AZ IPARI ÉS KERESKEDELMI ÉLET ANEKDOTÁIBÓL Bár Zenta kezdettől fogva mezőgazdasági jellegű hely ség volt, azért az idők folyamán szépen kivirágzott itt a kisipar és a kereskedelem is. Az első iparoscéhek még a múlt század húszas éveiben nyerték el szabadságleve lüket, s később, ahogyan fejlődött, alakult a város, úgy tartott lépést ezzel a fejlődéssel mind az ipar, mind a kereskedelem. Katona Pál levéltári kutatásai szerint a két háború között több mint 700 iparosmestert és számos kereskedőt tartottak nyilván az illetékes szer vek városunkban. A különböző virágzó iparágak nemcsak puszta meg élhetést biztosítottak, hanem jómódot, tekintélyt is ad tak hordozóiknak, és a gazdatársadalom mellett az iparos és kereskedő réteg is mindenkor igen jelentős társadalmi szerepet töltött be a város életében.
LELEMÉNYES I N A S O K
A régi kisiparosoknál az a szokás járta, hogy az inasok o t t kosztoltak a mesternél, még olyankor is, ha helybéliek voltak. Haza csak hét végén mehettek, fehérneműt („tisztát") váltani. Az egyik jónevű és módosabb zentai papucsosmesternek két inasa is volt, akiket a túlságosan beosztó majsztramné kosztolt - igencsak szűkö sen mérve k i a nekik járó fejadagot. Éhesek is voltak szegények, hogy tán még a patkószeget is megették volna, de jobbadán csak kásán meg tarhonyán tengődtek. Nyáridőben tarhó vagy túró, tejföl járta vacsorára - no, persze, csak a majsztraméknak; az inasoknak más, vékonyabb kosztot adott a mester felesége. Hiába folyt a nyáluk, ácsingóztak a tarhó meg a friss hagyma után, a mesterpalánták ilyen finomságokat csak akkor láttak, amikor ezeket a gazdasszony maga hordta, vitte le-föl (hűtőszekrény híján) a pincébe. Éhes hasnak nincsen lelkiismerete - az inasok is elhatározták: törik vagy szakad, de részesülnek ők is a jóból. Fogtak a műhelyben a bőrök között egy kapitális egeret, megnyuvasztották, s az egyikük leosont a döglött egérrel a pincébe. Belemártotta a tarhóba, s aztán körülhuzgálva az i b r i k körül, otthagyta a bögre mellett. Estefelé, vacsoratájt majsztramné lement a pincébe, de jött is föl h a marosan ecetsavanyú képpel. Úgy látszik, fölkavarta a gyomrát a gusz tustalan látvány, de hogy a tarhó mégse vesszen kárba, nyájaskodva megérdeklődte a legénykéktől: - Ugye, gyerekek, a mester úr beteg lett, nincsen étvágya. Megenné tek-e a tarhót vacsorára? Megették, miért ne ették volna, hiszen - ezt is akarták.
HA AZ ROSSZ VOLNA.
A z egyik z e n t a i f i a t a l iparosnál az a szokás járta, hogy ebéd után a mester úr a feleségével együtt e l v o n u l t a tisztaszobába, a két inas p e d i g elmosogatott, törölgetett, kisúrolta, m a j d h e l y r e r a k t a az edényeket, k i szidolozta a mozsarat, fölmosta a konyhát, szóval a k a d t m i n d i g v a l a m i tennivalójuk. R e t t e n t fúrta a gyerekek oldalát, hogy u g y a n m i t művelhet ebédidő után m i n d e n áldott n a p odabent a mester meg a felesége, s a d d i g - a d d i g kíváncsiskodtak, míg egy n a p k i n e m lestek őket. A n a g y o b b i k inas a k u l c s l y u k h o z l o p a k o d v a bekukucskált a szobába, s aztán vigyorgó képpel o d a i n t e t t e f i a t a l a b b társát. A z is leskelődött v o l n a , t o p o r g o t t a k u l c s l y u k előtt, amíg a másik e l n e m rántotta o n n a n , így taszigálták, lökdöstek egymást, hogy minél többet láthassanak a panorámából. N o , igaz, sokat u g y a n — a régi kivitelű f a r a g o t t tornyos ágyvég m i a t t — n e m i g e n láthattak, m e g aztán m a f l a legénykék is v o l t a k még, ezért inkább csak sejtették, m i n t s e m látták, hogy a mester úr odabent a házas társi kötelességét teljesíti éppen. A k i s e b b i k inas, a k i r e a legtöbb d o l o g hárult a háznál, m e g is kérdezte rangidős társát: - Te, Jóska, m i t gondolsz, rossz lehet az, a m i t most a mester úr oda b e n t csinál? M i r e a nagyobbik: — N e m hiszem, komám, m e r ' h a a' vóna, akkó' a l i g h a n e m azt is velünk végeztetné...
TARTOZÁS R. Gy., a század elején élő csizmakészítő mester közkedvelt i p a r o s e m ber v o l t , a k i t alacsony termete m i a t t csak Kisgyurkának hívtak, s ezen a néven idézgetik még m a is azok, a k i k o l y k o r - o l y k o r visszarévednek reája. N e m v o l t éppen rabiátus természetű ember, de galamblelkűnek sem lehetett m o n d a n i . A hozzá szegődött inasgyerekekkel sűrűn-sűrűn eljáratta a kutyakopogóst, h a azok az utcán n e m köszöntek az ismerő söknek, vagy h a a műhelyben n e m úgy viselkedtek, m i n t ahogyan azt az a k k o r i r e g u l a megkövetelte. Egy a l k a l o m m a l R.-né asszony igen hígra sikerült kásalevest tálalt ebédre az inasoknak, a m i t a n a g y o b b i k tanoncgyerek i m i g y e n k o m m e n tált kanalazás közben:
- N o , komám - m o n d t a a k i s e b b i k inasnak - , ettül se f o g u n k okádni! (Értsd: jóllakni.) Több sem k e l l e t t az öreg mesternek: — Még válogatsz is, ördög b ' o n a gyetrádba, te kákabélű! Tán mannát adjak? — méltatlankodott, s azzal fölkapva egy keze ügyébe eső kaptafát, a legénykéhez vágta. A z inas azonban, ismerve gazdája hirtelenkezűségét, u g r o t t már az első m o z d u l a t r a , s így a nehéz k a p t a f a n e m őt, h a n e m a konyhába lépő majsztramnét találta telibe. — A szeme i s t e n i t ke'nek! A z inasára haragszik, oszt mégis engem t r e fel e'! N e m t u d j o b b a n vigyázni?! - háborgott az asszony. Úgy látszik, G y u r k a bácsinak a feleséggel szemben is lehettek némi nemű tartozásai, m e r t csak l e g y i n t e t t egyet: - O t t is jó helyen v a n a'!
MEGNYUGTATTA...
A negyvenes évek végén t i z e n h a t szakemberrel órás- és ékszerész műhely nyílt meg Zentán. E b b e n a jó hírű i p a r i vállalatban - a szol gáltatás m e l l e t t — a szakmai utánpótlás g o n d j a i v a l is lelkiismeretesen törődtek a mesterek. Történt, hogy ékszerészinasnak jelentkezett a derék növésű, szálas B. K a r c s i is. A h o g y o t t a műhely előterében a felvételről beszélgetett a főnökkel, ez utóbbit szakmai konzultációra beszólították a spanyolfal mögött f o g l a l a toskodó mesterek. A legényke egyedül m a r a d t az üzletrészben. Nyílt az ajtó, és egy öreg m a g y a r térítőbe t a k a r t , régimódi körtés f a l i órával állított be, a m i t nagy szeretettel és g o n d d a l t e t t a székre, miköz ben p a r a s z t i bőbeszédűséggel adta elő az órával kapcsolatos panaszait. Úgy látszik, szakmabélinek nézhette a jól megtermett inasreménységet, m e r t végül is e s z a v a k k a l nyújtotta át n e k i a kibugyolált, beteg szer kentyűt: — Nagyon vigyázzon rá, kérem, m e r t t u d j a , ez ám még sose vót mester kezében! - N y u g o d j o n meg, tatám, most sincs! - találta föl magát K a r c s i gye rek, miközben gyengéden a p u l t r a helyezte a kiszolgált faliórát.
HOVÁ TEGYÉK A HARANGOZÓT?
