BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZEKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad Információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZEKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány

AZ EURÓPAI UNIÓ DILOMÁCIÁJA A külkapcsolati rendszer sajátosságai

Készítette: Balog Andrea Budapest, 2004.

1


TARTALOMJEGYZÉK

I.

II.

III.

IV.

V.

A DIPLOMÁCIA RÖVID TÖRTÉNETE

6

I.1. A modern diplomácia gyökerei

6

I.2. Az európai diplomácia

7

I.3. A diplomácia szerepe napjainkban

8

I.4. A diplomáciai eszközök

9

AZ EURÓPAI UNIÓ KÜLKAPCSOLATI RENDSZERE

9

II.1. A kezdetek

9

II.2. Az Unió jogi személyisége

10

II.3. A külkapcsolati rendszer kiépülése és fejlődése

12

II.4. A Fouchet-tervek

14

II.5. Az Európai Együttműködés

15

II.6. A Davignon-jelentés

15

II.7. A közös és egységes álláspont

16

A KÖZÖSSÉGI SZINTŰ KÜLKAPCSOLATOK RENDSZERE 17 III.1. A preferenciális övezet elkülönítése

17

III.2. A jogalap szerinti osztályozás

18

III.3. A regionális meghatározottság

19

III.4. A gazdasági tartalom

20

AZ EURÓPAI POLITIKAI EGYÜTTMŰKÖDÉS

21

IV.1. Az EPC működése és szintjei

21

IV.2. Az EPC korlátai

22

IV.3. Az EPC fejlődése

23

AZ EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY

24

V.1. Az Egységes Európai Okmány vívmányai

26

V.2. Az EPC eredményei

28

2


VI.

AZ EURÓPAI ALKOTMÁNY

29

VI.1. Az Alkotmány életbe lépése

31

VI.2. Az intézményi reform

32

VI.3. Egy hatékonyabb EU

32

VI.4. A többségi döntéshozatal kiterjesztése

33

VI.5. A Tanács elnöke

34

VI.6. A Bizottság mérete

35

VI.7. Egy rugalmasabb EU

36

VI.8. Nagyobb legitimitás?

37

VI.9. Egy egyszerűbb törvénykönyv

38

VI.10. Hogyan fog kinézni az EU az új szerződés értelmében?

39

VII.

A KÜL – ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA AZ ALKOTMÁNYBAN 40

VII.1. Egy EU diplomáciai szolgálat

43

VII.2. Az EEAS

44

VII.3. Sok kérdés vetődik fel az új szolgálat létrehozásával kapcsolatban 45 VII.4. A pillérek problémája

46

VII.5. A külpolitikai környezet

46

VII.6. Kilátások

47

VII.7. Harcok az EU-n belül

47

VII.8. A rendelkezésre álló idő

48

VII.9. Melyik modell lehet a leghatékonyabb?

48

VII.10. Konzuli ügyek

50

VII.11. Ki képviselje az EU-t?

50

VII.12. Új megközelítések

50

VII.13. A jövő diplomatáinak képzése

51

VIII. AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG NEMZETKÖZI ELISMERÉSE VIII.1. Az Európai Unió jogalanyisága

51 53

3


IX.

VIII.2. Az EU elismerésének sajátosságai

54

VIII.3. Az Európai Közösség passzív képviseleti joga

57

VIII.4. Az Európai Közösség aktív képviseleti joga

58

A KÖZÖS KÜLPOLITIKA ÉRTÉKELÉSE

58

IX.1. Minek tekinthető az EU mint a nemzetközi élet szereplője X.

TRANSZATLANTI KAPCSOLATOK X.1. Az Alkotmány hatása a transzatlanti kapcsolatokra

62 65 66

X.2. Hogyan lehet áthidalni az egyre növekvő szakadékot Európa és az USA között?

68

X.3. Az izraeli – palesztin konfliktus

70

X.4. Az iraki válság

71

X.5. Az EU képtelennek tűnik kialakítani agy hiteles európai kül- és biztonságpolitikát

72

X.6. A katonai háttér

74

IRODALOMJEGYZÉK

76

4


I. A DIPLOMÁCIA RÖVID TÖRTÉNETE A diplomácia Wicquefort meghatározása szerint nem más, mint a kormányok illetve független államok közötti kapcsolatok ápolása és menedzselése némi kommunikációs érzékenység és intelligencia segítségével. Harold Nicolson szerint viszont a diplomácia két csoport közötti kapcsolatok rendszeres irányítása. Hardy definíciója szerint

a diplomáciai kapcsolatok a nemzetközi törvények által

szabályozott, adott témákkal kapcsolatos nemzetközi kapcsolatok rendezése képviseleti szervek segítségével, békés eszközökkel.1 A diplomácia gyökerei már az ókori görögöknél megjelentek, ahol a legjobb szónokoknak kellett képviselniük városukat más városállamok közgyűlése előtt. Ezek az emberek nem csupán kiváló szónokok, hanem sokkal inkább polihisztorok voltak. A görögök ezt a képviseleti rendszert, -amely diplomáciának még alig nevezhető a szó mai értelmezésében- adták aztán tovább a rómaiaknak, ahol a nemzetközi törvények megjelenése már állandó diplomáciai kapcsolatokat sejtet.2 A diplomácia fejlődése azonban lassan haladt előre, csak a XV. századi olasz városállamok

kezdenek el állandó képviseleteket felállítani és ekkor válnak e

képviseletek általánosan elismertté. Maga a diploma szó, eredetileg privilégiumot jelentett más külföldi csoportokkal, törzsekkel

való

kapcsolattartásban,

majd

egyezmények

megkötéséhez.

A

Középkorban a diploma sokáig dokumentumok őrzését foglalta magában, mivel a feudális Európában nem volt lehetőség megalapozott nemzetközi kapcsolatokra. I.1. A modern diplomácia gyökerei A mai modern diplomácia csírái a XV. századi olasz városállamokban jelentek meg – olyanokban, amelyek a feudális rendszeren kívül estek, és ahol a rivalizálás és 1 2

Harold Nickolson: Diplomacy of modern knowledge, 1950, London Michael Hardy: Modern diplomatic law, 1957, Manchester

5


az érdekek megkövetelték az egyes városállamok közötti állandó kapcsolattartást. Ez az állandó képviseleti rendszer terjedt el aztán később egész Nyugat-Európában. Európa mindig tartott a különböző hegemóniai törekvésektől, ezért jött létre a történelem során megannyi antihegemonikus koalíció. Ezeknek a koalícóknak a léte, működése nagyban hozzájárult az európai államok közötti diplomáciai kapcsolatok fejlődéséhez, épüléséhez. Lassan kezdtek megjelenni a fővárosokban az állandó diplomáciai testületek. Az utána következő három évszázadban alig fejlődött a diplomácia, és nem beszélhetünk hierarchikus viszonyokról sem. Csupán 1815-ben

jelenik meg a

diplomáciai szolgálat az egyes országokban, mint a közszolgálat egyik elkülönült ága, és szintén ekkor tűnnek fel e hivatás szabályai a nemzetközi egyezményekben. A XVIII. századi Európát még közös érdekek és önként vállalt egyezmények tartották össze. A diplomáciai párbeszédek rugalmasak és semlegesek voltak, csak a résztvevők hatalma határozta meg végkicsengésüket. A XIX. század sok olyan változást hozott, amely felforgatta az addig érvényes társadalmi rendet: technológiai fejlődés illetve szélesebb polgári érdeklődés. A Nemzeti Liga megszületése újabb, minden addiginál lendületesebb fejlődést biztosított a diplomáciának, annak ellenére, hogy működése igen korlátozott volt, a kor kívánalmainak eleget tett. Színteret biztosított különböző diplomáciai tárgyalásoknak és helyt adott állandó diplomáciai kongresszusoknak. A Liga célja az volt, hogy az államokat nagyobb ellenőrzés alá vehessék és nagyobb felelősségvállalásra késztessék őket. I.2. Az európai diplomácia A mai modern diplomácia az európai diplomáciában gyökerezik, innen nőtte ki magát földrajzilag

egy globális diplomáciává, amely emellett újabb témákkal is

gazdagodott. A Liga segítséget nyújtott az államoknak, hogy megismerhessék saját és más államok képességeit illetve szándékait, kiszámíthatóbbá téve ezáltal saját lehetőségeiket illetve a jövőt. Az európai diplomáciai rendszer – a Nemzeti Liga-

6


elég hosszú ideig nagyon jól működött, mert összefogta az összes nagyobb államot, amelyek hol segítették egymást, hol pedig riválisai voltak egymásnak. A Liga tagjai megpróbáltak érdekeiknek megfelelő lépéseket kieszközölni a diplomáciai tárgyalások folyamán, ahol a kisebb, gyengébb államoknak is volt beleszólásuk a dolgok alakulásába. Az európai államokra gyakran tekintettek- és tekintenek ma is- úgy a szakemberek, mint egy nagy köztársaság különböző tagállamaira és ennek következményeként egyik országban sem történhet egy jelentősebb változás anélkül, hogy az meg ne zavarná a mindenkori „status quo”-t. Nincs ez másképp ma sem, a különböző államok és nemzetek érdekei a legkülönbözőbb és legváltozatosabb módon interferálnak egymással. Természetesen a változások együtt járnak azzal, hogy bizonyos országok érdekei nagyobb teret kapnak, másoké viszont sérül, ami bizonyos fokig gyengíti ezen államok közt kialakult kohéziót is. Ezért az államok, egymással való rendszeres kapcsolattartás segítségével próbálják meg fenntartani a mindenkori stabilitást.3 Az első világháború hatalmas, előre nem látható traumát és kárt okozott Európának és az ott élő civilizációnak. Még a nagyobb államok is teljesen összetörtek, nemcsak gazdaságilag, de lelkileg is. Az elkövetkezendő években ez az érzés és az a törekvés – hogy újra előteremtsék a feltételeket gazdaság helyreállításához - határozta meg az európai államok életét és ezáltal diplomáciai kapcsolatait is. Még inkább felerősödött az államok azon törekvése, hogy ellenőrzésük alá vonják sorsukat, irányítható kapcsolatokat alakítsanak ki kölcsönös függőségüket.

szomszédaikkal,

és ezáltal koordinálják

Megjelent az az igény is , hogy intézményesítsék

nemzetközi kapcsolataik, szerződéseik, ígéreteik hálózatát. I.3. A diplomácia szerepe napjainkban Ma már nehéz olyan államot találni, amely nem folytat diplomáciai párbeszédet, annak ellenére, hogy időnként esetleg megszakítják azt bizonyos 3

P. Gordon Lauren: Diplomacy, 1966, London

7


országokkal. Még azok az országok is rendelkeznek diplomáciai kapcsolatokkal, amelyek földrajzilag vagy politikailag elszigeteltek vagy túl kicsik – sőt! Ennek oka, hogy a morális és törvényes egyenlőség – elvileg - minden államnak egyaránt érdeke. Az egyensúly fenntartása érdekében ma a kétoldalú diplomáciát kiegészíti a többoldalú diplomácia és ez utóbbi egyre nagyobb teret hódít a nemzetközi kapcsolatokban. A konfliktusokat, az érdekek ütközését, az egymás iránti tiszteletet és megértést csak olyan egyezményekkel lehet elérni, amelyeket mindenki elfogad. Így aztán minden kormány elkötelezi magát a kollektív diplomácia mellett, nemzetközi intézményeken keresztül. Megszületnek olyan nemzetközi intézmények, mint például az ENSZ, amely általános és egyetemes tömörülése az államoknak. Az ENSZ színteret biztosít nemcsak politikai, de sok más téma megtárgyalásához is. A kollektív diplomácia terjedése a bizonyíték arra, hogy az államok egyre inkább hajlandók, és elkötelezni magukat szabadságuk korlátozása mellett. Az ENSZ egy olyan szimbolikus szervezet, amely elszakadva a tagállamok mindenkori hatalmi viszonyaitól, hozzájárul a hatalom „elosztásához”. I.4. A diplomáciai eszközök Az államoknak megvannak az eszközeik a diplomácia gyakorlásához. •

Állandó küldöttek és küldöttségek kölcsönös cseréje az államok között – Ennek gyökerei a középkori Itáliában lelhetők fel, ezek sokkal inkább a fogadó állam törvényei szerint működnek.

•

Küldöttségek –Speciális küldöttségek, nem állandó,

úgynevezett ad-hoc

diplomácia. Pl. Konferencián való részvétel Pl. Nemzetközi szervezetekhez kirendelt küldöttségek

II. AZ EURÓPAI UNIÓ KÜLKAPCSOLATI RENDSZERE II.1. A kezdetek 8


1957-ben a Római Szerződés még nem tesz említést a közös külpolitikáról. A külpolitikára vonatkozó döntéseket a tagállamokra hagyta csak azt írta elő, hogy igyekezzenek a külpolitika terén is az együttműködés egyre szorosabb módjait kidolgozni. A sikeresen fejlődő Európai Unió, amely a gazdaság és kereskedelem terén igen sikeresnek bizonyult („gazdasági

óriás”) , az alapszerződések ennek

kereteit fogalmazták meg. Közös és egységes külpolitika hiányában azonban az EU jelentéktelen szereplő a világpolitikában („politikai törpe”).4 Mégsem állíthatjuk azonban, hogy az EU semmilyen hatással sem volt a világra, hiszen a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kialakításával igenis hatással volt a környezetére. Innen adódik a kérdés, hogy ki és milyen módon gyakorolja ezt a hatást. 1957-ben a alapszerződés meghatározza a közösségi hatásköröket, de a külpolitikai kapcsolatokat, illetve a magas szintű diplomáciai kapcsolatokat tagállam határkörben hagyta. Ezek az EK intézményi keretein kívül érvényesültek. A Római Szerződés erre a területre átmeneti időszakot írt elő. A vám- és kereskedelempolitika terén a közösségi intézményi felelősség kialakítását egy 12 éves periódus során követeli meg, míg a magas szintű külpolitikai kapcsolatokban csupán 3 havi konzultációt ír elő az egységes tevékenység és fejlődés érdekében. A Római Szerződésben kettéválasztották a tagállami külső kapcsolatok rendszerét. Az egyik rész a hagyományos kül- és biztonságpolitika, amelyeket a tagállamok hatáskörében hagytak, a másik az ún. „szerződéses politika”, mint például a vámpolitika, a különféle kereskedelmi, társulási, kooperációs és segítségnyújtási megállapodások, amelyeket közösségi keretben, a közösségi szabályozás alapján hajtottak végre. A szuverenitást legérzékenyebben érintő kérdések hosszú ideig tagállami szinten érvényesültek. II.2. Az Unió jogi személyisége Az EGK jogi személy, ebből következően tehát önmaga is léphet szerződéses kapcsolatba különböző kívülálló államokkal illetve nemzetközi szervezetekkel. Ezen szerződéses kapcsolatok keretében formálja és szabályozza a Közösség gazdasági kapcsolatait. 4

Dick Leonard: Guide to the EU, London, Profil Books, 2002

9


A szerződéses kapcsolatokat 5 nagy csoportban osztályozhatjuk. 5 Az első csoportba tartoznak a közös kereskedelempolitika területén született megállapodások. Ezen a területen a Tanács felhatalmazásával , a Bizottság tárgyal egy vagy több országgal esetleg nemzetközi szervezettel a szerződés létrehozásáról. A Tanács minőségi többséggel dönt. A közös kereskedelempolitika az EGK legerősebben integrált területe, ide tartoznak a szolgáltatási szektorra vonatkozó szerződések is, kivételt csak a deviza- és az agrárpolitika képez. A közös vámpolitika akörébe tartoznak a vámtarifákról, (preferenciális övezetekről és a kedvezményes vámtételekről) illetve a fejődő országoknak nyújtott általános vámkedvezményekről szóló szerződések. A második csoportot a segélyprogramok megszervezéséről szóló szerződések alkotják. Az EU különböző segélyprogramokat szervez a fejlődő országok számára. Ezek

lehetnek

általános

vámkedvezményeket

biztosító

vagy

kereskedelmi

kedvezményeket nyújtó szerződések, vagy egy-egy gazdaságfejlesztő program támogatásáról szóló megállapodás. Ilyen például a Loméi Egyezmény, amelyet az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni országokkal kötött az EU (ACP szerződések). A harmadik csoport az EU társulási politikája , amely egy különleges formula, mivel kölcsönös jogokkal, illetve kötelezettségekkel ruházza fel a szerződő feleket. Ilyen például az 1966-ban kötött Yaoundei Egyezmény , illetve az Euro-Mediterrán megállapodások. Ez utóbbit a Közösségen kívüli földközi-tengeri országokkal írta alá az EU, Törökországgal, Ciprussal és Máltával. Később a kelet-közép-európai országokkal is születtek hasonló megállapodások (az ún. Európai Megállapodások). Ezek preferenciális jellegű szerződések, amelyek elősegítik a tagságra való felkészülést. Ilyen típusú szerződést – természetesen - csak európai országokkal kötött az EU, mivel a Római Szerződés kimondta, hogy a Közösséghez csak európai ország csatlakozhat. Az ilyen társulási megállapodásokat a Parlamentnek egyhangúlag vagy minősített többséggel kellett (és kell) elfogadnia, majd a Tanács egyhangú beleegyező- jóváhagyó döntése is elmaradhatatlan. Ezen kívül, az állami parlamenteknek is ratifikálniuk kell egy harmadik ország társulását.

5

Gazdag Ferenc: Az EU közös kül- és biztonságpolitikája, Budapest, Osiris, 2000

10


A negyedik csoportot a harmadik országokkal, illetve nemzetközi szervezettel kötendő szerződések alkotják, amelyekben a Parlamentnek nagy szerepe van. A harmadik országokkal, illetve nemzetközi szervezettel kötendő szerződésekben az Európai Parlamentnek nagy szerepe van. Itt kell kiemelni azt, hogy a Tanácsnak általános felhatalmazása van azon esetekre, amelyeket a Római Szerződés külön nem rögzít. Ilyenkor a Tanács a Bizottság javaslatára a Parlament meghallgatása után egyhangú döntést kell hozzon, majd meg kell tennie a megfelelő intézkedéseket.6 Az EU életében különleges helyet foglalnak el a nemzetközi szervezetekkel fenntartott kapcsolatok, ezek közül is kiemelkedő szerep jut az ENSZ szakosított szerveivel, az Európa Tanáccsal és az OECD-vel ápolt kapcsolatok. A kooperációs politika keretében az EU egyes országokkal illetve regionális csoportokkal kötött megállapodásokat. Ilyen kooperációs megállapodások születtek az ASEAN-nal, a Mercosurral, az Arab Gazdasági Egység Tanácsával. Az új tagok felvételével kapcsolatban a Maastrichti Szerződés módosította a Római Szerződést. Az „0” cikkely keretében leszögezték, hogy a csatlakozni kívánó országnak európainak kell lennie és vállalnia kell a második és harmadik pillér feltételeit , az elért eredmények átvételét. A csatlakozási szerződéseket nemcsak az EU Parlamentnek, hanem a nemzeti parlamenteknek is ratifikálniuk kell. II. 3. A külkapcsolati rendszer kiépülése és fejlődése Az 1950-es években integráció és a kedvező világgazdasági konjunktúra kedvezően befolyásolta az Európai Gazdasági Közösség termelését, illetve kereskedelmét. A fejlődés üteme igen magas volt és nemcsak a kívülállókkal folytatott kereskedelem, de a belső forgalom is ugrásszerűen megnövekedett. 1962-től megkezdődött a közös agrárpolitika kiépülése és 1968. július 1-jétől létrejött a vámunió is. A vámuniótól a legoptimistábbak azt várták, hogy automatikusan létrehozza majd a közös piacot, amely átalakul teljes gazdasági unióvá és a döntéshozatal intézményi keretekbe fog áttolódni. A gazdasági sikerek és a nemzeti érdekek azonban gyakran szemben álltak a közösségi érdekekkel.

