CSALÁDOM ÉS NAGYKŐRÖS A XX. SZÁZADBAN

CSALÁDOM ÉS NAGYKŐRÖS A XX. SZÁZADBAN BOTKA –VINCZE JUDIT BOJTAAT.KEFO Óvó2 A csoport

Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Kar 2013

Botka – Vincze Judit – Családom és Nagykőrös

CSALÁDOM ÉS NAGYKŐRÖS A XX. SZÁZADBAN Mint régi időkben az emberek a népmeséken, úgy nőttem fel én a családi történelem egyes epizódjain. Gyermekkorom legszebb emlékei, amikor édesanyám a házimunka közben a szüleiről és a saját életéről mesélt. Mind nagyszüleim, mind anyukám nagy mesemondók: vannak történetek, amelyeket már vagy százszor hallottam és kívülről tudom őket, mégis újra és újra örömmel hallgatom, ahogy anyukám a gyerekkoráról, vagy a háború idejéről mesél. Sajnos egy nagyszülőm sem él már, de édesanyám révén történeteik tovább élnek. Édesanyám családja tősgyökeres nagykőrösi, családunk már majd másfél évszázada itt él. Anyai nagyanyám 1915-ben, nagyapám pedig 1912-ben született. Későn találtak egymásra, egyetlen gyermekük, édesanyám 1957-ben született. Nagyapám, Szűcs Kálmán paraszti családból származott, szolgált a hadseregben, túl is élte a háborút, ellenben sok férfi felmenőm odaveszett a II. világháborúban, vagy hosszú időre hadifogságba került. Nagyanyám apja csendőr volt, dédanyámmal három lánygyermeket neveltek fel. Mivel a család nem volt tehetős, csak a legidősebb lányukat, az én nagymamámat, Varga Vilmát tudták taníttatni. Jelmondatuk az volt, hogy elég egy családba egy kisasszony. Így az elemi iskola elvégzése után nagyanyám varrónőnek tanult, ennek ellenére egész életét földművesként élte le. Családom nőtagjai gyermekkoromban „harcos amazonként” éltek a fantáziámban, a családi történetekben, bátor, sokszor vakmerő, egyben a családjukért élő családanyák voltak. Már-már családi legendává vált az az eset, ami a nagymamámmal történt amikor, az oroszok bevonultak az országba. Mint az ismert, akkoriban a fiatal lányoknak volt mitől félniük, ha találkoztak egy katonával. Máig azt mondják, hogy nagymamám a város egyik legszebb lánya volt akkoriban, és hogy nehogy szemet vessen rá valami katona, álruhában vészelte át a háború végét. Párnával púpot csináltak a hátára, rongyokba öltöztették, a fejét bekötötték, ami alól kóc látszott ki, mintha az lenne a haja, és az arcát bekenték lekvárral, mintha sebes lenne. Míg a nők nagy része padlásokon és pincékben bujdosott, az én nagymamám volt olyan vakmerő, hogy kinn járkált ebben az álruhában az utcán. Egyszer felfigyelt rá egy orosz katona, odaszólt neki, hogy „Nesze bábuska!” és adott neki egy darab kenyeret, annyira hitelesre sikerült az álcája. A házunk még mind a mai napig őrzi a bombázások nyomát. Amikor a szomszéd utcában ledobtak egy bombát, a ház oldalán keletkezett egy hatalmas repedés, ami mind a mai napig ott van. A mi házunk még az 1800-as évek végén épült, és légópince található

