Kedves Olvasó! Végre, 16 oldallal több olvasmány!!! A terjedelembővítéssel sok kedves olvasónk régi vágyát valósítottuk meg az idén - újévi meglepetésként -, hiszen nem csupán az irodalmi tartalomnak szenteljük a plusz felületeket, hanem elindítjuk rendszeres képregényrovatunkat is, amivel - szerény lehetőségeinkhez mérten - főként a hazai tehetségek bemutatkozását szeretnénk támogatni, ösztönözni. Az áremelés pedig nyolc év után igazán időszerű volt, hiszen mostanra szinte minden a duplájába kerül, a fagyitól a buszbérleten át a benzinig. SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY:
Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét arra a nem elhanyagolható apróságra, amit figyelmes rajongóink talán már észre is vettek: előfizetőink számára valójában nem emelkedett a magazin ára egy fityinggel sem! Ök csupán plusz terjedelmet kapnak. Tehát aki veszi a fáradságot, és - ha eddig nem tette meg, végre - előfizeti a Galaktikát, akkor továbbra is a régi áron juthat kedvenc olvasmányához. Persze most néhányan azt dörmögik, hogy akkor viszont egyben kell kifizetni az éves díjat, de NEM, NEM, NEM és NEM!!! A házhoz hozott Galaktikáért ugyanúgy fizethet havonta, mint a villanyért vagy a gázért. Ezt szajkózzuk már egy éve: minek fizetni egyben, ha lehet havonta is! Kérje kollégánk tanácsát még ma az
[email protected] e-mail címen! Amit még fontosnak tartok elmondani: a megemelt oldalszám lehetőséget biztosít számunkra, hogy a jövőben több teret szentelhessünk a legújabb írógenerációk bemutatásának is. Ez persze nem azt jelenti majd, hogy amatőr novellák jelennének meg a Galaktika hasábjain (arra találunk megfelelő helyet a megújult galaktika.hu felületén), a nyomtatott változatban a jövőben is csak az SF legjavát adjuk olvasóink kezébe. A plusz terjedelemben hangsúlyozottan a külföldi új nemzedék íróit szeretnénk bemutatni hónapról hónapra a hazai közönségnek, azokat, akik fiatalok ugyan, de már letettek az asztalra valamit, s akikre a nemzetközi szakma és a rajongók is úgy tekintenek, mint a műfaj megújítóira és a jövő leendő klasszikusaira. Kedves Olvasó! Kultúrában gazdag, anyagi javakban bővelkedő új esztendőt kívánok! A Galaktika egész stábja nevében:
Burger István főszerkesztő
6 Connie Willis: Tűzörség (első rész)
22
Scifi-hősök: Interjú James Cameronnal
26
Brian W. Aldiss: Ember a maga idejében
42
Filmajánló
44
Űrbányászat
48
Toochee: Tökéletes tipp
56
M.R. James: A kíváncsiság káráról
70 Varga Bea: Termékvisszahívás
82 Tömeg(es) közlekedés
84 Fredric Brown: Levél a főnixnek
91
Kapcsolatfelvétel
92
Beszélő némaság
96 L. J. Daly: A Föld második meghódítása
102
Intelligens dizájn
104
Képregény: Meló (első rész)
110
Kir Bulicsov: Ljonyecska-Leonardo
Visszarepülni a múltba: izgalmas kaland. Ám e történet hőse sötét korszakba csöppen, s nem tudja, pontosan milyen szerepet szántak neki...
Connie Willis
(első rész)
TŰZŐRSÉG „A történelem diadalt ül az időn, amin rajta kívül semmi más, csak az örökkévalóság ül diadalt." Sir Walter Raleigh
Szeptember 20. - Persze hogy a tűzőrség emlékműve volt az első dolog, amit kerestem. És persze hogy még nem volt ott. Nem avatták föl egész 1951-ig, amikor is az ünnepi beszédet maga főtisztelendő Walter Matthews főesperes mondta, és most még csak 1940 van. Ezt tudtam, hiszen pont tegnap mentem el megnézni a tűzőrség emlékkövét, abból az utóbb tévesnek bizonyuló elgondolásból kiindulva, hogy a tett színhelyének szemügyre vétele majd valahogy segít. Hát nem. Csakis egy gyorstalpaló tanfolyam segített volna a villámháborús Londonról, no meg egy kicsivel több idő. De egyikhez sem jutottam hozzá. - Az időutazás nem olyan, mint metróra szállni, Mr. Bartholomew - mondta korábban a tiszteletreméltó Dunworthy, és sűrűn pislogott rám ódivatú szemüvege mögül. - Vagy megjelenik itt huszadikán, vagy egyáltalán nem megy sehova.
- De hiszen nem állok rá készen! - protestáltam akkor. - Nézze, négy évembe került, hogy fölkészüljek a közös utazásra Szent Pállal. Szent Pállal, nem pedig a Szent Pálba! Nem várhatják el tőlem, hogy fölkészüljek a légitámadások alatt álló Londonra két nap alatt! - De - szögezte le Dunworthy. - Elvárhatjuk. S ezzel ért véget a beszélgetés. - Két nap! - kiabáltam a szobatársammal, Kivrinnel. - S mindez azért, mert valami számítógép elrontotta a ragot! Es a tiszteletreméltó Dunworthynek szeme sem rebbent, amikor elmondtam neki! Közölte: „Az időutazás nem olyan, mint metróra szállni, fiatalember. Azt javaslom, készüljön föl! Holnapután indul." Az az ember teljesen pancser! - Nem - tiltakozott a lány. - Nem az. Ami azt illeti, ő a legjobb. A könyv, amelyet a Szent Pálról írt, alapmű. Talán hallgatnod kellene rá. Addig arra számítottam, hogy Kivrin legalább egy kicsit együtt érez majd velem. Bezzeg amikor az ő szakmai gyakorlatát a tizenötödikről a tizennegyedik századra változtatták, jóformán hiszté-
riázni kezdett; és mégis miként felelhetnek meg ezek az évszázadok szakmai gyakorlatnak? Még ha bele is számoljuk a fertőző nyavalyákat, akkor sem kaphatnak rosszabb besorolást egy ötösnél. A londoni bombázás meg nyolcas, és maga a Szent Pál, amilyen peches vagyok, egy tízes. - Ügy gondolod, el kellene mennem Dunworthyhez újra? - kérdeztem. - Igen. - És aztán? Összesen két napom van. Nem ismerem a pénzt, a nyelvet, a történelmet. Semmit sem tudok! - Ő jó ember - állította Kivrin. - Azt hiszem, jobban teszed, ha addig hallgatsz rá, míg megteheted. A drága jó Kivrin! Mindig olyan megértő hallgatóság! Az a jó ember a felelős azért, hogy most itt állok a kitámasztott nyugati kapuban, bámészkodva, mint egy vidéki suhanc (elvileg persze az is vagyok), keresve az emlékművet, ami még nincs is itt. Hála annak a jó embernek, annyira vagyok fölkészületlen a szakmai gyakorlatomra, amenynyire csak azzá tehetett. Alig néhány lábnyira láttam be a templom belsejébe. Ki tudtam venni egy halványan világító gyertyát jó messzire, és valami közelebbi, fehér, elmosódott foltot, ami felém közelített. Egy sekrestyés vagy maga a főtisztelendő főesperes. Elővettem a levelet a nagybácsikámtól, aki Walesben pap, s akinek ajánlása elvileg be fog juttatni a főespereshez, és meglapogattam a farzsebemet, hogy megbizonyosodjam arról, nem veszítettem el a Bodley-könyvtárból kicsempészett mikrokártyát, rajta az Oxford értelmező szótár, javított és átdolgozott kiadás, történelmi függelékekkel. Nyilván nem kaphatom elő társalgás közben, de egy kis szerencsével a szövegkörnyezet alapján valahogy majd csak átevickélek az első találkozáson, és később kikeresem az ismeretlen szavakat. - A légótól jött? - kérdezte a férfi. Semmivel sem volt idősebb nálam, viszont egy fejjel alacsonyabb és sokkal soványabb. Szinte aszketikus kinézetű. Engem valamiért Kivrinre emlékeztetett. Nem viselte a fehéret, hanem a melléhez szorította. Más körülmények között azt hittem volna, hogy az egy párna. Más körülmé-
nyek között tudtam volna, mit kérdeztek tőlem, de nem volt időm, hogy kiverjem a fejemből a Földközi-tenger melléki latint és a zsidó jogot, s 1 megtanuljam helyettük a cockneyt meg a légvédelmi intézkedéseket. Két nap, no meg a tiszteletreméltó Dunworthy, aki a történész szent kötelességéről akart velem csevegni ahelyett, hogy elmondta volna nekem, mi az a légó. - Onnét? - kérdezte meg újra a férfi. Fontolóra vettem, talán mégiscsak előrántom az OÉSz-t azon az alapon, hogy Wales külföldi ország, de aligha volt már nekik mikrokártyájuk 1940-ben. Légó. Akármi lehet, beleértve a tűzőrség becenevét is, mely esetben egyáltalán nem jó ötlet kimondani az ösztönösen kikívánkozó „nem"-et. - Nem - válaszoltam. A férfi hirtelen előrerontott, felém, majd el mellettem, és kikémlelt a nyitott kapun túlra. - A francba! - mondta, amikor visszajött hozzám. - Akkor ők hol vannak? Ingyenélő, burzsuj culák bandája! Hát, ennyit arról, hogy majd a szövegkörnyezetből megértem a dolgokat. A férfi most jobban megnézett, gyanakvóan, mintha azt hinné, csak színlelem, hogy nem a légótól jöttem. - A templom zárva van - jelentette ki végül. Föltartottam a borítékot, és közöltem: - A nevem Bartholomew. Itt van Matthews főesperes? A férfi egy pillanatig még kibámult a kapun, mintha bármelyik percben várná az ingyenélő, burzsuj culákat, és szándékában állna rájuk támadni a fehér göngyöleggel, aztán megfordult, s úgy szólalt meg, mintha idegenvezetést tartana: - Erre legyen szíves! Azzal nekivágott, bele a homályba. Jobbra vezetett, majd végig a főhajó déli oldalfolyosóján. Hála istennek, bemagoltam az alaprajzot, máskülönben abban a pillanatban, amikor utam a teljes sötétségbe vitt egy tajtékzó sekrestyés vezetésével, a helyzetem egész bizarr metaforája elég lett volna ahhoz, hogy sietve távozzam a nyugati kapun át, vissza St. Johns Woodba. Egy kicsit segített, hogy tudtam, hol vagyok. El kellett volna haladjunk a huszonhatos szám előtt, ami Hunt festménye A világ világosságáról - Jézust ábrázolja a lámpa-
>
sával -, de túl sötét volt ahhoz, hogy láthassam. Nekünk is jól jött volna az a lámpás. A férfi, még mindig tajtékozva, váratlanul megtorpant előttem. - Nem a nyavalyás Savoyt kértük, csak pár priccset! Nelson sokkal jobban áll, mint mi... neki legalább adtak egy párnát! - Úgy lóbálta a fehér csomagot a sötétben, mintha az fáklya lenne. Egyébként tényleg párna volt. - Több mint két héttel ezelőtt kértük őket, és mi még mindig kénytelenek vagyunk a nyavalyás trafalgari tábornokon aludni, mert azok a szajhák teadélutánt akarnak játszani a bakákkal a Viktórián, minket meg vigyen el az ördög! Úgy tűnt, nem vár tőlem választ a kitörésére, aminek örültem, mert körülbelül minden harmadik kulcsszót értettem csak. Ő tovább dübörgött előre, kilépve az egyetlen nyomorúságos oltárgyertya fényköréből, és újra megállt egy fekete lyuknál. Huszonötös szám: lépcső a Suttogó Folyosóra, a kupolába, a könyvtárba (amelyet a nagyközönség nem látogathat). Föl a lépcsőn, át egy termen, megállás egy középkori ajtónál, kopogás. - Mennem kell, hogy az ajtóban várjam őket - közölte a férfi. - Ha nem vagyok ott, akkor alighanem továbbviszik az apátságba. Mondja meg a főesperesnek, hogy hívja föl őket újra, jó? - Azzal elindult lefelé a kőlépcsőn, még mindig pajzsként szorítva magához a párnáját. Ő ugyan bekopogott, de az ajtó legalább egy láb vastag tömör tölgyfából készült, és nyilvánvaló volt, hogy a főtisztelendő főesperes nem hallotta. Kénytelen leszek újra kopogni. Aha, persze, a hegyes tűt magától eltoló pasas is tudja, engednie kellene, de még az sem teszi könnyűvé, hogy kimondja: „Most!", ha tudván tudja, hogy egy pillanat alatt vége lesz, és nem fog érezni semmi fájdalmat. Szóval ott toporogtam az ajtó előtt, átkozva a történelem tanszéket meg a tiszteletreméltó Dunworthyt meg a számítógépet, amely elkövette a hibát, és idejuttatott ez elé a sötét ajtó elé csupán egyetlen levéllel fölfegyverkezve a képzeletbeli bácsikámtól, amiben semmivel sem bíztam jobban, mint a többi fölsoroltban. Még a jó öreg megbízható Bodley-könyvtár is cserbenhagyott. Az a rakás kutatási anyag, ami - mivel megrendeltem mind a Balliolból, mind a központi terminálról, és a rendelések nyilván ke-
resztezték egymást - nem érkezett meg idejében, mostanra valószínűleg a szobámban várakozik, egy teljes évszázadnyira tőlem. És Kivrin, aki már megcsinálta a maga szakmai gyakorlatát, így ömlenie kellett volna belőle a jó tanácsoknak, olyan némán járt-kelt, mint egy szent, amíg nem könyörögtem neki, hogy segítsen rajtam. - Elmentél Dunworthyhez? - kérdezte. - Igen. Akarod tudni, hogy milyen felbecsülhetetlenül értékes információja volt számomra? „A hallgatás és az alázat a történész szent kötelessége." Azt is mondta nekem, hogy szeretni fogom a Szent Pált. Aranyló gyöngyszemek a Mester szájából. Sajnos, amit tudnom kellene, az a bombák ledobásának helye és ideje, hogy egy se essen rám. - Lehuppantam az ágyra. - Nincs ötleted? - Mennyire vagy jó az emlékezeti előhívásban? -kérdezte. Fölegyenesedtem. - Eléggé. Gondolod, hogy asszimilálnom kellene? - Arra nincs idő - válaszolta Kivrin. - Azt hiszem, mindent közvetlenül a hosszú távú memóriádba kellene elmenteni. - Endorfinokra gondolsz? - firtattam. A legnagyobb baj azzal, amikor emlékezést segítő gyógyszerek használatával helyez el valaki információt a hosszú távú memóriájába, hogy az a tudás soha, egy másodpercig sem tartózkodik a rövid távú emlékezetben, és ettől zűrössé válik az előhívás, arról már nem is beszélve, mennyire kiborító. Igencsak idegesítő déjá vu érzést kelt az emberben, amikor hirtelen tudomással bír valamiről, amiről egészen biztosan tudja, hogy korábban sosem látta vagy hallotta. De a legfőbb gondot nem ez a kísérteties érzés jelenti, hanem az előhívás. Senki sem tudja pontosan, hogyan veszi elő az eltárolásból az agy azt, amit akar, de a rövid távú emlékezet egészen biztosan szerepet játszik benne. Az a röpke, néha csak mikroszkopikus idő, amit az információ a rövid távú memóriában tölt, elvitathatatlanul nem csupán az „itt van a nyelvem hegyén" típusú hozzáféréshez használatos. Az előhívás teljes bonyodalmas „rendezzük és iktassuk" folyamata kétségtelenül a rövid távú emlékezet körül forog, és nélküle meg az adatokat bevivő-rögzítő gyógyszerek vagy más szintetikus pótszerek segítsége nélkül előfordul-
hat, hogy lehetetlen előkotorni az információt. Már használtam endorfinokat a vizsgákhoz, és sosem okozott nehézséget a felidézés, s úgy tűnt, ez az egyetlen mód, hogy eltároljam az összes tényt, amire szükségem lehet a még rendelkezésemre álló időmennyiség alatt, de ez azt is jelentette, hogy valójában sosem tudtam azokat a dolgokat, amiket tudnom kell, még annyi időre sem, amennyi az elfelejtésükhöz szükséges. Ha és amikor képes leszek előhívni az adatokat, majd tudni fogom. Addig azonban épp annyira nem leszek tudatukban, mintha sosem raktároztam volna el őket az elmém egyik pókhálókkal beszőtt sarkába. - Képes vagy a felidézésre szintetikusok nélkül, ugye? - tudakolta Kivrin, aki kételkedni látszott. - Gondolom, kénytelen leszek. - Stresszes helyzetben is? Kialvatlanul? Leesett endorfinszinttel? Miféle szakmai gyakorlata volt ennek a lánynak? Sosem mesélt róla egy szót sem, és nekünk, még nem végzett hallgatóknak nem illik erről kérdéseket föltennünk. Stresszes helyzet a középkorban? Azt hittem, azt mindenki csak átaludta. - Remélem - feleltem. - Különben is, kész vagyok kipróbálni ezt az ötletet, ha szerinted segíteni fog. Rám nézett azzal a vértanúhoz illő arckifejezésével, és így szólt: - Semmi sem fog segíteni. Köszi szépen, ballioli Szent Kivrin! De azért megpróbálkoztam vele. Jobb volt, mint Dunworthy lakásában ücsörögni, miközben rám hunyorog az ő történelmileg hiteles szemüvege mögül, és azt mondja nekem, hogy szeretni fogom a Szent Pált. Amikor a Bodley-könyvtárba beadott kéréseim nem érkeztek meg, túlléptem a hitelkeretemet, és bevásároltam a Blackwell'snél. A második világháborúról szóló szalagokat, kelta irodalmat, a tömegközlekedés történetét, turistáknak való útikönyveket, mindent, ami csak eszembe jutott. Aztán béreltem egy nagy sebességű fölvevőt, és belőttem magamat. Amikor fölocsúdtam belőle, teljes pánikba estem attól az érzéstől, hogy semmivel sem tudok többet, mint mikor belekezdtem, annyira, hogy fölszálltam a Londonba tartó metróra, és fölnyargaltam a Ludgate Hillre, hogy lássam, vajon a tűzőrség
emlékműve fölidéz-e bennem bármilyen emléket. Hát nem. Még nem állt helyre a szokott endorfinszinted, mondtam magamnak, és megpróbáltam megnyugodni, de az lehetetlennek bizonyult az előttem álló és fenyegetően közelgő szakmai gyakorlattal. És azok bizony valódi lövedékek lesznek, fiacskám. Önmagában a tény, hogy történelem szakos vagy, aki szakmai gyakorlaton vesz részt, még nem jelenti azt, hogy nem ölhetnek meg. Az úton hazafelé végig történelemkönyveket olvastam a metrón, és utána is egészen addig, míg Dunworthy talpnyalói értem nem jöttek ma reggel, hogy elvigyenek St. John's Woodba. Akkor bedugtam a hátsó zsebembe az OÉSzmikrokártyát, és azzal az érzéssel indultam el, hogy mindössze a születésemkor kapott ész segít a túlélésben, no meg abban a reményben, tudok majd szerezni szintetikusokat 1940-ben. Minden bizonnyal baj nélkül át tudok vergődni az első napon, gondoltam, s most itt vagyok, és sóbálvánnyá váltam szinte az első szótól, amit hozzám szóltak. Nos, nem egészen. Kivrin tanácsa ellenére, miszerint ne tegyek semmit a rövid távú emlékezetembe, bemagoltam a brit pénzt, a metróvonalak és a saját Oxfordom térképét is. Ezek elsegítettek idáig. Minden bizonnyal képes leszek kezelni a főesperest is. Épp amikor már majdnem összeszedtem a bátorságomat, hogy bekopogtassak, a főesperes kinyitotta az ajtót, és mint a tű hegyének esetében is, a dolog gyorsan és fájdalommentesen zajlott le. Átadtam neki a levelemet, ő kezet rázott velem, és mondott valami érthetőt imigyen: - Örülök, hogy lett még egy emberünk, Bartholomew. A főesperes feszültnek és fáradtnak látszott, olyannak, aki összeomlana, ha most elárulnám neki, hogy épp a napokban kezdődött el a villámháború Anglia ellen. Tudom, tudom. Fogjuk be a szánkat. A szent hallgatás és a többi. A főesperes így szólt: - Majd Langby körbeviszi magát, és megmutat mindent, jó? Föltételeztem, hogy az nem más, mint az én Párnapajzsos Sekrestyésem, és igazam lett. A lépcső lábánál futottunk össze vele; kissé lihegett, ám diadalmasnak tűnt.
- Megjöttek a priccsek - jelentette Matthews főesperesnek. - Azt hihetné az ember, hogy ők tesznek szívességet nekünk! Csupa tűsarok meg felfuvalkodottság. Azt mondta nekem az egyik: „Maga miatt maradtunk le a teázásról, édesem." „Aha, nos, hát annyi baj legyen", feleltem rá. „Kiskegyednek láthatólag nem ártana, ha lefogyna tízhúsz kilót." Úgy látszott, még Matthews főesperes sem érti tökéletesen a sekrestyés beszédét. Azt kérdezte: - És fölállította őket a kriptában? - Majd bemutatott minket egymásnak. - Mr. Bartholomew most érkezett Walesből - közölte. - Azért jött, hogy csatlakozzon az önkénteseinkhez. - Önkéntesek, nem tűzőrség. Langby körbevitt, rámutatva különféle homályokra az általános sötétségben, aztán levonszolt, hogy lássam a tíz összecsukható priccset, melyeket a kriptában állítottak föl a sírok között, valamint, kutyafuttában, Lord Nelson fekete márványszarkofágját. Tudatta velem, hogy nem kell őrt állnom az első éjszaka, és azt tanácsolta, feküdjek le, mert az alvás a legbecsesebb ritkaság a légitámadások alatt. Ezt nagyon is el tudom hinni. A sekrestyés közben végig úgy szorította keblére azt a párnát, mintha az a szívszerelme lenne. - Idelent is lehet hallani a szirénákat? - firtattam, s közben azon tűnődtem, vajon a párnába szokta- e fúrni a fejét. Langby körbenézett az alacsony kőmennyezeten. - Van, aki hallja, van, aki nem. Brintonnak malátás tej kell az elalváshoz. Bence-Jones azt is átaludná, ha rárogyna a tető. Én párna nélkül nem tudok aludni. Az a fő, hogy meglegyen az a bizonyos nyolc órája az embernek, történjék bármi. Ha az nincs meg, akkor előbb-utóbb élőhalott lesz belőle. És aztán valódi hulla. Ezzel a fölvidító megjegyzéssel távozott, hogy elkészítse a beosztást ma éjszakára, s ott hagyta a párnáját az egyik priccsen, miután rám parancsolt, hogy senkit se engedjek hozzányúlni. Szóval most itt ülök, várom az első légoltalmi szirénámat, és megpróbálom mindezt lejegyezni, mielőtt még az egyik olyan élő vagy nem élő hulla lesz belőlem. Fölhasználtam a lopott OÉSz-t, hogy megfejtsek egy kis Langbyt. Közepesnek mondható eredménnyel. A cula vagy ócska, esetleg szennyes ruhanemű, cókmók, vagy prostituált (föltételezem,
az utóbbi, habár a párnánál korábban tévedtem). A burzsuj a középosztály minden bűnére és hibájára alkalmazható kifejezés. A baka, az közkatona. A légót semmilyen formában nem találtam meg, és már csaknem föladtam, amikor a hosszú távú emlékezetemből kipattant valami a háborús időkben használt mozaikszavakról meg rövidítésekről (áldassék a neved, Szent Kivrin!), és ráébredtem, hogy biztos ilyesmi. Légó. Légoltalom. Na persze. Hát honnan máshonnan jöhettek volna azok a nyavalyás priccsek? Szeptember 21. - Most, hogy már túlestem az ittlét első döbbenetén, hirtelen rájöttem, a történelem tanszék elfelejtette közölni velem, tulajdonképpen mit is kell csinálnom ennek a szakmai gyakorlatnak a több mint három hónapja alatt. Odaadták nekem ezt a naplót, a levelet a nagybácsikámtól, meg tíz fontot háború előtti pénzben, és elzavartak a múltba. A tíz font (ami mostanra már kevesebb a vonat- és metrójegyek miatt) elvileg ki kell tartson december végéig, és vissza kell még juttasson St. John's Woodba is, hogy ott fölszedjenek, miután megérkezik a második levél, amely visszahív Walesbe a bácsikám betegágya mellé. Addig itt fogok lakni ebben a kriptában Nelsonnal, akiről azt mesélte Langby, hogy alkoholban ázik a koporsójában. Azon merengek, ha közvetlen találat ér minket, vajon lángolni fog, akár egy fáklya, vagy egész egyszerűen kifolyik a kripta padlójára a bomlás áradata? Az ellátást egy gázrezsó biztosítja, amelyen nyomorúságos tea és leírhatatlanul pocsék hering fő. Hogy mindezen luxust megfizessem, a Szent Pál tetején kell őrt álljak, és el kell oltsam a gyújtóbombákat. Valamint ennek a szakmai gyakorlatnak a célját is végre kell hajtsam, bármi legyen is az. Jelen pillanatban az egyetlen cél, amivel törődöm, az, hogy életben maradjak, míg be nem fut a második levél a bácsikámtól, és hazamehetek végre. Látszatteendőkkel foglalom el magamat, míg Langbynek lesz ideje arra, hogy „kiokosítson". Megtisztítottam a nyeles serpenyőt, amiben a rémes kis halakat főzik, a kripta oltára mögött halomba raktam az összecsukható székeket (fektetve, nem állítva, mert az éjszaka közepén hajlamosak földre zuhanni, mint valami bomba), és megpróbáltam aludni.
Nyilvánvalóan nem tartozom azon szerencsések közé, akik képesek átaludni a légitámadásokat. Az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam kisütni, vajon mi lehet a Szent Pál veszélyességi besorolása. A szakmai gyakorlat legalább hatos kell legyen. Múlt éjjel meg voltam győződve arról, hogy ez egy tízes, és pont a kripta a céltábla kellős közepe, és hogy ennyi erővel akár Denverbe is kérhettem volna magamat. Ez idáig a legérdekesebb dolog, ami történt velem, az, hogy láttam egy macskát. Teljesen el vagyok varázsolva, de igyekszem nem mutatni, mivel úgy tűnik, hogy ők itt közönséges jószágnak számítanak. Szeptember 22. - Még mindig a kriptában. Langby szabályosan ismétlődő jelleggel berobog ide, elátkozva különféle kormányhivatalokat (mindet rövidítve), és megígérve, hogy majd fölvisz a tetőkre. Időközben kifogytam a koholt tennivalókból, és magamtól megtanultam a kis kézi tűzoltószivattyú működtetését. Kivrin túlságosan is aggódott a visszaemlékező-képességem miatt, de ed-
dig nem volt vele bajom. Ellenkezőleg. Felidéztem a tűzoltással kapcsolatos tudnivalókat, és előjött a teljes kézikönyv, képestül, mindenestül, beleértve a használati utasításokat a kéziszivattyú működtetéséről. Hős lesz belőlem, akárki meglássa, már ha a heringek lángra lobbantják Lord Nelsont. Múlt éjjel volt egy kis izgalom. A szirénák hamar fölvisítottak, és néhány bejárónő, aki a Cityben irodákat takarít, nálunk keresett menedéket a kriptában. Egyikük legszebb álmomból vert föl, amikor úgy rákezdett, mint egy légoltalmi sziréna. Állítólag egeret látott. Kénytelenek voltunk egy gumicsizmával csapkodni a sírokat meg a priccsek alatt, hogy meg tudjuk győzni arról, a rágcsáló már nincs itt. Nyilvánvalóan ez járt a történelem tanszék eszében: az egérirtás. Szeptember 24. - Langby magával vitt, hogy lássak mindent. Föl a kórusra, ahol újra meg kellett tanulnom a kéziszivattyú működtetését; kaptam gumicsizmát meg pléhsisakot. Langby azt mondja, Allen parancsnok szerezni fog nekünk tűzoltóköpenyt azbesztből, de még nem tette, ezért a saját gyapjú-
>
kabátomat és sálamat viselem, és a tetőkön nagyon hideg van, már most szeptemberben is. Inkább novembernek érződik, annak is néz ki: barátságtalan és borús, semmi napsütés. Föl a kupolára, onnan rá a tetőre, ami lapos kellene legyen, ám valójában tele van szórva dísztornyokkal, csúcsokkal, csurgókkal, szobrokkal, s mindet kifejezetten úgy tervezték, hogy a gyújtóbombák beléjük akadjanak, és elérhetetlenné váljanak. Megmutatták, hogyan kell eloltani egy ilyen bombát homokkal, még mielőtt átégeti a tetőt, és tűzbe borítja a templomot. Megmutatták a köteleket, amelyek a kupola aljánál hevertek nagy halomban arra az esetre, ha valakinek föl kell mennie a nyugati tornyokba vagy a kupola tetején túlra. Aztán vissza bentre, és le a Suttogó Folyosóra. Langby az egész bejárás alatt folyamatosan beszélt; részint gyakorlatias utasításokat adott, részint a templom történetét mesélte. Mielőtt fölmentünk a folyosóra, elvonszolt a déli kapuhoz, hogy elmondja, hogyan állt Christopher Wren a régi Szent Pál füstölgő romjain, és kért meg egy munkást, hogy hozzon neki egy követ a temetőből, amivel kijelöli az alapkő helyét. A hozott kövön ez állt latinul: „Föl fogok támadni", és Wrenre annyira mély benyomást tett ez az irónia, hogy ezt vésette az ajtó fölé. Langby olyan elégedett képet vágott mindehhez, mintha nem olyan sztorit regélt volna el nekem, amit minden elsőéves történelem szakos hallgató ismer, de, gondolom, a tűzőrség emlékköve nélkül ez a másik csak egy jópofa történet. Langbyvel versenyeztünk föl a lépcsőn a Suttogó Folyosót övező keskeny erkélyre. Ő már félúton járt a másik oldal felé, s közben méretekről meg az akusztikáról kiabált nekem. Megállt a túloldalon, szemközt a fallal, és halkan megszólalt: - A kupola alakja miatt hallhatja a suttogásomat. A hanghullámok fölerősödnek a kerülete körül. Idefönt egy légitámadás úgy hangzik, mint maga a világvége. A kupola átmérője százhét láb. Nyolcvan lábbal van a főhajó fölött. Lenéztem. A korlát kiment alólam, és a feketefehér márványpadló szédítő sebességgel közeledett. Belecsimpaszkodtam valamibe magam előtt, majd térdre rogytam, imbolyogva és lesújtottan. Kisütött a nap, és a Szent Pálban minden aranyba borult. Még a kórus faragott fája is, a fehér kőosz-
lopok, az orgona ólomcsövei, minden csupa, csupa arany. Langby ott termett mellettem, megpróbált fölhúzni, kiszabadítani. - Bartholomew - kiabálta -, mi baj van? Az isten szerelmére, ember! Tudtam, hogy el kell mondanom neki, ha elengedem a korlátot, rám fog omlani a Szent Pál és a teljes múlt, s nem engedhetem, hogy ez bekövetkezzen, mert én történész vagyok. Mondtam valamit, de nem azt, amit akartam, mert Langby csak annál szorosabban markolt. Erőszakkal elszakított a korláttól, visszacibált a lépcsőhöz, ahol hagyta, hogy erő híján összeessek, és ellépett tőlem, hátra, egyetlen szó nélkül. - Nem tudom, mi történt velem odabent - jegyeztem meg. - Eddig még soha életemben nem féltem a magasságtól. - Maga reszket - mondta metsző hangon. Jobb lesz, ha lefekszik. - Azzal visszakalauzolt a kriptába. Szeptember 25. - Emlékezeti előhívás: Légókézikönyv. A bombatámadást elszenvedettek tünetei. Első fázis: sokk; kábultság; a sérüléseket nem veszik tudomásul; esetleg összefüggéstelen beszéd, ami csak az áldozat számára értelmes. Második fázis: hidegrázás; hányinger; már érzékelik a sérüléseket, veszteségeket; visszatérés a valóságba. Harmadik fázis: leküzdhetetlen szószátyárság; el akarják magyarázni a sokkos magatartást a megmentőiknek. Langby minden bizonnyal fölismerte a szimptómákat, de vajon mivel magyarázza azt a tényt, hogy nem volt bomba? Én aligha magyarázhatom el a magam sokkos viselkedését neki, és nem csupán a történész Szentséges hallgatása akadályoz meg ebben. A sekrestyés azonban nem szólt semmit, sőt, mintha mi sem történt volna, beosztott az első őrségbe holnap éjszakára, és nem tűnik szétszórtabbnak, mint bárki más. Akivel eddig találkoztam, mind feszült (az egyetlen dolog, amit a rövid távú memóriám őriz, hogy milyen nyugodt volt mindenki a légitámadások alatt), pedig amióta itt vagyok még csak nem is volt bombázás a közelünkben. Többnyire az East Endet meg a dokkokat támadták.
2
Ma este történt utalás egy FNRB-re, és egy ideje már a főesperes magatartásán meg a templom bezárásán jár az eszem, mert csaknem biztos vagyok benne, hogy emlékszem arra, azt olvastam, hogy a templom végig nyitva állt a villámháború alatt. Amint módom nyílik rá, megkísérlem föleleveníti a szeptemberi eseményeket. Ami pedig bármi más fölidézését illeti, föl nem foghatom, miként reménykedhetnék a releváns információk előhívásában mindaddig, amíg nem tudom, mit kell itt tennem, ha egyáltalán kell valamit. Nem léteznek útmutatók a történészeknek, mint ahogy korlátozások sincsenek. Mindenkinek elmondhatnám, hogy a jövőből jöttem, ha azt hinném, hogy elhiszik nekem. Megölhetném Hitlert, ha el tudnék jutni Németországba. De vajon tényleg? A történelem tanszéken rengeteget beszélnek az időparadoxonról, és a szakmai gyakorlatukról visszatérő hallgatók nem szólnak egy szót sem, sem így, sem úgy. Tényleg létezik egy szilárd, megváltozhatatlan múlt? Vagy mindennap új keletkezik, és mi, történészek hozzuk létre? És mik a következményei annak, amit teszünk, már amennyiben vannak következményei? S hogyan merészelünk bármit is cselekedni, ha nem ismerjük a következményeket? Muszáj Vakmerően beavatkoznunk azt remélve, nem okozzuk saját vesztünket? Vagy jobb, ha egyáltalán semmit sem teszünk, nem ártjuk bele magunkat, és ha úgy hozza a sors, csak állunk és nézzük, ahogy a Szent Pál porig ég, nehogy megváltoztassuk a jövőt? Mindezek kitűnő kérdések egy késő éjszakai tanulószobai eszmecseréhez. De itt nem számítanak. Ugyanúgy nem lennék képes hagyni, hogy leégjen a Szent Pál, mint ahogy Hitlert sem ölhetem meg. Nem, ez nem igaz. Erre rájöttem tegnap a Suttogó Folyosón. Igenis képes lennék megölni Hitlert, ha rajtakapnám, amint föl akarja gyújtani a Szent Pált. Szeptember 26. - Ma találkoztam egy fiatal lánynyal. Matthews főesperes megnyittatta a templomot, az őrség látta el a takarítónői feladatokat, és az emberek elkezdtek újra ide járni. A fiatal nő Kivrinre emlékeztetett, habár Kivrin jóval magasabb, és sosem bodoríttatná ilyenre a haját. Úgy nézett ki, mint aki előzőleg sírt. Kivrin is folyton így néz ki, amióta visszatért a szakmai gyakorla-
tárói. A középkor túl sok volt neki. Kíváncsi vagyok, vajon ezzel hogyan birkózna meg. Semmi kétség, úgy, hogy kiöntené a szívét, elmondaná a félelmeit a helyi papnak. Őszintén reméltem, a hasonmása nem fogja ezt tenni. - Segíthetek? - kérdeztem, noha a legkevésbé sem akartam segíteni neki. - Önkéntes vagyok. A lány elkeseredettnek tűnt. - Nem kap fizetést? - tudakolta, és megtörölte kivörösödött orrát egy zsebkendővel. - Olvastam a Szent Pálról meg a tűzörségről meg mindenről, és azt gondoltam, hátha lesz itt számomra állás. A kantinban, mondjuk, vagy valahol. Egy fizetett állás. - Könnyek csillogtak vörösre sírt szemében. - Sajnos nekünk nincs kantinunk - feleltem olyan kedvesen, ahogy csak telt tőlem, tekintettel arra, hogy mindig mekkora türelmetlenséget vált ki belőlem Kivrin -, és valójában nem is igazi óvóhely. Néhányan az őrségből a kriptában alszanak. Viszont attól tartok, itt mindenki önkéntes. - Akkor ez nem lesz jó - válaszolta a lány, zsebkendőjével nyomkodva a szemét. - Nagyon szeretem a Szent Pált, de nem vállalhatok önkéntes munkát most, hogy a kisöcsém, Tom visszajött vidékről. - Nem jól értelmezem ezt a helyzetet. A bánat minden külső jele ellenére a lány hangja vidámnak tűnt, és semmivel sem állt közelebb a síráshoz, mint amikor érkezett. - Találnom kell egy rendes helyet magunknak, ahol meghúzódhatunk. Most, hogy Tom visszajött, nem alhatunk tovább odalent a metróban. Hirtelen rettegés tört rám, az a fajta metsző fájdalom, ami néha elfog az emlékek akaratlan előhívásától. - A metróban? - kérdeztem vissza, és megpróbáltam hozzáférni az emlékhez. - Általában a Marble Archnál - folytatta a lány. - Tom öcsém korán foglal nekünk helyet, és én odamegyek... - Elhallgatott, zsebkendőjét egész közel tartotta az orrához, s beletüsszögött. - Elnézést - mondta -, ez az átkozott megfázás! Vörös orr, könnyező szem, prüszkölés. Légúti fertőzés. Csoda, hogy nem kértem meg: ne sírjon. Csak a jó szerencsének köszönhetem, hogy mind ez idáig nem követtem el valami végzetes hibát, és nem azért, mert nem férek hozzá a hosszú távú emlékezetemhez. A szükséges információknak a felét sem tároltam el: macskákat meg megfázásokat
>
meg ahogy a Szent Pál kinéz ragyogó napsütésben. Csak idő kérdése, mielőtt megint sóbálvánnyá válok valamitől, amiről fogalmam sincs. De azért ma este, miután lejárt az őrségem, meg fogom kísérelni a felidézést. Legalább annyira rájöhetek, vajon rám fog-e esni valami, s ha igen, mikor. Egyszer-kétszer láttam azóta is a macskát. Koromfekete, a nyakán fehér folttal, ami úgy néz ki, mintha csak azért festették volna oda, hogy legyen mit elsötétíteni. Szeptember 27. - Épp most jöttem le a tetőről. Még mindig reszketek. A légitámadás elején a bombázás főleg az East Endet sújtotta. Hihetetlen volt a látvány. Mindenütt fényszórók, a tüzektől rózsaszínű égbolt viszszatükröződött a Temzében, a robbanó gránátok szikrát szórtak, mint a tűzijáték. Állandó, fülsiketítő dörgés hallatszott, amit a magasan a tejünk fölött elhúzó repülők berregése tört csak meg, aztán a légelhárító ágyúk ismétlődő dadogása. Éjfél körül kezdtek el potyogni a bombák egész közel, olyan iszonyú robajjal, mintha egy vonat zakatolna át rajtam. Minden csöpp akaraterőmre szükségem volt, hogy ne vessem magamat hasra a tetőn, de Langby figyelt. Nem akartam örömet okozni neki azzal, hogy ismét végignézhesse a kupolában előadott viselkedésemet. Fölszegtem a fejemet, rezzenéstelenül fogtam a homokosvödröt a kezemben, és igencsak büszke voltam magamra. A bombák süvítése mellettünk nagyjából háromkor maradt abba, körülbelül félórányi szünet következett, aztán jött a kattogás a tetőkön, olyan, mint a jégverés. Langbyt kivéve mindenki ugrott a lapátokért meg a kéziszivattyúkért. Ő viszont engem lesett. Én meg a gyújtóbombát néztem. Csak néhány méterre esett tőlem, az óratorony mögé. Sokkal kisebb volt, mint amilyennek képzeltem, úgy harminc centiméter hosszú. Vadul köpködött, zöldesfehér tüzet hányt csaknem egész odáig, ahol álltam. Egy percen belül olvadt massza lesz belőle, és elkezdi átégetni a tetőt. Lángok és a tűzoltók kétségbeesett kiáltásai, aztán a mérföldekre elnyúló fehér törmelék, és semmi, de semmi nem marad meg, még a tűzőrség emlékköve sem. Újra bekövetkezett, ami a Suttogó Folyosón. Éreztem, hogy mondtam valamit, és amikor Langbyre néztem, ő ferdén vigyorgott.
- A Szent Pál le fog égni - jelentettem ki. Nem marad meg semmi. - Igen - értett egyet Langby. - Ez az elképzelés, nemde? Porig égetni a Szent Pált. Hát nem ez a terv? - Kinek a terve? - kérdeztem ostobán. - Hát Hitleré - válaszolta Langby. - Miért, maga szerint kire gondoltam? - És fölkapta a szivattyút, szinte mellékesen. Hirtelen fölvillant előttem a Légókézikőnyv egyik lapja. A még mindig köpködő bombára öntöttem a vödör homokot, megragadtam egy másik vödröt, és rátettem az egész tetejére. Fekete füst gomolygott elő akkora felhőben, hogy alig tudtam rálelni a lapátomra. Annak élével tapogattam ki az elfojtott bombát, és belelapátoltam az üres vödörbe, aztán a tetejére halmoztam a homokot. A csípős füsttől ömlöttek a könnyeim, le az arcomon. Elfordultam, hogy megtöröljem a szememet a kabátom ujjával, és megpillantottam Langbyt. Meg sem mozdult, hogy segítsen nekem. Mosolygott. - Ami azt illeti, nem rossz terv. De persze mi nem fogjuk hagyni, hogy megtörténjen. Ezért van itt a tűzőrség. Hogy gondoskodjon arról, ez nem következik be. Igaz, Bartholomew? Most már tudom, mi a célja a szakmai gyakorlatomnak. Meg kell akadályoznom, hogy Langby fölgyújtsa a Szent Pált. Szeptember 28. - Próbálom bemagyarázni magamnak, hogy múlt éjjel tévedtem Langbyvel kapcsolatban, s csak félreértettem, amit mondott. Miért akarná fölgyújtani a Szent Pált, hacsak nem náci kém? Hogyan juthatott be egy náci kém a tűzőrségbe? Aztán a hamisított ajánlólevelemre gondolok, és megborzongok. Hogyan deríthetném ki? Azzal, ha próbára tenném valami végzetes dologgal, amit csakis egy hazaszerető angol tudhat 1940-ben, attól tartok, én buknék le. Muszáj valahogy rendes működésre bírnom az emlékezetemet! És addig is figyelni fogom Langbyt. A közeljövőben ez nem lesz nehéz. Most tette ki a következő két hét őrségeinek beosztását. Mindben együtt leszünk. Szeptember 30. - Már tudom, mi történt szeptemberben. Langby elmondta nekem.
Tegnap éjszaka a kórusban, miközben kabátot és csizmát húztunk, így szólt: - Tudja, már egyszer megpróbálkoztak vele. Fogalmam sem volt arról, hogy mire gondol. Ugyanolyan tanácstalanul néztem, mint az első nap, amikor azt firtatta, a légótól jöttem e. - Azt a tervet a Szent Pál elpusztításáról. Már egyszer megkísérelték. Szeptember tizedikén. Egy nagy erejű robbanóbombával. De persze maga arról nem tud, hiszen akkor még Walesben lakott. Oda sem figyeltem rá. Abban a minutumban, hogy a „nagy erejű robbanóbombát" kimondta, minden eszembe jutott. A bomba befúródott a tető alá, és megakadt az alapzatban. A tűzszerészek osztaga megpróbálta hatástalanítani, de egy főnyomócsőből szivárogni kezdett a gáz. Elhatározták, hogy evakuálják a Szent Pált, de Matthews főesperes nem volt hajlandó távozni, s végül csak sikerült kiszedni, aztán fölrobbantották a barkingi lápvidéken. Azonnali és teljes előhívás. - Akkor a tűzszerészek mentették meg őnagyságát - jelentette kí Langby. - Ügy tűnik, mindig akad, aki ezt megteszi. - Igen - erősítettem meg -, akad. Azzal otthagytam őt. Október 1. - Azt hittem, a múlt éjszakai emlékfelidézés a szeptember tizedikei eseményekről valamiféle áttörést jelent, de hiába töltöttem az éjjel nagyobb részét a priccsemen arra koncentrálva, hogy előhívjak bármit a Szent Pálban lévő náci kémekről, nem jutott eszembe semmi. Vajon pontosan tudnom kell, mit is keresek, mielőtt vissza tudok rá emlékezni? Akkor mi hasznát veszem? Talán Langby nem is náci kém. Akkor micsoda? Gyújtogató? Örült? A kripta aligha mozdítja elő a gondolkozást, mivelhogy egyáltalán nem olyan néma, mint a sír. A bejárónők szinte egész éjjel locsognak, és a bombák hangja tompítva hallatszik le, ami valahogy még rosszabb, mint élesben. Folyton hegyezem a fülem, hogy halljam őket. Amikor ma reggel végre elaludtam, arról álmodtam, hogy eltalálták az egyik óvóhelyet a metróban, eltörtek a vízvezetékek, és megfulladnak az emberek. Októberi. - Ma megpróbáltam megfogni a macskát. Azt képzeltem, rá tudom majd venni, hogy intézze
el az egeret, amely rettegésben tartja a bejárónőket. Valamint szerettem volna közelebbről látni egyet. Fogtam a vizesvödröt, melyet előző éjjel a kéziszivattyúval arra használtam, hogy kioltsak néhány légelhárító ágyúból kilőtt, égő srapnelt. Még mindig volt benne egy kevés víz, de annyi nem, hogy a macska belefulladhasson, és az volt a tervem, hogy ráborítom a vödröt, benyúlok alá, kiszedem, aztán leviszem a kriptába, és célba veszem vele az egeret. De még csak a közelébe sem jutottam. Meglendítettem a vödröt, és ahogy ezt tettem, talán egy ujjnyi víz kiloccsant. Úgy emlékeztem, hogy a macska háziállat, de minden bizonnyal tévedtem. A jószág széles, öntelt képe koponyaszerű maszkká alakult át, teljesen ijesztő volt; ádáz karmok meredeztek elő azokból, amiket addig ártalmatlan mancsoknak véltem, és a macska olyan hangot adott ki, hogy fölülmúlta a bejárónőket is. Meglepetésemben elejtettem a vödröt, amely nekigurult az egyik oszlopnak. Az állat eltűnt. Mögöttem pedig megszólalt Langby: - Nem így kell macskát fogni. - Ez nyilvánvaló - válaszoltam, és lehajoltam a vödörért. - A macskák utálják a vizet - közölte velem még mindig azon a kifejezéstelen hangon. - Ó! - feleltem, és elindultam előtte, hogy viszszavigyem a vödröt, föl a kórusra. - Nem tudtam. - Pedig ezt mindenki tudja. Még a buta walesiek is. Október 8. - Egy hétig kettős őrséget kellett ellássunk a fényes holdtölte miatt - bombázók kedvence az ilyen. Langby nem mutatkozott a tetőn, ezért lementem a templomba megkeresni. A nyugati kapunál bukkantam rá, ahol egy idős emberrel beszélgetett. Az öreg épp odanyújtotta a hóna alól előkapott újságot, de Langby visszaadta neki. Amikor az idős úr meglátott, kisurrant a templomból. Langby azt mondta: - Turista. Tudni szerette volna, hol van a Windmill Színház. Azt olvasta az újságban, hogy a nőcik ott mind pucérok. Tudom, hogy látszott rajtam, nem hiszek neki, mert így folytatta: - Rohadtul nézel ki, öregem. Nem jutsz elég alváshoz, mi? Majd szerzek valakit, aki átveszi tőled az első őrséget ma éjjel.
