CHARLOTTE BRONTË Az angoltanár
C 1 C
C 2 C
CHARLOTTE BRONTË
Az angoltanár
C 3 C
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Charlotte Brontë: The Professor First published 1857 Published in Penguin Popular Classics 1995 Penguin Books Ltd, London, England
Fordította BARCZA GERDA
A borító Jean Béraud festményének felhasználásával készült
ISBN 963 9416 58 4
Hungarian translation © Barcza Gerda, 2004 Hungarian edition © Lazi Bt., 2004
A LAZI Bt. kiadása e-mail:
[email protected] www.lazikiado.hu
A kiadásért felel: a kiadó ügyvezetõ igazgatója Lektor: Bába Nándor, Albert Sándor Borító: Koha Kolett, Szilícium Grafika Felelõs szerkesztõ: Hunyadi Csaba
Generál Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Hunya Ágnes
C 4 C
Elsõ fejezet A minap, ahogy átnéztem papírjaimat, íróasztalom fiókjában a következõ levélmásolatra bukkantam, melyet egy évvel ezelõtt küldtem egy régi iskolatársnak: Kedves Charles! Mikor együtt tanultunk Etonben, azt hiszem, egyikünk sem örvendett nagy népszerûségnek. Te magad gúnyos megfigyelõ és ravasz, hidegvérû személyiség voltál; saját képmásomat nem is próbálom megfesteni, hisz bárhogy is igyekeznék, nem hiszem, hogy megnyerõ lenne e kép, ugyebár? Nem tudom, miféle „ördögi mágnesesség”1 vonzott minket egymáshoz. Természetesen soha nem tápláltam semmit irántad Oresztész és Püladész baráti érzéseibõl, s bizonnyal részedrõl sem nyilvánultak meg fennkölt érzelmek irányomban. Mégis, a tanítás végeztével szüntelen együtt sétáltunk és társalogtunk; s ha beszélgetéseink társainkról vagy tanárainkról folytak, egyet is értettünk. De ha valakiért vagy valamiért lelkesedtem, mely tökéletes volt és gyönyörû – légyen az akár valóságos vagy a képzelet szülötte –, még a Te keserûen csúfondáros ridegséged sem zavart, mellyel iparkodtál lecsillapítani. Akkor úgy éreztem, felette állok minden efféle civódásnak, nem úgy, mint mostanában. Régen írtam már Neked, s még hosszabb idõ telt el, mióta utoljára láttalak. Nemrégiben kezembe akadt helyi újságotok, s szemembe ötlött neved. A hajdan volt napokon kezdtem tûnõdni, s fejemben végigfutott, mi is történt azóta, hogy nem találkoztunk. Leültem, s elkezdtem írni e levelet. Nem tudom, mivel foglalkoztál idáig, azonban ha hajlandó vagy meghallgatni, megtudod, hogy az én sorsom miként alakult. Elõször is, mikor eljöttem Etonbõl, megbeszélést folytattam anyai nagybátyáimmal, Lord Tynedale-lel és a nagybecsû John Seacombe-mel. Érdeklõdtek, szándékozom-e egyházi pályára lépni, s nemes nagybátyám felajánlotta a seacombe-i 1 Franz Anton Mesmer (1734–1815) osztrák orvos nevéhez fûzõdik a mesmerizmus, a mágnessel való gyógyítás.
