Az ÉV VerseI 2O13 AnTOlógIA Magyar Napló Budapest, 2013

Az ÉV verseI 2O13

A kötetben olvasható versek a harmadik Versmaratonon hangzottak el 2013. április 11-én a Thália Színház Mikro­­szín­ ­padán, ahol a szerzők személyesen olvasták fel műveiket.

Szerencsejáték Zrt.

Az ÉV verseI 2O13 Antológia

Magyar

Napló Budapest, 2013

Válogatta és szerkesztette Nagy Gábor ISSN 1588-564X © Magyar Napló, 2013 © Ágh István • Báger Gusztáv • Bakos Kiss Károly • Barabás Zoltán • Barna T. Attila • Bertók László • Beszédes István • Boda Magdolna • Bogdán László • Botár Attila • Both Balázs • Buda Ferenc • Csehy Zoltán • Csontos János • Darányi Sándor • Dobozi Eszter • Döbrentei Kornél • Dukai István • Falusi Márton • Fecske Csaba • Fehér Renátó • Fekete Vince • Filip Tamás • Fodor Géza • Gál Sándor • Gergely Ágnes • Hárs Ernő • Iancu Laura • Ijjas Tamás • Juhász Ferenc • Karácsonyi Zsolt • Kelebi Kiss István • Kelebi Kiss István • Kele Fodor Ákos • Kelemen Lajos • Kemény István • Király László • Király Zoltán • Kiss Anna • Kiss Benedek • Kiss Judit Ágnes • Kókai János • Kovács András Ferenc • Kovács katáng Ferenc • Kürti László • Lackfi János • Láng Orsolya • László Noémi • Lázár Balázs • Lázár Bence András • Lehóczky Ágnes • Léka Géza • Lőrincz P. Gabriella • Lövétei Lázár László • Markó Béla • Mezey Katalin • Nádasdy Ádám • Nagy Zsuka • Oláh András • Oláh János • Orcsik Roland • Papp Attila Zsolt • Papp-Für János • Payer Imre • Péntek Imre • Petőcz András • Pollágh Péter • Prágai Tamás • Szálinger Balázs • Szászi Zoltán • Szenti Ernő • Szent­­mártoni János • Szőcs Petra • Szöllősi Zoltán • Takács Zsuzsa • Tamás Menyhért • Tornai József • Toroczkay András • Tóth Erzsébet • Tóth Krisztina • Tőzsér Árpád • Turczi István • Ughy Szabina • Varga Imre • Vári Fábián László • Vasadi Péter • Vass Tibor • Végh Attila • Visky András • Vörös István • Zalán Tibor • Z. Németh István • Zsille Gábor A versek önálló kötetekben, valamint az alábbi folyóiratokban jelentek meg: Alföld • Bárka • Együtt • Eső • Forrás • Hitel • Holmi • Irodalmi Szemle • Jelenkor • Kortárs • Korunk • Látó • Lyukasóra • Magyar Napló • Műhely • Műút • Nyugat Most • Palócföld • Pannon Tükör • Parnasszus • Partium • Spanyolnátha • Székelyföld • Szőrös Kő • Tempevölgy • Tiszatáj • Új Ember • Új Forrás • Új Nautilus • zEtna

Hárs Ernő Őszi szonettek Van, ki zajt üt, hogy a sötétségben ne féljen, engem megnémított a rám szakadt hiány, miután búcsúmat lerótta néniám, balzsamom lett a csend, nem volt illő beszélnem. Azonban a hiány veszélyes szakadék, beforradás helyett titokban egyre tágul, amikor azt hiszed, hogy lassanként bezárul, akkor nyílik eléd végzetes csapdaként. Elnyeli vészesen fogyó napjaidat, a van-ból a süket semmibe ver hidat, és int, hogy készülődj a végső utazásra. Begyűjteti veled maradék javaid, átkelni vélük egy még tátongóbb hiányba, s kínod súlya alatt remegni fog a híd. A lakás, mely nekünk egy életet jelentett, egész más arcot ölt holnap valószínűleg. A hangok, amelyek valaha benne zengtek, már jó ideje, hogy belőle kirepültek. De még itt vannak a könyvek s kéziratok. Mindnek csak én tudom történetét s helyét, s azt is, hogy csapda lesz, csupa mihaszna bog annak, ki majd emitt folytatja életét. De bárkinek fog is otthont adni e hajlék, nem kerülheti el, hogy gondoljon miránk, ettől akármilyen makacsul vonakodna, mert nyúlhat bárhová, rólunk beszél a fal még, s hogyha kibontaná, lehet, hogy múmiánk esne lába elé, földöntúlin ragyogva. 5