>
- Ne! - feleltem fagyosan. - Majd én teljesítem a saját őrszolgálatomat. Szeretek a tetőkön lenni - és némán hozzátettem: ahol szem előtt tarthatlak. Ő erre vállat vont, majd így szólt: - Gondolom, jobb, mint lent a kriptában. A tetőkön legalább hallod azt, amelyik eltrafál. Október 10. - Azt hittem, a dupla őrség jót fog tenni nekem, eltereli a figyelmemet arról, hogy képtelen vagyok az emlékezeti előhívásra. Az volt az elképzelésem, amit várunk, az tuti nem következik be, szóval majd nem várom. Ami azt illeti, ez néha beválik. Néhány óráig másra gondol az ember, vagy alszik egy jó nagyot, és a tények minden nógatás, minden szintetikus nélkül hopsz, már elő is jönnek. A jó nagy alvás szóba sem jöhet. Nem csak hogy be nem áll a szája a bejárónőknek, de a macska is leköltözött a kriptába, és mindenkihez odasündörög, szirénázó hangokat ad ki, és heringért kuncsorog. Mielőtt ma őrségbe megyek, ki fogom vonszolni a priccsemet a kereszthajóból, át Nelsonon túlra. Az admirális lehet, hogy alkoholba van pácolva, de legalább befogja a száját. Október 11. - Trafalgarról álmodtam, hajóágyúkról meg füstről meg hulló vakolatról meg hogy Langby a nevemet üvölti. Az volt ébredéskor az első gondolatom, hogy az összecsukható székek dőltek le. Egyáltalán nem láttam semmit a rengeteg füsttől. - Jövök már! - mondtam, és Langby felé bicegtem, miközben fölrántottam a csizmámat. A kereszthajóban halomban állt a vakolat és az öszszecsukható székek zűrzavara. Langby abba ásott, egyre mélyebbre. - Bartholomew! - kiabálta, és félrehajított egy darab vakolatot. - Bartholomew! Még mindig azt hittem, hogy az füst. Visszaszaladtam a kéziszivattyúért, aztán odatérdeltem mellé, és kezdtem húzni egy szilánkosra törött széktámlát. Ellenállt, s ettől hirtelen megértettem. Van alatta valaki. Oda fogok nyúlni egy darab mennyezetért, és kiderül, hogy egy kéz. Hátraereszkedtem a sarkamra, eltökéltem, hogy nem leszek rosszul, aztán újra nekiláttam a romok halmának. Langby túl gyorsan haladt, egy széklábbal döfködött bele. Megragadtam a kezét, hogy leállítsam, és ő úgy küzdött ellenem, mintha egy darab törmelék lennék, amit félre kell lökni. Fölkapott egy nagy,
lapos, négyszögletes vakolatdarabot, és alatta ott volt a padló. Megfordultam, hátranéztem magam mögé. Mind a két bejárónő ott kucorgott a falmélyedésben, az oltárnál. - Kit keresel? - érdeklődtem, még mindig a karját markolva. - Bartholomew-t - válaszolta Langby, majd félresöpörte a törmeléket, s látszott a füstszerű poron át, hogy mindkét keze vérzik. - Én itt vagyok - közöltem vele. - Semmi bajom. - Köhécselni kezdtem a fehér portól. - Kiköltöztettem a priccsemet a kereszthajóból. Langby szigorú arccal a bejárónők felé fordult, aztán egész nyugodtan szólalt meg: - Mi van ez alatt? - Csak a gázrezsó - felelte félénken egyikük az árnyékos fülkéből -, meg Mrs. Galbraith zsebkönyve. Langby addig kutatott a romokban, míg meg nem találta mindkettőt. A rezsóból hevesen ömlött a gáz, bár a láng kialudt. - Mégiscsak megmentetted a Szent Pált és engem is - jelentettem ki ott állva alsóneműben meg csizmában, kezemben a semmire sem jó kéziszivattyúval. - Mindnyájan megfulladhattunk volna. Langby fölállt. - Nem lett volna szabad megmentselek - mondta. Első fázis: sokk; kábultság; a sérüléseket nem veszik tudomásul; esetleg összefüggéstelen beszéd, ami csak az áldozat számára értelmes. Még nyilván azt sem tudja, hogy vérzik a keze. Nem fog emlékezni arra, amit mondott. Hogy nem lett volna szabad megmentenie. - Nem lett volna szabad megmentselek - ismételte meg. - A kötelességemre kell gondolnom. - Vérzel - jegyeztem meg metszően. - Jobb lesz, ha lefekszel. - Szavaim pontosan úgy hangzottak, mint ahogy Langby beszélt korábban a Suttogó Folyosón. Október 13. - Nagy robbanóerejű bomba volt. Lyukat ütött a kórusba, és némelyik márványszobor is eltört, de a kripta mennyezete nem omlott be, pedig először azt hittem. Csak levert némi vakolatot a becsapódás. Nem hiszem, hogy Langbynek van fogalma arról, mit mondott. Ez némi előnyt kellene jelentsen számomra, most, hogy tudom, hol rejtőzik a veszedelem, most, hogy biztos vagyok abban, nem
valami más irányból fog nagy robajjal lezuhanni. De mit ér mindez a tudás, amikor arról fogalmam sincs, mit fog tenni? Vagy hogy mikor? Bizonyára ott vannak a tegnapi bombával kapcsolatos tények a hosszú távú emlékezetemben, de ezúttal még a lehulló vakolat sem piszkálta elő őket. Most nem is próbálkozom a felidézéssel. Fekszem a sötétben arra várva, hogy rám omoljon a tető. És arra emlékezve, hogyan mentette meg Langby az életemet. Október 15. - Ma megint eljött az a lány. Továbbra is meg van fázva, de szerzett magának fizetős állást. Öröm volt újra látni. Elegáns egyenruhát viselt, és kivágott orrú cipőt, a haja bonyolult frizurában göndörödött az arca köré. Mi még mindig a bomba okozta romokat takarítottuk el, és Langby odakint volt Allennel, hogy a kórus bedeszkázásához fát kerítsenek, ezért hagytam, hogy a lány csacsogjon, míg söprök. A portól tüsszögnie kellett, de ezúttal legalább tudtam, hogy mit csinál. Közölte velem, hogy a neve Enola, és hogy a Női Önkéntes Szolgálatnál dolgozik, az egyik mozgó kantint üzemelteti, amit a tüzekhez küldenek ki. Azért jött - megáll az ember esze! -, hogy megköszönje nekem az állását. Azt mondta, miután elmesélte a Női Önkéntes Szolgálatnál, hogy a Szent Pálnak nincs rendes óvóhelye kantinnal, a Cityben adtak neki egy körzetet. - Szóval majd mindig beugrom, amikor erre járok, és tudatom magával, hogy boldogulok, rendben? Ő meg az öccse, Tom még mindig a metróban alszanak. Megkérdeztem tőle, biztonságos-e, és azt felelte, valószínűleg nem, de legalább odalent az ember nem hallja azt, amelyik eltrafálja, és az önmagában isteni szerencse. Október 18. - Annyira fáradt vagyok, hogy ezt is alig tudom leírni. Kilenc gyújtóbomba ma éjjel, meg egy taposóakna, ami úgy nézett ki, hogy meg fog akadni a kupolán, míg a szél a templomtól arrébb nem fújta az ejtőernyőjét. Két gyújtóbombát oltottam el. Amióta itt vagyok, ezt legalább hússzor megtettem már, és rengeteg másiknál segítettem, de ez még mindig nem elég. Egyetlen gyújtóbomba, egyetlen pillanat, amikor nem figyelem Langbyt, elpusztíthat mindent.
>
Tudom, hogy részben ezért vagyok ennyire kimerült. Minden éjszaka kifárasztom magamat azzal, hogy megpróbálom végezni a munkámat, szemmel tartani Langbyt, továbbá megbizonyosodni arról, hogy egyetlen gyújtóbomba sem eshet le a tudomásom nélkül. Aztán visszamegyek a kriptába, és kimerítem magamat azzal, hogy megpróbálok föleleveníteni valamit, bármit a kémekről, tüzekről, a Szent Pálról 1940 őszén, akármiről. Folyton az a rémkép kísért, hogy nem teszek eleget, de nem tudom, mi mást kellene tennem. A felidézés híján ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint itt ezek a szerencsétlenek; fogalmam sincs, mi fog történni holnap. Ha muszáj, addig csinálom ezt, míg haza nem hívnak. Langby nem gyújthatja föl a Szent Pált, amíg én itt vagyok, hogy kioltsam a gyújtóbombákat. „Megvan a magam kötelessége" - mondta Langby a kriptában. Ahogy nekem is az enyém. Október 21. - Már majdnem két hét telt el a robbanás óta, és csak most döbbentem rá, hogy azóta nem láttam a macskát. A jószág nem volt a romok közt a kriptában. Azután, hogy Langby és én megbizonyosodtunk arról, nincs ott senki, még kétszer átvizsgáltunk mindent. Bár a macska lehetett a kóruson is. A jó öreg Bence-Jones azt tanácsolta, ne aggódjak. - Semmi baja - állította. - A fritzek porig bombázhatják Londont, és a macskák keringőzve mennek majd eléjük, hogy üdvözöljék őket! Tudod, miért? Mert a macskák nem szeretnek senkit. A szeretet az, ami miatt az emberek fele meghal. Egy öregasszony arra ki Stepneyben múlt éjszaka meghalt, mert megpróbálta megmenteni a macskáját. A nyavalyás dög meg ott lapult az andersonban!3 - Akkor hol van most? - Valami biztonságos helyen, arra mérget vehetsz! Ha nincs sehol a Szent Pál körül, az azt jelenti, nem fogjuk megúszni. Az a régi közmondás, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót, az egy nagy tévedés, az bizony. A macskák viselkednek úgy, nem a patkányok! Október 25. - Langby turistája megint fölbukkant. Kizárt, hogy még mindig a Windmill Szín-
házat keresse. Ma is volt egy újság a hóna alatt, és Langby után érdeklődött, de ő átment a város másik végébe Allennel, próbálnak azbeszt tűzoltókabátokat szerezni. Láttam az újság címét. Az 4 állt rajta: The Worker. Náci napilap? November 2. - Egyvégtében egy teljes hétig fönn voltam a tetőn, ahol segítettem néhány nem túl hozzáértő szakmunkásnak befoltozni a lyukat, amit a bomba ütött. Pocsék munkát végeztek. Az egyik oldalon még mindig van egy akkora rés, amibe simán beleeshet egy ember, de ők kitartanak amellett, hogy ez rendben van, mert, elvégre, nem esnél le teljesen, csak a plafonig, és „akkora zuhanásba nem hal bele senki". Úgy tűnik, nem fogták föl, hogy az a tökéletes rejtekhely egy gyújtóbomba számára. És ez minden, amire Langbynek szüksége van. Még csak nem is kell tüzet rakjon ahhoz, hogy elpusztítsa a Szent Pált. Nem kell mást tennie, elég, ha hagyja, hogy egy gyújtóbomba felfedezetlenül égjen addig, amikor már túl késő. Nem jutottam semmire a szakmunkásokkal. Lementem a templomba, hogy panaszt tegyek Matthewsnál, s megpillantottam Langbyt meg a turistáját egy oszlop mögött, az egyik ablak közelében. Langby fogta az újságot, és a másikhoz beszélt. Amikor egy órával később lejöttem a könyvtárból, még mindig ott voltak. Ahogy a lyuk is ott van. Matthews azt mondja, majd deszkákat fektetünk rá keresztbe, és reméljük a legjobbakat. November 5. - Föladtam a próbálkozást az emlékek előhívására. Annyira el vagyok maradva az alvással, hogy még egy olyan újságról sem tudok felidézni semmit, aminek tudom a címét. Mostanra állandósultak a dupla őrségek. A bejárónőink teljesen elhagytak minket (mint a macska), ezért a kripta csöndes, mégsem tudok aludni. Ha sikerül elszunyókálnom, álmodom. Tegnap azt álmodtam, hogy Kivrin ott van a tetőn, szentnek öltözve. „Mi volt a szakmai gyakorlatod titka? - kérdeztem tőle. - Mire kellett rájönnöd?" Megtörölte az orrát egy zsebkendővel, és így felelt: „Két dologra. Egyrészt, hogy a hallgatás és az alázat a történész szent kötelessége. Másrészt... - elhallgatott, és beletüsszentett a zsebkendőbe ...ne aludj a metróban!"
Egyetlen reményem, hogy szerzek szintetikust, és majd transzba esést tudok vele kiváltani. Ami persze bajos. Biztos vagyok abban, hogy még túl korán van a vegyi úton előállított endorfinokhoz és hallucinogénekhez. Alkohol vitán felül hozzáférhető, de a sörnél valami töményebbre van szükségem, holott az az egyetlen alkoholféleség, aminek tudom a nevét. Nem merem megkérdezni az őrséget. Langby már így is épp eléggé gyanakszik rám. Vissza az OÉSz-hoz, hogy kikeressek egy olyan szót, amit nem ismerek. November 11. - A macska előkerült. Langby megint elment Allennel, még mindig az azbesztkabátok beszerzésének ügyében, ezért úgy gondoltam, most biztonságban ott hagyhatom a Szent Pált. Elmentem a boltba utánpótlásért, és - ebben bíztam valami szintetikusért. Későre járt, s megszólaltak a szirénák, még mielőtt elértem volna Cheapside-ba, de a támadások általában nem kezdődnek el csak sötétedés után. Beletelt egy kis időbe, míg megvásároltam az összes élelmiszert, és összeszedtem a bátorságomat, hogy megkérdezzem, tart-e alkoholt - a boltos azt mondta, ahhoz menjek kocsmába -, majd amikor kijöttem az üzletből, olyan volt, mintha hirtelen belezuhantam volna egy verembe. Fogalmam sem volt, merre fekszik a Szent Pál vagy az utca vagy a bolt, ahonnan most léptem ki. Álltam ott, ami többé már nem volt járda, magamhoz szorítva a barna papírzacskóba csomagolt heringet és kenyeret olyan kézzel, amit akkor sem láttam volna, ha föltartom az orrom elé. Fölnyúltam, hogy szorosabbra tekerjem nyakam körül a sálat, és imádkoztam, hogy a szemem alkalmazkodjon, de nem volt semmi fény, amihez lehetett. Még a holdnak is örültem volna, pedig a Szent Pál őrsége folyton átkozza, és ötödik hadoszloposnak5 tartja. Vagy egy busznak, a maga eltakart fényszóróival, ami épp csak elég fényt ad, hogy tájékozódjam. Vagy egy eget pásztázó reflektornak. Vagy egy légelhárító ágyú szikrázó hátrasiklásának. Bárminek. Pont akkor meg is pillantottam egy buszt, két keskeny, sárga nyílást jó messzire. Elindultam felé, és kis híján leestem a járdaszegélyről. Ami azt jelentette, hogy a busz oldalvást áll az utcán, amiből pedig az következett, hogy nem is busz. Egy macska miákolt, egész közel, és a lábamhoz dörgölőzött.
Lenéztem a sárga pöttyökre, amikről azt hittem, egy buszhoz tartoznak. A macska szeme valahonnan fényt tükrözött vissza, bár megesküdtem volna, hogy mérföldekre nincs semmi világosság, ráadásul határozottan rám tükrözte föl. - Egy légoltalmi közeg elkaphat téged ezekért a fényekért, vén kandúr - mondtam neki, és aztán, amikor egy repülő elberregett fölöttünk, így folytattam: -, vagy egy fritz. A világ hirtelen fényre lobbant, a reflektorok és valami izzás a Temze mentén látszólag egyszerre következtek be, s megvilágították az utamat haza. - Eljöttél értem, hogy hazavigyél, ugye, vén kandúr? - tudakoltam vidáman. - Merre jártál? Tudtad, hogy kifogytunk a heringből, igaz? Ezt nevezem hűségnek! - Egész úton hazafelé beszéltem hozzá, és adtam neki egy fél halkonzervet, amiért megmentette az életemet. Bence-Jones azt állítja, a macska csak megszimatolta a tejet a boltban. November 13. - Azt álmodtam, hogy eltévedtem az elsötétítésben. Még az arcom elé tett kezemet sem láttam, és Dunworthy odajött, ram világított egy zseblámpával, de csak azt tudtam kivenni, hogy honnan jövök, azt nem, hogy hová megyek. - Mit hasznuk van nekik ebből? - kérdeztem. Szükségük van fényre, hogy lássák, hová mennek. - Még akkor is, ha az a fény a Temzéről jön? Még a tüzek meg a légelhárító ágyúk által előidézett világosságra is? - firtatta Dunworthy. - Igen. Bármi jobb, mint ez a szörnyű sötétség. - Így aztán közelebb jött, hogy odaadja nekem a zseblámpát, ami végső soron nem is zseblámpa volt, hanem Krisztus lámpása Hunt festményéről a déli középhajóban. Rávilágítottam vele a járdaszegélyre magam előtt, hogy megtaláljam az utat haza, de ehelyett a tűzőrség emlékművén csillant meg, mire én gyorsan kioltottam a fényt. November 20. - Ma megpróbáltam beszélni Langbyvel. - Láttam, hogy beszélgettél az öregúrral jegyeztem meg, de persze vádnak hangzott. Annak is szántam. Azt akartam, hogy vádnak higgye, és adja föl, akármit is tervez. - Olvastam neki, nem beszélgettünk - helyesbített. Épp rendet rakott a kóruson, halomba hordta a homokzsákokat.
>
, CONNIE WILLIS
Amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SFnovelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő ítélet Könyve, amely immár magyarul is olvasható. Legutóbb lapunk 264. számában közöltük le „A mátka apja" című novelláját. Kedvelt témája az időutazás, műveiben előszeretettel alkalmazza a humor és a szatíra eszközét. 2011-ben SF Nagymesterré választották.
- Akkor azt láttam, ahogy olvastál neki - jelentettem ki harciasan, mire ő leejtett egy homokzsákot, és fölegyenesedett. - És akkor? - érdeklődött. - Ez egy szabad ország. Ha akarok, olvashatok egy öregembernek, éppen úgy, mint ahogy te is beszélgethetsz azzal a kis NÖSZ-ös culával. - Mit olvasol neki? - tudakoltam. - Amit kér. Elvégre öregember. Régebben szépen hazament a munkából, ivott egy kis brandyt, és hallgatta, ahogy a felesége fölolvasta neki a híreket. De az asszony meghalt az egyik légitámadásban. Most én olvasok neki. Nem értem, mi közöd ehhez. Igaznak hangzott. Nem volt meg benne a hazugság gondos nemtörődömsége, és el is hittem volna neki, ha nem hallottam volna tőle az igazat korábban. A kriptában. A bomba után. - Pedig én azt hittem, ő az az öreg turista, aki a Windmillt keresi - válaszoltam. Csak egy pillanatig nézett értetlenül, aztán azt mondta: - Ó, igen, persze! Bejött az öreg az újsággal, és megkérdezte, merre van. Ki kellett keressem a címét. Okos húzás. Nem jöttem rá, hogy ő maga nem tudja elolvasni. De ennyi elég volt. Tudtam, hogy hazudik. Odalökött egy homokzsákot, majdnem a lábamra. - Na persze, te nem érted meg az ilyesmit, igaz? Az emberi kedvesség egyszerű gesztusát? - Nem - feleltem fagyosan. - Én aztán nem. Ebből persze semmi nem bizonyíték. Ö nem árult el nekem semmit, kivéve talán egy szintetikus nevét, és én nem mehetek oda Matthews
főespereshez, és vádolhatom meg Langbyt azzal, hogy fölolvas. Vártam, míg be nem fejezte a ténykedést a kóruson, s le nem ment a kriptába. Aztán fölvonszoltam az egyik homokzsákot a tetőre, oda a réshez. A deszkázás eddig kibírta, de mindenki nagyon óvatosan jár arra, mintha sírbolt lenne. Fölvágtam a homokzsákot, és a verem fenekére öntöttem a homokot. Ha fölmerült Langbyben, hogy ez a tökéletes helye egy gyújtóbombának, talán a homok el fogja fojtani.
November 21. - Ma odaadtam egy keveset Enolának a „bácsikám" pénzéből, és megkértem, hogy szerezzen nekem brandyt. Jobban vonakodott, mint vártam, szóval nyilván vannak olyan társadalmi bonyodalmak ekörül, amikről nincs tudomásom, de végül beleegyezett. Nem tudom, miért jött ide. Elkezdett mesélni az öccséről meg valami csínytevésről, amit a srác elkövetett, és ami bajba keverte az őrrel, de miután brandyt kértem tőle, elment anélkül, hogy befejezte volna a történetet. (folytatjuk) Sohár Anikó fordítása 1: London egyes külvárosaiban honos kiejtés. (A ford.) 2: Fel nem robbant bomba (UXB). (A ford.) 3: Egyfajta óvóhely. A lordpecsétőrről nevezték el. Maximum hat ember befogadására képes, ónozott bordáslemezből készült menedék. Évi 250 fontos összjövedelem alatt ingyen kapta minden háztulajdonos, ezért ez volt a legelterjedtebb: a háború kitörésekor másfél milliót osztottak ki, és később még 2,1 milliót szereltek össze. (A ford.) 4: A Munkás. (A valóságban Nagy-Britannia Kommunista Pártjának Daily Worker volt a neve. A ford.) 5: A kifejezés a spanyol polgárháborúban született. 1936 júliusa óta átvitt értelemben ötödik hadoszlopnak nevezik a beépült, rejtett, látszólag szimpatizáló erőket, akik egy megadott jelre fellázadnak, és a rendszert belülről gyöngítik vagy döntik meg. (A ford.)
„Science fiction
korban élünk"
GALAKTIKA: Ön az egyik legnagyobb scifi-rendező. Mi indította el ezen a pályán? JAMES CAMERON: Én mindig is nagyon kíváncsi természetű voltam, és azért kedveltem a science fictiont, mert úgy éreztem, hogy a képzelőerőmet tornáztatja. Mik a határai egy lehetséges világnak? A fantasyt sosem szerettem a törpékkel, tündérekkel, mert az nem a valóságon alapul. De a tudományos-fantasztikum, az más. Ott működnek a fizika törvényei, és ez egy keretet ad, amikor azon gondolkozunk, mi történhet évszázadok múlva, a jövőben. Sok scifit olvastam gyerekkoromban is, és próbáltam mindig kötni a tudományos ismereteimhez. Számos űrkutatóval beszéltem, akik szintén science fictionön nevelkedtek. De ma már más a helyzet, mert most egy SF-korszakban élünk. Majdhogynem megkülönböztethetetlen a világunk attól, amiről gyerekként mint science fiction olvastam. G: Mikor döntötte el, hogy filmrendező szeretne lenni? JC: Rengeteg SF-filmet néztem a mozikban, de a legnagyobb lökést a 2001: Űrodüsszeia adta. Először gondoltam a mozifilmre művészetként. Annyira nagy hatást gyakorolt rám, hogy igazából akkor kezdett el érdekelni a filmkészítés technikai háttere. Hogyan kell a kamerát kezelni, hogyan vágták meg a jeleneteket, stb. Miképp lehet belső élményeinket és gondolatainkat vizuális formába önteni a vásznon. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor e mozi hatására elkezdtem könyveket olvasni a filmezés technikájáról. Mindenféle űrhajómodelleket gyártottam, és apám kis kamerájával megpróbáltam filmeket készíteni ezekkel a makettekkel. Rengeteg könyvet, cikket és disszertációt olvastam el a filmkészítés apró kis szegmenseiről, mert az egészet meg akartam érteni, mintha apró alkatrészekből összeraktam volna egy zsebórát. Aztán amikor megnéztem a Csillagok háború-
ját, két dolog történt. Egyrészt ahogy a jeleneteket figyeltem, felismertem a technikákat, amelyekkel a látványt megvalósították, másrészt amikor rájöttem, hogy ez a film az embereknek tetszik, úgy éreztem, ilyet én is tudnék csinálni - onnantól kezdve tisztában voltam vele, mi a feladatom. G: Igaz, hogy a Terminátor című filmjét egy rémálom inspirálta? JC: Igen, Rómában forgattunk, amikor egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy robotszerű alak kiemelkedik valami tűzből. Kedvelem a rémálmokat. Inspirálnak a filmkészítésben. Szóval ebből kiindulva írtam egy 30-40 oldalas filmnovellát. G: Úgy hallottam, hogy ezt a kis irományt azután egy dollárért eladta Gale Anne Hurdnek. JC: Igen, szükségem volt egy producerre. Eladtam neki azzal a feltétellel, hogy én rendezhetem a filmet. Ezzel a megállapodással indult el a rendezői karrierem. G: A Terminátor volt az első filmje, majd azt követte az Aliens - A bolygó neve: Halál. JC: Az Aliensben az érdekelt, hogy minél pontosabban, valósághűbben ábrázoljam a környezetet. Valódi karaktereket akartam, valódi párbeszédeket egy teljesen reális környezetben. A korábbi SF-filmekben mindig csillogó ezüst uniformisokban szaladgálnak a szereplők, és olyasféle beszélgetéseket folytatnak, amikről mindenki érzi, hogy nem valóságosak. Szerintem ez a legnagyobb erénye a filmemnek. A másik, ami filmtörténeti szempontból érdekes, Ripley karaktere. Mindig is szerettem az erős női figurákat. Egy erőteljes férfi nem érdekes, mert milliószor láttuk már, de ilyen nők nem szoktak szerepelni a filmekben, és különösen izgalmas volt számomra a nőiesség és az erő egyensúlyát megtalálni.
G: Mikor kezdett az Avatar című filmen gondolkodni? JC: 1995-ben írtam meg az Avatar forgatókönyvvázlatát, kb. 100 oldalban; már akkor azt terveztem, hogy a legfantasztikusabb látványvilágú filmet készítem el, de a technikai feltételek még nem voltak adottak hozzá. Közben leforgattam a Titanicot. Majd 1998-ban újra visszatértem az Avatarhoz, de a CG-technika még mindig nem volt elég fejlett hozzá. Hiába kísérleteztünk, nem akart működni. Az érzelmeket tükröző arcjáték, amit a színész nyújtott, nem jött át. Úgyhogy újra visszatettem az asztalfiókomba. Elkezdtem dokumentumfilmeket forgatni, és expedíciókat szervezni. Majd újra visszatértem az Avatarhoz, mert ez az ötlet volt a legkedvesebb számomra. Ha csak egyetlen filmet forgathattam volna hátralevő életemben, az Avatart választottam volna. G: Jól gondolom, hogy az Avatar című filmben a bolygó élővilága nagyon hasonlít a tenger alattihoz?
JC: Már gyerekkoromban nagy hatást gyakorolt rám Jacques Cousteau, amikor megmutatta a tenger alatti világot. Rájöttem, nem is kell a világűrbe utaznom, hogy idegen létformákkal találkozhassak, elég lemerülni a tengerbe vagy az óceánba. Talán sokat kell még arra várnom, hogy űrhajóval eljussak távoli, idegen világokba, de itt a Földön is találhatok olyan élővilágot, ami felülmúlja a legvadabb fantáziáimat. Szóval 15 éves koromban elhatároztam, búvár leszek. Csak az volt a probléma, hogy egy kicsiny faluban éltem Kanadában, 600 mérföldre a legközelebbi óceántól. Így aztán egy uszodában tanultam meg búvárkodni. Azóta persze több ezer órát töltöttem már víz alatt. A Titani col is azért rendeztem meg, mert szerettem volna lemerülni az igazi hajóroncshoz, de egy ilyen expedíció nagyon sokba került volna. Elmentem hát a producerekhez Hollywoodba, és azt mondtam, hogy egy romantikus filmet szeretnék készíteni, Rómeó és Júliái a Titanicon. Elhitték. Fél évvel később pedig valóban ott le-
>
hettem, és élőben láthattam a hajóroncsot, sőt egy tudományos expedíció keretében alaposan meg is vizsgálhattam. Imádom a tenger élővilágát, nagyon fellelkesít, mennyire sokféle különleges élőlénnyel találkozhatok a víz alatt; roppant inspirálóan hatnak rám élénk színeikkel és hihetetlen megjelenésükkel. De egy csomó érdekes formát már sznorkelezés közben is meg tudunk figyelni. És ha a kicsi növényeket többméteresre nagyítjuk és a szárazföldre helyezzük, máris olyan érzésünk van, mintha idegen bolygón járnánk. Csak a méretet vagy a környezetet kell megváltoztatnunk, és rögtön újszerűnek, egzotikusnak találjuk a látványt. Kekem az az érzésem, hogy az összes elképzelés, ami az emberek fejében megszületett az idegen lényekről, mind földi eredetű. Az Avatart azért is készítettem, mert szerettem volna, ha a gyerekek elgondolkoznak a természetről, és hogy mennyire a részei vagyunk mi is. Ha egy idegen bolygót mutatok be, és annak egzotikus élővilágát, mindenki a Földre fog asszociálni, amikor a párbeszédekben azt hallja, milyen értékes is történelmi szempontból az a világ, és biológiailag mennyire meghatározza az ott élőket. A science fiction alkalmas arra, hogy
tükröt tartson elénk, s így jobban láthassuk, milyen az emberi természet, a társadalmunk. G: Úgy tudom, ön egyszerre dolgozik az Avatar második és harmadik részén is. Megtudhatunk valamit a terveiről? JC: Amikor tudományos-fantasztikus filmet készítek, az mindig disztópia. Figyelmeztetés, hova vezet technikai fejlődésünk, és hogy mennyire függünk a technológiától. Mindig az foglalkoztat, hogyan tudjuk bölcsen használni, és mikor használjuk rosszul. Az Aliensben Sigourney Weaver végül is a technika segítségével tudja magát megmenteni. Szerintem az Avatar azért volt ennyire sikeres, mert jól ötvözte a szórakoztatási és az üzenetértéket. Nem hinném, hogy sokan elmentek volna a bemutatóra, ha azt gondolják, ez egy környezetvédelmi film; tudták, hogy szórakoztató mozi is egyben. Szóval most, amikor a második és harmadik részen dolgozom, azonfelül hogy olyan dolgokról beszélek, amiket fontosnak tartok elmondani a társadalomról, technikai civilizációnkról, azt is szem előtt kell tartanom, hogy a filmnek szórakoztatónak kell lennie, és látványosnak, olyannak, ami megmozgatja a fantáziánkat. Kantum Linda
MESTERSÉGES GEKKÓBŐR
E
MLÉKSZÜNK
ETHAN
HUNT
akciójára
Dubajban, a Mission: Impossible negyedik részében? A 800 méteres felhőkarcoló üvegfalán mesterséges gyíkkesztyűvel mászott felfelé. Ez a közeljövőben valósággá válhat. A tudósok régóta csodálják a gekkók mászási képességét. Ezek az apró gyíkok beleakaszkodnak a talaj legparányibb egyenetlenségeibe, így akár az ablaküvegen is fel tudnak szaladni, és a legsimább függőleges felületen sem gond nekik a kapaszkodás. A szakértők évtizedekig kutatták a rejtélyt. A gekkó végtagjain széles, bőrlebenyes ujjak vannak, amelyek alsó részét nagyon finom sörtékből álló tapadólemezkék borítják. A tudósok jó ideje szeretnék ezt az anyagot mesterségesen előállítani.
Duncan J. Irschick biológiaprofesszornak, valamint kollégáinak, Al Crosbynak és Michael Bartlettnek a Polimertechnikai Kutatóintézetben sikerült a fejlesztés. A gekkó lábát leutánozva létrehozták a Geckskin fantázianevű anyagot, amely egyfajta száraz ragasztóként kezelhető, és elképesztő tulajdonságokkal bír. A Geckskint rátapasztjuk akár az üvegre, és ott marad. Egy 10x10 centiméteres darab képes megtartani 350 kilogrammnyi terhet, de egyelten ujjal lehámozható; ráadásul nem veszti el tapadóképességét, bármikor ismét használható. Reméljük, hamarosan a boltokba kerül.
A távolléte Janet Westermark ültében nézte az irodában levő három férfit: az adminisztrátort, aki kilépni készült az életéből, a viselkedéskutatót, aki éppen belépni készült, és a férjet, akinek élete párhuzamosan futott az övével, de izoláltan tőle. Nem egyedül ő játszotta a megfigyelős játékot. A viselkedéskutató, akit Clement Stackpole-nak hívtak, görnyedten ült a székében, ronda, erős kezét térdén nyugtatva, intelligens és hüllőszerű fejét előredöntve, hogy jobban megfigyelhesse új vizsgálati alanyát. Jack Westermarkot. Az Elmekutató Kórház adminisztrátora élénken és átszellemülten beszélt. Jellemző módon egyedül Jack Westermark tűnt úgy, mintha távol lenne a helytől. A bizonyos problémájuk, nyugtalan Ölében pihenő keze ugyan moccanatlan, de ő maga nyugtalan volt, bár nyugtalansága irányítottnak érződött. Olyan, mintha egy másik szobában lenne, más emberekkel, gondolta Janet. Észrevette, hogy Jack elkapta a tekintetét, miközben nem is nézett rá teljesen, de amint viszonozni tudta volna a pillantást, már nem volt sehol, viszszahúzódott. - Bár Mr. Stackpole még nem foglalkozott ezelőtt ezzel a bizonyos problémájukkal - mondta az adminisztrátor -, nagyon sok munkatapasztalata van. Tudom, hogy... - Biztosan nem fogunk - vágott a szavába Westermark, összekulcsolva két kezét, és finoman bólintott. Az adminisztrátor ceruzájával feljegyezte a megszólalást, mellé írta a pontos időt, aztán folytatta: - Tudom, Mr. Stackpole túl szerény, hogy kimondja, de ő igen jól ki tud jönni az emberekkel. - Ha úgy érzi, hogy szükséges - mondta Westermark -, bár egy időre eleget láttam a felszereléséből. A ceruza megmozdult, az adminisztrátor rezzenetlen hangon beszélt tovább: - Rendben. Igen jól ki tud jönni az emberekkel, és biztos vagyok benne, ön és Mr. Westermark hamarosan úgy találják majd, örülnek, hogy a rendelkezésükre áll. Ne feledjék: azért van, hogy segítsen mindkettejüknek!
A világegyetem számtalan titkot rejt, s az emberek szakadatlanul kutatják ezeket. Ám míg az egyik felfedezés valaki számára új dimenziókat nyit meg, másnak maga lehet a pokol...
Brian W. Aldiss
EMBER A MAGA IDEJÉBEN Janet mosolygott, próbált mind a két férfira ilyen arckifejezéssel tekinteni, és székének szigetéből kijelentette: - Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz... Férje félbeszakította azzal, hogy felállt a székből, oldalt lógatva két kezét finoman elfordult, s megszólította a nagy semmit. - Nem bánják, ha elbúcsúzom Simmons nővértől? A hangja már nem remegett - Minden rendben lesz, biztos vagyok benne jelentette ki a nő sietve. Még Stackpole is feléje bólintott, összeesküvőn beleegyezve, hogy átérzi álláspontját. - Mind nagyon jól elleszünk, Janet - mondta. A nő igyekezett feldolgozni keresztnevének nem várt használatát, miközben az adminisztrátor azt a fajta bátorító mosolyt villantotta rá, amelyet annyi embertől látott, mióta Casablanca partjainál kihúzták az óceánból Westermarkot. Ekkor pedig a férje, még mindig folytatva magányos beszélgetését a semmivel, megszólalt:
- Persze, emlékeznem kellett volna. Jobb keze félútig emelkedett a homloka felé vagy a szívéhez. A nő meghökkent, de csak addig, amíg a férfi hozzá nem tette: - Talán átjön majd hozzánk, hogy találkozzon velünk. - Most egy másik üres hely felé fordult, fejét a lehető legenyhébben megdöntve, mint aki hízeleg. - Örülnél neki, nem igaz, Janet? A nő ösztönösen próbálta szemével elkapni a pillantását, ahogy színtelen hangon felelt: - Hogyne, drágám. A hangja már nem remegett, ahogy megszólította a férfi távol lévő figyelmét. Napfény, amin át látták egymást Fény lepte a szoba egyik sarkát, ami a nap felé eső ablakfülkén keresztül érkezett. Egy szemvillanásnyi időre, ahogy felállt, megpillantotta férje profilját, amint kiugrik a mögötte levő ragyogásból. Vékony volt, és visszahúzódó. Intelligens: mindig is úgy képzelte, hogy túlterheli saját intelligenciája, de most egyfajta elveszett kinézete volt, és egy
>
pszichiáter szavai jutottak az eszébe, akit korábban állítottak rá az esetre: „Meg kell értenie, hogy az éber agyat folyamatosan elborítja a tudattalan." Elborítja a tudattalan Elűzte magától a szavakat, és megcélozva az adminisztrátor mosolyát (azt a mosolyt, amely rengeteget lendíthetett a karrierjén), s megszólalt: - Nagyon sokat segített nekem. Nem tudtam volna ön nélkül ezeket a hónapokat végigcsinálni. De most jobb lesz, ha megyünk - hallotta saját magát, amint eldarálja a szavakat, attól tartva, hogy Westermark átbeszélne rajtuk, ahogy szokott -, köszönöm a segítséget. Kérem, ha találnak valamit... Stackpole szerényen odament Janethez, mikor az adminisztrátor felemelkedett. - Nos, kérem, egyikük se felejtsen el bennünket, ha bármi bajban találnák magukat! - Biztosan nem fogjuk. - És Jack, szeretnénk, ha havonta egyszer eljönnél, és meglátogatnál minket személyes ellenőrzésre. Nem akarjuk elpazarolni a drága felszerelésünket, tudod, és te vagy a sztár... öö, nos, páciensünk. Határozottan kedvetlenül elmosolyodott, ahogy kimondta, és hátratekintett az asztalán levő papírra, hogy megnézze Westermark válaszát. Westermark már hátat is fordított neki, Westermark már lassan az ajtó felé sétált, Westermark már elbúcsúzkodott, létezésének magányos hegyszirtjén gubbasztva. Janet elanyátlanodva nézett az adminisztrátorra és Stackpole-ra, mielőtt még magába fojthatta volna. Utálta, hogy túl szakmaiak egyáltalán észrevenni azt, ami szerinte sértő viselkedés volt a férje részéről. Stackpole majomszerű kedvességgel nézett rá, és karon fogta vastag kezével. - Menjünk akkor? A kocsim kint vár. Nem mond semmit, bólint, gondol, órám néz Bólintott, nem mondott semmit, csak gondolt, és nem volt szüksége az adminisztrátor jegyzeteire, hogy gondolja: „Ó, igen, ez volt az, amikor azt mondta, hogy »nem bánják, ha elbúcsúzom*... mi is volt?... Simpson nővértől?" Kezdte megtanulni követni a férje lábnyomait a beszélgetés megha-
sadt ösvényén. A férfi már a folyosón volt, az ajtó csapdosott mögötte, és az adminisztrátor megszólalt a semminek: - Ma szabadnapja van. - Nagyon jók a végszavai - jegyezte meg a nő, és érezte, ahogy karján megerősödik a szorítás. Udvariasan elhessegette a férfi ujjait (utálatos Stackpole), és próbált visszaemlékezni arra, mit is csinált négy perccel ezelőtt. Jack mondott neki valamit, de ő nem tudta felidézni, nembeszélt, kerülte a tekinteteket, kinyújtotta a kezét, és erősen megrázta az adminisztrátorét. - Köszönöm - mondta. - Au revoir mindannyiuknak - felelte az határozottan, gyorsan pillantgatva: óra, jegyzetek, a nő, az ajtó. - Persze, ha bármit találunk, szólunk. Nagy reményeink vannak... Megigazította a nyakkendőjét, ismét rápillantva az órára. - A férje már távozott, Mrs. Westermark mondta; modora meglágyult. Az ajtóhoz ment a nővel, és folytatta: - Csodálatosan bátor volt, és én tudom, mindnyájan tudjuk, hogy továbbra is csodálatosnak kell maradnia. Idővel biztosan könnyebb lesz majd, hiszen nem mondja Shakespeare a Hamletben, hogy „képes a természet bé1 lyegét / Kicserélni mintegy a szokás "? Javasolhatom, hogy kövesse Stackpole meg az én példámat, azaz tartson egy kis jegyzetfüzetet, és gyakoroljon folytonos, szigorú ellenőrzést? Látták, hogy picit habozik, közrevették, két férfi egy csinos nő körül, nem teljesen mentesen az élvezettől. Stackpole megköszörülte a torkát, mosolyogva megszólalt: - Nagyon könnyedén úgy érezheti, hogy el van vágva mindentől, tudja. Létfontosságú, hogy a kérdéseit ön, és ne más válaszolja meg, vagy elvágva érzi majd magát. Mindig egy lépéssel előbb - A gyerekek? - kérdezte a nő. - Lássuk, hogy ön és Jack újra berendezkednek otthon, mondjuk olyan két hét alatt - mondta az adminisztrátor -, mielőtt még azon gondolkodnánk, hogy a gyerekeket visszahozzuk, és találkozzanak vele. - Ez nekik is sokkal jobb így, meg Jacknek és önnek is, Janet - tette hozzá Stackpole.
„Ne legyél ilyen sekélyes - gondolta a nő. - Isten látja lelkemet, szükségem van vigasztalásra, de ez így olyan olcsó." Elfordította az arcát, attól félt, túl sebezhetőnek tűnik ezekben a napokban. - Biztos vagyok benne - mondta a folyosón az adminisztrátor búcsúzásként -, hogy a nagyi borzasztóan elkényezteti őket, Mrs. Westermark. De az aggodalom nem javít ezen, ahogy a régiek mondják. A nő rámosolygott, és gyorsan elindult, egy lépéssel Stackpole előtt. Westermark hátul ült a kocsiban, az adminisztrációs blokk előtt. Janet beült melléje, mire ő durván hátradőlt és összerándult az ülésen. - Kedvesem, mi baj? - kérdezte a nő. Semmi válasz. Stackpole még nem jött ki az épületből, nyilván váltott pár szót az adminisztrátorral. Janet kihasználta a lehetőséget, odahajolt, és csókot lehelt férje arcára, tudatában annak, hogy az ő látószögéből nézve egy fantomfeleség már megtette ezt. A válasza pedig számára volt fantomszerű. - A vidék olyan zöldnek látszik - mondta a férfi; szeme az átellenben levő szürke betonépületet vizslatta. - Igen - felelte a neje. Stackpole érkezett leszáguldva a lépcsőkön, sűrű bocsánatkérések közepette, ahogy kinyitotta az ajtót, és beült. Túl gyorsan engedte fel a kuplungot, és a kocsi kilőtt előre. Janet most értette meg, hogy Westermark miért rándult hátra röviddel azelőtt. Most a gyorsulás elkapta ismét, teste bénán dőlt az ülésnek. Ahogy haladtak, a férfi egyik kezével keményen megmarkolta az oldalkapaszkodót, hiszen dőlése nem ellensúlyozta jól az autó mozgását. Amint kiértek az intézmény területéről, a vidéken találták magukat, egy augusztus közepi napon. A teóriái Westermark, amennyiben koncentrált, képes volt igazodni az általa elhagyott időkontinuum egyes törvényeihez. Amikor az autó, amelyben ült, felhajtott a beállójára (ami ismerős, de furcsa volt a vágatlan rododendronokkal és a gyerekekre utaló jelek nélkül), s megállt a kapu előtt, három és
>
fél percig ült az ülésben, mielőtt még kinyitotta volna az ajtót. Akkor kimászott a kocsiból, és megállt a kavicságyon, szemöldökráncolva nézett le rá. Olyan valódi volt ez, mint mindig, anyagként? Volt rajta valami máz, egyfajta fényes bevonat? Vagy valami a Föld belsejéből átragyogott rajta, átfénylett mindenen? Fontos, hogy elfogadja valamelyik teóriát a kettőből, mert az egyik szabálya alatt élnie kellett. Remélte, be tudja bizonyítani, hogy az átragyogásos az igaz: ez esetben ugyanis egyszerűen a működő univerzumot felépítő faktorok egyike ő is, mint az emberiség összes többi tagja. A mázteória szerint nemcsak az emberiségtől élt ő elválasztva, hanem az egész kozmosztól (kivéve a Marsot?). Még korán volt, sok gondolkodnivalója akadt, és biztosan új elképzelések is fel fognak bukkanni a megfigyelés és átelmélkedés után. Az érzelemnek nem lehet szava a döntésben, el kell távolodnia az ügytől. Forradalmi teóriák is felépülhetnek ebből a szenvedésből. Látta a feleségét maga mellett: kis távolságra állt, nehogy szégyenletesen vagy fájdalmasan összeütközzenek. Halványan rámosolygott a nő ragyogásán keresztül. Azt mondta: - Igen, de inkább nem beszélnék. A ház felé lépett, észlelte a kavics csúszósságát. A kövecskék nem akartak mozdulni a léptei alatt, ameddig a világ nem érte utol. - Minden tiszteletem a The Guardiané, de jelen pillanatban inkább nem beszélnék - közölte. A híres asztronauta hazatér Ahogy a trió megérkezett, egy ember várakozott rájuk a tornácon. Mentegetőző mosollyal csapott le Westermark hazatérésére. Habozva, de üzleties stílusban jött elő, és kérdőn nézett a három emberre, akik kiszálltak az autóból. - Elnézést, ön Jack Westermark kapitány, nem igaz? Félrependerült, mivel úgy tűnt, Westermark pontosan feléje tart. - Én a The Guardian pszichológiai szakírója vagyok. Kaphatnék egy percet? Westermark édesanyja kitárta a bejárati ajtót, és megállt a küszöbön, hogy mosolyogva köszöntse; egyik keze idegesen ősz hajához emelve. A fia elsétált mellette. Az ember az újságtól utánabámult.
