Bob Dent
A d rá m a s zí n te r e i
PEST
A Parlament környéke A KOSSUTH TÉR 10. 1956. OKTÓBER 23.
Az 1956-os események vitathatatlan ténye, hogy a felkelés első napjának estéjén sűrű tömeg gyűlt össze a Kossuth téren, a Parlament előtt, s mindenáron Nagy Imrét akarta hallani. Az is ismeretes, hogy Nagy végül megjelent, és beszédet intézett a tömeghez, de szavai meglehetősen hatástalanok maradtak. Az azonban nem teljesen világos, hogy milyen volt az események – vagy elmaradásuk – légköre. Gyakran feledésbe merül például, mennyi ideig várakoztak az emberek a téren. A felszólítás, hogy gyülekezzenek a Parlament előtt, spontánnak tűnik, s a Bem téri (2) tömeggyűlés vége felé hangzott el, öt óra körül. Egyes források szerint azonban már fél ötkor csoportok verődtek össze a téren, Nagy Imre pedig kilenckor jelent meg. Négy óra álldogálás a sötét őszi estén, az egyre hűvösebb időben, miközben semmi sem köti le a figyelmet, bizonyára hozzájárult ahhoz a csalódáshoz, amelyet Nagy beszéde kiváltott. Az 1996-ban megjelent, Litván György által szerkesztett könyv szerint 200 000-en lehettek a téren – ezt szemtanúk és több történész is megerősítik –, bár egyesek százezerről, mások sokkal magasabb létszámról beszélnek. Méray Tibor, elfogadva a 200 000-es számot, úgy becsüli, hogy Budapest összlakosságának 15%-a volt jelen. Molnár Miklós még tovább megy. Azt mondja (250 000 jelenlévővel számolva), tekintetbe véve a tüntetők korát, a főváros 20 és 40 év közti lakosságának a fele ott volt.
96
B U D A P E S T, 1 9 5 6
A felkelés első napján Nagy Imre aggódva érkezik a Parlamenthez.
Akárhányan voltak is ott, és függetlenül a jelenlévők életkorától, biztos, hogy aznap este óriási tömeg gyűlt a Parlament elé. A szemtanúk szerint már nem a diákok voltak túlsúlyban. Dora Scarlett úgy emlékezik, hogy „munkásokat, katonákat és szolgálaton kívüli rendőröket, fiatal és öreg vasutasokat, nőket és gyermekeket” látott. Kezdetben „a tömeg jó hangulatban, boldogan és izgatottan” várakozott. Amikor Lipták Béla a térre érkezett, sokan kiabáltak a Parlament épületének tetején kivilágított vörös csillag miatt. Azt mondja, „Amikor a fény kialudt, mennydörgő ováció tört ki”. Ő és mások is úgy emlékeznek vissza, hogy egyszerre minden fény kialudt a téren, feltehetően azért, hogy az emberek szétoszoljanak. Válaszul a jelenlévők összesodorták az újságokat, s magasra tartva meggyújtották őket.
A Kossuth tér 10. 1956. október 23.
