I KICSI MEG ÉN
1 A csúnya emberek ritkán néznek tükörbe — s abból, ahogyan irtózom tükörbe nézni, abból sejtem, mennyire csúnya vagyok. Ezt azonban megszoktam már, és nem okoz többé gondot. Ha rút is a reám visszatekintő arc, a színtelen szempár, peremtelen száj és lángvörös hajjal benőtt, alacsony homlok; a végletesen szeplős nyak és orr; mondom, ha mindez csúnya és idétlen is, számomra mindennél rokonszenvesebb, hiszen én vagyok az: én magam, az egyetlen és kicserélhetetlen, aki tulajdonképp már kölyökkoromban is voltam, s akire (riasztó csúnyaságom ellenére) boldog meghatottsággal kell mindannyiszor ráismernem. Szeretem ezt a rút embert, mert hasonlít egy gyönyörű gyermekre, akit nagyon szerettem valamikor. Tegnap azonban borotválkozás közben szörnyű dolog történt. Be kellett látnom, hogy nem ismerek többé magamban arra a fiúcskára, és nem vagyok többé ugyanaz. Felnőttem. A kedvesség, amelyet a gyermekkor kölcsönzött csúnya arcomnak, a fiatalság kedvessége odalett. A fehér bőrt egykor oly élesen pettyező szeplők egybemosódtak, deresedik, gyérül a hajam, rőtvörös szakállam ellenben sűrűn burjánzik. Szemem elveszítette kíváncsi csillogását, és ráncok gyűrűzik körös-körül. Meghíztam, pocakocskám ereszkedett; az asszonyok odakint már-már agglegényszám57
ba vesznek. Mit szeressek, mit szerethetnék még magamon? Azok az idők, amikor az ifjút a lélek benső rugalmassága újra meg újra fölrázta és talpra állította, menthetetlenül odavannak, s én mindinkább elmeszesedő sejtekkel (és szellemmel) már csak mosolyogni tudok azon, hogy valaha — nem is olyan régen — még hittem a gyógyulásban. Gyógyulást mondok, s ez utóbb talán különösnek fog tetszeni. Hiszen egyetlen alkalomtól eltekintve, amikor odakint Németországban bedugtak a kórházba, sohasem nyomtam az ágyat; arcom kerek, érzékeim épek, termetem pedig inkább daliásnak, mintsem véznának mondható. Maga volnék a kicsattanó csúnya egészség, ha a magányt, a gyógyíthatatlan társtalanságot nem lehetne jó okkal betegségnek nevezni. Sajnos azonban lehet. Egy ember önmagában, már az emberfaj fennmaradásának mindennél fontosabb szempontját tekintve sem teljes, hanem bizony csonka; a csonkaság pedig (a nyelv ősi-csalhatatlan tanúsága szerint) épp ellentéte és fordítottja az egészségnek. Hát még a szellemi csonkaság. Bárhogy van, letettem már a reményről, s keserű azonosulással mondogatom néha magamban Villon sorait: Már harminc évem elhagyott, S torkig beteltem szégyenemmel. Még bölcs egészen nem vagyok, S bolond se már, mint ifjú fejjel. Nem, valóban, sem bölcs, sem bolond. Bolond már nem, mert kötve sem hiszek többé a gyógyító csoda eljövetelében, hogy valaha társra akadhatok, de bölcs sem, mert hol vagyok én még attól, hogy ne kínozzon és sajogtatóan ne gyötörjön a hóhér egyedüllét? Nem mindig voltam én magányos ezen a földön; volt énnekem társam és barátom, akiben megszé58