A fölszabadulás után, 1945-ben a Tisza mentén is újra kezdődött a szakszervezeti élet, s maga a mozgalom is új t a r t a l m a t k a p o t t . Tényke dése abban merült k i , hogy egyrészt p o l i t i k a i öntudatra nevelje a t a g ságot, másrészt pedig, hogy enyhítse a nehéz közellátási g o n d o k a t : fát, szenet, k r u m p l i t , gyümölcsöt, U N R R A csomagot, textilneműt és-miegymást juttasson olcsóbb áron a tagság részére. Főleg ezek az utóbbi előnyök késztették a kanizsai község öreg h a r a n gozóját arra, hogy ő is belépjen a szakszervezetbe. Jelentkezett hát, hogy szeretne b e i r a t k o z n i . - Maga? - képedt el a tanácselnök. - Egyházi a l k a l m a z o t t létére? - Hát osztán? A t t u l én még tagja lehetek a szakszervezetnek! Vagy nem? - Igaz, lehetni l e h e t , . . - adta be a derekát az elnök. A bökkenő csak az v o l t , hogy m e l y i k csoport tagjai közé jegyezzék a harangozót, m i v e l a községben is szakmák szerint osztották be a szak szervezeti dolgozókat: külön a szabókat, a cipészeket, asztalosokat, mechanikusokat, fodrászokat... A n n a k idején zenész szakszervezeti csoport is a l a k u l t a helybéli né pes zenész kolónia tagjaiból, i d e r a k t a hát be t a g n a k a szakszervezeti elnök az öreg harangozót. Már aznap este ünneplő ábrázattal és ruhában jelent meg az öreg a szakcsoport gyűlésén. - Hát keedet m i szél hozta ide? - tudakolták tőle kedélyesen a h a n gászok. - Szakszervezeti t a g l e t t e m én is. A z elnök elvtárs i d e küldött - húzta k i magát n e m k i s önérzettel az öreg. No, k i is tört a méltatlankodás! Ők, a k i k b e n olyan magasan ágasko d o t t a szakmai gőg, hogy még a pengetős hangszerek művelőit se igen állhatták m a g u k között, most kénytelenek legyenek megtűrni egy h a r a n gozót?! Nosza, másnap már ment is a küldöttség a szakszervezeti otthonba, hogy t i l t a k o z z o n a szakcsoport megcsúfolása ellen: harangozót a zené szek közé?... K i látott ilyet?! A z elnököt azonban n e m tudták levenni lábról. - N e m értem, miért háborogtok a n n y i r a . U g y a n hová küldhettem v o l na máshova, n e m mondanátok? Ő is ugyanolyan dolgozó, m i n t t i v a g y t o k - győzögette a küldöttség tagjait.
- Dolgozó, dolgozó... D e n e m zenész! - Dehogynem! T i a vonót forgatjátok, ő meg a harangkötelet huzigálja. - N o lássa, elnök elvtárs! Há' mér n e m tette a k k o r a kötelesek közé?
AHOGY NÉZZÜK Még v a l a m i k o r a század elején, a k i s i p a r i foglalkozás virágkorában élt az Alvégben M . I . tekintélyes csizmadiamester. A műhely m e l l e t t földet is t a r t o t t , ennek okáért a nála alkalmazásban levő három inasgyereket n e m csupán a csizmakészítés szakmai r e j t e l m e i be, hanem a földművelés és az állattenyésztés különféle tennivalóiba is igyekezett derekasan beavatni. Egy május végi hajnalon, a l i g fújta el a b a k t e r a két órát, máris költö gette az inasait. — Menjetek, cselédeim, kapáljátok körül azt a kis kukoricát, a m i t a t a vaszon elültettünk! Egyeljetek is közben! De ne kapával ám! Kézzel huzogáljátok k i a gyengébb szálakat, úgy, szépen csavarva, hogy a m e l lette levőt föl ne szakítsátok! - adta n e k i k a tanácsot, és bocsátotta el őket egy tarisznya élelemmel még jóval napfölkelte előtt. M i t tehettek, l e b a l l a g t a k az álmos legénykék a Mákosba, de a h a r m a tos kukoricában csak nehezen h a l a d t a m u n k a . A kigazosodott, tarackos föld néhol be sem vette a kapát, s későbben meg ahogy hágott föl a nap, a kapanyél is m i n d j o b b a n égette az inasok tenyerét. Hiába szusszantgatt a k m i n d e n sor után, délfelé már nagyon k i v o l t a k állva szegények. Kezdetben még le-lehajoltak kiszedni a dudvát a k u k o r i c a tövéből, de később már csak odavágtak a kapával, ebéd után meg n e m a n n y i r a vág ták, inkább betemették a gazt, vagy ahogyan régen mondták: zöldre húzták a feketét. Délután M . mester letette a dikicset, s lelépve a pángliról (alacsony, léccel szegélyezett hosszúkás munkaasztal) k i b a l l a g o t t ő is a k u k o r i c a földre, ellenőrizni a „napszámosait". Hát abban, a m i t o t t k i n t látott, nemigen t e l l e t t gyönyörűsége. A z i n a sai e k k o r már — kapálás helyett — csak vakarták a földet, s várták a n a p lementét, hogy hazamehessenek. — A z t a magasságos... Hát így tettétek t i rendbe a kukoricát?! M i l y e n m u n k a ez?! — háborgott a mester. - E z t nevezitek t i kapálásnak? Lesül a bőr a képemről a többi gazda előtt, h a meglátják ezt a csúfságot, a m i t i t t műveltetek! — s bozsékolt, ahogy a két szájszögletén kifért.
A z egyik inas, a k i jó ütőtávolságon kívül támasztotta a kapanyelet, hogy csillapítsa M . u r a m haragját, odaszólt n e k i : - U g y a n , mester úr, hát m i t kíván három gyerektől? - Elhallgass az anyád ideodáját, m e r t k i t a p o s o m a beled! — feneke dett a mester, s fölkapva a lapos tarisznyát, így f o l y t a t t a : — D e a m i ebben v o l t , azt ugye, n e m felejtettétek el megzabálni az utolsó morzsáig, ördög bújjon a gyetrátokba b e l e ! . . . M e g i n t jött a kádencia a k i s i n a s oldaláról: - Három ember sokat megeszik ám, mester úr!
HAZAVITTE...
A húszas évek elején Binénfeld Manó h a j d a n i úriszabó műhelye o t t v o l t a m a i k a t o l i k u s parókia épületében. I t t i n a s k o d o t t az azóta már m e g b o l d o g u l t Kopasz Péter is, a k i t kenyéradó gazdája (a műhelymunka m e l lett) egyéb házi tennivalók elvégzésére is sűrűn-sűrűn befogott. Egyszer sábesz előtt Manó úr k i m e n t az inasával a p i a c r a , m e g a l k u d o t t egy nagy kövér libára a kofával, s aztán ráparancsolt a gyerekre: - N o , ezt a libát most hazaviszed, utána p e d i g sietsz vissza a műhely be, m e r t vár a m u n k a ! Szóra hajló v o l t Péter gyerek, s ahogy a mestere parancsolta, hóna alá fogva a dögnehéz libát, beállított szépen haza, az édesanyjához, a k i o t t l a k o t t l e n t a rét alján. - Hát te, fiam? - fogadta a szüléje. - I h u n e! H o z t a m egy libát. - H u n vetted, cselédem? - Kűdte a mester. - T a r t s a isten a szokását! — hálálkodott Kopaszné, s máris szaladt a nagykésért... Délelőtt folyamán Binenfeldné asszonyság is benézett a műhelybe, s már az ajtóból rátámadt az urára: - H o l a liba? — kérdezte pulykavörös képpel. - Hazaküldtem még reggel az inassal. - Hazaaa? N e m is v o l t o t t , meg n e m is h o z o t t s e m m i t ! - méltatlanko d o t t a mesterné. - Péter! - ordította be a gyereket a mester. - H o l a liba? - E l v i t t e m haza. - H o v a haza?
- Hát... édesanyámnak. A mester úr m o n d t a , hogy haza v i g y e m - b i zonygatta Péter nagy ártatlankodva. Több se k e l l e t t Manó úrnak. M e g r a k t a kegyetlenül a gyereket, leverte rajta alaposan a kárba veszett libamáj árát, de libát többet n e m v i t e t e t t vele.
ELŐRELÁTÓ MESTER
A két háború között egy lábbelikészítő mester vályogot v e t t az A l j o n lakó e g y i k vályogvetőnél. H o g y olcsón ússza m e g a szállítást, a mester n e m fuvarossal, h a n e m az inasával h o r d a t t a haza a vályogtéglát egy kétkerekű targoncán. Húzta nagy nekiveselkedéssel a legényke a zsidó temető a l a t t a kézi kocsit, görnyedt belé a háta, lihegve cipekedett, de n e m b o l d o g u l t a p a r t n a k fölfelé. Meglátta a gyerek küszködését egy jólelkű tóparti a t y a f i , és segített n e k i t o l n i a d d i g , amíg föl n e m értek az emelkedőre. O t t aztán n a g y l i h e g ve megkérdezte a gyereket: - A fene a mesteredet! Hát mér' n e m m o n d t a d n e k i , hogy ne bízzon rád i l y e n munkát, a m i b e még egy felnőtt teherhordó is beleizzadna! - tö rölgette a homlokát. - M o n d t a m én - p i h e g e t t a kisinas - , m e r t ez már a második fordulóm, de hiába... - Szóltál n e k i , hogy n e m bírod i t t fölhúzni a kiskocsit? — szuszogott a tóparti magyar. - I g e n - i n t e t t a gyerek a fejével. - S m i t szólt? - Hát azt m o n d t a , hogy oda se n e k i , b i z t o s a n ráakadok m a j d v a l a m i l y e n b o l o n d r a , a k i úgyis segíteni f o g n e k e m . . .