97
„Néhány perc alatt ezernyi lobogó fáklya világította meg a teret – mondja Lipták. – Derűs és feledhetetlen látvány volt.” Csakúgy, mint a Bem téren, a tömeg újra és újra elénekelte a magyar himnuszt – spontán módon és meglehetősen esetlegesen. „Valahol elkezdték, és hullámként terjedt tovább” – írja Dora Scarlett. Azt is felidézi, hogy néha különböző szónokok próbálták magukra vonni a figyelmet, de ez nem mindig sikerült nekik. Egyikük Sinkovits Imre, a színész volt. Korábban már beszélt a Petőfi-szobornál (2). Bent volt az épületben – életében első alkalommal, ahogy később nyilatkozta. Látta, hogy a tér zsúfolva van, vagy ahogy ő fogalmazott, „embertenger” várakozott odalenn. Valaki azt javasolta, szóljon az emberekhez. Kinyitottak egy ablakot, s ő belekezdett Ady Endre híres versébe, a Fölszállott a pává-ba. Füttyszó volt a válasz. Sinkovits megpróbálta megmagyarázni, ki is ő, és hogy már szólt aznap a tüntetőkhöz. Még jobban kihajolt, néhány asztali lámpát hoztak elő, hogy láthassák, de „még a himnusz sem kellett” – mondja. „»Nagy Imrét akarjuk! Nagy Imrét akarjuk!« visszhangzott a tér a tömeg ütemes skandálásától.” Erdei Ferenc, korábbi mezőgazdasági miniszter, akkor miniszterelnök-helyettes, bejelentette, hogy Nagy Imre hamarosan beszélni fog. Amint meglátták, „pfujozásba kezdtek, fütyültek és kiabáltak” – mondja Dora Scarlett. Bár Erdei nem volt kommunista, hűséges útitársnak bizonyult. Méray megjegyzi, hogy ellenséges fogadtatása az utált Rákosi-rendszer által kompromittált politikusnak szólt. Gerő rádióbeszéde A tömeg valójában csak egyet akart: jelenjen meg Nagy Imre. Nagy budai otthonában tartózkodott, és időbe tellett, hogy meggyőzzék: a Parlamentbe kell mennie (lásd 5). Mire végül is megjelent, újabb fontos fejleményként – pontosan egy órával korábban, nyolckor – Gerő Ernő, a pártfőtitkár beszédét már közvetítette a rádió. A beszédet a délután folyamán mind az újságok, mind a rádió többször is bejelen-
98
B U D A P E S T, 1 9 5 6
tette, s mindenki feszülten várta. Az eredmény azonban csak düh és harag lett. Az amerikai újságíró, Leslie Bain autójában hallgatta meg a beszédet. Az Alkotmány utca és a Kossuth tér sarkán parkolt, pontosan szemben a Parlamenttel. Ahogy később írta, egy tucatnyi rendőr vette körül a kocsit – nem voltak ellenségesek, csak a beszédet hallgatták. Bain szerint az egyik megjegyezte, „Minden lélegzetével hazudik”. „A többi rendőr szeme sem rebbent” – teszi hozzá az újságíró. Dora Scarlett felidézi, hogy a beszéd „mindenkit feldühített, aki csak hallotta”. Lipták Béla akkor szerzett tudomást róla, amikor a Parlament felé menetelt: a rádiókészülékeket az emberek az ablakba tették. Úgy véli, a tömeg hangulata megváltozott. Mivel haragított meg olyan sokakat a beszéd? Gyakran elmondták már, hogy Gerő a tüntetőket fasisztának bélyegezte, és ez nyilvánvalóan kiváltotta a határozott ellenállást. A tizenöt perces, pártzsargonban megfogalmazott beszéd szoros olvasata azonban arról tanúskodik, hogy nem ez a helyzet. (A magyar szöveg Kenedinél olvasható, s a főbb pontok angol fordítását Lasky közölte – lásd a bibliográfiát.) Gerő beszéde tele van az akkori pártközhelyekkel „a népi demokráciák eredményeiről”, „a munkásosztály hatalmáról”, s azt a nézetet képviseli, hogy a kommunisták patrióták, de nem nacionalisták. A jelen helyzettel csak röviden, mintegy mellékesen foglalkozik, de nagyon kritikusan… „Ezért elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.” A szavak részben kódolt üzenetnek tekinthetők, bár félreérthetetlenül elítélik „a rendbontó kísérletet, nacionalista kútmérgezést és provokációt”. A politikusok kódolt üzeneteit a sorok mögül kiolvasni olyan művészet, amelyet valamennyien gyakorlunk. Az 1950-es évek KeletEurópájában majdhogynem kötelező jártasságnak bizonyult, ha az ember meg akarta érteni, mi is történik. Leslie Bain megjegyzi, hogy nemcsak az volt fontos, amit Gerő mondott, hanem „hideg, embertelen, arrogáns modora” is, és ez „látni valóan átformálta a tömeget”.
A Kossuth tér 10. 1956. október 23.