pülve voltam jelen minden porcikámmal és tulajdonságommal, annyira, hogy néha azt kell hinnem: jobbik és szebbik ériem volt ő, én magam, amilyennek eredetileg elgondoltattam. Volt énnekem testvérem, eszményített másom, akivel egyszerre formálódtunk ugyanabban az anyaméhben, de nincsen már, nincsen. Jákob meghalt, és Ézsau, a csúnya vörös Ézsau, egyedül csatangol a pusztaságban. Vagy talán csakugyan nem volt ő soha? Talán csak képzet és árnyék volt, akit a magam számára alakítottam ki önmagamról, hogy milyen szeretnék lenni? Nem, jaj, nem. Itt vannak előttem kedves tárgyai, itt van elnyűtt leventesapkája, bicskája és csajkája, szomorú emlékei testi jelenvoltságának; itt van gyerekességében is fölényes intelligenciájú naplója, eleven tanúsága ígéretes-szép jellemének, itt van egész mivolta szinte-szinte tapinthatóan, talán csak azért, hogy újra meg újra megríkasson. Testvérem volt ő, ikertestvérem, fényesebbik társcsillagom, egyazon anyagból formálódott jobbik magam, és íme, elhagyott, és íme, örök társtalanságba taszított engem. Kevés volna, ha megrendítőnek mondanám a veszteséget. Egész mai nyomorúságom ennek a veszteségnek siratása és következménye, mintha csakugyan én magam haltam volna meg őbenne. Mert mit teszek én? Tanítok gépies munkával apám egykori katedráján heti tizennyolc órát, hogy alhassak és zabálhassak és eltakarhassam meztelenségemet; megiszom mindennapi sörömet Bakó bácsi ikszlábú asztalánál, és nézem az embereket, férfiakat és nőket, hogy melyik lehetne társam. Nem szerelmestársam, sem házastársam, hanem teljes és igazi társam, amilyen Kicsi volt. Sorra veszem az embereket, feléjük mutogatok, körültapogatom őket lelkem ujjaival, és rájuk mondom gondolatban: „Ez sem, ez sem és ez sem.” 59
Nem élek én már, csak élni látszom; haszontalan vagyok én már, vörös és csípős, mint a csalán. De van bennem valami, amit gazdagságnak érzek. Az én életem, az én különös múltam-világom, az az idő, amikor még ővele voltam, és amikor elveszítettem őt. A tegnapi eset után, amely mélységesen megrázott, megpróbálom most elmondani és elajándékozni neked ezt az én kincsemet. Nem azért, hogy hasznossá legyek (ezzel nem törődöm), csak azért a büszke gazdagságtudatért, amit az ajándékozás nyújt. Azért a gesztusért, hogy íme, mindenemet megosztom. Hogy íme, van miből adnom. Ezért és az ő emlékéért maradj velem most, és hallgasd meg történetemet. 2 Ikrek voltunk, mondom, úgy hasonlítottunk egymásra, mint két pulykatojás (pulyka a szeplőink miatt), de azért sohasem tévesztettek össze bennünket. Ő alacsonyka volt — én viszont magas; ő soványka — én kövér; őneki tejfehér bőre volt, szeplői tompabarnák — nekem ellenben penészszürke bőröm és vörös szeplőim. És ő szép volt, csodálatosan kedves és szép, annyira, hogy az emberek utánafordultak az utcán, és hangosan álmélkodtak — én ellenben ... hiszen elmondottam már, milyen vagyok én. Minden leírható külső jegyben épp ellentétei voltunk egymásnak, és szegényes a nyelv, hogy mindezeken túlmenő gyökeres hasonlóságunkat érzékeltesse. Ha mégis megpróbálnám szavakba foglalni, hogy s mint állt a dolog, azt kellene mondanom, hogy torzképe és karikatúrája voltam, görbe tükörből készített tökéletes képmása, amelyen minden porcika ugyanaz, csakhogy megváltozott jelentéssel, 60