6

Gazdag Ferenc: Az EU közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris, 2000

11


Az EGK fejlődését innentől három szakaszra tagolhatjuk. Az Európai Közösség közvetlen környezetében 1960-tól kezdve koncentrikus kapcsolati rendszer alakult ki.7 Az első szakasz 1973-ig, Dánia, Nagy-Britannia és Írország csatlakozásáig tart. Tulajdonképpen ebben az időszakban nem is a külső kapcsolati rendszer fejlődése a fontos, hanem a belső integráció fejlődése, elmélyülése. A második szakasz a második bővülésig tart, vagyis 1986-ig, amikorra már Görögország, Spanyolország és Portugália is az EK tagjai. Ekkor születtek a csoportos megállapodások a fejlődő országok regionális szervezeteivel Latin-Amerikában, illetve 1978-as, földközi-tengeri országokkal kötött együttműködések. Szintén ekkor jöttek létre a pénzügyi segítségnyújtási megállapodások Algériával, Marokkóval, Tunéziával és Egyiptommal. A szocialista országokkal is kialakultak kereskedelmi kapcsolatok, bár ezek az országok szovjet nyomásra nem ismerték el az EK nemzetközi jogalanyiságát, így megállapodások nem jöhettek létre. Az EK az „állami kereskedelmű” országokat diszkriminálta. 1988. után azonban a volt szocialista országokkal is kialakultak bilaterális kereskedelmi, gazdasági, együttműködési kapcsolatok. A harmadik szakasz az 1980-as évek közepén kezdődik és az 1990-es évekre tervezett újabb mélyülés már itt elindul. Úgy gondolták, hogy egyelőre megmarad a tizenkettek köre és inkább az integráció fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Ezt a világgazdasági kihívásai, illetve a globalizáció új dimenziói is megkövetelték. A fejlődés elősegítésére létrejött egy új program, amely az Egységes Piac Megteremtése elnevezést kapta. Ennek a tervezetnek a Közösség partnerei is nagy figyelmet szenteltek (EFTA-EK megállapodások). A kelet-európai rendszerváltás nagy hatással volt az EU külkapcsolati rendszerére. A felszabaduló szocialista országok új hatáskörökkel kiegészített új típusú szerződéseket kötöttek Brüsszellel (Európai Megállapodások). Ezekben a szerződésekben az országok ígéretet tettek, hogy 7

Barabás Emese: Az EU közös kül- és biztonságpolitikája, Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Bp., 1997

12


alkalmazkodnak az EU egységes piacához. Ezek a szerződések aszimmetrikus jellegűek: az EU egyoldalú kedvezményeket ad, de kevesebb támogatást és segítséget nyújt, mint például a Mediterrán országok számára. A volt szocialista országok piacra jutásának megkönnyítése érdekében a vám és nem vám jellegű korlátozások lebontását szintén aszimmetrikusan vezették be. Az ekkor társult országok mind kinyilvánították, hogy a későbbiekben majd az EK tagjai kívánnak lenni. A volt szovjet

tagállamokkal

az

EU

partnerségi

egyezményeket

kötött,

amely

megállapodások lefedték a kereskedelem és a gazdasági együttműködés területeit és politikai dialógusokat generáltak (TACIS segélyprogram). Az EU külgazdasági rendszerében érzékeny terület a keleti és déli irányban elhelyezkedő országok közötti differenciálás, illetve a stratégiai egyensúly érdekében a Mediterrán országokkal kialakított szerződések különleges jellege. Az EU külkapcsolatai egyre szélesedtek és gyorsan fejlődtek. Az EGK tradicionális külkapcsolati tevékenységére hatással volt a nemzetközi

mozgástér,

illetve

Franciaország

és

Nagy-Britannia

állandó

szembenállása. A De Gaulle vezette Franciaország igen határozott politikát folytatott, melyben az USA-tól független európai politika (külpolitika) kapott igazán nagy hangsúlyt. Az ő elképzeléseiben egy olyan „európai Európa” képe élt, amely képes teljesen önálló, az USA-tól különálló világpolitikai fellépésre. Szerinte ugyanis az EK csak így tehet szert nagyobb tekintélyre a világpolitikában. A külpolitikát a szuverén nemzetállamok szabad akaratán nyugvó külkapcsolati kooperációként vélte megvalósíthatónak. II.4. A Fouchet-tervek Az 1961-es Fouchet-jelentés egy francia EU irányában mutat.8 Ebben a jelentésben kidolgozták a közös kül- és biztonságpolitika lehetőségeit, amelyet más nemzetekkel együttműködve képzeltek el. A jelentésben szerepeltek továbbá tudományos és kulturális együttműködésre vonatkozó elképzelések, illetve az emberi jogok védelme is. Az eredeti terv az volt, hogy a Tanács három havonta ülne össze, kormányfői szinten, majd a Közgyűlés (Bizottság) megvitatná a javaslatot. Létrejönne egy, a külügyeket irányító magas rangú hivatalnokokból álló Politikai Bizottság, 8

Gazdag Ferenc: Az EU közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris, 2000

13


amely előkészítené és végrehajtaná a tanács döntéseit. Ez azonban ellentétben állt a Római Szerződéssel. A tagállamok nem fogadták el, így a Fouchet-terv megbukott. A közös kül- és biztonságpolitika kiépítését három esemény készítette elő. 9 Az első meghatározó esemény a Nagy–Britanniával folytatott csatlakozási tárgyalások kudarca, amikor Franciaország elutasította a britek belépési szándékát. A második sürgető tényező egy, a Római Szerződés által előírt határidő lejárta volt, amikorra bizonyos funkciókat közösségi hatáskörbe kellett helyezni. Ám a francia fél válságot generált az agrárpolitikában, mondván, a közös agrárpolitika ellentétes az ő nemzeti érdekeivel. ezért ezt követően hét hónapig nem küldte el képviselőit a tárgyalásokra, („üres szék politikája”) megbénítva ezáltal az egyhangú döntéshozatalt. A harmadik esemény, amely nagyban előmozdította az EU közös külpolitikájának kidolgozását, egy amerikai javaslat visszautasítása volt. Az USA javaslatot tett egy multilaterális védőernyő kiépítésére Európa felett, amely atomütőerővel látta volna el Európát. Franciaország azonban saját függetlenségi politikáját látta veszélyeztetve ebben a javaslatban és az EU-t használta fel érdekei érvényesítésére. II.5. Az Európai Együttműködés De Gaulle távozása a hatalomból lendületet adott az EU-nak. Az őt követő Pompidou enyhíteni akarta a feszült viszonyt a Közösség külső partnereivel és mindenekelőtt az USA-val. A brit csatlakozási szándék újbóli előtérbe kerülése megfelelő időben jött. Egyrészt a brit gazdaság ellensúlyt jelenthetett a német gazdasággal szemben, amely túl gyorsan nőtt, másrészt ellensúlyt jelenthetett a németek által folytatott keleti politikával szemben is. Az EU azonban megmutatta erejét: bárkinél gyorsabban lábalt ki a világgazdasági válságból és mélyülési programba kezdett. Elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások Norvégiával, Írországgal és Nagy-Britanniával. A bővüléshez azonban szükség volt az 9

Németh József: A közös kül- és biztonságpolitika, Európai Tükör, 2000/3

14


EU intézményeinek reformjára. Az EU felismerte, hogy függ a határain kívül eső változásoktól és ez megköveteli a tagállami külpolitikák összehangolását. II. 6. A Davignon-jelentés A mélyülés keretében eltervezték a gazdasági és monetáris unió teljes kiépítését, illetve a politikai egység megvalósításának lehetőségeit. Ekkor készült el a Davignon-jelentés, az Európai Politikai Együttműködésről. A jelentést, 1973. júliusában Koppenhágában, a tagállamok el is fogadták. Ennek keretében a tagállamok megegyeztek a nemzeti álláspontok harmonizálásáról, közös álláspont kialakításáról és a közös álláspontra támaszkodva közös akciók kidolgozásáról. A tagállamok megegyeztek abban is, hogy fontos külpolitikai lépések előtt konzultálnak a többi tagállammal. Ez a jelentés minden tagállam számára elfogadható volt és a kivitelezése is egyszerűnek bizonyult. Ennek érdekében a szakminiszterek évente kétszer, a külügyminisztériumok politikai igazgatói pedig évente négyszer tartanak találkozókat. A politikai igazgatók feladata a miniszteri találkozók dossziéinak előkészítése. Létrejött egy munkabizottság is, amely a külügyi kérdésekkel foglalkozott. 1972-ben a párizsi csúcson megvitatták a Közösségek külkapcsolatait, illetve ennek intézményi problémáit. Úgy tűnt a közös politika jól működik, már csak az összhangot kellett megteremteni az EPC (Európai Politikai Együttműködés) és a Közösségi intézmények között. Mivel a politikai együttműködések közvetlenül érintik a Közösségek tevékenységét, szoros kapcsolatra van szükség a közösségi intézményekkel. Megfelelő fejlődés és apparátus hiányában azonban ez nem jöhetett létre. Ezért határoztak a miniszteri találkozók sűrítéséről és létrehozták a tagállamok külügyminisztériumait összekötő COREUhálózatot, vagyis egy európai levelezői rendszert. II. 7. A közös és egységes álláspont

15


A nyugat-európai intézményeknek a kül- és biztonságpolitika terén olyan kormányközi és diplomáciai együttműködésekre volt szükségük, amelyek tükrözik a közös álláspont elérésére való törekvést, illetve a kölcsönös bizalom kialakulását. A közös külpolitika kialakításához magas szintű kommunikációra és jóhiszeműségre van szükség. Az EU közös külpolitikája három területen volt hatékony: az ENSZ-ben, a Helsinki folyamatban és az államokba delegált diplomáciai küldöttségek területén.10 Az Európai Unió tagállamai ugyanis az ENSZ közgyűlései előtt összehangolták álláspontjaikat, így Nyugat-Európa egyre egységesebb tömböt alkotott az ENSZ fórumain, a világpolitikai közvéleménye előtt. Kevésbé látványos azonban Európa egységes fellépése az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Ennek

okai

Franciaország

és

Nagy-Britannia

állandó

nézetkülönbségeiben keresendő. A Maastrichti Szerződés után Franciaország és NagyBritannia kizárta, hogy a Biztonsági Tanácsban az EU álláspontját képviseljék. Az egyeztetési mechanizmus kiválóan működött az EBEÉ-ben, ahol a harmadik kosarat sikerült elfogadtatni az európai országokkal is. Konkrét válság esetén azonban az EU nem volt igazán hatékony. Jelentős fordulatot hozott azonban Giscard d’Estaing. Ő ugyanis javasolta, hogy az EU állam- és kormányfői rendszeresen találkozzanak a külpolitikák egyeztetése , illetve a Közösség érdekeit érintő egységes nemzetközi politikai diplomácia kialakítása érdekében. Az Európai Tanács azért volt különlegesen hatékony, mert tudott ülésezni külügyminiszteri szinten is, így magasabb szintű átjárást biztosított az EPC és a közösségi intézmények között. A külügy terén egyre nagyobb közösségi összefonódás figyelhető meg. Az elnökségnek különösen jelentős szerepe van. Az elnöki ország a Közösség szóvivője, aki nemcsak nemzetközi publicitást biztosít az adott országnak, de az integrációs fejlődés elemeit is képviseli.

10

Becsey Zsolt: Az európai közös kül – és biztonságpolitika céljai, Európai Tülör, 2003/4-5.

16


III. A KÖZÖSSÉGI SZINTŰ KÜLKAPCSOLATOK RENDSZERE III. 1. A preferenciális övezet elkülönítése Az EU külkapcsolati rendszerének fő vonásai az 1990-es években a következőképpen alakultak. Élesen elkülönül az EU preferenciális övezete, amelyen belül az EU a római szerződés alapján preferenciális szerződéseket köt. Ezen övezet öt fokozatból áll. A kapcsolat élénkségét tekintve legelöl foglalnak helyet az EU-hoz integrációs szintű gazdasági és nemzetközi, jogi kapcsolatokkal fűződő EFTA országok. Közülük kerültek ki a közösség legújabb tagállamai is. A következő szinten helyezkednek el a vámuniót célul kitűző dél-európai társulási szerződések. Az őket követő szinten pedig a közép és kelet európai országok társulási szerződéseiből kialakult új külkapcsolati dimenzió található. A negyedik szintet az Európán kívüli mediterrán országokkal egységes elvek alapján kötött, aszimmetrikus preferenciális szerződések jelentik. A preferenciális övezet a Lomei konvenció országaival zárul. A nem preferenciális körben az EK a Római Szerződés alapján kötött nemzetközi

szerződéseket

kívülálló

országokkal

vagy

azok

regionális

csoportosulásaival. A kapcsolatok jogi alapja az EU szempontjából - kétoldalú szerződés hiányában - itt is a Római Szerződés egyik cikkelye. Ez az övezet ebben az időszakban négy szintre oszlik. A legkedvezőbb elbánásban az ázsiai és a latinamerikai, úgynevezett nem társult fejlődő országok részesülnek. Hozzájuk hasonló, kiemelkedő pozícióban vannak az EK-hoz fűződő kapcsolatokat normalizáló volt állami kereskedelmi országok, illetve a volt KGST államok, illetve azok utódai. Ezután következnek a multilaterális szerződések, illetve a GATT/WTO által szabályozott kapcsolati kör az Európán kívüli fejlett országokkal. A ranglétra alján a nagyrészt már kiürült, ám az EK kapcsolati rendszerében hosszú időn át igen fontos állami kereskedelmű országok csoportja áll, amelyek a közös kereskedelmi politika alapján diszkriminatív elbánásban részesültek. A közép és kelet európai politikai átalakulást tükrözi az a tény, hogy e régió országai az EU külkapcsolati rendszerében három fokozaton helyezkednek el. Vannak amelyek a legalsó szinthez kapcsolódnak, vannak olyanok, amelyek a kapcsolat normalizálásával előre léptek, illetve a társulási szerződése érintettjei az EU preferenciális zónájába sorolódnak.

17


III.2. A jogalap szerinti osztályozás Az EU által a kívülálló országokkal kötött megállapodások jogalapja egyértelmű képet mutat. A preferenciális körben a szerződések a Római Szerződés a társult viszonyról szóló cikkelyeire épülnek, míg a nem preferenciális körben létrehozott megállapodások, illetve külkapcsolatok jogalapja a Római Szerződésnek a közös kereskedelmi politikáról rendelkező cikkelye. Érdekes kivételt képeznek az EFTA államokkal, illetve Izraellel kötött szabadkereskedelmi egyezmények, mert ezek tartalma jogi szempontból nem lépett túl a közös kereskedelmi politika körén, ám az általuk képviselt integrációs szint eléri a társulási szintet. A EFTA államok esetében ez a bizottság önállósági törekvéseivel magyarázható, mert a Bizottság a tagállamok nélkül is cselekvőképes.

III.3. A regionális meghatározottság Az EU külkapcsolati rendszerét erősen befolyásolja a regionalitás.11 A közösség által meghatározott és körülhatárolt egy – egy régi országaival kötött megállapodások tartalma, felépítése, szövegezése adott sémát követ. A megállapodás ilyen sémája az adott régióhoz tartozó országok számára kötelező, vagyis az adott országoknak nem igazán van esélye arra, hogy a szerződés szövegén érdemben változtasson. Az adott régión kívül eső országok számára ezek a szerződések szinte elérhetetlenek. Például az Arab Öböl országai hiába igényelték az EK mediterrán preferenciáit és a Lomei konvencióba is igen nehéz újabb államoknak bekerülni. E regionális rendszer körvonalait az 1970-es évek közepe táján alakultak ki és másfél évtizeden át alig változtak. Az EK regionális kapcsolati rendszerének változása valójában volt KGST országok átsorolásával kezdődött. További átalakulást hozott az EFTA tagországok 11

Szűcs Tamás: Az EU közös kül – és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 1998/5

18


csatlakozása 1995-ben. Az EU által kötött megállapodásokat figyelve látható, hogy a közösség mint regionális szervezet törekszik más országcsoportok együttes és egységes kezelésére, érdekeitől, illetve lehetőségeitől függően. Két régióban alakult ki jellegzetes, a teljes régiót felölelő multilaterális szerződés: az EFTA államokkal az EU gazdasági térségről kötött megállapodás, illetve a Lomei konvenció szerteágazó kapcsolatrendszere. A nem társult fejlődő országok körében a közösség több országcsoporttal kötött megállapodást. A tapasztalatok szerint az EU akkor szorgalmazta külkapcsolataival a multilaterális, illetve a regionális kapcsolatokat ha az illető országcsoport nem képvisel vele szemben túl erős alkupozíciót. Ez a magyarázata annak, hogy csoportos megállapodások elsősorban a fejlődő világban születtek. Ezzel szemben Európában az EK elhárította a KGST közös fellépéseit. Egy meghatározott regionális modellt követnek az egyes államokkal külön kötött kétoldalú megállapodások a közép és kelet európai térségben, illetve a mediterrán régióban. A kétoldalú kereskedelmi megállapodások nélkül a GATT/WTO alapján vagy annak keretében alakultak ki kapcsolatok, a tengeren túli OECD országokkal, illetve az állami kereskedelmű országokkal. III.4. A gazdasági tartalom Ezek a szerződések alapvetően a gazdasági együttműködés elemeit hordozzák magukban. Mivel az EK eredetileg vám unióként építette külkapcsolatait nemzetközi megállapodásait és külkapcsolatai tartalmát, illetőleg különös jelentősége volt a kereskedelem politikai elbánásnak. A preferenciális körön belül léteztek szimmetrikus, azaz kölcsönösen nyújtott preferenciák, illetve az EU által egyoldalúan nyújtott piacra jutási előny a viszonzás kötelezettsége nélkül. Ez utóbbiak az aszimmetrikus jellegű szerződések. Átmenetet képviselnek a közép – kelet európai országokkal kötött európai társulási megállapodások, amelyek egy tíz éves átmeneti időszak után követelik meg az egyenrangú, viszonozott szabad kereskedelmet. A nem preferenciális körben a jellemző kereskedelem politikai elbánás a legnagyobb kedvezmény elvén alapuló diszkrimináció mentesség. Az EU egyes régiókban

19


általános vám preferenciák nyújt egyoldalúan. A legnagyobb kedvezmény értékét csökkentő hátrányosan megkülönböztető elemnek minősülnek, például a különleges mennyiségi korlátozások. A gazdasági együttműködés elemei közül a következőket érdemes kiemelni. Az EU az iparilag fejlett partnerekkel, például az EFTA államokkal, illetve a tengeren túli OECD országokkal a technika közös fejlesztését tűzte ki célul, kutatási és fejlesztési kooperáció keretében. Ezekkel az államokkal tőke kapcsolatok is szorosan összefűzik. Ez utóbbi azonban megbontja az EU vámunió kereskedelem politikájának gondolatmenetét, amelyben a külkapcsolati rendszer piramisszerűen épül fel. Az EFTA országok ugyanis az EU centrumának félperifériáját képezik és így az EU tőke exportjának felvevő piacai, míg az Európán kívüli OECD országokból főképp az Egyesült Államokból és Japánból az EU importál tőkét. Szembetűnő a Földközi tengeri medence két országcsoportjának a dél európai és az Európán kívüli mediterrán országok csoportjának kezelési közötti hasonlóság. Mindkét helyen konkrét gazdasági segítséget nyújtó pénzügyi tervezetet alkalmaznak és a munka erejük is bebocsátást kap az EU-ba. Ez arra utal, hogy összefüggő politikáról, illetve az EU szempontjából összefüggő területről van szó. A mediterrán politika sok szempontból összefüggő logikáját csupán az a körülmény bontotta meg, hogy az újonnan beépült közép és kelet európai országok az európai és a nem európai országok közé „furakodtak“. A közép és kelet -európai régióban a kereskedelmi politikai elbánás különböző minőségű ugyan ,de a nem preferenciális, illetve a preferenciális társulási megállapodásoktól függetlenül közös vonás a PHARE programban való részvétel, valamint az Európai Beruházás Bank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank hiteleiből való részesedés lehetősége. Fontos a kölcsönös kereskedelmi forgalom fejlődése, illetve ezen belül figyelemre méltó az EK piac részének, vagyis az adott régió országainak külkereskedelmi forgalmában elfoglalt súlya. Az EU külkapcsolati rendszerére igaz az, hogy a gazdasági együttműködés terjedelme és intenzitása az egyes fokozatokon lefelé haladva egyre gyengül. Látható, hogy összefüggés van az EU által kínált kapcsolati

20


forma és a kereskedelem politikai elbánás, a gazdasági együttműködés és a közösséggel folytatott kereskedelem arányai között. IV. AZ EURÓPAI POLITIKAI EGYÜTTMŰKÖDÉS IV.1. Az EPC működése és szintjei A legmagasabb szint az Európai Tanács intézménye. Ezen a szinten fogadták el az EPC tevékenységére legjellemzőbb nyilatkozatokat. Nyilatkozatban foglaltak például állást a Közel Keletről 1977-ben és 1980-ban, illetve a nemzetközi terrorizmusról 1986-ban. A következő szint a Külügyminiszterek Tanácsa. Ennek keretében a nemzeti diplomáciák képviselői, vezetői évente négy alkalommal találkoznak, általában a soros elnök hazájában. Valójában ez a legfontosabb szint, mert itt fogalmazzák meg a közös nyilatkozatokat, illetve a közös állásfoglalásokat. A külügyminiszterek már 1974-től évente kétszer találkoztak munkatársak nélkül is az EPC keretében. Ezek gyakran hétvégi, kötetlen és napirend nélküli találkozók, amelyeket az első találkozó helyszínéről a Gymnichi kastélyról neveztek el. A harmadik szint a Politikai Bizottság. Ez a szerv a külügyminisztériumok politikai igazgatóiból áll és összehangoló funkciót lát el. Irányítja a szakértői munkacsoportok tevékenységét és előkészíti a miniszteri tanács döntéseit. Havonta tartottak találkozókat. Az ezt követő szint az ad hoc munkacsoportok, amelyek a dokumentumok előkészítésével és elemzésével foglalkoznak, és ezáltal elősegítik a politikai bizottság munkáját. A munkacsoportok témák szerint specializálódtak és szükség szerint akár évi negyven – ötven alkalommal is találkoztak. Hatékonyságukat növelte a tagállamok fővárosaiba delegált szakértők rendszere, illetve a külügyminisztériumokat összekötő COREU hálózat. Ez a hálózat biztosította - és biztosítja ma is - a folyamatos információ áramlást. Az ötödik szintet a harmadik országokba delegált nagykövetek rendszeres találkozói jelentették. Az Unió tagországainak budapesti nagykövetei és az Unió budapesti delegációjának vezetője havonta találkoznak.

21


Az elnök ország adja az EPC hatodik szintjét. Az elnöki posztot hathavonkénti váltással töltik be a tagállamok. Hogy a gyakori átállás ne okozzon fennakadásokat 1977-től megszületett a Trojka, vagyis a soros elnökséget betöltő ország mellé delegálnak egy – egy diplomatát az előző és a következő elnöki ország külügyminisztériumából. Az elnökség speciális felelősséget jelent, de különleges felelősséget is az adott ország számára. Mivel ő a felelős a tagállamok politikai képviseletéért, kezdeményezéseiért. Végül a hetedik szint a titkárság. Az EPC állandó titkárságát az egységes Európai okmány hozta létre, és 1987-ben kezdte meg működését Brüsszelben. 1973-ban csatlakozott a EU-hoz három új ország és ekkor születtek újjá az USA-val való kapcsolatok is. Kissinger az akkori amerikai külügyminiszter nevezte el 1973-at Európa évének, melytől ő titokban azt remélte, hogy inkább az Egyesült Államokat fogja erősíteni a transzatlanti kapcsolatokban. Az arab – izraeli háború és az olaj árak miatt kialakult feszültség az EU és az Egyesült Államok között csak 1974-től kezdett enyhülni. Ekkor dolgozták ki a konzultációs mechanizmusokat.