99
A beszédig a Kossuth téri tömeg ünnepi hangulatban volt. „Gerő beszéde mindent megváltoztatott.” Egyensúlyozás a balkonon Nem sokkal a beszéd elhangzása után Nagy Imre a Kossuth térre érkezett. Fazekas György, aki vele jött, Nagyot a miniszterelnök golyóálló kocsijában hozta le, és a gépkocsivezető óvatosan haladt a Parlament déli bejáratához. Az autó utasai kiszálltak, és a kiabáló tömegen keresztül vágtak utat az épület felé. Fazekas arra emlékezik, hogy „óriási hangzavar volt”. Nagyot az első emeletre kísérték, ahol Erdei Ferenc melegen üdvözölte. Mindketten átmentek egy másik helyiségbe, de hamarosan ismét megjelentek.
A bal oldali erkélyről vagy az egyik ablakból szólt a tömeghez Nagy Imre? Számít ez még ma?
100
B U D A P E S T, 1 9 5 6
Nagy 45 perccel azután szólt a tömeghez, hogy Gerő befejezte rádiószózatát. Az emberek – sokan már órák óta várakoztak – zaklatottak voltak. Rainer M. János, Nagy Imre életrajzírója szerint Nagy megvallotta, hogy amikor látta a tér forrongó hangulatát, rádöbbent, másféle beszéddel kellett volna felkészülnie. Fazekas arról számol be, hogy „valósággal megremegett, ketten is alig bírtuk tartani”. Tartani? Gyakorlatilag az összes beszámoló szerint Nagy Imre október 23-án a Parlament egyik erkélyéről szólt a tömeghez. A Kossuth tér felőli oldalon négy erkély tekint le az épület homlokzatáról. Valaki, aki akkor személyesen is jelen volt, azt mondta a szerzőnek, Nagy a bal szélső erkélyen lépett az emberek elé. Miért kellett támogatni, mintha attól tartottak volna, hogy leesik? Éppen elég szilárd az építmény, és pontosan 33 év múlva Magyarország elnökének, Szűrös Mátyásnak nem okozott nehézséget, hogy segítség nélkül innen hirdesse ki az ország új alkotmányát – csak ő a távolabbi jobb erkélyen állt (ha a szerző helyesen emlékezik). Rainer M. János szerint Nagy nem az erkélyről beszélt. Az egyik első emeleti ablak párkányán állt. Feltételezi, hogy a hirtelenében felszerelt hangszóró kábele csak odáig ért el. Akár így van, akár nem, ez megmagyarázza, miért kellett Nagyot tartani. Gyurkó László első két, ennek a munkának a bibliográfiájában is szereplő könyvében ’erkélyről’ van szó. Későbbi írásaiban Gyurkó ’franciaablakot’ emleget. A dolgot még az bonyolítja, hogy a ’franciaablak’ kifejezés használata nem azonos az angolban és a magyarban: Gyurkó olyan homlokzati ablakra utal, amely előtt alacsony balusztrád van. Hasonlít az erkélyre, de valójában nem az. Az ’ablak’ vagy ’erkély’ vitában Fazekas György, aki Nagy Imrével benn volt az épületben, az előbbit támogatja. Arról számol be, hogy mivel a szobának nem volt erkélye, ablakot nyitottak. Nagy egy székről lépett az ablakba. Fontos ez? Nem igazán! De ha valaki megkísérelte volna, hogy lelője Nagy Imrét, nagyon lényeges lett volna, ki hol állt, a lövés szöge stb., ahogy a John Kennedy elleni 1963-as merényletben. De ebben az esetben semmi hasonló nem történt, ami miatt fontos lenne a hely precíz megjelölése. Ez a kis kitérő azonban jól illusztrálja, milyen ne-
A Kossuth tér 10. 1956. október 23.