- Ne haragudjon ránk - szabadkozott Janet -, a férjem válaszolt önnek, de még igazán nincs készen arra, hogy emberekkel találkozzon. - Mikor válaszolt nekem, Mrs. Westermark? Mielőtt még hallotta volna, hogy mit akarok mondani? - Hát, természetesen nem, de az ő életfolyama... Sajnálom, de nem tudom elmagyarázni. - Valóban az idő előtt él, nem igaz? Rászánna egy percet, hogy elmondja, hogyan érzi magát most, miután elmúlt az első sokk? - Kérem, bocsásson meg - mondta Janet, átnyomakodva mellette. Ahogy követte férjét a házba, hallotta Stackpole-t beszélni odakint. - Voltaképpen én olvasom a The Guardiant, és talán tudok is segíteni önnek. Az intézet azt a munkát adta nekem, hogy maradjak Westermark kapitánnyal. A nevem Clement Stackpole; talán olvasta a könyvemet? Maradandó emberi kapcsolatok, Methuen. De azt nem mondhatja, hogy Westermark az idő előtt haladva él. Ez így teljes tévedés. Amit kijelenthetünk, az az, hogy egyes pszichológiai és fiziológiai folyamatai valahogyan előre kerültek. „Segg!" - dühöngött magában Janet. Megállt a küszöbön, hogy elcsíphessen párat a férfi szavai közül. Most besomfordált. Beszéd lóg a levegőben a vacsora hosszú órái közt Az aznap esti vacsorának megvoltak a maga kényelmetlenségei, bár Janet Westermarknak és anyósának sikerült egyfajta melankolikus örömmel telt légkört megidézni azzal, hogy az asztalra tettek két skandináv gyertyatartót, egy koppenhágai nyaralás relikviáit, és meglepték a férfiakat egy vidám kinézetű előétellel is. De a társalgás Janet szerint olyan volt, mint az étvágygerjesztő falatok: kis, csábító, elszigetelt beszélgetésdarabkák, nem táplálóak. Az idősebbik Mrs. Westermark még nem igazán jött rá, hogyan beszéljen a fiával, így válaszait Janetnek szánta, bár elég gyakran nézegetett Jack felé. - Hogy vannak a gyerekek? - kérdezte tőle a férfi. A tudat, hogy fia hosszú ideig vár a válaszára, felidegesítette, így eléggé összefüggéstelenül felelt, és elejtette a kését.
Hogy oldja a feszültséget, Janet kitalált egy megjegyzést az Elmekutató Kórház adminisztrátorának személyiségéről, amikor Westermark megszólalt: - Akkor ő egyszerre olvasott és gondolkodó. Ritka és dicséretre méltó az ő típusába tartozó emberek esetében. Az volt a benyomásom, és szerintem neked is, hogy ugyanannyira érdekli a munkája, mint az előrejutás. Úgy hiszem, akár azt is mondhatnánk, hogy kedvelhető. De ön jobban ismeri őt, Stackpole, mondja, mit gondol róla? Stackpole kenyeret tört magának, leplezendő a tényt, hogy elképzelése sincs, kiről kellene beszélgetniük. - Ó, nem is tudom - felelte -, nehéz megmondani. Húzta az időt, és úgy tett, mintha nem pillantgatna a karórájára. - Kimondottan elbűvölő ember az adminisztrátor, nem gondolod, Jack? - kérdezte Janet, vélhetőleg ugyanannyit segítve Stackpole-nak, mint a férjének. 2 - A kinézete alapján valóban slow bowler jellemnek tűnik - mondta Westermark olyan hangsúllyal, mint aki egyetért valamivel. Valamivel, ami még el se hangzott. - Ó, hogy ő - szólt Stackpole. - Igen, egészében véve határozottan kellemes fickó. - Shakespeare-t idézett nekem, és gondosan elmondta, honnan van az idézet - mesélte Janet. - Nem, anya, köszönöm - szólt közbe Westermark. - Igazából nem sok dolgom van vele - folytatta Stackpole -, bár egyszer-kétszer kriketteztünk együtt. Nagyon is jó slow bowler, az igaz. - Komolyan mondja? -kiáltott fel Westermark. Ez aztán leállította a beszélgetést. Jack édesanyja zavartan szétnézett, és elkapva fia ragyogó tekintetét, megtörte a csendet. - Jack, kedvesem, vegyél még öntetet... - Eszébe jutott, hogy már megkapta a válaszát, kis híján megint leverte a kését, és feladta, hogy aznap még enni fog. - Én magam is forgatom az ütőt - nyilatkoztatta ki Stackpole úgy, mintha ütvefúrót hozott volna az új csendbe. Amikor semmi válasz nem érkezett, makacsul folytatta, magyarázott a játékról, annak öröméről. Janet ült és figyelte, egy
árnyalatnyit megzavarodva azon, hogy csodálja Stackpole teljesítményét, és megzavarodva zavarodottságán. Aztán úgy döntött, már elhatározta, hogy utálni fogja Stackpole-t, majd azonnal elvetette ezt a döntést. Hiszen nem az ő oldalunkon áll? És még azok az erős, szőrös kezek is egy kicsit elfogadhatóbbá váltak, ha az ember elképzelte, ahogy egy ütő markolatának gumijára kulcsolódnak, és ahogy lendít azokkal a széles vállakkal... Egy pillanatra lehunyta a szemét, és megpróbált arra összpontosítani, amit a férfi mond. Maga is forgatja az ütőt Később, az emeleten összetalálkozott Stackpolelal. A férfi szájában egy szivarka volt, a nő hóna alatt egy-egy párna. Stackpole az útjában állt. - Tudok segíteni, Janet? - Csak egy ágyat vetek meg, Mr. Stackpole. - Nem alszol együtt a férjeddel? - Szeretne egy vagy két éjszakát magában eltölteni, Mr. Stackpole. Addig én majd a gyerekek szobájában alszom. - Hadd cipeljem ezeket a párnákat! És kérlek, tegeződjünk, hívj Clemnek. Minden barátom így szólít. Hogy kellemesebb legyen, feloldja a fagyot és emlékeztessen arra, Jack nem örökre tette ki a hálószobából, így szólt: - Sajnálom, de nekünk volt egyszer egy terrierünk, akit Clemnek neveztünk. De nem egészen úgy hangzott, ahogy szerette volna. A férfi Peter kék ágyára tette a párnákat, felkapcsolta a kislámpát, és letelepedett a fekhely szélére, szivarkáját fogva, pöfékelve. - Ez kicsit kényelmetlen lehet, de van valami, amit el kell mondanom, Janet. - Nem nézett a nőre. Az hozott neki egy hamutartót, és megállt előtte. - Attól tartunk, a férje elméjének egészsége veszélyben van, bár sietek biztosítani önt, semmi jelét nem mutatja annak, hogy elvesztené a mentális egyensúlyt azon túl, amit mi úgy hívunk: túlzott jelenségbeli abszorpció. De még itt sem mondjuk, persze, nem is mondhatjuk, hogy ez az abszorpció nagyobb mértékű volna, mint amilyenre számítani lehet. Kivéve a teljesen előzmény nélküli körülményeket, úgy értem. Erről beszélnünk kell a következő napokban.
>
A nő várt, hogy folytassa, és nézte a szivarral való játékát. Aztán a férfi egyenesen a szemébe nézett, és így szólt: - Őszintén, Mrs. Westermark, úgy véljük, hogy segítene a férjének, ha tudna vele szexuális kapcsolatot létesíteni. Kicsit kizökkent. - El tudja képzelni... - Aztán kijavította magát: - Nos, ez a férjem dolga. Én nem vagyok elérhetetlen. Érezte, hogy a férfi felfogta a nyelvbotlását. Meg is játszott egy egyenes lövést. - Ó, ebben biztos vagyok, Mrs. Westermark. Lekapcsolt lámpával, élve, Peter ágyában Peter ágyában feküdt, lekapcsolt lámpával. Még szép, hogy akarta a férjét: nagyon is, most, hogy kicsit jobban belegondolt. A Mars-expedíció hoszszú hónapjai alatt, amikor ő otthon maradt, míg a férfi egyre messzebb ment, amikor tulajdonképpen azon a másik bolygón létezett, ő végig tiszta volt. A gyerekekkel foglalkozott, utazott a vidéken, élvezte, hogy cikkeket ír a női magazinokba, és interjút készítenek vele a tévében, amikor a hajóról jelentették, hogy férje elindult hazafelé a Marsról. Egy része szunnyadt. Aztán jöttek a hírek, amiket nem osztottak meg vele, melyek szerint valami zavar volt a visszatérő hajóval való kommunikációban. Egy szenzációhajhász újság teregette ki a titkot: azt állították, hogy a kilencfős legénység minden tagja megőrült. A hajó pedig túlhaladt a kijelöli landolózónán, és az Atlantióceánba csapódott. Első reakciója egy tisztán önös „jaj, ne" volt, nem önző, de önmagáról való gondolat: soha nem fog többé szeretkezni velem. És végtelen szeretet és bánat. A férfi megmentésekor reménye újraéledt: az egyedüli túlélő, csodálatosan sértetlen... Ez a remény azóta bebalzsamozva nyugodott, mint ahogy férje az időbe volt bebalzsamozva. Megpróbálta maga elé képzelni a szeretkezést, amilyen most lenne: minden előbb Jackkel történne, mielőtt még ő elkezdene mozogni... A férfi rnár a gyönyör ringásában volna, mielőtt ő egyáltalán...
Nem, ez nem lenne lehetséges! Illetve dehogynem, ha először intellektuálisan kidolgozzák, akkor neki csak feküdnie kellene... De amit megpróbált elképzelni, amit végül elképzelt, az nem szeretkezés volt, hanem egyszerűen formai megalázkodás az idő meg mindenféle mirigyek szükségletei előtt. Felült az ágyban, szabadságra, mozgásra vágyott. Felkelt, és kitárta az ablakot - még mindig ott terjengett a szobában a szivar szúrós illata. Ha intellektuálisan kidolgozzák Pár napon belül kialakult egy rutin körülöttük. Mintha még a nyugodt időjárás, a mindent átható lágyság is segítette volna őket. Óvatosan kellett az ajtónyílásokon áthaladniuk, és bal oldalra kellett tartani, hogy ne ütközzenek egymásba. Egy tálcányi italt ejtettek el, mielőtt ebben megegyeztek volna. Egyszerü kopogási rendszert dolgoztak ki a fürdőszobához. Papírokon értekeztek, és nem használtak kérdéseket, csak ha azok feltétlenül szükségesek voltak. Valami távolságot tartva gyalogoltak. Röviden: kerülő utakon keringtek egymás élete körül. - Elég könnyű, ha odafigyel az ember - mondta az idősebb Mrs. Westermark Janetnek -, és a kedves Jack annyira türelmes! - Néha még azt is érzem, hogy tetszik neki ez a helyzet. - Ó, kicsim, hogyan tetszhetne neki egy ilyen szerencsétlen, szörnyű állapot? - De mama, érzed, hogy hogyan létezünk együtt, ugye? Nem, túl szörnyen hangzik, ki se merem mondani! - El ne kezdj most ilyen butaságokra gondolni! Nagyon erős voltál eddig, és most sem annak van az ideje, hogy összetörjünk, pont amikor kezdenek jobban menni a dolgok. Ha aggodalmaid vannak, el kell mondanod őket Clemnek. Azért van itt. - Tudom. - Na, hát akkor! Látta Jacket átvágni a kerten. Ahogy
- Lehetnénk egy nap távolságra egymástól. 3,3077 perc legalább egy bizonyos mértékű kommunikációt lehetővé tesz nekünk. - Csodálatos, milyen filozofikus vagy ezzel kapcsolatban - jegyezte meg, és megijedt a hangjában levő szarkazmustól. - Beszélgessünk most, együtt? - Jack, már egy ideje akarok négyszemközt beszélni veled.
kinézett, a férfi felpillantott, mosolygott, mondott magának valamit, kinyújtotta a kezét, visszahúzta, aztán ment, még mindig mosolyogva, hogy leüljön egy pad szélére a fűben. Janetet megérintette ez, már sietett is az üvegajtóhoz, hogy csatlakozhasson hozzá. Megállt. Máris előre látott: látta cselekedeteinek láncát, mert Jack már a jövőbe véste őket. Ki fog menni férjéhez a gyepen, megszólítja, mosolyog, és odamegy hozzá, amikor visszamosolyog. Akkor együtt elsétálnak a padhoz, és leülnek, a két végére. Ennek a tudata minden spontaneitást kitörölt belőle. Akár egy taposómalomban is dolgozhatna, mert Jack szempontjából amit tenni fog, az már meg is történt. Ha pedig nem menne ki, ha föllázadna, ha visszatérne a napi házimunkát megbeszélni az anyósával... akkor Jack bolondként tátogott a kertben, egy olyan képzelgésbe merülve, amibe nem lehet követni. Legyen így, hadd lássa Stackpole, akkor elfelejthetnék ezt az elméletet arról, hogy Jack előbb él, a jövőben, és egy sokkal normálisabb fajta hallucinációs elmebajjal kezelnék. Biztonságban lenne Clem kezei közt.
Én? A nagy bükkök, amelyek a kert északi végét árnyékba borították, olyan nyugalomban voltak, hogy a nő azt gondolta: „Ugyanúgy néznek majd ki neki, mint nekem most." A férfi elővett egy papírlapot, ránézett az órájára. Csuklója vékony volt. Törékenyebbnek tűnt, mint amikor kijöttek a kórházból. - Tisztában vagyok vele, kedvesem, mennyire fájdalmas lehet neked. Elválaszt minket, kettőnket ez a lenyűgöző csúszás az idő működésében, de legalább nekem van vigaszom abban, hogy megtapasztalhatom ezt az új jelenséget, miközben te... -Én?
De Jack cselekedetei bebizonyították, hogy ki fog menni hozzá. Őrült dolog volna tőle nem kimenni. Őrült? Az univerzum egyik törvényével szembeszállni lehetetlen, nem pedig őrültség. Jack nem szembeszállt, ő egyszerűen átesett egy ilyen törvényen, amiről az első Mars-expedíció előtt senki nem is tudta, hogy létezik. Bizonyára valami olyan jelentőségteljeset fedeztek fel, amire senki sem számított, vagy látott előre. És ő, Janet, veszített. Nem, még nem veszített! Kirohant a gyepre, kiáltott neki, hagyta, hogy a cselekvés elsöpörje elméjéből a zavart. Ebben az ismételt cselekedetben el volt rejtve egy kis frissesség, mert emlékezett a férfi ablakon át megpillantott mosolyára és arra a különleges melegségre, ami abban volt, mintha meg akarná erősítem őt. Mit is mondott? Az már elveszett. Odament a padhoz, és leült melléje. A férfi tartogatott egy megjegyzést az állandó és változatlan időátfedésre. - Ne aggódj, Janet! Lehetne sokkal rosszabb is. - Hogyan? - kérdezte a nö, de már jött is a válasz.
Beszélni csillagközi távolságokon át - Azt akartam mondani, hogy te pedig leragadtál ugyanabban a régi világban, amit minden ember ismert mindig is, de azt hiszem, te nem így látod. - Nyilván egy válasz elérte őt a feleségétől, mert következetlenül hozzátette: - Akartam veled négyszemközt beszélni. Janet lenyelt valamit, amit ki akart mondani, mert a férfi mérgesen felemelte egyik ujját, és megkérte: - Kérlek, időzítsd úgy az állításaidat, hogy ne beszéljünk keresztbe külön célokkal! A legfontosabb dolgokra korlátozd le azt, amit mondani szeretnél! Komolyan, drágám. Meg vagyok lepve, hogy nem csinálod, amit Clem javasol, és nem írsz jegyzeteket arról, mi mikor hangzik el. - De nem viselkedhetünk úgy, mintha valami értekezlet résztvevői lennénk. Ismerni akarom az érzéseidet, tudni, mit gondolsz, és képes legyek neked segíteni abban, hogy ismét normális életet élhess! Úgy időzített, hogy szinte egyből válaszolt feleségének:
>
- Nem szenvedek semmiféle mentális betegségben, és teljesen visszanyertem fizikai egészségemet is a becsapódás után. Nincs semmi előre látható ok, ami miatt az érzékelésem valaha is visszaugrana, és kapcsolódna a te idődhöz. Változatlanul 3,3077 perccel a földi idő előtt maradt, amióta csak elhagytuk a Mars felszínét. Elhallgatott. A nő gondolkodott. „Most 11.03 van az én órámon, és annyi mindent sóvárgok kimondani. De az ő ideje szerint 11.06 múlt, és már most tudja, hogy semmit sem leszek képes kinyögni. Annyira nagy kitartást követelő feladat ezen a három és valamennyi percen keresztül beszélgetni, hogy ennyi erővel akár csillagközi távolságokon át is társaloghatnánk." Nyilván a férfi is elvesztette a gyakorlat fonalát; elmosolyodott, és fölemelte a kezét, kitartotta a levegőben. Janet körbenézett. Clem Stackpole tartott feléjük egy italokkal teli tálcával. Vigyázva letette a fűbe, felvett egy martinit, s a poharat óvatosan Jack kinyújtott kezébe adta. - Egészségedre! - mondta mosolyogva. - És tessék, az ön itókája. - Janet kezébe nyomott egy gin-tonikot. Saját magának világos sört hozott. - El tudnád magyarázni a helyzetemet egy kicsit Janetnek, Clem? Úgy tűnik, még nem érti eléggé. A nő dühösen fordult a viselkedéskutatóhoz. - Mr. Stackpole, ez itt egy négyszemközti beszélgetés hivatott lenni a férjem és köztem. - Ez esetben sajnálom, hogy nem sikerült olyan jól. Talán én egy kicsit tudok segíteni rajta. Nehéz, tudom. 3,3077 Egy erőteljes mozdulattal lecsavarta a sörösüveg kupakját, és kitöltötte poharába az italt. Belekortyolt. - Hozzá voltunk szokva ahhoz a gondolathoz, hogy minden ugyanazzal a tempóval halad előre az időben. Ügy beszélünk az idő folyamáról, mintha csak egy sebessége lehetne. Azt is feltételeztük, hogy minden, ami egy másik bolygón él univerzumunk egy másik pontján, szintén ugyanazzal a sebességgel halad az időben. Más szóval, a relativitáselméleteknek hála
hozzászoktunk bár az idő furcsaságaihoz, valószínűleg bizonyos gondolkodásbeli hibákhoz is hozzászoktattuk magunkat. Most pedig máshogy kell elkezdenünk gondolkodni. Ért engem? - Tökéletesen. - Az univerzum egyáltalán nem az az egyszerű doboz, aminek elődeink elképzelték. Lehet, hogy mindegyik bolygót körülveszi a saját időmezeje, csakúgy, mint ahogy saját gravitációs mezeje teszi. A bizonyítékaink alapján úgy látjuk, hogy a Mars időmezeje 3,3077 perccel a miénk, a földi előtt halad. Ezt a következtetést abból vontuk le, hogy a férje és a nyolc másik asztronauta, akik vele voltak a Marson, nem tapasztaltak egymás között semmiféle időbeli különbséget, és nem tudtak semmi problémáról, amíg el nem indultak onnét, és meg nem kíséreltek kommunikálni ismét a Földdel, amikor is azonnal észlelhető lett az időbeli eltérés. A férje még mindig a marsi időben él. Sajnos a legénység többi tagja nem élte túl a becsapódást, de biztosak lehetünk benne, hogy ha túl is élték volna, akkor is ugyanettől szenvednének. Ez így tiszta, ugye? - Teljesen. De még mindig nem értem, miért áll fenn továbbra is ez a hatás, ha úgy van, ahogy mondja. - Ezt nem én állítom, Janet, hanem ez egy következtetés, amire nálam sokkal okosabb emberek jutottak. - Mosolygott, amikor ezt mondta, és zárójelesen megjegyezte: - Na, nem mintha nem vonnánk le és változtatnánk meg mi is a magunk következtetéseit mindennap. - De miért nem tapasztaltunk hasonló jelenséget, amikor az oroszok vagy az amerikaiak visszatértek a Holdról? - Nem tudjuk. Annyi minden van, amiről nem tudunk. Azt gondoljuk, hogy mivel a Hold a Föld körül kering, és így annak gravitációs mezejében van, nincsen időbeli eltérés. De amíg nem rendelkezünk több adattal, amíg nem kutathatjuk tovább a dolgot, ilyen keveset tudunk, és ennyit vagyunk képesek kikövetkeztetni. Olyan ez, mint kilogikázni egy egész játékrész hosszát, amikor még csak egy játszma ment le.3 Miután az expedíció visszatér a Vénuszról, sokkal jobb helyzetben leszünk a teóriagyártáshoz.
- Miféle Vénusz-expedíció? - kérdezte a nő rémülten. - Lehet, hogy még egy évig nem indul el, de már gyorsítják a programot. Felbecsülhetetlenül értékes adatokat kapunk majd! Jövő idő - élni és visszaélni vele A nő beszélni kezdett: - De ezután biztosan nem lesznek annyira ostobák, hogy... - Ekkor megállt. Tudta, hogy igenis lesznek annyira ostobák. Peterre gondolt, ahogy kijelentette:,,Én is űrhajós leszek! Én akarok lenni az első ember a Szaturnuszon!" A férfiak az óráikat nézték. Aztán Westermark a kavicságyra pillantott. - Ez a 3,3077-es érték biztosan nem egy univerzális állandó. Változhat, úgy hiszem, változik is bolygóról bolygóra. A magánvéleményem az, hogy valamiképp a naptevékenységgel áll öszszefüggésben. Ha ez igaz, akkor azt látjuk majd, hogy a Vénuszról visszatérő emberek a földi időhöz képest kissé hátrább levő kontinuum szerint érzékelnek. Hirtelen felugrott, rémültnek tűnt, a beleélés leolvadt arcáról. - Ez még eszembe sem jutott - mondta Stackpole, ahogy felírta jegyzetfüzetébe. - Ha a Vénusz-expedíciót előre ellátják ezekkel az információkkal, akkor semmi gond nem adódhat a visszatérésük megszervezésével. Előbb vagy utóbb ezt az egész zavart sikerül rendbe tenni, és semmi kétségem sincs azzal kapcsolatban, hogy ez hihetetlenül gazdagítani fogja az emberi faj kultúráját. A lehetőségek olyannyira hatalmasak, hogy... - Ez borzasztó! Mind őrültek vagytok! - kiáltott fel Janet. Talpra ugrott, és sietve kilőtt a ház felé. Na de Jack elindult utána a házhoz. Az órája szerint, amely földi időt mutatott, 11.18 volt, és húsz másodperc. Arra gondolt, nem először, hogy beruház egy másik karórába, amit a jobb csuklójára tesz majd, és beállít a marsi időre. Nem, a bal kezén levőnek kell a marsit mutatni, mert ezt a kezét nézné mindig először, és végül is ebben az időben él, még akkor is, amikor a Földhöz kötött emberi fajjal van éppen kommunikációban.
Ráeszmélt, hogy tulajdonképpen Janet szemszögéből ő most a nő előtt tart a mozgásban. Érdekes lenne, ha létezne valaki őelőtte is az érzékelés terén; akkor akarna beszélgetni, meg akarna küzdeni érte. Bár ez megfosztaná attól az érzéstől, hogy folytonosan ő az első, az első az univerzumban, első mindenhol, és minden harmatos ebben a furcsa fényben... Marsfény! Igy hívja, amíg nem sikerül besorolnia: a romantikus vízió megelőzi a tudományost, a nagy megengedhetőség egy szeletkéje, amíg a kiegyensúlyozó fegyelem össze nem zárul majd körülötte. Na de tegyük fel, tévednek a teóriák, és az érzékelési csúszás a hosszú utazás torzszülöttje volt, feltéve, hogy az idő kvantális... nem, feltéve, hogy minden idők kvantálisak. Végső soron, az öregedés is lépésekben történik, nem egy finom folyamatként zajlik sem a szervetlen világ jó részének, sem a szervesnek. Most már mozdulatlanul állt a füvön. A fény keresztülragyogott a pázsiton, amitől az törékenynek tűnt; minden egyes fűszál külön árnyalva egy kis spektrumával. Ha az érzékelési ideje még előrébb lenne, mint most, vajon erősebb lenne a marsfény, és áttetszőbb a Föld? Milyen gyönyörű is volna! Egy hosszabb űrbeli út után az ember a világból lett pókhálóba térne vissza, a megtestesült fénybe, egy prizmába, évszázadokkal maga mögött hagyva azt az időben. Éhezve rá, elképzelte. De még több tudásra volna szükség. Hirtelen jött a gondolat: „Bárcsak be tudnék kerülni a Vénusz-expedícióba! Ha az intézetnek igaza van, akkor hat vagy inkább öt és fél... nem, nem lehet megmondani, mennyivel, de a vénuszi idő előtt lennék. Mennem kell. Értékes lennék nekik. Csak jelentkeznem kell, semmi kétség." Nem vette észre, hogy Stackpole szívélyesen megérinti a karját, és bemegy mellette a házba. Állt, nézte a földet, és azon keresztül a Mars sziklás völgyeit és a Vénusz rejtélyes tájait. A számértékek változása Janet ráállt, hogy beutazzon a városba Stackpolelal. A férfi a krikettcipőjéért ment el, amit újraszegeltetett, a nő pedig filmet venni a fényképezőjébe. A gyerekek szeretnének fotót róla és az apukájukról. Ahogy együtt állnak.
>
Ahogy a kocsi fák mellett haladt el, árnyékuk vörösen és zölden villogott a szeme előtt. Stackpole jól vezetett, orra alatt fütyörészve. Furcsa, de a nőt nem zavarta egy szokás, amit amúgy irritálónak talált volna. Úgy vette, mint egy jelet arra nézve, hogy a férfi nem teljesen nyugodt. - Az a nyomasztó érzésem van, hogy már jobban érti a férjemet, mint én - szólalt meg. A férfi nem tagadta. -Miért érzi így? - Azt hiszem, nem is zavarja az a szörnyű elszigeteltség, amit tapasztal. - Mert egy bátor ember. Westermark immár egy hete volt otthon. Janet érezte, hogy minden nappal egyre jobban eltávolodnak egymástól, ahogy a férfi mind kevesebbet beszélt, és gyakran úgy ácsorgott, mint egy szobor, mereven a földet bámulva. Eszébe jutott valami, amit egyszer az anyósának nem mert elmondani, de Clem Stackpole-lal biztonságban volt. - Tudja, miért vagyunk képesek hozzávetőleges harmóniában létezni? - kérdezte. Stackpole lassított, félig ránézett. - Azért, mert száműzzük az életünkből az összes eseményt, gyereket, évszakot. Máskülönben minden pillanatban szembe kéne néznünk azzal, hogy valójában mennyire hadilábon is állunk egymással. Hanghordozását hallva Stackpole csitítólag felelt: - Ugyanannyira bátor ön is, mint a férje, Janet. - A fenébe a bátorsággal! Amit én nem bírok elviselni, az a semmi! Látva a táblát az út mellett, Stackpole belenézett a visszapillantó tükörbe, és sebességet váltott. Az út mind előttük, mind mögöttük elhagyatott volt. Ismét fütyörészni kezdett, Janet pedig nem bírta beszéd nélkül. - Úgy értem, már így is túl sokat babráltunk az idővel. Az idő egy európai találmány. Isten tudja, mennyire összekeveredünk benne, hogyha, nos, ha ez így folytatódik. Szörnyen idegesítette a magától megszokott, összefüggő beszéd hiánya. Amikor Stackpole végül megszólalt, leállt az út mentén egy pihenőbe, sűrű bozótos ágai alá. Türelmesen mosolyogva fordult a nőhöz. - Az idő Isten találmánya volt, ha hisz Istenben, amire én hajlamos vagyok. Mi csak megfigyeljük, megszelídítjük, kihasználjuk.
-Kihasználjuk!... - Ne úgy képzelje el a jövőt, hogy mindnyájan valamiféle mocsár térdig érő iszapjában dagonyázunk! - Röviden felnevetett, a kormányon pihentetve kezét. - Milyen csodálatos idő van! Arra gondoltam, hogy vasárnap krikettezem a falumban. Nem volna kedve átjönni, megnézni a meccset? Utána beülhetnénk valahova teázni. Az összes esemény, gyerek, évszak Másnap reggel megkapta ötéves lánya, Jane levelét, ami elgondolkodtatta. Az egész ennyiből állt: „Kedves Anyu! Köszönöm a babácskákat. Szeretettel: Jane" - de Janet tudta, micsoda erőfeszítésbe kerültek azok a hüvelykhosszú betűk. Mennyi ideig bírja majd azt, hogy a gyerekek távol vannak az otthonuktól, tőle? Ahogy ez a gondolat megfogant benne, eszébe jutott az előző este, amikor ködösen azt mondta magában, ha bármi is lesz Stackpole-lal, a gyerekeket nem szabad hogy érintse - ez pedig, most megértette, pusztán az ő és a férfi kényelme miatt szükséges. Akkor nem gondolt a gyerekekre; Stackpole-ra gondolt, aki, hiába a finomság, amit mutatott Janet irányában, nem váltott ki semmiféle érzelmet belőle. - Még egy tűrhetetlenül erkölcstelen gondolat - motyogta maga elé az üres szobában. - Milyen választási lehetőségem van Stackpole-on kívül? Tudta, hogy Westermark a dolgozószobájában van. Hideg nap volt, túl hideg és nedves neki ahhoz, hogy a napi felvonulását megtartsa a kertben. Janet tudta, hogy férje egyre mélyebbre süllyed az elszigeteltségbe; segíteni akart, ugyanakkor rettegett tőle, hogy feláldozza magát ennek a szeparáltságnak, ki akart maradni belőle, a való életben. Letéve a levelet kezébe fogta a fejét, és lehunyt szemmel hallotta a koponyájában az összes lehetséges cselekvési tervét összecsattanni, eljövendő életvonalakét, ahogy kioltják egymást. Ahogy Janet meditált, Westermark anyja lépett a szobába. - Téged kerestelek - mondta. - Annyira boldogtalan vagy, nem igaz, kedvesem? - Mama, az emberek mindig megpróbálják mások elől elrejteni, ha szenvednek. Nem igaz, nem csinálja ezt mindenki?
- Előlem nem kell elrejtened, főleg, mivel nem tudod. - De én nem tudom, hogy te mennyire szenvedsz, márpedig ez kétoldalúan kell, hogy működjön. Miért csináljuk ezt az ocsmány takargatást? Mitől félünk? Szánalomtól? Gúnytól? - Talán inkább segítségtől. - Segítség! Igazad lehet... Ez aztán a zavaró gondolat! Csak álltak ott, és néztek egymásra, végül az idősebb nö szólalt meg, esetlenül. - Nem gyakran beszélgetünk így, Janet. - Valóban. - Többet akart mondani. Egy ismeretlennek a vonaton talán meg is tette volna, de itt képtelen volt rá. Látva, hogy mást nemigen tudna hozzátenni, Mrs. Westermark témát váltott. - Azt akartam mondani neked, Janet, hogy úgy gondolom, talán a gyerekeknek jobb lenne, ha nem jönnének vissza ide, amíg a dolgok így állnak. Ha szeretnél elmenni és találkozni velük, és ott maradni a szüleidnél, én majd ellátom Jacket és Mr. Stackpole-t egy hétig. Nem hiszem, hogy Jack látni akarná őket. - Ez nagyon kedves tőled, mama. Meglátom. Megígértem Clemnek, szóval, azt mondtam Mr. Stackpole-nak, hogy talán elmegyek és megnézem a krikettmeccsét holnap délután. Persze, ez nem fontos, de mégis ezt mondtam, szóval hétfőn lehet, hogy áthajtok a gyerekekhez, ha tudod tartani a frontot. - Még így is csomó időd van, ha inkább holnap szeretnél menni. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Stackpole megértené az anyai érzéseidet. - Én hétfőre tolnám - mondta kissé fagyosabban Janet, mert ekkor már megsejtette az okot anyósa javaslata mögött. Ahova nem ért el a Scientific American Jack Westermark letette a Scientific Americant, és az asztal lapjára bámult. Jobb kezével érezte, hogy ver a szíve. A magazinban egy cikk volt róla, a kórházban készült fotókkal illusztrálva. Ez az átgondolt írás igen messze állt azoktól a szenzációhajhász firkálmányoktól, amelyek máshol jelentek meg, azoktól a sekélyes vacakoktól, melyek úgy emlegették őt, mint Az Ember, Aki Többet Tett A Kozmoszról Alkotott Képünk Összetöréséért,
>
Mint Einstein; pont ezért sokkal érdekesebb volt, és a dolog olyan aspektusait is bemutatta, amikre Westermark eddig még nem gondolt. Ahogy végiggondolta a következtetéseket, megpihent a földi könyvek olvasása után, Stackpole pedig a tűznél ült, szivarozott, és várta, hogy Westermark diktáljon neki. Még egy magazin átböngészése is kihívás volt a téridőn keresztül, egy együttműködés, egy összeesküvés. Stackpole előre időzítve lapozott neki, s Westermark akkor olvasott, amikor ez megtörtént. Ő maga képtelen volt áthajtani az oldalakat, amikor a lapok saját keskeny kis kontinuumukban még nem fordultak át: az ő ujjai elől valamiféle zselészerü ragyogás fedte el őket, az a vizuális hallucináció, ami egy legyőzhetetlen kozmikus tehetetlenséget jelentett. Ez a tehetetlenség az asztal felületének különleges fényességet adott, ahogy nézte, és saját elméjének mélyét kutatta, hogy megítélje a Scientific American cikkének igazságait. Szerzője azzal kezdte, hogy számba vette a tényeket, és megjegyezte, ezek arra mutatnak, hogy az univerzumban különböző helyi idők léteznek, s hogyha ez így igaz, akkor egy új magyarázat van születőben a galaxisok visszahúzódására, valamint különböző becslések érkeztek a világegyetem korát illetően (és persze a komplexitásával kapcsolatban). Utána arra a problémára tért ki, ami a többi szerzőt is nyugtalanította: azaz hogyan lehetséges, hogy Mr. Westermark elveszítette a földi időt a Marson, de visszafelé ez nem igaz, nem veszítette el a marsit a Földön. Ez minden másnál világosabban utal arra, hogy a helyi idők nem pusztán mechanikusak, hanem legalább valamennyire pszichobiológiai funkciók. Az asztalon Westermarklátta magát, ahogy arra kérik, ismét menjen el a Marsra, vegyen részt még egy expedíción azokra a vörös homokkal borított kontinensekre, ahol a téridő anyaga valami rejtélyes és leküzdhetetlen módon 3,3077 perccel a földi norma előtt jár. Ismét előrébb ugrana a belső órája? És mi lenne akkor a földi dolgokon átható ragyogással? És milyen következményekkel járna, ha az emberiség fokozatosan eltávolodna azoktól az acélerős törvényektől, melyek alatt tántorgó pleisztocén újszülöttsége óta mindig is élt? Türelmetlenül előrelökte elméjét, hogy elképzelje a napot, amikor a Föld több lokális időnek ad otthont, és ragyog az űr semmijén át megtett utak-
tól. Ezek az ürességek az időn is átíveltek, és ez a kevéssé értett elképzelés (McTaggart tagadta a kül4 ső valóságát, nem igaz? ) végre az emberi megértés markába kerülhetne. Nemde ez a leghatalmasabb titok, megérteni azt az áradó folyamot, amelyben a létezés megrendezésre került, mint ahogy egy álom az elme primitív határai között? És... de... nem hozná el az a nap a Föld helyi idejének pusztulását? Ez az, amit ő elkezdett. Ez azt jelenthetné, hogy a helyi idő nem bolygószintű létezők terméke! Itt a Scientific American szerzője nem mert eléggé messze menni: ugyanis a helyi idő teljességgel a psziché terméke. Az a sötét, legbensőbb valami, ami még akkor is pontos időt tudott számolni, ha az ember eszméletlenül feküdt, pusztán vidéki suttyó - de ki lehetne taníttatni, hogy az univerzum nagypolgára lehessen. Látta, hogy ő egy új faj első fia, egy fajé, melyet a legvadabb képzelőerő sem képzelhetett volna el pár hónappal korábban. Ő független volt attól az ellenségtől, amely még a Halálnál is jobban nyomasztotta az emberiséget: az Időtől. Beléje zárva egy teljesen új lehetőség. Superman megérkezett. Superman fájdalmasan fészkelődött székében. Annyira mozdulatlanul ült, és olyan sokáig, hogy tagjai merevek lettek, s a vér kiment belőlük anélkül, hogy észrevette volna. Univerzális gondolatok merülhetnek fel, ha az ember elég jól tervezi meg köreit egy adott asztal körül - Diktálok - mondta, és türelmetlenül várt, amíg a parancs eljutott visszafelé abba a pokoli homályba a tűznél, ahol Stackpole ült. A mondanivalója annyira szörnyen fontos volt, mégis ezekre az emberekre kellett várnia... Ahogy szokta, felkelt, és elkezdett körbe járkálni az asztal körül, mondatai gyorsan követték egymást. Ez lesz az új élet testamentuma... - A tudat nem elfogyó, hanem egyidejű... Több időcsomópont létezhetett az emberi faj születésekor... Az elmebetegek gyakran váltanak át különböző időarányokra, van, akinek egy nap az örökkévalóságig húzódik... Tapasztalatból tudjuk, hogy a gyerekek számára az idő a tudat konvex tükrében jelenik meg, saját fókuszpontján túl torzítva... Egy pillanatra felidegesítette felesége ijedt arca a dolgozó ablakában, de aztán elhessegette magától, és folytatta:
- ...túl torzítva. De az ember tudatlanságában ragaszkodott hozzá, hogy azt tettesse, az idő valamiféle egyirányú folyam, ráadásul homogén... minden ellenkező bizonyíték dacára... A magunkról alkotott kép, nem, ez a hibás kép vált életünk alapfeltevésévé... Leányok lányai Westermark édesanyja nem rajongott a metafizikai spekulációkért, de amikor kijött a szobából, odafordult a menyéhez, és azt mondta: - Tudod, mit gondolok néha? Jack olyan fura; azon gondolkodom éjszakánként, hogy a férfiak és a nők nem távolodnak-e el egyre jobban egymástól minden generációval a gondolkodásukban és egyéb dolgaikban, érted, mint két külön faj. Az én generációm tett egy nagy kísérletet arra, hogy összehozza a két nemet egyenjogúság meg ilyenek terén, de úgy tűnik, semmi sem lett belőle. - Jack jobban lesz majd. - Janet kihallotta a magabiztosság hiányát saját hangjából. - Ugyanezt gondoltam a férfiak és a nők eltávolodásáról, amikor meghalt a férjem. Hirtelen minden együttérzés elpárolgott Janetből. Megismerte a színre lépő, már sokszor felhozott témát, ezt az óvatos hanghordozást, amely minden önsajnálatot elfedett, ahogy anyósa folytatta: - Bob a sebesség szerelmese volt, tudod. Igazából ez ölte meg őt, nem az a bolond, aki eléje tolatott az úton. - Semmi vád nem érheti a férjedet - mondta Janet -, nem szabadna hagynod, hogy még mindig nyomasszon. - De nyilván mégis látod a kapcsolatot. Ez a haladás-dolog. Bob majd megőrült, hogy ő vegye be elsőként a következő kanyart, most meg Jack... na, mindegy, egy nő semmit sem tehet. Becsukta maga mögött az ajtót. Janet elgondolkodva emelte föl az üzenetet a nők következő generációjától: „Köszönöm a babácskákat." Elhatározások és hirtelen fellépő kockázataik Az apjuk. Talán Peter és Jane mégis haza kéne hogy jöjjön, még az ebből eredő kockázatok ellenére is. Janet idegesen ácsorgott ott, hirtelen elhatározással, hogy most azonnal megbirkózik Jackkel. A férje anynyira könnyen dühbe gurult, annyira elérhetetlen volt, de azért legalább arról meggyőződhetett, milyen elfoglalt, mielőtt félbeszakítja.
Ahogy besurrant az oldalsó haliba, és a hátsó ajtó felé vette az irányt, hallotta, hogy az anyósa szólítja. - Mindjárt jövök! - válaszolt. A nap áttört a felhők között, a párát szíva a nedves kertből. Ősz volt, nem lehetett volna eltéveszteni. Megkerülte a házat, és kibukkant a saroknál, ellépett a rózsák mellett, és benézett a férje dolgozójába. Megrázva látta, hogy félig az asztalra borul. Keze az arcát fedte, és vér csöpögött ujjai közül egy nyitott magazinra. Látta Stackpole-t érdektelenül üldögélni az elektromos kandallónál. Felkiáltott, és visszafutott a házat megkerülve, az ajtóban pedig szembetalálkozott Mrs. Westermarkkal. - Én csak... Janet, mi van? - Jack, mama! Agyvérzése van, vagy valami szörnyű! - Honnan tudod? - Gyorsan, hívni kell a kórházat! Be kell mennem hozzá! Mrs. Westermark elkapta a karját. - Talán jobb lesz, ha Mr. Stackpole-ra hagyjuk ezt! Félek. - Mama, megkell tennünk, amit lehet! Tudom, hogy amatőrök vagyunk. Eressz, kérlek! - Nem, Janet. Ez az ő világuk, attól tartok. Ha kellünk nekik, majd jönnek. - Rémületében szorította Janetet. Ijedt tekintetük találkozott, egy pillanatig úgy néztek egymásra, mintha valami mást látnának, aztán Janet kitépte a kezét anyósa szorításából. - Be kell mennem hozzá! Végigsietett a folyosón, és belökte a dolgozószoba ajtaját. A férje a helyiség másik végében állt, az ablaknál, és vér folyt az orrából. - Jack! - kiáltott a nő. Ahogy a férfi felé rohant, az üres levegőből akkora csapás érte a homlokát, hogy megtántorodott, nekiesett egy könyvespolcnak. Egy sor kisebb kötet zuhant rá és köréje a felsőbb polcokról. Stackpole felkiáltott, otthagyva jegyzetfüzetét megkerülte az asztalt, és a nőhöz sietett. Még akkor is megnézte az óráját, amikor az asszony segítségére sietett: 10.24. Segítség 10.24 után és az ágy tisztasága Westermark anyja az ajtóhoz közelített.
>
, BRIAN W. ALDISS
Angol író, szerkesztő, kritikus. 1925-ben született, magániskolákban tanult, majd 1943-as besorozása után katonaként szolgált Ázsia több országában. Első SF-elbeszélése 1954-ben jelent meg. Négy évvel később már egy regénnyel jelentkezett: az Amíg világ a világ azóta igazi klasszikussá vált. Ez 1970-re jutott el Magyarországra, első elbeszélésével pedig egy esztendő mulva, a Fiúk Évkönyve 1971-es kiadásában találkozhattak a hazai olvasók. A Galaktika is számos novelláját leközölte, sőt 60. számát teljes egészében neki szentelte. Kiadónknál hamarosan napvilágot lát Szuperállam című regénye
- Maradjon, ahol van - ordított rá Stackpole -, vagy még több baj lesz! Janet, nézze meg, mit csinált! Menjen ki innen, rendben? Jack, máris itt vagyok neked, isten tudja, mit éreztél, három és fél percen át segítség nélkül, elszigetelten! Dühösen odament, és karnyújtásnyira megállt páciensétől. Az asztalra dobta zsebkendőjét. - Mr. Stackpole - Westermark anyja puhatolózó hangon szólt az ajtóból, egyik kezével Janetet támogatta. A férfi csak annyi ideig nézett hátra, ameddig elmondta: - Törölközőket kérek! Hívják fel az Elmekutató Kórházat, kérjenek egy rohamkocsit, és mondják meg, hogy azonnal itt legyen! Délre Westermark tisztára törölve feküdt az ágyában az emeleten, és a mentősök, akik ellátták orrvérzését (mint kiderült, az volt), elmentek. Stackpole, ahogy az ajtócsukásból visszafordult, szembenézett a két nővel. - Ügy érzem, kötelességem figyelmeztetni önöket - mondta sötéten -, hogy még egy olyan eset, mint amilyen ez volt, végzetes lehet. Ezúttal nagyon könnyedén megúsztuk. Ha bármi más hasonló történik, akkor javasolnom kell majd az igazgatótanácsnak, hogy Mr. Westermarkot vigyük vissza a kórházba.