A KISINAS M E G A CIPŐKRÉM
A z ötvenes évek elején az egyik z e n t a i lakatosműhelyben — főnökük parancsára — szappanos vizet készítettek elő az öreginasok a m u n k a d a r a b o k lekenéséhez. Vízmelegítés közben o t t lábatlankodott körülöttük az
alig pár napos kisinas, a k i n e m tudva, hogy m i célt szolgál a szappanos lé, megkérdezte tőlük, hogy az m i r e való. M i v e l akkorjában a b o l t o k b a n hiánycikk v o l t a cipőkrém, a gyerek kérdésére ezt válaszolták az ugratásra m i n d i g kész inastársak: - Ez, kiskomám, boksz lesz, cipőviksz! - s elmagyarázták neki, hogy a m i k o r f o r r a víz, a k k o r belekeverik a fekete venyigét, s ha kihűl, utána dobozokba öntik, és jó pénzért árusítják m a j d . . . Egyben megkérték, hogy m a r a d j o n a tűznél, és jelentse, ha bugyboré k o l a víz... Szaladt is néhány perc múlva a gyerek jelenteni, hogy: - Eotyog már!! - No, a k k o r lódulj gyorsan, és kérd el a venyigét az Elemér bácsitól! - s küldték tovább a n a i v inaspalántát az öreg, m i n d i g morózus műhely főnökhöz. - Elemér bácsi! Elemér bácsi! - lihegett a gyerek. - A d j a ide gyorsan a venyigét, m e r t f o r r a víz! A z öreg ránézett szemüvege fölött az előtte toporgó gyerekre. - A .. .micsodát adjam oda? - A venyigét! A feketét! - t o p o r g o t t a kisinas. Elemér bácsinak, szegénynek, kevés érzéke v o l t már a humorhoz, s m i v e l azt hitte, hogy még ez a pállott szájú béka is csak őt akarja heccöl n i , egy kiadós pofonnal küldte útjára a gyereket. Jött vissza szomorúan a kisinas ( a k i még n e m t u d t a , hogy az effajta „küldetés" is hozzátartozik az inasiskolához), és sírva tapogatta a füle tövét. - No, m i van, kiskomám? Hoztad? - kérdezték röhögve a társai. - Hoztam az anyátok..., az öreg a képemre ragasztotta a venyigéteket.
KIVETTE BELŐLE
Dankó Józsefhez, a múlt század végén varrogató zentai fehértímárhoz (aki nemcsak v a r r t a , hanem meg is munkálta a bőrt) beállított egyszer egy zsíros, de rettent garasoskodó természetű t a n y a i parasztgazda. Előző nap birkát vágott, s behozta a mesterhez az állat bőrét kikészítés végett. A tímár 52 krajcárt kért a munkáért, de az ember addig-addig agyvégyezett, kérlelte, hogy engedjen az árából, amíg le n e m a l k u d t a 50 krajcárra. Úgy jó hét múlva, a m i k o r eljött a szép, bodor szőrű irháért, a gazda megint alkudozni kezdett: - M o n d j a csak, mester úr, kigyün ebbül a bőrbül két sipkára való?
- K i . A n n y i kijön - hagyta rá a tímár. N e m m o n d h a t n i , hogy sok b i z o d a l m a l e t t v o l n a a t a n y a i m a g y a r n a k a tisztes i p a r képviselője iránt, m e r t n y o m b a n arra gondolt, hoev ez biztos meg akarja rövidíteni őt, ezért hát megkérdezte tőle: - Futná tán ebbül még három is?! A tamáskodó fejcsóválásra még rögtön hozzátette: - D e tán, hallja, négyet is k i a d ez a bőr, a k k o r a . Tempós, csendes beszédű ember v o l t a tímár. U n t a már a cigánykodást, ezért hát n e m is válaszolt, ráhagyta a gazdára. A z meg félreértve a mester hallgatását, még egyet rálicitált: - N o , h a kivesz ebbül öt sipkára valót, a k k o r i t t h a g y o m . - Hagyja - t e t t p o n t o t az alkudozás végére a mester. A következő h e t i p i a c i n a p o n nagy hanggal köszönt be a műhelybe a gazda. - N o , mester úr, kíszek-e a sipkák? - Tessék - m u t a t o t t a csendes szavú tímár a műhelydeszkán sorakozó öt darab öklömnyi sapkácskára. - Ezek?! - képedt el a mezei magyar. - D e hát n e m i l y e n b e n egyeztünk meg! - Dehogynem! A z t m o n d t a , hogy vegyek k i a b i r k a bőréből öt sapkára valót. Én oszt' - lássa - k i v e t t e m .
Ő NE TUDNA...
Régebben, még az iparosszakma virágjában a felszabaduló mester l e gény csak a k k o r k a p h a t o t t működési engedélyt, h a maga készítette m i n t a d a r a b b a l igazolta, hogy járatos a szakmában. D e még a legénnyé avatás után sem dolgozhatott önállóan, hanem mestertől mesterig k e l l e t t vándorolnia több éven át, hogy minél több szakmai fogást sajátítson el. Egyszer egy i l y e n Tisza m e n t i vándorlegényt állított meg az ország úton a szegedi csendőrjárőr. Köztudott, hogy ezeknek a h a j d a n i rossz emlékű hatósági közegeknek - bár m a g u k is népi származékok v o l t a k - vérében v o l t a hatalmaskodás, pökhendi hetvenkedés, az egyszerű e m berek lenézése, megfélemlítése. A csendőrök megállították a legényt, és az igazolványát kérték. A z átnyújtotta n e k i k a munkakönyvét. Nézi a kakastollas, nézi, lapozza a könyvecskét, a legény p e d i g szeré nyen figyelmezteti:
- Őrmester úr, alázatosan jelentem, megfordítva áll a könyv a keze ben. M i r e az őrmester a kakastollasokra jellemző b u t a gőggel önérzetesen válaszolt: — Kuss! Ne pofázzon! Jegyezze meg, hogy egy magyar királyi csendőr a k k o r is t u d olvasni, h a fordítva áll a könyv előtte!
A GÉPÉSZMESTER FÖLVILÁGOSÍT
Nemcsak a fiatalok, m a már a középkorúak sem igen tudják, hogy a századforduló előtt, amíg cséplőgép n e m volt, jószággal n y o m t a t t a k , és úgy csépelték k i a szemet a kalászból. A szérűn - így nevezték a nyomtatás helyét — kör alakú „ágyást" ké szített a gazda, és a leterített, többször megforgatott gabona kalászából l o v a k k a l vagy ökrökkel (szegény ember lóval meg kocsival) tapostatta k i a búzát. Körülményes és nagyon hosszadalmas m u n k a v o l t ez, o l y k o r de cember derekáig is elhúzódott. De a századvég tájékán Zentára is megérkezett az első „tüzes gép". N e m magánjáró volt, hanem ökrökkel húzatta k i a szérűre Boros Péter, az első cséplőgép-tulajdonos. Mesélik, hogy még a vontató ökrök is áhítattal cammogtak a nehéz szerelvénnyel, s utánuk meg mellettük rengeteg bámész gyerek és felnőtt kísérte a nagy látványosságot. O d a k i n t a szérűn az ökröket kifogták, a gépet „balanszba", azaz egyensúlyba hozták, hozzáállítva a dobot is előírás szerint. Ezután m i n d e n munkás e l foglalta a helyét, k i a cséplő mellett, k i a dob tetején meg az elevá tornál - s i n d u l t a masina. Szájtátva bámulta az egybegyűlt sereg apraja-nagyja. O t t tíbláboltak a nyomás szélén a város öregjei is, mindahányan. A k i csak n e m n y o m t a az ágya szalmáját, vagyis h a n e m v o l t fekvőbeteg, az m i n d eljött, és gyanakvó szemmel leste, ugyan m i k o r fog bedögleni ez az ördögmotolla. De n e m döglött be. Szépen, egyenletesen búgott, a lendke rék forgott, az adogatok hányták a kévét az etetőnek, az meg eresztette bele a dobba, a l u l pedig csurgott, f o l y t a zsákokba az istenáldotta búza, amelyért azelőtt még karácsony tájékán is n y o m t a t n i kellett. A z öregek várták, csak lestek, m i k o r d u r r a n i k már, m i k o r következik be a baj, a m i t a lelkük mélyén k i c s i t óhajtottak is. Vének voltak, ösztönö sen idegenkedtek m i n d e n olyan újítástól, a m i az ő régi, megszokott vüáguk végét jelentette...
A gép azonban dohogott rendületlenül tovább, s a degeszre t e l t gabo nászsákok egyre-másra szaporodtak a mázsa körül. Egyszer aztán az egyik fogahullott, rezgő fejű ükapa elveszítve a türelmét, s u h i n t o t t b o t jával, és ezt m o n d t a : - E h , n e m istentül való e'! - Hát nem! - hagyták rá a többiek, és hazaballagtak. A f i a t a l a b b a k már a k k o r is józanabbul, tárgyilagosabb szemmel mér ték f e l a helyzetet. - A fene a németjit! H o g y m i t k i n e m ád az esze kereke?!
A z egyik érdeklődő öreg gazda, a nagy termetű T. M . , a k i n e k a csűré ben a d d i g csak n y o m t a t t a k meg cséphadaróval csépeltek a részesek, n e m elégedett meg csupán a látvánnyal. T u d n i szerette v o l n a a tüzes géppel való cséplés előnyeit is. Odafontoskodott hát a géphez, és m u n k a közben z a k l a t n i kezdte kérdéseivel a gépészmestert: — Hány mázsát ereszt le a gép egy n a p alatt? M e n n y i ebből a géprész? M i t k a p n a k a munkások? M e d d i g t a r t a gépi cséplés? Lehet-e csépölni esőben is?... A gépész, a k i f o l y t o n a gép bugását figyelte, és a k i n e k ügyelnie k e l l e t t a kazánra is, m e r t a k k o r még szalmával fűtöttek, csak ímmel-ámmal fe lelgetett a molesztáló tudakolózásokra. M i k o r aztán az öreg k i r u k k o l t a sok magyarázatot igénylő kérdéssel: - Oszt, mongya má', gépész úr, m i h a j t i ezt a masinát? - Boros Péter fölmutatott a kazán tetejére, és csak e n n y i t m o n d o t t : — A z a két rézgömb o t t a gőzös fölött. - N o , a'se hiszem — méltatlankodott az öreg —, hogy ezt a böhöm nagy gépet két o l y a n k i s golóbis hajtsa. E k k o r már Boros mester is elveszítette türelmét, és rákérdezett az öreg T. M.-re: — Hát magát, M . bátyám, tán n e m az a két golóbis h a j t o t t a a lányok után, a m i k o r f i a t a l volt? N o , lássa!