101
héz 1956 eseményeinek a rekonstruálása – még érdeklődésre számot tartó, de nem különösebben fontos dolgok esetében is. „Elvtársak!” A beszámolók általában megegyeznek abban, hogy Nagy Imre beszédét a kommunista mozgalom szokásos köszöntésével, az „Elvtársak!” megszólítással kezdte. A tömegből sokan „Nem vagyunk elvtársak!” kiáltással reagáltak, ami a szónok és a megjelenését követelők legalábbis egy részének a távolságát jelzi. Lipták Béla jelen volt, de később azon tűnődött, valóban mondta-e ezt Nagy, és arra a következtetésre jut, hogy „akkor az számított, amiről azt gondoltuk, hogy elhangzott”. Lipták álláspontja figyelemre méltó; gyakran fontosabb lehet, hogy az emberek mit gondolnak vagy tartanak igaznak, szemben a valósággal. Méray Tibor megjegyzi, „Valójában a téren ezer és ezer kommunista, meggyőződéses párttag is volt, akiknek nem lehetett kifogásuk (Nagy Imre megszólítása ellen)… őket meglepetésként érhette a tiltakozás hevessége.” Magát a beszédet, a legtöbb kommentátor emlékezete szerint és amennyiben egyáltalán hallani lehetett, nem jól fogadták. Nagy arról beszélt, hogy meg kell oldani a Párton belüli kérdéseket, és vissza kell térni az 1953-as programhoz (lásd 13). Úgy tűnik, hogy az előző napokban elhangzott követelésekre közvetlenül nem reagált. Molnár Miklós véleménye az, hogy „hiányzott belőle az ékesszólás, és nem említett az alkalomhoz illő elképzeléseket”. Utána ismét elénekelték a magyar himnuszt, de most Nagy Imre kezdeményezésére. Ahogy Nagy Imre visszament az épületbe, a tömeg is szétszéledt. Dora Scarlett úgy érzékelte, némi megnyugvást lehetett tapasztalni. Hallotta, amint néhányan az elhangzottakról beszélgettek. „Bár nem mondott konkrétumokat, de legalább ígéretet tett, és ez már a kezdet.” Más szemtanúk és történészek nem erről számolnak be. Litván György könyve megállapítja, hogy „az emberek csalódottan, sőt hara-
102
B U D A P E S T, 1 9 5 6
1 1 . Vé r e s c s ü t ö r t ö k – 1 9 5 6 . o k t ó b e r 2 5 .
103
gosan távoztak… mély kiábrándulást” érezve. Leslie Bain, aki ugyancsak a téren tartózkodott, Nagy rövid beszédéről azt mondja, „fellépése… a fiatalokból pesszimizmust és komorságot váltott ki: még röviddel azelőtt lángolóan reménykedtek, s biztosak voltak a jövőben”. Nagy Imre hamarosan átment a közeli Akadémia utcai Pártközpont épületébe (16). A tömeg részben hazatért, részben pedig a város olyan pontjaira igyekezett, ahol történt valami: így a Sztálin-szoborhoz (36) vagy a Rádióhoz (22). „A tömeg magányos lett” – foglalja össze az eseményeket Gyurkó László. – „Vezére nem felelt meg az elvárásoknak, más vezér viszont nem volt.”
11. VÉRES CSÜTÖRTÖK 1956. OKTÓBER 25.
Október 25-én reggel, alig 48 órával a felkelés első napját megindító tüntetések után már-már azt gondolhatták egyesek, hogy hamarosan minden befejeződik, mivel megtörtént a lehetetlen. Budapest utcáin szovjet katonák barátkoztak a magyarokkal! Délre azonban teljesen megváltozott a hangulat a Kossuth téri békés tüntetők lemészárlása után. Az öt nappal későbbi, Köztársaság téri mészárlás részleteiben (42) a források általában megegyeznek, bár a történtek magyarázatában eltérnek. Azonban a „véres csütörtök”, ahogy október 25-ét elnevezték, eseményeit illetően nincs egyetértés, bár a nap történéseinek kezdetéről általában nincs vita. Aznap reggel az amerikai újságíró, Leslie Bain az Astoria Szálló közelében azt látta, hogy három szovjet tankot magyar zászlók és virágok borítanak. Lányok csókolgatták a szovjet katonákat, akik barátságosan viselkedtek. Sok szemtanú hasonló jelenetekről számol be. Orosz nyelvű röpcédulák arra szólították fel a katonákat, hogy ne lőjenek a magyarokra, akik nem „fasiszta ellenforradalmárok”. A válasz pozitív volt. „A legvidámabb barátkozást a lakosság és az idegen katonák között itt tapasztaltam – írta Leslie Bain –, még a Párizst felszabadító amerikai hadsereg fogadtatását is beleértve.”