C 5 C
parókiát – az egyházközség az õ pártfogása alatt állott –, ha ekképp döntenék. Másik nagybátyám, Mr. Seacombe célzott rá, hogy amennyiben én leszek a lelkész Seacombe-cum-Scaifeben, hat kuzinom – tulajdon leányai – egyikét választhatom a ház és a parókia úrnõjéül, akiket egytõl egyig ki nem állhatok. Visszautasítottam a lelkészi állást és a házasságot is. Egy megfelelõ lelkipásztor nagy szerencse, de én bizonyára igencsak alkalmatlan lettem volna a feladatra. S ami a feleséget illeti – ó, minõ rémálom már maga a gondolat is, hogy egy életre elkötelezzem magam egyik unokatestvéremmel! Nem kétséges, mind csinos és okos; azonban sem mûveltségük, sem bájuk nem pendít meg egyetlen húrt sem szívemben. Még elképzelni is, ahogy a téli estéket töltöm egyikükkel a seacombe-i parókia szalonjában, a kandalló mellett – példának okáért a nyúlánk és formás Sarah-val – ó, nem! Ilyen körülmények között alighanem csapnivaló férj lettem volna és rossz lelkész. Miután elhárítottam mindkét nagybátyám ajánlatát, megkérdezték, hogy „mibe kívánok hát belefogni”? Azt feleltem, még gondolkodnom kell. Emlékeztettek rá, hogy nincs vagyonom, s még csak kilátásom sincs efelõl. Hosszú hallgatás után Lord Tynedale zordan annyit kérdezett, „csak nem azt fontolgatom, hogy apám nyomdokaiba lépek, és üzleti pályára adom a fejem”? Addig a pillanatig nem voltak efféle elképzeléseim. Nem hiszem, hogy jó kereskedõ válnék belõlem: ízlésem, becsvágyam nem erre szólít. Azonban oly nagy megvetés ült Lord Tynedale arcán, ahogy az üzlet szót kimondta – olyan megvetõ, maró gúny bujkált hangjában –, hogy tüstént döntöttem. Bár apám csak egy nevet jelent számomra, mégsem szeretem, ha e nevet lenézõ mosoly kíséretében ejtik ki, s épp elõttem. Sietve és hevesen válaszoltam hát: – Nem is tehetek jobbat, mint hogy követem apámat az üzleti életben. Igen, kereskedõ leszek. Nagybátyáim nem tiltakoztak, s kölcsönös ellenszenvvel búcsúztunk el egymástól. Visszagondolva az esetre, úgy vélem, jól tettem, hogy ledobtam magamról Tynedale pártfogásának nyomasztó terhét, azonban eszelõs gyorsasággal újabb teher nehezedett vállamra – olyan, mely talán még elviselhetetlenebb volt, s amit sosem próbáltam még.
C 6 C
Azonnal írtam Edwardnak – tudod, ki Edward –, egyetlen bátyámnak, aki tíz évvel idõsebb nálam, s egy gazdag malomtulajdonos leányát vette feleségül. Most övé a malom és az üzlet is, mely apámé volt, mielõtt kudarcot vallott. Bizonyára emlékszel rá, hogy apám egykor Krõzusnak számított, ám nem sokkal halála elõtt csõdbe ment. Anyám, ki fél esztendõvel élte túl, nyomorúságos idõkön ment keresztül, mert elõkelõ fivérei – kiket korábban vérig sértett azzal, hogy nõül ment Crimsworth-höz, a vidéki kereskedõhöz – elfordultak tõle. Hat hónap múltán a világra hozott, melyet aztán õ maga, úgy hiszem, aligha sajnált itt hagyni, hisz nem sok reményt és vigaszt jelentett már számára. Apám rokonai vették magukhoz Edwardot, ahogy engem is, egészen kilencéves koromig. Akkoriban történt, hogy egy tekintélyes választókerület képviselõi helye megüresedett, s Mr. Seacombe akarta megszerezni. Crimsworth bácsikám, ravasz kereskedõ lévén, kihasználta az alkalmat, és indulatos levelet írt a jelöltnek. Kijelentette, hogy amennyiben õ és Lord Tynedale továbbra sem hajlanak arra, hogy tegyenek valamit nõvérük árváinak támogatása érdekében, úgy felfedi könyörtelen és gonosz viselkedésüket, s minden tõle telhetõt elkövet, hogy akadályokat gördítsen Mr. Seacombe megválasztásának útjába. Az említett úriember és Lord T. jól tudta, hogy a Crimsworth-ök gátlástalan és eltökélt nemzetség; s azzal is tisztában voltak, hogy befolyással bírnak X választókerületben. Így