2


alatta. A nagykőrösi bombázások alatt sok ember lelt itt menedéket. Ez a pince még most is be van jegyezve, mint óvóhely. Akkoriban a dédszüleim, hogy a katonák el ne hurcolják az értékeiket, konzerves dobozban elásták őket a házunk közelében. Miután vége lett a háborúnak sehogy sem találták, 40 év kellett hozzá, hogy egy építkezés alkalmával a munkások kifordítsák a földből a dédanyám ékszereit. Abban az időben nem csak az értékeiket ásták el az emberek, hanem élelmiszereket is, hogyha jönnének a katonák harácsolni, maradjon valami nekik is, hogy éhen ne haljanak. A városban sok ember halt meg a bombák és gránátok miatt, jó pár évvel ezelőtt olyan sírokat is fedeztek fel, amikben ismeretlen emberek holttestei és katonalovak maradványai voltak. A városi temetőben ma is megtalálhatóak az itt meghalt német és orosz katonák névtelen sírjai. A II. világháborúban 800 nagykőrösi vesztette életét, a várost, úgy, mint az egész országot sújtotta az éhínség, az áruhiány és a jegyrendszer. Anyukám egyik nagynénje mesélte, hogy a nagy éhínségek idején az is mindennapos eset volt, hogyha az úton találtak egy elesett lovat, akkor azt rögtön a helyszínen felvágták és szétosztották. A mi városunkat sem kerülte el a zsidóüldözés: a zsidóknak ugyanúgy kellett viselni a Dávid-csillagot és gettóba tömörítették őket, majd legtöbbjüket deportálták a munka- és koncentrációs táborokba. 402 nagykőrösi zsidó lelte halálát a koncentrációs táborokban. A várost 1944. november 2-án foglalták el a szovjet csapatok. A hadsereg nem ütközött ellenállásba, harcok alig voltak, de az idegen katonák rengeteg ingóságot tulajdonítottak el. Azok a lakosok, akik nem akarták elveszíteni a vagyonukat, felpakolt kocsikkal a Nagyerdőbe vonultak ki, míg a várostól eltávolodott a frontvonal. A háború után sorra alakultak a pártok többségében a kommunizmus jegyében. A megszálló katonákat laktanyákban szállásolták el a város szélén. Ezek a laktanyák felújított állapotukban ma már áruházaknak és lakásoknak adnak otthont. Az itt lakó katonákat ugyanúgy sújtotta az éhínség, mint a lakosságot. Egy-egy kimenő alkalmával megrohamozták a környékbeli „szőlőket”, ahol, ha kértek, kaptak enni. Viszont ha nem találtak senkit a birtokon, sietségükben nagy pusztítást végeztek: ágastól lopták a gyümölcsöket, akaratlanul is tönkretették a termést. Ennek következtében rengeteg panasz érkezett be a város lakosságától a tisztekhez. A lopkodásokban résztvevőket súlyosan megbüntették, volt olyan kiskatona, aki a fülét is elvesztette. Később, miután az oroszok már berendezkedtek a városban, a tisztek családjai is megérkeztek és itt éltek a laktanyákban. Ezek az asszonyok jelentették sok boltnak a megélhetést: a katonafeleségek zsákszámra vásárolták fel a cipőket és egyéb árukat, és vitték vissza a Szovjetunióba eladni. Az ország új diktatórikus rendszere Nagykőröst sem kerülhette el: kommunista elvek szerint itt is megindult a termelőszövetkezetekbe való tömörítés és az államosítás. A városban csak igen lassan épült ki a TSZ, a parasztok derekasan ellenálltak a kényszernek az elhurcolások és verések ellenére. Elkezdődött a kuláküldözés, a padlássöprések, a birtokosokat mondvacsinált okokkal hurcolták el. Mivel családom is földművelésből élt, őket is utolérte a tsz-esítés. Nagyapámtól elvették a lovas kocsiját, a mezőgazdasági eszközeit. A legfájóbb pontja mégis az volt, amikor a két lovát is elvették. Ezek a házunkhoz nem messze