IV.2. Az EPC korlátai A mediterrán térség is állandó válságokkal szolgált (Ciprus és Törökország), ezek sorban vetették fel azokat a témákat, amelyekkel a Közösségnek foglalkoznia kellett. Széles körben elterjedt az a felfogás, hogy az EPC fejlődésének legszembetűnőbb eredményei a 1970-es években figyelhetők meg. A 1970-es évek végén egyértelműen felismerhetők az EPC korlátai is. Egyre több probléma volt a hatékonysággal és a személyzet hozzáállásával. Volt olyan összejövetel, amelyet le kellet mondani a téma hiányában, mert a tagállamok más fórumokat találtak a külkapcsolatok megvitatására, ráadásul ezeket hasznosabbnak is ítélték. Ilyenek voltak például a NATO és az EBEÉ konferenciái, de volt olyan eset amikor egyszerű, kétoldalú találkozókat is fontosabbnak láttak. A szervezeti hiányosságok a tagállamok érdektelensége és néha ellenállása oda vezetett, hogy az EPC nem tudta megjeleníteni az EGK közös érdekeit. A szovjetek

22


afganisztáni akciója kapcsán az EPC képtelen volt érdemleges választ adni és a helyzet megoldása megint csak az amerikaiakra várt. Az EU késlekedett a szankciók bevezetésével Irán ellen is. Az EPC fejlődésének megtorpanása a franciáknak köszönhető. Az Estaing vezette külpolitika elfordult a közösségi megoldásoktól. 1979-ben Franciaország lett az EK soros elnöke, amely holtpontot jelentett minden fontos kérdésben. A szokásos francia ellenállás mellett a francia külügyeket irányító diplomaták megtagadták Estaing elképzeléseit. Ennek eredménye az lett, hogy a külpolitikai egyeztetések nem az EPC, hanem a NATO keretében folytak. A 1980-as években azonban döntés született arról, hogy a tagállamok nem döntenek a többi tagállammal, illetve partnerrel való konzultáció előtt. Ez elsősorban Franciaországnak szólt, amelynek elnöke úgy tárgyalt Szovjetunióval, hogy nem tájékoztatta erről a többi európai országot. IV.3 Az EPC fejlődése Az EPC fejlődését nagyban meghatározta egy német – olasz ,az EU fejlődéséről összeállított terv, a Genscher-Colombo terv az EU fejlődéséről. Ez már nyílt vállalása a tagállamok között nézeteltéréseknek. A nyilatkozat aláírásával az EU tagállamai belátták, hogy az integráció fejlesztése lehetetlen a nézeteltérések miatt. A nézeteltérések két szélső pontján Dánia és Görögország állt. A 1980-as években kialakult Kelet – Nyugat vitában az EPC-nek nem jutott döntő szerep. Az amerikai elnök, Reagan a közvetlen támadás felé mozdította el az amerikai külpolitikát Moszkvával szemben, ezáltal arra kényszerítette az EU-t és annak tagállamait, hogy válasszanak a transzatlani kapcsolatok és az enyhülés között. Az Európai Politikai Együttműködés fő témáit a Nyugat – Európa és az Egyesült Államok közötti kapcsolat határozta meg. Az EPC-n belül az országok mindig is igyekeztek kerülni a katonai kérdések megtárgyalását, azonban ezt most nem lehetett elkerülni. A robotrepülőgépekről és a rakéták telepítéséről szóló határozat, amely a NATO-ban született döntő volt minden európai biztonságot érintő kérdésben.

23


Ezután gyorsan követték egymást az események. Az afganisztáni invázió, a szükségállapot Lengyelországban, a Los Angeles-i olimpia bojkottja, illetve az újabb és újabb megszorítások a NATO-ban mind meghatározóak voltak az európai biztonság szempontjából. Az EU által eddig használt ”nyitottság és határozottság” politikája nem volt alkalmazható.12 Az EPC sorozatban kudarcot vallott, amely nemcsak az integráción belüli együttműködést nehezítette, hanem rontotta a Kelet- és Nyugat - Európa közötti kapcsolatokat is. Akárcsak Nyugat – Európa, a szocialista Európa is megpróbálta kikerülni a szovjet – amerikai elhidegülés következményeit. Magyarország is igyekezett mindent megtenni ennek érdekében, ezért egymás után fogadta a német, francia és az angol képviselőket. 13 V. AZ EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY Az 1980-as évektől kezdve az eddig megtorpanni látszó európai integráció újabb lendületet kapott. A bővülés után megint mélyülés következett. Újra a német és az olasz külügyminiszter dolgozott ki egy tervezetet, amelyben a politikai együttműködés elmélyítését célozták meg. Növelni akarták az Európai Parlament és Európai Tanács befolyását az integráción belül. Eddig az EU három évtizedes léte alatt csak igen szerény eredményeket tudott felmutatni a közösségi reformok terén, mert a tárgyalások irányítása és befejezése és a nemzeti kormányok kezében volt. A most beadott tervezet célja az volt, hogy az Európai Parlament fogadjon el egy olyan EU-s szerződést, amely a nemzeti parlamenteket a kormányok fölé helyezi. A javaslat élénk vitákat váltott ki, de az EU együttműködés javítására újabb bizottságot hoztak létre. Ezúttal egy ír politikus, Doodge javasolta az EU intézményi reformjait célzó tervezet kidolgozását. A britek a dánok és a görögök nem támogatták a javaslatot, de végül beleegyeztek egy kormányközi konferencia összehívásába. 1992-ben megszületett a Fehér Könyv, amely az egységes belső piac feltételeit szabta meg és aláírták a Shengeni Egyezményt a határellenőrzések új rendszeréről. Megegyeztek abban is, 12 13

Balogh András: Az EU közös kül – és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 1996/6 Balogh András: Az EU közös kül - és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 1999/6

24


hogy egy újabb kormányközi konferencián napirendre tűzik a reformok áttekintését és az alapszerződés módosítását is. Az Egységes Európai Okmány az eddigi integrációs eredményeket hangolta össze, valamint kibővítette az EK hatáskörét. Újból megerősítették a gazdasági és monetáris unió kiépítésének szükségességét és kiterjesztették az EK kompetenciáit olyan területekre is mint például a környezetvédelem, szociális politika. Bővült azon témáknak a köre is, amelyeket többségi döntéshozatallal lehet elfogadni. Ez a dokumentum azonban mégsem hozta meg a várt eredményeket, nem hozott radikális változásokat, de kiutat mutatott a stagnálásból. A Fehér Könyv körülbelül 300 feladatot írt elő a tagállamok számára, illetve a gazdasági szereplői számára. A dokumentum érintette az EU együttműködést is. Az EPC eddigi tevékenységeit a közösség intézményeken kívül folytatta, a mechanizmusai és eredményei informális kapcsolatrendszeren alapult. A külpolitika beemeléséhez az integráció keretei közé egy átfogó reform lett volna szükséges. A Doodge - jelentés egy teljes fejezetet szentel a külső image kérdésének. E szerint megmaradt volna a különbség a közösségek és az EPC között, de sürgette a két intézmény mielőbbi közeledését. Ezt közös akciók keretében képzelte el összhangban az eddig meglévő szabályokkal. Nyilvánvaló volt, hogy a két intézmény közötti kölcsönhatás fontos, szükséges és mindenképpen hasznos. A jelentés azonban csak visszafogott javaslatokat tett az EPC-vel kapcsolatban. Kissé át akarta alakítani szerkezetét, kiegészíteni egy állandó politikai titkársággal, amely a változó elnökségek mellett folytonosságot és egységet biztosított volna. Úgy képzelte, hogy a Titkárság a Tanács eszközeit használta volna, ezáltal megerősítve az EPC és a közösségek külpolitikája közötti kapcsolatot. Az Egységes Európai Okmány egy fejezetben foglalta össze az EPC-re vonatkozó döntéseket, illetve az alapszerződések kiegészítését. Az EPC ezzel bekerült a közösségek jogi keretébe. Vagyis más szavakkal az integrációs folyamat kiegészült a külpolitika kérdéseivel. Az Egységes Európai Okmány harmadik fejezete foglalkozik az Egységes Külpolitikai Együttműködéssel. Előírja a tagállamok konzultációs kötelezettségét külpolitikai kérdésekben és megköveteli a többi tagállam érdekeinek

25


figyelembevételét. Újdonság azonban, hogy ezt mos jogilag kötelezővé teszi, mivel szerződésben rögzítik. Mégis mintha hiányozna egy lépés, hiszen szankcionálás hiányában a szerződés nehezen betartatható. A dokumentum rögzítette az EPC és a Bizottság viszonyát is. Előírta, hogy a Bizottság egy tagja évente négyszer találkozzon a tagállamok külügyminisztereivel az EPC keretei között. Természetesen más keretek között és más rendezvények alkalmával is sor került ilyen találkozókra. Az okmány előírta továbbá, hogy az elnökségnek rendszeresen informálnia kell az európai parlamentet a politikai együttműködésről, sőt annak véleményét is ki kell kérnie és figyelembe is kell vennie. Tartalmilag kevés reformot hozott az Európai Politikai Együttműködésben. Előrelépésnek tekinthető az a kötelezettség, hogy a tagállamoknak el kell kerülniük minden olyan akciót és véleménynyilvánítást, illetve állásfoglalást, amely a nemzetközi kapcsolataikban vagy a nemzetközi szervezeteikben veszélyezteti az egységességet. Ha a tagállamok nem értenek egyet bizonyos kérdésekben akkor a tartózkodás azért megengedett, hogy ne gördüljön akadály a konszenzus és a közös akciók útjába. Hatáskör hiányában azonban az EPC jelentéktelen marad a legfontosabb ügyekben, csupán néhány nyilatkozatot sikerült kibocsátania. Az Európai Politikai Együttműködés a tagállamok között kialakult folyamat, amely során a tagállamok összehangolták külpolitikájukat. V.1. Az Egységes Európai Okmány vívmányai Bár a politikai együttműködés folyamatosan közeledett a közösségi intézményekhez a Maastrichti Szerződésig különállóan működött. A 1970-es évektől az EPC mint a gazdasági egységet segítő és kiegészítő szerv kezdett működni. Jelentősége folyamatosan nőtt, ahogyan az EU gazdasági súlya és a világgazdasági hatása növekedett. Az EPC-vel a közös külpolitika és a diplomácia új formája került be az európai történelembe.

26


Három tényezőt az intézményi, a politikai és a szervezeti tényezőt kell kiemelni a fejlődés jellemzői közül. Az intézményi tényezőt illetően az EPC sem kerülhette el a kormányközi – integrációs szembenállásból adódó és az 50-es évektől kezdve zajló heves vitákat. A viták központi kérdése, hogy vajon a külpolitikai döntéseket hosszú távon is a kormányok kezében kellene hagyni vagy olyan mechanizmusokat kellene kidolgozni, amelyek lehetővé teszik, hogy a döntések közösen szülessenek meg. A reakciók mentén jól szembetűnő nemzeti csoportosulások láthatók: Nagy-Britannia és Dánia mindig a kormányköziség mellett van, míg Olaszország, Németország és a kisebb tagállamok inkább integrációpártiak. Franciaország hol ehhez, hol a másik oldalhoz csatlakozik. Az EPC és eredetileg Franciaország ötlete volt. Fejlődése is nagyban függött a franciák hozzáállásától. Miután a 70-es évek végén Franciaország elvesztette érdekeltségét a folyamatban az EPC fejlődése lelassult. Amikor más országok próbálták elősegíteni a fejlődését de francia részvétel nélkül, annak mindig bukás lett az eredménye. A francia javaslatok is csak akkor voltak sikeresek ha a németek támogatták őket. Természetesen itt meg kell jegyeznünk, hogy a franciáknak mindig meg voltak a maguk hátsó szándékai. Állandónak tekinthető például az az igény a franciák részéről, hogy Európa az Egyesült Államoktól eltérő politikát folytasson. Az EPC-t alakító második fontos tényező az USA és nyugat-európai szövetségesei közti kapcsolatok. Az amerikai hozzáállás állandóan változott, hol az európaiak támogatása volt a cél, hol pedig igyekeztek figyelmen kívül hagyni az új hatalmi központot. De maga Európa is megosztott volt e kérdést illetően, csak annyit lehet bizonyosan állítani, hogy egyetlen tagállam sem maradt közömbös Washington törekvéseivel és elvárásaival kapcsolatban. A harmadik elem maga a működés. A mechanizmust illetően nem voltak különösebb elképzelések, inkább fordítva történt, ahogy az EPC reagált úgy jöttek létre a különböző szervezeti egységek és a szükséges szervek. Így majdnem a semmiből egészen jól differenciált szerkezet jött létre. Nagyon fontos volt e fejlődés az integráció intézményi kapcsolataiban. A franciák elképzelései szerint az EPC-nek a közösségi intézményektől függetlenül kellene fejlődnie. A külpolitikai és gazdasági

27


tényezők azonban gyakran annyira elválaszthatatlanok, hogy ezt szinte lehetetlen megoldani. A Bizottság részt vett az EPC bizonyos tevékenységeibe, bizonyos tárgyalásokon, később pedig az intézkedések követelték meg a közösség bevonását az EPC-be. V.2. Az EPC eredményei Próbáljuk meg összegezni az EPC eddigi mérlegét. Amikor nincsenek nemzetközi

válságok

akkor

a

mérleg

egyértelműen

pozitív,

ha

viszont

válsághelyzetekben való közreműködésről van szó, már nem mondhatjuk el ugyanezt. Hiszen Nyugat-Európa nem volt képes egyértelmű reakcióra sem az arab – izraeli háborúban sem pedig az ezt követő energiaválságban. Ugyanez volt a helyzet az 1974ben kirobbant ciprusi – görög katonai puccsal, illetve az ezt követő török beavatkozással. Az EPC nem tudott érdemleges választ adni az 1979-es afganisztáni – szovjet beavatkozásra sem, mert a belső viták megakadályozták egy közös álláspont kialakítását. 1989-es Tienamnem téren történtek után a tagállamok korlátozott gazdasági, de széles körű szankciókat léptettek életbe Kína ellen. A Kuvait elleni 1990-es iraki támadás után az integrációban résztvevő országoknak választ kellett volna adni és minősíteniük kellett volna jogi és politikai szempontból ezt az agressziót. Kézenfekvő volt ugyan, hogy az iraki agresszió sérti ugyan nyugat – Európa érdekeit és az is nyilvánvaló volt, hogy Bagdad lépése ellentétben áll a nemzetközi joggal számos területen. A probléma azonban ott jelentkezett,

hogy

Nyugat

–

Európa

képtelen

volt

önálló

külpolitika

megfogalmazására. Többen próbálkoztak ugyan közvetítéssel, de ezek nem hoztak eredményt. Így nemcsak az amerikaiakkal, de a szovjetekkel is szemben álltak, akik az arab országokat támogatták. Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy Európát bizonytalannak és döntésképtelennek ítélték. Bár született egy közös állásfoglalás, amelyben elítélték Saddam Husseint és az ENSZ BT-ben résztvevő tagállamok is meghatároztak egy közös álláspontot. A Biztonsági Tanácsban is együttes fellépést mutattak, míg a franciák 1991. elején elő nem álltak egy rendezési tervvel, amelyet a BT elé is vittek. Erre azonban Irak részéről semmilyen válasz nem érkezett. Az EPC-

28


nek sok gyakorlati kérdésre is választ kellett volna adnia, mivel az iraki katonai akció villámgyors volt. A Nyugat – Európai túszok kérdésében való állásfoglaláson, illetve a tagállamok kuvaiti külképviseletének bezárásán kívül más nem történt. A tizenkettek széleskörű segítséget ígértek a térség országainak, hogy kárpótolják őket az Irak elleni embargó betartatásáért. Ám ez ígéretekből nem sok teljesült. Az Európai Unió tagállamai ugyan jelentős erőkkel vettek részt Kuvait felszabadításában, de utólag kudarcnak érezték a történteket a közös külpolitika szempontjából. Igen éles kifogások fogalmazódtak meg a politikai koordinációs mechanizmus gyengeségeivel kapcsolatban. VI. AZ EURÓPAI ALKOTMÁNY 2004. október 29-én aláírásra került Rómában az új Európai Alkotmány, ezzel megkezdődik a kétéves ratifikációs időszak. Az alkotmányt ugyanabban a szobában írta alá a 25 tagállam, mint annak idején 1957-en a Római Szerződést a hat alapító tagállam, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia és Luxemburg. Habár az olasz miniszterelnök Silvio Berlusconi keményen küzdött, hogy még az olasz elnökség alatt aláírásra kerüljön a dokumentum, azt ténylegesen csak az ír elnökség ideje alatt sikerült elfogadni a tagállamoknak. Az Alkotmány mintegy 300 oldalas és több, mint 400 bekezdést tartalmaz. Amint életbe lép, helyettesíteni fogja az összes eddig aláírt Európai Uniós szerződést. Az első rész az Európai Unió általános célkitűzéseivel és intézményeinek rendszerével foglalkozik. A második rész az alapvető jogokról szól, míg a harmadik rész az Európai Unió politikájával és tevékenységével foglalkozik. A negyedik szakasz tartalmazza a megegyezési folyamatokat és az Alkotmány felülbírálásának, módosításának lehetőségeit.14 Nagy változásokat várnak az Alkotmány életbe lépésétől. Az EU állandó helyet fog kapni az Európa Tanácsban, hogy minél inkább előrevigye az EU ügyeit, és létrejön egy teljesen új poszt, az EU külügyminiszteri pozíció.

14

http://www.theepc.be/en/default.asp?T…/detail&1=9&AI=39

29


Az új döntéshozatali rendszer kettős többségen fog alapulni, a tagállamok szavazatain kívül számítani fog a népesség is. A Biztosok számát 2014-ig a tagállamok számának 2/3-ára fogják csökkenteni. A Parlament hatalmát megerősítik és bővítik. Csaknem megduplázódott azoknak a területeknek a száma, amelyen a Parlament a tagállamok mellett társdöntéshozóként vehet részt. Az EU történetében először, belefoglalták az új dokumentumba a kilépési nyilatkozatot, mely szerint bármely állam kiválhat az Unióból, ha úgy látja jónak. Az Alkotmány részét képezi egy szolidaritási nyilatkozat is, amely kimondja, hogy bármely EU tagállam köteles a másikon segíteni, ha azt a saját területén terrorista támadás éri. Az Alkotmány tervezete 2001. decemberében született meg a Laekeni Csúcson. Az EU alkotmányát létrehozó Konvent célja az volt, hogy közelebb vigye az Eut a polgáraihoz és lehetővé tegye egy olyan új szerkezet létrehozását, amely képes 28 vagy annál több tagállammal működni. A Konvent előszöe 2002 februárjában ült össze a korábbi francia elnök, Giscard d’Estaing elnökletével. Tizenhat hónapon keresztül, intelligens politikai manőverek segítségével, és a konszenzusos döntéshozatal okos felhasználásával az idősödő politikus képes volt a szöveg nagy részének vázlatát összeállítani, amely kisebb változtatásokkal 2004. októberében aláírásra került a tagállamok elé. 2003. júliusában Giscard d’Estaing Brüsszelből Rómába vitte

a szöveget és

szimbolikusan átnyújtotta azt az olasz Elnökségnek. 2003. októberében összeült egy Kormányközi Konferencia, amely 2004. júniusára megegyezett a teljes szövegben. Habár a tagállamok mindegyike aláírta az Alkotmányt, ezután következik a legnehezebb és leghosszadalmasabb feladat, a ratifikáció. Az Alkotmány addig nem léphet életbe, amíg mind a 25 tagállam nem ratifikálta azt népszavazás útján vagy a nemzeti parlamentjeiken keresztül. Ezidáig 11 tagállam kötelezte el magát a referendum mellett, elsőként Spanyolország fog szavazni az Alkotmányról. Természetesen felvetődik a kérdés,

30


hogy mi történik, ha egy ország nemmel szavaz majd. A válasz politikai jellegű. Azt kell mondjuk, valószínűleg semmi különös, ha ez egy kis tagállam esetében történik. Egy nagyobb állam elutasító eredménye esetében vagy több tagállam nem szavazata esetén alapos felülvizsgáltra lesz szükség. Bárhogy is alakuljanak a dolgok, Európa életében új korszak indul, a nemzeti ratifikációk ideje. Az Alkotmány 2006. november 1-jén fog életbe lépni, feltéve, hogy addig mind a 25 tagállamban sikeresen lezajlik a ratifikáció. Ha ez nem történne meg, az Európa Tanács fogja vizsgálni az ügyet. VI.1. Az Alkotmány életbe lépése 2004. június 18-án a brüsszeli csúcson az EU vezető politikusai elfogadták az alkotmányozó szerződést, de ez még messze nem jelent biztosítékot arra, hogy, a szerződés valaha is életbe lép. A ratifikációt 11 tagállamban referendumhoz kötik, így a kormányok nehéz feladattal állnak szemben. El kell magyarázniuk választóiknak, hogy mit is jelent ez a szerződés és miért életbevágó ez az EU jövője szempontjából. A szerződés egyik fő célja volt, hogy megpróbálja fejleszteni az EU hatékonyságát és rugalmasságát, miután az EU tagállamok száma 25-re gyarapodott. Az Alkotmány megpróbálja az EU legitimitását növelni azáltal, hogy nagyobb beleszólást biztosít a parlamenti képviselőknek mind az Európai Parlamentben, mind pedig a nemzeti törvényhozásban, könnyebbé téve ezáltal az EU kormányok számára az együttműködést bizonyos szűkebb területeken, mint amilyen például a belső biztonság és védelem. Az Alkotmány tükrözi az EU politikájának racionalitását. Az Alkotmány egy kísérlet az EU megreformálására: a kormányok felkértek egy – parlamenti képviselőkből, európai parlamenti képviselőkből, a Bizottságból és nemzeti kormánytagokból álló -

Európai Konvenciót, hogy készítsék el az új szerződés

vázlatát. Amint a szerződés megszületett Giscard d’Estaing elnöklete alatt, a vázlatot átadták egy kormányközi konferenciának, ahol a tagállamok elsősorban saját nemzeti érdekeiket figyelembe véve tárgyalták azt. Ennek eredményeképpen egy olyan

31


egyezmény született, mint mindig, tele kompromisszummal, kisebb eredményekkel. A szerződés még mindig lehetővé tesz különböző opciókat, „vészfékeket” és „akcelerátorokat” a tagállamok számára a legérzékenyebb területeken, mint amilyen például a külpolitika, a nemzetvédelem és az igazságszolgáltatás.15 Tisztán látható azonban a tendencia a jelenlegi Alkotmány alapján az EU sokkal szerteágazóbb és rugalmasabb lesz, mint mindezidáig. A tagállamok különböző csoportjai könnyebben együttműködhetnek majd a büntetőjog és a védelem területén, míg mások kívülállóként figyelhetik őket. VI.2. Az intézményi reform A nagy kérdés, amire az Alkotmánynak elsősorban választ kellett adnia, az intézmények reformja volt. Ez nagy ellentmondásokat váltott ki mind a Konvenció, mind pedig az azt követő Kormányközi Konferencia alkalmával. A Konvenció 3 fő elhatározással kezdte meg munkáját: újjászervezni az EU.t úgy, hogy az képes legyen 25 tagállammal is hatékonyan működni, pótolni az EU hiányzó legitimitását, és egyszerűsíteni az EU szabályrendszerét annak érdekében, hogy a Közösség átláthatóbbá és érthetőbbé váljék. Az Alkotmányozó szerződés sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött várakozások mindegyikét, habár kétségtelenül továbbfejlesztette a már meglévő intézményi rendszert. A reformok egyszerűsítették a döntéshozatali eljárást a Miniszterek Tanácsában és hatékonyabbá tették az EU-t sok területen. A végső megegyezéshez azonban sok kompromisszumra is szükség volt, mint például a „vészfék” intézményének lehetősége a többségi döntéshozatal esetében, amely nyilvánvalóan csökkenti az új rendszer hatékonyságát és átláthatóságát egyaránt. Az új szerződés kiszélesíti az Európai Parlament hatáskörét és jobban bevonja a nemzeti parlamenteket az uniós törvényhozásba. Az Alkotmány segíteni fog az EU demokratikusabbá tételében, habár nem valószínű, hogy kiszámíthatóbbá és legitimebbé is fogja tenni az uniót.