a szükségbõl erényt kovácsoltak, s beleegyeztek abba, hogy fedezik taníttatásom költségeit. Etonbe küldtek, ahol tíz évet töltöttem, s ez alatt az idõ alatt fivérem és én nem is találkoztunk. Edward, ahogy felcseperedett, belépett az üzletbe, s hivatását oly nagy szorgalommal, tehetséggel és sikerrel folytatta, hogy mára, harmincéves korára biztos vagyonra tett szert. Minderrõl az idõnként érkezõ levelekbõl értesültem, melyeket tõle kaptam – talán három-négy alkalommal évente. E levelek végén mindig hangot adott valamiféle határozottan ellenséges érzésnek a Seacombe famíliát illetõen, s némi szemrehányásnak irányomba, miszerint, ahogy õ fogalmazott, annak a háznak a kegyelemkenyerén élek. Elõször, még gyermekként, sehogy sem értettem, hogy – hisz nem éltek a szüleim – miért ne fogadhatnám el Tynedale
C 7 C
és Seacombe nagybátyámtól az oktatásomat. Ahogy felnõttem, magam is fokozatosan értesültem a régóta fennálló viszálykodásról – az apám halála után is tartó gyûlöletrõl, melyet iránta éreztek –, anyám szenvedéseirõl, egyszóval a családunkban elõforduló minden bajról. Ekkor ráébredtem függõségem szégyenletes mivoltára, s eltökéltem, hogy többé nem fogadok el alamizsnát azoktól, akik megtagadták a segítséget haldokló anyámtól szüksége idején. Ezek az érzések vezéreltek, amikor visszautasítottam a seacombe-i lelkészséget és a házasságot valamelyik elõkelõ kuzinommal. Helyrehozhatatlan szakadék támadt tehát nagybátyáim és köztem. Levelet küldtem Edwardnak, elmeséltem neki, mi történt, és tájékoztattam, hogy szándékom követni õt, s kereskedõ leszek. Sõt azt is megkérdeztem, tudna-e alkalmazni. Fivérem nem helyeselte viselkedésemet, azonban azt írta, hogy utazzam hozzá vidékre, ha úgy tetszik, s majd „meglátja, miféle munkát is adhatna nekem”. Minden érzést elfojtottam magamban – hogy még gondolatban se tegyek bíráló megjegyzést e sorok hangvételére –, összecsomagoltam utazóládámat és útitáskámat, s haladéktalanul elindultam északra. Kétnapos postakocsizást követõen (vasút nem létezett akkoriban) egy esõs októberi délután érkeztem meg X városba. Mindig is úgy tudtam, Edward itt él, de érdeklõdésemre kiderült, hogy Mr. Crimsworth malma és raktárépülete található csak erre, a füstös levegõjû Bigben Close-ban; fivérem lakóhelye négymérföldnyire feküdt onnan, a városon túl. Késõ délután volt már, amikor kiszálltam a kocsiból egy épület kapujánál, melyrõl azt állították, hogy Edwardé. Ahogy lépkedtem elõre a ház felé vezetõ úton a szürkületben, a sötét, komor ködfátylon át, mely sûrûbbé tette a félhomályt, úgy láttam, hogy a ház tágas, és a park körülötte meglehetõsen nagy. Egy pillanatra megálltam a pázsiton az épület elõtt, s hátamat nekitámasztva egy magas fának középen, kíváncsian szemléltem Crimsworth Hallt. „Edward gazdag” – gondoltam magamban. „Tudtam, hogy jól megy a sora, de azt nem hittem, hogy ilyen kastély ura.” Aztán abbahagytam az álmélkodást, a tûnõdést és találgatást, s odalépve a bejárati ajtóhoz, csengettem. Egy inas nyitott ajtót – közöltem vele, ki vagyok –, majd lesegítette vizes
C 8 C
köpenyemet, elvette utazótáskámat, s bevezetett egy szobába, mely könyvtárnak volt berendezve. A kandallóban pattogott a tûz, és gyertyák égtek az asztalon. A szolga arról tájékoztatott, hogy gazdája nem tért még vissza az X városbeli vásárból, de vélhetõen fél órán belül megérkezik. Egyedül maradtam a szobában, s leültem egy kipárnázott, kényelmes, vörös szattyánbõr karosszékre a kandalló mellé. Míg az izzó parázson táncoló lángokat és a tûztérbe hulló hamut figyeltem, gondolataim a közelgõ találkozás körül kavarogtak. Számtalan kérdés merült fel bennem, azonban egy dolog egészen bizonyos