendszer szintén felveheti a kötelező hozzájárulás formáját.
• ECO: a nagyszabású ökológiai projektek – mint a klímaváltozással kapcsolatos megelőzési és alkalmazkodási tervek – kulcstényezőinek finanszírozását elősegítő nemzeti vagy európai rendszer. Egy államok által kibocsátott kamatmentes fizetőeszköz lenne. Az államok köteleznék a vállalatokat, hogy teljes árbevételük arányában – kizárólag ECO-ban – fizessenek egyfajta hozzájárulást. Ez a legvitatottabb a kilenc javaslat közül, mivel egy újfajta, a legnagyobb vállalatokra kivetett társasági adónak tűnne. Egy ilyen kezdeményezéshez már szükség lehet a kormányoknak az elszabadult klímaváltozással szembeni „hadüzenetére” is. Nem szükséges, hogy mind a kilenc rendszer – öt magán és négy állami – bevezetésre kerüljön ahhoz, hogy a különböző monetáris ökoszisztémák előnyei megnyilvánuljanak. Minden egyes közösség, város, régió vagy ország megválaszthatja, hogy milyen típusú 19
rendszert valósít meg. Egy tucat más, a világban már működő modellel együtt az új közvetítő eszközök minden egyes kombinációja esélyt adna a megfelelő monetáris ökoszisztéma kialakulására. Néhány rendszer sikertelen lesz. Azonban éppen úgy, mint egy erdőben, a legsikeresebb típusok általában maguktól terjedésnek indulnak. Még mindig sok a tanulnivalónk, különösen annak megállapításában, hogy az egyes rendszertípusokhoz mely vezetési struktúrák a legalkalmasabbak.
IX. FEJEZET – A növekedés határain túl? H. G. Wells szerint „Az emberiség története versenyfutás tanítás és katasztrófa között”. E verseny tétje sosem volt olyan nagy, mint napjainkban. Ezért elengedhetetlen, hogy mindenki tanuljon: A mai elit, főleg a pénzügyi elit számára releváns lehet Arnold Toynbee gazdaságtörténész klasszikus vagy Jared Diamond6 újabb keletű munkáinak áttanulmányozása. Toynbee huszonegy civilizáció összeomlását mindössze két oknak tulajdonította: túlzott mértékű vagyonkoncentráció és az elit túl későig tartó vonakodása attól, hogy a változó körülményekre reagálva változtasson a prioritásokon. Diamond a környezet pusztulását mint a civilizáció összeomlásának közvetlen okát helyezi a középpontba. Jelenleg mindhárom tényező határait egyszerre feszegetjük. A történelem tanúsága szerint pedig egy összeomló civilizációban még az elit sem érezheti magát biztonságban. A közgazdaságtanban jártas emberek számára a gondolkodásmód szükséges fordulatát az jelenti, ha megnézik a tanultak mögött meghúzódó paradigmát, és összehasonlítják azt a jelentésünkben alkalmazott megközelítéssel.
Általában az emberek számára talán a legfontosabb tanulnivaló, hogy megértsék a nemlinearitás fogalmát, különösen a lineáris és exponenciális növekedés közötti különbséget. Jelenleg egyre inkább egy nemlineáris világgal van dolgunk. Ezen eltérő dinamikák megragadása segíteni fog annak megértésében, mi történik velünk, és mit kell tennünk ezzel kapcsolatban.
Zárásként megjegyezzük, naivitás lenne azt gondolni, hogy a kiegészítő fizetőeszközök – mint valami csodaszerek – majd megoldják az összes jelenlegi és jövőbeli problémánkat. Ugyanakkor pénzünk újragondolása nélkülözhetetlen összetevője bármely érdemi megoldásnak. Többé már nem engedhetjük meg magunknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk a kiegészítő pénzeket, amelyek „hiányzó láncszemként” egy, a fenntarthatóságot inkább támogató, mintsem szüntelenül aláásó pénzrendszerhez vezethetnek. 6
Jared Diamond: Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed (2005). (Magyar kiadás: Összeomlás: Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez, 2007)
20
Pénzrendszerünk módszeresen aláássa a fenntarthatósági kezdeményezéseket és célkitűzéseket. Ezenkívül közös strukturális oka minden pénzügyi és monetáris instabilitásnak. E könyv először elmagyarázza, majd az általa javasolt gyakorlati innovációk révén elegánsan megoldja e rendszerszintű problémákat.