15

www.cer.org.uk/default.asp…

32


VI.3. Egy hatékonyabb EU 2003. decemberében az európai csúcsértekezlet, amely az alkotmányozó szerződés szövegét volt hivatott végső formába önteni, döntött a többségi döntéshozatal intézményének bevezetéséről a Miniszterek Tanácsában, amely az EU legfőbb döntéshozó testülete. Lengyelország és Spanyolország ugyan ragaszkodtak a „hármas többség” elvéhez, amely nekik ugyanannyi szavazatot biztosított volna, mint az EU legnagyobb tagállamainak, végül mégis a „kettős többség” elvét fogadták el. Az új rendszer értelmében, amely várhatóan 2009-ben fog életbe lépni, egy javaslatot akkor lehet elfogadottnak tekinteni, ha azt a tagállamok minimum 55%-a jóváhagyja és ez az EU népességének legalább 65%-át takarja. Ez az új rendszer olyan könnyűvé fogja tenni a megegyezést a 25 tagú EU-ban is, mint amilyen könnyű volt 12 tagállam esetében,1995 előtt. Ára volt azonban az új rendszernek, és a védőháló, amelyhez néhány nagyobb tagállam annyira ragaszkodott, ismételten aláássák a szerződés átláthatóságát és egyszerűségét. Lengyelország és Spanyolország azonban kikötötték, hogy csak 4 vagy több tagállam együttesen akadályozhasson meg egy javaslatot, amellyel biztosítva látják, hogy a három nagy tagállam önmagában ne akadályozhasson meg olyan kezdeményezéseket, amelyeket egyébként a közepes és kisméretű tagállamok mindegyike támogat. Az EU vezető politikusai abban is megegyeztek, hogy magasabb korlátokat állítanak azon szavazások esetében, amelyek a tagállamok érzékeny területein történnek, mint amilyen például a kül- és biztonságpolitika. Ezeken a területeken a Tanács és a tagállamok a javaslattevők. Ezeken az érzékeny területeken a tagállamok 72%-ának támogatására lenne szükség, amely az EU népességének 65%-át fedi le. Az Alkotmány azonban továbbra is lehetővé tesz bizonyos „kibúvókat” a tagállamok számára. 2014-ig a tagállamok ¾-e együttesen kérheti, hogy a Tanács felülvizsgálja a javaslatot. VI.4. A többségi döntéshozatal kiterjesztése

33


Annak érdekében, hogy az EU a bővítés után is működőképes legyen, az új szerződés nemcsak egyszerűbb döntéshozatali mechanizmust vezet be, hanem csökkenti azoknak a területeknek a számát is, ahol a tagállamok egyhangú beleegyezésére van szükség. Összesen 44 területre terjesztette ki a többségi döntéshozatalt. A bel – és igazságügy kivételével ezek mind kisebb jelentőségű területek, általában már meglévő politikákról van szó, nem új területekről. Ilyen például a humanitárius segélyek küldése fejlődő országokba, illetve a Bizottság hivatalnokainak díjazása. Nagy –Britannia az egyetlen ország, amelyet aggaszt ez a fejlemény a döntéshozatali mechanizmusok terén, és az Egyesült Királyság volt az az ország, amely legsikeresebben tudta megvédeni nemzeti érdekeltségeit illetve vétójogát az adózás, a védelmi és külpolitika terén. Franciaország és Dánia pedig a kereskedelempolitika bizonyos területein, illetve a szociális politika és egészségügy terén érte el ugyanezt. Az Alkotmány számos területre kiterjeszti a többségi döntéshozatalt, például a büntetőjog és a társadalombiztosítás meghatározott területeire, de az EU tagállamok itt is meghagyták a „vészfék” intézményét, amely szerint, ha egy tagállam nem ért egyet a döntéssel, amelyet többségi döntéshozatal útján szavaztak meg, és ez életbevágó nemzeti érdekei szempontjából, javaslatot tehet a

Tanácsnak. A Tanács, amely

konszenzusos alapon működik, dönthet, hogy elfogadja-e az intézkedést vagy felkérheti a Bizottságot egy új javaslat előkészítésére. Így a tagállam, amely a „vészfék” intézményét alkalmazza, de facto vétójoggal rendelkezik. Az úgynevezett „passerelle” melléklet lehetővé teszi a többségi döntéshozatal alá tartotó területek további bővítését. Ha minden tagállam egyetért, akkor a többségi döntéshozatal bevezethető az adott területen anélkül, hogy az egész szerződést újratárgyalnák. De itt is van a tagállamok számára egy „mentőöv”: a Tanácsnak kötelessége minden nemzeti parlamentet értesítenie a kezdeményezésről és azoknak 6 hónap áll a rendelkezésükre, hogy ellvetésükkel előálljanak. Ha valamely tagállam ellenzi a többségi döntéshozatal bevezetését az adott területen, akkor azt el kell vetni. A nemzeti parlamenteknek vétójoguk van ebben az esetben.

34


VI.5. A Tanács elnöke A kormányfők a Tanács keretein belül találkoznak és maguk közül elnököt választanak 2 és fél éves időszakra. Ez az „intézmény” hivatott helyettesíteni a soros elnökség intézményét, amely nem bizonyult elég hatékonynak az évek során. Jelenleg a Tanács elnökének, csakúgy mint a különböző szektoriális tanácsok elnökének posztja félévente tagállamról tagállamra száll. Az EU országok hajlamosak ezt az időszakot saját, dédelgetett politikai preferenciájuk érvényesítésére felhasználni, ezentúl az állandóan változó elnökség a kívülállók számára is zavaró. A Tanács elnökének fő feladati közé fog tartozni a Tanács munkájának előrevitele, jobb kohézió és folytonosság biztosítása a szervezeten belül. NagyBritannia máris elégedetlenségét fejezte ki a felelősségek és feladatok pontatlan definiálása miatt. Igaz nagyon sok fog múlni azon illető személyiségén, aki betölti az adott pozíciót. Az Alkotmány módosítja a Miniszterek Tanácsának elnöklésének módját is. Az új rendszer megpróbálja biztosítani az állandóságot és segíteni akisebb államok szerepvállalását az EU ügyeinek előrevitelében. Az új rendszer értelmébenegy három tagállamból álló csoport fogja betölteni az elnökséget a különböző tanácsokban másfél éven át. Kivételt ez alól csak a Külügyminiszterek Tanács képez. Kevéssé valószínű ugyan, hogy ez fejleszti majd a Tanács munkájának koordinálását, de talán nagyobb koherenciát fog biztosítani az EU politikák kialakításánál. VI.6. A Bizottság mérete A nagyobb tagállamoknak sikerült keresztülvinniük a Bizottság létszámának csökkentéséről szóló javaslatot. Franciaország és Németország hangoztatta a leginkább, hogy a Bizottság képtelen lesz 25 vagy annál több Biztossal hatékonyan működni. A kisebb országok azonban attól tartanak, hogy elveszítik ezáltal beleszólásukat a brüsszeli dolgok alakulásába. Az Alkotmány a tagállamok számának kétharmadában állapítja meg a Biztosok maximális számát. Minden tagállamnak ugyanolyan joga van Biztost jelölni, vagyis ez

35


azt jelenti, hogy három Bizottságból kettőben minden tagállamnak lesz egy Biztosa. De hogy ez a rendszer a gyakorlatban hogyan fog működni, az egyelőre nincs tisztázva. Az új rendszer csak 2014-től lép majd életbe, vagyis addig az egy tagállam – egy Biztos rendszer marad érvényben. Az Alkotmány lehetőséget hagy az EU vezető politikusai számára, hogy megváltoztassák elképzeléseiket a jövőbeli Bizottságról, habár ezt csak egyhangú döntéssel tehetik meg. A szerződés azt is előírja, hogy azon államok nézeteit és nézőpontjait is figyelembe kell venni, amelyeknek nincs Biztosuk. Még mindig nyitott marad a kérdés, hogy vajon ezek a változtatások hatékonyabbá tudják-e tenni az EU működését. A következő két Bizottság, amelyben legalább 25 Biztos fog helyet foglalni, lehet, hogy olyan nagynak fog bizonyulni, hogy a kormányok hajlandóak lesznek elfogadni a Bizottság létszámának csökkentésére irányuló kezdeményezéseket. Másfelől viszont egy kisebb Bizottság még távolabbinak fog tűnni azoknak az embereknek a számára, amely országból nincs delegált Biztos. A tagállamonként kevesebb, mint egy Biztos súlyosan aláássa a Bizottság legitimitását. VI.7. Egy rugalmasabb EU Az új Alkotmány szintén célul tűzte ki egy rugalmasabb Unió megteremtését, amelyet különböző utakon keresztül tervez megvalósítani. Lehetővé teszi például a tagállamok kisebb csoportjai számára, hogy együttműködjenek olyan ügyekben, amelyek nem feltétlenül élvezik mind a 25 tagállam támogatását. Már a mostani EU is rendelkezik némi rugalmassággal. Az Amszterdami Szerződés is beszélt a „megerősített együttműködés” lehetőségéről, amely lehetővé teszi kisebb tagállami csoportok számára, hogy bizonyos javaslatokkal álljanak elő, de a feltételek annyira szigorúak voltak, hogy a tagállamok soha nem éltek ezzel a lehetőséggel. Az Alkotmány lehetőséget biztosít a tagállamok együttműködése számára. Amennyiben a Miniszterek Tanácsa, amely többségi döntéshozatallal működik,

36


elfogadja ezt, a tagállamok csoportja létrehozhatja az együttműködést. E csoportnak legalább az EU tagállamok harmadát fel kell ölelnie és amint megalakult, többségi döntéshozatallal működhet. Például a tagállamok egy avant-garde csoportja hozhat döntéseket az adózás területén többségi döntéshozatali eljárással, de a csoporton kívüli tagállamok addig nem válnak érintetté, amíg a teljes Tanácsban elfogadásra nem kerül a kezdeményezés, sőt ők itt vétójogukkal is élhetnek. Külön kitételek vannak a védelem illetve a bel- és igazságügy területén létrehozható együttműködésekre. Az Alkotmány ezekkel a döntésekkel nem kíván egy kétsebességes EU-t létrehozni, amelyben van egy alapmag, aki mindenben részt vesz, és egy külső csoport, amely sok mindenből kimarad. Sokkal inkább, lehetőséget kíván adni a tagállamok számára szorosabb együttműködésre bizonyos területeken, amelyeken ők úgy látják jónak, egyéni képességeik és céljaik szerint. Valószínűleg Nagy- Britannia nem fog egy olyan csoportosulásban részt venni, amely az adórendszer harmonizálására jön létre vagy közös ipai stratégiát dolgozna ki. De lehet, hogy szívesen lenne tagja egy védelmi kooperációnak. Ausztria viszont épp fordítva. VI.8. Nagyobb legitimitás? Az Alkotmány két módon kívánja növelni az EU legitimitását: a nemzeti parlamentek nagyobb mértékben való bevonásával illetve az Európai Parlament hatáskörének kiszélesítésével. A nemzeti parlamentek tagjai régóta panaszkodnak, hogy az EU nem veszi figyelembe az ő nézőpontjaikat a döntéshozatal során. Az új Alkotmány kötelezi az EU-t , hogy informálja a parlamenti képviselőket a munkájáról: a jövőben a Bizottságnak minden iratot továbbítania kell

a nemzeti parlamentek felé, a

konzultációs papíroktól kezdve egészen az irányelvek vázlataiig. A szerződés lehetővé teszi a tagállami parlamentek számára, hogy megtámadjanak minden olyan döntést, amely ellenkezik az Eu azon elvével, miszerint egy döntést csak akkor lehet uniós szinten elfogadni, ha az jobban kivitelezhető az Unió szintjén. Ha egy tagállam megtámadja az intézkedést, akkor a Bizottságnak felül kell vizsgálnia az adott

37


intézkedést. De az EU nincs kötelezve arra, hogy elvesse vagy felülvizsgálja a javaslatot. Az Európai Parlament szerepe fokozatosan nőtt az évek múltán, a különböző szerződéseknek és egyezményeknek köszönhetően. Most a a parlament a Tanáccsal együttműködve társdöntéshozóként működhet a Bizottság mellett. A költségvetés kapcsán is társdöntéshozóként léphet fel a Parlament és változtatásokat javasolhat az évi költségvetés felhasználáslában. A kül – és biztonságpolitika terén megmarad a Parlament konzultációs szerepe. Habár ezek a reformok szélesítették a közvetlenül választott Parlament hatásköreit, mégsem csökkent jelentősen a demokratikus deficit, amit a nemzeti politikusok oly gyakran hangoztatnak. Annak ellenére, hogy az Európai Parlament szerepe folyamatosan nő, mégis távol marad a polgároktól, a szavazóktól. Az EU-s parlamenti képviselőknek keményen kell küzdeniük annak érdekében, hogy megmutassák, megfelelően tudják közvetíteni a polgárok problémáit. A szerződés a nemzeti parlamenti képviselőknek is nagyobb beleszólást kíván biztosítani az EU munkájával kapcsolatban. Megteremti a nemzeti képviselők számára a jogot, hogy hangot adjanak véleményüknek az EU-s törvényhozás korai szakaszaiban, nem csupán akkor, amikor már elfogadták a szabályozást a Tanácsban. Most a nemzeti parlamenti képviselőkön a sor, hogy bebizonyítsák, tudnak is élni a felkínált lehetőséggel. VI. 9. Egy egyszerűbb törvénykönyv Az alkotmányozó szerződés megpróbálja egyszerűsíteni az EU meglehetősen bonyolult törvénykönyvét. Jelenleg az EU jogi alapja két szerződésből áll, amelyet többször módosítottak. Mostanáig nem létezett egy olyan dokumentum, amelyben bármely törvényhozó vagy polgár utána nézhetett volna az EU működésének. Az Alkotmány magában foglalja minden korábbi szerződés tartalmát. De az Alkotmány a maga 317 oldalával igen hosszú és szövegezésének értelmezése is sokszor nehézkes, a

38


bonyolult kompromisszumos megoldások miatt. Mindezek ellenére az alkotmányozó szerződés nagy vívmány az EU történetében. A szerződés négy részből áll: az állampolgárok alapvető jogai, a különböző politikák, a döntéshozatali mechanizmusok és hogyan fog az Alkotmány életbe lépni. Az új szerződés tisztán beszél az EU kompetenciáiról, illetve jobban átláthatóvá teszi az EU és a tagállamok közti hatalommegosztást. Három kategóriába sorolja a kompetenciákat: •

azok a területek, ahol az EU csak kiegészíti vagy támogatja a tagállamok tevékenységét, mint például az oktatás

•

azok a területek, ahol az EU és a tagállamok osztoznak a hatalmon, mit például a belső piac és a mezőgazdaság illetve

•

azok a területek, ahol az EU kizárólagos kompetenciával rendelkezik, mint például a pénzpolitika az eurozónan belül, a kereskedelempolitika, a vámunió.

Az új szerződés korlátozza az EU képességét, miszerint új kompetenciákat szerezzen az alárendeltség elve alapján, vagyis, hogy csak akkor cselekedhet az EU a tagállamok helyett, ha az előnyösebb uniós szinten, mint tagállami szinten. VI.10. Hogyan fog kinézni az EU az új szerződés értelmében? Az EU Alkotmánya nem hot létre egy európai szuperállamot. Csupán megerősíti, hogy a tagállamok az EU hatalmát, hogy az bizonyos politikai területeken a nevükben cselekedjen. Az euroszkeptikusok rámutatnak, hogy a szerződés bizonyos esetekben elsőbbséget biztosít az EU-nak a nemzeti törvények felettés jogi személyiséggel ruházza fel az EU-t. Azonban ezek egyike sem jelent veszélyt a tagállamok szuverenitására. Az EU jogi személyiségének megteremtése csupán technikai változtatás, hogy az EU hatékonyabban tárgyalhasson nemzetközi szerződések megkötésekor. Jelenleg az Európai Közösség, amely főként a gazdasági területeket fedi le, rendelkezik jogi személyiséggel és a Bizottság tárgyal a nevében. A tagállamok 39


azonban sűrűn fordulnak az EU-hoz azzal a kéréssel, hogy más politikai területeken is, mint például a külpolitika és a bel- és igazságügy, tárgyaljon a nevükben, ahol viszont az EU-nak nincs jogi személyisége. Ennek következtében az EU arra kényszerül, hogy ad hoc jogi alapon tárgyaljon ilyen esetekben. Ha az EU saját jogi személyiséggel

rendelkezne,

akkor

könnyebben

és

gyorsabban

köthetne

szerződéseket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az EU a tagállamok akarata ellenére köthetne nemzetközi egyezményeket. Csak a Miniszterek Tanácsa dönthet a tárgyalások megkezdéséről és szerződések aláírásáról. A szerződés nem hatalmazza fel az EU-t, hogy bármely tagállamot helyettesítse egy nemzetközi szervezetben. Tehát az EU nem helyettesítheti Nagy- Britanniát és Franciaországot az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Hasonlóképp az EU törvénykezés elsőbbrendűsége semmilyen lényegi változást nem eredményez, ez a rendszer működik 1964 óta. Ez a rendelkezés csupán azt célozza, hogy a tagállamok nemzeti törvénykezése harmóniában legyen a közösen elfogadott EU szabályzattal. Az egységes piac nem működhet, ha a nemzeti törvénykezés ellentmond az EU-s jogszabályoknak. Az Alkotmány világossá teszi, hogy az EU nem egy állam. Az Eu nem rendelkezik a legtöbb adminisztratív hatalommal, ami egy szuverén államot jellemez. Az EU-nak nincs hadserege, nincs rendőrsége és nincsenek adóbehajtói, mindezek az egyes tagállamok kezében vannak. A szerződés kimondja, hogy az EU a tagállamoktól származtatja létezését és kapja kompetenciáit és nem fordítva. A tagállamok azért hozzák létre az EU-t, azért ruházzák fel bizonyos jogokkal, hogy az a közös céljaik elérésében segítse őket. A tagállamok az EU-tól függetlenül rendelkeznek szuverén hatalommal. A szerződés ma már lehetővé teszi, hogy bármely tagállam kiválhasson az EU-ból szabad akarata szerint. Csak a tagállamok változtathatják meg a szerződés szövegét. Tehát a dokumentumot helyesen alkotmányos szerződésnek kellene hívni, amely egy