Időszerű definíció balesetekre - Nem akarna menni - tiltakozott Janet. - Másrészt, ne legyen nevetséges, az egész egy baleset volt. Fel akarok menni hozzá, megnézni, hogy van. - Mielőtt felmenne, szeretnék rámutatni, hogy ami történt, nem baleset volt, nem úgy
baleset, ahogy azt általában meghatározzuk, mert látta a közbeavatkozásának hatását az ablakon keresztül, mielőtt betoppant. Azaz maga a felelős. - De ez abszurd - kezdte a két nő egyszerre. Janet folytatta: - Soha nem rontottam volna úgy a szobába, ha nem látom az ablakon át, hogy bajban van. - Amit látott, az a későbbi beavatkozásának a férjére gyakorolt hatása volt. Westermark anyja afféle jajveszékelést hallatott. - Ebből én semmit sem értek. Minek ütközött neki Janet, amikor berohant a szobába? - Abba a pontba rohant bele, Mrs. Westermark, ahol a férje állt 3,3077 perccel korábban. Mostanára az időtehetetlenség alapvető ügyeiből kapiskálnak valamit, nem? Amikor mindketten egyszerre kezdtek beszélni, addig nézett rájuk, amíg el nem csendesedtek, és vissza nem néztek rá. - Jobb lesz, ha bemegyünk a nappaliba. Én legalábbis innék valamit. Meg is oldotta magának, és csak amikor egy kerek whiskeyspohár volt a kezében, kezdett újra beszélni. - Most, bár nem akarom a hölgyeket okítani, azt hiszem, a legjobb lenne, ha végre mindketten felfognák, hogy már nem a klasszikus mechanika régi, biztonságos világában élnek, ami felett a tizennyolcadik századi felvilágosodás által kitalált isten uralkodik. Minden, ami itt történt, teljesen racionális, de ha ahhoz fognak ragaszkodni, hogy meghaladja a női megértésüket... - Mr. Stackpole - vágott közbe élesen Janet -, tudna a témánál maradni úgy, hogy közben nem sérteget? Elmondaná, miért nem baleset az, ami történt? Azt már értem, hogy amikor a dolgozó ablakán benéztem, a férjemet láttam, aki egy olyan összeütközéstől szenvedett, ami neki három perccel korábban történt, nekem pedig még három percig nem fog megtörténni, de abban a pillanatban mindezt elfelejtettem. - Nem, nem, a számai rosszak. A teljes időcsúszás 3,3077 perc. Amikor látta a férjét, akkor ő ennek a felével korábban, 1,65385 perce szenvedte el az ütést, és még 1,65385 perc hátravolt,
mielőtt ön befejezte a cselekvést azzal, hogy berontott a szobába, és nekiment a férjének. - De nem ment neki! - kiáltotta az idősebb aszszony. Stackpole erősen koncentrálva válaszolt: - Földi idő szerint 10.24-kor ment neki, ami 10.20 és 36 másodperc a marsi, vagyis Jack ideje szerint, ami a Neptunusz-idő szerint valami 9.59, ami 156 és fél a Szíriusz-idő szerint. Ez egy hatalmas univerzum, Mrs. Westermark! Addig marad összezavarodva, amíg összetéveszti az eseményt az idővel. Javasolhatom, hogy foglaljon helyet, és igyon valamit? - Félretéve a számokat - mondta Janet, visszatérve a támadáshoz (micsoda utálatos opportunista is ez az alak!) -, hogy mondhatja, hogy ami történt, nem volt baleset? Remélem, nem állítja, hogy szándékosan ártottam a férjemnek! Amit mond, azt sugallja, nem volt hatalmam az események fölött onnantól, hogy benéztem az ablakon. - „Félretéve a számokat" - idézte a férfi -, pont itt van a maga felelőssége. Amit az ablakon át látott, az a maga tettének következménye volt, akkor már nem lehetett elkerülni, hogy meg is cselekedje, mert már megtörtént. Az ablakon át, az időcsapás huzata - Nem értem! - A nő a fejét fogta, hálásan elfogadva egy cigarettát anyósától, miközben lerázta magáról a vigasztaló jellegű „Ne próbáld érteni, kedveském!"-et. - Tegyük fel, hogy amikor megláttam Jack orrát vérezni, ránéztem volna az órámra, és gondolkodom. 10.20, vagy mi is volt, és lehet, hogy az én beavatkozásomtól szenved, szóval jobb lesz, ha nem megyek be. És nem mentem volna be. Akkor az orra csodálatosan meggyógyult volna? - Természetesen nem. Annyira mechanikusan látja az univerzumot! Próbálja meg mentálisan nézni, igyekezzen a saját évszázadában élni! Nem tudta volna ezt gondolni, amit most mond, mert ez nincs a természetében, csakúgy, ahogy az sincs, hogy intelligensen figyelje az óráját, és mindig „félreteszi a számokat", mint mondja. Nem, most nem személyeskedem: ez mind nagyon nőies és vonzó is valahogy. Amit állítok, az, hogy ha még mielőtt benéz az ablakon, arra gondolt volna, „Akárhogy látom most a férjemet, tudom, neki
már megvan a következő 3,3077 perc tapasztalata is", akkor benézett volna, és sértetlenül látja, s nem rontott volna úgy be, ahogy tette. A nő beleszívott a cigarettába, kifújta, és fájt. - Azt állítja, hogy veszélyt jelentek a férjemre? - Ezt maga állítja. - Istenem, de utálom a férfiakat! - kiáltotta az asszony. - Maga olyan rohadt logikus, olyan rohadt önelégült! A férfi lehúzta a whiskeyjét, és a nő melletti asztalra tette a poharát, így közel hajolt. - Most csak fel van dúlva - mondta. - Még szép, hogy fel vagyok dúlva! Mit gondol? - Legyűrte magában a vágyat, hogy sírjon, vagy felpofozza a férfit, és Westermark anyja felé fordult, aki finoman megfogta a csuklóját. - Kedves, miért nem mész el azonnal a gyerekekhez, és maradsz velük a hétvégén? Akkor gyere vissza, amikor úgy érzed! Jack rendben lesz, törődöm én vele, már amennyire akarja a törődést. A nő körbepillantott a szobában. - Igen, ez lesz. Máris összepakolok. Örülni fognak nekem. - Ahogy elhaladt Stackpole mellett kifelé mentében, keserűen odaszólt: - Legalább ők nem aggodalmaskodnak majd a Szíriusz helyi ideje miatt! - Lehet, hogy fognak - mondta Stackpole egykedvűen a szoba közepén állva. - Kell majd nekik egyszer. Az összes esemény, gyerek, évszak Holló-Vaskó Péter fordítása 1: 3. felvonás, 4. szín (Arany János fordítása) 2: A krikettben olyan játékos, aki ugyanolyan sebességgel képes ellőni a labdát, mint a többiek, de nem pörgeti meg, így az egyenes röppályán száll. Viszonylag ritka játékmód. 3: A krikettben nem fix idejű játékrészek vannak, hanem mindegyik addig tart, amíg a tizenegy ütősből tíz ki nem esik. 4: John McTaggart brit filozófus legismertebb művében, a Miért nem valóságos az idő?-ben (1908) írja, hogy az idő mindössze illúzió, az objektív valóságban nem létezik.
Megkerülni Hollywoodot
THE SHADOW CABAL
Á
TALAKULÓBAN
A
FILMKÉSZÍTÉS:
a
technika széles körben válik elérhetővé, így azok is kipróbálhatják magukat ebben a művészeti ágban, akiknek korábban anyagi okokból nem volt esélyük. A digitális technológiák olcsóbbá válása pedig megnyitja az utat a valóban minőségi tudományosfantasztikus és fantasyprodukciók előtt. Ha ezt a tényt és az internetes közösségi média erejét összeadjuk, már olyan élhető alternatívát kapunk a hatalmas, dollár tízmilliókkal működő stúdiókkal szemben, amely a filmgyártás számára egy teljesen újszerű - és rendkívül ígéretes - fejlődési irányt vázol fel. Jó példa erre a szárnyait bontogató, új modellre az Arrowstonn Entertainment hamarosan megjelenő filmje, a The Shadow Cabal. Az alkotás egy javarészt klasszikus alapokon nyugvó fantasy. A tematika Tolkienig visszanyúló elemeit azonban jelentős kísérletező kedvvel, szabadon értelmezte a stáb, ami jelenleg úgy tűnik - nagyon az előnyére vált a The Shadow Cabalnak. A történet egy kemény, kegyetlen fantasyvilágba viszi el nézőit, melyet az egyszerűen csak Rendnek nevezett birodalom igyekszik uralni. A főhős a Rend egy talpasa, a kiábrándult lovag, Keltus (Richard McWilliams), aki egy küldetése során kénytelen összeállni
Nemyttel, a sötét lelkű elf lánnyal (Daniella Chuchran) és Kullimonnal, a bölcs, nemes orkkal (Paul D. Hunt), akiből hamar a trió öszszetartó ereje, lelkiismerete válik. A formabontó hármasnak nemcsak a sivatag orkjaival és a Nemytet lassan élőhalottá változtató átokkal kell felvenni a harcot, hanem a rejtélyes Árnytestvériséggel is, melynek végső célja, hogy az emberek által is imádott, jó istenség ősellenségét, a Régi Istenek egyikét, Goth Azult, akit az ősi kultúrák a halál urának tartottak, ismét a világba hozza. A történet és a látványvilág külön erőssége, hogy egy fantasyköntösbe bújtatott westernként képzelték el a filmet: a helyszínek, a karakterek, a kameramunka és a vágás mindmind ezt hivatott erősíteni, ahogy Kynan Griffin, a film írója és producere elmondta nekünk. Többek közt ez a westernstílus és a néhai Római Birodalomra emlékeztető Rend karaktere adja meg a The Shadow Cabalnak azt az egyediséget, speciális ízt, amit egy (a nagy költségvetés miatt) biztos kasszasikerre játszó hatalmas stúdió nem biztos, hogy merne. Ez a kialakulóban levő filmgyártási modell legnagyobb előnye: a készítőket nem köti egy mamutcég és annak tulaja felé való teljesítési kényszer, nincs mögöttük senki, aki a bemutató után súlyos összegeket követelne vissza tőlük.
De akkor kezdetben hogyan finanszírozzák a még mindig elég borsos árú forgatást? Nos, úgy, ahogy egyszer minden cég elindult: magánpénzből. Emellett a tapasztalt filmesekből álló, máitöbb mozit jegyző Arrowstorm stúdiónak nem volt szüksége rá, hiszen előző termékeik bevételéből kijött a The Shadow Cabal, mégis beindítottak egy közösségi finanszírozó kampányt is a legnagyobb ezzel foglalkozó weboldalon. Jogos a kérdés: miért, ha egyszer ez már nem volt létszükséglet? Ahogy Griffin fogalmaz, nem is annyira maga a bevételszerzés a lényeg, hanem a mögötte rejlő pszichológia, közösségi élmény, sőt, a hatalom a műalkotás fölött: „A közösségi finanszírozás segít nekünk aktív kapcsolatban maradni a rajongókkal, így azon az úton tartani minket, hogy olyan filmet készítsünk el, amilyet közönségünk akar, ne valami mást." Valóban, ha valaki a filmes projekt oldalát meglátogatta, ott napi szinten tudott beszélgetni a készítőkkel, színészekkel, és gyakorta megesett, változtattak, ha a rajongók felvetettek egy-egy jó ötletet, legyen szó a film plakátjáról, egy karakter nevéről, szövegéről vagy akár a történet alakulásáról. Az, hogy a támogatók egy stáb tagjának érezhették magukat, és számított a véleményük, adta a projekt mögötti hatalmas lélektani erőt, lendületet.
Emellett olyan ez, mintha jó előre tudnák a filmkészítők, hogy legkevesebb hány néző fizetne művük megtekintéséért A film oldalán afféle ars poeticaként is olvasható: „Nem adományokat várunk. Gondoljon mindenki erre úgy, mint egy alternatív kereskedelmi útra... mint egy előrendelésre. És így a támogatók még a mozi minőségén is javítanak!" Pontosan ez a hozzáállás, ez az alternatív filmkészítési és -vásárlási útvonal lenne az, ami kiüthetné a nyeregből a sokszor csak bombabiztos sikerre menő stúdiókat, és új kreatív irányokba terelhetné a filmművészetet. Különösen időszerű lenne ez most, amikor sokan attól tartanak, a nagy stúdiókat elemészti a remake-láz, a nosztalgiára apellálás. Ha ez az egy film önmagában nem is, de maga a közösségi jelenség rendelkezik azzal a potenciállal, hogy még a leginkább Hollywood-szkeptikusok számára is visszategye a „fantázia" szócskát a „fantasztikus"-ba. Holló-Vaskó Péter Alternatív cím: Saga: The Shadow Cabal Megjelenés: 2013. első negyedév Rendezte: John Lyde Írta: Kynan Griffin és Jason Faller Olvasd el Kynan Griffinnel készített exkluzív interjúnkat a megújult galaktika.hu-n: http://galaktika.hu/a-hobbit-sotet-kistestvere/
ŰRBÁNYÁSZAT
Alaposan jelkavarta az űrkutatás évek óta pocsolyává apadt állóvizét egy magántársaság, amely bejelentette, hogy űrbányászattal kíván foglalkozni. Reális ez a cél? Szükség van rá? Kivitelezhető? Ennek járunk egy kicsit utána.
A
AZ SF-TÖRTÉNETEKBEN és -filmekben
rendszeresen felbukkannak űrbányák, egész aszteroidák feldolgozása zajlik. A téma abszolút érthető, hiszen a gazdaság egyik alapja a nyersanyag-kitermelés. A bolygónkon kívüli terjeszkedés lényeges mozgatórugója pont a készletek csökkenése. Emlékezzünk csak a
Nostromo űrhajóra A nyolcadik utas: a Halál
című filmből - húszmillió tonna feldolgozatlan vasérccel volt úton a Föld felé. Sean Connery a Gyilkos bolygó békebírójaként a Jupiter egyik holdjának bányáiban nyomozott kábítószer és gyilkosságok után. A Kedves ellenségem című film idegenjeit a gaz földiek bányákban dolgoztatták rabszolgaként. Az Avatarban is egy értékes ásvány bányászata miatt tört ki a háború. Vagy szegény James T. Kirk kapitány, amikor a Star Trek hatodik filmjében a Rura Penthe aszteroidabányában robotolt mint fegyenc. Sőt, a franchise különböző sorozataiban rendszeresen felbukkantak bányák, aszteroidák és kitermelők. De az űrbányászat már nem sokáig lesz SF. Szükség van rá? A válasz egyértelműen igen. Bármilyen nagy is a Föld, ásványkészletei végesek. Bizonyos nyersanyagok még évezredekre elegendőek, más tartalékok évtizedeken belül elfogyhatnak. És akkor még nem is beszéltünk azokról az elemekről, amelyek annyira ritkák, hogy eleve nem áll rendelkezésünkre belőlük a kellő mennyiség. Pedig elméletileg szinte mindegyikből bőven van a bolygónkon. A probléma az, hogy ennek az abszolút többsége egyenletesen, szinte atomi szinten oszlik el. Például a világtengerekben rendkívül ritka eloszlásban, oldott állapotban mintegy 1 trillió(!) tonna arany található. Ez milliárdszor milliárd tonna. Összehasonlításul: jelenleg körül-
belül 165 000 tonna az emberek birtokában lévő aranykészlet. Ennek kinyerésére alkalmas technológia azonban jelenleg nem létezik. Az emberiség számára csak az minősül nyersanyagnak, amit ki tud termelni. Pontosabban gazdaságosan ki tud termelni. Mert mit ér egy olyan módszer, amely ráfizetéses? Például reaktorban képesek vagyunk aranyat előállítani talliumból, de ennek az ára legalább százszorosa a piacinak. Akkor már bármilyen bányászati módszer olcsóbb. Legalábbis egyelőre. De nem kell elszaladni az aranyig, sok mindennek szűkében vagyunk. Kezdjük mindjárt a ritkafémekkel. A nevüket onnan kapták, hogy valóban ritkák. Viszont műszaki fejlődésünk alappillérei, az elektronikai ipar szinte minden területen használja ezeket. Nélkülük nem lenne mobiltelefon, hordozható kütyük, számítógépek, GPS stb. Az urán friss becslések szerint körülbelül 30 évre elegendő. A világegyetem második leggyakoribb eleme, a Földön mégis alig akad hélium, ami nem csak a lufikhoz és a léghajókhoz kell. A plutónium hozzáférhetőségével már most gondok vannak. De vegyünk csak egy olyan hétköznapinak tűnő anyagot, mint a foszfor. Két mindenkit érintő felhasználása a műtrágya és a gyufa. 50-100 éven belül kifogy az összes természetes lelőhely. És akkor még lehet hosszan sorolni a különböző elemeket, ásványokat. A lista végén pedig ott az édesvíz. Reália a cél? Erre is igennel válaszolhatunk. Először szükség van álmodozókra. Ök azok, akik elképzelik, mit, mivel és hogyan lehetne tenni a jövőben. Ez soksok évtizede adott, az SF-írók ugyanis már megtették. Bár még nem rendelkezünk a megfelelő technológiával, de most egymásra talált a két leg-
fontosabb összetevő: az akarat és a pénz. Ez kell ahhoz, hogy az egész elinduljon. Hosszú ideig az akarat politikai kérdésnek számított. A hidegháború idején (és gyakorlatilag azóta is) az űr pusztán a nagyhatalmak játszótere volt, az egyetlen igazi cél pedig a politikai rendszer fölényének biztosítása. Ebbe nagyon komoly összegeket fektettek. De a hidegháború véget ért, és jött a válság is. Nem igazán akaródzik az államnak pénz tenni az űrkutatásba. Viszont mostanáig a m agántőkét sem engedte az űrbe. Ugyan a szigor enyhült, ezzel nem a szükséges akarat született meg, hanem az annak keresztbe tevő tiltás. Az akaratot azok a vállalkozók hozzák, akiknek számításai szerint gazdaságos tevékenység lehet az Űrbányászat, erre hajlandóak a saját pénzüket is áldozni, és további befektetőket odacsábítani. Azért valljuk be, ehhez kell némi ábrándos hajlam. Az új cég, a Planetary Resources nem szűkölködik pénzes álmodozókban. Peter Diamandis, a cég alelnöke, az X PRIZE Alapítvány elnöke bevallotta, hogy gyerekkora óta kisbolygóbányász
szeretett volna lenni. De itt találjuk Larry Page-et, a Google alapító tulajdonosát, James Cameront, az Alien-filmek, a Terminátor és az Avatar rendezőjét, valamint a magyar származású Charles Simonyit, aki már kétszer járt az űrben fizető utasként. Ők igazi álmodozók, akik mernek nagy terveket szőni, és elég gazdagok is ahhoz, hogy hajlandóak legyenek a pénzüket beletenni a vállalkozásba. Kivitelezhető? Minden jel arra mutat, hogy igen. A tudomány és technika következő lépcsőfokát kell megugrani. Nagyon sok és nagyon sokféle új technológiára van szükség, ami még kifejlesztésre vár. A hajózás is azzal indult, hogy az első ember ráült egy sodródó fatörzsre, majd később valaki kifaragott egy csónakot. Ma a legnagyobb tanker közel 450 000 tonnás, miközben 100 éve még a legendás Titanic alig több mint 46 000 tonnás volt. A Montgolfier fivérek 230 éve emelkedtek először a levegőbe léghajóval. A Wright testvérek 110 évvel ezelőtt szálltak fel repülőgépükkel, és az első
>
útjuk csak kicsivel volt hosszabb, mint most az Airbus A380 egyik szárnya. Mégis hol tartunk manapság. A legfontosabb, hogy ez a projekt nem fog azonnal hasznot hozni, de még hosszú évekig sem. Sok olyan fejlesztés vár a tudósokra és kutatókra, amely egyáltalán a megfigyelést, a kiválasztást, a megközelítést teszi lehetővé. És még csak utána jön a bányászat és a szállítás. Ám ezek a fejlesztések futhatnak párhuzamosan. De hol is lehet bányászni? Mivel a világűr még a Naprendszeren belül is gyakorlatilag üres, csakis ott, ahol van anyag: a bolygókon, a holdakon, a kisbolygókon és az üstökösökön. Ebből most csak két lehetőség kerülhet szóba: a Hold felszíne és a Föld-közeli kisbolygók. Mivel a Hold anyaga a Földéből robbant ki több milliárd évvel ezelőtt, ezért ott is olyan nyersanyagokra számíthatunk, mint bolygónkon. Ehhez jönnek még hozzá az egzotikus anyagok, mint például a hélium-3 izotóp, amely a jövő energiaforrása lehet De még könnyebben elérhetőnek tűnik a kisbolygók ásványkincse. Azok az ideális célpontok, ame-
lyek mérete és tömege megengedi, hogy pályájukat módosítsák, vagy befogják azokat. És természetesen nagy mennyiségben tartalmaznak értékes nyersanyagokat. De nem kell rögtön a Mars és Jupiter között lévő kisbolygókra gondolni. Jó néhány elsuhan itt Föld-közeli pályán is. A csillagászok és kutatók az 50 méternél nagyobb átmérőjűek számát 9000-re becsülik. Ami meglepő, hogy ezeknek egy része kevesebb üzemanyaggal elérhető, mint a Hold. Mit nyerhetünk egy ilyen kisbolygóból? A meteoritok vizsgálata alapján igen nagy koncentrációban tartalmaznak különféle fémeket: vasat, nikkelt, aranyat, ezüstöt, platinát, ozmiumot, irídiumot, palládiumot, ródiumot, ruténiumot. A Planetary Resources tulajdonosai úgy számolnak, hogy egy csupán 30 méter átmérőjű kisbolygó 25 és 50 millió dollár közötti értékű fémet rejt magában. A kihívás óriási, de a szándék (s úgy tűnik, a pénz is) megvan. A munka már elkezdődött, és talán 15-20 év múlva olyan eszközzel fogom írni a cikkeimet, amelynek anyaga az űrbányászatból származik. Kovács „Tücsi" Mihály
GPS A CIPŐBEN MINDIG VANNAK
OLYAN
találmányok,
amelyekről nehéz eldönteni, hogy hasznosak, vagy a hirtelen jött j ó n a k tűnő ötlet teljesen felesleges végeredményt hozott. A brit dizájner, Dominic Wilcox megalkotta a világ első olyan cipőjét, amely hazavezet minket. Ez Jancsinak és Juliskának biztosan jól jött volna, de mi tudjuk használni? Az ötlet tulajdonképpen adja magát. A cipő talpába belekerül egy kis GPS-vevő a hozzá való antennával. USB-porton keresztül rátöltjük otthonunk koordinátáit, és az orrba épített LEDek megmutatják, merre is kell hazamennünk. A Discovery Newson bemutatott elképzelés szép, de néhány ponton sántít. Semmire nem megyünk otthonunk irányával, hacsak nem a puszta közepén állunk, és toronyiránt mennénk haza. Ha nincs mellette egy térképszoftver, amely a helyes útvonalnak megfelelően mutogatja az irányokat, illetve hogy hol kell befordulni, akkor ezzel a cipővel csak az első falig vagy vízpartig jutunk el. Talán segítene hazatalálni a közeli kocsmából, de akik oda járnak, azok nem hordanak ilyet.
A lábbeliből mindössze egyetlen prototípus létezik, s kétlem, hogy sorozatgyártásra kerülne.
R
RIKOLTÓ DALLAM jelezte, hogy üzenete érkezett. Fontos volt az üzenet forrása, ezért is kapott megkülönböztetett, mármár zavaróan éles szignált. A fiatal férfi a konyhából is jól hallotta, de nem sietett különösebben. A kávé utolsó cseppjei éppen akkor hulltak alá a vékony acélcsőből. A férfi csak becsukott szemmel állt, és mélyeket szívott a fenséges illatból. Egy csésze első osztályú Maragogype kávé. Egyenesen Mexikóból. Természetesen lágybarna, francia pörköléssel. Csak azt szerette. Az olasz pörkölés olyan, mint az olaszok: harsány, tolakodó, kissé agresszív. A bécsi pedig, nos, az nem is kávé. Garlandben, ebben a Dallasszal már teljesen összenőtt texasi városban Roger Peterson türelmesen várakozott. Kézi készülékén belépett a chatszobába, és várt. Tudta, hogy mást nem kell tennie, csak türelmesnek lenni. Hamarosan jelentkezni fog valaki. Nem tudja, ki. Nem tudja a nevét, hogy férfi-e vagy nő, hol van, mit csinál. Semmit. Csak azt tudta, ha hétfőtől csütörtökig tizenegy és négy között bejelentkezik ebbe a chatszobába, hamarosan ő is belép. Fél egy van, ideje mint a tenger. Felesége elutazott az anyósához, csak másnap délután jön vissza. A holnap délelőtt szabad, már csak egy biztos munka kell. A Texas Land & Cattle Steak House teraszán üldögélt a Bass Pro Drive-on. Szerette ezt a helyet. Bár az étterem előtti rész nem túl szép, hatalmas parkolók, mögötte az autópálya, a teraszról a Ray Hubbard-tóban lehet gyönyörködni. Az étterem alatt a csónakkikötő, balra a sztráda nyolcsávos, furcsa hídja, amelynek csak egyik fele híd, másik fele töltésen halad. Jobbra családi házak. Nyugodt hely, nagy átmenő forgalommal. Itt nem túl feltűnő várakozni. Hátradőlt székében, és az étlapot kezdte tanulmányozni. Utoljára egy finom, szaftos bordát evett itt, de most inkább egy füstölt hátszínre esett a választása, és hozzá sajttal, paprikával és hagymával megszórt, héjában sült burgonyát. Intett a pincérnek, és rendelt. A szignál újra felrikoltott. Hagyta, hogy a jelzés kizökkentse abból a lebegésszerű állapot-
Nem is sejtenénk, hogy az internet nem megfelelően körültekintő használatával mennyi információt adunk magunkról vadidegenek kezébe!
Toochee
TÖKÉLETES TIPP ból, amelybe a kávé illata ringatta. Amikor az ital elkészült, gőzölt tejre öntötte, majd tejhabot a tetejére. Az edényeket berakta a mosogatógépbe, és egy papírtörlővel letörölte azt az egy csepp kávét a pultról, amely véletlenül a gránitlapra hullott. Visszatolta a bárszéket, gondosan a helyére igazította. Megfogta a nagy bögrét, és visszaindult a szobába. Megkerülte a nagy főzőszigetet, de mielőtt kilépett az ajtón, visszanézett. Elégedetten látta, hogy mindent rendben hagyott maga után. A szoba túlsó sarkában, a fal mellett állt a dolgozóasztal. Különleges darab, egyedi megrendelésre készülhetett. A lábazata akár száz-százötven éves is lehet. Súlyos, sötét, mahagónifából faragott oroszlánokkal és kerubokkal díszítve. És mindenhol rézveretek, rézgombok, rézfogantyúk. Az asztallapot vékony, átlátszó lap fedte, amely az asztal végén lágy ívben felfelé folytatódott, egészen az álló ember szemmagasságáig. Hz az üvegfal egyúttal el is választotta a szoba többi részétől. Előtte szinte királyi méretű, bőr forgófotel trónolt.
A férfi megkerülte az asztalt, és leült a fotelba. Azonnal életre kelt a 90 fokban meggörbített üveglap. A hatalmas monitorpanelen képek jelentek meg. Az asztal lapja rézszegeket és bőrborítást kapott, a függőleges rész egyetlen hatalmas, kopott, fakeretes ablakká változott. Az ablak mögött aszfaltút, mellette terméskő mederbe zárt patak, két partján acélkorlátokkal, kecses fahíddal, azon túl lankás, hóval fedett hegyoldal, síliftekkel és síelőkkel. A férfi az ablakra mulatott, és jobbra húzta a kezét: a tájkép fordult, és bal felé feltűnt a Matterhorn fenséges déli oldala. Az asztalon sorban programablakok nyíltak: üzenetek, figyelmeztetések, balra egy határidőnapló, elszórva néhány virtuális Post-it cetli. Szemmagasságban - megzavarva a látképet - nagy, piros felkiáltójel villogott. A férfi rámutatott, mire az lecsúszott elé az asztallapra, szövegdobozzá tágult, amely növekedés közben szétlökdöste a körülötte lévő ablakokat. Az odébb tolt elemek mintha légasztalon siklanának, összekoccanva, döcögve csúsztak arrébb.
>
A férfi szemlátomást kedvelte ezt a játékos effektet. Az ablak egy privát chatszobába nyílt, de a kép és a hang le volt tiltva. Csak egy villogó kurzor jelent meg. Letette maga mellé a bögrét az asztalra, amely körül röglön egy faragott elefántokkal díszített poháralátét képe jelent meg. A virtuális alátét mellett vörös számokkal azonnal megjelent a kávé hőmérséklete. A férfi maga elé intett, és rögtön kirajzolódott egy teakfa színű, sárgaréz veretes, steampunk billentyűzet képe. A férfi gépelni kezdett. „Igen?" „Helló" - jelent meg szinte azonnal a válasz. „Egy tippre lenne szükségem." „A kódod?" Egy számsor jeleni meg. A férfi rábökött, és kipöccintette az asztalra. Ahol megállt, egy pörgetős névregiszter képe jelent meg, amely pörögve kidobott magából egy lapot. Pont a férfi szemmagasságában állt meg. Az felvette a bögrét, és belekortyolt a kávéba. Élvezte a forróságát, a lágy diós ízét. Közben átfutotta a listát. Már többször is adott tippet hívójának. Letette a bögrét, és gépelni kezdett. „Rendben. A szabályok a szokásosak. A tiszteletdíjam sávos, amely az információ mennyiségétől és minőségétől függően alakul, és előre fizetendő." „Igen, tudom." „Mire lenne szükséged?" „Konkrét, részletes adatok." „Mikor dolgozol?" „Délelőtt." „Bevételi igény?" „Magas." „Ebben az esetben a tiszteletdíjam 5000 dollár." „Rendben." „Küldd pénzt!" Peterson belépett kajmán-szigeteki bankjának weboldalára. Megnyitotta az átutalási oldalt, és beütötte a már ismert számlaszámot. Az
összeget is beírta, egy pillanatra elgondolkozott, majd módosította. Elküldte az utalást. A férfi újra felvette a bögrét, és hátradőlt. Amíg várakozott, kinézett a virtuális ablakon. BreuilCerviniában beborult, és újra elkezdett esni a hó. Sárga, villogó bankjegy jelent meg az asztalon. A férfi rábökött, és lehúzta maga elé a billentyűzethez. Egy netbank jelentkezett be. A férfi begépelte a húszjegyű jelszavát. Egy banki kivonat jelent meg, amely pénz érkezéséről értesítette. A férfi meglepetten nézte az összeget. A kivonat felé suhintott, amely gombóccá gyűrődott. A nagy faablak kinyílt, és miközben néhány virtuális hópihe az asztalra hullott, a papírgalacsin kiugrott rajta. Az ablak becsukódott. A férfi a chatablakra bökött, és gépelni kezdett. „Ez az összeg nagyobb." „Igen" - jött azonnal a válasz. „A múltkori zsákmány nagyobb volt, mint amire számítottam. Ezzel akarom megköszönni azt a tippet, és ezzel ösztönöznélek, hogy hasonlót kapjak most." „Köszönöm. És milyen célpontot szeretnél? Melyik város?" „Dallas és környéke. Jól menő, középosztálybeli család. Családi ház. Esetleg birtok." „Mire utazol?" „Ékszer, műtárgy, festmények, régiségek." „Személyzet?" „Nem. Erőszak nélkül." „Kutya?" „Ne legyen." „Riasztó?" „Nem gond." „Rendben. Most nincs ilyen tippem. Nézz vissza félóránként! Amint megvan a tipp, küldöm." A férfi kilépett a kapcsolatból. Felhajtotta a latte macchiato utolsó kortyait, és munkához látott.
Peterson elégedetten kapcsolta ki a gépet. A tipp hamarosan megérkezik. Felesége elutazása pont jókor jött. Bár mindenki úgy tudta, hogy üzletember - valóban van egy kis vállalkozása, amely egész jól jövedelmez - amikor teheti, a hobbijának és a hobbijából él. Betörésből. Mivel nem ez volt a megélhetése, megengedhette magának, hogy csak komolyabb, jövedelmezőbb munkákat vállaljon. A könnyen értékesíthető, de értékes darabokat kedvelte. Olyanokhoz nem nyúlt, amelyek túl ismertek vagy lajstromozottak voltak. Az túl rizikós. Saját titkos gyűjteményre pedig nem vágyott. Neki is volt néhány szép darabja, de arra mindig vigyázott, hogy ezek vásároltak legyenek. Hobbijához elsősorban az izgalom keresése vezette. Ő nem ejtőernyőzött, nem barlangászott. Betört. Szinte végszóra megérkezett a pincér, és letette elé a hátszínt. Három vastag szelet, kívül barna, belül rózsaszín. Pont, ahogy szereti. A férfi egyetlen mozdulattal eltüntetett mindent a monitorasztalról, még a Matterhornra néző fakeretes ablakot is. Több új, elsősorban böngészőablakot nyitott: közösségi oldalak, Google-kereső, rendezvénynaptár, ingatlankereső, társkereső, helymeghatározó, Googletérkép, Google-Föld és egyéb adatbázisok. A férfi hihetetlen iramban dolgozni kezdett. Nem volt szükséges átváltani az ablakok között, amelyikre ránézett, az lett aktív, azt irányította, ahhoz rendelte hozzá a billentyűzetet. Egyszerre vezérelte mutogatással, szemmozgással vagy éppen csak fejbiccentéssel. Céltudatosan kutatott. Olyan oldalakat keresett, ahol felbukkannak a „festmény, régiség, műtárgy" szavak, és ahol ezek a szavak konkrét személyekhez köthetők: aukciók, árverések, kiállítások. Keresett még örökléssel kapcsolatos információkat, jótékonykodással, adománnyal. Kutatott a kommentek között, ahol dicsérnek egy lakást, a berendezését.
A férfi tippadó volt. Ezzel kereste meg a pénzét, nem is keveset. Tippeket adott betöréshez. Jó tippeket kellett adnia, különben nem fizetnek érte. És ő jó tippeket adott. Tulajdonképpen csak keresett a neten. Jól keresett, ezt flancosan adatbányászatnak hívták, de ő csak turkálásnak. Korábban egy biztonsági cégnél dolgozott. Próbálták meggyőzni a lehetséges partnereket, hogy előre gondoskodjanak a biztonságukról. De nem. Az emberek hülyék. Ügyfeleik jelentős része már akkor fordult hozzájuk, amikor megtörtént a baj. Minden információ érték rossz kezekben. De ezt képtelenek voltak megérteni. Akkor lett elege az egészből, és állt át a másik oldalra. Kettős életet élt ezután. A régi látszólag ment tovább, szabadúszó tanácsadó lett. Az interneten ő is ugyanúgy ott volt, mint mások, de gondosan megtervezte a virtuális jelenlétét. Abszolút átlagosnak, jellegtelennek, igénytelennek. Semmilyen szempontból nem tűnt érdekesnek. Ügyelt rá, hogy szakmai élete jó legyen, de a magánélete szinte észrevétlen maradt. Unalmas közösségi oldal, kevés, de még unalmasabb bejegyzés, olyan fotók, amelyek nem árulnak el semmit róla. Nem fényképezte magát flancos helyeken, drága ruhákban. Soha nem közölte, mikor hol van, legfeljebb csak utólag árulta el. De volt egy másik élete. Egy másik lakásban, amit csak készpénzért bérelt, a számlákat a főbérlő fizette. Megerősítette az ajtót, és riasztót szerelt rá. A lakást a főbérlő engedélyével újratapétázta, de a tapéta alá rézháló került, amely lehallgathatatlanná tette a helyet. A lakásba egyetlen kábelen jött be az internet. Ezen keresztül dolgozott. Szellem volt az interneten. Senki sem ismerte. Senki sem tudott róla semmit. Összes felismerhető kapcsolata a külvilág felé a privát chatszoba volt egy kis szigetország egyik szerverén, és a kajmán-szigeteki számlaszáma. Ezen keresztül bonyolított mindent.
>
Gyorsan dolgozott, nem pazarolta az időt. Lehetséges célpontok tűntek fel az ablakokban, és enyésztek el. Ki túl gazdag volt, ki nem elég tehetős. Mások a belvárosi lakás miatt akadtak fenn a rostán. Volt, ahol az állandó személyzet okozott gondot, volt, ahol a bejárónő vagy a dada. Máshol a kutya jelentett akadályt. Végül jött egy igazán ígéretes jelölt. Dr. John Gilgood nevére egy Santa Monica-i orvoskonferencia előadói között talált rá. De emellett felbukkant a dallasi árverési hírek között, ahol büszkén mutatta egyik legújabb szerzeményét. Először rákeresett a férfira a Facebookon. Gyorsan meglett a férfi címe: Dallas egy jobb negyedében volt szép nagy házuk. Felesége van, Eleanor, és Peter, a fia. Először megnézte a fiú adatlapját. Peter egyetemista, New Yorkban él, és már bejelölte, hogy péntek este ott lesz egy buliban a brooklyni Ocean Parkwayen. Ő már biztos nem lehet Dallasban. Utána jött a feleség. Eleanor már dicsekedett a profilján, hogy a férjével utazik a konferenciára, és ott maradnak néhány napig pihenni. Hadd irigykedjenek a barátnők! Biztosra akart menni. Ellenőrzésképpen megpróbált a férjtől időpontot kérni rendelője webes felületén, ahol az az információ várta, hogy dr. Gilgood péntektől következő hét végéig nem rendel. Idáig minden jól alakult. Tovább keresett. A férj Facebook-oldala nem volt különösebben izgalmas, a fotók főleg kirándulások, golfozás, horgászat közben készültek. A feleség profilja sokkal beszédesebbnek bizonyult. Rengeteg fényképet töltött fel, az érdekesek a családi és a buliképek voltak. A ház szinte minden pontján készültek képek, jól látszottak a festmények a falon, a bútorok, a dísztárgyak, a nagy antik óra a kandalló párkányán. Ideális jelölt. Most a részletekben merült el. Készültek képek kinn és benn is. Összeállításukkal feltérképezte szinte az egész házat. Megnézte az épületet a Google műholdképein is. Kis mellékutca: fák, bokrok, a szomszédok nem lógnak egymás szájába. Felnagyította a térképet: a közelben nincs se bolt, se iskola, se bármilyen intézmény. Az átmenő forgalom elhanyagolható.
A fotókon jól látszottak a mozgásérzékelők, a bejáratnál a riasztó kapcsolótáblája. Még azt is le tudta olvasni, milyen típus, és melyik távfelügyeleti céghez fut be a riasztás. Az ostobák! Mintha az jobban megvédené őket, ha kiragasztják, ki védi őket. Pedig ez csak a biztonsági cégnek reklám, a betörőknek információ. Most személyzet után kutatott. A partikon mindig egyetlen cég szolgált fel, vagyis nincs saját személyzetük. Bejárónő? Ez már kritikusabb kérdés. Rákeresett a közvetítőoldalakon a feleség telefonszámára. Nem találta meg. Rákeresett a nő nevével a bejárónő szóra. Gyorsan jött a válasz: Eleanor büszkén írta valahol, hogy ő bizony igazi háziasszony, egyedül viszi a háztartást. Tehát bejárónő sincs. Egy fontos kérdés maradt: a kutya. Az udvaron nincs kutyaház, a hátsó ajtón nincs kutyaajtó. Egyetlen fotón sem szerepelt kutya. Ez már elég bizonyíték. Se macska, se más. Senki sem jön etetni az állatokat. Minden fontos információt egy mappába gyűjtött, titkosítva tömörítette, és feltöltötte egy tajvani szerverre. A férfi elégedetten dőlt hátra. Újabb tökéletes tipp. Mindent eltüntetett az asztalról, és visszakerült az öreg faablak a helyére. BreuilCerviniában a hegyoldalakon egyre vastagabb a hó. Lassan eltelt egy óra. Peterson félórával ezelőtt benézett a chatszobába, de akkor még üres volt. Akkor kikérte a sajttortát, és lassan megivott még egy üveg alkoholmentes sört. Újra itt az idő. Ismét benézett a chatszobába. Most egy link várta. Rákattintott. Csak egy fénykép volt egy fotómegosztó oldalon: rózsaszín Darth Vader, akinek hatalmas Hello Kitty-fej éktelenkedett a mellén. Peterson elborzadt a morbid ötlettől. Letöltötte a képet, és ráküldött egy fotóelemző szoftvert. A program gyorsan megtalálta a fotóban elrejtett információt. Egy link és két karaktersorozat. Beütötte a linket. Megnyílt a tajvani fájlletöltő oldal, és kérte a jelszót. Megadta az első karaktersorozatot, a fájl azonnal letöltődött. Megpróbálta kibontani, de újabb kódot kért, ekkor beütötte a másik karaktersorozatot. A fájl kicso-
magolódott, és feltűntek a fotók, az információk, a név és a pontos cím. Alaposan megnézett és elolvasott mindent. A vége felé egyre elégedettebben mosolygott. Megvan a holnap délelőtti programja. Fizetett, és a kocsijához ballagott. Másnap délelőtt fehér furgon állt meg egy déldallasi kis utcában. Szürke munkaruhás férfi szállt ki belőle, fején cégemblémás baseballsapka, arcát napszemüveg takarta. Megkerülte a házat, körbenézett, és álkulcsokat vett elő. Néhány másodperc alatt kinyitotta a zárat, gyorsan belépett, és betette maga mögött az ajtót. A riasztó halkan pittyegett. Gyors mozdulattal lekapta a készülék fedelét, csinált egy átkötést, és a piros villogó LED zöldre váltott. Gyors léptekkel végigsétált a házon. Elégedetlen konstatálta, hogy nincs bent senki. Az emberek ostobasága most is diadalmaskodott, a tulajdonosok ott spóroltak, ahol nem kellett volna: olcsó zárak és gyenge riasztórendszer. Pillanatok alatt felmérte a lakást. Összeszedte az értékesebb kisebb-nagyobb tárgyakat, a hálószobában talált ékszereket. Öt perccel később Peterson becsukta maga mögött az ajtót, körülnézett, majd komótos léptekkel a furgonhoz ment. Berakta a nagy sporttáskát a csomagtérbe, beült, és elhajtott. Negyedórával később már a Greenway Park felé robogott a Lemon Avenue-n. Természetesen gondosan betartotta a sebességhatárt a hatsávos útőn. Hamar elérte a Love Tieid repülőteret. Az út szelíd ívben kerülte ki a repülőteret. A 7412-es szám előtt lassított, és lehajtott a PS cég dallasi bázisához. Az ellenőrzés után kinyílt a kapu, és behajtott a telephelyre. A hosszú, fehér épületen narancssárga redőnyök hosszú sora takarta a kis raktárakat. Peterson is már három éve itt bérelt magának egy légkondicionált, háromszor háromméteres raktárt. Odabent mindig egyenletes a hőmérséklet, mivel az ingadozása nem tesz jót a műtárgyaknak. Itt szokta eladásig pihentetni szerzeményeit. Megállt az egyik utolsó raktár előtt, cs a sporttáskával belépett a raktárba, és bezárta maga mögött. A hely kicsi volt, a polcokon még néhány eladatlan tárgy feküdt. Kipakolta új szerzeményeit
>
, TOOCHEE
Sokoldalú tudományos szerkesztőnk, Kovács „Tücsi" Mihály negyedszázada ír már elbeszéléseket is. Az első még 14 évesen került ki a keze alól, és - állítása szerint - élete legjobb honoráriumát kapta érte, az irodalom jelest A '90-es évek második felében az X-Magazin lapjain jelentek meg novellái, melyek közül az utolsó, „A vezeklés" című Zsoldos Péter-díjat is nyert Az új Galaktika rendszeresen közli írásait, legutóbb a 270. számban jelent meg egy elbeszélése, a „Dupla vagy semmi", de szerepelt mindhárom HiperGalaktikában, két MetaGalaktikában és a Kétszázadik című antológiában is
a polcokra, majd mindegyikről fotókat készített. Elégedett volt a zsákmánnyal, busásan megtérült az a pénz, amit a tippbe befektetett. Bezárta a raktárt, és kihajtott a telephelyről. Északra fordult a Bluffview Boulevardra, majd keletnek hazafelé a West Lovers Lane-en. A jövő hete kicsi zsúfolt lesz. Kedd-szerdán üzleti útra megy Los Angelesbe, az ottani kirendeltségét nézi meg. Felesége már szólt, hogy csütörtökig odaköltözik beteg anyjához. Azon morfondírozott, hogy jó lenne még egy ilyen tipp, utána megint hosszabb szünetet tarthatna. Csütörtök ideális len ne. Beszélni kellene újra a tippadóval. De otthonról sohasem keresi, oda nem vezethetnek nyomok. Bárhonnan csatlakozhatna az internetre, de ez a bárhol lekövethető. Ezért volt erre a kommunikációra külön gépe, eldobható előfizetéssel. Valahol útközben kellene elérni. Dél is elmúl már, megéhezett. Eszébe jutott a közelben egy kis török étterem. Az Inwood Road után lefordult az útról, és leparkolt az étterem mögött. A Cafe Istambul kellemes hely volt. Terrakotta kockákból rakott padló, vörösesbarna asztalok és fekete bőrpárnás székek. A falakon körbefutó lambéria. Az étterem hátsó része egy lépcsőfoknyit meg volt emelve, ott választott magának asztalt. Rendelt egy alkoholmentes sört és egy bursa iskendert. És belépett a chatszobába.
Rikoltó dallam jelezte, hogy üzenete érkezett. A férfi épp egy filmet nézett. Megállította a lejátszást, és rámutatott a nagy piros felkiáltójelre. A chatszoba ablaka megnyílt. Gépelni kezdett.
- Igen? - Helló! Köszönöm a tegnapi tippet. Kitűnő volt. - Örülök, de ezért kár volt hívnia. Felesleges kockázat. - Nem csak ezért kerestem. Újabb tippet kérnék a jövő hétre. - Rendben. Ugyanazok a paraméterek? - Igen. Minden ugyanaz. - Rendben. Ahogy megérkezett a pénz, kezdem a munkát. A férfi bontotta a kapcsolatot. Kinézett a virtuális ablakon. Breuil-Cerviniában szakadt a hó. Fájdalmasat sóhajtott, majd lesöpört mindent az asztalról, és dolgozni kezdett. Peterson elrakta a készüléket. A pincér letette elé a tányért. A darált bárány- és marhahús keveréket roston megsütötték, pitával, paradicsomos vajszósszal, joghurttal, rostonsült paprikával és paradicsommal tálalták. Peterson belefeledkezett az evésbe. Mire végzett az ebéddel, megvolt az újabb tipp is. Nem foglalkozott vele rögtön, csak letöltötte a gépére. Este majd nyugodtan átnézi.
Este, vacsora után vette csak elő a fájlt. Dekódolta, és belenézett a mappába. A szeme elkerekedett, álla leesett. Megfordult, és a kandallóra nézett. Az első fényképen ott állt a kandalló előtt a feleségével és legjobb barátaikkal, pezsgőspohárral a kézben. A tipp tökéletes volt: Roger Peterson dallasi üzletember, pontos cím, fotók a lakásról és az értékekről. Adatok a riasztórendszerről. A végén a legfontosabb információ, hogy Peterson kedd-szerdán Los Angelesben lesz, míg felesége az édesanyjánál. Gyerek és kutya nincs. A ház üres lesz. Csak bámulta a képeket és az információkat. Minden tökéletesen stimmelt. De honnan vette ezeket? Ekkor jutott eszébe. Megnézte a Facebookon felesége profilját. Ott volt az összes fénykép, és az asszony utolsó bejegyzései között megtalálta, hogy beteg anyját fogja ápolni, míg Roger üzleti útra megy. Az ismerősök jókívánságokat küldtek édesanyjának. Peterson sápadtan nézett a képernyőre. Ideje lesz elbeszélgetnie feleségével, mit is ír ki az üzenőfalára. De hogyan magyarázza meg, miért?
Az emberi kíváncsiság nélkül nem lennének nagy felfedezések. Csakhogy előre lehetetlen tudni, a kutakodás valóban jóhoz, vagy valami egészen hátborzongatóhoz vezet...
M. R. James
A KÍVÁNSÁG M MOST ARRA KÉRLEK, olvaóm, hogy
a keleti partvidék egy darabját idézd magad elé: Seaburgh-t. Igazából ma sem fest másképpen, mint ahogy gyermekkori emlékeimben él. Délen gátakkal szabdalt mocsarak, mintha csak a Szép remények első fejezeteiből volnának; északra lapos mezők, melyek fokozatosan hangássá válnak; hanga, fenyőerdő mindenütt, azután beljebb legfőképpen rekettye. Elnyúló tengerpart és egy utca, mögötte jókora kőtemplom, melynek vaskos, tömör nyugati tornya hatszólamú harangjátékot rejt. Jól emlékszem a hangjukra a forró vasárnap délelőttökről, miközben társaságunk lassan sétált felfelé a fehér, poros út emelkedőjén - merthogy a templom egy rövid, meredek út végén állt. Gyors, kattogó hangon szóltak a harangok a forró reggeleken, és ahogy enyhült a levegő, az ő kongásuk is lágyabbá vált. A vasút kis végállomása feljebb állt az út mentén. Még előtte víg, fehér számalom terpeszkedett, és egy másik is működött a város déli végén, lenn a kavicsos part közelében, sőt, észak felé, a dombtetőkön is akadt belőlük
néhány. A házak világos, vörös téglából épültek, palatető fedte őket... de minek is untatom olvasóimat közhelyes részletekkel? Igazság szerint nehéz elhessenteni őket tollam hegyéről, ha Seaburghról írok. Remélem, csak azokat hagytam apapírra kerülni, amelyek történetünk előrehaladtával valóban fontossá válnak. De el ne feledjem, még nem végeztem a táj pontos leírásával. Induljunk hát tovább! Hagyjuk el a tengerpartot, a várost, sétáljunk el a vasúti megálló előtt, és forduljunk az úton jobbra. Egyszerű földút fut a vasúti sínekkel egy irányban, ha nem térünk le róla, kissé magasabbra juthatunk. Bal felé (hiszen most északnak haladunk) hangás pusztaság mindenütt, jobboldalt (vagyis a tenger irányában) vén fenyősáv, szél gyötörte, vastag törzsű példányok, koronájuk olyan hegyes, amilyen csak tengerparti fáknak lehet. Aki a vonatból látja őket, az is azonnal megmondhatja, még akkor is, ha egyébként nem tudná, hogy szeles tengerparthoz közeledik. Nos, e kis domb tetején egy fenyősor dacosan előretör, és a tenger felé tart: ugyanis a hegygerinc arrafelé mutat.