Az év versei 2013

Ma egész napon át a hangod volt velem, legalábbis, ami egy magnószalagon, amely egyre kopik, helyet találhatott – s úgy éreztem kicsit, a halált megcsalom. Olyan volt az egész, mint hogyha közbe nem jött volna semmi sem, a régi állapot varázsereje volt, mely visszaköltözött szikráit vetni két lélekpólus között. Egy egész napon át tartott mámorban engem, hogy mégis létezik a nemlétből a létbe laodameiai példára visszaút, pedig még annyi sem volt, mit birtokba vettem belőled, mint mikor – augusztus éjjelébe csíkot hasítva – egy meteor földre fut. Temetők illatát leheli a november: a márciusi hit szeplőtlen forradalma apokaliptikus fények közt fúlt kudarcba valamennyi hazug újabb fegyverszünettel. Szeretem mégis e mostoha hónapot, mikor lehúzva már félig az év redőnye, mert most magam felé akképp fordulhatok, mint máskor soha – sem utána, sem előtte. Lelkiismeretem kérdőre vonni nincs alkalmasabb idő, mikor a lét vidám alakzataival semmiféle kilincs nem kapcsol össze már – minden bűnöm, hibám halomba tornyozom, elhamvasztani rothadt avarként oly tűzön, mit el csak Isten olthat.

6

Hárs Ernő

Aki elhagyta e hont, mindnek az a vágya, hogy itt nyerjen örök nyugtot végezetül. Van olyan, akinek még élve sikerül hazatérnie, míg másnak csak holtra válva. Így lesz egyre nagyobb temetőkert az ország, az élők száma fogy, és mind több a halott. S még ünnepelni kell ezt a gyakorlatot, mert az utóbbit is van, ahol elorozzák. S hogy a vége mi lesz e bús komédiának, nem tudja senki más, csak a Mindenható. A Szózat jóslata igazolást találhat. Elnyel mindent a köd, és betemet a hó? S miután egy egész nép elfoglalta sírját, történetét tovább már csak égben írják? Boldogult nagyanyám azt jósolta, hogy erdész leszek, mivelhogy az a legszebb hivatás. Ezt kívánta nekem mint a Bűvös vadász hangjaitól nevelt romantikus teremtés. Hol van már nagyanyám és hol vannak az erdők! Kietlen sivatag lesz lassan a világ. Nemcsak a tönkrelőtt Üllői úti fák, de az Amazonas törzsei is veszendők. Gátlást nem ismerőn irtják, lopják a zöldet, száguldó motorok hasítják cafatosra, hogy felvert vadjai riadtan tovaszöknek. Ha bárkinek szívét még ez a pálya vonzza, készítse fel magát, és edzze oly keményre, hogy lombnak lássa a jövőt – üszökbe nézve.

7

Vasadi Péter Relatív Ars poetica – S. Weilnek

Baj az, hogy érzel, S elég homályosan? Másképp alig lehet. Érezz pontatlanul, de rajzolj pontosan. És éppen azt, ami a leghomályosabb. E szónak: érzem, nehezen hiszek; micsoda ingovány. Itt egy almáskosár. Nem érez semmit. Színültig telve van. Turkálj, keress, harapj – remekmű; látod? Élénk vörös. Kínálja magát fényesen. Megbámulom. De enni elfelejtem. Nem ott találsz, ahol éppen vagyok. Megyek előre lassan, S visszanézek. Egyszer. Azután soha. Elmoshat egy hirtelen csuszamlás. Leválaszt létről, gondolatról, most-ról, faágról, rólatok. Tengerbe pottyant. Ha tévedtem, mint egy hajótörött, ácsorgok partra vetve. Ha nem, hányódok deszkaszálon, s meg-megmerülhetek. 8

Vasadi Péter

Mint máskor. S újra. Ki érez itt hitelesen? A tenger. Ő aztán tudja, mit tesz az: vég nélkül bukni föl. Esetleg boldogan.