3


lévő telepre kerültek. Bár már egyik sem volt nagyapám tulajdonában, továbbra is hajthatta őket, mint a TSZ lovait. Nagyszüleinknek a város közelében volt szőlőjük, rengeteg gyümölcsfával. A birtok legértékesebb részeit szétosztották a szomszédok között. Anyukám ekkor még általános iskolás volt, de kivette a részét a munkából az iskola mellett ő is. A földjük szétdarabolásakor a kedvenc fája pont a szomszédnak jutott. Életében most mesélte el először bárkinek is, hogy mit tett akkor: annyira el volt keseredve gyermeki lelke, hogy amikor nem látta senki, fogta az egyik birtokhatárt jelölő karót, és áthelyezte úgy, hogy a fa az ő birtokukra essen. Hatalmas büntetést kaptak érte. A városban államosították mind az országszerte híres Konzervgyárat, mind a kisebb magáncégeket is, sőt az addig egyházi kézben lévő oktatási intézmények is az állam tulajdonába kerültek. Különösen fontos szerepet játszott a város életében a Konzervgyár, igaz mára már az enyészeté lett a nagy múltú gyár. Jelentős volt a paradicsom, borsó és különösen az uborka feldolgozás. Ennek ellenére talán a fő termék a zakuszka volt, amit egy az egyben szovjet piacra termeltek. A gyár fő felvevő piaca Kelet-Európa volt, de termékei eljutottak Németországba, Svájcba és Svédországba is. A szakember-utánpótlást a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakiskola létrehozásával oldották meg. Rengeteg embernek biztosított állást a gyár, valamint az iskolás gyerekek is itt dolgoztak az őszi kötelező egy hetes társadalmi munka során. Főszezonban a dolgozók száma meghaladta a háromezret. A város és a gyár kölcsönösen hatottak egymásra és dinamikusan fejlődtek egészen a rendszerváltásig. Mára a Nagykőrösi Konzervgyár a múlté: nem tudta kiheverni az orosz piac elvesztését, ami a termelés 2/3-át tette feleslegessé. Pénz nem volt újításra, és több ezer ember vesztette el a munkáját. A munkanélküliség aránya azóta is igen magas a városban. Az 1956-os forradalom természetesen a mi városunkban is felütötte fejét, de furcsamód egy nappal hamarabb, mint bárhol az országban. Hogy ez hogyan lehetséges? Mint az már tudott, Arany János városunk történetének nagyjai közé tartozik, így minden év október 22-én mi is megemlékezünk a haláláról. Ebben az évben viszont valami más volt ezen az ünnepélyen: a meghívott irodalomtörténészek nem a költőt méltatták, hanem a politikai helyzetről és az elégedetlenségről beszéltek. Így lett a költő halálának évfordulója Nagykőrösön a forradalom emléknapja. Ennek jelentős következménye, hogy bár az egész országban évtizedekig tilos volt október 23-át ünnepelni, mi minden évben megemlékeztünk róla burkoltan az Arany-ünnepségen például „A walesi bárdok” elszavalásával. Gyűléseket szerveztek, megalakították a Nemzeti Bizottságot, a Nemzetőrséget, és okt. 26-án megkoszorúzták a főtér egyik felén lévő Kossuth-szobrot. Felindultságukban a koszorúzás után lerombolták a főtér másik felén álló vörös csillagos szovjet emlékművet. Aznap este történt az első haláleset. Amikor a szobordöntők a pártbizottsághoz vonultak, onnan kilőttek az ablakon. De a golyó nem a tüntetőket találta el, hanem egy vétlen járókelőt: a 17 éves Barta Margitot. Temetése valóságos tüntetéssé vált, emlékét márványtábla őrzi. A forradalom leverése után 40 embert állítottak elő, akik hosszabb-rövidebb időre börtönbe kerültek. Sokan disszidáltak, városunkból hatvanan hagyták el az országot.