KÁRÁRÓL Egerinc egy buckába fut, amelyet durva fű és k is fenyőcsoport koronáz. Boldogan üldögélhet itt bárki egy meleg, tavaszi napon, elnézegetvén a kék tengert, fehér szélmalmokat, vörös parasztházakat, ragyogó zöld mezőt és a templomtornyot, távolabbra, délen egy tengerparti őrbástyával kiegészítve. Ahogy már említettem, gyermekként ismertem meg Seaburgh-t, de első találkozásaink után jó néhány év telt el a viszontlátásig. Mégis, a szívemnek kedves emlékek között őrzöm a képét, és ha vele kapcsolatos történetet hallok, az mindig felkelti a figyelmemet. Az itt következő elbeszélés is közéjük tartozik: Seaburgh-tól igen távol, véletlenül hallottam egy férfitól, akinek korábban volt szerencsém pár szívességet tenni - épp eleget ahhoz, hogy ő úgy vélje, bizalmasaként beszélhet velem. - Meglehetősen jól ismerem azt a vidéket - kezdte. - Régebben tavaszonként rendesen Seaburgh-ba jártam golfozni. Többnyire a Medve nevű fogadóban szálltam meg egy barátommal, akit Henry Longnak hívnak, talán isme-
ri. (Felületesen, feleltem én.) Általában közös nappalival vettünk ki szobákat, és nagyszerűen éreztük magunkat. Mióta barátom eltávozott közülünk, nem jártam arra. És azt hiszem, nem is volna tanácsos, azok után, ami utolsó látogatásunkkor esett meg velünk. Április 19-én történt - ott voltunk, a véletlen úgy hozta, hogy szinte egyedüli vendégeiként a fogadónak. A közös helyiségek üresen ásítoztak; nem csoda, hogy alaposan meglepődtünk, amikor vacsora után társalgószobánk ajtaja kinyílt, és egy fiatalember dugta be rajta a fejét. Futólag már találkoztunk vele. Vérszegény, nyúl szerű figura volt, fakó hajú, fakó szemű, mégsem kellemetlen megjelenésű. Igy hát, amikor azt mondta: „Elnézésüket kérem, ez magánszoba?", nem mordultunk rá azzal, hogy „Az bizony", hanem Long (vagy én, mindegy már, melyikünk) így szólt: „Kerüljön csak beljebb!" „Igazán bejöhetek?", kérdezte megkönnyebbülten. Nem volt kétség felőle, társaságra vágyik, és mert értelmes fickónak látszott (nem az a fajta, aki rögtön az egész famíliája élettörténetét el akarná mesélni),
>
biztattuk, helyezze magát kényelembe. „A többi helyiség meglehetősen sivár lehet", mondtam, és ő egyetértett velem, mégis hálálkodott, hogy túl jók vagyunk hozzá, és így tovább. Amikor ezen túlestünk, úgy tett, mint aki olvas, Long pasziánszozott, én pedig írtam. Néhány perc elég volt hozzá, hogy rájöjjek, látogatónk túlontúl nyugtalan és ideges, így aztán félreraktam a munkát, hogy beszélgetéssel foglaljam le őt. Néhány feledhető megjegyzést követően bizalmasra váltott. - Bizonyára úgy tartja, különösen viselkedem - ily módon fogott bele -, de az igazság az, hogy meglehetősen nagy megrázkódtatásban volt részem nemrégiben. Nos, erre azt javasoltam, egy ital segítségével viduljon fel, és nem mondott nemet. A pincér megzavart minket, amikor bejött; ifjú vendégünk meglehetősen feszültnek bizonyult, ahogy nyílt az ajtó, azután hamar visszatért keserűségéhez. Nem ismert senkit arrafelé, ám kettőnkről történetesen tudta, kik vagyunk (hamar tisztáztuk, hogy a városban közös ismerőseink élnek), és nagy szüksége volt néhány bölcs szóra, ha meg nem haragszunk. „Ugyan már", feleltük mind a ketten. „A legnagyobb készséggel", és „Szóra sem érdemes". Long félrerakta a kártyát. Mellételepedtünk, hogy meghallgassuk, mi is volna az a nagy baj. - Több mint egy héttel ezelőtt kezdődött - mondta -, amikor átbicikliztem Frostonba, csupán öt vagy hat mérföldre innen, hogy megcsodáljam a templomot. Mindig is érdeklődtem az építészet iránt, és az ottani templom bejárata igazán szépre sikerült: fülkék és pajzsok tagolják. Egy öregember, aki az udvart rendezgette, megkérdezte, nem akarnám-e belülről is szemügyre venni az épületet. Igennel válaszoltam, erre ő előhalászott egy kulcsot, és beengedett. Odabenn nem volt túl sok látnivaló, de én azt mondtam neki, szép kis templom ez, és ő dicséretes rendben tartja. Igazából, tettem hozzá, a bejárata a legszebb. Addigra újra ott álltunk előtte, ő pedig így folytatta: - Ó, igen, szép kis kapu ez; de azt tudja-e, uram, mit jelent a címer odafönn? Három korona volt rajta, és ha a címertanban nem is vagyok túl járatos, erre azért könnyen
rávágtam, hogy igen, gondolom, ez Kelet-Anglia régi címere. - Úgy is van, uram - felelte ő -, és azt tudja-e, hogy mit jelent az a három korona? Amire habozás nélkül azt feleltem: semmi kétség, egyszerű a válasz, de én sajnos nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna a magyarázatot. - Nos, hát - bólogatott -, még egy ilyen tudós úrfinak is tudok újat mondani. Azt a három koronát nem messze ide, a tengerparton ásták el, hogy a németek ne tudjanak partra szállni... ohó, látom ám, hogy nem hisz nekem! Pedig biztosan így van: ha legalább egy korona nem lapulna még ott valahol, a németek már rég a nyakunkon volnának, de bizony ám! Hajókkal jönnének, és álmukban ölnék meg a férfiakat, asszonyokat meg gyerekeket. Úgy igaz, ahogy mondom, és ha nekem nem hiszi, kérdezze meg a lelkész urat! Épp ott jön, kérdezze csak meg őt magát! Körülnéztem, és valóban a lelkész közeledett felénk. Jó kiállású, idős férfiú sétált végig az ösvényen, és még mielőtt megnyugtathattam volna az egyre izgatottabb vénembert afelől, hogy készséggel hiszek neki, odaért, és megszólított minket. - Mi történik itt, John? Jó napot, uram! A mi kis templomunkat látogatta meg? Csak néhány szó kellett hozzá, hogy az öreg megnyugodjon, és a lelkész újra megkérdezhette tőle, mi is volna a probléma. - Nohát - felelte -, semmi különös, csak mondtam itt az uraságnak, hogy önt kérdezze a koronák felől. - Hát, bizony ám - bólogatott a lelkész -, különös egy eset, ugyebár? De nem hiszem, hogy az urat érdeklik a mi régi történeteink. - Nagyon is érdeklik - vágta rá az öreg -, elhiszi, amit a lelkész úr mond, biztosan, hiszen ön még William Agert is ismerte, az apát is, a fiát is. Ezután én sem hallgathattam, úgyhogy biztosítottam őket, mennyire kíváncsivá tettek, és pár perc múlva már a falu főutcáján baktattunk felfelé a tiszteletessel, akinek még elintézendő dolga volt gyülekezete néhány tagjával. Azután a parókiára mentünk, ahol egyenesen a dolgozószobájába vezetett. Útközben alaposan kikérdezett, meggyőződött róla, hogy a helyi folklór e kis darabja értelmes kíváncsiságot ébreszt bennem, és több vagyok a
szokványos utazónál. Ez aztán feltámasztotta benne a beszélőkedvet; igazán csodálkozom, hogy a történet, amelyet elmesélt, sosem keltette még fel a zsurnaliszták figyelmét. Ezt mondta: - Ezen a környéken mindig is hittek a három szent koronában. Az öregek azt mesélik, a partvidék három pontján ásták el őket, hogy távol tartsák a dánokat vagy a franciákat vagy a németeket. Úgy mondják, a három közül egyet kiástak, a másikat a tenger sodorta el, de a harmadik a helyén maradt, és az ereje is a régi: távol tartja a betolakodókat. Ha egyet is olvasott a megyénkről szóló szokásos ismertetők és történelmi feljegyzések közül, tudhatja, hogy 1687-ben Rendleshamben találtak egy koronát, ami állítólag Rasdwaldé, Kelet-Anglia királyáé volt. Ám a korona (Sajnos! Sajnos!) szétmállott, mielőtt pontosan lerajzolhatták vagy leírhatták volna. Igaz, Rendlesham nincs a parton, de nincs is túlságosan mélyen benn a szárazföldön, és a part felé vezető fontos út mentén fekszik. Azt hiszem, ez lehetett az a korona, amire a népek gondolnak, amikor azt mesélik: egyet kiástak. Azután lenn délen, remélem, nem akarja, hogy pontosan megmondjam, hol, állt egy szász királyi palota, amit már teljesen belepett a tenger. Hát, felteszem, ott lehetett a második korona. Valahol viszont kell lennie egy harmadiknak, mondják. Én természetesen azt kérdeztem: - És azt is tudják, merre kellene keresni? - Tudják, de nem árulják el - felelte, méghozzá olyan modorban, hogy nem volt merszem feltenni neki a kézenfekvő kérdést. Inkább vártam egy pillanatot, és valami egyéb felől érdeklődtem. - Mire gondolt az öreg, amikor azt mondta, ön ismeri William Agert, és mi köze ennek a koronákhoz? - Tény, ami tény- felelte ő -, az is különös egy történet. Az Agerek nagyon rég élnek ezen a vidéken, de annak semmi nyoma, hogy tulajdon vagy tehetség a többiek fölé emelte volna bármelyiküket is. Mégis azt állítják, vagy állították magukról, hogy családjuk ezen ága az utolsó korona védelmezője. Az első, akit ismertem közülük, egy bizonyos vén Nathaniel Ager volt (nem messze ide születtem és nevelkedtem), és ő, amennyire tudom, az 1870-es háború idején végig a szabad ég alatt táborozott valahol. A fia, William ugyanígy tett a dél-afrikai háború idején. Az ő fia, az if-
>
jabb William, aki nemrégiben távozott közülünk, ahhoz a bizonyos helyhez legközelebbi tanyára költözött. Nem kételkedem benne, az is siettette a halálát, hogy nem lehetett lebeszélni állandó éjszakai őrjáratairól. Ő volt az utolsó a családból. Borzasztóan fájlalta, hogy nincs több belőlük, de nem volt mil tennie: egyedüli rokonai, akikhez még valamennyi köze volt, a gyarmatokon élnek. Megkért rá, hogy írjak a nevében levelet nekik, azt követelte, fontos családi ügyben térjenek haza, de nem kapott választ. Igy hát, az utolsó korona, ha van ilyen egyáltalán, védelmező nélkül maradt. Ezt mesélte a lelkész úr - képzelhetik, milyen érdekfeszítőnek találtam a hallottakat. Miután elbúcsúztam tőle, csak az járt a fejemben, hogyan találhatnék rá a helyre, ahol a korona lehet. Bárcsak megfeledkeztem volna róla! Ám úgy tűnik, a sors nem így akarta. Amikor elbicikliztem a templomkert mellett, megakadt a szemem egy viszonylag új sírkövön, rajta pedig William Ager nevén. Mi sem természetesebb annál, hogy leszálltam és megnéztem. Ez állt a sírkövön: „Egyháztagunk elhunyt Seaburgh-ban, 19**ban, élt 28 ével." Tessék, hát itt volt! Ha okosan, a megfelelő helyen kérdezősködöm, biztos hamar megtalálom azt a tanyát, amely a legközelebb fekszik az elásott koronához. Bár abban nem voltam biztos, mi az a megfelelő hely, ahol kíváncsiskodni kezdhetnék. A sors megint segített: elvezetett ott, annak az utcának a végén egy boltocskába - ismerik -, ahol találtam pár régi könyvet, az egyik közülük egy 1740-ből származó imakönyv volt, furamód egészen szép kötésben. Ha tetszik, megyek, idehozom a szobámból. Némiképp meglepetten hagyott minket magunkra, de még mielőtt megvitathattuk volna a hallottakat, vissza is tért. Lihegve nyújtott át egy könyvet, amelynek belső borítójára kusza betűkkel a következőket írták: Nathaniel Ager néven szült hazám, jó Angol honom, Seaburgh földjén lakom, Krisztusom hordozom. Ha majd a sírban lakom, 's porrá lész sok porczikám, Az Úr, reménylem, nem felejt, 's emlékezik reám.
A vers alá az 1754-es dátumot írták, és más Agerek is hozzátették a magukét: Nathaniel, Frederick, William és így tovább, egészen az utolsóig: William, 19**. - Értik, ugye - folytatta elbeszélését -, bárki azonnal beláthatja, micsoda óriási szerencse kell ehhez, és én sem gondoltam másképp... ám mára elbizonytalanodtam. Természetesen kikérdeztem a boltost William Agerről, és ő, hogy, hogy nem, emlékezett a North Field-i tanyára, ahol élt és meghalt. A nyilak egy irányba mutattak. Tudtam, melyik lehet az a ház, azon a vidéken csupán egy méretes épület áll. A következő feladatom az volt, hogy összeismerkedjem az ottaniakkal, és én azon nyomban elindultam sétálni. Egy kutya segített át a nehezén. Oly vadsággal támadt nekem, hogy gazdái kénytelenek voltak előszaladni és alaposan elnáspángolt. Ezek után nyilván az elnézésemet kérték, és beszédbe elegyedtünk. Épp csak szóba kellett hoznom Ager nevét, úgy tennem, mintha tudnék vagy sejtenék valamit vele kapcsolatban, és az asszony máris arról beszéli, milyen szomorú az ily korai halál, és hogy nem is lehet más oka, mint a sok szabadban, hideg levegőn töltött éjszaka. Erre én: „Tengerre szállt éjszakánként?" Mire ő azt felelte: „Nem, dehogy! Amott, azt a dombocskát járta, a fákkal." Ilyen egyszerű volt. Tudok valamicskét a sírdombok feltárásáról, nem keveset nyitottam fel lenn délen. De az engedéllyel történt, fényes nappal, munkások segítségével. Még az első kapavágás előtt nagyon pontos tervet kellett készítenem. Nem áshattam fel az egész halmot, és a vén fenyőfák miatt joggal tarthattam a munkámat hátráltató gyökerektől is. Ám a talaj könnyű volt, homokos, és valami nyúljáratféleségre is leltem, amit kutatóárokká szélesíthettem. A legnehézkesebben megoldható résznek a szállásomról való távozás és visszaérkezés tűnt azokban az alig magyarázható időpontokban. Amikor végül döntöttem ásatásom módjáról, azt mondtam, valaki sürgősen hívat, és már nem térek vissza aznap. Megástam az árkot: nem akarom önöket sokáig untatni a részletekkel, ahogy kitámasztottam a falát, vagy ahogy munkám végeztével betemettem. A lényeg az, hogy megtaláltam a koronát.
A meglepetéstől és az izgalomtól mindketten felkiáltottunk. Én a magam részéről régóta tudtam a rendleshami leletről, és gyakran, szomorúan emlegettem az esetet. Még soha senki nem látott igazi angolszász koronát - addig a pillanatig. Ám emberünk örömtelen szemmel nézett ránk. - Igen - mondta -, csak az a baj vele, hogy nem tudom, miképpen tehetném vissza. - Visszatenni? - harsogtuk. - Édes uram, országunk történetének egyik legfontosabb emlékét találta meg! Ennek a Tower koronaékszertermében van a helye! Miért hátrál meg? Ha a terület tulajdonosától vagy más effélétől fél, abban mi biztosan segíthetünk. Egy ilyen jelentőségű kincs esetében senki nem fog a technikai részletekkel bíbelődni. Ennél minden bizonnyal többet hordtunk össze, ám ő kezébe temette arcát, és azt suttogta: „Nem tudom, miképpen tehetném vissza!" Végül Long szólalt meg: - Bocsásson meg, remélem, nem tartja pimaszságnak, de bizonyos benne, hogy megtalálta azt a koronái?
Többé-kevésbé ugyanennek a kérdésnek próbáltam én is formát találni, hiszen, jobban végiggondolva, a történet inkább tűnt bolondos álomnak, mint valóságnak. Én nem mertem hangot adni kétségeimnek, nehogy megsértsem szegény fiatalember érzéseit. Ám ő egészen nyugodt maradt - ahogy mondani szokás, a kétségbeesettek nyugalma áradt belőle. Ültében kiegyenesedett, és így válaszolt: - Ó, igen, semmi kétség felőle. Itt van a szobában, egy bőröndbe zárva. Ha gondolják, tartsanak velem, vessenek rá egy pillantást maguk. Azt nem mondom, hogy szívesen idehoznám. Hogy is szalaszthattuk volna el a lehetőséget? Követtük vendégünket, szobája csupán néhány ajtónyira volt a miénktől. Egy legény éppen a cipőket gyűjtötte össze a folyosón, legalábbis azt hittük - később már nem voltunk benne ilyen biztosak. Paxton - mert így hívták a fiatalembert - még jobban reszketett, besietett a szobába, és intett, hogy kövessük. Fényt gyújtott, azután gondosan becsukta utánunk az ajtót. Kinyitotta utazótáskáját, és tiszta zsebkendőkbe burkolt
>
csomagot emelt ki belőle, amelyet az ágyra helyezett. Széthajtogatta a kendőket. Elmondhatom: én már láttam igazi ősi angolszász koronát. Ezüstből készült - ahogy rendleshami párjáról eddig ís mesélték -, néhány vésett ékkő díszítette, főképp antik intagliók és kámeák. Egyébként egyszerű, szinte durva mesteremberek keze munkája. Olyasmi, mint amilyeneket pénzérméken vagy kódexekben látni. Semmi okot nem találtam, hogy a IX. századnál későbbre tegyem a születését. Mondanom sem kell, milyen kíváncsi lettem, és a kezembe akartam fogni, de Paxton közbelépett. - Ne nyúljon hozzá! - kiáltotta. - Majd én! És egy, bátran mondhatom, szívszaggató sóhaj kíséretében felkapta, és úgy fordította, hogy minden részét alaposan áttanulmányozhassuk. - Eleget láttak? - kérdezte végül, és mi bólintottunk. Újra összecsomagolta, és táskájába rejtette a koronát, majd dermedten álló kettősünkre nézett. - Jöjjön vissza a mi szobánkba - törte meg a csendet Long -, és mesélje el, mi a baj! Ő köszönetet rebegett, és így szólt: - Kimennek előbb, és körülnéznek, hogy minden nyugodt-e? - Kérése nem tűnt igazán ésszerűnek, tekintve, hogy eddigi mozgásunk nem kelthetett senkiben gyanút, és szállásunk, ahogy már említettem, szinte teljesen üres volt. Ám már mi is sejteni kezdtük... nem is tudom, mit. A másikban gyűlő feszültség könnyen átragad az emberre. Először mi indultunk, körüllestünk a résnyire nyitott ajtóból, és úgy éreztük (azt hiszem, mindketten ugyanúgy), hogy egy árny vagy valami, egy árnynál alig több némán arrébb suhan, amikor a folyosóra lépünk. „Minden rendben!" Ki tudja, mi okból, a suttogás tűnt helyénvalónak, és a fiatalembert magunk közé fogva visszatértünk a saját szalonunkba. Éppen lelkendezni kezdtem volna a látottak különleges értékéről, de Paxtonra néztem, és éreztem, hogy örömöm a legkevésbé sem illik a helyzethez. Hagytam, hadd kezdjen ő beszélni. Igy fogott bele: - Mi tegyek? Long helyesnek látta (ahogy később magyarázta nekem), ha butának tetteti magát, és enynyit felelt:
- Tudjuk meg, kié a földterület, és tájékoztassuk... - Jaj, nem! Ne! - csattant fel türelmetlenül Paxton. - Bocsássanak meg, megtisztelő a kedvességük, ám úgy látom, nem értik: vissza kell juttatni a helyére. Éjszaka félek odamenni, nappal viszont lehetetlen. Talán még mindig nem tettem érthetővé: az igazság az, hogy amióta megérintettem, nem vagyok egyedül. Majdnem feleltem valami sületlenséget, de Long a szemembe nézett, és én gyorsan elhallgattam. - Azt hiszem, értem - bólintott Long -, de talán önnek is könnyebb lenne, ha részletesebben elbeszélné, mi történt. És akkor mindenre fény derült: Paxton hátralesett a válla fölött, közelebb intett minket magához, és fojtott hangon belevágott beszámolójába. Mondanom sem kell, feszült figyelemmel hallgattuk, utólag pedig összevetettük a feljegyzéseinket; én a mi változatunkat teszem itt közzé, mely, meggyőződésem, szinte szó szerint követi az eredeti elbeszélést. Ezt mondta: - Még csupán a terep felmérésénél tartottam, amikor elkezdődött, azután újra és újra megzavart. Ott állt valaki (egy férfi) az egyik fenyőnél. Ez még nappali világosságban történt, mint tudják. Sosem volt előttem. Mindig csak a szemem sarkából láttam, jobb- vagy baloldalt, és mire odafordítottam a fejem, eltűnt. Lehasaltam, hosszú ideig úgy is maradtam; megbizonyosodtam róla, hogy tévedek, de amikor felálltam, és folytattam a munkát, ismét csak felbukkant. Azután jeleket kezdett adni. Akárhova tettem is el az imakönyvet (végül jobb híján elzártam), amikor visszatértem a szobámba, mindig az asztalon találtam, méghozzá nyitva, a belső borítóra írt neveknél. Hogy be ne csukódjék, egyik borotvámat fektette rajta keresztbe. Biztos vagyok benne, hogy nem tudja kinyitni a táskámat, különben már többet is tett volna. Tudják, könnyű és gyenge, de én akkor sem merészelnék szembenézni vele. Amikor az árkot ástam, a helyzet természetesen egyre súlyosabbá vált; ha kicsit kevesebb lelkesedés hajt, már rég hagyom az egészet, és menekülőre fogom. Végig úgy éreztem, valaki a hátamat karmolássza. Először azt hittem, felvert rögök csapódnak oda, de közeled-
>
vén a koronához rnár nem áltathattam magam. Amikor pedig kiszabadítottam a föld alól, a karimájára helyeztem a kezem, majd kiemeltem, kiáltást hallottam a hátam mögül... nincs arra szó, milyen vigasztalan volt! És vérfagyasztó is. Megmérgezte az örömöt, amit kivételes szerencsém fölött éreztem: egy pillanat alatt tönkretette. Ha nem lettem volna olyan átkozott bolond, rögtön visszateszem, és távozom. De másképp cselekedtem. Attól kezdve a borzalom vesz körül. Még órák teltek el, míg visszaindulhattam volna a szállásomra. Előbb azzal töltöttem sok időt, hogy rendesen betemessem az árkokat, és eltüntessem a nyomaimat, ő pedig mindent elkövetett, hogy hátráltassa a munkámat. Feltételezem, csak rajta múlik, mikor látszik, mikor nem: jelen van, de valamiképpen hatalmat gyakorol az ottlévők szeme fölött. Kevéssel napfelkelte előtt hagytam el a helyet, el kellet t jutnom a vasútállomásra, hogy felszállhassak a Seaburgh felé tartó vonatra. Nemsokára kivilágosodott, de ez sem javított a helyzeten. Mindig akadt az út mentén sövény, rekettyés vagy kerítés (bármiféle fedezék), és én egy pillanatra sem könnyebbülhettem meg. Azután szembejöttek velem az első munkába igyekvők, és mindegyik különös tekintettel nézett valahova a hátam mögé. Talán csak azon csodálkoztak, hogy ilyen korai órán találkoznak valakivel, de én azt hiszem, ennél többről volt szó, bár biztos nem lehetek benne: egyikük sem nézett pontosan rám. A hordár hasonlóképpen viselkedett, és a vasutas is, aki kitárta fülkém ajtaját, hogy beszállhassak. Mintha csak még valaki jönne mögöttem. Ó, most biztosan azt hiszik, képzelődöm - kacagott fel tompán, és folytatta: - Hiába is juttatnám rnár vissza, nem bocsát meg nekem, ebben biztos vagyok. Milyen boldog ember voltam csupán két héttel ezelőtt! Egy székbe rogyott, és könnyekben tört ki. Nem tudtuk, mit felelhetnénk, de úgy éreztük, valamiképpen segítenünk kell, így hát - ez látszott az egyetlen lehetséges megoldásnak közreműködésünket ajánlottuk arra az esetre, ha visszavinné a helyére, amit talált. Mindazok után, amit hallottunk, ez tűnt a helyes megoldásnak. Ha valóban ilyen borzasztó következmények sújtották e szerencsétlen fickót, talán igaz az eredeti vélekedés is, mely szerint különös erő övezi
a koronát, és az védelmezi a partvidéket. Valami ilyesfajta érzés fogott el, és azt hiszem, Long fejében is hasonló gondolatok jártak. Lényeg, hogy Paxton boldogan fogadta az ajánlatunkat. Mikor tudnánk sort keríteni rá? Már majdnem fél tizenegy volt. Akár még aznap éjjel előrukkolhatnánk a személyzet számára is hihető magyarázattal? Kinéztünk az ablakon: ragyogott a telihold - a húsvét előtti telihold. Long vállalta, hogy kezelésbe veszi és felkészíti a háziszolgál. Ügy tervezte, csupán egy szűk órányi sétaútról tesz említést neki, és hozzáfűzi, „ha mégis úgy tetszene, hogy valamivel hosszabb ideig maradjunk távol, majd kárpótoljuk elveszett éjszakai nyugalmáért". Végül is visszatérő vendégek voltunk e helyen, sosem támasztottunk rendkívüli igényeket, és a személyzet úgy emlékezhetett ránk, mint akik borravaló tekintetében sem átlag alattiak. Ahogy a háziszolga dolgát elintéztük, ő kiengedett minket a tengerpart felé nyíló kapun, majd, miként később hallottuk, úgy határozott, hogy ébren vár meg minket. Paxton jókora kabátot hozott a karjára vetve, alatta rejtegette a becsomagolt koronát. Úgy vágtunk neki az útnak, hogy el sem gondolkodtunk azon, milyen különös is ez az egész vállalkozás. Szándékosan fogtam rövidre az e részről szóló beszámolómat, mert így adhatom vissza igazán azt a sietséget, mellyel tervünket készítettük, és nekiláttunk megvalósításának. „A legrövidebb út az emelkedőn felfelé indul, azután keresztülvágunk a templomudvaron", mondta Paxton, amikor egy pillanatra megálltunk szállásunk előtt, és körülnéztünk. Nem láttunk senkit, egyetlen embert sem. Szezonon kívül Seaburgh békés és csendes hely. „A kutya miatt nem mehetünk a gát mentén, a tanyaház mellett", javított ki, amikor elmondtam, hogy én merre keresném a legrövidebb utat a parton, azután át a mezőkön. Ennyi elég is volt; a meredek utcácskán a templomig gyalogoltunk, és beléptünk a kertkapun. Elismerem, eszembe jutott, tán akad az ott fekvők között olyan, aki tudja, mi végre járunk arra. De ha így volna, azt is tudhatja, hogy valaki, aki az ő oldalukon áll - mondjuk így -, megfigyelés alatt tart bennünket, és mi nyomát sem láttuk egyiküknek sem. Mégis olyan erővel éreztük, hogy lesnek ránk, ahogy még
soha azelőtt. Leginkább akkor, amikor a magas sövény szegélyezte, szűk ösvényen elhagytuk a templomkertet. Úgy siettünk, ahogy a híres Keresztyén tette a Megaláztatás Völgyében, és végül nyílt mezőre értünk. Onnan újabb sövények mentén tovább, bár már nagyon szereltem volna tágasabb térre érni, ahol láthatom, ha felbukkan mögöttünk valaki. Átmentünk egy vagy két kapun, majd balra kanyarodtunk, és feljutottunk a sírdombig vezető gerincre. Ahogy közeledtünk, Henry Long és jómagam is éreztük azt, amit nem nevezhetek másképpen, mint a ránk váró bizonytalan jelenlétnek, miközben mellette megmaradt az a másik, sokkal jobban érzékelhető, amely kísért minket. Paxton nem csökkenő izgalmát le sem írhatom pontosan: úgy kapkodta a levegőt, mint az űzött vad, és egyikünk sem mert az arcába nézni. Az eszünkbe sem jutott, miképpen viseli majd el, amikor úti célunkhoz érünk; úgy tűnt, meggyőződése, hogy ott minden rendben fog zajlani. Ügy is lett. Hihetetlen sebességgel sietett a domb oldalának egy bizonyos pontjára, és olyan vehemenciával
látott neki az ásásnak, hogy néhány perc múltán teste nagyobb része el is tűnt előlünk. Mi csak álltunk, kezünkben tartottuk a kabátot, valamint a zsebkendőbe burkolt csomagot, és be kell valljam, meglátszhatott rajtunk a rémület. Elhagyatott volt a táj. Csupán egy sor sötéten álló fenyő csúcsa rajzolódolt ki az égen, felsejlett még néhány fa és vagy félmérföldnyire jobbra a templomtorony. Balra, a látóhatár szélén tanyaházak és egy szélmalom, előttünk a tenger sima felszíne; egy tanyaudvarról távoli kutyaugatás hallatszott, a tanya és köztünk derengve húzódott a gát. A telihold ezüst hidat fektetett a vízre, fölöttünk az erdei fenyők, előttünk a tenger örök morajlása. Ám e csendben, a közvetlen közelünkben éreztük valamifajta éles, visszafojtott ellenségesség jelenlétét; olyan volt, mint a kötélen tartott kutya, melyet bármikor elereszthet a gazdája. Paxton kimászott a gödörből, és felénk nyújtotta a kezét. Azt súgta: „Adják ide, de előbb csomagolják kü" Lehántottuk a kendőket a koronáról, és átadtuk neki. Ahogy megragadta,
>
a hold fénye éppen ráesett a kincsre. Mi magunk nem értünk hozzá. Egy pillanat műve volt csupán, hogy Paxton újra előkerüljön a gödörből, és két vérző kezével hányja vissza bele a földet. Nem engedte, hogy segítsünk, bár a munka leghosszabban tartó része most következett: úgy kellett elrendeznie a helyet, mintha semmi sem történt volna itt. Nem is tudom, hogyan, de tökéletes munkát végzett. Legalábbis ő elégedettnek tűnt, és mi a szállásunk felé indultunk. Néhány száz yardnyira jártunk a dombtól, amikor Long hirtelen megszólalt: - Azt hiszem, ottfelejtette a kabátját, látja? És én valóban láttam a nagy, fekete felöltőt, amely épp ott feküdt, ahol a luk volt nemrég. Paxton mégsem állt meg: csak megrázta a fejét, és megemelte a karján lógó kabátot. Amikor melléje értünk, olyan nyugodtan válaszolt, mintha már semmi sem számítana: -Az nem az enyém! És valóban, mire újra hátranéztünk, már nem láttuk azt a sötét kupacot. Végre kiértünk az útra, és sietve lépkedtünk tovább. Kevéssel éjfél előtt értünk vissza, igyekeztünk vidám képet vágni, Long meg én, és lelkendeztünk, milyen csodálatos az éjszaka, milyen nagyszerűt sétálnunk. A háziszolga ébren várt bennünket, és mi tettünk még néhány megtévesztőnek szánt megjegyzést, miközben beléptünk a szállóba. Alaposan körülnézett, mielőtt bezárta mögöttünk a kaput, és megkérdezte: - Ugye nem találkoztak senkivel, uraim? - Egy lélekkel sem - feleltem én, és emlékszem, milyen furcsálkodva nézett rám ekkor Paxton. - Azért kérdem, mert mintha valaki követte volna önöket az állomás felé vezető úton - mondta az ember. - De mert önök hárman voltak, nem gondolnám, hogy bármi rosszban sántikált. Nem tudtam, mit feleljek; Long csak anynyit mondott: „Jó éjszakát!", és már indultunk is felfelé, bár előbb megígértük, hogy majd mi magunk oltjuk el a lámpásokat, és néhány perc múlva az ágyunkban leszünk. A szobánkba térve mindent elkövettünk, hogy felvidítsuk Paxtont. A korona biztonságban visszakerült a helyére, mondtuk; valószínűleg jobban tette volna, ha egy ujjal sem érinti (ezzel
hevesen egyetértett), de igazi baj nem történt, és mi soha nem említjük majd e kalandot olyan valakinek, aki elég bolond volna hozzá, hogy megpróbálja újra megkeresni, amit ő most visszavitt. - Le sem tagadhatja, hogy megkönnyebbült, mert én bizony nem szégyellem kimondani, jobban érzem magam - mondtam. - Odautunk során komolyan hajlottam, rá, hogy hinni kezdjek abban... nos, abban, hogy valóban jár valaki a nyomunkban. De a visszaút már egészen más volt, nem igaz? Ám semmi sem segített. - Önöknek nincs miért aggódniuk - felelte -, de számomra nincs bocsánat. Fizetnem kell a nyomorult szentségtörésért, amit elkövettem. Tudom, mit akarnak mondani. A hit segíthet. Lehet, de a testnek mégis szenvednie kell. Igaz, már nem érzem, hogy valaki most is várna rám az ajtó előtt. De... - Elhallgatott. Inkább megköszönte a támogatásunkat, és mi rávettük, hogy pihenjen le. Természetesen bátorítottuk, hogy másnap is nyugodtan keressen fel bennünket közös szalonunkban, és megígértük, vele tartunk, ha elhagyná az épületet. Esetleg szeret golfozni? Szeret, mondta, de nem hinné, hogy kedve lesz hozzá. Biztattuk, maradjon sokáig ágyban, azután jöjjön át hozzánk, és legalább nézze, míg mi kártyázunk. Később sétát is tehetnénk a környéken. Mindent csendesen ránk hagyott, úgy tűnt, bármit megtesz, amit mi jónak látunk, ám közben nem kételkedik abban, hogy ami jön, azt sem megállítani, sem elkerülni nem lehet. Megkérdezhetik, miért nem ajánlottuk fel, hogy otthonába kísérjük, ahol testvérek vagy mások óvhatták volna tovább. A helyzet az, hogy nem volt senkije. Mindössze egy kis lakással rendelkezett a városban, ám nemrégiben úgy döntött, átmenetileg Svédországba költözik, és bútorait mind elszállíttatta. Csupán az időt múlatta errefelé, mielőtt két vagy három héttel később nekivághatott volna az útnak. Lényeg, hogy nem támadt jobb ötletünk annál, mint hogy aludjunk egy jót arra, ami történt... (vagy ne is aludjunk igazán, legalábbis ami engem illet), és majd reggel újra végiggondoljuk az addigiakat. Azon a csodálatos áprilisi reggelen Long és én már egészen új érzésekkel tekintettünk az előző nap történtekre, és amikor a reggelizőasztalnál
találkoztunk, Paxtont is más hangulatban találtuk. - Mintha sosem lett volna még ennyire békés éjszakám - mondta, azután biztosított minket, hogy tanácsunk szerint egész délelőtt nem hagyja el az épületet, és majd később, a társaságunkban megy ki a levegőre. Mi a golfpálya felé vettük az irányt, ott másokkal találkoztunk, egész délelőtt játszottunk velük, és ebédünket is a pályán költöttük el, méghozzá jó korán, hogy mihamarabb visszaérjünk. Egykutya, védencünk nem kerülhette el a rá leselkedő halált. Nem tudom, hogyan segíthettünk volna rajta. Azt hiszem, akárhogyan igyekeztünk volna megvédeni, előbb-utóbb ugyanez a sors éri utol. Mindegy, elmondom sorra, mi történt. Egyenesen a szobánkba tartottunk, és ott találtuk a békésen olvasgató Paxtont. - Felkészült a sétára - kérdezte Long -, mondjuk fél óra múlva? - Nagyon szívesen - felelte ő. Én azt mondtam, előbb átöltözünk, talán fürdőt is veszünk, és körülbelül fél óra múlva érte megyünk. Tisztálkodtam, majd az ágyamra heveredtem, vagy tíz percre el is szundítottam. Egyszerre léptünk ki a szobánkból, és nyitottunk be a nappalinkba. Paxton nem volt ott, csak a könyve. Sem a saját szobájában, sem odalent nem találtuk. A nevét kiabáltuk. A személyzet egy tagja előkerült: „Nohát, uraim, azt hittem, már elindultak sétálni; a másik úr is önök után ment. Hallotta, hogy hívják odalentről, és elsietett. Én ki is néztem a kávészoba ablakán, de nem láttam önöket. A másik úr mégis a part felé igyekezett." Szó nélkül futásnak eredtünk a mondott irányba - mely pont ellenkezett előző éjszakai expedíciónkéval. Még négy óra sem volt, a nap derűsen sütött, ha nem is annyira ragyogóan, mint korábban. E szempontból nem volt miért aggódnunk: fényes nappal, emberek között mi baj érhet egy felnőtt férfit? Mégis lehetett valami a tekintetünkben, ami meghökkentette a háziszolgát, mert követett bennünket, és a lépcső tetejéről mutatta, merre induljunk. Egészen a kavicsos part tetejéig rohantunk, ám ott megtorpantunk. Innen több irányba is folytathattuk a keresést: a parti házsor előtt vagy a víz mellett elnyúló homoksávban,
amely így apály idején igen szélessé vált. És természetesen maradhattunk a kettő között, a kavicson, ahonnan a két másik utat is beláthattuk valamennyire - csak itt a legnehezebb a haladás. A homokot választottuk, hiszen az elhagyatottabb, és ott, a szokásos sétautaktól távol, feltűnés nélkül támadhatnak meg bárkit. Long vette észre Paxtont nem messze tőlünk. Futott, a botjával hadonászott, mintha olyasvalakinek akarna jelezni, aki előtte jár. Ám nem láttam pontosan, dél felől meghökkentő gyorsasággal tengeri köd ereszkedett a tájra. Csak annyit mondhatok, Paxton nem volt egyedül. A homokban a nyomok azt jelezték, valaki cipőben futott arra, és valaki más - ezek korábbi nyomok lehettek, mert a cipősek egyszer-egyszer keresztezték és letaposták őket - cipő nélkül. Nem bízhatnak másban, csak a szavamban: Long már nem él, és nekünk sem időnk, sem lélekjelenlétünk nem maradt arra, hogy lerajzoljuk vagy mintát vegyünk, a következő dagály pedig mindent elmosott. De mi láttuk őket, és siettünk tovább. Ott voltak újra és újra, s nem fért hozzá semmi kétség, hogy mezítlábas nyomokat követünk, méghozzá egy olyan lábfejét, amely inkább csontból áll, mint húsból. Mindkettőnket megrémített a feltételezés, hogy Paxton futva követ bármi effélét, miközben azt hiszi, a barátai után igyekszik. Képzelhetik, mi jutott rögtön az eszünkbe: hogy a dolog, amelynek ő a nyomába eredt, megáll, megfordul és rátámad, és hogy miféle arc volna az, ami alig láthatóan előbukkan az egyre sűrűsödő ködből. Tovább loholtam, és közben azon töprengtem, mi késztetheti szegény fickót arra, hogy összetévessze velünk azt az alakot. Eszembe jutott, amikor azt mondta: „valamiképpen hatalmat gyakorol az ott lévők szeme fölött", és már azt fontolgattam, miképp végződhet mindez - mert ahhoz nem fért kétségem, hogy a vég már nem kerülhető el. Valószínűleg nem is kell felsorolnom azokat a szomorú és ijesztő lehetőségeket, amelyek végigfutottak a fejemen, miközben egyre mélyebbre hatoltunk a ködbe. Hátborzongató érzés volt, hogy bár a nap ragyogóan süt, mi nem látunk semmit. Annyit sejtettünk, hogy túljutottunk a házakon, és elértük az őket és a parti bástyát elválasztó térséget. A bástyán túl már csak a
>
,
gondnok volt. Buzgó szeme a ködön keresztül is meglátta, hogy valami baj történt. Látta, ahogy 1862 -ben született angol középkortudós, író. Szakmai mun- Paxton lezuhan, és látott minket, amint egy kái mellett csakhamar a kísértethistóriák világába is elra- pillanattal később arra igyekszünk - a mi nagy gadta képzelete, az első ilyet 1895-ben publikálta a National szerencsénkre, mert különben nehezen kerülReview-ban, „Alberic kanonok metszetkönyve" címmel. hettük volna el, hogy e szörnyű esettel kapcsoKésőbb több kötetet is összeállított rémtörténeteiből, és az latban gyanúba ne keveredjünk. „Látott esetleg utókor immár legalább annyira tiszteli novellista-énjét, mint bárkit, aki rátámadt a barátunkra?", kérdeztük kutatói életművét. A magyar olvasók először 1988-ban ta- tőle. Nem volt biztos a válaszban. lálkozhattak nevével, a Galaktikának, illetve egy Angolszász Segítségért küldtük, és a tetem mellett marémtörténetek címü antológiának köszönhetően. Azóta már radtunk, míg hordágyat nem hoztak. Ezután két önálló válogatás is megjelent elbeszéléseiből követtük a nyomait, felmértük, miképpen jutott odáig az ágyúállás és a tenger közti vékony homoksávon. A kavicsos részen már képtelenhosszan elnyúló kavicsos part van, sem ház, sem ség volt megállapítani, merre távozhatott a táember, csak a föld, vagy hát a kavics, jobbra a madója. folyó, balra a tenger. Mit mondjunk a halottkémnek? Úgy éreztük, De még előbb, a bástyától felénk, a tengeraz a kötelességünk, hogy akkor és ott hallgashez közel állt a vén ágyúállás. Mára alig maradt sunk a korona titkáról, ha nem akarjuk, hogy belőle más, mint néhány betonkocka: a többit az újságok világgá kürtöljék. Nem tudom, más elsodorta a víz, de akkoriban, bár csak romomennyit árult volna el, de mi a következőkben san, mégis jócskán voltak ott kövek. Amikor egyeztünk meg: csupán az előző nap ismerkedodaértünk, a lehető legsiető sebben felmásztünk össze Paxtonnal, és ő azt mesélte, rossz tunk rá, hogy kifújjuk magunkat, és ha a köd előérzete van, úgy tűnik, egy bizonyos William esetleg engedi, körülnézzünk. Szükségünk volt Ager miatt fenyegeti veszély. Azt is elmondtuk, egy pillanatnyi pihenőre, addigra már legalább hogy másvalaki nyomait is láttuk Paxtonén kíegy mérföldet rohantunk. Ám alig láttunk az vül, amikor követtük őt a parton. Természetesen orrunknál tovább, és már meg is fordultunk a homok addigra újra elsimult. volna, hogy nagy egyetértésben lemásszunk, s fussunk tovább, bármilyen reménytelen is, William Ager nevét szerencsére senki sem isamikor meghallottuk azt, amit jobb híján nemerte a környéken. A bástya őrének tanúskodávetésnek kell hívjak. Ha el tudnak képzelni sa pedig minden gyanú alól felmentett minket. lélegzet és tüdő nélküli nevetést, hát ez olyan A halottkém megállapította a szándékos gyilvolt - de nem hinném, hogy sikerül elképzelnikosság tényét, amelyet ismeretlen ember vagy ük. Lentről, oldalról jött, valahonnan a ködből. emberek követtek el. Nem kellett több, áthajoltunk a falon. Paxton Paxton oly magányosan élt, hogy minden ezt odalent volt. követő vizsgálat zsákutcába futott. Én pedig azóta nem jártam Seaburgh-ban, de még a környéMondanom sem kell: holtan. A nyomaiból kén sem. arra következtettünk, hogy elrohant az ágyúállás mellett, a sarkánál élesen bekanyarodott, és, alig fér hozzá kétség, egyenesen belefutott annak Dési András György fordítása a valaminek a karjába, ami ott várta. A szája homokkal és kővel volt tele, a fogsora és állkapcsa darabokra tört. Csak egy rövid pillantást vetettem az arcára. Ugyanabban a pillanatban, amikor a holttest felé igyekezve, ügyetlenül próbáltunk lejutni a magaslatról, kiáltást hallottunk, és láttuk, hogy egy férfi fut el a bástya mellett. Az ottani MONTAGUE RHODES JAMES
BŐVÍTHETŐ AUTÓ
A
Z AUTÓVAL az a legnagyobb probléma, hogy szinte sohasem lehet megfelelő méretű. Ha a mindennapi munkába járáshoz veszünk egy kicsit, akkor gondot okoz a nagybevásárlás, a kirándulás, a nyaralás. Egyszerűen túl szűkös a hely. Egy gyerek érkezése már problémát jelent. Ha viszont olyan méretűt vásárolunk, amely megfelel a nagy, de ritka igénybevételeknek, akkor az év jelentős részében feleslegesen behemót kocsival járunk.
Egy svájci autóipari látnok, Frank M. Rinderknecht érdekes megoldással állt elő. Legyen egy kicsi autónk a mindennapi használatra, amelyet bővíteni lehet. A Rinspeed Dock+Go koncepció erre épül. Az elektromos városi kisautó kétszemélyes, valóban a mindennapi használatra tervezték. De egész egyszerűen hozzácsatolható egy bővítmény, ezzel a gépkocsi befogadóképessége megnő. A kiegészítő rész lehet zárt, mintha meghosszabbítanánk az autót, vagy fedett platós, ilyen módon teherszállításra alkalmas. Az elképzelés érdekessége, hogy a bővítéssel egyúttal egy plusz tengelyt és két újabb kereket is kapunk, ami egészen futurisztikus jelleget kölcsönöz a járműnek. Az ötlet érdekes, de azt a problémát nem oldja meg, ha a nagymamát is vinni kell.
S
ZILÁRD ÁLMOSAN bámult ki az ablakon.