Egy konzervatívnak Mintha mindenki tudná, mit sejteni is megpróbáltatás. Huppanás nélkül átrobog. Zaját maga fölissza. Mégsem csodálkozunk. Az óriási, nyers malomkövet el kéne újra hengeríteni!, kiáltja aggodalmasan. …Minek. Inkább szeress. Alámerülve sötétjeidben, mik kitoloncolnak elaggott álmaidból. Hagyd őket magad mögött nyugodtan. Káprázatok. Útszéli rongyhalom. Te vagy valóság. S legbelül. Mondom, szeress. Higgadtan, mélyen, elvakulva. Semmiből ki ne hagyd a világot, színtere az botránynak, becsületnek. Maradék őserdeje éden. Még akkor is, ha mind 9

Az év versei 2013

több a tarra vágott lélek, értelem, ember. Én segítek: megírok Általa bármit, s bárhogyan, ha akarja.

A neológ Zeng a kalitka – madártalanul. Reccsen az udvar, elfolynak a fák. Vízből nő ki az erdő. S közben apad. A víz vagy az erdő? Mindegy. Apád is, mint tubarózsa. Pezseg ereidben halandzsa-gyönyör. Én vagyok a mintám. Arcélem királyi szekercéé. Mintátok is én, ám egyedül. Üldögélek tízezer ihleten, mind csak alattam, utánam. A múlt (antidepresszáns neve: hagyomány) nincs, repedéseimen mégis beszivárog. Mint szunyogot lecsapom. Én vagyok a… szóval hát csakugyan. Új. Az minden pillanatom. Mérték, bár megvetem őt, azt: bagatell. Amit ebben a percben, az az igaz(i): 10

Vasadi Péter

formád. Lepényalakú vers, csepegő tartály-próza. A tárgy szent. Szentség. Vonalai amerre akarod. Fényből vast, égből tujasort, tüsszentésből aranyláncot. Új. Képemre teremtve. Új. Akadozz. Vagy ne. A trendy – hivatásom. Ásom. Semmi se szab meg. Ki. Át. Seja, ezt már mondtam. Se. (Defekt, bocs.) Szóval én lehelem a szövegem. Így vagyok a jövőd jelenemben. * Neológ-epilóg(ó) Ne gyötrődjetek: én lelkesedem magamért. Az „élménypiacon” táltosom meg maga mért. Veregette a vállam: ó, te onlájn, te ap-tu-dét.

Panasz Hogy nem vagy itt. Ahol meg vagy, kellesz is, nem is. Ellátnak, igaz, bekötöznek, „aranyoskám, inni kell sokat”, s „még egy kanálnyit, életem”; 11

Az év versei 2013

én bár nem mondhatom, az maradtál nekem. Kettéhasítva élek. Ágyad üres. A könyveim lehelte, papírszagú hideg engem lapoz. Megroppannak ágydeszkák, székkarok. Mint őszi fa, csöndben, magamnak hulldogálhatok. Tegnap kutatva néztél. Kezemhez csúsztattad kezed, s egyszerre lobbant bennünk elpergő parazsával az ősemlékezet. * Te ott, én itt. Te szundikálsz, én diszkréten pusztulok. Nem ad hangot szerelmünk. Mint lassuló patak, kövek közt elcsorog. Hol van, hová lett, ki szomjazott rá ennyire? …Ott én, itt te. Uram, Uram, de nehéz, de sok.

12

Tornai József Ahogy a madárkák fújják Énekelni szépkedvüen, ahogy a madárkák fújják: minek teremtél, förtelem, ha nem jut a felhőn túl át a szavam? És nem találom annak az okát sem, hogy örökre elvarázslón nem mondhatom: ámen sípnak, dobnak, hegedűnek, csak egy darab fának, melyet majd fejemhez ültet ez a közöny-század. Énekelni megtanultam, de nem úgy röpülni, ahogy az ölyv vadul-untan a nyulakat űzi. Az én dolgom csak az, hogyha vízszintesbe fekszem, ne vigyen el a Seolba még a kegyelem sem. Szabad szerettem vón lenni, de vagyok bilincsben, s nincs erőm, hogy egy ökölnyi csapással leüssem,

13

Az év versei 2013

aki szenvedésre tervez nekem örök szállást, és a lelke elég perverz, őskori és ádáz, sőt azt hiszi, eme helyre a fajom azért jön, hogy giliszta módon nyelje, ami rossz a földön. Én inkább tartom sorsomat olyan gilisztának, kiből kinőnek holnap a saskeselyű-szárnyak.