40


törvénykönyv a tagállamok közötti kapcsolatok szervezésére, nem pedig egy alkotmány, amely az állam és polgárai kapcsolatát van hivatott szabályozni. Még ha minden tagállamnál sikeresen le is zajlik a ratifikáció, továbbra is választ vár a kérdés, hogy vajon az Alkotmány beváltja- e a hozzá fűzött reményeket és lefekteti egy jól működő EU alapjait. A szerződés lépéseket tesz az EU hatékonyságának fejlesztése és legitimitásának növelése érdekében, hogy életképessé tegye az EU-t az elkövetkezendő évtizedben. Nagymértékben növeli az EU rugalmasságát azáltal, hogy elősegíti az EU országok kisebb csoportjainak szorosabb együttműködését. Mindezen változások többsége csak 2014-től lép majd érvénybe, így nem valószínű, hogy a tagállamok

további

radikális

változtatásokon

elkezdenének

gondolkodni

a

közeljövőben. VII. A KÜL- és BIZTONSÁGPOLITIKA AZ ALKOTMÁNYBAN Az euroszkeptikusok figyelmeztetnek, hogy az Alkotmány nagyobb befolyást fog biztosítani az EU számára a kül- és biztonságpolitika terén. Az Alkotmány javaslatot tesz néhány kisebb reformra a döntéshozatal terén. És bár ezek megkönnyítik a működést, mégsem nevezhetők áttörésnek az EU külpolitikájában. A legfőbb újítás az EU külügyminiszteri posztjának létrehozása. Ez tulajdonképpen már két meglévő pozíció egybeolvasztása. A Tanács külpolitikáért felelős képviselőjének, melyet jelenleg Javier Solana tölt be, illetve a külkapcsolati biztosé, aki jelenleg Chris Patten.16 Az összeolvasztás célja, hogy létrehozzanak az EU-ban egy tisztább személyiséget, amely a nemzetközi szinten is képviselheti az EU-t, és amely biztosítja, hogy az EU a külpolitika mindkét alkotórészét koordinálhassa. A diplomáciát, amely főleg a Tanács hatáskörébe tartozik, illetve a külügyi segítséget, amely viszont a Bizottság hatásköre. Mindezek ellenére, az EU külpolitikája a tagállamok kezében marad, amelyben a Bizottság alárendelt szerepet játszik. Az Alkotmány hangsúlyozza, hogy az új külügyminiszter a Miniszterek Tanácsának a küldötte lesz, amelynek ülésein ő fog elnökölni. 16

http://www.euobserver.com/?sid=24&aid=17655

41


Az euroszkpetikusok aggódnak az Alkotmány hűségnyilatkozati része miatt, amely kimondja, hogy a tagállamoknak aktívan és minden fenntartás nélkül támogatniuk kell az EU közös kül-és biztonságpolitikáját. Ezeket a szavakat az 1992es Maashtriti Egyezményből vették át, amely sajnos azóta is inkább csak lehetőségként, aspirációként, semmint szabályként működik. A legfőbb kérdés az, hogy ki dönt az EU külpolitikájának céljairól és feladatairól. A válasz továbbra is az, hogy a nemzeti kormányok fogják ezt meghatározni az Európai Tanácson és a Miniszterek Tanácsán keresztül, majdnem mindig konszenzussal. Az EU mostanáig minden döntést, amely a külpolitikára vonatkozott egyhangúlag hozott meg. Az Amsterdami Szerződés már lehetőséget teremtett arra, hogy néhány döntést, mint például egy speciális EU képviselő kinevezését többségi döntéshozatallal válasszák meg. Hasonlóképp lehetővé tette a tagállamok számára, hogy kiemelt többséggel szavazzanak a döntések végrehajtásáról, de csak akkor, ha a stratégiai célokat egyhangúlag fogadták el. Az új Alkotmány kimondja, hogy egy döntés meghozatalához az EU tagállamok 70%-ának támogatása szükséges, amely az EU népességének legalább 65%-át képviseli. Néhány javaslatot illetően, amit az EU Külügyminisztere tesz alkalmazható a többségi döntéshozatal, de a miniszter nem tehet ilyen javaslatot, csakis kizárólag abban az esetben, ha az Európai Tanács korábban már felhatalmazta őt erre. Például az Európai Tanács az egyre romló szudáni válsággal kapcsolatban felkérheti a minisztert, hogy tegyen javaslatot, hogy az EU hogyan segíthetne a harcok leállításában és a menekültek megsegítésében. Ezután a miniszter javaslatot tehet, hogy az EU részesítse pénzügyi támogatásban az Afrikai Uniót, hogy elősegítse a politikai rend helyreállítását és a békeszünetet. A miniszterek egyhangúlag megegyezhetnek, hogy mekkora összeget küldjenek és ezt már többségi döntéshozatallal tehetik meg. Az EU tagországok csupán néhány szorosan meghatározott területen szavazhatnak többségi döntéshozatallal, tehát az EU külpolitikája még mindig konszenzus alapú

42


lesz. Sőt, az Alkotmány még mindig lehetőséget biztosít minden tagállam számára, hogy megvétózzon bármilyen javaslatot, melyet saját maga nemzeti- politikai okokból életbevágónak tart. Jelentős változtatás azonban az EEAS létrehozása, amelynek munkája segítheti az új EU Külügyminiszter munkáját. Az új szervezet személyzetét az EU külpolitikájában résztvevő összes szervből fogják delegálni – a Tanácsból, a Bizottságból és a nemzeti diplomáciai szolgálatoktól. A szervezet elemezni fogja a külpolitikai problémákat és elősegíti a közös politikák kialakítását. Az EEAS szintén jó célt szolgálhat, hogy csökkentsék a felesleges belső intézményi harcokat a Bizottság és a Tanács között, ám ez a szervezet sem fogja az EU intézményeket új hatalommal felruházni a külpolitika terén. A döntéshozatal még mindig egyhangú, ami azt jelenti, hogy a tagállamok továbbra is fenntartják meghatározó pozíciójukat. A biztonságpolitika terén az Alkotmány megkönnyíti az EU országok számára, hogy szorosabban együttműködjenek katonai ügyekben. Ennek formája szervezett együttműködésként – structured cooperation - ismert. A tagállamok, amelyek úgy gondolják, hogy valamilyen közös kritérium alapján szorosan együttműködnek javaslatokat tehetnek a Tanács felé. A tagállamok katonai képességei és céljai meglehetősen eltérőek. Az EU-nak ezért a leginkább hajlandó és legfelkészültebb országok kisebb csoportjaira kell számítania annak érdekében, hogy működtethesse katonai misszióit. A védelmi csoport tükrözi az eurozóna.tulajdonságait. Néhány ország kimarad, mert ezt látja helyesnek, néhány ország pedig nem tudja teljesíteni a kritériumot. Az Alkotmány tartalmaz egy új védelmi mellékletet is, amely az EU kormányokra vonatkozik és amelyben felszólítja őket, hogy segítsenek bármely, más olyan tagállamot, amelyet a saját területén fegyveres agresszió ér. Az Alkotmány kimondja, hogy a kormányok kötelesek katonai és polgári szolgálattal ellátni az EU-t, amely segíti az Uniót abban, hogy bizonyos nemzetközi válságokat önkéntes alapon kezeljen.

43


Az Alkotmány azonban nem szól egy EU haderő létrehozásáról. Az új szerződés képessé teszi az EU-t, hogy meghatározóbb szerepet játsszon a világ ügyeiben, de csak akkor, ha néhány tagállam hajlandó elfogadni, hogy meg kell találniuk az akaratot és megteremteniük a szükséges forrást, hogy együttműködjenek és meg kell tanulniuk kockázatot vállalni. VII.1. Egy EU diplomáciai szolgálat Az EU Alkotmány hivatalos aláírásának napján megkezdődnek az EU-s dipolimáciai szolgálat terveinek előkészületei. Az előkészületek kb. két évig fognak tartani, amely során meg kell vizsgálni egy ilyen szervezet jellegét és hogy ez milyen mértékben

tudja

majd

segíteni

az

EU

külpolitikáját,

illetve

az

EU

új

külügyminiszterét. Miközben az egyes tagállamokban a külügyminisztériumok az új szolgálatot tervezgetik az EU külpolitikai vezetője Javier Solana is aktívan dolgozik. Javier Solana. lesz az EU külügyminisztere, amikor az Alkotmány érvénybe lép (legkorábban 2006-ban), és egy különleges feladatot fog betölteni. Javier Solana titkársága magas rangú hivatalnokokból és a tagállamok diplomatáiból áll majd össze. A megbeszélések még kezdetleges állapotban vannak, de amint Solana elkezdi a munkát, a szervezet is működésbe lép. Nagy kérdés azonban, hogy hány főt kellene az EEAS-nek foglalkoztatnia. Solana, aki az Alkotmány értelmében meghatározó személyiséggé fog válni az EU-ban, különös tekintettel az EU külpolitikájára, úgy gondolja, hogy alkalmazottak ezreire lesz szükség. A Tanács azonban azon a véleményen van, hogy bizonyos megszorításokat kell alkalmazni a szervezetben és a szerkezetben, de emellett meg kell legyen a kellő rugalmasság, hogy az EEAS növekedni tudjon. Nagyobb tagállamok szintén hangot adnak véleményüknek az EEAS-szel kapcsolatos kérdésekben, habár egyelőre, nem hivatalos fórumokon keresztül. Felvetődik a kérdés, hogy a 25 tagállam hogyan képviseltesse magát az újonnan

44


megalakuló szervezetben. Valószínű, hogy a népesség nagysága alapján kapnak majd helyet az EEAS-ben. A másik kérdés, amely a tagállamokat foglalkoztatja, hogy hogyan fogják elosztani az ENSZ-be, illetve a WTO-ba delegált speciális küldöttségeket. Egy dolog bizonyos azonban: 2006-ra a szervezetnek fel kell állnia és működésre készen kell lennie- feltéve, hogy a ratifikáció minden tagállamban sikeres lesz. Jelenleg az EU tagállamoknak 600 kétoldalú nagykövetsége van egymással, míg a bizottságnak kb. 100 delegációja van szerte a világon. VII.2. Az EEAS Az EU alkotmánya javaslatot tesz az EEAS (Európai Külső Akciós Szolgálat) létrehozására és Bizottsági Küldöttségek EU Missziókká történő átalakítására. A javaslatokat hosszútávon tervezik végrehajtani és ezzel kívánják elősegíteni, hogy az EU képes legyen egységes és hatékony módon megjelenni illetve cselekedni a nemzetközi porondon. Az Alkotmány kimondja, hogy az EU-nak legyen egy, az uniós külügyminiszteri posztot betöltő személye. Az EEAS - nek a diplomáciai szolgálatokkal kell együttműködnie és a Tanács Főtitkárságáról kell képviselőket foglalkoztatnia. Együtt kell működnie továbbá a tagállamok diplomáciai szolgálataival is. Az EEAS felépítését és működését a Tanács fogja meghatározni. Az Európai Parlamentnek is beleszólása lesz abba, és a Bizottság beleegyezése is szükséges ahhoz, hogy az EEAS és az EU Külügyminiszterének tisztsége létrejöjjön és működését megkezdhesse. A kormányközi konferencián, amelyen az alkotmányra vonatkozó javaslatot elfogadták, döntés született arról, hogy amikor az Európai Alkotmány aláírásra kerül – 2004. október 29. - akkor a CFSP, a Bizottság és a tagállamok el kell, hogy kezdjék az előkészítő munkálatokat az EEAS létrehozása érdekében. A speciális Európai Tanács 2004. június 29-én ült össze és választotta José Barrosot a Bizottság Elnökévé és megegyeztek, hogy Javier Solana lesz az az EU első

45


Külügyminisztere. Solana csak akkor kezdheti meg pályafutását, amikor az Európai Alkotmányt az államok ratifikálták, vagyis az jogerőssé válik, ami leghamarabb 2006 – 2007-re tehető. VII.3. Sok kérdés vetődik fel az új szolgálat létrehozásával kapcsolatban Milyen külpolitikai környezettel kell majd szembenéznie az EU új Külügyminiszterének és milyen szolgálatot fog ez maga után vonni? Milyen funkciókat kell az EEAS-nek betöltenie, milyen struktúrára lesz szükség? Milyen gyorsan kellene létrehozni az EEAS-t? Milyen belső harcokra kell számítani a Bizottság, a Tanács és a tagállamok között? Milyen hatással lesz az EEAS a nemzeti diplomáciai szolgálatokra? Milyen munkamegosztást kellene alkalmazni az EEAS és a nemzetközi diplomáciák között? Mindezekre a kérdésekre a ratifikáció lezáródásáig választ kell majd adniuk a tagállamoknak. A jelenlegi helyzet meglehetősen zavaros. Fontos kiemelni, hogy ez EU-t alapjában véve nem a külpolitika irányítására hozták létre. Csak fokozatosan nyert egyre

több

teret

a

külkapcsolatok

terén,

az

egyezmények

változásának

eredményeképpen, illetve a különböző ad hoc megegyezések értelmében. A jelenlegi helyzet, már ami az EU külső képviseletét illeti, meglehetősen összetett és átláthatatlan. Általánosságban elmondható ugyan, hogy ez EU Elnöksége beszél a külpolitikai ügyekben,és a Bizottság rendelkezik a Közösség hatáskörébe tartozó ügyekben, mint például a kereskedelem. Voltak próbálkozások arra is, hogy egy vezető ország, vagy egy nem hivatalos hármas küldöttség beszéljen az EU nevében. Nagyon nehéz megmondani, hogy ki az aki az EU nevében szót emelhet és ezt az EU partnerei sem látják tisztán.

VII. 4. A pillérek problémája

46


Az egyik fő probléma a külkapcsolati rendszer mesterséges elosztása a különböző pillérek között. A jelenlegi elosztást nagyon nehéz lesz fenntartani, mert a különböző részek szorosan összekapcsolódnak és egymástól függenek. A másik nagy probléma, hogy a CFSP-ben az egyhangú döntéshozatal a meghatározó. Egyes parlamenti képviselők szerint jobb lenne, ha a külkapcsolatok mint egy teljes egész, a közösségi hatáskör alá tartoznának, de a javaslat nem élvezte a képviselők többségének támogatását. Ehelyett megbeszélések kezdődtek arról, hogy létre kellene hozni egy úgynevezett EU Külügyminiszteri posztot, amelynek személye egy személyben töltené be a Bizottság alelnöki posztját és elnökölne a Tanács külkapcsolatokkal foglalkozó ülésein. Habár Javier Solana és Chris Patten, a külkapcsolatokért felelős biztos vitatkozott nem értett egyet ezzel változtatással, az Alkotmány kimondja egy EU Külügyminiszteri poszt létrehozását, amelynek személyétől a két pillér egy személyben való megtestesítését várja. A másik változás, ami szintén fontos az EU külső megítélése szempontjából, hogy az EU jogi személyiségének létrehozása, amely szintén a koherenciát szolgálja. VII.5. A külpolitikai környezet Az EU külügyminiszterének egy összetett globális környezetben kell majd dolgoznia. Miközben Európa békésnek és biztonságosnak tűnik, a globalizáció terjedésének hatalmas globális egyenlőtlenségekkel és nemzetközi fenyegetésekkel kell szembenéznie. Az EU külügyminiszterének felelősségei közé fog tartozni, például a CFSP irányítása, a külügyekkel foglalkozó Tanács elnöklése, a Bizottság alelnöki posztjának betöltése, valamint, hogy az EU nevében beszéljen a nemzetközi színtéren. Személyével meg kell próbálnia elérni, hogy az EU a külső akcióiban nagyobb egységet mutasson, és együtt kell majd működnie 20 vagy még több tagállam nemzeti külügyminisztereivel illetve minisztériumaival. Ez különösen nehéz feladatnak tűnik fegyelembe véve, hogy ezek mindegyike eltérő hagyományokkal, tapasztalatokkal és működési rendszerrel rendelkezik. Az EEAS fontos eszköz lehet egy egységesebb európai külpolitika megteremtésének.

47


VII.6 Kilátások Néhány tagállam nem igazán lelkesedik az EEAS létrehozásáért. Nagyon sok tényező szól az új szervezet megteremtése ellen és mellett is. A közvélemény szerint igencsak az EU javára válna, ha az Unió képes lenne egy hangon megszólalni nemzetközi ügyekben. Az EU polgárainak 70%-a szívesen látna egy EU-s diplomáciai szolgálatot is. A Bizottság és a Tanács elismeri, hogy meg kell egyezniük az EEAS szerkezetéről, mielőtt a Külügyminiszter megkezdi munkáját. Az Európai Parlament fontos szerepet játszott az Alkotmány EEAS-ről szóló részének kidolgozásában, és valószínűleg a további sorsában is nagy befolyást fog gyakorolni. A tagállamok diplomáciai szervezetei minden államban nagy nyomás alatt vannak, hogy csökkentsék költségeiket. Ha diplomácia szolgálatukat megosztanák az EU-val, vagy az EU átvenné tőlük ezt a szerepet, a költségek jelentősen redukálódnának. Az új tagállamok között több kisebb is van, amelyek korlátozott diplomáciai szerepkörrel bírnak, ezért számukra különösen vonzó lenne egy európai diplomáciai szervezet létrehozása. Lehetetlen elképzelésnek tűnik az is, hogy a 25 vagy a későbbiekben még több tagállam minden egyes harmadik országban, illetve nemzetközi szervezetben fenntartson képviseletet, miközben az EU lenne hivatott az egységes hang képviselésére. Washingtonban például több, mint 800 diplomata dolgozik az EU tagállamok képviseletében, amelyek közül legalább 100 kereskedelmi ügyekkel foglalkozik, holott ez kizárólagosan bizottsági kompetencia alá tartozik. Hasonlítsuk csak össze az EU diplomatáinak 40.000-re becsült létszámát az USA által delegált 10.000-el! A négyszer nagyobb szám nem feltétlenül jelent négyszer akkora hatékonyságot! VII.7. Harcok az EU-n belül Valószínűleg lesznek csaták, minden oldalon, minden pillérben. 123 delegáció és 2500 hivatalnok dolgozik a külkapcsolatokban. A Bizottság keményen kezeli az

48


EEAS létrehozásáról szóló tárgyalásokat. A Tanácsban alig 200 hivatalnok dolgozik a külkapcsolatok terén és még néhány katonai munkatárs. Amikor Pattent Külügyi Biztossá választották 1999-ben, első lépései közé tartozott hogy a bizottsági jelentéseket megossza Solanaval és a Tanáccsal. Patten jó munkakapcsolatot alakított ki Solanaval és elősegítette a Bizottság kedvező hozzáállását az EEAS létrehozásának kérdésében. A belső harcok elkerülése érdekében fontos, hogy a tagállamokat már az EEAS-ről szóló viták korai szakaszaiba is bevonják. Néhány tagállam már különböző csoportokat is létrehozott, hogy átgondolják az EEAS-hez fűződő viszonyukat és hogy hogyan növelhetnék a szervezetre gyakorolt befolyásukat. Mások alig vettek részt az EEAS-ről szóló vitákban, szinte érdektelenséget mutatnak az új szervezettel szemben. Az EEAS viszont nem működhet sikeresen a tagállamok melegszívű támogatása nélkül. A tagállamok alappillérei lesznek az EEAS-nek, ezért fontos, hogy már a tervezésében is részt vegyenek. VII.8. A rendelkezésre álló idő Miután az Alkotmány tervezetét 2004. júniusában egy kormányközi konferencián elfogadták, az Alkotmány aláírását 2004. október 29-re tervezték. Az aláírás után a ratifikáció kerül majd figyelem középpontjába, amely folyamat eltarthat akár 2-3 évig is. Ezalatt Solana lesz az EU legfőbb képviselője a nemzetközi porondon.Ő fogja betölteni a külkapcsolati biztosi posztot, valamint ő lesz az Bizottság alelnöke is. A jelenlegi spanyol biztosnak le kell majd mondania, ha a ratifikáció után az Alkotmány ténylegesen törvényes erőre lép 2006-2007 táján. Ekkor fogja Solana átvenni a külügyminiszteri posztot. Az Európai Tanács akár késleltetheti is a külügyminiszteri poszt létrehozását az új Bizottság felállításáig, 2009-ig. Bárhogyan is lesz, nagyon fontos, hogy megkezdődjenek a tárgyalások az EEAS szerkezetéről és a működési mechanizmusáról. Természetesen a végeleges forma csak a külügyminiszter hivatalba lépésével születhet meg.

49


VII.9. Melyik modell lehet a leghatékonyabb? Különböző modelleket állítottak fel az Európai Külügyi Szolgálat szerkezetére. Voltak elképzelések egy laza, koordináló testületről, mint amilyen például NagyBritanniában a Kabineti Iroda, illetve egy teljesen kiépített külügyminisztériumról is. A laza modell egy tervező szolgálattal működne együtt, de fennmaradnának a bizottsági és a tanácsi hatáskör alá tartozó területek. Ez lehetne egy átmeneti megoldás, egy lépés az EEAS végleges formája felé. A másik modell egy teljesen független EEAS-ről beszél. Ezzel talán megelőzhetők lennének a belső háborúk is, de valószínű nem oldaná meg az egységes fellépés hiányát nemzetközi téren. A leglogikusabb verzió, hogy a Külügyminiszter kettős feladatot lát majd el és létrehoz egy a már létező bizottsági szolgálatokon és delegációkon, tanácsi szolgálatokon és tagállami diplomatákon alapuló szolgálatot. Brüsszel szempontjából nézve ez magában foglalná a külkapcsolati, a fejlesztési, a bővítési delegációkat, illetve az európai segélyek koordinációs hivatalát. Szintén kiemelten fontos, hogy az új Védelmi Hivatalból, illetve a Katonai Bizottságból is bevonjanak hivatalnokokat az EEAS-be. Néhány EU misszió esetében, mint például a New-York-i, amellett is szólnak érvek, hogy egy katonai tanácsadót foglalkoztassanak, annak érdekében, hogy megvitathassák az EU jelenlétét a különböző békefenntartó és konfliktusmegelőző akciókban az ENSZ-en belül. Hasznos lenne, ha a tagállamok is delegálnának néhány diplomatát, akik , mint ideiglenes ügynökök működnének mind Brüsszelben, mind pedig az EU missziókban. Az EU missziók vezetőinek kinevezése a Bizottságra, a Tanácsra és a tagállamokra lenne bízva. Általános szabály lehetne, hogy ugyanaz a nemzetiségű személy nem töltheti be egymás után kétszer ugyanazt a pozíciót. Az EU vezetőit, miután kijelölték őket, az Európai Parlament megfelelő bizottságának kellene elfogadnia. Ez elősegítené, hogy még egyszer megvizsgálják az adott személy alkalmas-e az adott pozícióra, illetve áttekintsék a kapcsolatokat az adott ország, illetve nemzetközi szervezet és az EU között.