Az Andrássy úton szállingózó hóesést nézte, és a lemerülő akkumulátorú, szakadatlan csengető Mikulást, mely így, januárban csak foszlott ingerültséget keltett a zimankós reggelen összehúzott kabáttal siető járókelőkben. A robot feje fölött még színes lámpafüzérek vilióztak, sárga, piros, zöld, az örök színek, körülölelve a hatalmas reklámtáblát: Legyen neked is Edwardod, saját vámpírt minden lánynak, de a karácsonyi örömöknek már hűlt helyük volt, a kukákból kilógtak a csorba játékok, és a holofák három zöld golyója, mely megrepedve már nem biztosította a térhatást. Szilárd egy mágneskártyát kapott ajándékba, Tomi lakásáét, és hiába értette a célzást, ideje lenne felvállalni a kapcsolatot, nem akarta nyilvánosságra hozni a viszonyt. Az ünnepbe így Tomi keserűsége vegyült, ami őt is kedvetlenné tette, és szilveszterre a megbántottság éles vitába torkollt. Tomi azt vágta a fejéhez, hogy szégyelli őt, pedig ez ostobaság, pusztán csak változást nem akart, jól érezte magát a jelenlegi életében. Szilárd legfeljebb egy sajtos rolóra vágyott, de ehhez még korán volt, alig nyolc óra, és nem túl szerencsés, ha a részlegvezető lógással kezdi a január másodikát. Némi ingerültséggel visszafordult az ablaktól, kigombolta öltönyét, és az irodában dolgozó tizenkét lányra nézett. Soványak, kövérek, nevetősek és unottak egyaránt kapucsínót kevergettek, egyfajta ősi reggeli rituálé részeként csilingeltek a kiskanalak, és Szilárd úgy érezte, az agyán karcolódik a fém, nem az önmelegítős porceláncsészék belsejében. De még nem szólt rájuk, tudta, rosszkedve a mágneskártyának szól, és a sajtos roló hiányának. Ha nem alszik el, akkor tud reggelizni, de így délig étlen ki kell húznia. Pontban nyolc óra volt, az online számítógépes telefon felzenélt. Nem egy, hanem mind a tizenkettő, más-más dallammal, és Szilárd, évek tapasztalatával a háta mögött, pontosan tudta, hogy ez rosszat jelent. Az egyik robot hibás, a karácsonyi játékok közül valamelyikkel komoly gond van. Csak ne a vámpír legyen, gondolta, csak ne az a rohadt vámpír! Figyelte a beszélgetéseket, a behízelgő hangú lányokat, akik akár szextelefonosnak is elmehetnének ilyen búgó orgánummal, ehelyett a ga-
Bármilyen elképesztő iramban fejlődjön is a tudomány és a technika, egy biztos, magánéleti gondjainkat nem fogják megoldani soha.
Varga Bea
Termékvisszahívás ranciális szervizben robotolnak, míg a robotok tinilányok hálóiban romantikáznak. - A Vampire-1 - mondta a nagydarab Viola, miután letette a telefont, és beleharapott a csokis péksüteménybe. A szervizbe szándékosan nem vezettették be a videohívást, nem kell az ügyfélnek látnia, hogyan fintorog, eszik, dobol, rúzsoz szájat a vonal másik végén az alkalmazott. Csak a részlegvezető gépén volt webkamera. - Kinél van még V-l? - kérdezte fennhangon Szilárd. A telefonáló lányok felrakták a kezüket, egy kivételével mindannyian ezzel foglalkoztak. A telefon újra zenélt, és Szilárd látta, ahogy Viola gyorsan lenyeli a falatot. A férfi leült az íróasztalához a terem végében, és türelmetlenül várta, hogy a lányok gépéről átkerüljenek a szervizlapok az övére. Amikor megkapta őket, azonnal belemélyedt egyikbe a másik után, még élt benne a remény, hogy csak egy alkatrész a rossz, valami mechanikai hiba, ami könnyen orvosolható. Nem az volt. Felgyorsult mozgás, birtokló viselkedés, rémisztő bámulás, hipnózis és szexuális
kapcsolat, ezek álltak a lapon. Családtagok voltak a bejelentők, akik nem pont így képzelték a tizenhat éves lányuknak szóló meglepetést. Szilárd türelmetlenül várt. Vajon hány hibás termék lesz? Közben Tomin járt az esze. Nem ő volt az első férfi az életében, hanem Milán, egy félig olasz, biszexuális srác, akivel pár héttel a válás után együtt ittak, és másnap mellette ébredt. Semmire sem emlékezett, az éjszaka kiesett. A közös takaró láttán fogta fel, mi történt, s iszonyú dühöt és undort érzett. Milán értetlenül tekerte a lepedőt maga köré, és kurtán annyit mondott, Szilárd volt a kezdeményező, és ha máskor is megismételné, csörögjön rá. Azóta se hívta, azóta se tudta megemészteni azt az éjszakát. Ő egy férfival?! A lányok folyamatosan dolgoztak, így egy órával később már hatvannégy panasz landolt a gépén. Szilárd felállt, kinyújtóztatta a tagjait, és közben Viola asztalára pillantott, a csokis tappancs még mindig ott árválkodott, a nőnek fél falatra sem maradt ideje. A legjobb munkaerő volt, és eredeti egyéniség, csak ne kéne látnia az evési szokásait!
>
Szilárd nem várta meg a bűvös százas számot, a jogilag szükséges panaszhatárt, hanem felhívta a számítástechnikust. Balu vidáman köszöntötte a képernyőn át, és levetette magát a székbe, nagymagyarországos, fekete pólója gyűrötten lógott. Szeme alatt látszottak a karikák, valószínűleg még le se feküdt, de annyira fel volt pörögve, máris lelkesen újságolta, hogy a két ünnep között monumentális, egyhetes LAN-partit tartottak, és begyűjtötte az összes rossz netviccet az ukrán kollégáktól. Azonnal belekezdett az egyikbe. Szilárd a saját, narancsszínű latex alsónadrágjára gondolt, Tomi másik ajándékára, és arra, ha sejtené Balu, hogy homoszexuális, biztos nem vicceket mondana, hanem csúnyábbat. Az informatikus addig röhögött a saját viccén, míg észre nem vette, hogy Szilárd nem nevet. - Mi baj, főnök? Fogadjunk, hogy nem boldog új évet akarsz kívánni! -Feltörték a vámpírt. - WTF?! - Balunak rögtön elmúlt a jókedve. Ha megdöbbent, csak akkor mondott fonetikusan mozaikszavakat. Végigsimított a kopasz fején. Az lehetetlen! Két hete dobtuk piacra! - Átküldöm a hibalistát. A fájl átment, Balu átnézte, aztán vállat vont: - Ez eddig nem szoftverhiba, én ís utálnék egy csöpögős, szerelmes vámpírt, aki a nappalimban gubbaszt, meg a lányomat kísérgeti a suliig. Már ha lenne lányom, de nem akarok szaporodni. - Balu, gondolkozz! Szüzességre programoztad, különben át kellett volna sorolni a gyerekjátékok közül. - De hagytam egy kiskaput a hekkerbandáknak. A szexfunkciót leválasztottam a központi védelemről. - Selejtes terméket csináltál?! - Szilárd azt hitte, rosszul hall. Az osztrákok a teljes részleget kirúgnák. - Ellenkezőleg! A baromarcúak azt hiszik, a programok azért vannak, hogy feltörjék őket. Akkor legalább jussanak be ott, ahol én akarom. Minden terméket ellátok egy gyenge ponttal, amint feltörik, cserébe megkapják a trójaimat. Már tart a negyedik világháború, főnök, csak bitekkel bombáznak, nem atommal. Szilárdnak semmi kedve nem volt belemenni a politikai vitába, Balu halálosan komolyan gon-
dolta, hogy a nép katonája, de még mindig jobb, ha netfasiszta és trójai vírusokat készít, mintha etnikumot vagy melegeket verne vasrudakkal. - Nem hiszem, hogy az apák dugógépet akartak venni a lányuknak. Balu, ebből per lesz! - Nem lesz, mert frissítést csak a női gazditól fogad el, vagyis a kiscsajok keze benne van a dologban, és ez jogsértő magatartás, amire nincs jótállás. Az apa meg örüljön, egy robottól legalább nem esik teherbe a gyerek, ez az igazi prevenció, nem az óvszer! - Balu! - Nyugalom, hamar megunják a csajok, a robot nem ér fel egy MI vibrátorral, ami minden kamasz fiókjában ott lapul. - Biztos vagy benne, hogy nem törték fel a programot? Balu, ez a robot erősebb, gyorsabb az embernél. Mi lesz, ha veszélyessé válik? - A robotkutyák se veszélyesek, a szomszédéba napi szinten belerúgok. Túl komolyan veszed a dolgot. Küldd ki a garanciális szervizt, töltsék le az egyik vámpír memóriáját, megnézem a módosítást, aztán online frissítem az összes robotot. Megoldom, nem lesz gond. Szilárd megcsóválta a fejét, de nem vitatkozott. A második feleség után az ember tudja, mikor nem kell értelmetlen szócsatákat vívni. Elköszönt, és átsétált Viola asztalához. A számítógép tövében nem plüssállatok és virágcserepek lapultak, hanem egy összecsukott kés, Rubik-kocka és keresztrejtvény. Viola, ha végképp a pokolba kívánta a bőbeszédű ügyfelet, ingerülten a kockát csavargatta. Nem tudta kirakni, de azt mondta, megnyugtatja, hogy tekergetheti. Mint egy nyakat. - Hm? - kérdezte a nő Szilárdtól, közben dallamos hangon megnyugtatóan igenezett és nohátozott az ügyfélnek is. - Pesti? Viola bólintott. - Mondd neki, hogy félórán belül kint lesz a szerviz! Viola nemet integetett, mire Szilárd egyszerűen levette a nő fejéről a fülhallgatót. Bemutatkozott, és megbeszélte az apával a javítást. A férfi megkönnyebbülten hálálkodott, és rögtön azt kérte, szállítsák el a házból a vámpírt. Meg is egyeztek ebben, Szilárd letette, és azonnal hívta is a garanciális csapatot, amíg eszében volt a cím.
- Legközelebb csináld, amit mondok! - vetette oda Violának, amikor végzett, és már ment is vissza az asztalához. A nő nem feleselt, ami olyan szokatlan volt tőle, hogy Szilárd két lépés után visszafordult, és értetlenül nézett rá. - Mi van? - Azt próbáltam mutogatni, hogy a robot a lakásban volt. Másfélszeres a hallása az emberének, szerintem már ő is tudja, hogy megyünk érte. - Nem ő, hanem „az". - Szilárd automatikusan kijavította, és csak aztán fogta föl, mit is mondott a nő. Nyirkos lett tőle a tenyere. - Nem fog emberre támadni, a fogyasztóvédelem minden módon letesztelte, az emberi élet védelme alapprogram, és nincs mellé önvédelmi mechanizmus. - Csakhogy a gazdi utasítását maximálisan teljesíti. Szerinted a lányok is akarják a hiba kijavítását? Vagy csak a szüleik? Viola nem várt választ, felvette az újabb bejövő hívást. Szilárd visszament a saját, faborítású asztalához, de töprengve a nőt bámulta, aki pár pillanatnyi figyelem után begépelte az új hibát az adatlapra, majd tovább nem érdekelte az ügyfél, előhúzta a keresztrejtvényt, és miközben búgó hangon végszavazott és hümmögött, kitöltötte a rubrikákat. Szilárd a saját gépére nézett, elérte a százat a bejelentések száma. Elhúzta a száját, és azonnal elküldte az eladási részlegnek a termék értékesítésének átmeneti, háromnapos felfüggesztését. Dél volt, most már mehet ebédelni, igaz, Tomi nem hívta föl. Vagy legalább egy sajtos rolót bekaphat két sarokkal arrébb a pékségben. Nagyon jó, puha árujuk van, és az üzletben olyan illat, amitől öszszefut az ember szájában a nyál, a dédi konyhájában volt ilyen illat, a sülő péksütemények otthonos szaga, amit a mai nőknél már nem talál meg az ember. Az emlékre megkordult a gyomra. Felzümmögött a számítógép, de nem az eladási részlegről keresték, hanem a marketingesek vezetője hívta. András ötvenéves, máskor atyáskodó leereszkedéssel viselkedő, kisportolt férfi volt, aki a legkisebb konfliktusra is robbant, és úgy megalázta a beosztottakat, hogy a titkárnők és kisegítőlánykák cserélődése az ő részlegén volt a legnagyobb. Ellenben zseniális reklámokat írt. - Mégis mit gondol, Szilárd?! - András nem bajlódott a köszönéssel, azonnal üvöltött. - Január van! Most mennek az első tinik az iskolába,
>
és dicsekszenek a vámpírjukkal! Hatalmas rendelést várunk! - Sajnálom, a törvény úgy szól, hogy száz termék esetén... - Száz termék, vagyis kevesebb mint az eladott készülékek egy százaléka! Harminchatezer van forgalomban, megdupláztuk a karácsonyi eladásokat! - Mennyi?! - Jól hallotta! Ezernyi szingli nőnek ezt vettek szilveszterre a barátnők, a volt férjek, munkatársak. Benne vagyunk egy divathullámban! Nem zárolhatja három napig az eladásokat! - De igen! Értelmezze a mondatot! Maximum száz! - Azt hiszem, nem érti! Tudja, hány milliós veszteséget okoz a cégnek?! - A termék szoftverébe belenyúltak, meg kell vizsgálnunk. - Mindig belenyúlnak. Ki a fenét érdekel pár szexvámpír? De tudja, mit? Öt perc, és visszahívom - mondta András, aztán köszönés nélkül lerakta. A monitoron pár másodpercig még látszott a kimerevedett arca, az alapozóval elfedett májfolt a halántékán, aztán eltűnt a kép. Szilárd türelmetlenül dobolt az asztalon. Várt. Pontosan öt perc múlva három üzenete jött. Az egyik a munkapszichológustól, aki igazolta, hogy a bejelentők reakciója teljesen normális emberi magatartás egy új családtagra, mellé valami magyarázat az ödipusz-komplexus vetületeiről. A másik a könyvelőtől jött, benne egy szép számadat a kimaradó bevételről. A harmadikat a jogász küldte, aki szerint a törvényi szabályozás nem egyértelmű, így hónapokig el tud húzni egy pert, és vesztés esetén is a bírság töredéke a potenciális bevételnek. Még csak eszükbe se jutott, hogy a vámpír a legerősebb robot, amit valaha piacra dobtak. András csak ezek utánhívta fel. Az arcán gúny ült: - Nos? Ha nem törli a felfüggesztést, abból nemcsak kirúgás lesz, hanem hatalmas pert kap a nyakába. - Most hívunk vissza egy terméket. Két órát adjon! Addig kiderül, csak kis hiba, vagy mindent képesek a hekkerek módosítani! - Ad a halál! Ha van elég bizonyítéka, akkor állíthatja le az eladást! Addig nem!
Szilárd azonban nem ma kezdte a belső céges csatákat. Kimérten előredőlt: - Két óra cserébe egy biztonságos termékért. Bevállalom a fegyelmit, ha tévedek. Ha nem bír várni, akkor hívja föl a nagyfőnököt! Úgy tudom, épp Kubában van a családdal, biztosan örülni fog. Most ő bontotta a videohívást, de a kis diadal hamar elmúlt, ahogy fölnézett. A lányok fején még mindig fejhallgató volt, nem tudták kivenni az ebédidőt, annyira sok panasz érkezett be. A hangjuk még búgott, de már csak egy fáradt hűtőszekrény szüntelen zümmögéseként, egyedül Viola tűnt pihentnek. A nő megérezte a tekintetet, és fölnézett. Szilárd intett neki, hogy tegye le az ügyfelet. Viola hamarosan felállt, fekete szoknyáját összefogta, ahogy nagy testével fürgén kicsusszant az asztal mögül. - Baj van? - Kiveszlek az ügyfélfogadásból, te kezeled a garanciális gondot. Pár szóval tájékoztatta a nőt, aki csak bólintott, majd rárepült a telefonra, hogy Balut és a szervizeseket noszogassa. Szilárd közben átnézte az újabb hibalistát, száznegyven termék szerepelt rajta, a lányok már nem bájologtak az ügyfelekkel, a cégimázs helyét átvette a profizmus, minden beszélgetést rövidre zártak, felvették a bejelentést, és azonnal továbbléptek a következő híváshoz, nem nyugtatták az ügyfeleket. - Micsoda?! - zendült Viola alt hangja, döbbenet és rémület volt benne. Egy pillanatra elhallgattak a telefonáló lányok. Szilárd felugrott. - Mennyire súlyos? - Viola elmutogatta, hogy az anyával beszél. - Értem. Kérem, ne aggódjon, a lányában nem tesz kárt. Tökéletes biztonságban van vele. Csak jó pár perc múlva tudta letenni a telefont, addig a zokogó nőt csitította. Szilárd olyan feszült volt, hogy a gyomra is görcsbe szorult. - Krisztián, a szervizes a kórházban van, betört a feje. A robot nem támadt rá, csak ellökte, miközben karjában a lánnyal elmenekült, a srác a falhoz csapódott. Megnyugtattam az anyát, egyelőre nem hívja a rendőröket. - A nőt és a kórházat megoldom. Küldj új embert új helyszínre, és ne hallja a robot!
- Majd SMS-ben vagy mélben egyeztetek. Viola a többi lányhoz ment pesti ügyfelet vadászni, és valószínűleg eszébe sem jutott az „ugye megmondtam". Szilárd azonban felelősnek érezte magát. Félretolta a gondolatot; miközben visszament a gépéhez, lépte alatt nyikorgott a parketta. Átküldte a marketingeseknek a történteket, és az anya elérhetőségét, innentől övék az ügy, meg kell előzniük egy sajtóbotrányt. Kurta üzenetei kapott Andrástól: „Ez véletlen baleset. Nem támasztja alá, hogy hibás a termék." Szilárd káromkodott, aztán felhívta Balut, és tájékoztatta őt is. - Sima baleset. - A programozó megdörzsölte vizenyős, beesett szemét. - Átnéztem a nagyobb fájlcserélőket, vannak hekkerprogramok, de ezek csak a szexet törik fel. Túlaggódod. Szilárd elbizonytalanodott. Talán igazuk van, és ő téved. Kezdettől irritálta a csillogó testű hős mítosza, és ugyan munkaköri kötelességből megnézte a híres vámpíros filmet, de párkapcsolat helyeit ő bántalmazó viszonyt látott. Egy felsöbbrendű lény ételnek nézi, majd szerelem címén elszigeteli a bábként viselkedő, depressziós kamaszlányt. Bella testén lila foltok vannak a nászéj után, és mentegeti a fickót, ahelyett, hogy jól tökön rúgná. Szilárd örült, amikor egy scifi-weboldalon is ugyanezt fejtegették, úgy érezte, helyére került a világ. - Balu, a termék elrabolta a lányt, ez uralkodásra vall! A technikus hatalmasat ásított, hiába tette szája elé a kezét, látszottak a fogtömések: - Persze, hogy elvitte. A robot programja Edward viselkedését futtatja, vagyis szélsőségesen védelmező. Ha a gazdát veszélyben érzi, az emberinél 30%-kal gyorsabban mozog, és kimenti a bajból. A szervizes csak balszerencsés volt, bizonyára nem látta a filmet, és elé állt. - A robot tarkóján van a kapcsológomb. Hogyan nyomjuk le, ha gyorsabb nálunk? - A gazda hangmintájára engedelmeskedik. Sajnálom, amíg a kiscsajok elégedettek, nem tudsz mit tenni. Csináltam egy általános szoftverfrissítést, megerősítettem a tűzfalat, minden gép, amelyik adótorony vagy szabad wifi közelében van, megkapja.
>
- A hibásak is? - Nem, ez csak megelőzés a többi gép kapcsán. Megnéztem a vírust, első dolga, hogy letiltsa az automatikus frissítést. De ha igazad van, és nem egy hekker, hanem egy krekker ügyködött, akkor csak a hab a sörön, amit csinálunk. Kéne egy hibás termék, marha gyorsan. Szilárd is így gondolta. A második termékellenőrzés már valószínűleg zajlik, míg beszélgetnek. Elköszönt, felállt, és az ablakhoz sétált. Utált várni. Az Andrássy úton csendesen szállingózott a hó, megszaporodtak a kosztümös-öltönyös emberek, ügyvédek és magasabb hivatalnokok, akik vidáman ebédelni tértek a közeli éttermekbe. Fel kéne hívni Tomit, néha közösen ebédeltek. De mit mondjon? Egy mesterfodrásznak könnyű, ott elfogadottabb a férfiszerelem. De itt? A fodrászatban találkoztak először, nyári este volt, épp zárás előtt. A saját fodrásza beteg lebetegedett, és amikor Szilárd hátrahőkölt a kisportolt, kifestett szemű férfi láttán, Tomi megvetően mondta, ha nem tetszik neki, hogy egy meleg nyúl a fejéhez, legyen kedves holnap visszafáradni. Lazának és nyitottnak akart tűnni, így odavetette Tominak, hogy ő is volt már férfival. Megindult a beszélgetés, ami vodkával folytatódott, majd közös ébredéssel. Szoknyasuhogást hallott a háta mögül, és megfordult. Viola jött oda hozzá, kezében a sokat szenvedett csokis tappancs. - A második cím itt volt kétutcányira, mind a négy szervizes kiment. A vámpír elmenekült itt is, és vitte a lányt. Szilárd gyomra megkordult a péksütemény illatára. Viola meghallotta: -Kérsz? - Kösz, nem. Volt sérülés? - Pár berendezési tárgy tört, a tulaj dühös a kár miatt, de ennyi. Átküldtem az adatokat a marketingeseknek, sikálják el az ügyet. Szilárd újra kibámult az utcára. Szégyellte magát, de jobban örült volna valami egyértelmű tettlegességnek, ha nem is leszakadt karoknak és csöpögő vérnek. - Keress új címet! - Már van, de a szervizesek nem hajlandók kimenni. A frász jött rájuk, azt mondják, ezt még veszélyességi pótlékért se vállalják be. Mi legyen most?
- Egyértelmű helyzetet kell teremteni. Provokálni kéne. Hívd fel a zsarukat! - Mennyire pasi vagy! - Viola vigyorgott, a tekintélytisztelet sosem volt az erőssége. - Miért izomból oldotok meg mindent? Ha igazad van, és feltörték a vámpírt, akkor abból sérülés lesz. Utána rendőrségi ügy, sajtóhír és a vevők pánikja. - Van más ötleted? - Persze. A programja szerint csak az ivarérett férfiakat tekinti esetleges veszélyforrásnak. Én nő vagyok, nem fog bántani. Megcsinálom. - Te? Mégis hogy? - Szemérmetlenül nagy prémiumért. - Viola vidáman hunyorgott. - Szilveszterkor a csajokkal mi is robotoztunk, nagyon vicces volt, van a programnak pár kihasználható pontja. - Micsoda? De Viola csak nevetett, és nem mondta meg. Szilárdnak nem tetszett az ötlet, azonban hiába erőltette, nem tudta kiszedni a nőből. Végül úgy döntött, ő viszi el kocsival Violát, nem bízza a vonakodó szervizesekre, látnia kell, mi történik. Viola még haza akart ugrani pár szükséges dologért. Szilárd a kocsiban megvárta, a szállingózó hópihéket figyelte, és a légfrissítő fenyőillatában ülve keserű szájízzel arra gondolt, Tomi sem kereste a közös ebéd miatt. A férfi mindig felhívta vita után, mindig ő volt az, aki elsőként békülni akart. Rohadt mágneskártya, ha azon nem vesznek öszsze szilveszterkor újra, akkor... eh! Akkor se lenne semmi rendben... Két éve találkozgattak, de csak lakáson. Egyszerűen nem akarta azt az életmódot; a melegbárok, közös vízipipázások és tüntetések öröméről hiába áradozott Tomi, Szilárd egyszerűen nem értett egyet, nem akart házasodási jogot, bizarrnak tartotta a gyereknevelésért folytatott harcot, és nem akarta megismerni a barátokat, neki elég volt Tomi. Némi habozás után felhívta, de a férfi kinyomta. Még sohase tett ilyet. Szilárd káromkodott. A kocsiban egyre hűvösebb lett az álló motor miatt. Szilárd türelmetlenül nézett a bérház ócska, hatvanéves fakapujára, ahol épp egy pecsétes tréningnadrágot és sárga kendőt viselő, hájas takarítónő hozott ki egy szőnyegtisztító gépet. Vajon mit akar a latyakban vele? Majd a nő vidáman intett, és Szilárd kipattant a kocsiból, ahogy felismerte Violát. A csinos, hímzett ruhák, ponchók helyett most
lepusztult külsővel állt előtte az asszony. Másik kezében vödör volt, benne gumikesztyű és takarítószerek, hóna alatt meg egy indigókék anyag. - Mire készülsz? - kérdezte Szilárd, ahogy elvette a szőnyegtisztítót. - Álcázás. Hoztam neked is egy köpenyt, zakóban mégse moshatsz ablakot. Tudsz egyáltalán ablakot mosni? Szilárd elnevette magát, annyira képtelen volt a helyzet. - Hát, nem igazán. Bepakoltak a kocsiba, és az ügyfélhez hajtottak. Legyen neked is Edwardod, saját vámpírt minden lánynak, hirdették az út mentén a karácsonyi reklámtáblák. - Legyen neked is kurva anyád! - mormolta Viola félhangosan. Úgy tűnt, ugyanarra gondolnak. A vézna, szemüveges apa nyitotta ki az ajtót. Talán nyugdíjas tanár lehetett, volt valami kioktató a fellépésében, miközben azt magyarázta, hogy Borika teljesen megváltozott, „minősíthetetlen", ahogy viselkedik, és azzal fenyegetőzik, hogy visszaköltözik az anyjához. Viola megvárta, míg levegőt vesz, és dallamos hangján közbeszúrta: - Mikor ér haza a nagylány az iskolából? - Tíz perc múlva. A robot ott várta a kapu előtt egész nap. Nagyon kínos! Reggel hívott az igazgató, aki régi ismerősöm, vagy negyven vámpír van a gimnázium előtt, nem engedték be őket az épületbe. De a lányom nem volt hajlandó hazaküldeni az ő Edwardját. Nézzék, én felvilágosult ember vagyok, de ami éjszaka is történt, nos, hát... nem hiszem, hogy ez helyes... Most Szilárd vágott közbe, mialatt átvedlett a hipószagú kék köpenybe: - Uram, a robotnak szuper a hallása. Mi lenne, ha később folytatnánk? Csináljon megszokott dolgokat, kérem! - Persze, persze, igazuk van. Készítek egy teát. Ilyenkor mindig teázom, jót tesz az emésztésemnek. - Egy létrát még kérnék - szólt utána Viola. Szétpakolta a nappali asztalán a tisztítószereket, szivacsokat. Az apa behozta a létrát. - Majd mondja azt, hogy egy takarítócég ingyenes próbatakarítása, és hívja be őket a nappaliba! - Aztán bedugta a konnektorba a szőnyegtisz-
>
tító gépet, beleöntött egy fél üveg vegyszert, és a gép mellé állította Szilárdot: - Csak tologasd, nem bonyolult. Főnöke somolyogva átvette a csövet, és nekiállt a szőnyegpucolásnak, orrában megült a vegyszer citrusillata. A kopott, mályvaszínű anyagon valóban meglátszott a gép hatása, élénk bordó árnyalatot öltött, ahol áthaladt a mosófej rajta. A férfi remélte, hogy a köpeny alól kilógó öltönynadrág és cipő nem kelt gyanút. Viola az ablak elé tette a létrát, felmászott rá, aztán elhúzta a sárga függönyt, és dudorászva pucolni kezdte az üveget. Profi takarítónőnek tűnt, de Szilárd nem igazán értette, hogy lesz ebből termékvisszahívás. Hamarosan ajtónyitás és beszéd hangzott a kis előszobából. Az apa bejött, és a nappali ajtajában is megjelent a lány. A Vampire-1 mellette állt, fényben csillogó arcán udvarias érdeklődés ült, kezében pedig iskolatáskát tartott. - Jaj, apa, miért engedsz reklámosokat a házba? - csattant a lány. - Mit mondasz? Nem értem. Kapcsolja már le azt a gépet! Szilárd lekapcsolta, és darálta, ami eszébe jutott: - Cégünk szolgáltatása az ingyenes takarítás, ez egy amerikai üzlet modell, most próbáljuk meghonosítani idehaza. - Apa, kell ez nekünk? - morgott a lány, és beljebb jött a szobába. A vámpír követte. Utána villámgyorsan történt minden. - Jaj! - üvöltött Viola rémülten, és a létra oldalra billent. - Ne! - kiáltott egyszerre a lány és az apja. A vámpír nem adott hangot, azonnal mozdult, eldobta a táskát, és villámsebesen, embernél gyorsabban ugrott oda. Mire a létra a földön csattant, Viola már erős karjai közt hevert. - Köszönöm - rebegte a hirtelen beálló csendben a nagydarab nő, és rajongó pillantással átölelte a robot nyakát. A Vampire-1 arcán megdermedt a mosoly, az izmok az utolsó dicsőséges pillanatba ágyazva maradtak. A gép szeméből kihunyt az értelem, és karja mereven előretartva megállt. - Mi ez? Mit csinált?! - A kamaszlány sikoltott, odarontott volna, de az apja keményen elkapta. - Elég, Bori! Megjavítják ezt a vackot végre! - Mit csinálnak?! - Kikapcsolják!
- Apa, te nem érted! Én szeretem! Ilyennek szeretem őt! Pofon csattant, az apa nem bírta tovább, ütéssel szerzett érvényt az akaratának. A lány zokogva újra a vámpírhoz rohant volna, de a férfi megint elkapta. Szilárd már a gép nyakánál matatott, és amíg a lány az apjával dulakodott, és Viola megpróbált kievickélni a kemény karok közül, gyorsan kinyitotta a haj csíkjában húzódó fedőlapot, és rácsatlakoztatta a szervizmodult. Az okostelefonhoz hasonló modul elkezdte letölteni az adatokat. Közben Viola is lejutott a földre, és olyanokat üvöltött az apának, hogy nem csoda, ha a gyerek vámpírokra szorul ilyen erőszakos állat mellett. Immár ő tartotta a lányt, aki nem harcolt, hanem görcsösen zokogott. Viola kivitte a konyhába a kamaszt, és úgy becsapta az ajtót maguk mögött, hogy az üveg hangosan zörrent. Szilárdot meghökkentette Viola reakciója, a lány egyáltalán nem tűnt bántalmazott gyereknek, inkább egy tenyérbemászó kamasz volt. - Nem szoktam verni, ne gondolja, meg kell értenie, ez egy extrém helyzet... - Az apa zavartan pislogott, és ömlött belőle a szó, de Szilárd nem felelt, a kijelzőn lévő csíkot nézte, türelmetlenül bűvölte. Hosszú percek múlva, mire az apa a zavart önigazolástól eljutott más hibáztatásáig, és immáron megvető és kioktató hangon vele veszekedett, a zöld csík is megtelt. Az adatfájl útnak indult Balu felé. - Kész vagyok. Bekapcsoltam a wifit, rátöltjük az eredeti szoftvert. Olyan lesz, mint újkorában. - Hogyhogy? Nem viszi el?! Ez egy selejtes vámpír! - A termék jó, a maga lánya töltött fel rá egy programmódosítást. Ha bármilyen problémája van, kérem, hívja fel a marketingosztályt. Keresse bátran a vezetőt, Kovács Andrást! Szilárd otthagyta a hüledező apát, és beszólt a konyhába. A kamasz már megnyugodva ült, de szeme püffedt volt, és orra vöröslött a sírástól. Az asztalon könyökölt, csuklójára húzott pulóverujja alól nem látszott ki a kézfeje. - Mondtam, hogy nem visszük el Edwardot búgta Viola meleg, anyai hangon, és figyelmeztető pillantást küldött. - Maradhat, igen, két óra múlva újra üzemképes. De ne módosítsd megint a programot, ez veszélyes!
- Es akkor apád el is veheti tőled - tette hozzá Viola, és Szilárd összeráncolta a homlokát a furcsa érv hallatán. - Nem fogom újra módosítani - mondta halkan a lány, és hálás kutyaszemmel a nőre nézett. - Köszönöm. Viola csak mosolygott, majd kiment, Szilárd utána. Összeszedték a takarító felszereléseket, miközben a nő megnyugtatóan duruzsolt és végszavazott a monológot mondó apának. Szilárd csodálta a birkatürelmét, ő legszívesebben lefejelte volna a férfit. Kimentek az autóhoz, és bepakoltak. Viola megdörzsölte fájó vállát: -A vírus nem fájlcserélőről volt, hanem az egyik műszaki egyetemista fejlesztése, és a lány e-mailben kapta, pénzért. Megvan a srác neve. - Ügyes munka volt. De normális vagy? - kérdezte Szilárd. - És ha a robot nem kap el? - Biztosra mentem. Nem magyarázta meg, és Szilárd nem faggatta, olyan érzése volt, hogy ezt a kérdést jobb, ha nem firtatja. A délutáni csúcsforgalom már megindult a belvárosban, így araszolva haladtak. Balu csörgött telefonon, és időbe telt, mire a fasiszta káromkodások és a mozaikszavak közül ki lehetett hámozni a mondandóját: - Igazad volt! Ez nem a szexvírus. Minden képesség erősebb, az agresszió is! Még szerencse, hogy a robot nem került konfliktusba! Lefuttattam egy progit, nagyjából nyolcszáz termék nem kapcsolódik a nethez. Valószínűleg csak egy töredék fertőzött, a többi vagy ki van kapcsolva, vagy a szexvírus deaktiválta a wifit, nem pedig az új kód. - Megvan a forrás, egy egyetemista árulta. Innét rendőrségi ügy, a jogászok majd lenyomoztatják. Szilárd utána Andrással beszélt, elmondta a helyzetet, és átadta az ügyet. A férfi higgadt hangján nem tükröződött érzelem, és Szilárd tudta, kis céges csatájukban ez csak az első fejezet volt. A termékvisszahívás procedúrája elindult, innen kezdve nem az övé az ügy és a felelősség, hanem másik részlegé. A mai nap véget ért. - Ha nem baj, már nem mennék vissza. Mire beérünk az irodába, lejár a munkaidőm - jegyezte meg Viola. Nem tűnt fáradtnak, de volt valami sajátos mellékzönge a hangjában.
>
- Nem gond. Nagyszerű munkát végeztél. Megkapod a jutalmat, egyeztetem a nagyfőnökkel. Hallgattak, míg eljutottak a nö házáig. Szilárd a néma mobiljára gondolt, amíg az ablaktörlő a havat törölte a szélvédőről. Tomi még mindig nem kereste. Mi a francért nem?! Odaértek a régi bérház elé, Viola nem akarta, hogy segítsen felvinni a takarítórobotot, de Szilárd erősködött. - Várj, megkötöm a kutyát - állt elé az ajtóban a nő. Bement, aztán tíz másodperc múlva beengedte Szilárdot. A lakás rendetlen volt, női holmik mindenfelé, és a cipőtartón sem látszott férfilábbeli, Viola egyedül élhetett. Szilárd lepakolt, és elbúcsúzott. Amikor visszaült az autóba, újra felhívta Tomit. Külön laktak, és ő távol tartotta magát Tomi meleg barátaitól is, kedvenc szórakozóhelyét sem látogatta. Neki elég volt a férfi szerelme, nem kellett ez a közeg, nem akarta bárokban „megélni az identitását", jó volt az a csendes lét, amiben élt. Tomi újra kinyomta, úgy tűnt, nem akarja fogadni a hívást. Szilárdban düh lobbant, noha tudta, ez az ő szokása. Hányszor nyomta ki, hányszor hívta vissza később, órákkal később! Ő szabályozta a kapcsolatot, és elvárta, hogy Tomi ugorjon. Menynyire idegesítő volt most a vonal másik végén lenni! Beindította a motort, és hátranézett, hogy kitolasson a parkolóból. A kalaptartón ott hevert a kék köpeny. Szilárd leállította az autót, és kiszállt, úgy döntött, felszalad még a ruhával. A kapu nyitva maradt, így felloholt három emeletet, és kurtán csöngetett. Nem Viola nyitott ajtót. Edward volt. Halántékán már foszladozott a bioszövet, mintha több éves, leharcolt termék lenne. A robot egy szerelőkezeslábast viselt, udvariasan köszönt, és tenyerén nyújtotta a pénzt, szavaiból kiderült, a pizzát várja. Szilárd földbe gyökerezett lábbal állt. Végül csak annyit nyögött, hogy ő nem a futár. - Drágám, egy idegen! - kiáltott a robot, és félreállt az útból. Viola felbukkant az előszobában, még a kinyúlt melegítőt viselte, kezében kockás konyharuhát tartott. Neki is elakadt a szava, ahogy meglátta a férfit. Kínos csend lett, csak a mosogatógép monoton zaja hangzott a konyhából. Aztán Viola zavartan intett. Kerek arcán bizonytalanság ült, a máskor csokoládébarna szem most fakó földszínűvé vált.
- Tudom, mit gondolsz. Gyere, igyál egy kávét, beszéljük meg! - Nem, köszönöm. Csak a köpenyt hoztam viszsza. - Szilárd, ne kelljen már könyörögnöm! A könyörgés szóra a robot arca elé kapta a kezét, hangja vinnyogósra vékonyult: - Könyörgök, ne bánts! Nem teszem többet, soha többet. Esküszöm! Hiába csak egy programot futtatott, félelmetesen élethű volt. Szilárd köpni-nyelni nem tudott. - Kuss! Menj a szobába! - morrant Viola, olyan hangon, ahogy a kutyához beszélnek. A robot engedelmesen bement. Szilárd nem tudott mit mondani, némán átnyújtotta a köpenyt, de Viola nem vette el. - Félreérted. - Figyelj, nincs semmi gond, nem tartozik rám a magánéleted. Mindenkinek vannak... - a férfi keresgélt valami jó szót - ...dolgai... A konyhából teafőző sípolása hallatszott, és a nő csak intett, hogy jöjjön be, majd hátra sem nézve elsietett. Szilárd habozott, de aztán bement, talán tényleg jobb, ha megbeszélik ezt. Hogyan fog a nőre nézni holnap? Maga sem tudta. Vámpírt verni... a bántalmazás szó új értelmet nyert. Viola levette a teát, és kérdés nélkül két bögrét szedett elő. A csipkebogyó illata megcsapta a férfit, leült a konyhaasztalhoz, miközben a nö aranyló mézet és barnacukrot tett elé. - Ettél ma már? - kérdezte Viola, miközben kinyitotta a hűtőt, és a fagyasztóban turkált. - Nem, de nem akarok zavarni. Viola megfordult, kezében egy dobozzal, amiben a felirat szerint fagyasztott sajtos rolók voltak. Szilárd meghökkenten nézte: - Honnan tudod, hogy szeretem? Viola csak vállat vont: miért ne tudná, két éve együtt dolgoznak. Kérdés nélkül betette a rolókat egy tepsibe, és betolta a sütőbe. A péksütemény meleg, otthonos illata hamarosan betöltötte a konyhát. A nyugodt csendben, a tea fölött Viola mesélni kezdett. A férje, akibe szerelmes volt, akivel három boldog évet töltött - megerőszakolta a szomszéd kislányt. Olyan dolog ez, ami megérthetetlen, olyan, amit nem lehet földolgozni, hiába csukták le. Viola negyvenkilót hízott, pszichológushoz járt, majd el-
költözött, más munkája, más barátai lettek, és mégse tudott szabadulni, mindenhová magával vitte az epeízű csendet. Megsült a roló, és Szilárd élvezettel vette a szájába, a tészta szinte szétomlott benne. Közben a futár is megérkezett, és Viola inkább a húsos pizzának látott neki. - Balu kap minden fejlesztésből egy ajándékterméket, és a vámpírt bunkó viccként nekem adta. Ki akartam dobni, de... amikor először megütöttem, jobb lett. Érted? Aznap éjjel nem kellett altató sem. Nem Szilárdnak mesélt, hanem a vörös, illatos teának, és amikor szorongva felnézett, még hozzátette: - Tudom, hogy elmebeteg vagyok, és hogy ez nem egészséges dolog. Ha felenged a föld, majd elásom. Úgy érzem, akkor vége lesz mindennek, el tudom temetni az egészet. Szilárd csak bólintott, nem tudott mit mondani, ő is a gőzölgő teát bámulta, és sejtette, soha nem fogja megérteni ezeket a dolgokat. - Csak kapcsold ki előbb, nehogy kiássa magát. Tudod: vámpír a nyomorult. Viola meghökkenten ránézett, aztán hatalmas nevetésben tört ki. Szilárd is nevetett, mert ez anynyira furcsa volt, annyira bizarr. - Te vagy az első ember, aki értelmes tanácsot ad. Ez eszembe se jutott! Képzeld, ha megjelenne újra, és bekopogna! Azt hiszem, szívinfarktust kapnék... Újra nevettek. És Szilárd - önmagának is váratlanul - felajánlotta, kiviszi majd őket az erdőbe, ha segítség kell a „gyilkossághoz". Viola hálásan újratöltötte a teásbögréket. - Mi bajod volt ma? Állandóan a mobilodat nézted. - A fiúm - mondta Szilárd. És letetette ő is a terheket a süteményillatú csendben. Először csak apránként csöppentek a szavak, majd mintha egy zsilip nyílt volna meg, kiáradtak. Beszélt a válásokról, az elmúlt két évről, a magányról és az első estéről Tomival. A hajnali ébredésről, és hogy az izmos testű, nevetős szemű férfi csak reggel, a dühöngése után árulta el, hogy utálja a részegeket, és valójában nem is történt köztük semmi. Apránként, sok-sok beszélgetést követően indultak el azon az úton, melynek a végén most az az ijesztő mágneskártya állt.
, VARGA BEA
1975-ben született író, szerkesztő, viselkedéselemző, három gyerek anyja. A scifiélet aktív tagja, évekig koordinátor volt a Delta Műhelyben és az Avana egyesületben. 2008-tól publikál novellákat a Galaktikában (az eddigieket K. Varga Beáta néven), főleg vallási és társadalmi sci-fiket ír. Lapunkban legutóbb a 258. számban találkozhattak „Az emlékkufár" című elbeszélésével. Első regénye, a Calderon, avagy hullajelölt kerestetik 2012-ben jelent meg.
Viola meleg szemében elfogadás ült, nem botránkozott meg, nem adott tanácsokat, pusztán figyelmesen nézte. Megértheti-e bárki, hogy egy férfit szeret? Hiszen ő maga sem értette. Szilárd sokáig maradt az egyszerű, kopott bérház konyhájában, és aztán éjjel, amikor elment, tele hassal, sok-sok nevetéssel a háta mögött, nem haza kanyarodott. Autózott a városban, némán bámulta a reklámtáblákat, legyen neked ís Edwardod, a színes lámpafüzérek vilióztak, sárga, piros, zöld, az örök színek, körülölelték a feliratokat, januárban is a Karácsonyt hirdetve. Legyen neked ís Edwardod! Hiszen van. A döbbenet olyan erős volt, hogy satuféket nyomott a hótól csúszós, kihalt utcán. Mit tett eddig Tomival? Csettintett, és várta, hogy a másik ugorjon, miközben ő maga nem adott cserébe semmit; nem vett részt a férfi életében, szégyellt Tomi anyjával megismerkedni, szégyellt az ő barátai közé vegyülni. Tomi azonban nem akar többé csillogó testű díszvámpír lenni, és jogosan. De mit akar ő? Egy robotot? Egy saját, külön bejáratú hazug álmot? Vagy egy társat, igazi társat? Aki nem ugrálja körbe, hanem akár a telefont is kinyomja, mert van egy pont, ami elég, van egy pont, ami neki nem jó többé már. - Mágneskártya - mormogta Szilárd, és kimondva már nem is hangzott olyan rosszul. A szélvédőn visszatükröződtek a villogó zöld, piros, sárga fények, az örök színek, és az ünnepről suttogtak.
TÖMEG[ES] KÖZLEKEDÉS
A
Z EGÉSZSÉGÜGYI Világszervezet szerint évente világszerte több mint egymillió ember hal meg a légszennyezettség hatására fellépő betegségekben. Azonban a finom port és az autók kipufogógázaiból származó nitrogéndioxidot a növények képesek kiszűrni a levegőből. A nagyvárosok kétségbeesetten küzdenek a közlekedési káosz ellen. A jövő egyik legnagyobb kihívása az egymásnak ellenfeszülő érdekek között egyensúlyt találni. Legyen a közlekedés gyors, kényelmes, olcsó: ezt szinte lehetetlen elérni. De az emberek a privát mobilitásról sem akarnak lemondani. Az utak zsúfoltságát jó tömegközlekedéssel lehet enyhíteni, de ez hatalmas és összetett probléma. Mi a megoldás? Hagyni, hogy az emberek maguk gondoskodjanak közlekedésükről? Vagy egy diktatórikus tömegközlekedés, amely tiltásokkal, fizetési rendszerekkel elnyomja az egyéni igényeket? Esetleg a kettő ötvözete, egy olyan közlekedési rendszer, amelyben automata közösségi gépkocsik szállítják a néhány utast céljukhoz? A legfontosabb kérdés, hogy az emberek menynyire hajlandóak lemondani az utazási szabadságot jelentő saját gépkocsiról. Erről készült nemrég egy
nemzetközi felmérés, amelyet többek közölt francia, kínai, amerikai és német járműtulajdonosok körében végeztek. A kutatás négy kontinensen Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában - zajlott, készítői pedig különböző világvárosokban élő, 18-35 év közötti fiatal felnőtteket kérdeztek meg autóhasználati szokásaikról. Minden városban 1000 telefonos interjúval és több mint 500 online kérdőív segítségével vizsgálták a sofőrök szokásait, valamint viszonyukat járműveikhez. Ezenfelül városonként 500 fiatal véleményét is kikérték az autózással kapcsolatos elvárásaikról és várakozásaikról. A válaszadók olyan metropoliszokban éltek, mint Sao Paulo, Szingapúr, Párizs, Moszkva, Los Angeles vagy Berlin. Az első meglepő tény, hogy az autó az emberek számára már nem státuszszimbólum. Öt emberből négy fontosnak tartja, hogy legyen saját tulajdonú gépkocsija, azonban rendkívül kis százalékuk tekint úgy gépjárművére, mint társadalmi helyzetének kifejezőeszközére. A többség nem akar „felvágni" vele. Németországban (82%), Kínában (80%), az USA-ban (83%) és Franciaországban (82%) az autósok többsége fontosnak jelölte meg, hogy rendelkezzen saját tulajdonú kocsival.