A Parlamentnél október 25-én a vérfürdő előtt. Magyarok egy szovjet tank tetején. Nehéz elhinni a barátkozásnak ezt a formáját, és néha más, „biztosabbnak tűnő” magyarázatot kapunk. Az International Herald Tribune 2003. szeptember 26-i számában például a következő képaláírást találjuk: „1956. november 2-án a felkelők egy elfoglalt szovjet tank tetejéről a magyar zászlót lobogtatják.”
Spontán tüntetés kezdődött, és a szovjet tankok kísérte tömeg a parlamenthez indult. „Le Gerővel!”, „Nem vagyunk fasiszták!”, „Nagy Imrét akarjuk!” – hallatszott mindenfelől. Amikor a többezres tüntető tömeg a Kossuth térre érkezett, azt látta, hogy szovjet tankok és harckocsik állják körül a Parlamentet. De a barátkozás itt is folytatódott. Egykorú fényképek a tankok tetején álló és magyar zászlót lengető tüntetőkről tanúskodnak. Egyes beszámolók szerint delegáció ment az épületbe, hogy megkeresse Nagy Imrét, bár ő akkor még mindig az Akadémia utcai Pártközpontban tartózkodott (16). A huszonhét éves Jalics György, a Műanyagkutató Intézet technikusa, délelőtt Zsófi húgával együtt az utcákat járta. Csatlakoztak a tüntetéshez, és egyszerre az élére kerültek. „Mire a Parlament előtti térre értünk, gyakorlatilag az első sorban álltunk” – idézi fel később Jalics.
104
B U D A P E S T, 1 9 5 6
„Az épületet öt T–34-es orosz tank félkörben állta körül. A tömeg úgy 100 méterre tőlük megállt. Valaki megjegyezte, nem érdemes néhány méter kedvéért lelövetni magunkat. De akkor különös dolog történt. Párbeszéd bontakozott ki az emberek és az egyik tank legénysége között. Hirtelen nyolc-tíz tüntető szaladt oda, felmászott a tankra, jelezve a tüntetők és a tankok legénysége közti egyetértést… mivel már nem kellett félni a tankoktól, valamennyien folytattuk az utat a Parlament felé. Zsófi és én az első sorba kerültünk, így egyszerre a lépcsősor bal oldalának tetején találtuk magunkat. Addigra már az egész tér zsúfolva volt felvonulókkal. A magyar himnuszt énekeltük és vártunk. Egy darabig semmi sem történt. Azután egy óriási magyar zászlót, de már a gyűlöletes kommunista jelvény nélkül, vontak fel az épületre. Ütemesen azt ismételgettük: »Nagy Imrét akarjuk!« Ismét nem volt válasz. Amikor már eltelt néhány perc, rákezdtük: »Le Gerővel« (Ő volt a pártfőtitkár.) Erre már bőséges válasz érkezett a házak tetején elhelyezett ávós géppisztolyokból. De ezt csak évek múlva tudtuk meg. Ahogy a sortűz eldördült, a tömeg szétszóródott. A tömeg lerántott minket a lépcsőkről, majd az épület déli oldalának közelében, sok más tüntetővel együtt nagy U alakot formázva, az egyik oldalbejárat tetőzete alá kerültünk. Ahogy a tömeg beszorított bennünket, láttuk, hogy két- vagy háromlépésnyire tőlünk a tér irányában egy orosz páncélozott járműről nehéz géppuska tüzelt a tér másik oldalán álló Mezőgazdasági Minisztérium tetejére. Mindez olyan közel volt, hogy az üres lövedékek majdnem ránk zuhantak. A szünetekben az orosz lövész arról biztosított minket, hogy minden rendben lesz. Nyilvánvaló volt, hogy nem fog ártani nekünk.” Ki lőtt és honnan? Akkor (és még most is) sokan úgy gondolták, hogy a lövések a Mezőgazdasági Minisztérium, a tér 11-es számú, a Parlamenttel szemben húzódó épületének tetejéről érkeztek, és az elkövetők az állambiz-
1 1 . Vé r e s c s ü t ö r t ö k – 1 9 5 6 . o k t ó b e r 2 5 .