50


A fent említett modell lehetőséget ad a koherencia és állandóság megteremtésére a külpolitikában. A Bizottság alelnöke, aki egyben a külügyminiszter is, közreműködne abban, hogy a kereskedelmi politika, a környezetvédelmi politika, a fejlesztési politika, stb. ne ütközzön az EU általánosan megfogalmazott külkapcsolati céljaival. Az Alelnök lenne a vezetője a Biztosoknak, akik valamilyen módon külkapcsolatokkal foglalkoznak és delegálna egy küldöttet a közös biztonsági és védelmi ügyekkel foglalkozó Tanácsba. VII.10. Konzuli ügyek Az EU-nak ki kellene alakítania egy közös konzuli szolgálatot. Erre való utalást márt a Maastrichti egyezményben is találunk, amely CFSP-t is létrehozta. Az egyetlen logikus út, ha figyelembe vesszük az Schengeni egyezményt illetve annak fejlődését, ha a tagállamok megosztják lehetőségeiket és elkezdik egy közös konzuli és vízumszolgálat kiépítését VII.11. Ki képviselje az EU-t? Az EEAS illetve az EU Külügyminisztere rendelkezik majd a joggal, hogy nemzetközi téren szóljon a tagállamok nevében és cselekedjen a külpolitika és a biztonságpolitika terén, miközben a külügyminiszterek és nemzeti diplomaták erejét nem szabad lebecsülni. Modellként szolgálhat az EU kereskedelempolitikája, ahol az EU biztos Pascal Lami beszél és tárgyal az EU nevében a Tanács felhatalmazásával. Hasonlóképp, azokon a területeken, amelyeken az Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa megegyezett egy közös politikában, ezt az EU külügyminiszterének kellene majd képviselnie és végrehajtania. Solana például működik

közre

a

közel-keleti

Quartetben.

Ez

már az Unió képviseletében megkívánja

a

tagállamok

külügyminisztereitől és harmadik országbeli diplomatáitól, hogy visszafogottabban működjenek azokon a területeken, amelyeket közös hatáskör alá helyeztek.

51


VII.12. Új megközelítések Az EEAS létrehozása lehetősége kínál a XXI. századi diplomácia kihívásaira adható válaszok és azok

természetének átgondolására. Habár az EEAS olyan

tradicionális elemekkel is fog rendelkezni, mint például főkapitányság és EU misszió, késznek kell lennie egy új struktúra kialakítására is, valamint ki kell használni az új technológia kínálta előnyöket is. Elképzelhető, hogy lesznek olyan esetek, amikor az EU úgy dönt, hogy létrehoz egy Task Force-t, vagyis egy, az adott országgal vagy témával foglalkozó csoportot. A Tanács és a Bizottság egyaránt ki kell, hogy vegye részét minden egyes ilyen Task Force-ban. A Task Force ez EU-tól kapott mandátum alapján működhet és jelentéssel tartozik az Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsának. VII.13. A jövő diplomatáinak képzése Az EEAS-nek egy 450 milliós Uniót kell képviselnie egy gyorsan változó nemzetközi környezetben. A személyzetnek képesnek kell lennie különböző funkciók betöltésére és érteniük kell a legkülönbözőbb témákhoz, a politikai és gazdasági elemzésektől kezdve a biztonsági kérdésekig. Rájuk hárul a feladat, hogy kommunikálják az EU politikáját és nézeteit, a környezetvédelem, a közlekedés, az energiaipar és a versenypolitika terén. A cél az, hogy az EEAS személyzete Európa legjobbjaiból és legkiválóbb elméiből álljon össze. Ehhez természetesen különleges képzésre van szükség. Addig, amíg létrejön egy európai diplomáciai akadémia, addig az EU diplomáciai tanulmányokról kiadott közös bizonyítvány fogja helyettesíteni a diplomát. Ezeket a bizonyítványokat a tagállamok fogják kiadni, de minden hivatalnoknak egy a hazájától különböző országban kell ezt megszereznie.

Az európai diplomácia létrehozása lehetőséget nyújt egy egységes uniós külpolitika kialakítására és tolmácsolására. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük szükség van egy olyan szervezetre, amely jelentési kötelezettséggel tartozik, mind az EU külügyminisztere, mind pedig a tagállamok, a Tanács és a Bizottság felé.

52


Valószínűleg nagyon sok probléma és akadály fogja övezni az EEAS létrehozásának útját, de a vitákon keresztül ki fog tűnni, hogy az EU mit kíván és mit vár el ettől a szervezettől.

VIII. AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG NEMZETKÖZI ELISMERÉSE A XX. században jelentősen megnőtt a nemzetközi szereplők száma, egyre több szuverén állam született, de emellett egyre több szubnacionális szereplő is megjelent a nemzetközi diplomáciai porondon. Ezen szereplőkön túl, bővült a nemzetközi szervezetek hálózata is. Az államok között egyre szövevényesebbé váltak a kapcsolatok, egyre több téren fonódott össze és vált kölcsönösen függővé egymástól az államok élete – a kereskedelemben és pénzügyi téren éppúgy, mint a tudományos és műszaki haladás terén. Ennek tudható be egyes államok azon törekvése, hogy korlátozva

saját

szabadságukat,

korlátozhassanak

más

államokat

érdekeik

keresztülvitelében. Az Európai Unió nem egy átlagos nemzetközi szervezet, sokkal inkább „egy olyan sajátos nemzetközi szervezet, amelyet tagállamai az integrációs folyamat fejlődésével olyan jellemzőkkel ruháztak fel, amelyek egyre inkább a legfőbb nemzetközi jogalannyal, az állammal tették hasonlatossá, s emiatt felépítése és működése egyik ismert nemzetközi szervezetéhez sem hasonlítható”.

17

Az Európai Unió helyét a

nemzetközi rendben maga az Unió külkapcsolatai határozzák meg, illetve azon intézményi

szereplők, amelyek megfogalmazzák, irányítják és formába öntik az

uniós külkapcsolatokat. A Közösségek saját maga harcolta ki helyét a nemzetközi kapcsolatokban. Megszületése óta, állandó fejlődésével, épülésével nyerte el nemzetközi elismertségét és tekintélyét. Természetesen mindemellett sok kudarcot is átélt a nemzetközi színtéren.

17

Bajtay Péter: A közös kül- és biztonságpolitika evolúciója, Európai Tükör, 1997/6

53


Az EK sajátos nemzetközi szereplő, amely jogalanyiságát tekintve inkább egy államhoz hasonlít, semmint nemzetközi szervezethez. A nemzetközi színtéren azonban nem tud önállóan fellépni, mert jogalanyiságát a három közösség adja. Az Európai Uniót nemzetközi jogi megállapodások hívták életre, ezáltal felelősségre vonható, ám jogokkal és kötelezettségekkel csak a tagállamok által rendelkezik. Az Európai Unió annak köszönheti létét, hogy a Közösségek létre akartak hozni egy olyan valamit, amely képviselheti őket a nemzetközi kapcsolatok terén, hangot ad érdekeiknek és céljaiknak. Így született meg az Európai Unió, amely egy olyan a tagállamok által irányított nemzetközi jogalany, amely a tagállamok akaratából született, de jogképességgel nem rendelkezik. Az Európai Unió jogalanyisága tehát felettébb bonyolult és összetett, nemzetközi jogalanyisága az Európai Uniónak van, a csatlakozás az Unióhoz történik, a nemzetközi szerződésekből eredő közösségi jogok és kötelezettségek viszont a Közösségek tekintetében értelmezendők. VIII. 1. Az Európai Unió jogalanyisága Az Európai Unió három Közösségének – az Európai Gazdasági Közösségnek, az Európai Szén és Acél Közösségnek és az Euratomnak - megvan a nemzetközi jogalanyisága, tehát a Közösséget csak azokon a területeken ruházták fel nemzetközi jogalanyisággal és ezzel együtt külső hatáskörrel, ahol jobbnak ítélték az együttes fellépést. Ezeken a területeken az államok hajlandók voltak lemondani nemzeti szuverenitásuk egy részéről a közösségi szuverenitásért cserébe, mely két szuverenitás remekül kiegészíti egymást. Az Európai Unió önmaga illetve tagállamai együtt fogalmazzák meg és alakítják a külkapcsolatokat, főleg a Közösségen keresztül

és nemzetközi

megállapodások formájában. Ezek a megállapodások a Közösségi jog szerves részévé válnak, ám vannak olyan területek, ahol csak az Unió köthet megállapodásokat, illetve vannak olyanok, ahol a tagállamokkal együtt van az Uniónak joga a megállapodás aláírására.

54


„Az Európai Uniónak sem kapacitása, sem kompetenciája nincs arra, hogy független nemzetközi szervezetként viselkedjen, rá a nemzetközi szabályok nem vonatkoznak, csak a tagállamokra.” 18 Az Európai Unió folytonos és dinamikus változásával, növekedésével, fejlődésével, egységével kivívta a világ elismerését, vezető gazdasági és pénzügyi szerepre tett szert az idők folyamán, amelyet csak megerősített az Európai Monetáris Unió megszületése. Folyamatos bővülésével politikai, földrajzi és gazdasági helyzete megváltozott, és egy globális szereplővé nőtte ki magát, amely „cím” együtt jár politikai

és

gazdasági

súlyának

valamint

felelősségének

nagyarányú

megnövekedésével is. A sikeres politikai és gazdasági stabilitással megnőtt

a

befolyása nemcsak Európa területén, de a nemzetközi világban is. Ezzel a befolyással azonban az Európai Uniónak nemcsak meg kell tanulnia együtt élni, de előnyére is kell tudnia fordítania ezt a pozíciót. Meg kell teremtenie a lehetőséget, hogy ne csak sodródjon a nemzetközi események árjával, hanem alakítsa is azokat, aktívan részt is vegyen bennük. Ehhez azonban az Uniónak egy hatékony eszközrendszerre, intézményekre van szüksége, amelyek biztosítják a nemzetközi színtéren való megjelenésének feltételeit. Egy erre alkalmatlan intézményrendszer azonban nemhogy előre vinné, inkább akadályozza

az

Európai

Uniót

a

nemzetközi

színtéren

való

elismertség

kiharcolásában, felemelkedésében. A külkapcsolati politika összefüggésben van a belső viszonyokkal. Egy egyre inkább mélyülő, egyre szerteágazóbb belső rendszer szélesebb külkapcsolatoknak ad teret. Az Unió külkapcsolati rendszerének egy egységes egészt kell alkotnia, amelynek elengedhetetlen feltétele egy egységes intézményi háttér. A nemzetközi színtéren való szereplés, a külkapcsolati rendszer illetve ennek működése határozza meg, hogy az Európai Unió meg tudja-e változtatni a róla kialakult képet, miszerint a „világgazdasági óriás egy világpolitikai törpe”. VIII.2. Az EU elismerésének sajátosságai

18

Bajtay Péter: Integráció és külkapcsolatok, doktori értekezés, 2001

55


Az Európai Közösségek nemzetközi kapcsolatainak jellegzetes területe a saját maga elismertetéséért vívott küzdelem. Ezeknek a törekvéseknek fő színtere a különböző nemzetközi szervezetek és multilaterális megállapodások. A kétoldalú kapcsolatoktól eltérően ugyanis a közösségen kívüli országok nem térhettek ki az állásfoglalás elől, miszerint elfogadják-e az EU-t az adott szervezet tagjaként, illetve szerződő félként. Nem kérdés persze, hogy az EU beilleszkedése a mai államok által alkotott nemzetközi rendszerbe bizonyos nehézségekkel jár. Az integráció nemzetközi kompetenciája körüli vitákat a közösség nemzetközi illetékességével kapcsolatban a kívülálló országok által támasztott kételyek a tagországok és a Közösség közötti viták gerjesztették. 19 A világ országainak többsége ugyanis eltérő módon általában fenntartás nélkül elfogadta az EK nemzetközi hatáskörét minden olyan területen, amelyen a tagállamok szuverén nemzeti döntéseikkel a saját hatáskörük bizonyos részeit a közösségre ruházták át. Olyan esetekben amikor az egyes kívülálló országok megtagadták a közösség elismerését az EK kétféle magatartást gyakorolt. Vagy autonóm jogkörében válaszolt vagyis éppen az integrációs folyamatot gyorsította fel ez az el nem ismerő magatartás, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kételkedő álláspontot, kiváltképp, ha az nem akadályozta a cselekvésben. Kívülálló országoknak az EK-hoz fűződő kapcsolatait a nemzetközi elismerés úgy határozta meg, mintha egy teljesen új állam született volna meg. Ezek a kérdések úgy merülnek fel, mint nemzetközi közjog egy új alanyának az elismerésével kapcsolatban. Természetesen köztudott, hogy az elismerés tárgya nemcsak állam lehet hanem minden olyan tény, amely jogi következményekkel jár (például egy új kormány, új parlament vagy egy új nemzetközi szervezet). Az EU keletkezése és fejlődése számtalan olyan tényezőt és eseményt vont maga után, kezdetben főként a közös kereskedelempolitika és közös agrárpolitika megvalósítása során, amely bizonyos kívülálló országok számára jogi következményekkel járt. Az ilyen jogi 19

Németh József: A közös kül – és biztonságpolitika új vonásai, Európai Tükör, 2000/3

56


következményekkel járó integrációs kérdésekkel kapcsolatban felmerült az elismerés vagy nem elismerés kérdése. Az EU esetében az elismerés tárgya általában az integrációban résztvevő államok által közösen létrehozott jogalkotás és ennek részét képezi a közösség jogalanyisága, amelyet már a Római Szerződés is kimond. Egy jogtényt a kívülálló államok elismerhetnek kifejezetten vagy hallgatólagosan, de ez az elismerés mindenképpen az elismerő állam vagy más nemzetközi jogalany egyoldalú akaratnyilvánítása. Az EU esetében nem került sor egy ünnepélyesen kikiáltott, kifejezett elismerésre, a kívülálló államok csak hallgatólagosan tudatták a Közösséggel elismerésüket. A hallgatólagos elismerésnek két fő formája ismert.20 A kétoldalú nemzetközi szerződés vagy a diplomáciai kapcsolatok felvétele. A szerződéskötés tényéből a jog kifejezett elismerésre következtet, míg a diplomáciai kapcsolatok felvételéből hallgatólagos elismerésre. A világ országainak többsége az EU-t hallgatólagos elismerésben részesítette. De facto elismerésről van szó azon országok esetében, amelyek kötöttek ugyan kétoldalú megállapodásokat az EK-val, de diplomáciai kapcsolatra nem léptek vele. Ide elsősorban a volt KGST országok tartoztak. A KGST államok egységes voltak abban a tekintetben, hogy az EU-t nem részesítették hallgatólagos elismerésben, mivel a diplomáciai kapcsolatokat megtagadták. A gyakorlatban kialakult nézet szerint a nemzetközi jog is alátámasztja ezt egy új állam elismerése nem kötelező vagyis egyetlen új államnak sincs joga az elismerés követelésére. Még inkább igaz ez az EK esetében, mellyel párhuzamosan az őt alkotó államok nem tűntek el a nemzetközi szintérről, hanem továbbra is aktív, sőt némelyek meghatározó szereplői maradtak a nemzetközi viszonyoknak. A külkapcsolatokra vonatkozó kompetencia nagyobb részét maguknál tartották, így ők is a világpolitika különálló szereplői. E helyzet ellenére az EK szinte követelte a kívülálló országoktól a maga elismerését. Ha ez már a diplomáciai kapcsolatok létesítése révén, vagyis hallgatólagosan és de jure megtörtént további elismerési igénnyel nem lépett fel. A KGST országok esetében azonban más volt a helyzet, hiszen ők politikai okokból 20

Busk Douglas: Understanding the EU’s external relations, London- New York, Routledge, 2003

57


szemben álltak az EK-val. Ezeket az országokat az EK 1974-ben kifejezetten felszólította kétoldalú nemzetközi szerződések kötésére. Erre azért volt szükség, mert a KGST országok az EK-val szemben kifejezetten el nem ismerő magatartást képviseltek. A kísérlet azonban, hogy az EK elismertesse magát a volt KGST országokkal kudarcba fulladt. Ezután nyílt párbeszéd kezdődött, de megállapodásra ismét nem került sor. A párbeszéd újrakezdésének érdekében 1984. után a Közösség a kapcsolatok normalizálását tűzte ki célul, amelynek egyik eszközének a diplomáciai viszony létrehozását tekintette, vagyis a szervezet teljes és végleges elismerését. Ezen túl külön jelentőséget tulajdonított annak, hogy az egyes KGST országok kétoldalú megállapodásokat kössenek vele. Végül az EK a KGST országokkal sem lépett fel a kifejezett elismerés igényével, csupán a kapcsolatok normalizálásával járó természetes következménynek tekintette az el nem ismerő gyakorlat beszüntetését. VIII.3. Az Európai Közösség passzív képviseleti joga Más nemzetközi szervezetekkel összevetve a passzív képviseleti jog az EU esetében lényegesen eltér a megszokottól. A nemzetközi szervezetekkel ugyanis olyan államok lépnek diplomácia viszonyokra, amelyek az adott szervezetnek tagjai, illetve csatlakozásuk folyamatban van vagy megfigyelő státuszban vannak jelen az adott nemzetközi szervezetnél. Ezzel szemben az EU-hoz 152 állam és 11 nemzetközi szervezet delegált és akkreditált diplomáciai képviseletet. Az EU tagállamok nagykövetségi rangú, állandó képviseletei Brüsszelben nem hagyományos diplomáciai funkciót töltenek be, hanem az integráció belső döntési mechanizmusának a részét képezik. A világ országainak többsége diplomáciai viszony szempontjából államként kezeli az EU-t, a ténylegesen meglévő közösségi hatáskörök keretein belül. Az EU fennállásának első – harminc évében a diplomáciai képviseletet fenntartó országok közül hiányoznak a szocialista tömb országai. Ebben az időben ugyanis a közösség által állami kereskedelműnek titulált országok közül csak Jugoszlávia és Kína akkreditált diplomáciai képviselőt az EK-hoz. A KGST államok az EK-hoz kapcsolódó viszony normalizálása idején 1989-től vették fel a diplomáciai kapcsolatot a közösséggel. A kelet és közép európai régiókból ebben az időszakban 13 ország képviseltette magát az EU-nál.

58


Az EU külkapcsolatainak jellemző vonása, hogy diplomáciai elismertségének köre szélesebb, mint a kétoldalú megállapodások rendszere. A közösséggel diplomáciai képviseletet fenntartó országok közül sokan nem kötöttek az EU-val gazdasági kapcsolatokat szabályozó kétoldalú szerződéseket. Ide tartozik a legtöbb Európán kívüli OECD ország, illetve a fejlődő világból Irak, Irán, Afganisztán, stb. Az Európai Uniót de jure elismerő országok többsége nem tart fenn önálló diplomáciai képviseletet az Európai Uniónál, hanem a már meglévő brüsszeli, illetve belgiumi képviseletét akkreditálta. A 152 diplomáciai képviseletből csak kevés van olyan, amelyet kizárólag és közvetlenül az EU-hoz akkreditáltak.

VIII.4. Az Európai Közösség aktív képviseleti joga Az EU aktív képviseleti joga igen eltérő képet mutat a passzív képviseleti jog helyzetétől. Az adott időpontban a közösségnek a kívülálló országokban összesen 108 külföldi delegációja működött. A legtöbb külföldi képviselet az afrikai, karib - tengeri és csendes óceáni országokban található. Ezek feladata a Loméi Konvenció végrehajtása. Tíz EU képviselet működik a földközi tengeri országokban. A fejlett világban a közösségnek négy országban (Ausztria, Norvégia, Svájc és Svédország), valamint négy tengeren túli OECD országban (USA, Kanada, Japán, Ausztrália,) volt kereskedelmi politikai és más feladatokkal ellátott képviselete. Latin-Amerikában és Ázsiában csupán 8 - 8 EU képviselet létezik. A közösség képviseleti rendszeréhez tartozik az ENSZ szakosított szervezeteivel, illetve más nemzetközi gazdasági szervezeteknél létesített négy delegációja. (Genf, New York, Párizs és Bécs) Látható, hogy a közösség aktív külső képviselete főleg a saját preferencián és övezetére koncentrálódik. E körön kívül az EU képviseletek hálózata hiányos és nem szimmetrikus a kívülálló országok hozzá delegált képviseleteivel. Tévedés azt gondolni, hogy a külföldi EU delegáció vezetője valamiféle szuper nagykövet az egyes EU tagállamok diplomatáinak főnöke. Az EU külföldi delegációi csak és kizárólag a közösségi hatáskör korlátozott keretein belül tevékenykedhetnek. Fontos

59


diplomáciai lépések megtételére az EU tagállamok a tanács elnökségét ellátó tagállam diplomáciai csatornáit használják. Ez a helyzet például akkor, ha EU delegáció nem áll rendelkezésre vagy olyan esetben amikor a közösségi hatáskört meghaladó kérdéskörben kell eljárni. Az ilyen lépések jól mutatják a szerényebb elnevezésű és kifejezetten a közösségi hatáskörbe tartozó kérdések megtárgyalására szorítkozó EU delegációknak szánt korlátozott szerepet. IX. A KÖZÖS KÜLPOLITIKA ÉRTÉKELÉSE Az integráció külpolitikájának kérdéseinek összegzése tulajdonképpen az egész európai integráció megoldott és meg nem válaszolt kérdéseinek összegzését jelenti. Az 50-es évek próbálkozásai és kudarcai után végül olyan struktúra alakult ki, amelyben határozottan elkülönült egymástól a NATO hatásköre, vagyis az atlanti keretekben kezelt katonai és stratégiai terület, illetve a klasszikus külpolitika (amellyel az európai politikai együttműködés foglalkozott) és az integráció gazdasági fejlődésének külső vonatkozásai. A ma már több, mint 40 éves fejlődés eredményeként a három terület és az intézmények közötti éles határok elmosódtak. De még máig sem alakult ki olyan testület, amely minden tekintetben nyilatkozhatna Európa nevében. Vagyis Kisinger elhíresült kérdésére, miszerint kit kellene felhívnia, ha Európával kíván beszélni, még ma sem tudunk pontos választ adni. Egyelőre három telefonszámot adnánk meg az EU soros elnökét, a bizottság elnökét és a Mr CFSP-jét. Ennek okai a nemzeti szuverenitás megtartásában, illetve erre való törekvésekben keresendők. Hiszen ezek a törekvések ellentmondásokba ütköznek a közös európai külpolitika kialakításának igényeivel. Az integráció fejlődésében látható kettős politikai kultúra az egymással versengő intézményekben tükröződik. A Bizottság és a Tanács állandó versenyében az Amsterdami Szerződés a Tanácsnak adott újabb lehetőségeket a közös kül- és biztonságpolitika terén, amely, köztudottan a kormányköziség és nemzeti érdekek fóruma. Ez EU tagállamok közül egyik sem látszik még késznek arra, hogy nemzeti szuverenitását egy közös európai államra ruházza át.