mintegy visszájára fordítva. Csakugyan képzelj el egy szép embert, akit te a legszebbnek látsz, mondjuk a kedvesedet. Azután állítsd görbe tükör elé, és hasonlítsd össze a két képet. Így hasonlítottunk egymáshoz mi ketten. Annyival szebb és különb volt nálam, hogy halálát kívántam volna bárki másnak, aki félannyival is különb. Az iskolában játszva és tanulás nélkül vívta ki az első helyet, míg én szorgalmam ellenére is mindig csak második voltam. A gyerekkori bandaharcokban mindig ő volt a vezér és én csak az adjutánsa. Jóságos csúf medveként éltem mellette, akit mindenben irányítania kellett, s legföllebb verekedések alkalmával mutathattam bizonyos fölényt, gyöngéden óva és védelmezve őt. Igen, a széles világon bárkit meggyűlöltem volna, aki félannyival is különb. Őt azonban nem lehetett gyűlölnöm, hiszen féligmeddig és voltaképp ő is én voltam, mint ahogyan én is ő. Ha igaz az, hogy minden emberben sok kitűnő tulajdonság van és emellett sok gyarlóság, akkor mi egy ember voltunk. Egy ember kettéválva. Őbenne egyesült minden jó és bennem minden otrombaság. Egynek képzelt bennünket a természet, s csak tévedésből választott ketté; szeretetünknek és ragaszkodásunknak kellett aztán helyreütnie a baklövést — és csakugyan helyre is ütötte. Mert elválhatatlanok voltunk mi ketten, és szeretete irántam hibátlan volt, a legparányibb mértékben sem különböző attól, amit én éreztem őiránta. — Mit szeretsz rajtam? — faggattam olykor, később, kamaszkorunkban, ha valami különösen megható jelét adta ragaszkodásának. — Mit szeretsz énrajtam, nem látod, milyen vagyok? Csúnya vagyok és otromba, és csak árnyékot vetek rád, gyönyörűségesem. Rám nézett ilyenkor, s legföllebb ennyit mondott: 61
— Buta. Különös, de én maradéktalanul megértettem ezt a választ. Mert — ismét és ismét elmondom — egy ember voltunk mi, és a jobbik résznek éppúgy kellett ragaszkodnia a rosszhoz, mint a rossznak őhozzá. Anyánk azonban reá volt büszke, és őt szerette jobban. A világért se hidd, hogy bármiben is megnyilvánult különbségtevése, hiszen sokkal gyöngébb és bátortalanabb volt annál, semhogy szeretetének szuverén kényét ki merje nyilvánítani. Ellenkezőleg: félve került minden gesztust, amely elárulta volna részrehajlását, egyenlően mért nekünk ételt és dédelgetést, s gyakran még inkább nekem kedvezett, csakhogy megtévesszen. Én azonban tudtam, és fájva tudta ő is, hogy Kicsit, csakis Kicsit imádja és isteníti, és ha halálos veszedelem törne ránk, ha folyóban fuldokolnánk vagy égő házban pörkölődnénk, őt, Kicsit ragadná ki és mentené meg először. Apánkat, az egykori tanárt mi már nem ismertük; csecsemőkorunkban halt meg valami titokzatos betegségben, de úgy sejtem, ő engem szeretett volna jobban. Mert egyetlenegy vonatkozásban mégiscsak én voltam fölényben Kicsivel szemben (s ez némileg összefüggött csúnya ormótlanságommal is): egy ködösen körülhatárolhatatlan vonatkozásban, amelyet talán a férfiasság szóval jelölhetnék meg leginkább. Igen, én határozottan férfiasabb voltam, bár ez a különbség nem a bátorságban, még csak nem is az erélyben mutatkozott meg (hisz e téren Kicsi túl is tett rajtam), hanem inkább a benső érzékenység csökkentségében, lelki otrombaságomban, egyszóval, amelyet testileg a nehéz ököl és izmos comb juttatott kifejezésre. Ezért gondolom, hogy apánk, legalább a tekintet fokozott melegségéig és lágyságáig, engem szeretett volna inkább. Mert úgy tapasztaltam, hogy a szeretők az ellenkező nemet, a szülők viszont többnyire saját nemüket pártfogolják gyermekeikben is. 62