DISZNÓVÁGÁS A PAPUCSOSÉKNÁL Még a nagy háború előtt disznóvágás v o l t az egyik jeles papucsosmesternél a régi Árkos utcában (ma Petar Gorőié utca). Persze n e m hentest hívtak, h a n e m - m i n t a k k o r szokás v o l t - r o k o n o k , iparoscimborák tár sultak össze, három-négy férfi és u g y a n a n n y i asszony.
M i v e l a böllér is értette a dolgát, no m e g a háziak is jól előkészítettek m i n d e n kelléket, belevalót, a rizskásától, són, édes és erős paprikán, b o r son és köménymagon át a fokhagymáig, m e n t szépen m i n d e n , m i n t a karikacsapás. A bontás után az asszonyok a konyhában szorgoskodtak, eresztették a belet, főzték a kását, abálták a húst, beljebb meg az embe rek dolgoztak: lehúsozták a csontokat, készítették elő a kolbászkeveré ket. Miután a böllér megadta az ízét, megkóstoltatták a háziasszonnyal is, hogy elég sós-e, k e l l - e bele bors vagy p a p r i k a , s m i k o r az ráadta az áment, hozzáfogtak a töltéshez. A h o g y l e n n i szokott, a sok bába között elvész a gyerek - hát i t t is ez történt. M e r t a m i k o r a mester az utolsó szál kolbászt is kerekbe k a d a r i n t va fölfohászkodott: - No, hála légyen... - csak úgy m a r a d t , fölakadt t e k i n t e t t e l , m i n t h a megkövült v o l n a . - M i b a j , hé? - kérdezték a többiek. - Odanézzetek! - i n t e t t föl sápadtra válva az öreg a banyakemence vállán fehéredő k u p a c felé. - Hű, azt az ide-odáját! A f o k h a j m a . . . A z m e g n e m k i m a r a d t a tölte lékből! - hüledeztek a társak. - M o s t m i t csináljunk? - sopánkodott a gazda. - S e m m i t ! - találta föl magát legelőbb a böllér. - S e n k i n e k egy szót se! Te meg fogd a hagymát a kötény alá, eredj k i vele a kertbe, és ültesd el, hátha még hasznát vehetitek. (Erzsébet-napkor v o l t a disznóölés, a m i k o r még n e m állt be úgy az idő, n e m v o l t fagyos a föld.) Úgy is történt. Mester u r a m m a r o k b a fogva a fokhagymát, k i o s o n t a konyhán keresztül (ahol a nagy gőzben egymást is a l i g látták a hurkával foglalatoskodó asszonyok), s o d a k i n t a k e r t b e n egyenként a földbe d u g dosta a megtisztított gerezdeket. A h o g y o t t dugványozott, odament hozzá az egyik vendég kisgyerek, a k i még k i n t lábatlankodott a pörkölőhelyen. - M i t csinál, sógor bácsi? - Imádkozok, k i s cselédem, csak haladj odébb, ne háborgass az áhí t a t b a n ! — hessegette el magától a gyereket. Elmúlt a disznótor m i n d e n baj nélkül, ízlett a h u r k a meg a kolbász is, és sem a k k o r , sem később senki se vette észre, vagy észlelte volna, hogy v a l a m i íz is hiányzott a töltelékből. Csak tavaszkor képedt el V i k t o r néni, a m i k o r a k e r t b e n nőni k e z d t e k a vetemények. - N e m értem... H u n n a n az isten csudájából v a n a n n y i fokhagyma, a m i k o r én egyet se ültettem!
K I MIT FOGHAT?
A z első világháború után, az első telepes rádiók elterjedésének idején, kiültek vasárnap délután a bandázgató alvégiek b o l d o g u l t Szarka kovács háza elé, és agyvégyeztek, társalogtak. A z egyik mesterember eldicseke dett az új, kétlámpásos rádiójával, amelyen „csak egyet köll t e k e r n i , oszt máris h a l l g a t j a Budapestet, Belgrádot, de még Bécs is bejön, h a az idő járás kedvező". - A z semmi - l e g y i n t e t t egy másik iparos. - A z enyém háromlámpásos, és pláne este, a m i k o r j o b b a vétel, a d d i g csavargatom, hogy f o g h a t o m Prágát, B e r l i n t meg Párizst, de még L o n d o n t is néha! A többi között o t t támasztotta a f a l a t egy f i a t a l a b b parasztember is, a k i látta, hogy ez az egymás túllicitálása csak afféle hencegés, r o n g y rázás. Köpött egyet, s aztán jó hangosan e n n y i t m o n d o t t : - Hallják, n e k e m u g y a n csak egy lámpásom v a n , de h a azt este e'csav a r o m , utána azt fogok, a m i t én akarok.
LUKÁCS BÁCSI HAZAÉRKEZIK
Híres és közkedvelt iparosmester v o l t v a l a m i k o r Zentán T. Lukács, a k i jól menő géplakatos műhelyt vezetett, nyáron p e d i g m i n t cséplőgép tulajdonos a környező tanyák és gazdaságok szérűit járta a bandájával. N e m vetette meg sem a b o r t , sem a jó társaságot, s - felesége l e g nagyobb bánatára - b i z o n y meg-megesett vele, hogy egy-egy jóízű k v a terkázásból csak v a l a m i k o r hajnaltájban vetődött haza. Egyszer is, egy i l y e n kiadós mulatozás után hazabaktatva, a h a j n a l i derengésben megtámaszkodott a k a p u j u k b a n , és elnehezült m o z d u l a t o k k a l kotonászni kezdett a k a p u k u l c s után. E g y i k zsebében sem t u d t a k i t a p o g a t n i . Állt, álldogált egy darabig, aztán az ablakhoz botorkált, és keményen bezörgetett. - Anyjuk, add k i a kapukulcsot! Kicsapódott hamarosan az ablak, és a feleség i n d u l a t o s szóáradat közben - Vén k o r h e l y ! M i k o r t a n u l j a már meg, hogy m e n n y i az elég?! M e d d i g köll még n e k e m h a j n a l i g strázsálnom? Hogy az a . . . — adta k i a kulcsot. T. bácsi csak l e g y i n t e t t az ismerős lamentációra, s visszabotorkált a bejárathoz. O t t sokáig nyomogatta, babrálta a zárat, de sehogyan sem
t u d o t t belétrefelni. Tétován i m b o l y g o t t egy d a r a b i g a k a p u előtt, aztán visszatapogatva az ablakhoz, és most már csendesebbre fogva, újra bekopogtatott. — M i t a k a r már megint?! — k a f f a n t rá az asszony. — A d d k i a l u k a t is, hékám! *
H a be is csípett o l y k o r - o l y k o r , sosem v o l t izgága, kötekedő, m i n t a legtöbb részeg. Inkább évődött, pajzánkodott az emberekkel, k i k b e h a z a felé b a n d u k o l v a belebotlott. Történt, hogy másodszor is megnősült az egyik elözvegyült vasúti b a k t e r ismerőse, a k i k o r b a n magához illő - ötvenes korú - feleséget v e t t magának. Esküvő után néhány n a p r a az új pár éppen k i n t ült az u t c a i k i s p a d o n , a m i k o r estefelé lévén, T . bátyánk pityókosan b a k t a t o t t hazafelé. Odakö szönt a „fiataloknak": — A d j o n i s t e n ! N o oszt m i k o r lesz a körösztölő? — B o l o n d ke'e? Miféle körösztölő? U g y a n . . . — Hát n e m meghíttál komának? A z z a l dicsekedtél, hogy már a haja is látszik...
PARANCS A z első világháború után történt. E l r o m l o t t a csókái u r a d a l o m nagy szivattyúja, amely a Tiszából emelte át a virágmag-telep öntözéséhez szükséges vízmennyiséget. Kezdő ember v o l t a gépész, nehezen t u d o t t b o l d o g u l n i a gépi erővel h a j t o t t , nagyméretű szivattyúval. B i z o n y - b i z o n y kezdetben többet állt a masina, m i n t dolgozott. E z t a tétlenkedést már az öreg Léderer, a b i r t o k tulajdonosa is megsokallta, s a m i k o r egy ízben ismét huzamosabb üzem z a v a r r a v o l t kilátás, nagy dohogva k i k o c s i z o t t a szivattyútelephez. - M i é r t n e m működik a pumpa? - kérdezte dühösen az elébe siető ispántól. — Bedöglött a m o t o r , tekintetes úr! — világosította föl az u r a d a l m i intéző. — És m i k o r lesz újra üzemképes? — Talán már h o l n a p r a sikerül megjavítani a gépésznek — magyarázta az intéző.
- N o , csak azért m o n d o m - f o l y t a t t a az öregúr a maga akszamétos, v o n t a t o t t hangján - , m e r t jegyezze meg intéző úr: h o l n a p vagy a szivatytyúnak, vagy a gépésznek, de v a l a m e l y i k n e k mennie k e l l !