60


A tagállamok azonban egyetértenek abban, hogy az új globális nemzetközi rendszerben az előrehaladás és a stabilitás garanciáit csak ez biztosíthatja és egyetértenek abban is, hogy az EU-t nagyobb hatékonyságának eléréséhez nagyobb hatalommal kell azt felruházni. Az EU már ma is nagyobb hatalmat és hatást gyakorol a nemzetközi rendszerben, mint a tagállamok egyenként. Mégsem hajlandóak teljesen lemondani szuverenitásuk ezen pontjáról, amely pedig az EU külső hatásainak maximalizálását jelentené. Az ellentmondások, amelyek a nemzeti szuverenitás és a külpolitika feletti nemzeti irányítás, illetve egy európai szuverenitás között feszül, elvi jellegű. Olyan fogalmakat kell értelmeznünk, mint az állam, a szuverenitás és a külpolitika. Az európai integráció természetéről folyó vitákhoz a külpolitikán belüli külkapcsolatok és a külés biztonságpolitikának a megkülönböztetését is hozzá kell adnunk. A külgazdasági kapcsolatok irányításának jogai átadhatók a közösségnek és közösségi hatáskör alá helyezhetők, míg a külpolitikai döntések nem. A gyakorlati nehézségek megoldására született meg 1969-ben az Európai Politikai Együttműködés kormányközi mechanizmusa. Ha a nemzetállamok külpolitikájának lényegét a nemzeti érdekek képviseletében határozzuk meg, amelynek fő cselekvői a nemzeti kormányok akkor az EU külpolitikájáról folyó vitában fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ki és miként jogosult meghatározni az európai érdekeket. Egy európai kormány hiányában ez a kérdés egyelőre nyitott marad. A CFSP beemelése az EU intézményes keretei közé annak köszönhető, hogy mára már elhalványultak a klasszikus ”low” ( azaz a külgazdasági kapcsolatok) és ”high” politika (azaz a klasszikus diplomáciai kapcsolatok) közötti különbségek. Ez annak is köszönhető, hogy ma már a nemzetközi gazdasági vonatkozások nagyobb jelenőséggel bírnak, mint a lassan idejét múló viták a háborúról és a klasszikus diplomáciáról. Így az EU képességei a nemzetközi élet befolyásolására áttevődtek az első pillér területére, vagyis az EU átpolitizálódott és a külpolitika fő hordozójává vált. Ha ezt vesszük alapul, akkor Kisinger kérdésére a válasz, hogy a bizottságot kell hívnia.

61


Ez azonban egy tisztán gazdasági megközelítés, amelynek rengeteg tény mond ellent, ugyanis nehéz azt állítani, hogy a gazdaságpolitika minden esetben fontosabb, mint a biztonságpolitika. A közép- és kelet - európai régió kezelése a 1990-es években rámutatott a közös kül- és biztonságpolitika kényes elemeire is. Voltak olyan politikusok akik úgy gondolták, hogy 1989. után az EU ugyanolyan történelmi szerepet fog játszani a kontinens keleti felén, mint az második világháború után az Egyesült Államok tette azt Nyugat Európában. Ám gyorsan kiderült, hogy az EU-nak nincs stratégiai elképzelése a kontinens keleti felének újjáépítésével kapcsolatban, sőt a szocialista rendszer összeomlása inkább zavart keltett az integráció fejlődésében. A NATO 1997-es madridi csúcsértekezletén is kiderült, hogy közép Európa integrálására vonatkozó kezdeményezést is az Egyesült Államok, illetve az általa irányított és vezetett NATO vette át. Az EU képtelennek bizonyult a hatékony és a bővülést lehetővé tevő belső reformok gyors végrehajtására és képtelen volt arra is, hogy túllépjen a rövidtávú gazdasági megfontolásokon. A CFSP elég hosszú kudarclistát termelt az EU számára, például a jugoszláv válság során is. Akkor az EU egy újabb történelmi lehetőséget mulasztott el egy koherens és hatékony kül- és biztonságpolitika kiépítésére. Igazolódni látszik az a gondolat, miszerint az EU-n belüli központi intézmények kiépítése nélkül nincs lehetőség az európai érdekek meghatározására, sem pedig célok azonosítására és megvalósítására. Az Amsterdami Szerződés is csak csalódást hozott abból a szempontból, hogy az EU képes lesz rövid idő alatt tényleges előrehaladást felmutatni az intézményi reformok és a közös külpolitika terén. A Bizottság ismét kapott néhány új lehetőséget az újjászervezett Trojkával és a tervező és előrejelző egységgel. Itt van a konstruktív tartózkodás lehetősége a CFSP döntéshozatalban. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy inkább lehetne destruktív tartózkodásnak nevezni, hiszen ezáltal a tagállamoknak lehetősége van a közös külpolitikától való eltávolodásra. A korábban csak a katonai műveletek esetében alkalmazott megoldást most kiterjesztették az egész CFSP-re.

62


Az

Amsterdami

Szerződés

legjelentősebb

intézményi

újítása

a

CFSP

főmegbízottjának megválasztása volt, illetve az ő alárendeltjeként létrejött tervező és előrejelző egység felállítása volt. Ám nagy kérdés, hogy a tagállamok hajlandók lesznek-e az itt dolgozó munkatársakat elegendő és értékes információval ellátni, hogy azok valóban betölthessék előre jelző feladatukat. A Bizottság jelenléte az egységben lehetővé teszi a bizottság forrásaihoz való hozzáférést, vagyis a CFSP-ben megnő a Bizottság szerepe. A főmegbízott és az újonnan létrehozott egységen keresztül nőni fog a Tanács és a tagállamok ellenőrző szerepe a bizottság CFSP-t érintő tevékenysége fölött. Egyre több olyan írás jelenik ma meg, amely az Uniót a nemzetközi környezetben vizsgálja. Az új EU dokumentumok (EU szerződés, amsterdami szerződés) nem tisztázták, az integráció céljaira és funkcióira vonatkozó régi kérdéseket és a közös kül- és biztonságpolitika terén bevezetett új megoldások legalább ennyi kérdést vetnek fel. Van, aki úgy fogalmaz, hogy egyelőre nem tisztázott, hogy melyek az EU valódi külpolitikai céljaik, kik a szövetségesei és az ellenségei és hol lesznek néhány éven belül a határai. Tehát, ha bármilyen összegzést kívánunk tenni a CFSP-vel kapcsolatban nem lehetünk határozottak szinte egyetlen kérdést illetően sem. A CFSP az egyik elgondolás szerint nem tükrözi sem a közöst, sem pedig a külpolitikát és még a biztonsági kérdést sem, sőt egyáltalán nem is lehet politikai tényezőnek nevezni. Egy másik elgondolás szerint elég csak megemlíteni a CFSP-t és az EU máris a világpolitika egyik legmeghatározóbb szereplőjévé válik. IX.1. Minek tekinthető az EU mint a nemzetközi élet szereplője Elmondhatjuk, hogy kevésbé fontos az Európa politikák tartalma mint az Unió egyedi természete, amely lehetővé teszi számára a hagyományos nemzetközi kapcsolatok átalakítását. Az Unió számára ajánlatos elkerülni a tradicionális hatalmi egyensúlyi reakciók önmaga körüli gerjesztését , hiszen vonzereje a leendő szuperhatalom vagy leendő szuperhatalmi szereplő vonzerejéből ered, amely partnereit és ellenfeleit egyaránt a gazdasági és politikai együttműködés hálójában vonzza.

63


Az Unió tulajdonképpen egy exkluzív társulás, melynek egyik fő vonzerejét a zártsága adja. Hatalma inkább gazdasági, mint politikai jellegű és ez teszi lehetővé számára a háborúk elutasítását is. Nem csupán arról van szó, hogy a gazdasági képességek elsőbbséget élveznek a területi hódításokkal, illetve katonai képességekkel szemben, hanem arról is, hogy a gazdasági és politikai egység másfajta külső hatásokat vált ki mint a puszta katonai erő. Szintén eltérő a gazdasági – politikai képesség használhatósága a katonai képességektől. Brüsszel sokkal gyakrabban alkalmazza a jutalmazás eszközét mint a büntetés eszközét. A legnagyobb jutalom maga az EU tagság. Ezzel magyarázható, hogy hogyan tud Brüsszel ennyire hatékonyan működni közép és kelet Európa országaiban. Sőt nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az EU a legnagyobb adakozó szerepét is betölti, már ami a fejlesztési és humanitárius segélyeket illeti. Innen persze adódik a harmadik világból felé irányuló figyelem nagysága is. Nem elhanyagolható gazdasági hatalom, hiszen az EU a maga 380 millió fogyasztójával az egyik legnagyobb piac a világon és egyesített GDP-je meghaladja az Egyesült Államok GDP-jét. A nemzetközi rendszerre vonatkozó elméleteket és szabályokat magában foglaló nemzetközi jog az államot tekinti e tevékenység valódi alanyának. Az EU és a nemzet államok közötti kapcsolatok természete jellegzetes. Az EU egyedi képződmény, de egyre növekvő térfoglalása a nemzetközi életből nem jelentette a tagállamok eltűnését a nemzetközi szintérről. Ez azt jelenti, hogy az EU a legkülönfélébb külpolitikai – külkapcsolatai cselekvések alanya. Másrészt viszont sok olyan terület is van, ahol az EU cselekvésképtelen. A nemzeti politikák újbóli nacionalizálódása újra és újra felmerülő dilemma az integráció vizsgálatában. Felvetődik az a kérdés is, hogyha folytatódik a közös külpolitika fejlődése akkor lehetséges-e, hogy a nemzeti politikák egymáshoz való közeledése egyszer elér majd egy minőségi változásig vagyis a közös külpolitika kialakulásáig. Különböző elméletek születtek a lehetséges utakról.

64


A tagállamok racionális felismerése következtében a globalizáció talán rá fogja kényszeríteni az európai döntéshozókat, hogy a világméretű, integrált piacon az EUnál kisebb egységek életképtelenek. Ha a külső igények meggyőzik az európai külpolitika építőit, hogy próbálkozzanak egy közös nyelvvel. Ezt az utat valószínűsítik a WTO tárgyalások, illetve az, hogy egyes jelentős gazdasági partnerek, mint például Japán és az Egyesült Államok nem kívánnak foglalkozni az egyes európai államokkal. A nemzetközi rendszer fejlődése már most is ebbe az irányba tolja az EU-t. Ez a regionalizálódás jelensége. Az értékek egymáshoz való közeledése folytán, amely a nemzeti érdekek átfogalmazásához, egy kollektív identitás kibontakozásához vezet. Ezt elősegíthetik a közös tapasztalatok, eljárások, a közös múlt és a többi tagállam egymás iránti megértése és tisztelete. A közös európai külpolitika kulcsfontosságú a nemzeti döntéshozatalban és az európai terminusokban. Még a nagyobb tagállamok esetében is előfordul a gyengeség érzése, és bár ez nem tartja vissza őket egyoldalú akcióktól nagy figyelmet szentelnek annak, hogy az ilyen lépések ne zúzzák porrá a már kiépült és jól működő intézményi és politikai kereteket. A kisebb tagállamoknak van valamilyen kialakult kollektív felelősségérzetük a nemzetközi rendszerrel szemben, különösen európai léptékben. A kis államok számára az európai diplomácia szolgáltatja a szélesebb világhoz való tartózás lehetőségét. Az EU-val bármilyen szempontból kapcsolatot tartó külső partnerek minden nagyobb gond nélkül fogadják el a CFSP-t mint működő diplomáciai centrumot. Természetesen lehetséges, hogy közben az az érzésük, hogy ez a centrum még nem igazán működik, de feltételezik és remélik, hogy előbb utóbb működni fog. Vannak olyan tényezők is, amelyek a nemzeti külpolitikák fenntartása mellett szolnak. A nemzeti külpolitikáknak még mindig nagyon fontos funkciójuk van, a bilateralizmus történelmi hagyományokat hordoz. Néhány tagállamnak (Németország, Olaszország, Spanyolország) az együttműködés olyan színteret biztosított, amelyet a

65


korábbinál jobban tudták nemzeti érdekeit érvényesíteni. Ők stabil szabadság és biztonság birtokában kevésbé hajlandóak arra, hogy elfogadják azt az Európa politikát, amelyet mások az ő nevükben akarnak kialakítani. Akik leginkább hátrányt szenvednek ebből Nagy – Britannia és Franciaország. A tizenötök csoportja nagy változatosságot mutat földrajzi elhelyezkedés, méret, államforma és a történelmi múlt szempontjából. Ez az eltérő háttér hatalmas rugalmasságot biztosít az EU-nak a külpolitika viselkedés terén. Az EU külső partnerei már megtanulták, hogy hogyan lehet megosztani az EU tagállamait és hogyan használhatják ki ezt a belső megosztottságot. Mivel ez egy sok szereplős rendszer sosem lesz mindenkinek ugyanaz a véleménye. Az EU és a tagállamok éppen ezért rákényszerülnek saját álláspontjaik folyamatos felülvizsgálatára a kollektív cselekvés érdekében. Az állandó koordináció a külügyminisztériumok között mára szoros kapcsolatokat és kollegialitást hozott létre a tagállamok között, még akkor is ha a

bürokrácia

elkülönítése

megmaradt.

Ennek

a

hálózatnak

köszönhetően

transzkormányzati szövetségek alakultak ki, amely az európai diplomácia egyik új jelensége. A legjobb példák a francia – német és a holland – luxemburgi páros de ide sorolható a dán – brit kettős is. A dél európai minisztériumok riválisként tekintenek az Unió kelet - európai politikájára és ennek érdekében gyakorta fognak össze. A fejlődés eredménye egy olyan sokszínű diplomácia, melyben bár a különböző alkotórészek néha versengenek egymással, de leginkább erősítik egymást és időközönként egyszerűen csak egymás mellett léteznek. X. A TRANSZATLANTI KAPCSOLATOK Az Atlanti-óceán két partját képviselő politika erők közötti vita a második világháború után új időszakhoz érkezett. Egy szuperhatalom és több egykori nagyhatalom, amely a meggyengül európai hatalom között született újjá egy kapcsolat. Ez európaiak ösztönzésére létrejött a NATO, amely azonban viták és feszültsége sorát produkálta. Különösen a francia külpolitika kavart nagy viharokat.

66


A hidegháború alatt a vitáknak a bipoláris rendszer léte és a szocialista világ által megtestesített kihívások természetes korlátokat szabtak és válsághelyzetben a leginkább vitázó államok az Egyesült Államok mellé álltak. A 80-as évek új kihívásokkal és az európai válságkezeléssel telt el. Ezek egyike volt a CFSP körüli vita. Az amerikai felet két kérdés érdekelte. A politikai és stratégiai eltávolodás veszélye, Európa és az Egyesült Államok között. A politika eltávolodás az EU második pillérének fejlődését, míg a stratégiai eltávolodás az európai és amerikai szövetségesek között a katonai és a technológiai szakadékot érintette. Az Egyesült Államok azt vetette az európaiak szemére, hogy a szövetségen belüli nagyobb önállóságra való törekvés nem tükröződik az európai tagállamok katonai költségvetésében. A két tényező mindkét oldalon kockázatot jelent. Politikai téren azért, mert gyengíti az Egyesült Államok európai elkötelezettségét és erősíti a belső amerikai vitákban a nem európai térségek felé való fordulást. A másik oldalon túl alacsony európai katonai kiadások állnak, amelyek továbbra is függőséget jelentenek az amerikai katonai képességektől. Az európai szövetségesek jóval kevesebbet fordítanak védelmi célokra, mint Amerika. Kiadásaik nagy részét is elavult módszerekre és territoriális védelmi koncepció kiépítésére költik.21 A transzatlanti vita két válsághelyzet körül élesedett ki. Az egyik az iraki válság, a másik pedig Jugoszlávia felbomlása. Az Irak elleni hadművelet döntő terheit az Egyesült Államok viselte. Az európaiak képességeinek hiányait képtelenség volt takargatni, bár sokszor magyarázták azzal, hogy Irakban inkább amerikai érdekeltségen volt a hangsúly. Jugoszlávia példája azonban még inkább szembetűnő. A katonai képességek hiánya mellett politikai hiányossági is megmutatkozta. A légicsapások idején kiderült, hogy az európai szövetségeseknek nincs elégséges magas színvonalon fegyverzete. Az EU tehát képtelen önmagában az európai kontinensen keletkezett válságok kezelésére. Az Egyesült Államok joggal vonja kérdőre Európát és elsősorban a franciákat, hogy hogyan akar egy közös európai biztonságot és védelmi politikát kivitelezni a gyakorlatban, ha nem rendelkezik sem a szükséges politikai egységgel, 21

http://209.157.64.200/focus/f-news/1064657/posts

67


sem pedig katona képességekkel. Az önálló európai védelem lelkes szószólói ezt úgy magyarázták, hogy meg kell vitatni az atlanti szövetség alapkérdéseit, mivel a kialakult helyzet ellentmondást tartalmaz. Az amerikaiak számára sem elfogadható, hogy az európai szövetségesek gyengék, de az sem tetszik nekik, hogy nagyobb függetlenségre és egyenlőségre törekszenek. Helsinki után egy közös európai struktúráról akartak tárgyalni. Ez lehetett volna egy közös NATO - EU testület, amelyben egyszerre vennének részt a NATO és az EU tagállamai. Az amerikaiak azonban elfogadhatónak tartják, hogy a kialakuló CFSP kizárjon hat nem EU tag viszont NATO tagállamot. Ezért ezek az államok nemcsak teljes jogú részvételt kérnek az EU vezetése alatt folyó műveletekben, hanem részt kívánnak venni a döntési és a tervezési fázisban is. X.1. Az Alkotmány hatása a transzatlanti kapcsolatokra Az EU Alkotmány veszélyt jelent a transzatlanti kapcsolatokra és az amerikai érdekekre, mert az EU egyezmények végső formája meghatározza mindazt, amiről csak néhány résztvevőnek van teljes képe. A folyamat, amely 2003. december 13-án indult a brüsszeli csúcson, arra volt hivatott, hogy az EU politikai rendszerét átláthatóbbá és érthetőbbé tegye az átlag európai polgár számára. Ezt a célt azonban nem sikerült teljesíteni. A több mint 440 cikkelyből és érthetetlen stílusban írt Alkotmány nem hozta közelebb az EU-t a polgárokhoz. Ugyanakkor azonban az Alkotmányozó folyamat jelentőségét nem lehet tagadni. Az Alkotmány védelmi politikával foglalkozó része közvetlenül érinti a NATO védelmi ügyeit, az EU tagállamokat és minden nagyobb transzatlanti kül- és védelmi politikai döntést. Az USA és EU közti kapcsolatrendszer különösen a biztonságpolitika terén, amelyet az EU közös védelmi és biztonságpolitikája (ESDP) fed le, kényes téma. Amerikának világossá teszi az EU számára, hogy az USA csak abban az esetben támogatja az európai biztonsági és védelmi politikát, ha a NATO marad az elsődleges biztonsági szervezet a transzatlanti régióban. A NATO-nak továbbra is birtokolnia kell az elsődleges jogot, hogy visszautasíthasson bármilyen, az EU által

68


javasolt katonai küldetést, mielőtt az ESDP közbelép, illetve katonai akciót kezdeményez. Az ESDP nem válhat a NATO erők megduplázásává, illetve versenytársává. Az Amerikai Egyesült Államok nem látja biztosítottnak, hogy az EU új Alkotmánya nem mérgezi meg még inkább a már amúgy is veszélyben lévő transzatlanti szövetséget. A közös külpolitika csak most kezdődött el, de körvonalazza a közös európai kül-és biztonságpolitika jövőjét. Habár nem valószínű, hogy az Alkotmány egy integrált európai külpolitikát fog eredményezni,- amelyet bár Washington szívesen fogadna, mert akkor az USA nagyobb számú elhivatott európai partnerrel dolgozhatna együtt-, az USA mégis aggódva szemléli az európai külpolitika alakulását. Nincs ugyan biztosíték arra, hogy az egyes európai államok hajlandók elhagyni nemzeti érdekeiket és aláírni egy európai folyamatot, amely többségi döntéshozatalhoz vezetne a magas politikának tartott külpolitika terén, mégis, most minden eddiginél nagyobb elszántsággal vetették bele magukat az európai vezetők egy egységes külpolitika kialakításának folyamatába. Nem valószínű azonban, hogy az EU tagállamok valaha is lemondanának vétó jogukról a külpolitika terén. A tagállamok nemzeti érdeke marad a külpolitika alapja. A védelmi oldalon ugyanez a helyzet. A védelmi politikában a döntéshozatalt sokszor akadályozza az egyhangúság és ez arra kényszeríti az EU-t, hogy az amerikai védelmi politikába kapaszkodjon. Az EU föderalisták megpróbálnak erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy létrejöjjön egy EU védelmi identitás, mely független, sőt versenytársa lehet a NATOnak. Ezeket az erőfeszítéseket azonban elve lehetetlenként kell elkönyvelnünk a Berlin-Plus értelmében. A megegyezés 2003. márciusában azért született az USA és az EU tagállamok között, hogy tisztázza a kompatibilitási kérdéseket az ESDP-t és a NATO-t illetően. A Berlin - Plus megpróbálta elkerülni a transzatlanti források felesleges megkétszereződését. Az egyezmény négy témát érintett. Lehetővé tette az EU hozzáférését a NATO operációs tervezéséhez, továbbá elérhetővé tette a NATO készleteit és kapacitását az EU számára, megteremtette a szövetséges csapatok európai parancsnoka címet, és átalakította a NATO védelmi rendszerét úgy, hogy az lehetővé tegyen EU vezette missziókat.