105
A Mezőgazdasági Minisztérium tetejéről lőttek?
tonsági erők, az ÁVH tagjai voltak. A ’logikus magyarázat’ úgy hangzott, hogy a tetőn elhelyezett harci egységek vagy a parlament megtámadásától tartottak, vagy véget akartak vetni a fraternizálásnak – vagy talán mindkét megfontolás szerepet játszott. 1991-ben jelképes sírkövet helyeztek el az 1956-os véres csütörtök áldozatainak emlékére a tér közepén, nem messze II. Rákóczi Ferenc lovas szobrától. A felirat „a gyilkos ÁVH-sortűz” áldozataira utalt. Ma ez a jelképes sírkő az 1956-os Emlékmúzeumban található a Kossuth téren. A múzeum bejárata II. Rákóczi Ferenc szobrától jobbra található. A kis kiállításon drámai fényképek láthatók 1956-ról, különösen az október 25-i eseményekről. A minisztérium homlokzatának bal oldalán, az Alkotmány utca sarkán is van egy tábla, amely az 1956. október 25-én az erőszak áldozataként legyilkoltakra emlékezik. Az emléktábla 1989-ből való, de eredetileg a Nádor utca sarkán lévő épület falán helyezték el. Sok szemtanú állítja, hogy a lövések több épület tetejéről érkeztek, sőt
106
B U D A P E S T, 1 9 5 6
ahogy Eörsi László történész 1990-es tanulmányában megjegyzi, még a Parlamentből magából is. A korai Kádár-rendszer ’hivatalos’ felfogása hajlott arra, hogy a lövéseket a minisztérium tetejéről adták le. A magyar parlamenti őrség beszámolója, ahogy a Fehér könyvek III. kötetében olvasható, megerősíti a fraternizálás tényét, és hogy a tetőkről tüzeltek a sokaságra, amire a szovjetek visszalőttek. De nézetük szerint felfegyverzett felkelők és nem a biztonsági erők lőttek a tömegbe! A ’magyarázat’ szerint tudatos ’provokáció’ történt! Ezt a különös véleményt még 1986-ban is megismétli Hollós Ervin és Lajtai Vera Drámai napok című könyve, amely 1956-ot ellenforradalomként kezeli. Szerintük fegyveres lázadók elsősorban a szovjet és magyar védelmi erőkre zúdítottak tüzet a tetőkről. Ezt a legtöbben akkor sem fogadták el, és ma sem fogadják el. „A gyilkos biztonsági erők a fegyvertelen tömegbe lőttek a minisztériumból” – a kollektív tudatban így tükröződnek az események. Ez természetesen csak szájról szájra terjedhetett el, mivel a rádió erről akkor egyáltalán nem beszélt, és a sajtó is alig-alig tudósított a mészárlásról. Méray Tibor szerint a hír szélsebesen terjedt, és újabb haragot váltott ki. „Ettől kezdve a népharag az ÁVH-ra koncentrálódott”, vonja le a következtetést, s így talán ez némileg magyarázza azokat a brutális kegyetlenkedéseket, amelyeket a feltételezett ÁVH-soknak a következő napokban el kellett szenvedniük. Leslie Bain viszont úgy érezte, hogy az emberek szerint a tüntetőket tőrbe csalták, és a szovjetek ’elárulták’ őket. Azt a következtetést vonja le, hogy „Így a forradalom vak, könyörtelen háborúvá vált a rosszul felszerelt felkelők és a szovjet hadsereg között. Az ÁVH-ról pillanatnyilag megfeledkeztek. Ez már a magyarok és az oroszok közötti háború volt.” Bain véleménye szerint az a beszámoló „áll legközelebb” a valósághoz, amelyet John MacCormac közölt a véres csütörtökről a New York Times október 27-i számában. Riportjában MacCormac azt írta, „a leghihetőbb változat az, hogy a politikai rendőrség (azaz az ÁVH) nyitott tüzet a tüntetőkre, és a szovjet tankok legénységében pánikot
1 1 . Vé r e s c s ü t ö r t ö k – 1 9 5 6 . o k t ó b e r 2 5 .