ARRA N E M A L K A L M A S A TISZA V I Z E . . .
Kanizsa község egyik jeles kocsmárosához v e r t a hír, hogy kimérés előtt n e m átallja kissé megkeresztelni a Krisztus-vérét. Két törzsvendége: egy suszter meg egy kéményseprő - k i k n e k m i n d i g ugratáson járt az esze — elhatározta, hogy megtréfálja az öreg fogadóst. Június eleje v o l t éppen, a k o r a nyári zöldár ideje. A Tis,za b e n t járt a k e r t e k a l a t t , s a sekély kiöntésekben nyüzsgött a rengeteg halivadék. A két pajkos már előzőleg k i f o g o t t belőlük egynéhányat, b u t y k o s b a tette, és úgy telepedett be a kocsmába p o h a r a z n i . B o r t rendeltek - tisztán! - , s alighogy a kocsmáros e l f o r d u l t , máris belelöttyentették az ikrából a l i g k i k e l t apró h a l a k a t egyikük poharába. — Mózsi bácsi, gyűjjön má', a teremtésit! Hát maga Tisza-vizet önt a borba? — kérdezték „megátalkodva". — U g y a n már, hogy tenném? - m o t y o g t a az öreg, de aztán látva a b o r b a n vergődő néhány apró corpus d e l i c t i t , hümmögve v i t t e vissza a p o h a r a k a t . Még a söntés mögül is h a l l a t s z o t t a hangja, ahogy haragosan v o n t a felelősségre menyét-e, lányát-e: — Te, Száli, a fene belétek, hát n e m m o n d t a m , hogy ne t i s z a i , h a n e m artézi vizet öntsetek a b o r h o z !
KÖSZÖNTŐ BESZÉD
A T i s z a - p a r t i egészségház épületét régebben Amerikának tisztelték az idősebb zentaiak. Igen nevezetes kávéház v o l t az a két világháború között. Építésekor az o t t dolgozó malterhordó lányok egyike m u n k a közben szerelemgyereket h o z o t t a világra. Érezve, hogy elérkezett az ideje, a leányanya v a l a m i ürüggyel félrevonult, s hogy rejtse szégyenét, a k i s v i lágrajöttet eldugta az épület egyik félreeső zugában, a h o l - azt h i t t e n e m fog ráakadni senki sem. A vadvirág azonban m i n d i g szívósabb fajta,
m i n t a dédelgetett szobanövény, a k i s p o r o n t y is „létregyütt", azaz magához tért, és — fiú lévén - igen erőteljes h a n g o n követelte „a ruhát, a kovát, a pipát", azaz ordított t e l i tüdővel. Ráakadtak. Baj n e m l e t t a dologból, a megtévedt anya is - bánva tettét - csak vál l a l t a a kisdedet. A munkások még ünnepséget is csaptak hirtelenében az esemény örömére, s ezen Szegő bácsi, a világot járt pallér m o n d t a az ünnepi beszédet. Köszöntőjét evvel a hatásos csattanóval zárta: - I s t e n éltesse sokáig azon szüzeket, a k i k leányfővel végzik asszonyi kötelességüket!
ÓVATOSSÁG E. S. bácsi, a vándorköszörűs tragacsra szerelt és lábbal h a j t o t t kö szörűjével kereste m e g a m i n d e n n a p i kenyerét. D e n e m csupán kenyér ből, h a n e m szeszből is elfogyasztotta a maga szokásos fejadagját, s b i zony, sokszor megesett, hogy a kézi szerszámot a Zsíros Franci-féle kocs m a előtt felejtve, gyalog és fölöttébb r o z m a r i n g o s állapotban bukdácsolt kifelé, m e r t o t t l a k o t t a vasúton túlnan. Egy ízben is, alaposan beszeszelve, még az irányt sem t u d t a t a r t a n i , s valahogy kikötött az alsóvárosi parókia előtt. O t t szorongatta a gömb akácot, s a n n a k rimánkodott: — Engedj el, testvér, m e r t haza köll m e n n e m ! — dadogta nehezen f o r gó nyelvvel, de n e m s z a b a d u l h a t o t t , m e r t v a l a m e l y i k jóakarója dévajságból E. bácsi hosszú és bő szabású lódenkabátját a gazdájával együtt o d a g o m b o l t a a fához. S z o r u l t helyzetéből Dúlósi tisztelendő úr szabadította k i , a k i — bár nagy megértést tanúsított a borbarátok iránt - p a p i kötelességtől vezé reltetve, azért csak megfedte a mestert: — Ejnye, ejnye, tatám, tán az ördög szállta meg, hogy i l y e n sokat talált inni? - T ö b b e t n e m iszok, tisztelendő úr, többet n e m . . . - dadogta az öreg köszörűs. — Hát ennél többet ne is i g y o n , m e r t h a megteszi, b i z t o s a n elviszi az ördög! - s azzal m e g m u t a t v a az öregnek az irányt a vasút felé, útnak eresztette. Kiérve a sínekhez, a vasúti átjáró előtt kissé i m b o l y o g v a megállt az öreg, és silabizálni kezdte az intő f e l i r a t o t : PAZI N A VOZ!
E k k o r előbb óvatosan négykézlábra ereszkedett, s tempósan keresz tülmászva a síneken, föltápászkodott, m a j d visszanézve nagy k o m o l y a n megjegyezte: — Biztos, a m i b i z t o s ! — s aztán továbbimbolygott.
MIÉRT TÖKÉLETLEN A VILÁG?
Nevezetes ember v o l t v a l a m i k o r Pecellón V a r g a János csizmadiames ter. M i n d i g remekbe szabott m u n k a került k i a keze alól, o l y a n , „hogy csak úgy hermonikált a csizma, a m i k o r gazdája végiggrasszált benne a pecellói nagyutcán". N e m is i g e n élhetett m e g más mester az öreg közelében, m e r t a becsei meg a szenttamási földekről, de még a m o h o l i völgyből is megkeresték új csizma irányába a legények. Egy b k j a v o l t csupán. Abból a felfogásból k i i n d u l v a , hogy „jó munká hoz idő k e l l " , r e t t e n t tempósan, m o n d h a t n i : komótosan dolgozott. K í n keserves v o l t kivárni a munkát a kezéből, h a n e m m i k o r készen állt a csiz ma, száz vásáron sem lelhették mását. Egy ízben a h e l y b e l i kántornak készített mérték után lábbelit, de szo kásához híven, h e t e k i g k o t l o t t rajta. Tízszer is elüzent már a kántor a csizmáért, de m i n d i g azzal jött vissza a harangozó, hogy még készül. Vég tére már, türelmét veszítve, maga a megrendelő állított be V a r g a u r a m csirizszagú műhelyébe, a h o l is - bibliás ember lévén - i m i g y e n a d t a föl a szót: — H o g y lehet az, János bátyám, hogy maga h a t hétig n e m képes m e g csinálni egy pár csizmát, az Úristen meg h a t n a p a l a t t létrehozta ezt az egész világot? — O l y a n is az! - köpött k i pipája mellől flegmán az öreg csizmadia.
MÓZER MESTER M E G A MÁKOS TÉSZTA
Mózer Jóska bácsit s o k a n ismerték a két világháború között, hiszen n e m m i n d e n n a p i foglalkozásnak v o l t a mestere: kútásó v o l t , mégpedig a javából. Egyszer, a m i k o r a Tóth tanyán ásta a k u t a t a bandájával, úgy estefelé
vitték k i őket m e g a kútásó- szerszámokat a tanyára, hogy másnap jó korán hozzáfoghassanak a munkához. H a j n a l i két órakor már szólítgatta is a gazda a cselédeket az istállóban, ahova Jóska bácsiékat is bekvár télyozták. A mesterek persze tudták, hogy a költögetés n e k i k is szól, de csak azért se éreztek föl a nagyhangú ébresztésre. Hogyisne! A kútásó n e m cseléd, se n e m béres, h a n e m mesterember, n e k i dukál tovább a l u d n i , m e g aztán tudják ők, m i k o r k e l l f e l k e l n i . Heggel négykor azért hozzáfogtak ők is. Keményen dolgoztak, s délre nemcsak kifáradtak, h a n e m alaposan m e g is éheztek. A l i g várták az ebédet, ugyanis kosztkvártéllyal v o l t az egyezség. A Tóth tanyán n e m sok g o n d o t j e l e n t e t t a koszt-kvártély, m e r t hiszen állandóan dolgozott 50—60 részes munkás, a k i o t t evett m i n d i g a l a c i k o n y h a előtt a földre terített gabonászsákokon. A z n a p éppen — szerda lévén — bablevest m e g mákos tésztát tálaltak a részeseknek. Mózer bácsi m i n d a kettőt igen-igen szerette, és m i h e l y t túl v o l t a két tányér levesen, jól megtetejezte a tányérját mákos tész tával. Látta, hogy m i n d e n tál mákos tészta m e l l e t t o t t állt egy púpozott tányér p o r c u k o r — ő legalábbis a n n a k vélte. - N o , máma aztán jó n a p o m v a n ! - mosolygott a bajusz a l a t t , s jól m e g h i n t e t t e a tésztaadagját. A zsákok végénél o t t ült a gazda is a karosszékében, és szokása szerint o n n a n nézte, h o g y a n esznek a munkásai. N e m kerülte k i figyelmét Jóska bácsi mohósága, s m e g n e m állhatta, hogy oda ne szóljon: - N e m lesz a' sok, hé?! - Mán én ezt így s z o k t a m o t t h u n i s ! - szólt vissza Mózer mester, s látva, hogy f i g y e l i k , még egyszer jól beledöfte kanalát a c u k o r b a - h a d d sajnálja a gazda! —, s aztán nagy élvezettel kezdte k a v a r g a t n i az előtte tornyosuló mákos tésztát. H a n e m m i k o r az első f a l a t o t b e v e t t e . . . f o r d u l t egyet vele a világ. A k k o r jött rá, hogy p o r c u k o r n a k nézte a fehér t e n g e r i sót, s azzal szórta meg a tésztát. Legszívesebben azon minutában k e l t v o l n a f e l a zsákról, de látva a gazda kaján ábrázatát, elhatározta: csak azért se! - A zanyád... H a belegebedek, a k k o r is megeszem! — győzködött m a gával, és — h a fogcsikorgatva is - elfogyasztotta m i n d az utolsó szálig. Sőt... a m i k o r azt kérdezték tőle: - Jóska bácsi, n e m rossz, hogy o l y a n sós? - emelt h a n g o n válaszolta: - Én így szeretem. Másnap kegyetlen megbetegedett, és n a p o k i g r o k k a n t j a l e t t ennek az esztelen v i r t u s n a k , de — m i n t később mesélte — n e m bánta meg.