4


Édesanyám, leánykori nevén Szűcs Vilma Judit 1957-ben született az akkor még létező nagykőrösi szülőotthonban. Itt végezte az általános iskolát, gyerekként sokat hallottam arról, hogy milyen volt abban az időben iskolásnak lenni. Mindig elszörnyedtem, amikor azt hallottam, hogy szombaton is iskolába kellett járniuk. Gyerekkoromban ez számomra elképzelhetetlen volt. A iskolában minden hét zászlófelvonással, az orosz és a magyar himnusszal kezdődött, a hetet pedig a zászló levonásával fejezték be. Az osztálykirándulások sem úgy történtek, ahogy manapság, hiszen akkor még tényleg tanulmányi kirándulásról volt szó: vaskohókat, üveggyárakat, cipő-és cukorgyárakat látogattak meg. A tanévet is mindig egy hetes kötelező társadalmi munkával kezdték: ilyenkor vagy a konzervgyárban kellett dobozokat súrolniuk, vagy makkot (ezt később a sertéstelepekre szállították), gyümölcsöt, vagy komlót gyűjtöttek. Ebben az időben létezett az úttörő mozgalom. Az én meglátásomban ez nem volt más, mint egy szervezet, ami segített a gyerekeknek csapattá szerveződni és jó alkalmat adott arra, hogy együtt jól érezzék és hasznossá tegyék magukat a gyerekek. Az alsó tagozatosokat kisdobosoknak, a felső tagozatosokat úttörőknek nevezték. Külön egyenruhájuk is volt: a kisdobosoknak sötét alj, fehér ing és világoskék nyakkendő, az úttörőknek pedig piros nyakkendő dukált. Öltözékükhöz hozzátartozott egy emblémával ellátott piros-fehér-zöld szíj is, amire az volt írva, hogy ELŐRE! A mozgalom részeként hetente egyszer örsi gyűléseket szerveztek, naplót vezettek, a Nagyerdőben számháborúztak, kirándulásokat, táborozásokat szerveztek, és az úttörők jelmondatának megfelelően („Az úttörő ahol tud, segít!”) segítettek az idősöknek a ház körüli munkákban. Különböző dalaik is voltak, az egyiket még fel is tudta idézni anyukám: 1. Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám. Ajkáról ki se fogy a nóta, ha tábort ver valahol Sok kis pajtás így dalol, s fújja estig kora reggel óta. 2. Évek szállanak a nyári fák alatt, oly vidám az élet. Szívünk dallama azt önti dalba ma, csuda szép, Gyönyörű az élet. Az általános iskolát elvégezve a gyerekek bekerülhettek a KISZ-be (Kommunista Ifjúsági Szövetség). Itt is hangsúlyosak voltak a gyűlések, kirándulások és mozgalmak, de ez a szervezet még inkább a szórakozásról szólt. A fiatal munkavállalók beléphettek a pártba, ami előnyökkel járt a munkavállalás terén. Bár látszólag a párttagság és a vallásosság kizárták egymást, sokan tagságuk ellenére, titokban jártak a templomba, hiszen nem voltak meggyőződéses kommunisták, csak az abból származó előnyöket akarták élvezni. Édesanyám az általános iskola befejezése után a tanári nyomásra a ceglédi Közgazdaságiba került, amelynek minden egyes percét szívből utálta. Egy év után haza is szökött és a ceglédi Kereskedelmi Iskolában folytatta tanulmányait, ahol gyerekkori álmának megfelelően ruházati eladónak tanult. Tanulmányai során többször kitüntették a Szakma