Nem akarnám kínos, démonian ködös szférák felé kanyarítani elbeszélésemet, de ellenkeznék becsületérzésemmel, ha elhallgatnám, hogy ez az alig-alig meghatározható különbözőség a Kicsivel való rajongó ragaszkodásunkban is jelentékeny szerepet játszott. Hogyan is magyarázzam el? Valamiféle spanyol professzor tanulmányát lapozgattam a múltkoriban, és azt olvastam ott, hogy az embrionális fejlődés kezdetén a magzat inkább nőies jellegű, csak később jutnak érvényre benne a férfias vonások, s így az újszülött neme attól függ, hogy a felrétegezett férfias jellemzők elérik-e a kritikus mennyiséget. Ilyenképpen mind a férfias, mind a nőies tulajdonságok szükségképpen jelen vannak minden emberben, csak arányuk bizonytalan és változó. Tudom, hogy mindez nem több Weininger amúgy is híg elméletének további fölhígításánál, egy-egy rövid pillanatra mégis megengedem magamnak az értelem játékos elkalandozását, és kezdem azt hinni, hogy a közöttünk levő különbség végső oka és egyetlen magyarázata csupán ennek a viszonynak eltolódása volt. Én, ki tudja, mi okból, több férfiasságra tettem szert az ősi sötétben, mint Kicsi; ő több nőiességet őrzött meg, mint én. És körömszakadtáig, határozottan tiltakozom a feltevés ellen, hogy boldogító testvérszeretetünket valami titkos-rejtelmes szerelmi alapra akarnám visszavezetni; képtelen vagyok letagadni viszont, hogy — különösen kezdetben — jólesett simogatnom és babusgatnom őt. 3 Rútabb és férfiasabb voltam Kicsinél, ezt mindenki tudta a családban, és az idegenek figyelmét sem kerülhette el. Efölött azonban volt testi és szellemi alkatunknak egy másik alapvető eltérése, sok63
kal finomabb amannál, sokkal titkosabb és felmérhetetlenebb, olyan, hogy én is csak most utóbb jöttem tisztába vele, s nem tudom, hogyan foglalhatnám szavakba. Gondolj csak vissza a görbe tükör hasonlatra és akkor talán megérted. A görbe tükör megnyújtja azt, ami rövid, elszélesíti azt, ami keskeny, hogy úgy mondjam, topológiai átalakításokat végez az emberen. És csakugyan, valahogy topológiailag különböztem Kicsitől. Az arányok eltolódásáról van szó, csekély, szinte elhanyagolható csontés húsmennyiségek hiányáról és odébbvándorlásáról, amelyek azonban végeredményben egész külső benyomásunk ellentétességét, alkatunk teljes különbözőségét eredményezték. Ő kecses és finom antilophoz hasonlított, én medve voltam. Például a mellbőségünk. Amikor édesanyám mértéket vett rólunk, hogy megvarrja alsóruhánkat, kitűnt, hogy nekem centiméterekben számítva sokkal szélesebb a mellkasom, hiszen jelentősen nagyobb és tagbaszakadtabb voltam. Más helyzet állt elő azonban, ha mellbőségünket hasunk kerületéhez viszonyítottuk és arányba állítottuk vele. Ha ezt megtettük, ha tehát kiszámítottuk mell- és hasbőségünk viszonyát, Kicsi szinte már nevetséges előnyre tett szert a mellkas fejlettsége terén. Tagjaink átmérőjében viszont én vezettem. Neki sokkal véznább tagjai voltak, még akkor is, ha számba vettük rövidségüket. Mit mondjak még? Magas homloka volt, és sapkája szinte a fülemig csúszott. És ezzel az alkatbeli különbséggel, úgy látszik, mélyre ható szellemi eltérések is jártak. Említettem már, hogy a tanulásban játszva és erőfeszítés nélkül előzött meg, ez azonban csak felületi kifejeződése volt szemléletmódunk végletes ellentétességének. Megfigyeltem, hogy én betűnként olvastam a szavakat, ő ellenben egyetlen rátekintésre. Az iskolában inkább elvét és lényegét jegyezte meg a tananyagnak, míg én csupán az adatait. Képtelen volt 64