69


A Berlin-Plus nagyobb rugalmasságot eredményezett a szövetségen belül és kiválóan vizsgázott a macedóniai EU misszió során. Miközben az USA nem kényszerül arra, hogy katonailag részt vegyen minden egyes transzatlanti misszióban, Amerikának lehetővé kell tennie az európai szövetségesek számára, hogy önállóan működjenek, felhasználva a NATO vagyonát. Amikor az USA meg akarta támadni Irakot erős európai ellenállásba ütközött. A francia, német és belga vezetőségben újra felvetődött a kérdés, hogy az EU-nak szüksége lenne egy független katonai főhadiszállásra, független tervező kapacitással. Franciaország csak azt a régóta dédelgetett álmát szerette volna megvalósítani, hogy csökkentse Európában Amerika szerepét. Miközben az EU Alkotmánya nem beszél egy független európai, katonai főhadiszállás létrehozásáról, mégis Amerikában ezt az illúziót kelti. Hogy csökkentsék az amerikai ellenállást az éppen csak kialakulóban lévő közös európai külpolitikával kapcsolatban az USA részéről, Blair – a brit miniszterelnök azt javasolta, hogy a NATO-n belül alakítsanak ki egy külön európai, katonai egységet. Nagy-Britannia azt a kompromisszumot javasolta, hogy az ESDP csak olyan projektekben fog működni, amikor a NATO nem akar beleavatkozni a válságba és a NATO fenntarthatja magának a jogot, hogy visszautasítsa a közreműködést. Ugyanúgy mint eddig, az EU továbbra is használhatná a NATO eszközeit, de csak akkor, ha a szövetségek egésze beleegyezik és az USA-nak vétó joga van a folyamatban. Ami az USA számára leginkább fontos az az, hogy legyen egy európai tervezési egység, de az EU ne birtokoljon egy különálló főkapitányságot az ESDP akcióinak végrehajtásához. X.2. Hogyan lehet áthidalni az egyre növekvő szakadékot az Európa és USA között? Az amerikai-európai kapcsolatok rosszul alakulnak. Az iraki és az izraelipalesztin válsággal illetve az ENSZ békefenntartással csak bővült az a képzeletbeli lista, amely az Európa és Amerika közti komoly nézeteltéréseket hivatott felsorolni, és amely nézeteltérések gondterhelt arcokat okoz a transzatlani kapcsolatokban.

70


Felvetődhet a kérdés, hogy van-e egyáltalán valami, amiben az USA és Európa egyet tud érteni. Kormányok bennfentesei úgy gondolják, hogy a szoros együttműködés még mindig túlsúlyban van a kisebb viták mellett. A vezetők és hivatalnokok ragaszkodnak a folyamatos, szoros együttműködéshez. A csúcsértekezleteken és konferenciákon közös értékek és közös érdekek tűnnek fel. A transzatlanti optimisták is látnak azonban néhány aggodalomra adó okot az amerikai politikával kapcsolatban. Amerika rengeteget kritizálja az EU-t és annak külpolitikai pozícióját, és bár viták mindig vannak, több dolog van ami egyesíti, mint ami eltávolítja Európát és Amerikát. Amerika és Európa soha sem értett egyet fontos nemzetközi kérdésekben. A hidegháború vitákat okozott a Szovjetunióval kialakítandó kapcsolat körül, majd ott volt a gyarmati intervenciók ügye (Szuez – Vietnam), most pedig a terrorizmus elleni küzdelem és Irak. Most új színben tűnnek fel a transzatlanti nézeteltérések. Ezek a változások még a Bush rendszer, illetve szeptember 11-e előtt bekövetkeztek. A hidegháború vége a transzatlanti együttműködést fókuszon kívül helyezte és helyette a globális világ került a figyelem középpontjába. A globális nézőpontban Európa és Amerika gyakran nem értenek egyet: különbözik

természetük és a problémák sürgősségének

megítélése. Szeptember 11-e kiemelte ezeket a különbségeket a világ számára. Az amerikaiak kizárólag a globális terrorizmus elleni háborúra koncentrálnak. Ez megerősítette az amerikai összefogást, és csökkentette a hajlandóságot a szövetségesekkel

való

konzultációra,

hajlandóságra.

Az

európaiak

azonban

szeptember 11-e után nem csupán a terror elleni háborúra akartak koncentrálni, hanem megpróbáltak mindenféle globális problémát csökkenteni. Az új nemzetközi környezeten kívül a különböző természet is okozza transzatlanti egyet nem értést. Amerika és Európa azért vitatkoznak taktikákról, stratégiákról, egyensúlyról, mert kereskedelmi érdekeik versenyben állnak egymással.

71


Az európaiak úgy gondolják, hogy nagy nemzetközi normák teremtésével, egyezmények aláírásával megoldhatók a közös globális problémák. Washington azonban úgy látja, hogy ezek az egyezmények hatástalanok. X.3. Az izraeli – palesztin konfliktus A probléma itt nem az, hogy az amerikai és az európai kormány messze állnának egymástól. Legalábbis ami a hangoztatott politikákat illeti. Az úgynevezett Quartet - , ami Colin Powell, amerikai külügyminiszterből, Kofi Annan, ENSZ főtitkárból, Javier Solana, EU külügyminiszterből és az orosz Igor Ivanovból áll állandó közös frontot szolgáltat. A különböző európai kormányok, habár mást hangsúlyoznak, egy dologban egyetértenek. A béke érdekében területi cserére lenne szükség Izrael és Palesztina között. Az amerikai vezetésen belüli éles nézeteltérések viszont gyengítették a Quartet hatékonyságát. A közvélemény is másként gondolkodik az Atlanti- óceán két partján. A legtöbb európai úgy gondolja, hogy az öngyilkos merényletekre adott agresszív izraeli válasz csak rosszabbá tette a helyzetet, és hogy Amerika nem gyakorol megfelelő erősségű nyomást Ariel Sharon miniszterelnökre, hogy megkössék a végleges egyezményt. A legtöbb amerikai azonban támogatja Sharont abban, hogy ne tárgyaljon a palesztinokkal, amíg Izrael öngyilkos merényletek sorozatát szenvedi el. 2002-ben a közvélemény hatására fontos politikai döntések születtek a Közel- Kelettel kapcsolatban. 2002. áprilisában az Európai Parlament szankciókat fogadott el Izrael ellen, míg az izraeli lobbi az USA-ban arra késztette

George Busht, hogy az

visszavonja Sharonhoz intézett ultimátumát, miszerint „késedelem nélkül vonja ki csapatait a palesztin területekről”. Európa és Amerika erős elhivatottsággal rendelkeznek a demokrácia iránt, amely a transzatlanti kapcsolatok alapjának tekinthető. Ez is okozhat azonban nehézségeket. Minél inkább befolyásolja a közvélemény a politikát Izraellel és Palesztinnel kapcsolatban, annál nehezebb lesz az amerikai és európai politikusok számára, hogy megtalálják a közös hangot az izraeli – palesztin kérdésben.

72


2002. őszén az európai politikusok sürgették az USA-t, hogy hívjon össze egy közel-keleti békekonferenciát. A Fehérház azonban érdektelennek mutatkozott, annak ellenére, hogy még a nyár folyamán Colin Powell is felvetette ugyanezt. 2002. végén, amikor a Quartet támogatta egy béketerv kidolgozását, amelyben a palesztinok államiságot kaptak volna, Sharon közbenjárt az amerikai kormánynál, hogy ne adják ki a béketervet az izraeli választások végéig. Eközben a Fehérház azon dolgozott, hogy a béketervet kedvezőtlenebbé tegye a palesztinok számára, illetve az Annan, Ivanov és Solana hármas számára. Bush minél inkább megpróbálja bevonni Sharont, annéál valószínűbb, hogy az európaiak előállnak saját ötleteikkel, illetve alternatív béketerveikkel. Mivel nincs kilátás a végső megegyezésre a Quarteten belül, az izraeli – palesztin kérdés mindig különböző oldalra fogja állítani Európát és Amerikát. X.4. Az iraki válság Minden EU tagállam támogatja az ENSZ 1441-es bekezdését, de az európaiak és amerikaiak felfogása „a fenyegetésről” nagyon eltérő. A legtöbb európai vezető nem ért egyet abban Bushsal, hogy Irak olyan nagy veszélyt jelentene a világbékére, Bush viszont úgy gondolja, hogy csakis az elrettentés akadályozhatja meg Saddam Hussseint abban, hogy alkalmazza a tömegpusztító fegyvereit Irakon kívül. Az európaiak attól is tartanak, hogy az Irak elleni háború elvonja a figyelmet és energiát a terrorizmus elleni háborúról. Természetesen a nagy európai országoknak különböző véleménye van Irakról. Nagy-Britannia bármely körülmények között hajlandó támogatni Busht, Franciaország az ENSZ tekintélyét és hatáskörét hangoztatja, Németország pedig visszautasít mindenféle katonai akciót. A nemzetközi közvélemény legalábbis Európában, meglehetősen hasonló. Csak akkor hajlandó támogatni a háborút, ha arra az ENSZ speciális felhatalmazást ad. A brit, francia és német kormány különböző hozzáállása ellenére az EU vezetőknek ugyanaz a céljuk. Az USA-t multilaterális keretek között tartani. Ha végül háború lesz Irakban, nagy a valószínűsége annak, hogy Nagy-Britannia és Franciaország csapatokat fog küldeni az USA oldalán, ahogy ez be is következett.

73


Amerika viszont téved, ha azt hiszi, hogy az európaiak azért küldenek csapatokat, mert osztják Bush nézeteit az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban. Azért küldenek csapatokat, mert tartanak a nemzetközi rendszer felborulásától, ha az USA egyedül cselekszik. X.5. Az EU képtelennek tűnik kialakítani egy hiteles európai kül– és biztonságpolitikát Az EU már jó ideje próbál domináns nemzetközi szerepkört és nemzetközi befolyást kialakítani. Azonban sem a közös kül - és biztonságpolitika terén, sem pedig az európai biztonsági és védelem politika terén nem tett nagy benyomást az USA-ra. Javier Solana, a CFSP elnöke ugyan szerzett némi hitelt a CFSP-nek a montenegrói és a macedóniai akciók során, de a közös kül- és bizonságpolitika még mindig a legmostohább gyereke az EU tagállamainak és Brüsszel intézményeinek. Az EU képtelen ezen e téren tekintély kialakítására, legalábbis az USA szemében. Amikor legutóbb az európai biztonsági és védelmi politika terén eredményt kellet volna felmutatni Macedóniában 2003 januárjában, a görög-török vita megakadályozott mindenféle sikeres akciót és az ESDP továbbfejlesztésének is útját állta. Bár az európaiak nagyon büszkék voltak a ESDP felállítására, ez mégsem változtatott az európaiak gyenge katonai képességein és ezáltal az USA jogosan kritizálja az EU-t mint a nemzetközi élet globális szereplője. Amíg az európaiak nem hoznak létre egy koherensebb és hatékonyabb CFSP – t és ESDP-t, addig nem várhatják el a világtól, hogy úgy tekintsenek rá, mint a nemzetközi élet egyik befolyásos szereplője. Az EU-nak sürgősen fejlesztenie kellene cselekvési képességeit.. Elsősorban a soros elnökség intézményét kellene módosítania – amit az újonnan létrjött alkotmány indítványoz is. A soros elnökség intézménye ugyanis a külvilág számára az egységesség és folytonosság hiányát képviseli. Javier Solana az EU leendő külügyminisztere megoldást nyújthat erre a problémára, ha részt vesz az európai külügyminiszterek fontosabb találkozóin.

74


Az EU-nak csökkentenie kellene az egyhangú döntéshozatalt a külpolitika alá tarozó ügyekben is, hiszen így gyakran olyan döntések születnek, amelyek ugyan mindenki számára elfogadható, de senki sem akar. Az EU –nak több informális vezetői koalícióra lenne szüksége, amelyek az EU egészét képesek lennének előrevinni. Nagyon sok kezdeményezés hal el, mert a nagy tagállamok aguk sem tudnak megegyezni egymás között. Solana nagy sikert aratott. Felhívta a figyelmet az EU-ra a nemzetközi porondon, a Közel- Keleten és a Balkánon. Ha Solana hivatalos javaslattételi és kezdeményezési joggal rendelkezne, - ugyanúgy, mint a Bizottság és a tagállamok - az EU nagyot léphetne előre. Az EU hatékonyabb lehetne a külpolitika terén, ha az összes oldal együttműködne, és ha a döntéseket könnyebben meghozhatnák. Ezeket a célokat az EU közös kezdeményezések útján érhetné el. Solananak és a Bizottságnak kellene szorosabban együttműködnie és közös kezdeményezéseket javasolni, amelyet aztán a külügyminiszterek minősített többséggel fogadhatnának el. Solananak jó kapcsolatai vannak a fővárosokkal, így tuja, mely döntések vonnának nagy ellentmondást maguk után. A Bizottság korai szinten való bevonása azért praktikus, mert kiterjedt forrásai nagymértékben támogathatják az Eu diplomáciai stratégiáját. Solananak több pénzügyi támogatásra lenne szüksége. Csak a CFSP költségvetésének megsokszorozásával hozható létre egy hiteles külpolitika. A CFSP-n belül nagyobb létszámra is szükség van. Ha az EU saját diplomáciai szolgálatot akar kiépíteni, ahhoz több nemzeti diplomatára van szükség. Az EU diplomatáknak Brüsszel, a fővárosok és az Eu-n kívüli bizottsági delegációk mellett kellene dolgozniuk. Ez bevonná a nemzeti diplomáciákat a nemzetközi problémákba és az együttes elemzés kiváló lehetőséget kínálna a szükséges politikai válaszok kidolgozására. A nemzetállamok a külpolitika terén ugyan sok részletben nem értenek egyet, de az EU intézményeinek meglehetősen összetett volta is gyakran gátolja az egységes fellépést. A külpolitikai ügyek intézményi elosztása bonyolult, zavaros és gyakran

75


átfedéseket. A kompetenciákon a Bizottság, a Tanács és a tagállamok osztoznak. Az Eu-nak biztosítania kellene, hogy a kereskedelem, segélyezés, bel – és igazságügy és a környezetvédelem kapcsolódjanak a külpolitikai célokhoz. A külpolitika terén keverednek a szupranacionális és kormányközi szinten tárgyalt ügyek. Ezt a problémát Solana személye megoldhatja. A külpolitikát nem lehet egyszerűen a Bizottság kezébe adni, mert ez a tagállamok érzékeny pontja, szuverenitásuk szerves része. A pénzügyi háttér megteremtése szintén égető probléma. Az EU nagyon sok pénzt költ el külföldön, de gyakran teszi ezt különösebb stratégiai cél nélkül. Az EU-nak meg kell tanulnia, hogyan gazdálkodjon a pénzével, a segélyeket úgy elosztani, hogy azok kapcsolódjanak kereskedelmi érdekeihez, politikai és gazdasági céljaihoz. Az EU többféle forrással és lehetőséggel rendelkezik, amelyeket célzottabban és meghatározott feltételekkel kellene felhasználnia. Ha reformok létrehozására utal ki különböző pénzeket az EU, akkor azt szigorúan ellenőriznie is kell. A partneri és társulási egyezmények részét képezik az emberi jogokra és politikai rendszerre vonatkozó kikötések, amelyek nagy befolyást adhatnának az EU-nak, ha ellenőriznék betartásukat. Az EU-nak szankcionálnia kellene azon államokat, amelyek nem tartják be ígéreteiket, és jutalmaznia azokat, amelyek megtették. X.6. A katonai háttér Az európai kormányoknak sürgősen változtatnia kellene a költségvetésben a katonai kiadásokra elkülönített összegeken. Többet kellene költeniük a kommunikációra, szárazföldi és légi hadi felszerelésekre, légvédelemre. Az EU tagállamai nem tudnak értékelhető választ adni a védelmi költségvetéssel kapcsolatos amerikai kérdésre sem, mert az európai társadalmak nyilvánvalóan nem kívánnak több forrást biztosítani a katonaságra. Ez erről folyó vitákban az egyik leggyakoribb az egyik pont a konvergencia kritériumok említése. A franciák szerint ezek olyan gazdasági, technikai mutatók, amelyek lehetővé teszik az

76


egyes országok védelmi rendszerének összehangolását. A szempontok között elsőbbséget élveznek azok a gazdasági, technikai mutatók, amelyek a nemzetközi haderők mozgékonyságára és a közös akciókban való részvételi képességre vonatkoznak. A katonai beszerzésekre szánt kiadások szintje gazdasági kritérium lehet. Párizs ebben a kérdésben szorosabb egyeztetést szeretne az Unió államai között. Az európaiak viszont élükön a franciákkal állandóan bírálják az amerikai javaslatot. Európa szerint az amerikai rakétavédelmi program gyengíti a transzatlanti kapcsolatokat, mivel minőségileg kétszintű védettséget fog eredményezni az USA és Kanada, illetve Európa számára. Ezt a gyengülést az amerikaiak a második pillér fejlesztésének és az európai stratégia kiépítésének tulajdonítják. Főként francia oldalról kiemelt figyelmet tulajdonítanak az európai hadiipar fejlesztésének. A francia elképzelés szerint csak így lehet elérni, hogy az európai hadiipar világviszonylatban is versenyképes maradjon az amerikai cégekkel szemben. Bárhogy is alakul a történelem az önálló európai védelem kiépítése mindig éles vitákat fog kavarni a transzatlanti kapcsolatokban. A „többet költésnél” talán még fontosabb lenne, hogy az adott összeget szélesebb körben költsék el. Az amerikai vezetés gyakran vádolja Európát azzal, hogy külpolitikai és biztonságpolitikai céljai komolytalanok, mert míg az USA védelmi költségei 1999 óta folyamatosan nőnek, addig az európai államoknál ez változatlan maradt.

77


IRODALOMJEGYZÉK

1. Adam Watson: Diplomacy – The dialogue between states, London, 1965 2. Bajtay Péter: A közös kül- és biztonságpolitika evolúciója, Európai Tükör, 1997/6 3. Balázs Péter: Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország,Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996 4. Balázs Péter: Az EU külpolitikája és a magyar-EU kapcsolatok fejlődése, Budapest, 2003 5. Balogh András: Az Európai Unió közös kül – és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 1999/6 6. Barabás Emese: Az Európai Unió közös kül – és biztonságpolitikája, Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 1997 7. Boucher, F. : A 15-ök Európájának kézikönyve, Co-nex, Párizs, 1999 8. Faucompret, Erik: Egy európai külpolitika felé, Európai szemmel, 1994/4 9. Balogh András: Az Európai Unió közös kül – és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 1999/6 10. Barston, Ronald Peter: Modern diplomacy, London-New York, 1988 11. Becsey Zsolt: Az európai közös kül- és biztonságpolitika céljai, Európai Tükör, 2003/4-5 12. Bernek Ágnes: A globális világ politikai földrajza, Budapest, 2002 13. Bernek Ágnes- Kondorosi F.: Az Európai Unió, Cartographia, Budapest, 2003 14. Bruter, Michael: Diplomacy without a state. The external delegations of the Europian Commission, Journal of European Public Policy, 1999/6 15. Diószegi István: A nemzetközi kapcsolatok története 1919-1939, Budapest, 1979 16. Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika, Budapest, 1967 17. A Facade of Unity: Europe’s Foreign Policy, The Economist, 1996/11

78


18. Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris, Budapest, 2000 19. Giró- Szász András: Az Európai Unió története és fejlődése, Európai Tükör, 2000/3 20. Michael Hardy: Modern diplomatic law, Manchester University Press, Manchaster, 1966 21. Kende Tamás: Európai közjog és politika, Osiris – Századvég, Budapest,1995 22. H. Kissinger: Diplomácia, Panem Grafo, Budapest, 1996 23. Németh József: A közös kül – és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 2000/3 24. Harold Nickolson: Diplomacy of modern knowledge, London University Press, London, 1950 25. Nyusztay László: A diplomácia fejlődésének néhány sajátossága, BGF Külkereskedelmi Főiskolai Kar, Budapest, 2000 26. Palánkai Tibor: Az EU külgazdasági kapcsolatrendszere, Az európai integráció gazdaságtana, Aula Kiadó, Budapest, 1996 27. Smith Michael – Woolcock, Stephen: The United States and the Community in aTransformed World, Pinter Publishers, London, 1993 28. Szűcs Tamás: Az Európai Unió kül – és biztonságpolitikája, Európai Tükör, 1998/5 29. Valki László: Az Európa – uniformis, Népszabadság, 2000. okt. 11. 30. http://209.157.64.200/focus/f-news/1064657/posts, 2004.11.03. 11:23 31. http://www.euobserver.com/?sid=24&aid=17655 2004.11.03. 12.15. 32. http://www.theepc.be/en/default.asp?T…/detail&1=9&AI=39,

2004.11.03.

12.24. 33. http://www.euobserver.com/?sid=7&aid=17472 2004.11.03. 12.35. 34. http://euobserver.com/?sid=18&aid=17502 2004.11.03. 12.41. 35. http://euobserver.com/?sid=18&aid=17626 2004.11.03. 12.51 36. http://euobserver.com/?sid=18&aid=17677 2004.11.03. 12.59 37. http://euobserver.com/?sid=18&aid=17362 2004.11.03. 13.11

79


80

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZEKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Nappali tagozat Szakdiplomácia szakirány

Recommend Documents