107
A szimbolikus sír felirata (balra) szerint a Véres Csütörtök áldozataira az ÁVH lőtt, de a Mezőgazdasági Minisztérium árkádsorában lévő emléktábla és a jelképes lövedékek (jobbra) azt sugallják, hogy a lövéseket nem az ÁVH feltételezett állásaiból, a Minisztérium tetejéről adták le.
keltve, elhitette velük, hogy őket fenyegetik”. Ennek ellenére ugyanez a cikk beismeri, hogy mindez „titokzatos körülmények között történt, senki sem tud megfelelő magyarázatot”. Marton Endre MacCormackal együtt a Kossuth téren tartózkodott, amikor a sortűz elkezdődött. Azonnal hasra vetették magukat, nem tudván, merről is tüzelnek, bár később utal rá, hogy a sorozat a tér déli végén az egyik háztetőről jött. Ennek ellenére az ugyancsak a New York Times-ban közölt riportja azzal kezdődik, hogy „egy szovjet tank tüzet nyitott” a tüntetőkre. Az ehhez hasonló ellentmondások tipikusak sok szemtanú beszámolójában, ami érthető, ha figyelembe vesszük a téren eluralkodó pánikot és tanácstalanságot, amikor úgy tűnik, furcsa dolgok történtek. Eörsi egy olyan szemtanút idéz, aki azt állítja, egy ideig egy szovjet tank belsejében talált menedéket. A széltében-hosszában terjesztett népszerű változatnak az a baja, hogy nincs vitathatatlan bizonyíték, kik is voltak a minisztérium és/ vagy a környező házak tetején, és hogy valóban onnan lőttek-e. Ez
108
B U D A P E S T, 1 9 5 6
azután a véres csütörtök alternatív változataihoz vezetett. Az áldozatoknak állított másik emléktábla is ezt a bizonytalanságot tükrözi: a minisztérium homlokzati árkádjai alatt, a főbejárattól jobbra a plakettbe szimbolikus golyók ágyazódnak. Az emléktábla állításának időpontja 1990. Mit keresnek itt a golyók, ha ennek az épületnek a tetején dördültek el a lövések? Kő András és Nagy J. Lambert 2001-ben megjelent Kossuth tér 1956 című publikációja a véres csütörtök eseményeinek sokéves tanulmányozása után megkísérli a magyarázatot: bár semmit sem zárnak ki, a kutatók szerint a legyilkoltak holttestének helyzete arra utal, hogy valószínűtlen a feltevés, miszerint a minisztérium tetejéről lőttek volna rájuk. Úgy vélik, hogy a halottak és sebesültek valószínűleg a szovjetek által leadott lövések áldozatai: nemcsak a téren tartózkodó tankokból leadott (több beszámoló jelzi, hogy ezek éppen úgy tüzeltek az épületekre, mint a tömegbe), hanem az Akadémia és a Nádor utcán át a tér sarkaira érkezőkből is leadott lövésekéi is. Azzal érvelnek, hogy az utóbbiakat az ekkor Budapesten, az Akadémia utcai pártközpontban a pártvezetőkkel tárgyaló KGB-főnök, Szerov tábornok rendelte oda: elhatározta ugyanis, hogy véget vet a fraternizálásnak, és helyreállítja a ’rendet’. Az a nézet, hogy nem az ÁVH, hanem a szovjetek voltak felelősek a vérontásért, nem talált ugyan teljes egyetértésre, de egyre inkább terjedt, és bekerült a tudományos művekbe is. Az 1956-os Intézet 1999es CD-ROM-ján például mindkét verzió szerepel; a későbbi angol nyelvű honlap alapvetően a szovjeteket teszi felelőssé, bár hozzáteszi, „elterjedt az új hír: »Az ÁVO-sok gyilkosok, le az ÁVO-val!«” A két változat nem szükségszerűen zárja ki egymást. Az ENSZ 1957-es beszámolója is azt állítja, hogy mind a háztetőkről, mind a lenti tankokból adtak le lövéssorozatokat. Az október 25-én a Kossuth téren lemészároltak számát változóan becsülték meg. A beszámolók először néhány száz halottról szóltak. Újabb kutatások ezt a számot 60 és 100 közé teszik. A brutális és tragikus események pontos körülményei még mindig tisztázatlanok, s így a véres csütörtök története mind a mai napig egyike 1956 rejtélyeinek.