évszámokat biflázni (ezért történelemből mindig jobban álltam), és soha egyetlen matematikai képletet sem tudott kívülről, annyira, hogy dolgozatírásnál is külön le kellett vezetnie mindeniket. Én viszont levezetni voltam képtelen őket, és szó sem lehetett arról, hogy egy-egy bizonyításhoz, miegymás, eredeti ötletem támadjon. Mindez már eléggé érzékelteti szellemi-szemléleti eltérésünket, hadd írom le azonban azt a délutánt, amikor minderre rádöbbentem. Vasárnap volt, s mi kimentünk az erdőre, talán növénygyűjteményünket gyarapítani. Nyár volt, meleg nyár, a fák teljes szépségükben zöldelltek, a füvek megteremték már magvaikat és fonnyadtan hullámzottak a szélben. A tisztásokon boglyákban állt az isteni illatú széna, bent a fák között pedig piros, kék és zöld gombák ütögették fel fejüket, elvegyítve hűvös pinceszagukat a korhadó avar illatával. Eső után volt, de késő július, így hát nemigen találtunk olyan virágot, amely hiányzott volna gyűjteményünkből. Ődöngtünk egy darabig a szálasban, aztán eluntuk, és kifeküdtünk a tetőre, a fehér törzsű nyírek alá, hanyatt a kaszálatlan fűbe, cirpelő szöcskék és zümmögő rovarok közé. Kifeküdtünk oda, és elnéztük a gyorsan rohanó felhőket: mint változnak és alakulnak, hányféle színt és formát vesznek fel örökös metamorfózisukban. És alakokat képzeltünk a felhőkbe. — Nézd — mondottam én —, ott, abban a nagy fehérben egy kutyafej van és egy tulipán és a kettő alatt egy bajuszos ember sisakban. Még az orra is látszik. — Paccer! — csodálkozott rám. — Hát nem látod, hogy olyan az egész, mint egy ágaskodó ló? — Abban a másikban pedig — folytattam —, labdákat látok, sok-sok labdát kupacban. — És az a nagy nyúlványa, ott hátul — kérdezte —, az szerinted micsoda? 65
— Az semmi. Annak nincs formája. — Nem látod, hogy az egész egy görögdinnyét áruló néni? Ott a feje és a kendője és a lába előtt a görögdinnyék. Így diskuráltunk mi egész délután, míg végül rá kellett jönnöm, hogy az én fantáziám csak részleteket lát és magyaráz, az övé viszont mindig az egészből formál valamit. Akkor mindezt egyszerűen csak érdekes különbségnek gondoltam, ma azonban, ma már látom, hogy bizony minőség és érték volt az eltérés magva-lényege. Még valami. Hogyha nevettünk vagy sírtunk (mert mindezt egyszerre tettük, és sohasem történt meg, hogy közömbösek maradtunk volna egymás kedélye iránt), a nevetést mindig én, a sírást mindig ő kezdte. Erről váltunk nevezetessé és közmondásossá otthon is, az iskolában is. 4 Említettem már, hogy anyánk őt szerette jobban. Ha irigység férhetett volna közénk, ezért, csakis ezért irigyeltem volna Kicsit. Így is, bár beláttam titkos részrehajlásának indokoltságát (mert hiszen szeretetreméltóság tekintetében Kicsi igazán fölöttem állt), mégis igazságtalannak éreztem, ami a rászorultságot illeti. Kicsi a maga mindenoldali fölényében megszokta, sőt természetesnek vette a feléje áradó szeretetet, én azonban keserűen hiányoltam és igényeltem azt, különösen Anya részéről, akinek érzésem szerint föltétlenül érzékelnie és méltányolnia kellett volna rászorultságomat. Hiába, hát őt szerette, pedig, ha jól meggondolom, inkább bennem ismerhette volna fel önmagát. Én hasonlítottam jobban hozzá; alkatomban és katolikus gondolkozásomban én ütöttem reá, míg Kicsi 66