5


Kiváló Tanulója díjjal. A nagykőrösi ÁFÉSZ cipőboltjában helyezkedett el, ahol később az én születésemig boltvezető-helyettesként dolgozott. Az ÁFÉSZ jelentős szerepet játszott a város kereskedelmében. Az ÁFÉSZ kötelékébe tartozó boltok virágoztak a szocializmus idején, különösen igaz volt ez a Ruházati Áruházra, ahol az anyukám dolgozott. A laktanyában élő katonafeleségek igen jó felvásárló piacot jelentettek, zsákszámra vásárolták a cipőket, ruhákat. De táborokba és a nagykőrösi üzemekbe is innen szállították a munkaruházatot. Ezért a rendszerváltozás utáni hanyatlás az áruházat is elérte: az oroszok hazamentek, a konzervgyár lassan már csak emlék maradt, így nem volt kinek eladni az árut. Így fordulhatott az elő, hogy míg a szocializmus időszakában egy-egy áruszállítás alkalmával több ezer pár cipőt kellet elraktározni, ez a mennyiség a rendszerváltás után 20-30 párra csökkent, nem csoda, hogy a nagy múltú áruház is megszűnt. A cipőboltban és az üzemekben egyaránt egy, illetve ötéves tervekben gondolkoztak, ennek megfelelően létrejöttek a brigádmozgalmak. Édesanyám a Radnóti Miklós Brigádba tartozott, és ezzel a brigáddal versenyeztek az áruház más (pl. Tyereskova nevű) brigádjaival. Minden év februárjában termelési tanácskozásokat tartottak, ahol többek között kiosztották az Aranykoszorús Szocialista Brigád elnevezésű kitüntetéseket. Édesanyám többször kapott Kiváló Szövetkezeti Munkáért kitüntetést és brigádjával elnyerték az Aranykoszorús Szocialista Brigád kitüntetést is. Anyukám fizetése a ’70-es évektől 2000.- volt, ennek ellenére ebből az összegből építkezésre, lakásfelújításra és megtakarításra is futotta. Jelentős szerepet kapott a szakszervezeti mozgalom is, ennek keretében gyűléseket szerveztek és minden hónapban kellett venni egy szakszervezeti bélyeget, amit be kellett ragasztaniuk a kiskönyvükbe. Ugyanúgy, mint az úttörőknél, itt is nagy szerepet kaptak a kirándulások és a kiváló dolgozók jutalom utakban is részesültek. Így jutott el anyukám egy két hetes jutalomútra a Szovjetunióba, ami örök élményt jelentett számára. Az áruházi munkája mellett anyukám továbbra is besegített a szüleinek a földművelésbe. Zöldségeket és gyümölcsöket termeltek, amelyeket a városban mindenhol megtalálható átvevőhelyeken el tudtak adni. Innen a konzervgyárba szállították az árut. Minden a város környékén megtalálható parcella ki volt használva, mindenhol termeltek valamit, amit aztán vagy a piacon értékesítettek, vagy eladták a konzervgyárnak. Ezzel ellentétben, ha most kimegy valaki a város határába, mit lát?: parlagon heverő kihasználatlan földeket derékig érő gazzal – a rendszerváltás újabb áldozatai. Fontos elemei voltak az emberek életének a különböző ünnepek is. A vallástilalomnak megfelelően a vallási ünnepek háttérbe szorultak. Bár a főbb ünnepeket, mint a Húsvétot és a Karácsonyt megtartották, azok vesztettek vallásos színezetükből és inkább családi ünneppé alakultak át. Templomot is sokan csak titokban látogattak, hiszen ez súlyos következményekkel járhatott. Ha egy gyerekről megtudták például, hogy konfirmációs oktatásra jár, akkor lerontották a bizonyítványát, de a felnőttek is különböző szankciókra számíthattak. Anyukám is csak titokban konfirmálhatott. Ekkoriban tanácsi esküvők voltak,

6


de aki mégis egyházi esküvőt is szeretett volna, az rendszerint más városban esküdött meg, hogy ne legyen később kárára. Keresztelők helyett is az úgynevezett névadók voltak. Talán a legnagyobb ünnep a május 1-ei Munka Ünnepe volt az évben. Ilyenkor a különböző brigádok fehér köpenybe öltöztek és egy szál vörös szegfűvel és a vörös csillagos nemzeti zászlóval elvonultak a városban felállított tribün előtt. Ezeken a tribünökön ültek a különböző kommunista vezetők, és mindig előre meg volt határozva, hogy a tribün előtt elhaladva kinek kell odadobni a szegfűt. Ezután került sor a majálisra, ahol mindenki kapott virslit és sört, együtt főztek, és kirakodóvásárok és műsorok szórakoztatták a lakosságot. Másik ilyen fontos ünnep volt április 4-e. Ekkor ünnepelték a „felszabadító szovjet hadsereget, akik kiűzték az országból az elnyomókat”. Az akkori Tanácsháza előtt ünnepséget szerveztek ilyenkor a vörös csillagos szobor előtt, ami ma már a temetőben kap helyet az orosz katonák névtelen sírjainál. Erre az ünnepre is voltak különböző dalaik, az egyiknek ez volt a szövege: Április 4-ről szóljon az ének Felszabadulva zengje a nép Érctorkok harsogva zúgják a szélben Felszabadítónk hősi nevét. Ehhez hasonlóan zajlott november 7-én is a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emléknapja. Ekkor még nem ünnepelték október 23-át és augusztus 20-án sem az államalapítást, hanem a TSZ-t ünnepelték. Ilyenkor a TSZ tagok kivonultak a múzeumkertbe, ahol közösen főztek birkapörköltet. Egyre több statisztikai adatot hoztak mostanában nyilvánosságra arról, hogy a mai fiatalok pozitívabban ítélik meg a szocializmust, mint a mai rendszert. Ahogy ezek a fiatalok, úgy édesanyám is nosztalgiával emlékezett vissza ezekre az időkre. Igaz, hogy rengeteg embernek kellett szenvednie, de a gulyáskommunizmust még mindig stabilabbnak érzik az emberek. Hiszen a mai gazdasági helyzettel, ahol eladósodott emberek küzdenek a kilakoltatások ellen, nem csoda, hogy a szocializmus vonzóvá válik. Kis fizetésből tisztességesen meg lehetett élni, családot alapítani, mindenkinek volt munkája, az emberek többsége biztonságban érezhette magát. Így azt hiszem nem is csoda, hogy a ma embere, mint az édesanyám is, visszavágyik abba az időbe.