volt – nem fenyeget a veszély, hogy komoly csalódás érhet, hiszen elvárásaim meglehetõsen szerények. Nem számítottam túlcsorduló testvéri gyöngédségre. Edward levelei mindig olyan hangnemben íródtak, hogy már csírájában elfojtottak minden efféle ábrándot. Mégis ahogy ott ültem és az érkezésére vártam, mohó vágyat éreztem erre – rendkívül mohó sóvárgást –, nem tudom megmondani, miért. Kezem, melynek ismeretlen volt a rokoni kézfogás, most ökölbe szorult, hogy eltitkolja az izgatott remegést, mellyel egy másik kéz érintését várta. Nagybátyáimra gondoltam, s amint épp azon töprengtem, vajon Edward közönyössége felér-e azzal a rideg megvetéssel, mely részükrõl engem ért, meghallottam, hogy nyílik a park kapuja. Kocsi érkezett a ház elé – Mr. Crimsworth hazatért. Kis idõ múlva, miután néhány szót váltott az inassal a hallban, lépések közeledtek a könyvtárszoba felé, s e neszek csakis a ház urát jelenthették. Valamiféle homályos képet õriztem még emlékezetemben Edwardról, hogy milyen is volt tíz évvel ezelõtt – nyúlánk, izmos, tapasztalatlan ifjú; most, ahogy fölemelkedtem helyemrõl, s a könyvtárszoba ajtaja felé fordultam, jóvágású, erõteljes, arányos termetû, fehér bõrû férfiút pillantottam meg. Rögtön észrevettem a nyugtalanságot és türelmetlenséget mozdulataiban, viselkedésében, szemében s egész arckifejezésében. Kurtán üdvözölt, s mikor kezet ráztunk, tetõtõl talpig végigmért, majd letelepedett a szattyánbõrrel borított karosszékre, s intett, hogy én is üljek le. – Biztosra vettem, hogy benézel az irodámba, a Close-ban – jegyezte meg, s hangja – alighanem rá jellemzõen – nyersnek
C 9 C
hatott. Északi torokhangon beszélt, talán ezért tûnhetett érdesnek a déli, ezüstösen csilingelõ kiejtéshez szokott fülemnek. – A kocsi a fogadónál állt meg, s a tulajdonos ide irányított – feleltem. – Elõször kételkedtem az útbaigazítás pontosságát illetõen, ugyanis nem számítottam ilyen fényûzõ házra. – Ó, semmi baj! – válaszolta. – Csupán jó fél órát vártam rád – ez minden. Úgy gondoltam, bizonyára a nyolcórás kocsival érkezel. Kifejeztem sajnálatomat, hogy várakoznia kellett miattam. Edward nem válaszolt, a hasábokkal foglalatoskodott a tûznél, s úgy tûnt, mintha türelmetlenségét akarná palástolni. Késõbb újra alaposan szemügyre vett. Magamban elégedettséget éreztem, hogy a találkozás elsõ pillanatában nem árultam el semmiféle érzelmet vagy lelkesedést, s hogy nyugodt és higgadt egykedvûséggel köszöntöttem. – Végleg szakítottál Tynedale-lel és Seacombe-mel? – kérdezte aztán kapkodva. – Nem hiszem, hogy beszélek még velük valaha. Az, hogy visszautasítottam ajánlataikat, úgy vélem, minden jövõbeli érintkezés útját állja. – Nos – jelentette ki –, most rögtön, kapcsolatunk kezdetén kénytelen vagyok arra figyelmeztetni, hogy „senki nem szolgálhat két úrnak”. Amennyiben Lord Tynedale-lel fenntartod a kapcsolatot, nem támogatlak. Volt valamilyen indokolatlanul fenyegetõ a pillantásában, ahogy rám nézett, mikor e szavakat kiejtette. Nem szándékoztam válaszolni, s inkább eltöprengtem az emberek lelki felépítésében fennálló különbségeken. Nem tudom, Mr. Crimsworth milyen következtetést vont le hallgatásomból – vajon a csökönyösség jelének könyvelte el, vagy talán annak bizonyítékát látta benne, hogy ellentmondást nem tûrõ modora megfélemlített. Miután hosszan és szigorúan figyelt, hirtelen felpattant helyérõl. – Holnap – közölte – felhívom majd figyelmedet néhány egyéb fontos dologra; azonban elérkezett a vacsoraidõ, és Mrs. Crimsworth bizonyára már vár. Velem jönnél? Nagy léptekkel kisietett a szobából, s én követtem. Miközben átmentünk a hallon, azt találgattam, milyen is lehet Mrs. Crimsworth.
C 10 C