arra a felkötött karú, szomorú, vékony emberre, akinek fényképét oly gyakran elnézegettük, és akiről Anya azt mondotta, hogy apánk. Ma is felismerek magamban egy-egy gesztust, egyegy fintort, amely kísértetiesen Anyára üt. Holott soha eszembe sem jutott, hogy őt utánozzam, és akinek mozdulatait ellesni igyekeztem, az inkább Kicsi volt. Honnét származott hát izmaimba az az árnyalatokig menő azonosság; mi plántálta és kényszerítette belém? Örököltem, örökölnöm kellett, más magyarázatot nem tudok. És derengő felismerés lopózik agyamba, hogy viszont Kicsinek apától kellett örökölnie hasonló mozdulatokat, s Anya meghatott ellágyulásai, amelyekkel a Kicsi járását-kelését követte (s amelyek után, mintegy a lelkiismeret szavára legott engem is megsimogatott), talán Apa új életre támadt gesztusainak szóltak. Ki tudna behatolni és bepillantani ezeknek a dolgoknak pokolmélységébe, ki merészelné felelőssége tudatában felbolygatni az emberi átöröklés rejtelmét? Még a piros és fehér virágú paszuly, a moszkitó vagy a tengerimalac basztardjait és mutációit vizsgálgatni — rendben van. Az ember azonban több ezer esztendeje foglalkozik önmagával, és még mindig nem tudja, mennyire komplikált. De ha lehelyezem alacsonyabb szférákba, az állatvilág viszonylataiba, akkor sem tudom magyarázatát adni ezeknek a mozdulatoknak. Azt mondják, és az ma a tudomány álláspontja, hogy az ösztöncselekvések (az én effajta mozdulataim is mind öntudatlan-ösztönösek voltak), egyszóval az ösztöncselekvések huzamos és örökletessé váló reflexláncok rögződései az állati nemzedékekben. Sokat töprengtem a dolgon, s már-már bele is nyugodtam, míg nemrégiben nagybátyám, Pista bácsi méhesében rábukkantam a perdöntő „de”-re. De akkor hogy van az, hogy a dolgozó méhek dolgoznak? Honnét öröklik a reflexláncot, amely arra bírja őket, hogy gyűjt67
senek, lépet építsenek és táplálják az ivadékokat? Hiszen anyjuk, a királynő, sohasem dolgozott, sem apjuk, a here. És hátrahaladva nemzedékről nemzedékre a világ kezdetéig és a méhfaj keletkezéséig egyetlen here vagy királynő sem dolgozott, márpedig szaporodásra csak ezek képesek. Honnét örökölték és mikor rögződött akkor a dolgozókba bonyolult ösztöntevékenységük reflexlánca?!... Úgyhogy a tudományosan elfogadott elméletet én a magam számára megdöntöttnek tudom, vagy legalábbis olyannak, amelyet mindennél fontosabb kivételek tesznek kérdésessé. S ha ezek után ismét felteszem magamnak a kérdést: miképpen származtak át belém Anya, Kicsibe pedig Apa gesztusai, alázatosan meghajtom a fejem, és bevallom, hogy nem tudom. Ennyi a Kicsi és magam közt észlelt hasonlóságokról és különbségekről. Különben — majd elfelejtettem — Soó Péternek és Pálnak hívtak bennünket, de az iskolában mindenki egyszerűen Csulának szólított. Őt kicsi Csulának, engem pedig nagynak, noha voltaképp csak testileg nőttem magasabbra nála, és minden más téren én maradtam a másodszülött.