FORRÁS - Tóth Tibor: Városom, Nagykőrös – Kalandozás a múltban és jelenben. Nagykőrös, Country Tours, 2012.

7


MELLÉKLET I. – KÉRDÉSEK  Milyen volt a lakosság kapcsolata az itt lévő oroszokkal?  Hogyan próbálták meg megőrizni a lakosok az értékeiket?  Hogyan zajlott a tszesítés Nagykőrösön?  Milyen sorsra jutottak a szőlők és a magántelkek?  Hogyan ünnepelték a különböző nemzeti ünnepeket a szocializmus idején? (máj.1., nov. 7., ápr.4., aug. 20., okt. 23.)  Emlékszel még ebből az időből dalokra?  Hogyan viszonyult a rendszer a vallásossághoz?  Hogyan ünnepelték az egyházi ünnepeket? (karácsony, húsvét)  Mik voltak azok a brigádok?  Milyen kitüntetések léteztek a kiváló dolgozók számára?  Hogyan zajlott az államosítás, a lakók beköltöztetése a házakba?  Milyen szokások voltak a szocializmus idején az iskolákban, amelyek ma már nem élnek?  Milyen volt az úttörőmozgalom, a KISZ?  Miből állt az úttörők egyenruhája? Tudsz még úttörő dalokat?  Milyenek voltak annak idején a tanulmányi kirándulások, a kötelező társadalmi munkák?  Milyen volt az ÁFÉSZ helyzete a szocializmus idején, ahol dolgoztál?  Mi változott meg a városban a rendszerváltással?  Hogyan zajlottak az ’56-os események nálunk?

8


MELLÉKLET II.

1. ábra: Dédszüleim nagyanyámmal

3. ábra: Nagyanyám lánykorában

2. ábra: A három testvér (nagyanyám a bal szélen)

4. ábra: Nagyapám a háború idején

6. ábra: Nagyapám katonatársaival (nagyapám a bal szélen)

5. ábra: Nagyszüleim édesanyámmal

7. ábra: Nagyapám anyjával és testvérével

9


8. ábra: Családunk a mezőgazdaságból élt meg

9. ábra: Apai dédapám a 20. század elején

10. ábra: Anyukám általános iskolai osztályképe (anyukám a tanítónő bal oldalán)

11-12. ábra: Emléklapok

10


13. ábra: Édesanyám Kiváló Szövetkezeti Munkáért kitüntetése

15. ábra: Édesanyám kitüntetését veszi át (fehér blúzban)

14. ábra: Édesanyám Kiváló Dolgozó kitüntetése

16. ábra: Édesanyám munkatársai körében az Áruházban

17. ábra: Kiváló Szövetkezeti Munkáért kitüntetés emléklapja

11


18-19. ábra: ÁFÉSZ-es kirándulások

20. ábra: a Szovjetunióban

12


MELLÉKLETEK III.

21. ábra: Barta Margit emléktáblája

22. ábra: II. világháborús emlékmű

13


24. ábra: Konzervhegyek - 1940 23. ábra: A szovjet emlékmű háttérben a volt tanácsházával

26. A Konzervgyár ma 35. ábra: Konzervgyári munkások - 1940

14

CSALÁDOM ÉS NAGYKŐRÖS A XX. SZÁZADBAN

Recommend Documents