Pénzrendszerünk a „hiányzó láncszem” Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy egy központi bank által ránk kényszerített, egyedüli, banki adósságon keresztül finanszírozott, monopolisztikus fizetőeszközre van szükségünk. Csakhogy ez nem így van! Valójában, a jelenlegi rendszer idejétmúlt, törékeny és a célra alkalmatlan (lásd eurozóna-válság). Mint minden monokultúra, az elején ez is kifizetődő, de végeredményben mégiscsak egy gazdasági és környezeti katasztrófa receptje. Ennek alternatívája a monetáris „ökoszisztéma”, amely a konvencionális pénz mellett több kiegészítő fizetőeszközzel működik. Rugalmasabb, ellenállóbb, igazságosabb és fenntarthatóbb. A történelem során voltak már olyan társadalmak, amelyek így működtek, és ezt mi is megtehetjük.
Úttörően új kutatás a Római Klubtól 1972-ben a Római Klub világhírű első jelentése – A növekedés határai – bemutatta, hogy egy olyan gazdasági rendszer, amely egy véges világban vég nélküli növekedést követel, alapvetően fenntarthatatlan. Ez az új jelentés magyarázattal szolgál jelenlegi monopolisztikus pénzrendszerünkről és az azt alátámasztó hibás gondolkodásról. Feltárja azokat a végzetes – környezeti, társadalmigazdasági és pénzügyi – problémákat, amelyekkel továbbra is szembesülni fogunk, hacsak nem hajtunk végre radikális változtatásokat. Végezetül felsorol kilenc gyakorlati javaslatot, amelyek már most, a jelenlegi pénzrendszer mellett is megvalósíthatók. E könyv nélkülözhetetlen olvasmány minden politikacsináló, vállalatvezető és közgazdász, valamint azok számára, akik törődnek a fenntarthatósággal, illetve a monetáris rendszerek területén dolgoznak, továbbá mindenki számára, aki tájékozott érdeklődéssel bír bolygónk jövője iránt. „Mi pedig soha nem fogjuk megteremteni a fenntarthatóságot, amíg a jelenlegi pénzügyi rendszeren belül vagyunk. …Korábban nem gondoltam erre. Valójában egyáltalán nem gondolkodtam a pénzrendszerről. Magától értetődőnek vettem mint az emberi társadalom semleges és elkerülhetetlen elemét. …viszont… Most már világos számomra, hogy uralkodó pénzügyi rendszerünk – amint ebben a könyvben is egyértelműen bizonyítást nyer – öt szempontból sem egyeztethető össze a fenntarthatósággal.” Dennis Meadows – A növekedés határai társszerzője „…az állam – mint a közjó garantálója – leépülésének lehetünk tanúi. A legtöbb EU-tagországban szinte minden eladó. Megszorító intézkedések vannak érvényben minden szinten… Bátorkodunk bízni abban, hogy [e könyv] számos döntéshozót és véleményformálót fog az eddigi irány azonnali megváltoztatására sarkallni.” Mark Dubrulle, a Római Klub Európai Szervezetének elnöke „A könyv olyan nyomós érveket tartalmaz, amelyekre oda kell figyelni, amelyeket meg kell emészteni, és amelyek alapján cselekedni kell. …pénzügyi rendszerünk reformjának új módszereire, úttörő ötletekre és potenciális megoldásokra is rámutat. Az innovatív stratégiákra, valamint alternatív gondolkodásra való felhívás szükséges és időszerű.” Ian Johnson, a Római Klub főtitkára, a Világbank fenntartható fejlődésért felelős korábbi alelnöke
3740 Ft
Penz_es_fenntarthatosag_bor_vegleges.indd 1
11/17/15 7:10 PM