- De b o l o n d voltál, te Jóska! - k o r h o l t a utólag a felesége. — U g y a n mért n e m h a g y t a d o t t azt a sós ebédet? - N e m én! R a j t a m aztán ne mulasson s e n k i ! Se ne csinálj ónak rúlam szólásmondást, hogy: „Megjárta, m i n t Mózer Jóska a mákos tésztával."
ANNYI AZÉRT CSAK KÖLLENE...
Inasnak a d o t t az apja egy busa fejű bánáti parasztgyereket az egyik zentai asztalosmesterhez, m e r t m i n t m o n d o t t a : „Mindig nagyobb a mesterember böcsülete, m i n t a fődtúró szegíny paraszté!" Rá is állt a gyerek könnyen, t a n u l t a v o l n a „böcsűlettel" a szakmát, csak hát a keze... n o , meg a feje is elég nehéz v o l t a tisztes iparághoz. Szerencséjére a munkaadót sem lehetett éppen az asztalosipar szakava t o t t mesterének titulálni (amolyan vásárra dolgozó, festett bútorokat készítő olcsó iparos v o l t ) , így aztán megtalálta a f o l t a zsákját, kiegészí tették egymást. Egyszer v a l a m i dolga a k a d t a mesternek a városban, és hogy a gyerek ne üljön tétlenül a műhelyben, előbb m e g m u t a t t a n e k i , hogyan k e l l a gipsszel bánni, s aztán megbízta: amíg ő odajár, a d d i g az inas gipszelje be a csomókat, nagyobb repedéseket m e g a szögfejeket a festés alá kerülő szekrényen. N a g y b u z g a l o m m a l f o g o t t a gyerek az új munkához, s előbb csak a n a gyobb csomókat, repedéseket födte le gipsszel, de m i v e l a mester e l m a r a d t kissé, a d d i g - a d d i g v i z s l a t o t t a befödni való hiányosságok után, hogy végül is begipszelte az egész alkalmatosságot: az aljától a tetejéig. O l y a n szépen fehérlett a szekrény a gipsztől, m i n t hófehér menyasszonyi bútor d a r a b a t i s z t a leányszobában. Hazajön a mester, nézi, nézi a gyerkőc művedelmét, s aztán nagy k o m o l y a n megkérdezte a legény két: - U g y e , L a l i f i a m , m i t gondolsz, lehetne-e gipszből szekrényt csi nálni? G o n d o l k o d i k a gyerek, töri az eszét, s kiadós töprengés után ezt m o n d j a fontoskodva: - Hát... n e m t u d o m , mester úr, de úgy gondolom, hogy egy kevés f a azért tán csak köllene hozzá!
SORSTÁRSAK A z e g y i k alvégi borbélymester műhelyében surbankó i n a s g y e r e k nyúzza a vendéget: borotválni t a n u l . A székben egy öreg k u k u c s k a i f e szeng, néma megadással tűri a b i z o n y t a l a n kezű legényke buzgólkodását. Csak o l y a n k o r szisszen egyet-egyet, a m i k o r e l e v e n t ér a b o r o t v a . Szólni azért a k k o r sem szól, h i s z e n fizetés nélkül borotválják, hát tűrni i l l i k . C s e n d v a n , csak a b o r o t v a akadozó sercegését h a l l a n i . E g y s z e r c s a k odakintről éktelen kutyavonítás h a n g z i k f e l , a m e l y n e k sehogy sem a k a r vége s z a k a d n i . M é g a m e s t e r is fölfigyel az újságból a n a g y v e s z í k ö lésre. Kinéz, de m i v e l n e m lát az utcán s e m m i t , inkább csak úgy magának t e s z i f e l a kérdést: — N e m t u d o m , m i b a j a l e h e t , h o g y i l y e n keservesen vonyíkol szegíny? — B i z t o s a n a z t i s ingyér' borotválják! - j e g y z i m e g csendes együttér zéssel a székből a k u k u c s k a i m a g y a r .
ÜZENETVÁLTÁS Elvált a feleségétől egy jól kereső T i s z a m e n t i i p a r o s m e s t e r . Mesélték, h o g y k e z d e t b e n , amíg t a r t o t t a szerelem, példás egyetértésben éltek, de később, miután megszületett a g y e r e k , többet veszekedtek, m i n t sze rették egymást. H o l a férj k o n t y o l t a m e g az asszonyt, h o l m e g a feleség gyomlálta k i a férje üstökét, így aztán széjjelmentek, még mielőtt a z t a b i z o n y o s hét zsák kősót közösen elfogyasztották v o l n a . Egyházilag n e m válhattak el, de a törvény előtt fölbontották a házasságot azzal, h o g y a férjnek havonként tekintélyes összeget k e l l e t t f i z e t n i e g y e r m e k tartás címén. A z a p a , h a nehéz szívvel i s , de m i n d e n hónap elején rendszeresen küldte a pénzt v a l a m e l y i k inasával az apósa házához, ahová az asszony a válás után újra visszaköltözött. í g y t a r t o t t ez évekig, amíg a g y e r e k föl n e m cseperedett, és m a g a is szakmát t a n u l v a , nagykorúvá n e m l e t t . Megszűnt tehát a fizetési kötelezettség. A z utolsó részlet küldésekor a m e s t e r a következőket m o n d t a az i n a sának: — L a c i f i a m , e l v i s z e d ezt a pénzt a „nagyságádnak", és m e g m o n d o d n e k i , h o g y a z t üzenem: ez az utolsó részlet. Osztán n y i s d k i jól a szemed, h o g y e r r e a hírre u g y a n m i l y e n pofát f o g vágni! Megértetted? N o , szedd alábod!
A h o g y meghagyták n e k i , a kisinas a borítékkal együtt az üzenetet is átadta az asszonyságnak, és aztán o t t m a r a d t állva a gangajtóban, ahova a kutyaugatásra elébe jött a feleség. — A k a r s z még v a l a m i t ? - f o r d u l t vissza befelé mentében az asszony. — N e m akarok. — Hát a k k o r . . . miért állsz itt? — C s a k . . . A mester úr aszonta, hogy lessem meg, m i l y e n pofát vág a hírre az asszonyság. — A z t m o n d t a az a cégéres k u r a f i ? — lépett vissza n e m kevés i n d u l a t t a l a hangjában a v o l t feleség. Megátalkodott egy p i l l a n a t r a , aztán keserű daccal a következőket szólta: — Hát a k k o r m a j d én is üzenek n e k i v a l a m i t . M o n d d m e g a gazdádnak, hogy a Józsikám n e m is tűle való, és aztán lesd meg, hogy erre a hírre ő m i l y e n pofát f o g vágni!
M I A SZOKÁS? Petkovics György zentai kéményseprőmester egyszer k i n t söprött a famulusával K e v i b e n . Akkorjában még n e m motorizálták a kéménysep rőipart, g y a l o g jártak az a l k a l m a z o t t a k , ezért hát - a m e d d i g a söprés t a r t o t t — k i n t is háltak egy-két hétig a tanyavilágban. Szívesen látott vendégek v o l t a k , beszállásolásukat m i n d e n k o r megtisztelésnek vették a k i n t i földművesek. Egyszer télvíz idején, befejezve a söprést, Petkovics úr és segédje hazatértek a szálláshelyükre, a h o l is Kalmár néni, a nyájas szavú házi asszony szíves szóval megérdeklődte tőlük: — L e l k e m , mester u r a m , a r u m o s teát hogyan parancsolják? M e r ' ám, t u d j a , v a n a k i c i t r o m m a l , v a n m e g a k i a nélkül szereti j o b b a n . . . M i r e a mester: - Köszönjük a figyelmességét, nénémasszony, de h a már választani l e het, a k k o r én a r u m o s teát — tea nélkül kérem.