Ugyanakkor csak a válaszadók kisebb része tekinti prioritásnak, hogy az lehetőleg drága, márkás típus legyen. A legkevesebben Németországban (14%), a legtöbben pedig Kínában (59%) tartják fontosnak, hogy autójukkal irigységet keltsenek másokban. A tanulmány készítői kíváncsiak voltak arra is, hogy a világvárosokban élők milyen gyakran használják gépjárműveiket, illetve képesek lennének-e feladni az autózás adta kényelmet. A legtöbben Los Angelesben és Sao Paulóban vélik úgy, hogy nem tudják nélkülözni a személygépkocsit mint közlekedési eszközt, viszont a berliniek, a hamburgiak, illetve a párizsiak minden további nélkül megoldanák mindennapjaikat autó hiányában is. A kutatás során az amerikai és a német sofőrök körében azt is részletesen vizsgálták, hogy menynyi idő telik el az egyes utazások között. A felmérés szerint tíz autóból kilenc kevesebbet tesz meg naponta 100 km-nél, az autók 40%-át pedig nem is használták a felmérés napján. A legtöbben naponta összesen 10-25 km-t utaznak kocsijukkal, ugyanakkor a felmérés résztvevőinek jelentős hányada (20-25%-a) többet autózik naponta 25-30 km-nél. A „teleautózás"-sal kapcsolatban is vizsgálták a fiatalok nyitottságát. Az eredmények szerint generációnk számára a mobilitás kiemeltem fontos, és az ifjabb korosztály tagjai sokkal nagyobb szabadságot várnak el közlekedés terén, mint elődeik. Azonban a környezetszennyezés, a balesetek, a forgalmi dugók, a parkolóhelyek hiánya a városi közlekedés negatív oldalait jelentik számukra. Ezért válaszaikból egyértelműen kiderült, hogy többségük nyitott a „teleautózás"-ra, melynek eredményeképpen lényegesen csökkenthetőek a közlekedéssel kapcsolatos költségek és a környezetterhelés is. Berlinben például a megkérdezettek 71%-a, míg Hamburgban 68%-uk tartja a közös autóhasználatot vonzó lehetőségnek. A koncepció a moszkvaiak körében tűnik a legnépszerűtlenebbnek, ahol mindössze minden negyedik válaszadó élne egy belvárosi autóflotta rugalmas, megosztott használatának lehetőségével. A moszkvaiak számára fontos, hogy a saját kocsijukat vezessék, míg ez az arány Hamburgban és Los Angelesben a legalacsonyabb, ahol a meg-
kérdezettek mindössze 21%-a ragaszkodik saját gépjárműhöz. Vajon a világvárosok lakói hajlandóak lennének-e hosszabb időre vagy akár örökre feladni az autózást? Például a berlini autósok 14%-a nyilatkozott úgy, hogy képes lenne mindörökre felhagyni az autózással, 17%-uk pedig sohasem kísérelné meg ezt a fajta kényelmet eldobni magától. A nagy többség legalább megpróbálná, ugyanis ezt a választ a németek 57%-a jelölte meg. A közvélemény-kutatás kétségtelenül érdekes adatokat hozott, de nem lehet perdöntő. Mert másképp élik meg a közlekedést a belvárosban, a külvárosokban és az agglomerációban élők. A belvárosban szinte hátrányos, ha valakinek saját autója van. A külvárosokban a tömegközlekedés már hiányosabb, ami indokolja az autózást. Az agglomeráció viszont arra van berendezkedve, hogy az embereknek saját maguknak kell megoldaniuk az utazást. Vajon lehet-e olyan mértékben fejleszteni a tömegközlekedési, hogy a belvároson kívül is reális alternatíva legyen? Kovács „Tücsi" Mihály
Fredric Brown
Levél főnixnek A NNYI
MINDENT SZERETNÉK elme-
sélni nektek, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Még jó, hogy a legtöbb dolgot, ami velem történt, rég elfelejtettem. Szerencsére az elme emlékezőképessége korlátozott. Borzaszó is lenne, ha száznyolcvanezer év minden apró részlete megmaradna bennem - minden, amit csak átéltem az első nagy atomháború óta eltelt, négyezer életre is elegendő idő alatt. Nem mintha az igazán nagy pillanatokat elfelejtettem volna. Emlékszem, hogy tagja voltam az első Mars- és a harmadik Vénusz-expedíciónak. Emlékszem arra is - azt hiszem a harmadik nagy háború során történt -, amikor a Skorát leradírozták az égről, egy olyan fegyverrel, amelynek az ereje úgy aránylik a maghasadáséhoz, ahogy egy nóváé a mi lassan haldokló Napun-
kéhoz. Első tiszt voltam egy Hiper-A osztályú űrcirkálón a második olyan, minket megtámadó faj ellen vívott háborúban, amely a mi galaxisunkon kívülről érkezett. Azelőtt létesítettek bázisokat a Jupiter holdjain, hogy észrevettük volna őket, és majdnem kiűztek minket a Naprendszerből, mire megtaláltuk az egyetlen olyan fegyvert, mellyel szemben nem tudtak ellenállást tanúsítani. Igy hát elmenekültek, olyan helyre, ahová nem tudtuk követni őket; idővel elhagyták a Galaxist is. Amikor végül mégis a nyomukba eredtünk, úgy tizenötezer évvel később, már sehol sem voltak. Kihaltak vagy háromezer éve. És pont ez az, amiről mesélni akarok nektek - arról a hatalmas fajról meg a többiről - de először is, hogy tisztában legyetek azzal, honnan tudom, amit tudok, magamról kell elmesélnem néhány dolgot.
Az emberiség történelmét, hála a modern kutatási eszközöknek, egyre jobban megismerjük. De vajon tényleg ennyi az egész? Vagy az igazságnak csak egy kis szeletét látjuk!
Nem vagyok halhatatlan. Egyetlen halhatatlan lény létezik a Világegyetemben; de erről majd később. Hozzá képest én teljesen jelentéktelen vagyok, azonban nem fogjátok sem megérteni, sem elhinni azt, amit elmondok nektek, ha előbb nem mesélek egy kicsit magamról. A név nem igazán számít - ami tiszta szerencse, tekintve, hogy az enyémre már nem is emlékszem. Ez nem is olyan furcsa, mint gondolhatnátok, hiszen száznyolcvanezer év hoszszú idő, és különböző okokból kifolyólag legalább ezer alkalommal változtattam már meg a nevemet. Mit számít hát, hogy hívtak engem a szüleim száznyolcvanezer évvel ezelőtt? Nem vagyok mutáns sem. Ami történt velem, az huszonhárom éves koromban történt, az első atomháború idején. Ez volt az első olyan háború, amelyben mindkét fél atomfegyvert
vetett be - persze a későbbiekhez képest eléggé nyamvadt kis fegyvereket. Húsz év sem telt még el az atombomba feltalálása óta. Az elsőket egy kisebb háború során dobták le, még gyermekkoromban. Ez gyorsan véget is vetett a harcoknak, mivel csak az egyik oldal rendelkezett ilyen fegyverrel. Az első atomháború nem is volt olyan szörnyű - az első sohasem az. Ez az én szerencsém, ugyanis ha igazán szörnyű lett volna - olyan, amelyik az adott civilizáció végét jelenti -, nem éltem volna túl, még a velem történt biológiai „baleset" ellenére sem. Ha véget vetett volna az adott civilizációnak, nem tudtak volna életben tartani tizenhat éves alvási periódusom folyamán, amely úgy harminc évvel később vette kezdetét. De már megint túlságosan előreszaladtam. Azt hiszem, úgy húsz-huszonegy éves lehettem, amikor kitört a háború. Nem soroztak be, mert nem feleltem meg a fizikai alkalmassági követelményeknek. Az agyalapi mirigy egy igen ritka megbetegedésében szenvedtem - Mittudoménkí-szindrómában. Már nem emlékszem a nevére. Elhízáshoz vezetett, többek között. Úgy húsz-huszonöt kilóval nyomtam többet, mint amennyi a testmagasságom alapján indokolt lett volna, és az erőnlétem is elég siralmas volt. Gondolkodás nélkül kivágtak. Két évvel később az állapotom némileg még súlyosabb lett, az általános helyzet viszont nem csak kicsit súlyosbodott. Addigra a hadsereg már akárkit besorozott; felvettek volna még egy féllábú, félkarú vakot is, feltéve hogy harcolni akart. Márpedig én harcolni akartam. Egy szőnyegbombázásban elvesztettem a családom, gyűlöltem a munkámat a hadiüzemben, ahol dolgoztam, az orvosaim pedig azt mondták, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, és legfeljebb egy vagy két évem lehet hátra. Így hát jelentkeztem annál, ami a hadseregből megmaradt, ők pedig gondolkodás nélkül felvettek, és a legközelebbi frontra vezényeltek, ami alig tízmérföldnyire húzódott. Már a bevonulásom másnapján a harcok kellős közepén találtam magam. Igy utólag elég tisztán emlékszem az egészre ahhoz, hogy tudjam, nekem személy szerint
>
semmi közöm nem volt hozzá, de épp a bevonulásom idején kezdett a mi javunkra fordulni a hadiszerencse. A másik félnek nem maradt már sem bombája, sem lőpora, s gránátokkal és lőszerrel sem álltak túl jól. Mi is kifogytunk a bombákból és a lőporból, viszont nem sikerült kilőniük az összes üzemünket, míg mi nagyjából teljesen megsemmisítettük az övéiket. Maradtak repülőink is, és még mindig volt valamiféle szervezetszerűségünk, hogy a megfelelő helyre küldje a gépeket. Mármint többé-kevésbé a megfelelő helyre - időnként ugyanis előfordult, hogy véletlenül túl közel dobtuk le őket a saját csapatainkhoz. Egy héttel az után, hogy a harcok közepébe csöppentem, ki is keveredtem onnan, az egyik kisebb bombánknak köszönhetően, amely tőlem úgy egy mérföldnyire csapódott be. Egy tábori kórházban tértem magamhoz, nagyjából két héttel később, csúnyán összeégve. Addigra a háború már véget ért, leszámítva az ellenállás felszámolását, a rend helyreállítását, és azt, hogy visszatereljük a világot a normál kerékvágásba. Nos, amit én mindent elsöprő háborúnak nevezek, az nem ilyen. A világ lakosságának - már nem emlékszem a pontos arányokra, csak találgatok - úgy egynegyede vagy egyötöde pusztult el. Elegendő termelési kapacitás és elég ember maradt ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Sötét idők következtek néhány évszázadon át, de nem zuhantunk viszsza a barbárságba, nem kellett mindent elölről kezdeni. Ilyenkor az emberek egy ideig gyertyákkal világítanak és fával fűtenek, de nem azért, mert nem tudják, hogyan kell használni az elektromosságot vagy épp szenet bányászni; pusztán azért, mert a zűrzavartól és a forradalmak sorától ideiglenesen bizonytalanabbá válnak. A tudás jelen van, csak épp nem elérhető, ameddig helyre nem áll a rend. Nem így egy mindent elsöprő háború esetén, amikor a Föld - vagy a Föld és a többi bolygó lakosságának a kilenctizede vagy még nagyobb hányada elpusztul. Olyankor a világ visszatér a totális barbárság korába, és talán majd a századik nemzedék újra felfedezi a fémeket, hogy legyen miből lándzsahegyet készíteni. De már megint eltértem a tárgytól. Miután visszanyertem a kórházban az eszméletemet,
hosszú időn át komoly fájdalmaim voltak. Addigra már elfogyott minden fájdalomcsillapító. A sugárzástól komoly égési sérüléseket szenvedtem, amelyek szinte elviselhetetlen kínokat okoztak az első pár hónap folyamán, ameddig a sebeim szép lassan be nem gyógyultak. Nem aludtam - ez volt az igazán furcsa az egészben. És elég ijesztő is volt, legalábbis akkor még, hiszen nem értettem, mi történt velem, az ismeretlen pedig mindig félelmetes. Az orvosok nem nagyon törődtek velem - hiszen csak egy voltam a több millió sérült közül, akik égési vagy más jellegű sérülést szenvedtek -, és azt hiszem, nem is hittek nekem, amikor azt állítottam, hogy egyáltalán nem aludtam. Azt gondolták, hogy aludtam én, csak nem túl sokat, és hogy vagy túlzok, vagy tévedek. De én egyáltalán nem aludtam. Sokáig nem aludtam még az után sem, hogy elhagytam a kórházat - méghozzá gyógyultan. Ráadásul felgyógyultam az agyalapi mirigyem megbetegedéséből is - a testsúlyom normalizálódott, és tökéletesen egészséges voltam. Harminc évig nem aludtam. Utána viszont jócskán bepótoltam, átaludtam tizenhatot. És ennek a negyvenhat esztendős időszaknak a végén a testem látszólag még mindig huszonhárom éves volt. Kezditek már érteni, hogy mi történt velem? A sugárzás - vagy a különböző típusú sugárzások kombinációja -, amelynek ki voltam téve, gyökeresen megváltoztatta az agyalapi mirigyem működését. Persze közrejátszottak egyéb tényezők is. Egy időben tanultam endokrinológiát, valamikor úgy százötvenezer évvel ezelőtt, és azt hiszem, rájöttem, mi történt. Ha a számításaim helyesek voltak, akkor annak az esélye, ami velem történt, egy a sok-sok milliárdhoz. A sejtpusztulást és az öregedést szabályozó mechanizmusokat persze nem kapcsolta ki a sugárzás, viszont lelassította őket: nagyjából tizenötezerszer lettek lassabbak tőle. Negyvenöt évente öregszem egy napot. Szóval nem vagyok halhatatlan. Tizenegy évet öregedtem az elmúlt száznyolcvan évezred alatt. Fizikailag harmincnégy esztendős vagyok. És negyvenöt évig tart egy napom. Nem alszom úgy harminc évig - utána viszont alszom
>
vagy tizenötön át. Kész szerencse, hogy az első néhány „napomat" nem a társadalmi rend teljes összeomlásának idején, vagy egy teljesen barbár időszakban kellett leélnem, ez esetben ugyanis nem éltem volna túl azokat az alvási periódusokat. De sikerült túlélnem őket, és addigra kifejlesztettem egy módszert, megtanultam magam gondoskodni az életben maradásomról. Azóta nagyjából négyezerszer aludtam már, és mindig sikerült túlélnem. Talán egy nap majd nem lesz ilyen szerencsém. Talán valamikor majd, az alkalmazott óvintézkedések ellenére, valaki felfedezi a barlangot vagy a pincét, ahová elrejtőztem arra az időre, amíg alszom, és valahogy be is jut oda. De ez nem túl valószínű. Több évem van arra, hogy előkészítsem ezeket a helyeket, és négyezer alvás tapasztalata segít ebben. Ezerszer is elmehettek egy ilyen búvóhely mellett anélkül, hogy észrevennétek, vagy ha mégis megsejtenétek, hogy ott van, akkor sem tudnátok bejutni. Nem, a túlélési esélyeim az ébren töltött időszakaim közötti években sokkal jobbak, mint az éber, aktív időszakaimban. Talán már az a tény is, hogy ilyen sokszor sikerült életben maradnom, kész csoda - mindazon túlélési technikák ellenére is, amelyeket időközben kifejlesztettem. Márpedig ezek a technikák igen jók. Túléltem hét jelentősebb atomháborút, olyanokat, amelyekben a Föld felszínének nagy része lakhatatlanná vált, és a népességéből sem maradt több, mint pár vadember néhány tábortűz körül. Más időkben, más korokban viszont öt galaxisban jártam - a sajátunkon kivül. Több ezer feleségem volt, de egyszerre mindig csak egy, ugyanis olyan korban születtem, amikor a monogámia számított általánosnak, én pedig megőriztem ezt a szokást. Felneveltem több ezer gyermeket. Természetesen soha nem tudtam harminc évnél tovább maradni egyetlen feleségem mellett sem, mielőtt még el kellett volna tűnnöm, de az a harminc elég is mindkettőnknek - különösen amikor ő normál tempóban öregszik, én pedig csak észrevehetetlen mértékben. Ez persze okoz némi gondot, ó, hát hogyne okozna, én azonban megtanultam kezelni a helyzetet. Amikor megnősülök - már amikor
megnősülök egyáltalán - mindig olyan lányt veszek el, aki annyival fiatalabb nálam, amennyivel csak lehet, hogy a látszólagos korkülönbség később se legyen túl nagy. Tegyük fel, harmincéves vagyok; elveszek egy tizenhat éves lányt. Így aztán amikor eljön az idő, hogy el kell hagynom őt, ő negyvenhat éves, én pedig még mindig harminc. És úgy a legjobb mindkettőnknek (meg mindenki másnak is), ha nem térek vissza hozzá, miután felébredtem. A feleségem, ha életben van még egyáltalán, addigra már elmúlt hatvan is, és semmi jó nem származna abból, számára sem, ha a férje visszatérne a halálból - ráadásul fiatalon. És amikor elhagytam, gondoskodtam is róla - vagyonos özvegy lett, bőségesen ellátva pénzzel, vagy azzal, amiben az adott korszakban a gazdagságot mérték. Valamikor ez üveggyöngyöket és nyílhegyeket jelentett, máskor gabonát a magtárban, egy alkalommal pedig - akadtak elég különös civilizációk is - halpikkelyeket. Soha a legkisebb gondot sem jelentette nekem, hogy annyi pénzt szerezzek - vagy annyit abból, ami épp betöltötte a pénz szerepét -, amennyire csak szükségem volt, vagy akár még többet. Pár ezer év gyakorlás, és pont az ellenkezője lesz a nehéz: tudni azt, hogy mikor kell megálljt parancsolnom magamnak, nehogy túlságosan is meggazdagodjak, s ezzel magamra irányítsam az emberek figyelmét. Nyilvánvaló okokból kifolyólag ezt mindig sikerült is megoldanom. Soha nem akartam hatalmat - hamarosan megértitek, hogy miért -, és azt sem hagytam sosem (legalábbis az első néhány száz évet követően), hogy az emberek megsejtsék: különbözöm tőlük. Még arra is rászoktam, hogy minden éjjel lefeküdjek néhány órára, és úgy tegyek, mintha aludnék - jobb híján gondolkodással ütve el ezt az időt. Ám mindez nem fontos, vagy legalábbis nem mutat túl a személyemen. Csak azért mesélem el nektek, hogy megértsétek, honnan tudom ilyen biztosan azt, amit hamarosan megosztok veletek. És amikor elmondom nektek, nem azért teszem, hogy bármire is rávegyelek benneteket. Ez olyasmi, amin ha akarnátok sem tudnátok változtatni, és - amikor megértitek, hogy miről van szó - nem is akarjátok majd megváltoztatni.
Nem próbállak meg befolyásolni vagy vezetni benneteket. A négyezer életre is elegendő idő alatt, amit végigéltem, majdnem minden voltam már - csak vezető nem. Attól mindig tartózkodtam. Igaz, viszonylag gyakran voltam istenség a vademberek között, de csak azért, mert ez elengedhetetlen volt a túlélésemhez. Csak azért használtam olyan erőket, amelyek az ő szemükben mágiának tűntek, hogy legalább valamilyen szinten fenntartsam a rendet, soha nem azért, hogy vezessem, vagy hogy hátráltassam őket. Ha meg is tanítottam őket az íj és a nyíl használatára, csak azért tettem, mert ritkán jutottunk vadhúshoz és éheztünk, az életben maradásom pedig az ő túlélésüktől függött. Mivel tisztában voltam vele, hogy a séma szükségszerű, soha nem is zavartam meg. Amit most elmondok nektek, az sem fogja megzavarni a sémát. Ez pedig a következő: Az emberi faj az egyetlen halhatatlan organizmus a Világegyetemben. Léteztek más fajok is, és most is vannak szerte az Univerzumban, de mind vagy kihaltak, vagy ki fognak halni. Százezer évvel ezelőtt feltérképeztük őket, egy olyan eszközzel, amely kimutatta a gondolkodás, az értelem jelenlétét - függetlenül attól, hogy az mennyire idegen vagy milyen távoli -, és felmérte az adott elme tulajdonságait. Ötvenezer évvel később újra feltalálták ezt az eszközt. Az intelligens fajok száma nagyjából ugyanannyi volt, ám mindössze nyolc olyan volt közöttük, amelyek már legutóbb is ott voltak, és ez a nyolc is mind elöregedett és haldoklott. Túljutottak az erejük csúcsán, és a kihalás szélén álltak. Elértek lehetőségeik határáig - mindig van ilyen határ -, így hát nem is maradt más hátra nekik, mint hogy kihaljanak. Az élet dinamikus; nem maradhat fenn, ha - bármilyen magas vagy alacsony szinten is, de - statikussá válik. Ez az, amit próbálok elmondani nektek, hogy ezután soha többé ne kelljen félnetek. Kizárólag egy olyan faj maradhat fenn - mondjuk úgy - hatvanezer évnyi intelligens életet követően is, amelyik időről időre elpusztítja önmagát és mindent, amit létrehozott, s elölről kezd mindent.
Az egész Univerzumban egyedül az embernek sikerült eljutnia az intelligencia magas szintjére anélkül, hogy sikerült volna elérnie az ésszerűség magas szintjét is. Egyedülállóak vagyunk. Már most legalább ötször olyan idősek vagyunk, mint bármelyik másik faj valaha, mégpedig azért, mert nem vagyunk épelméjűek. Az emberiségnek olykor derengeni is kezdett a tény, hogy az őrület által közelebb kerülhetünk az istenekhez. De csak az igazán fejlett kultúrák idején döbben rá, hogy kollektíven tébolyodott, és ha küzd ez ellen (márpedig küzdeni fog), mindig elpusztítja magát - hogy aztán feltámadjon poraiból. A főnix - a madár, amely időről időre feláldozza magát egy égő máglyán, hogy aztán újjászülessen, és hamvaiból feltámadva újabb ezer évig éljen, újra és újra, az idők végezetéig csupán átvitt értelemben nevezhető mítosznak. Létezik, de csak egy van belőle. Ti vagytok a főnix. Soha semmi nem pusztíthat el benneteket most, hogy már - a számos igazán fejlett civilizáció fennállásának idején - több száz galaxis több ezer csillagának bolygóin hintettétek el magvaitokat, hogy aztán ott is újra meg újra megismétlődjön a séma. A séma, amely száznyolcvanezer éve kezdődött - legalábbis azt hiszem. Biztos persze nem lehetek benne, mivel a saját szememmel láttam, hogy az a húszharmincezer év, amely egy civilizáció bukása és a következő felemelkedése között eltelik, minden nyomot elpusztít. Húsz-harmincezer év alatt az emlékekből legendák lesznek, a legendákból babonák válnak, majd még a babonák is feledésbe merülnek. A fémek elporladnak, megeszi őket a rozsda; a köveket elkoptatja a szél meg az eső, és befedi őket a dzsungel. Még a kontinensek körvonalai is megváltoznak - gleccserek jönnek és mennek, egy húszezer évvel ezelőtti város pedig mostanra már több mérföld mélyen fekszik a talaj vagy az óceán felszíne alatt. Biztos tehát nem lehetek benne. Talán az első mindent elsöprő háború, amelyet átéltem, nem az első volt; könnyen lehet, hogy civilizációk emelkedtek fel és buktak el az én időm előtt is. Ám ha így is lenne, az, hogy az emberiség esetleg még régebb óta volt képes fennmaradni, mint azon a száznyolcvanezer éven át, amelyről nekem tudomásom van,
>
, Fredric BROWN Az 1906-ban született és 1972-ben elhunyt amerikai író munkásságában egyformán fontos helyet foglalnak el az SF és a detektívregények. Nevéhez fűződik az egyik legrövidebb fantasztikus novella is: „Az utolsó ember a Földön a szobájában ült. És akkor kopogtak az ajtón..." Kurta, frappáns csattanóra építő történetei mai napig az antológiák kedvencei, magyarul is számos megjelent közülük. Lapunkban legutóbb „Mandiner" című novellájával találkozhattak, a 203. számban.
és hogy talán még annál a hatnál is több, mindent elsöprő háborút sikerült túlélnie, mint amelyek azóta zajlottak le, hogy (azt hiszem, elsőként) felfedeztem a főnix halotti máglyájával való analógiát, csak még jobban alátámasztja a mondandómat. Ugyanakkor viszont - azt leszámítva, hogy olyannyira elhintettük magvainkat a csillagok között, hogy még a Nap pusztulása vagy nóvává változása sem pusztítana el minket - a múlt teljesen lényegtelen. Lur, Candra, Thragan, Kah, Mu, Atlantisz - ez volt az a hat civilizáció, amelyet ismertem, és nyomuk sem maradt, mint ahogy ez a mostani is teljesen el fog tűnni úgy húszezer év alatt; ám az emberi faj, itt vagy más galaxisokban, tovább él majd, és örökre fennmarad.
Az, hogy mindezt elárulom nektek, segíteni fog megőrizni a lelki békéteket - most ugyanis kétségkívül össze vagytok zavarodva. Valószínűleg könnyebben feldolgozzátok majd, ha tudjátok: a közelgő atomháború, amelyre alighanem még a ti életetekben sor kerül, nem lesz mindent elsöprő erejű; ahhoz túl hamar jön, mielőtt még kifejlesztettétek volna az igazán pusztító fegyvereket, azokat, amelyeket az emberiség oly sok alkalommal létrehozott már. Visszavet titeket, vissza hát. Viszonylag sötét idők jönnek, s ez eltarthat egy-két évszázadig. Azután, intő jelnek tekintve az emlékét annak, amit harmadik világháborúnak fogtok nevezni, az emberiség úgy gondolja majd - mint ahogy egy kisebb atomháború után mindig -, hogy sikerült megfékeznie a saját őrületét. Egy darabig - már ha a séma nem változik - kordában is tudja tartani. Újra eléri a csillagokat, hogy aztán szembesüljön azzal: már rég
eljutott oda. Alighanem ötszáz éven belül viszszatértek a Marsra, és jövök majd én is, hogy újra láthassam a csatornákat, amelyeket annak idején a tulajdon két kezemmel segítettem kiásni. Nem jártam ott már vagy nyolcvanezer éve, és szeretném látni, hogy mi történt a bolygóval, és azokkal, akik ottragadtak, amikor az űrutazáshoz szükséges technológia legutóbb feledésbe merült. Természetesen ők is követték a sémát, viszont a sebesség nem szükségszerűen állandó. A ciklus bármelyik pontján lehetnek, leszámítva a legfelsőt. Amennyiben ugyanis a ciklus tetőpontján lennének, nem kellene nekünk elmenni hozzájuk - ők jönnének hozzánk. Persze azt hinnék magukról (már most is így gondolják), hogy a Marsról származnak.
Kíváncsian várom, ezúttal milyen magas szintre fogtok eljutni. Remélem, nem annyira magasra, mint Thragan. Remélem, hogy soha többet nem fedezik fel azt a fegyvert, amelyet ők vetettek be a Skorán létesített kolóniájuk ellen a Skora volt a Naprendszer ötödik bolygója, amíg a thraganiak aszteroidákká nem robbantották szét. Persze azt a fegyvert csak jóval azután fogják kifejleszteni, hogy az intergalaktikus utazás újra teljesen megszokottá válik majd. Ha úgy látom, hogy ilyen irányba haladnak a dolgok, azonnal eltűnök a Galaxisból, bár nagyon nem örülnék neki, ha ezt kellene tennem. Szeretem a Földet, és szeretném az életem hátralévő részét itt tölteni, már ha a bolygó kitart addig. Valószínűleg nem fog, de az emberi faj igen. Mindenütt és örökké, mert soha nem lesz épelméjű, és kizárólag az őrület az, ami által közelebb kerülhetünk az istenekhez. Csak aki teljesen őrült, az pusztítja el önmagát, és mindazt, amit létrehozott. És csak a főnix él örökké. Rinyu Zsolt fordítása
A FANTASY JEGYÉBEN
2
2012. DECEMBER 15-ÉN a KIMTE Magyar Fantasy Irodalmi Díj zsűritagjai egy hosszúra nyúlt megbeszélés végén döntöttek a 2011es év nyerteseiről. A díjátadó a Magyar Tolkien Társasággal együttműködésben a Tolkien Napon, 2013. január 5-én volt a Corvin moziban. Novella kategóriában a díjat Sümegi Attila (Quintus Moreno) „Halmok" címü művéért kapta, mely a Cherubion Kiadó Mytheronból szeretettel című antológiájában jelent meg. Regény kategóriában a zsűri nem adta ki a díjat, azonban bátorításként Santorina Grey Fénysarló című kötete elismerő oklevélben részesült. A díjátadó után két korábbi zsűritagtól is búcsúzott az egyesület; Bán János és Kollárik Péter nem tudja vállalni a következő évad zsűrizését, helyükre Bónácz Ágnest (műfordító, a Magyar Tolkien Társaság tagja) és dr. Antal Józsefet (biokémikus, kétszeres Zsoldos Péter-díjas író) kérte fel Czinkos Éva, a KIMTE elnöke. Az egyesület a már hagyományos Talentum Esték folytatásaként 2013. februártól KIMTE Esték címmel egész évre szóló programsorozatot indít. Találkozóikra szeretettel várnak mindenkit, aki szereti a fantasyt, a sci-fit, úgy általában a könyveket, filmeket, és szívesen társalog ezekről baráti körben. Nem titkolt céljuk új kapcsolatok keresése, a már meglévők ápolása, mások véleményének megismerése. A találkozók nyitottak és kötetlenek lesznek, a jelentkezőktől csupán egy előzetes jelzést kérnek előtte néhány nappal az asztalfoglalások miatt. Az első találkozó időpontja: 2013. február 16. szombat 14 óra Helye: Kis Itália étterem, Budapest V. ker. Szemere u 22.
A Magyar Tolkien Társaságot (MTT) kulturális egyesületként 2002-ben alapították a J. R. R. Tolkien munkásságát tisztelő, műveit szerető és szellemiségüket magukénak érző magyar magánszemélyek. A társaság célja többek között a szerző írásainak, az általa alkotott mitológiának magyarországi megismertetése, népszerűsítése, terjesztése, müveinek értékeit a gyakorlatban is képviselni vágyó közösségek, tevékenységek létrehozásának és működésének segítése. A társaság amellett, hogy hazánkban különféle rendezvényeket szervez, nemzetközi kapcsolatokat is ápol más országokban működő társszervezetekkel. Legaktívabban a szlovénokkal és osztrákokkal működnek együtt, illetve folyamatosan keresik más társaságokkal is a kapcsolatot. Az együttműködés során a Tolkien műveiből megismerhető értékekközös felfedezése, azok ápolása, a közös, régiókon átnyúló kulturális tevékenységek kapják a legnagyobb hangsúlyt. Kovács "Rhewa" Andrea
3D-s légy, 1446-ból Amint azt a múlt havi bevezetőben említettem, az ebben a sorozatban előkerülő festményeket nem a danikeni megközelítésben fogom tárgyalni.
Ú
GY ÉRTEM: semmiképpen sem szeretnék beléjük magyarázni ufókat, földönkívülieket, fantasztikus és hihetetlen dolgokat, amelyek vagy bennük vannak, vagy nem, de egyelőre bizonyíthatatlanok. Szeretném, ha velem együtt az Olvasó is mindkét talpával a földön állna, és a jó emlékezetű Öveges professzor gyakorlatát követve a valós fantasztikumok világát fedezné föl velem. Bárki elhiheti: az is éppen elég érdekes és fantasztikus. Meg persze tudományos. Kezdetnek itt van egy több mint félezer éves légy, amely „szakmájához" méltóan elég szemtelen ahhoz, hogy ott mászkáljon, ahol semmi keresnivalója: egy karthauzi barát portréjának a keretén. Illetve a képén. De nem a csuháján és őszintén szólva nem is a kereten és egyáltalán nem a kettő közti részen. Viszont kétségtelenül ott van, mert odafestették, és több mint félezer éve mozdulni sem akar onnan. A barát sem fogja elhessegetni, mert nem szólhat egy árva szót sem, lévén hogy a karthauziak örök némasági fogadalmat tettek, amint beléptek a rendbe. Na de akkor hogy is van ez az egész? És mi ez a katyvasz? És mi köze mindennek a 3D-hez? Na jó. Menjünk sorban. Az itt látható portré festője, Petrus Christus, Baarle-Hertogban, Németalföldön született (akkoriban így hívták a mai Hollandia és Belgium területén levő térséget). Hogy mikor? Nos, megérkeztünk az első titokhoz, vagy inkább bizonytalansághoz. A különböző, többé-kevésbé hiteles források sem tudnak megegyezni születésének pontos dátumában: nemhogy a nap vagy a hónap, de még az év sem biztos. A művészeti lexikonok is így jelzik: 1410/20. Vagyis a két évszám közül az egyik. De hogy melyik? Az eldönthetetlen. A legszellemesebben (vagy leglezserebben) az olaszok csinálták. Náluk 1415 a dátum. Mondanom sem kell, hogy halálának éve sem egyértelmű: 1475 vagy 1476. A titkok körülleng-
te bizonytalanság oka, hogy nagyon kevés megbízható feljegyzés maradt életének alakulásáról. Például hogy kinél tanult, hol élt, merre járt, kit mikor vett feleségül, s csak összesen hat szignáltdatált festménye segít eligazodni és valamelyes következtetéseket tanulságként levonni életének és művészetének alakulásáról. A karthauzi barátot ábrázoló portréjának elkészülési éve: 1446. Egyértelmű, hiszen a festő saját kezűleg örökítette meg ezt a tényt a képen, valamint azt is, hogy ő festette. Természetesen latinul írta-festette, mert ez volt a korabeli művelt Európa nemzetközi - ma így mondanánk - nyelve. PETRUS ME FECIT - olvasható a németalföldi protoreneszánsz öntudatos és büszke művészének jelzése az utókor számára. Írhatta volna flamandul, hogy Peter van Baarle, néhány évvel korábban Milánóban, itáliai tanulmányútja során is hasonlóképpen említik: Piero da Bruggia - mert akkoriban már Bruges-ben élt, mestere, Jan van Eyck segédeként. Akinek a halála (1441) után átvette műhelyét, hamarosan bruggei polgár lett, és nyilván jó hírű festő, hiszen másképp nem rendelt volna tőle portrét VI. Henrik angol király követe, Edward Grimston. Mégpedig ugyanabban az évben, mint amikor a karthauzi barátot is megfestette. Na most. Akitől az angol királyi követ portrét rendel, az nem lehet akárki. Az nagyon tudja a szakmáját, annak híre-neve messzire jutott (Grimstont küldetése Calais-ba és Brüsszelbe szólította), és nyilván nem lehet olcsójános. Akkor vajon mit kereshet ebben az előkelő társaságban a néma barát? Titok, titok, titok. No, azért ne hagyjuk ennyiben, próbáljuk meg felfejteni a szálakat. Németalföldi festők már évtizedekkel korábban Itáliába indultak világot látni, tanulni, festői fogásokat ellesni. Nem üres
kézzel mentek, vitték magukkal az Itáliában még kevéssé ismert és gyakorolt olajfestés technikáját, gyakorlatát. Dél-Európában ugyanis a temperaés a tojástempera-technika dívott, a bizánci ikonfestők öröksége gyanánt. Olajtechnikával viszont sokkal tüzesebb színeket, mélyebb árnyalatokat lehetett festeni, nagyobb kifejezőerőt kölcsönözni az ábrázolásnak. Cserébe megtanították az északi kollégáknak a vonalperspektíva lényegét és használatát. Azt a valamit, amit ma minden iskolásgyerek öt perc alatt megtanul a rajzórán (már ahol tanítanak rajzot): hogy milyen törvényszerűségek és geometriai szabályosságok mentén kisebbednek a távolabb levő házak, fák, emberek, tárgyak - a közelebb levőkhöz képest. Ám amilyen egyszerű ezt ma megrajzolni, megfesteni, olyan iszonyú kínszenvedés volt a régi korok művészeinek. Az antik görög-római kultúra, művészet, építészet és tervezés minden fantasztikus eredménye ellenére sem tudott ezzel megbirkózni, s utódaik az 1400as évek itáliai reneszánszáig képtelenek voltak rá. Ezt tanulta meg kiválóan Petrus Christus, és bizonyára ez is hozzájárult hírnevéhez. Az angol követ (és a karthauzi barát) lefestésekor 26 (vagy 36?) éves művész ezeken a kisméretű, nagyon zárt
terű, nagyon kevés eszközzel nagyon sokat mondó, tölgyfa lemezre festett olajképein is megmutatta, hogy mit ér a vonalperspektíva eredményeinek (természetesen az ő kiváló tehetségével való) bemutatása. A kor erkölcseinek megfelelően szóba sem jöhetett, hogy nagyképű kivagyisággal körbedicsekedjen ország-világ előtt: mit tud, s hogy milyen nagy művész ő; vagy hogy mérföldekkel előtte jár a többieknek. Voltak erre megfelelő eszközök. Grimston portréján a kövei ruhája, kalapja, a kezében tartott ezüstlánc, a kerek ablak, a rajta beömlő fény, a mennyezetgerendák futása, enyhe árnyékuk, a háttérből elővilágló kettős címerpajzs - mind, mind arról szólt, mégpedig minden szónál ékesebben, hogy a művész biztosan birtokolja az Itáliában elsajátított varázslatot. A falemez két dimenziójában érvényesített harmadik dimenziót: a tér mélységének tökéletesen visszaadod illúzióját. Az Alpoktól északra az elsők közt. Ám hacsak nem akarta magára vonni az egyház rosszallását, akkor - igaz keresztényhez és kiváló művészhez méltóan - szolgált és nem fennhéjázón. Hanem a karthauzi szerzetes portréjának megfestésekor még ezekre a kevéssel sokat mondó apróságokra sem volt, mert nem lehetett lehetősége. A szerzetes (akinek a művészettörténet-tudomány minden erőfeszítése ellenére sem sikerült kideríteni a nevét, korát, renden belüli rangját) a róla készült portrén is némaságba burkolózik. Még a kezét sem láthatjuk, nehogy az kezdjen beszélni. Mindösszesen egy falat látunk a karthauzi háta mögött, s egy másikat a szerzetes bal oldalán, amely derékszögben fut neki a hátfalnak. Persze látjuk őt magát, kicsit féloldalasan, de fejét a néző felé fordítva. Szembe néz. Bizonyára ül. Ábrázolása mellmagasságában ér véget, kél kezét talán összekulcsolja ültében a csuhája alatt, de ezt sem látjuk, legfeljebb sejthetjük. Hanem minden sejtést felülírva, minden másnak elébe tolakodva ott mászik egy légy a képkereten. Illetve meg sem mozdul. Immár több mint félezer éve. Mindenesetre ott van, és egészen biztos, hogy nem utólag került oda, nem valamelyik tréfás kedvű piktorutód vagy kései tulajdonos festette (pingáltatta) oda. Tehát szorosan a képhez tartozik. De miért éppen a nagyon szigorú szabályok szerint működő egyházi rend egyik tagjának a portréján illetlenkedik? Hogy kerül oda? Mi ke-
>
resnivalója van ott? És ezért a merészségért talán nem kellett félnie a művésznek, hogy az egyház neheztelését vonja magára? Hiszen a légy a középkori keresztény hitvilágban nem éppen a magasztos eszmék és gondolatok hordozója-közvetítője, szimbóluma volt?!?! Sőt. Éppenhogy ezeknek az ellenkezőjét szimbolizálta. A bűnt, a piszkot, a betegséget, a roszszat. Belzebub egyik kedvenc élőlénye volt. Akkor mégis, mi keresnivalója ott, a középtől kissé balra; illetve a megörökített személy elméleti középvonalától az ő jobb oldalán? A válasz kettős: elméleti és gyakorlati. Nézzük előbb az elméletet. A szigorú fogadalmat tett személy (a karthauzi barát) azt az emberi elkötelezettséget képviseli, amely a hithez, az istenhez, az erkölcsös élethez kapcsolja őt, és a halál utáni könnyebb eljutást ígéri a mennyekbe. A tisztaság, a makulátlanság jele a fehér csuha, amely gondozott, ápolt állapotban takarja a gondozott és ápolt kinézetű szerzetest. Ezt az elhivatottságot és erkölcsi, jellembeli szilárdságot olvashatjuk le az arcáról is. Az enyhén ráncolódó homlok, a nyílt, egyenes tekintetű, szürkészöld szempár, a keskeny felső ajak, a nyugalmat és kiegyensúlyozottságot mutató arc egésze ezt tükrözi. A szerzetes arckifejezése sok tekintetben hasonló az angol követéhez, annyi különbséggel, hogy a világi személyiségé több erőt, azaz valós hatalmat sugároz. A szerzetesén ez az erő inkább a lélek és a gondolat ereje - illetve annak kifejeződése. E tisztaságnak és makulátlanságnak az ellenpontja az a makula (latinul macula: folt, hiba, piszok) ott az előtérben: a bűnjelképe. A bűné, amely mindig ott kísért az ember életében, és amely már csak a létezésével is ellenpontozza azt. Kiemeli, s ha lehet, még hangsúlyosabbá teszi a szerzetes kinézetének, s természetesen belső világának tisztaságát. És akkor most jön a gyakorlat. Alaposabb szemrevételezéssel látható, hogy a szerzetes feje fölött - mondjuk igy: északkeleti irányban - a kis szobácska (talán a szerzetesi cella) oldalfala és mennyezete találkozásának vonalában a vonalperspektíva törvényei szerint alakul a tér, s a térbeli elhelyezésben a karthauzi barát. Az előbbi tájolás szerint kelet felől érkezik a fény, hasonlóképpen, mint az angol követ portréján, de annyi különbséggel, hogy ezen a képen nem látni a fény forrását, az ablakot, s hogy nem jóval magasabban
van, hanem valószínűsíthetően alig magasabban, mint a barát feje. Erről a hátsó falon kirajzolódó fény- és árnyék-ábrázolat győzheti meg a nézőt. A háttér és a középtér (vagyis a hátfal és a szerzetes háta) közti, levegővel kitöltött üresség gondja tehát megoldottnak tekinthető a festő részéről. Na de mi lesz az előtér és a középtér (vagyis a képkeret és a szerzetes melle) közti térrésszel? Ezt a művész úgy oldja meg, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Belefesti a képbe a képkeretet, mégpedig olyan valósághűen, ahogy csak szakmai magasiskolájából kitelik (és nagyon is telik!), ráfesti a fenti gondolatok jegyében az elméletnek megfelelő legyet, és hogy az illúzió még tökéletesebb legyen, ráfesti a virtuális keretre, hogy ezt a képet ő festette, 1446-ban, de úgy, mintha a keretet készítő asztalosmester kifaragta volna a feliratot. Ezzel tökéletesen megteremti a harmadik dimenzió illúzióját. Festhetett volna erre a virtuális keretre akármit. Virágot, ecsetet, angyalt, ördögöt, kutyafülét. Csinált ő ilyen mesterfogást a három évvel későbbi Aranyműves (avagy Szt. Eligius - az aranyművesek szentje) című képén, ahol Jan van Eyck követőjeként, a híres-nevezetes Arnolfini házaspár tükrére emlékeztető tükörben mutatott valamit. Itt azonban az elmélet és a gyakorlat magas szintű megjelenéséről van szó. Ezen a - mai fogalmaink szerint A/4-es nagyságú - felületen, 29x22 centiméteren a légy megfestése az igazi mestermű. Ugyanolyan aprólékosan formálta meg, talán nagyítóval, mint ahogy a tűecsettel életre keltett szakáll kunkorodó szőrszálait is: gondosan, alaposan, mindenre kiterjedő figyelemmel. Mint ahogy minden egyes művét. Különben nem ott lenne a helye, ahol a mai napig számon tartjuk. Hat bizonyíthatóan általa festett kép (mint életmű) alkotójaként. Kenessei András
A legyőzhetetlen ellenségnek is lehet gyenge pontja, aminek kihasználásával fölébe kerekedhetünk.
L. J. Daly
A FÖLD MÁSODIK MEGHÓDÍTÁSA
C
SA K HALVÁNYAN tudom felidézni, hogy milyen volt, mielőtt a kusok kettéhasították az égboltot, mielőtt szélviharral és villámlással áttörték a felhőket, mielőtt a hajóik leszálltak. Emlékszem a mennydörgésre és az uralkodóra. Emlékszem a tűz pusztításának heteire, és arra, ami utána következett: a kus viharhajók megbénították a földi haderőket, és amikor leszálltak, lángba borították New Yorkot, Pekinget, Torontót, Albuquerquet. De azelőtt? Az elektromosság, a napenergiával kivilágított sétányok, és a lusta vasárnap délelőttök, amiket a biogubók békésen duruzsoló héjaiba simulva töltöttünk? Ezek hét év után már csak megfakult emlékek. Csupán akkor tűnnek valóságosnak, ha egy kus elég közel jön, hogy megérintsem, mint most ez itt. Velem szemben ül, asztallapként egy kőtábla van közöttünk, sírkő volt, mielőtt a tolvajok kusok vagy emberek - szétzúzták a kriptát. A kus krokodilfogai véresek, fehér és szürke cafatok pettyezik. Érezni, ahogy a friss hús megerjed a nyári forróságban. Az a vér, azok a porcok valakihez tartoztak. A kusok élve fogyasztják el a húst.
Mielőtt ez a kép feltüzelné az emlékeimet vagy pánikot keltene bennem, kényszerítem magam, hogy nézzem meg őt alaposan. Jól nézd meg, Kasszandra! Az öreg pad meghajlik a súlya alatt. Még egy kushoz képest is hatalmas, a bőre göcsörtös, a lötyögő lebernyeg a torkán fakózöld, mint a tavaszi levelek. Még nem barnult be, még nem kezdett kidagadni és elnehezedni, szóval fiatalabb, mint azok a bikák, akik itt uralkodnak. De ahhoz elég idős, hogy viselje a lila címert a mellkasán, és a hajcsárok korbácsát. Csupa izom, semmi agy. Egy fiatal vagány. Messzire eljött a fészektől. De miért? Természetesen hogy meglátogasson engem, egy megmaradt látványosságot az emberiség temetőjében. Egy hamis jövendőmondót.