Máskor m e g jóféle kisüstivel kínálta meg v a l a m e l y i k t a n y a s i gazda: — Parancsol egy pálinkát, mester úr? - N e m parancsolok, de h a a b o t vége meg a pohár között lehet válo g a t n i , a k k o r mégis inkább ezt a másodikat... Szokása v o l t , hogy a p o h a r a t fölhajtva, megrázta egyik lábát. I l y e n k o r rendszerint megkérdezte a kínálója:
- M i az, mester, miért rázza meg úgy a lábát? - Hát... m e r t csak abba ment. - A d h a t o k a másikba is? - Gyühet! Azóta tudják Keviben, m i a szokás olyankor, h a kéményseprőt k e l l megkínálni. TANÁCS A régi Rónai-féle rőföskereskedés a két háború között o t t sorjázott a többi üzlethelyiséggel az egykori plébánia épületében. Ide n y i t o t t be a húszas évek végén egy idősebb tóparti kisgazdáné. Öreges bőbeszédűséggel adta elé, hogy nagykendőt n e m a k a r magára teríteni, az ünneplő posztó felöltőjét meg „a n a p már ződre fakította, így osztán hát jó lenne helette újat csinátatni. Vóna-e i t t e n n e k i való anyag?" - Nálunk ne v o l n a ! - előzékenykedett a segéd úr, s már kérés nélkül is r a k t a a végeket a néni elé nagy buzgalommal. - Tessék, néném asszony, válasszon! „Nénémasszony" sűrű fejcsóválgatás közben végigtapogatta, m u s t rálgatta v a l a m e n n y i t , s aztán fölmutatott a keze ügyébe eső méterrúddal a legfelső polc legalsó göngyölegére: - A z t mutassa csak! A ' nagyon nekem valónak láccik! A kisinas m a j d sérvet n e m k a p o t t a nagy erőlködésben, m i r e a kívánt szövetet kiszabadította a r a j t a fekvő végek alól, de m i k o r az asszonyság elé terítette, az csak fumigálta: - Ó, ez i l y e n mákos? Én sötétebbnek láttam. - V a n i t t kérem o l y a n i s ! — készségeskedett a másik segéd úr, s most már k e t t e n forgolódtak a néni körül, keresték a szája ízét. Egyikük még az utcára is k i v i t t e a mustrát, hogy a szüle napvilágnál győződjék meg a kelme színéről meg a minőségéről is. D e az se v o l t jó! Már h a l o m b a n álltak a kiterített posztóvégek a p u l t o n , ám az öregaszszony csak a száját biggyesztgette. A z egyik anyagot vastagnak találta, a másikat vékony állotta, emez h a m a r gyűrődött, amaz szép, de kényes színű v o l t , s ha mégis a k a d t megfelelő, annak meg az árát sokallotta. E k k o r lépett oda Rónai úr, a főnök, a k i a d d i g a pénztár mellől figyelte kissé idegesen a háklis kuncsaftot. - Úgy, úgy, gyűjjön, botos úr - fogadta az öregasszony - , oszt maga adjon mán tanácsot, m e r ' én, t u d j a , v a l a m i könnyűt, oszt meleget szeret nék, de olyat ám, hogy azért sok pízembe se kerüljön...
- Hát, lelkem, a k i ennyi szép és jó anyag közül sem t u d választani, annak már én is csak tanácsot t u d o k adni. — Mondja, csak mondja, megfogadom... - N é z z e , kedves, most éppen péntek v a n , p i a c i n a p . Menjen k i ide a térre, és o t t v a l a m e l y i k kofaasszonytól vegyen egy l i t e r száraz babot. Főzze meg o t t h o n , úgy, ahogyan m a g u k szokták: oldalassal, és egyen jó sokat belőle! Meglátja, még h o l n a p is poszogni fog tőle, s az meleg is lesz, könnyű is, meg olcsónak is nagyon olcsó... - fejezte be Rónai úr a t a nácsadást.
ÜZLETI FOGÁS Zentán az első vüágháború után szinte gomba módra szaporodtak el a rőföskereskedések. Kezdetben jól is ment a soruk (a világháborús szűk esztendők nyomában nyakra-főre vásárolt a nép), de később, a 20-as évek végén föllépő általános gazdasági romlás idején - m i n t a n n y i más vállalat - a textüesek is a csőd előtt álltak. Nagy b a j u k b a n n e m v o l t elég a gazdasági krízis, h a n e m - a puszta fönnmaradás érdekében még egymással is versengeniük kellett. M i v e l a megcsappant vásárlók híján csak tengtek-lengtek (komoly vevő hétszámra sem n y i t o t t rájuk ajtót), éppen ezért különböző fogások k a l és mesterkedésekkel akarták túlélni vagy éppenséggel víz alá n y o m n i egymást. Fischer Ármin, a m a i nyugdíjasotthon helyén álló egykori „Tükrös b o l t " tulajdonosa például azt eszelte k i az üzleti vetélytársak elámítására, hogy becsomagoltatott két vég kanavászt meg egy göngyöleg posz tót, s azt az inasgyereknek naponta végig k e l l e t t hordoznia a város ban. Külön ráparancsolt a kölyökre, hogy bámészkodjon sokáig a L ő w i testvérek, a Rónai meg a többi k o n k u r r e n s boltjának k i r a k a t a előtt, h a d d irigykedjenek amazok odabenn, hogy „lám, a Fischer cégnek még most is m i l y e n jól megy: m i n d e n n a p árut liferál valahova a t a n o n c u k " ! Pollák úr meg, a Posta soron levő három rőföskereskedés egyikének főnöke, hogy magához édesgesse a megfogyatkozott vásárlókat, feltűnő betűkkel kiíratta az üzlet fölé: 1 0 % engedmény A másik kereskedő sem szeretett v o l n a l e m a r a d n i a nagy versengés ben, s úgy a k a r t rálicitálni a k o n k u r r e n s cégre, hogy még szembetűnőbb betűkkel íratta f e l : 2 0 % engedmény
A z öreg és m i n d e n hájjal megkent Weinberger Manó, k i n e k rőfösüzlete éppen e két rivális cég között szorongott, és a k i igen szerette volna minél olcsóbban megúszni ezt az esztelen és önpusztító versengést, engedmény helyett öles betűkkel ezt pingáltatta egy nagy plakátra t e x t i l boltjának ajtaja elé: I T T A BEJÁRAT!
KINCSÁSÁS
Derűs, h u m o r t szerető kereskedő v o l t Zentán b o l d o g u l t Guelminó Fe renc is, a k i n e k szatócsboltja o t t állott v a l a m i k o r a Hajduska kocsmá jával szemben, a néhány éve l e b o n t o t t Boja nevű vegyeskereskedés helyén. Egyszer házrenoválás alkalmával v a l a m i épületrészhez ásatott alapot az u d v a r u k b a n két napszámossal. A h o g y o t t dolgoztak az emberek, m u n k a közben régi cserépdarab, vasfazék, miegymás f o r d u l t k i az ásójuk nyomán, és ez a n n y i r a meglódította a két szegény földtúró képzeletét, hogy - főleg az idősebbik - másról sem beszélt egész nap, csak elásott kincsről, földbe rejtett aranyakról, ásott pénzből meggazdagodott kör nyékbeli famíliákról... Úgy látszik, még éjszaka is f o g l a l k o z t a t t a az öre get a kincsre bukkanás gondolata, m e r t másnap reggel azzal kezdte a munkát, hogy elújságolta: disznóval álmodott az éjjel, az meg a Regélő naptár álmoskönyve szerint szerencsét jelent. - D e hát... - tette hozzá szomorúan - szegínynek a szerencséje is sze gíny! Ez a m i szerencsénk, látod-e, az ásó nyele! A m e d d i g ezt eme'ni bírjuk, addig v a g y u n k szerencsések, m e r ' v a n égíszsígünk. Utána... markába köpött az öreg, s hozzáfogott társával a józan robothoz. A l i g ástak azonban egy-két ásónyomot, csak megkoccant éppen az álomlátó ásójának a hegye valamiben. Lehajolnak, körülpiszkálják, e l k a parják a földet, hát u r a m f i a ! Egy mázas cserépedény lecsempült k a r i mája került elő a földkupacból, a l a t t a meg egy törött köcsög, színültig tele csillogó aranypénzzel. Előbb megállt bennük az ütő, szusszanni is elfelejtettek, de a k k o r a fiatalabb lekapta a kalapját, földhöz vágta, és fölkiáltott: - Isten hozzád, k i s talicskám! Sose veszlek most már a kezembe töb bet! - s ugrált volna örömében, de a társa, a k i úgy látszik, próbált ember lehetett kincsügyekben, lepisszentette:
- Megvesztél, bolond?! Elijeszted a szerencsénket! Csak úgy lehet a m i e n k a kincs, h a n e m beszélünk, meg pláne, h a n e m káromkodunk! H a nem tudnád, átok v a n az i l y e n letett aranyon! Hét k l o p t e r r e l süllyed l e j jebb, h a m a g u n k r a haragítjuk az őrizőjit! - Miféle őrizőjit? - Hát, a k i istrázsálja! V a n ám úgy, hogy v a l a m i állat: k u t y a vagy kígyó, h u n meg öregember... De mondják azt is, hogy Szent György éccakáján megtisztul a kincs, fölveti a lángját. Lehetsíges, hogy ez is tisz ta már... — k u p o r o d o t t le reménykedve az öreg, és nézte, nézte a c s i l logó pénzdarabokat. - M i t gondol ke'e? U g y a n k i gyughatta ide? - térdelt mellé a f i a t a l a b b , s most már ketten nézték sóváran a köcsög tartalmát. - T ö r ö k kincs ez! A ' lehet bizonyosan! - tudálékoskodott az öreg. A b b a n az időben kerülhetett ide a föld alá. Vagy török áshatta el, vagy éppen o l y a n v a l a k i , a k i elüle menekült. - D e most már a m i e n k , ugye? - sürgette a f i a t a l a b b , s nyúlt v o l n a a köcsög felé, de az öreg lefogta a kezét. - V á r j á l ! Szólni köllene a Guelnak is, az ő házánál tanátuk... - Már mért szónánk n e k i ! M i n k ástuk k i , n e m ő! H a m i n k meg n e m tanájjuk, tán örökre a fődben m a r a d t vóna! - A k k o r i s . . . Előbb-utóbb megtudná, osztán a k k o r m i m a r a n n a ne künk? Csak a nagy szégyen, hogy m e g l o p t u k a munkaadónkat - m o z d u l t meg a lélek az idős napszámosban. - És ha n e m osztozik? H a az egészre ő teszi rá a kézit? - kötözködött a fiatalabb. - J ó ember az, biztosan megosztja velünk! - győzködött az öreg. - Hát a k k o r fölözzük le legalább! - k a p o t t két m a r o k k a l a f i a t a l a b b az aranyokért, de alighogy kézbe vette őket, n y o m b a n különös arcot vágott: nagyon könnyűnek találta az aranypénzeket. H a m a r a foga kö zé k a p o t t egyet, hogy a régi kipróbált szokás szerint ráharapva győ ződjön meg: n e m hamis-e véletlenül. Hát az v o l t - hamis, vagyis inkább: édes. Ugyanis Guelminó, a k i előt te való napon k i h a l l g a t t a a két munkás beszélgetését, elhatározta, hogy beugratja őket. A b b a n az időben - a két háború között - arany sztaniolba csomagolt tízdináros nagyságú pénzérmét utánzó csokoládét lehetett k a p n i a b o l t o k b a n . Ebből az áruból töltött meg egy köcsögre valót a tré fakedvelő kereskedő, s r a k t a le csaléteknek még előző este a gödör fene kére. Guelminó o t t derülte végig az egészet a góréban (amely a kiásott gö dör fölött meredezett), onnan h a l l g a t t a k i két napszámosa párbeszédét. Csak a k k o r hervadt le képéről a mosoly, a m i k o r amazok - kijózanodva
a boldogságból - műveltetni kezdték apjával, anyjával, leszedve m u n k a adójukról még a keresztvizet is, m e r t h o g y n y o m b a n rájöttek, k i ültette f e l őket. — No, no, emberek! N e m köllene azért o l y a n v a s t a g o n . . . Hát csak tréfa v o l t az egész! - hőkölte őket lefelé jöttében Ferenc bácsi. A m a z o k a k k o r vették észre, hogy a kereskedő is jelen v a n , és k i h a l l gatta az átkozódásukat. M o s t is az öreg találta föl magát h a m a r a b b : - Már megbocsásson, Guelminó úr! A m i t m i tanátunk, az most már a mienk, a m i t meg maga h a l l o t t , a'meg legyen a magáé!
A TORNYOSI GAZDÁNÉ ESERNYŐJE
A húszas évek közepén egy t o r n y o s i földműves a feleségét is behozta Zentára, h a d d vásároljon ezt-azt az ünnepekre. T u d n i i l l i k karácsony előtt v o l t a k éppen... A z asszony — beleszabadulva a pénzbe - élt is az a l k a l o m m a l , m e r t egyik boltból k i , a másikba be: vásárolta a gyerekeinek az ajándékot. Harangszó előtt, m i k o r már éppen indulófélben v o l t a k kifelé, ijedve vette észre a gazdáné, hogy a nagy bevásárlásban v a l a h o l elhagyta az esernyőjét. Nosza, i p a r k o d o t t is vissza, hogy még zárás előtt érkezzék. — Mondják má', ugye, i t t h a g y t a m az előbb az esernyőmet?! - b u k o t t be lóhalálban az első üzletbe. — N e m , n e m láttuk, kérem! — sajnálkozott kezét széttárva a b o l t v e zető. A második, a h a r m a d i k , a negyedik üzletben ugyanezzel az elutasítás sal fizették k i . A z ötödikbe már csak a r e n d kedvéért n y i t o t t be, és ér deklődött reményvesztetten az ernyő felől. — Osztán m i l y e n esernyőt keres maga, lelkem? — kérdezősködtek tőle. — Tán i t t van?! Ó, Istenem! O l y a n nagy k i k e t ! Piros csík szaladt körül a széliben. Egy k i c s i t színehagyott má', de azért jó' szógált... — Ez az? — m u t a t t a f e l a régi kampós, nagy családi esernyőt az üzletve zető. — Persze hogy ez! - örült meg az asszony a családi ereklyének, aztán pedig méltatlankodva f o r d u l t a boltos felé: — Lássa, kérem, müyen kukacos város ez a Zenta? Má négy helen k e restem, oszt mindenütt letagadták!
AMIKOR HASZNÁLT A VILLANYÉGŐNEK A SMIRGLI
A T o r n y o s i út elején (a vasúti átjárón innen) állt h a j d a n az „Ásós b o l t " , melynek egy nagy fekete ásó v o l t a cégére. A b o l t tulajdonosa egy igen élelmes o r t o d o x i z r a e l i t a kiskereskedő volt, a k i gombbal, p e r t l i v e l , gyufával meg élesztővel kezdte, de pár év múlva már jól menő szatócsüzletnek v o l t a b i r t o k o s a . Később a n n y i r a megtollasodott, hogy a speceráj m e l l e t t italkimérést is n y i t o t t , ahova k o r a h a j n a l b a n a dologba induló munkástelepiek rendre betértek egy-egy fityókára. M i v e l a kereskedő nagyon beosztó, m o n d h a t n i úgy is: f u k a r v o l t , az ivóban csak egy árva 15-ös vagy 20-as égő igyekezett áttörni a dohány füstös levegőt, n e m sok eredménnyel. A vendégek többször is javasolták az öreg K h o n n a k , hogy cserélje k i nagyobbra a villanykörtét, m e r t a l i g találják meg a fityókos üveg száját, de az öreg csak heherészett. Egyszer az egyik jó humorú társuk biztatására a vasúti pályamunká sok elhatározták, hogy megtréfálják az öreget. Előzőleg vettek egy nagy ságra u g y a n a k k o r a , de vastagabb szálú villanyégőt, és egy töksötét téli h a j n a l o n pityizálgatás közben az egyik csak úgy véletlenül megkérdezte: - M o n d j a , K h o n úr, ez a maga villanyégője m i k o r v o l t megsmirglizve? - M i k o r ? Hát sose. N e m s z o k t u k m i azt s m i r g l i z n i ! - N a , lássa, ez a b a j ! Azér' ég magánál i l y e n lánynézően a v i l l a n y , m e r t n e m uzoválja a smirglizést. Látszik is: csupa légyszaros, a foglalatja meg rozsdás, elkoszolódott. Hozzon csak egy d a r a b smirglipapírt a b o l t ból, m a j d én tisztára dörzsölöm magának! Meglássa, olyan fínyessíg lesz i t t mingyárt, hogy csudaság! H o z t a is K h o n úr n y o m b a n a csizsolópapirost, s a munkás, g y e r t y a v i lág mellett, kiadósan megcsutakolta az égő rézfoglalatát. Aztán, a régi villanykörte helyébe az új égőt l o p v a a markába, szépen visszacsavarta azt az egy szál zsinóron csüngő foglalatba. Persze, n y o m b a n nagyobb v i lágosság támadt, s a beavatott munkások nagy hűhóval dicsérték társuk eszmetehetségét. Örült a boltos úr is, rögtön hívta a feleségét, hogy nézze csak, m i t t e t t a s m i r g l i a villanykörtének! A z o n melegében e l is határozták, hogy még aznap megsíkálnak m i n d e n égőt a házban.
KITŰNŐ C I K K
A hetvenes évek egyik nyarán szabadkai r o k o n o k látogattak el Zentá r a az egyik népszerű kereskedőhöz. Hogy vendégeinek kedvébe járjon, a gondos házigazda egész napos kirándulásra v i t t e őket a Tiszára, a h o l kedvükre napozhattak, pícézhettek, csónakáztak, evezgettek. A férfiak még a szabadtéri sütés-főzés tudományába is belekontárkodtak, a m i n e k túlsó vége az lett, hogy ebédelni a Halászcsárdánál kötöttek k i . ízlett a halászlé, szopogatták u j j u k a t a vendégek a kecsege- meg a harcsasült után, s n e m győzték h a j t o g a t n i : - Hiába, a tiszai h a l n a k csak nincsen párja! Hogy gyönyörük teljes legyen, a figyelmes házigazda útravalóul még három adag sültet rendelt, s azt - más alkalmatosság híján - azon mele gében szalvétába, azt meg a M a g y a r Szó Tiszavidék című mellékletébe csomagolta be n e k i k . - N o , szerencséd, hogy n e m lát a Keresztényi. (A Tiszavidék a k k o r i szerkesztője.) T u d o m , meg v o l n a rólad a véleménye... - szólt át a keres kedőnek a másik asztalnál kártyázó társaság egyik tagja. - Miért? - Hát m e r t ennyire „megbecsülöd" a lapját: sült h a l a t pakolsz belé! L e g y i n t e t t a kereskedő: - A Keresztényi csak ne hőzöngjön! Amióta az újságja nyomdafesté k e t látott, azóta i l y e n jó c i k k még úgysem v o l t a Tiszavidékben.