Nem tudja, hogy csaló vagyok, mert ha tudná, vagy már halott lennék, vagy megbéklyóztak volna. A kusok papnak hisznek. A bikák meghagyták a vallásainkat, de nem kedvességből, ahogy ezt páran elhitették magukkal, hanem hogy kezelhetőek legyünk, hogy megbékítsen sorsunkkal a remény. Anyám védjegye, a szélhámos jövendő-
érző szarvasmarhákat nevelnek és fosztanak meg mondás átment a vizsgán, köszönhetően régóta kölcsön-életüktől. A haja ősz, az arca durva, kupotartó népszerűségének. A szemfényvesztés is vérog a konyhánkban és egy nagy késsel hadonászik, dett hitvallás lett. Ezért nem ölt meg még ez a kus. miközben beszél valakihez. Érzem a sztatikus kiAzt hiszi, hogy tudok olvasni a jövőjében. sülések kormos szagát a nanotextil, biotaszító fehér Megkaphatja, amit akar. köpenyén. Emlékszem, hogy épp munkába indult. Megkeverem a kártyákat, és felteszem a haA jelenetből hiányzik a hang, de nem kell hallanom, gyományos első kérdésemet, törve a torokhangú hogy tudjam, mit mond: a bárd éles. Veszélyes. Tukusgol nyelvet. dom, mert a láthatatlan hallgatósága én vagyok. - Mi a neved? A hetedik születésnapomon. Meg akartam mutatni, Csak egy zöld villanás, a karmok csikorgása a hogy nagylány vagyok már, szóval elhatároztam, kövön, és a világ elhomályosodik. A keze a torkohogy levágom a hajam. A papától lopott kés nehéz mat szorítja, mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mi volt, és a fejem haj nélkül furcsán, lázasan világított. történik. Az ujjai meglepően hideg izomhuzalok, A papa szeretett engem. Soha nem szólt egy szót sem de a lehelete forró, hússzagú. Olyan savas, hogy a hajas felfordulásért (bezzeg anya sokszor emlegetmarja a szemem. te, nekem és a papának is, hogy egy lompos gyerek - Nincsenek kérdések - mordul rám. nem ad el könyveket.) A következő napon a papa Képes vagyok valami bólintásfélére. Elenged, elvitt a húsfeldolgozóba, és tanítani kezdte, hogyan és visszaül a padra. Értem, nincsenek kérdések. gondolkodnak az állatok. Nincsenek kölcsönös engedmények, nincsen információ, ami útmutató lehetne a megfelelő jósLord Rücsköst elbűvöli a projekció. Az egyik lathoz. Ráébredek, hogy ennek nem lesz jó vége. karmával keresztülbök az apámon. Iránymutatás nélkül minden, amit mondok, hi-Egy bika, de öreg - szólal meg. bás lesz. - Kíváncsinak tűnsz - vigyázok, hogy ne hanAlkalmazkodj, Kasszandra, ahogy mindig. Kérdezz!gozzon kérdésnek. - Minden öreg kus nőstény. Elnevezem magamban ezt a kust, aki a gyilkoEzt tudtam. Belehallgatva a kus hűbérurak som lesz. Lord Rücskös. röfögő beszélgetéseibe, erre már rájöttünk. Fiatal lord Rücskös, miért jöttél? korukban a kus bikák megtermékenyítik a tojásoMegkevertem a kártyákat, és eltöprengek. kat a fészekben. Majd amikor az erejük már fogyProblémád van. Egy embernél keresed a válaszotán van, a nemük megváltozik. Ezután éveken át kat, szóval kétségbeesett lehetsz. Ha a kusok tudtojásokat raknak, és nőstények is maradnak, amíg nának a problémádról, bajba kerülnél. Nagyon meg nem halnak. A rabszolgahajó tojásokat hokomoly dolognak kell lennie. zott. Felfordítom az első lapot. Hentes, a Kardok lapja. Egy mosolygó ember vastag tokával, véráztatta köLord Rücskös még nem termékenyítette meg tényben, bárddal a kezében. Szál kolbászok lógnak az elsö tojását, különben a nyakán lévő bőrlebera nyakában, mintha feldagadt gyöngyök lennének, nyeg már besötétedett volna. Találgatom, mennyi a háttérben gőzölög egy leveses lábos. Közömbös idős lehet. A kusok sokkal gyorsabban nőnek, kártya, hétköznapi küzdelmek, a családért bemocsmint mi. Ez már elég idős ahhoz, hogy találkozhakolt kéz. De a kártya az asztalon nem éled fel. Nem tott öregemberekkel, és ahhoz is, hogy korbácsot mozdul. A „varázslathoz", amit anyám kifejlesztett, hordjon magával. hozzátartozik a szemmel látható bizonyíték, hogy - Az öreg férfiak nálunk papok - emlékeztea kártya él. Megszorítom a lapot, hogy az agyam tem. - A fészkekben is dolgoznak öregemberek. memóriareceptorait az érzékletes képalkotásra Mindennap láthatod őket. ösztönözzem, mire egy miniatűr dráma bújik elő a - De nem késsel a kezükben. kártyából. Ujjnyi figurák játszanak újra egy jeleneA szavai visszhangoznak bennem. Veszély. tet. Egy jelenetet, amit az én múltamból ragadtak - A kés nem fontos - hazudom. - Ami a fontos ki. Apám ösztövér és ünnepélyes, csomagoló egy a kártyán, az a fazék a háttérben. Levesesfazék. húsfeldolgozóban, ahol biotervezett, fájdalmat nem A kártya neve a Szakács.
>
- Mi az a leves? Mit mondasz ezzel nekem, Lord Rücskös? Hogy információt akarsz felajánlani egy embernek. Hogy kérdezni akarsz egy embertől anélkül, hogy az öveden lógó korbácsot használnád. Hogy eleget beszélgettél már emberekkel ahhoz, hogy megérts néhány vallást. Kusok és emberek. Bármiről is szól ez a beszélgetés, ahhoz van köze, hogy ez a bika itt nem tekint minket állatoknak, ahogy a többi. - A leves egy keverék - magyarázom. - A kártya azt jelenti, hogy a dolgok, amik eredetileg külön vannak, összekeverednek. - Arról is szól, milyen dolgok keverednek össze? Nem könnyű kérdés. - Hogy milyen dolgok? - Miért ne? Lord Rücskös már tudja, milyen dolgok, és nem csak arra gondol, hogy az ő faja és az enyém együtt él a meghódított Földön. Nem. Ez valami személyesebb. Valami bizalmas. Ez a kus titkol valamit. Ködösít. Ez meglep. A kusok nem hazudnak. Harcolnak a hatalomért, morognak és fenyegető testtartást vesznek fel, megjelölik a területüket, de szagolnak, ízlelnek, test test ellen küzdenek, ami megnehezíti a hazugságot. - A kártya azt mondja, ez titok - magyarázom. - A fazék ezért van a háttérben. Szükségem van egy másik kártyára, hogy megtudjam, a titok biztonságban van-e. Gyorsan felfordítom a másodikat, ez is a Kardok lapja, a Sebész. Acélszoba, fehér fények, egy kétnemű alak kék sterilizált ruhába burkolva, tekintetét a beteg hasának óriási domborulatára szegezi. A köldök helyén egy festeti szem van, lila pókháló veszi körül, a szaggatott vonalak és nyilak útmutatók a bemetszéshez. A sebész bal kezében egy egyenes szike van, kinyújtott jobb kezében három piros darázs. Feltárás. Gyökerek a mélyben. Rák. A felszín feltépése, a gonosz szándék leleplezése. Kimetszés. Méreg. Forgatom a kártyát a kezemben, és visszafojtok egy sikolyt, amikor meglátom, milyen emlé-
ket szakít ki az agyamból. A hullamosó, az ápoló a halottasházban, egy mocskos kórházi alagsorban. Egyik kezében hatalmas, görbe fűrészt markol, ami az alkarjánál is hosszabb. Egy csontfűrészt. A másik keze megragadja valakinek a csuklóját a krómacél asztalon, de a test többi része nem látszik. Annyira ismerősek azok a tömzsi, élettelen ujjak, a sebhelyek a hüvelykujj húsában régi patkányharapások nyomai. A körmöm tövig van rágva. A csuklón ott a rabszolgák karperece. A régimódi jegygyűrű, ami pontosan olyan, mint amilyet én egy hete eladtam. Ez a férjem, Andry halálát követő nap. A halála elkerülhető lett volna. Ó, Andry, miért nem voltál óvatosabb a történtek után? Lord Rücskös engem néz. A kusok hallgatásának millió fajtája van. Az imádság csendje, a várakozás csendje, a sütkérezés hosszú csendje, a relaxációé, amikor kitátott szájjal élvezik a nap melegét. Lord Rücskös szája most szorosan össze van zárva. Amikor végre megszólal, a hangja olyan durva, mint a smirgli, undorral van tele. - Ti, asszonyok, reményről beszéltek. Bátorságról. Ez a férfi hagyja, hogy levágják a kezét, talán eltávolítják a karperecet. De attól még rabszolga marad. Egyetlen kus sem vágná le a kezét a hamis szabadságért. Az állatok viselkednek így. A csapdába került róka. Lenéző hangja élessé teszi a válaszom. - Nem azért vágják le a kezét, hogy levegyék a karperecet. Szó sincs a kéz levágásáról. Előtör belőlem a keserűség még három év után is. Azt hittem, a fájdalom elhamvadt Andryvel együtt. A hullamosó madárijesztőszerű vékonysága, suttogó hangja: - Kasszandra, nincs más lehetőséged. Az után, amit Andry tett, a kusok porig égetnének minden kórházat, amelyik kezelte. Élelemmel fizetnek az információért. Ha nem tesszük meg mi, lesz valaki, aki elárul. Kérlek. Már úgyis halott. Megengedtem a férfinak a hullaházban, hogy elvigye Andry fejét a
kusoknak bizonyítékul, hogy halott. Cserébe élelmet kaptam. Lord Rücskös áthajol az asztalon. Az egyik karmát belenyomja a puha húsba az állam alatt. Egyetlen köröm, egyetlen finom tűszúrás. Figyelmeztetés, hogy ne adjam át magam a dühnek. A kusok élve fogyasztják el a húst. Forró vér szivárog a nyakamból. Leszegem a tekintetem, és Lord Rücskös visszaül a padra. - Akkor miért vágják le? - kérdezi tőlem. Mit mondtál nekem, Lord Rücskös? Ti, asszonyok, reményről beszéltek. Nem nőstények, aszszonyok. Szóval beszéltél egy emberi asszonnyal, és nem csak annyit, hogy parancsokat adtál egy rabszolgának. Ezt kell tisztázni, itt kell elkezdeni mélyebbre ásni. Lord Rücskös és egy a nő a reményről beszélgetett. Hamis szabadságról. Talán a menekülésről is vitatkoztak? Az ember meneküléséről? Árulás a kusok szemében. A nőre természetesen halál vár. Valami lassú, mondjuk tűz és kibelezés. - A képen az érintés megnyugtató, nem erőszakos. Egy nőnek a kezét fogja. Ez a kártya a Bába. A fűrész a köldökzsinór miatt kell. Látod a dagadt hasat a kártyán? A bába egy ember, aki segít egy másik ember utódját világra hozni. - Tudom, mit csinál egy bába - csattan fel. Szóval a titok biztonságban van? És az asszony? - A nő veszélyben van - felelem. - Ezek műtéti ábrák. Valami rosszra fordul, amiért műtétre van szükség. Nézd, szem látható ott, ahol a köldöknek kellene lennie. Eltitkolt tudás. És nézd, mekkora a fűrész! Hatalmas, túl nagy csak a köldökzsinórhoz. Amikor felvágja a hasat, a titkos tudás feltárul. - De mi van, ha a gyerek már megszületett? A gyerek már megszületett? Kinek a gyereke? Mikor? De nem faggathatom, nem vájkálhatok, nem tehetek fel kérdéseket. Felfordítok egy harmadik kártyát. Aranyásó a sivatagban. A vörös homokban térdepel egy sekély árok felett, ami félig elégett állati csontokkal van tele. A Penge a kezében egy kaparókés, egy sárkány szárnyának csontjából készült. Belemerül az ásásba, nem veszi észre, hogy napégette nyaka felhólyagosodik. Mellette egy vizespalack felborulva, üresen. Mögötte lábnyomok ösvénye, ami keresztülvezet a végeláthatatlan pusztaságon, túl a távoli, vörös dűnéken.
>
, L. J. DALY
Amerikai írónő, a keresztneve Linda, de ő szívesebben használja rövidítve, Eljay formában is. 2006-ban részt vett egy írói műhely munkájában, majd bölcsészdiplomát szerzett. 2009-ben publikálta lapunkban most olvasható első elbeszélését a Strange Horizons online magazinban, majd egy évvel később a következőt a szintén webes Fantasyben. Ez utóbbiról már Gardner Dozois-nak az év legjobbjait bemutató antológiája is említést tesz. Azóta két újabb írása jelent még meg, szintén online irodalmi lapokban.
Megszállottság. Szűklátókörűség. Későn meghozott döntés. Feledékenység katasztrofális következményekkel. Tagadás. Nem néz fel, miközben a halál észrevétlenül közeleg. Azt hittem, a kártyák már nem tudnak fájóbb emlékeket előhívni, mint amikor Andry testét átadtam a csonkításnak. Tévedtem. A képen egy sírásó bontakozik ki, mocskos overalljén patakokban folyik a víz, az erek kidagadnak a sebhelyes bőrön. Bozontos szakáll, legyőzött tekintet. Beledöfi az ásóját a mocsokba újra és újra. Vedd el a jegygyűrűmet, mondom neki, ez minden, amit adni tudok. Elvette, és eltemette őt, a mi drága Hollynkat. Tizennégy volt, csak egy gyerek, amikor megtámadta egy kus hajcsár, mert kint találta a kijárási tilalom alatt. Andry követte és leszúrta, megölte a szörnyet, akinek a pofájában és a gyomrában a mi lányunk volt. De még ez előtt a kus körmei felhasították Andryt a csípőjétől a torkáig, a seb elgennyesedett, és megölte őt alig egy hét alatt. - A kártya - morogja Lord Rücskös, félbeszakítva a fájdalmas emlékezést és a „mi lett volna, ha'' végtelen körforgását. Nem tudom tovább csinálni. Nem tudok mindig ilyen koncentráltan, ilyen gyorsan gondolkozni. Letaglóz a bűntudat és a rettegés, miközben kutatok a megfelelő hazugság után. Mi, emberek, kérkedtünk azzal, hogy mi vagyunk a domináns faj, ez teljesen eluralkodott rajtunk. Elvesztettük a ragadozók nemes ártatlanságát. Befejezem. Elmondom Lord Rücskösnek a meztelen igazságot. - A lányom tízéves volt, amikor megérkeztetek, csak egy gyerek. Azt a férfit látod, aki eltemet-
te. Ha a lányom még élne, most tizenhét lenne, egy fiatal nő, aki csókolózna, szórakozna. Ha ezek emberi idők lennének. - A tizenhét felnőtt? - Valaha az volt. - Túl fáradt vagyok, nem tudok arra figyelni, egy elfordítsam a tekintetein. Hallgat. Aztán kimondja a saját fajtája igazságát. - Mi tizennégy évesen kipróbáljuk az erőnket egy bikán, vagy akár korábban is, ha eluralkodott rajta a makacsság. Maró szavak, keserűek és élesek. A kihívást fontolgatja, döbbenek rá - ez a fiatal kus kihívásra készül, megvív egy bikával. Tizennégy, Lord Rücskös tizennégy éves! De mi ösztönzi a kihívásra? A nő. Egy nőnek kell lennie. Nem. Nem is a nő, a gyermeke. Lord Rücskös említette, hogy már megszületett. Egy gyerekre veszélyt jelentenek a bikák. Mit tenne egy kus bika egy embergyerekkel? Megenné. Nem. Az ételnek szánt embereket úgy tenyésztik a szomszédos tartomány haláltelepein. És Lord Rücskösnek ismernie kell a nőt, helyinek kell lennie. Egy házi rabszolga, egy kereskedő vagy ilyesmi, olyan valaki, akit azért tartanak, hogy aztán beépítsék a kus viharhajók neurális navigációs rendszerébe. Ideget a dróthoz, húst a fémhez. Igen. Ez az. A gyermeket egy viharhajóra szánják. - Szeretsz egy gyereket - szólalok meg. Igyekszem, hogy a hangom kedves legyen. - És el fogod veszíteni. - A kus ivadékokat egymástól elkülönítve nevelik. Engem egy embergyerekkel együtt neveltek. Maya a neve. A bika mondta el tegnap, hogy Mayát beépítik az egyik viharhajóba, én pedig itt maradok ebben a tartományban. Szóval ez a titka: szereti azt a kislányt. Idegesnek tűnsz, Lord Rücskös. A kus leigázás, a beültetés, aztán a viharhajók egy robbanással az ég felé törnek - a technológiájuk miatt a kilövéskor teljes városok válnak hamuvá. Elmennek. A rabszolgák meghalnak. A kusok új fajokat találnak, új rabszolgákat. Új üzemanyagot. A hajó útját több ezer leigázott világ kíséri, kus tartományok, mint a Föld. A Föld számára elkerülhetetlen volt a kusok megjelenése. Az uralkodás és a hatalmi harcok együtt járnak. Mit is mondtál nekem, Lord Rücskös? Ti, kusok, csak hét éve jöttetek. Ha egy emberi csecsemővel
neveltek, tojás lehettél akkor. Ez az igazi tragédia. Nem vagy te tizennégy. Istenem, csak hétéves vagy! Visszaemlékszem. Én hétévesen apu késével, minden életre-halálra szólt, szerelem vagy mélységes kétségbeesés. Elképzelem Hollyt hétévesen, a babájával, ahogy pörgött és a válla felett foghíjasan visszamosolygott rám. Lord Rücskös is egy gyerek, bármilyen nagyra nőtt a teste. De a gondolkodását megváltoztatta, hogy megismert minket. Mit árul ez el? Ha egyet megváltoztattunk, másokat is meg lehet. Ha legyőzzük a rettegésünket, ha megfontoltak vagyunk, óvatosak és okosak, akkor megváltoztathatunk titeket. Harcban nem győzhetünk, de hathatunk rátok. Csak idő kérdése. - A kártyák - folytatom hangosan. - A Szakács, a Bába és az Aranyásó. Te és Maya, a titokra fény derül, és te meghalsz. Túl fiatal vagy a kihíváshoz, uram! Ha most küzdesz meg, lemészárolnak, és Mayát mindenképp beültetik a viharhajóba. De van egy másik lehetőség is. - Milyen lehetőség? - A kérdés gyors és ingerült. Elszánt. - Hozd el Mayát, hozd ide! Elrejtem, és azt mondom, hogy az én lányom. Megtanítom a kártyavetésre. Biztonságban lesz. Egy papnő. Te jöhetsz, amilyen gyakran csak akarsz... gyere akár mindennap. Vigyázok rá helyetted. És te vigyázol ránk. Meg tudom tenni, azt hiszem. Azt hiszem, el tudom viselni a fájdalmat, Holly és Andry emlékét. Meg tudom tanítani ezt a lányt, hogy olvasson a kártyákból, amíg Lord Rücsköst emberré tesszük. Beszélhetek másokkal is, más papokkal, rabszolgákkal, olyanokkal, akik imádkozni jönnek hozzám. Legyen a Föld egy halott kus tartomány, érdektelen, jelentéktelen, amíg mi tanulunk. Kémkedünk. Amíg mi kidolgozzuk a saját módszerünket a beépítésre, csontot a fémbe, kultúrát a kultúrába. Talán a kusoknak igazuk van, és a kártya mégsem szemfényvesztés. Tisztán látom a jövőt: Maya és Lord Rücskös, hétévesek, nyolc, tizenkettő, ők a gyermekeim, csak kettő a sok közül a kusok uralta Földön. Amikor Lord Rücskös tizennégy lesz,
megnyeri a küzdelmet, mert megtanítom neki, hogyan lehet képes rá. Te, apus, és én. Andry és én. Holly és én. Mi fogjuk felkészíteni Lord Rücsköst, megfertőzzük ezt a kust az emberségünkkel. Lord Rücskös engem néz. Csendben várom a válaszát. Amikor megszólal, fiatal, nagyon fiatal. Az én fiam. - Megteszem - válaszolja. Boldog vagyok. - Mostantól ne legyenek titkok közöttünk! mondom ki. - Mi a neved? Megmondja nekem. Vancsó Éva fordítása
Asimov „ Alkony"-ának világa
S
ÖTÉT JÖVŐ. Vagy csak valóság. Így, kérdőjelek nélkül. Mert éppen ilyen volt az Alkony című kiállítás Debrecenben, a Modemben, a Modern és Kortárs Művészeti Központ termeiben. A tárlaton olyan kortárs festőművészek munkái kerültek egymás mellé, akik külön-külön is képesek megmutatni nekünk, hogyan tudjuk észrevétlenül ellopni a másik ember boldogságát, s hogyan adhatjuk vissza mégis a fény reményét az egyre inkább szürkülő, sötétedő világban. Az Alkony néven futó kiállítás Isaac Asimov 1941-ben írt „Alkony" („Nightfall") címü novellájának hatására született. Az elbeszélés - más fordításban „Leszáll az éj", melyet 1968-ban amerikai scifi-írók az addig írt legjobb tudományos-fantasztikus novellának kiáltottak ki - valójában az emberben lakozó belső félelemről szól, arról, mi történik akkor, ha az addig fénnyel teli világunkra sötétség borul. Az Alkony tárlat erre a kérdésre próbál választ adni huszonnyolc kortárs festő segítségével. A művészek nem kapták
kézhez Asimov novelláját, alkotásaikat nem a „Nightfall" inspirálta. A tárlat az angol Jane Neal művészetkritikus válogatása. A kurátor kiváló érzékkel találta meg azokat a festményeket, amelyek megteremthetik Asimov novellájának hangulatát, ábrázolhatják az írásból sugárzó belső félelem környezetét. Jane Neal tárlata öl szekcióra oszlik: Megtört táj és torz szépség; Portréfestészet; A sötétség leple alatt; Festészet és mozi; Vészterhes otthon. Hívószavakban nagyjából ennyi: remény és reménytelenség; ösztön és vágy; teremtés és pusztítás; mítosz és valóság; sötét és sötét. Az Alkony kortárs festőművészek reflexiója a világra. Különböző sorsú emberek ők, akik más és más kultúrában nőttek fel - például Németországban (Neo Rauch), Romániában, Magyarországon (Marius Bercea, Szűcs Attila), Szíriában (Ahmad Moulla), Angliában (Justin Mortimer), Svédországban (Karin Mamma Andersson) -, mégis a világ, melyet vásznaikon ábrázolnak, ugyanaz és ugyanolyan. Félelemmel, rettegéssel
és olykor reménnyel teli. Ez egyik festőművésznél sem kétséges. A látogatókban viszont annál inkább szaporodnak a megválaszolatlan kérdések. Miért lett ilyen a világ? Valóban mi tettük ilyenné? Milyenné is? Miért is? Mert élő és élettelen környezetünk tele van a múlt szemetével. Tárgyi és szellemi hulladékkal. Mert nem mindegy, hogyan hagyjuk magunk mögött a múltat. Úgy, mint egy rothadó autóroncsol? Egy eldobolt műanyag babát? A falra szigetelésként tapasztott regénylapot? Vagy cipőbe gyűrt újságcikkeket? Másrészt: ki mondja meg, hogy melyik kiejtett szónak lehel teremtőereje? Ki mondja meg, hol gyúlhat fény, ha leszáll az éj? Ki dönti el, hogy az élet visszavehető? Kell-e tanulni a jelen hibáiból? Letörölhető-e a hirtelen születő fénnyel a mosoly az emberi arcról? De legfőképp, kell-e félni a ránk telepedő sötéttől? A festők ezekre a kérdésekre keresik a választ. Ki-ki a maga módján. A maga félelmeitől vezérelve, boldogságától vagy éppen boldogtalanságától űzve, hajtva. A jelek, amelyekre felhívják a figyelmet, nem túl biztatóak. Pedig semmi mást nem tesznek, csak megmutatják, hogyan hullana darabjaira a világ, ha az égbolt üvegből volna. Lefestik a semmibe nyúló autópályát, amely bár véget ér a mező szélén, képzeletünk tovább száguld a füvön, a horizonton is túlra. Szinte filmként pereg az élet a panelházak között egy nyári délutánon, és könnytől mosódik el a szenvedő modell arca. Baltáért nyúl egy kéz, a földön árnyak pihennek; kábelrengeteg növi be indaként a vezérlőtermeket; gyermekek nézik az arccal lefelé fekvő felnőtteket, hogy azok egyszer talán szárnyra kapnak, és felemelik az egész világot. Ám nem így történik. A kamion éppen velünk szembe jön, a férfiak robotok, a nők önfeledt táncban hajladoznak, és a sátán farkas képébe bújva rúgja le a duhaj muzsikust a szikla pereméről, miközben a kezében
csikket szorongatva a mélybe zuhanni készülő emberre vizei. Mert mindez alkony. Persze hogy az. A sötét fejedelemség létrejöttének évszázadokban mérhető órája. Éppen olyan, mint a sötétség születésének pillanata Asimov novellájában. Emberi. Félelmetesen az. Hiszen - a fénnyel ellentétben - a sötétség mindenen áthatol. Falakon, tudaton. S ha átengedjük, hagyjuk, hogy elérjen a lelkünk pereméig, eltűnünk a mindent elemésztő feledésben. Ettől nagyszerű az Alkony című tárlat. Nem tesz hozzá semmit az emberi boldogság vagy boldogtalanság ábrázolásához - igaz, nem is vesz el belőle semmit. Félelmetes, hogy mennyire valósnak érezzük a világot, amely körülvesz bennünket, s amely egyébiránt éppen olyan, amilyenné tettük. Teremtettük. Az Alkony című kiállítás utazó tárlat. Aki Magyarországon lemaradt volna róla, megtekintheti még Prágában, a Rudolfinum Galériában. Ha pedig a későbbiekben fel akarja idézni mindazt, amit látott, elegendő, ha előveszi az örök klasszikust, Asimovot - de lehet, hogy az is megteszi, ha csak kinéz az ablakon. F. Tóth Benedek Alkony (Nightfall) A figuratív festészet nemzetközi tendenciái Debrecen, Modem - Modern és Kortárs Művészeti Központ 2012. október 7. - 2013. február 10.
Képregény a Galaktikában
K
ÉPREGÉNY a Galaktikában. Frazetta, Moebius, Méziéres az 1970-es években, aztán Conan, Funky Koval, Hörpölin és Hupcihér, Vass Mihály és Fujkin István munkái az 1980-as évek második felében, Paul Kirchner egyoldalasai a „fekete" korszakban. Nem sok, de mind izgalmas, emlékezetes. A Galaktika kezdettől fogva másképp viszonyult a képregényhez, mint a magyar sajtó nagy többsége. Míg a Fülesben, a Lobogóban, a Népszavában, a Magyar Ifjúságban, és eleinte a Pajtásban is az irodalmi, leginkább klasszikus irodalmi adaptációkat fogadták be, szinte mindig Cs. Horváth Tibor feldolgozásában, Kuczka Péter közismerten nem értett egyel ezzel a vonallal, és eredeti képregények készítését szorgalmazta. Ebben elöl is járt jó példával, elég csak a Zórád Ernő rajzaival készüli Négy békeszerető földlakót felidézni, amelynek Kuczka írta a forgatókönyvét.
Amikor hosszú idő után, a lap újraindulását követően Vass Richárd, Horváth Henrik és Szendrei Tibor bemutatkozhatott egy-egy rövid képregénnyel, a pályázati kiírás eleve eredeti képregényeket kért, persze tudományos-fantasztikus témában. A nyertes mű, a Galaktika 190. és 191. számában közölt Vasárnapi szafari elnyerte az év legjobb új magyar képregényeit elismerő Alfabéta-díjat, szerzője pedig éppen ekkor csatlakozott a Magyar Képregény Akadémia alkotócsoporthoz. Az MKA 2004-es megalakulásától kezdve a magyar képregény megújulását tűzte ki céljául. Tagjai többnyire tapasztalt művészemberek voltak, igaz, tapasztalataikat más művészeti ágakban szerezték, a képregényeket egyszerűen csak szerették. Mintákat követtek, tanácsokat kértek és kaptak, néha el is fogadták, és egyre jobb képregényeket csináltak. Az egyesület lapja, a Pinkhell 2005-ben próbaszámmal indult, a szerzőgárda időközben bővült, néhányan elköszöntek, a fiatalabbak gyorsan fejlődtek, az új tagok szívéhez pedig talán még közelebb álltak a képregények. Amikor a Galaktika szerkesztősége megkereste a „képregényeseket", rögtön arra gondoltunk, hogy magyar szerzőket kell ajánlanunk. Az elmúlt hétnyolc évben bőségesen születtek új, olvasmányos,
szórakoztató, elgondolkodtató művek, s közülük jó néhánynak a szerzője választotta a sci-fi zsánert. És hát bármennyire is lelkes a képregénykedvelők kemény magja, az ő támogatásuk nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a szélesebb közönség számára is elérhetők legyenek ezek a művek. Talán most, a Galaktikának köszönhetően változik a helyzet. Első képregényünk szerzője Fórizs Gergely, az MKA tagja. A Meló eredetileg a Pinkhell 5. számában jelent meg, a 11 oldalas képregényt két részletben adjuk közre. Bayer Antal
A tehetség, a zsenialitás nem csupán ajándék lehet egyben magányossá, mások által meg nem értetté is teheti az átlagon felüli embert. Kötelesség-e ennek dacára élni ezekkel a különleges képességekkel, vagy jobb, ha inkább rejtve maradnak? S mi történik, ha ezt a komoly döntést egy apró gyermeknek kell meghoznia? Kir
Bulicsov
LJONYECSKA-LEONARDO HOGYHOGY ILYEN KÉSŐN? Már megint
Segoléknál voltál? Lozskin teljes erőbedobással egy elárvult, éhes és elhanyagolt férjet igyekezett alakítani. - Mit csináljak? - sóhajtott felesége a konyhába sietve, hogy föltegye a teáskannát. - Segíteni kell. Nincs más rokonuk. Szakszervezeti gyűlés volt ma. Borisz szb-tag, Klára pedig a KST-kassza titkára. Kire hagyták volna Ljonyecskát? - Persze, persze, csakis terád. Végtére is összehozlak egy gyereket, igazán átérezhetnék már ennek a felelősségét is. - Miért nem ettél fánkot? Direkt neked hagytam kint a kredencen. - Nem kívántam. Lozskin felesége barátságosan csevegve, gyorsan asztalt terített. Némi bűntudatot érzett, hogy elhanyagolta férjét egy idegen gyerek miatt. - Ez a Ljonyecska rém jópofa. Olyan kedves kis fiúcska, mindig mosolyog. Gyere az asztalhoz, kész a vacsora! Amint engem meglát, „nagyi, nagyi".gügyögi. - Mennyi idős? - Úgy három hónapos. - Akkor túlzol. Három hónapos korukban a gyerekek még nem beszélnek. - Én magam is meglepődtem. Mondom is Klárának, hallod? De Klára nem hallotta. - Na látod, nem hallotta... - Vegyél fánkot! Hiszen szereted, káposztás... Pedig igen fejlett fiúcska. Az anyja a kapkodásban fordítva vette föl a kardigánját, mire ő rám kacsintott, mintha azt mondaná: ugye milyen mulatságos, Dása néni? - Képzelgés - vetette oda Lozskin. - Üres asszonyi képzelgés. - Nem hiszed el? Menj, és győződj meg magad! Alig két háztömbnyire van ez a természeti tünemény.
- El is megyek - zárta le a vitát Lozskin. - Mindjárt holnap. Hogy kiverjem ezt az ostobaságot a fejedből. Elhatározásához híven Lozskin csütörtökön el is ment hozzájuk. Segolék, távoli rokonok anyai ágon, éppen moziba készülődtek. - Már azt hittük, hogy becsapott minket - mondta Klára szemrehányóan. Az asszony szeretett és tudott szívességeket elfogadni. - Ma este Nyikolaj Ivanovics marad itt Ljonyecskával - közölte Dása néni. - Sok a dolgom. - Nem Ljonyecskával, hanem Leonardóval - javította ki Borisz Segol, nyakkendőjét csomózva. - Van egyáltalán tapasztalata, Nyikolaj Ivanovics, a csecsemőgondozás terén? - Három gyereknek adtam diplomát a kezébe. - A felsőfokú végzettség nem érv - szögezte le Segol. - Klára, segíts megkötni a csomót! A felsőfokú végzettséget az állam adja. A csecsemő egész más problémakör. Olvassa el a Gyermekünk című könyvet, ott van ni, a polcon! Maga bizonyára nem hallott semmit a tudományos alapokon nyugvó csecsemőgondozásról. Lozskin alig figyelt oda. A fiúcskát nézte, aki érdeklődéssel vizsgálgatott egy csörgőt, ide-oda forgatta kezében, miközben szemmel láthatóan töprengett valamin. - Kukucs! - szólította meg Lozskin. - Kukutyikukucsos. - Kukucs! -válaszolta a gyerek, mintegy viszonozva a köszöntést. - Borka, csak tíz percünk maradt - idegeskedett Klára. - Hol van az ivóié? Megtalálja? A pelenkák a sublótban, a legfelső fiókban. Lozskin egyedül maradt a fiúcskával. Gyönyörködve álldogált a kiságy mellett, majd önmaga számára is váratlanul megkérdezte:
- Olvassak neked valamit? - Igen - felelte a csecsemő. - Mégis mit olvassak? - Az Ezüstkolsotyát. A nagyi elkezdte. A fiúcska még nem tudta az r betűt kimondani Ljonyecska-Leonardo a szekrény felé nyújtotta kis pracliját, mutatva, hol van a könyv. - Ne olvassak mégis inkább a répáról és a kisegérről? - kérdezte Lozskin, ám a csecsemő tagadóan ingatta fejét, és félretolta a csörgőt. Lozskin több mint egy órát olvasott fel, alaposan elfáradt, megitta az összes ivólevet, a gyerek pedig egyszer sem nedvesítette össze a pelenkát, nem nyafogott, nem szundikált; átszellemülten hallgatta, csak néhány alkalommal szúrt közbe egy-egy kérdést: „Mi az, hogy kolcsolya? Mi az, hogy Amszteldam? És mi az, hogy agydaganati opeláció?" Lozskin a legjobb tudása szerint válaszolgatott, miközben egyre inkább hatalmába kerítette e nyílt, ragyogó személyiség varázsa. Mikor a szülők hazaértek a moziból, az öreg és a fiúcska immár jó barátokként váltak el. Ljonyecska, miközben dundi kezecskéjével búcsút intett, odasúgta Lozskinnak: - Gyele mielőbb, gyele holnap, apóka! A szülők semmit sem hallottak meg az apróság gügyögéséből. Ettől a naptól kezdve Lozskin egyre gyakrabban helyettesítette a feleségét. Gyakorlatilag ő lett a dajka. Segolék nem emeltek kifogást. Aktív, mozgékony fiatalok voltak, szerettek korcsolyázni, síelni, túrázni, moziba és vendégségbe járni. Két hónap múltán Ljonyecska már megtanult felülni a kiságyban, beszédhibáit kinőtte, szókincse jelentősen bővült. Nemegyszer biztosította sajnálkozásáról az öreget, hogy gyenge lábacskája még nem teszi lehetővé a járást, pedig bizonyára érdekes lenne, ha kettesben sétálgatnának a városban, végigjárva azokat a helyeket, amelyekről a nagyapó mesélt. Lozskin babakocsival időről időre megsétáltatta Ljonyecskát, aki izgatottan forgatta fejecskéjét, és megállás nélkül ontotta a kérdéseket: miért esik a hó, mit csinál a kutya a villanyoszlopnál, a nők miért nem viselnek bajuszt, és így tovább. Az öreg, ahogy tudott, válaszolt, magyarázgatott. Hazaérve újra olvasásba temetkeztek, avagy Lozskin egyet-mást elmesélt életéből, rendkívüli emberekről,
akikkel összehozta a sors, érdekes helyekről és különleges foglalkozásokról. Ljonyecska egyszer így fordult hozzá: - Kérd meg Klára mamát, engedje meg, hogy olvasni tanulhassak! Hiszen már csaknem hat hónapos vagyok. Feltételezem, az én koromban Lev Tolsztoj nemcsak hogy olvasni tudott, hanem már elkezdett dolgozni a Háború és béke szüzséjén is. - Nem hinném - felelte Lozskin, értve ezt egyúttal mind Lev Tolsztojra, mind pedig Klára mamára. - De azért megpróbálom. Kiment a konyhába, ahol Klára, aki épp az imént jött meg a vendégségből, reggelit készített. - Klára - kezdte az öreg. - Mit csináljunk Ljonyecskával? - Miért? Talán rosszul érzi magát? Forró a kis homloka? Klára nem volt rossz anya. Szerette a fiát, aggódott érte, elalvás előtt megdajkálta, ringatta, ami történetesen nem nagyon tetszett a kicsinek, mert megzavarta az elmélkedésben. - A homloka rendben van - folytatta Lozskin. Csak éppenséggel arra gondoltunk, nem lenne-e már ideje megtanítani olvasni. Lev Tolsztoj az ő korában, nincs kizárva, már írni is tudott. - Öreg vagy gyerek: egyre megy - nevette el magát Klára. - Ballagjon inkább haza, Kolja bácsi! Holnap nem tetszik eljönni? Bent kell egy kicsit maradnom. Ja igen, és hozzon majd egy tejet és kefirt is! Klára nem szoptatta a csecsemőt, igaz, erre Ljonyecska sem tartott igényt. Kínosnak érezte, hogy ilyen ősi, barbár módon táplálkozzon. Egyszer bevitték az orvoshoz általános kivizsgálásra. Minden a legnagyobb rendben zajlott le; megfogadván Lozskin tanácsát, Ljonyecska féken tartotta a nyelvét, viszont élénk érdeklődést tanúsított a műszerek és egyáltalán a kórházi környezet iránt. - Tudod, nagyapó - vallotta meg Lozskinnak, mihelyt találkoztak -, úgy döntöttem, orvos leszek. Igen nemes hivatás. Megértem persze, hogy nagyon sokat kell tanulnom hozzá, ám ez nem riaszt vissza. Az elkövetkező hetek folyamán Ljonyecska mégis megtanult olvasni. Lozskin egy zseblámpát ajándékozott neki, hogy böngészhesse a könyveket a takaró alatt, miután a felnőttek már elaludtak. Természetesen felvetődik a kérdés: na és a szülők? Hát olyannyira vakok lennének, hogy nem tűnt föl nekik az, amit egy öreg nyugdíjas első látásra észre-
>
, KIR BULICSOV
Polgári nevén Igor Mozsejko, 1934-ben született. Alapvetően novellista volt, de mint azt magyarul megjelent Az utolsó háború című kötete bizonyítja, időnként regényeket is írt. Dolgozott fordítóként, burmai tudósítóként, keletkutatóként és forgatókönyvíróként. Mesélőkedve csupán az ezredfordulón, nem sokkal 2003-ban bekövetkezett halála előtt apadt el. Magyarul legutóbb a 231. Galaktikában olvashatták egy elbeszélését, „Az üres ház" címmel.
vett, és aki egyre-másra azt hajtogatja a feleségének: „A sors jele van abban, hogy a gyereket Leonardo Boriszovicsnak keresztelték el. A világ félezer évet várt egy újabb univerzális zsenire. És nemhiába!" Nem, a szülők abban a szent meggyőződésben maradtak, hogy egy teljesen mindennapi gyereknek adtak életet. Példaként elég megemlíteni a következő esetet. Amikor Ljonyecska betöltötte a kilencedik hónapját, Borisz Segol egy új csörgőt hozott neki ajándékba. A fiúcska épp az ágyában ülve hallgatta, amint Lozskin Montaigne Esszéit olvassa fel neki. - Nézd csak, mit hozott neked a papa! - Borisz, mint mindig, sietett, és már ki is akart loholni a szobából, amikor Ljonyecska hangosan megszólalt: - Érdekes, ez a játék a Naprendszer háromdimenziós modelljét juttatja az eszembe. Borisz felháborodott. - Kolja bácsi, miiéle marhaságokat olvas mindig a gyereknek? Mintha nem lennének jó gyerekkönyvek! Mint például a tyúkocskáról és a tojásról, amit nemrég vásároltam. Hová suvasztotta el? Lozskin nem válaszolt, mert a tyukocskáról szóló mesekönyvből Ljonyecska papírgalambokat hajtogatott, hogy kitapasztalja a vitorlázórepülés alapelveit. Borisz Segol elkobozta a Montaigne-kötetet, és kivitte a szobából. Néhány nap múlva hasonló jelenet játszódott le, igaz, most már Klára Segol részvételével. Egy tányérkával viharzott be a szobába, hogy megpapiztassa a gyereket, ám az asztalka tele volt orvosi szakfolyóiratokkal és szótárakkal. - Miről motyorásznak itt? - kérdezte erőltetett türelemmel Lozskintól.
- Éppen a svéd nyelvvel foglalkoztunk - vallotta be őszintén az öreg. - Jól van, csak motyorásszanak. Ljonyecska kis kezét az öreg tenyerébe csúsztatta, mint egy békítően, rákacsintott: ne törődj vele, nagyapó! A szomszéd szobából áthallatszott, amint Klára lelkesen magyarázza a barátnőjének: - A kisfiam, képzeld, ahogy most bent voltam, valami madárnyelven motyorászik. - Ne mondd! Már beszél? - Még nem, de hamarosan fog. Fejlett gyerek. És ami a legcsodálatosabb, tudod, jár hozzánk egy öreg, segít a háztartásban, nos hát ő érti ezt a madárnyelvet. - Az öregek gyakran esnek vissza a második gyerekkorba - ismerte el a barátnő. Ljonyecska felsóhajtott, és odasúgta Lozskinnak: - Ne vedd a szívedre! A szüleim alapjában véve jó emberek. Csak néha úgy el tudok fáradni tőlük! Klára lépett be a szobába a barátnőjével. Az hangosan lelkendezett, hogy milyen kedves, aranyos kis csöppség, ujjával a pociját bökdöste. - Mondd szépen: ma-ma! - Mam-ma - felelte szófogadóan Ljonyecska. - Jaj de kedves baba! És hogy hasonlít rád! A csecsemő béketűrése itt véget ért, és Lozskinhoz fordult: - Folytathatjuk, apó? Sosem érünk igy a végére. Ám az asszonyok már nem figyeltek oda, másról beszéltek. Amikor Ljonyecska megtanult járni, egy rejtekhelyet alakítottak ki Lozskinnal a szoba sarkában, oda dugták az új könyveket, amikkel az öreg rendszeresen ellátta. A gyermek ekkortájt írta első cikkét a csecsemők diatézisét kiváltó okokról. A bonyodalmak elkerülése végett Lozskinnak diktálta le, aki aztán el is küldte a szakfolyóirathoz. Úgy másfél éves korára, Lozskin számára is váratlanul, Ljonya elhidegült a természettudományoktól, és a morális-etikai tárgyú könyveket kezdte falni. Freud valósággal lenyűgözte gyermeki fantáziáját. - Mire adtad a tejed? - fogta vallatóra egyszer Lozskin. - Megfeledkezel a küldetésedről: új Leonardóvá válni, és hatalmas felfedezéseket tenni az emberiség javára. Talán elfelejtetted, hogy te a homo futuris, a jövő embere vagy? - Valójában nem zárom ki ennek a lehetőségét - bólogatott keserűen a gyerek. - Be kell azonban
vallanom, hogy egy megoldhatatlan dilemma előtt állok. Az emberiség iránti kötelezettségeim mellett egyéb irányúak is vannak, nevezetesen: a szüleim felé. Nem szeretném elborzasztani őket azzal, hogy én erkölcsi torzszülött vagyok. Az ő önfenntartási ösztönük minden izében tiltakozik az én kivételezettségem ellen. Azt szeretnék, ha minden úgy lenne, ahogyan szokásos, esetleg egy icipicit jobban. Természetesen szívesen büszkélkednének velem, ám csupán az ésszerűség keretei között, amit a barátaik is elfogadnak. Beleélve magam az ő helyzetükbe, titkolózásra kényszerülök. Egyre jobban, napról napra. - Beszéljünk velük nyíltan! Még egyszer. - Nem vezet semmire. Amikor másnap Lozskin, hóna alatt a nem kis nehézségek árán megszerzett Spinoza-kötettel, megint eljött Segolékhoz, megdöbbenve látta, hogy a kisfiú apja mellett ülve olvasni tanul. - Ma-ma, Má-sa, ká-sa... - ismétli engedelmesen, szótagolva. - Micsoda siker! - diadalmaskodott Borisz. - Kétéves, és már olvas! Senki sem hiszi el nekem! És akkor Lozskin már nem bírta magát tovább türtőztetni. - Ez nem így van! - kiáltott fel. - A gyermeke alkotói energiájának a felét arra vesztegeti, hogy olyannak látsszék, amilyennek maguk akarják látni. Az egyetemes géniuszból fokozatosan a képmutatás géniuszává kényszerítik. - Nagyapó, nem kell! - Ljonyecska hangjában könnyek bugyogtak. - Hogy a maguk kedvére tegyen, felhagyott a tudományos tevékenységgel. - Gúnyolódsz, Kolja bácsi?! - fortyant föl Segol. - Hát nem tűnt fel nektek, hogy olyan könyvek vannak a lakásotokban, amelyekből te, Borisz, egy szót sem értesz? Írok az Akadémiának. - Ááá! Szóval leveleket akarsz írogatni?! - Borisz felemelkedett a székről. - Írogatni, azt aztán mindegyikőtök tud! Ha meg a gyerekkel kéne törődni... akkor hiába várunk... Egyszóval megleszünk majd az ilyenek nélkül. Nem engedem, hogy megnyomorítsd a gyereket! - De hát ő csodagyerek! Lozskin a szívéhez kapott, és akkor Borisz megértette, hogy elragadtatta magát.
Nyugodt hangon folytatta: - És különben is, ne avatkozzék a családi ügyeinkbe! Leonardo normális gyerek, és én erre büszke vagyok. - Ne avatkozz bele, nagyapó! - szólalt meg Ljonyecska. - Nem vezet ez semmi jóra. Nincs elég erőnk, hogy leküzdjük a szülői sztereotípiák tehetetlenségi erejét. - De hát magukra is dicsőség várna - kapaszkodott a végső érvbe Lozskin. - Mint a géniusz szüleire. Nos, képzelje el például, hogy a gyerekük világbajnok műkorcsolyázó lenne... - Az teljesen más - hümmögött Borisz. - Az mindenki számára egyértelmű. Az végső soron normális dolog. És akkor Lozskin rádöbbent, hogy Segol már régóta gyanakszik, ám fél az egésztől, és mindig elhessegeti még a gyanú árnyékát is. - Ma öt betűt tanultunk meg - avatkozott közbe Ljonyecska. - És apunak jó a hangulata. Erkölcsi szempontból ez jóval fontosabb számomra, mint bármely korszakalkotó felfedezés az alkalmazott kémia vagy a légkörfizika terén. - Borka, hát nem hallod, hogy milyen szavakat használ? - emelte égnek karját Lozskin. - Honnan tudhatna egy másfél éves kisgyerek az alkalmazott kémiáról?! - Magától szajkózta el - vetett véget a vitának Borisz. - Majd elfelejti. - Elfelejtem, apuci - ígérte Ljonyecska. Három év telt el azóta. Ljonyecska hamarosan iskolás lesz. Megtanult tűrhetően olvasni, és csaknem hibátlanul ír. Lozskin nem jár Segolékhoz. Egyszer az utcán összefutott Ljonyecskával, már-már felkapta örömében, ám a kisfiú egy kézmozdulattal megállította. - Nem kell, nagyapó. Várjunk az egyetemig! - Te hiszel ebben? Ljonyecska vállat vont. Előkerült Klára is egy babakocsival. Egy kislány feküdt benne, úgy három hónapos lehetett, és halkan énekelgetett: „A repülő szárnyai alatt..." Klára megállt, elmosolyodott, ellágyultan nézte második gyermekét, a kispárna alól előkotorta a cumit, és a kislány szájába dugta. Veperdi Gáborfordítása