Meghalni Lehajtod ősz fejed a kozmosz kék törvénye előtt, mert mikor meghalsz, nemcsak egy szív fagy meg, nemcsak egy agy muron-rendszer kábelei szakadnak szét, de eláraszt a mindenség is, és elragadja azt, ami mindig is az övé és ő mindig is a tied volt. A világ minden tudásfa-erdeje kap belőled egy magot, egy gyümölcsöt, minden hegyhát, tengermély-sötét dőzsöl egy-egy morzsádon, hogy soha külön rezdülés ne legyél, soha külön feszülés 14

Tornai József

a lüktetésben, galaxisok neveltje, ünőnemző csillag, de nem azért, mert semmi voltál, hanem mert olyan világűr figyel rád, hol egykedvűen nyílnak-csukódnak embertől távoli pillák.

Valami felé Emlékeimbe őrülök bele: a múlt képei ellen nincsen ír. Betyárt vezeti izgalmam keze, egy fába koppan íjamról a nyíl. Kis-Duna partján várja a csapat, mindjárt kiköt fűz tövénél a rév. Vadult fiúk közt látom magamat, hallom, mellükben hogy nevet a vér. A nyárjasból, ahol három napig táboroztunk, robban lábunk haza. Először néztem úgy csillagait, hogy nem nyúlt fölém, csak az éjszaka. S azóta hányszor támadt rám sötét, hányszor ültem tűz mellett egyedül! Nők, szerelem minden szédületét itt kínlódom koponyámon belül. Anyám meghalt, mind sirattuk a sírt: nővérem, szívek, messzi rokonok. A szétpancsolt fiatalság éveit titkok követték, ezekből vagyok: 15

Az év versei 2013

versek, öregség, húsevő gondolat, egy út, amin feleség, gyerekek, tanítók, teremtők sora halad valami felé, amit nem ismerek.

Egy elképzelt hullához A halottal paráználkodsz, ragaszkodsz a tetem-nászhoz? A lúdvércet húznád vissza, kankutyaként fölvonyítva? Hiába kívánod ismét, hogy szoríthasd bodza-mellét: nincs a helyén csak kísértet és tejúti messzeségek. Gyönyörű volt, gyönyörű volt, siránkozod, te nyomorult! Kotu-haja jut eszedbe s tavaszi holdtölte-segge, sikolya, tarjagos ágya, szomja vessződ virágjára. Mindig szebb kép, mint képzelted agyad szentélyén, ha kellett. Most aztán derékon fogod, Kit? Akiből az atomok árvácskákba, vadgerlékbe szöktek újlény-derengésbe? Gyönyördombja átlényegült: éji, bársony ördögpille s míg csókolod, vérbujaszült, magába ránt a semmije. 16

Tornai József

Éjfél Fatörzset dobtam a tűzre, bódított a nyárég tükre. Nem is tudom, olyan rég volt: ahogy ég-testvérem forgott. Sátor elé lefeküdtem, tücskök, tücskök sárga fűben, egyedül, körül a vadon, puszta csönd csupán takaróm. Minden emlék. Soha többet nyárfáidnak nem örülhet, akácodnak, várt szelíden, nem hálálkodhat a szívem. Nem bűvölt a hold, csak egy bagoly sivított néha valahol, bokrok közt üregi nyulak kezdték el gyorsírásukat. Hanyatt nyúltam a tisztáson, s azt gondoltam, mennyi társam gondol most rám heverője kötőfékébe nyűgözve. Isten tarka ege alatt el-elfeledtem magamat: vadember a történelem előtti idő-sűrűben,

17

Az év versei 2013

se félelem, se modern gond az öreg koponyacsontot nem döngette a láng mellett. Göncölszekér gurult lejjebb nyugat felé, tisztán láttam, egyik kereke halványan billegett a nagy kék úton, fétisek közt fétis módon. Meddig leszek árnyék-féreg? – kérdeztem a fény-szemcséket. Nem feleltek, csak ragyogtak: csillagképek elnagyoltabb jelei közt keresgéltem, hátha lényegem megértem, mert a nappalnál az éjfél markába több jelentés fér. Így virrasztottam, lebegtem kozmikus anyaméhemben, ahogy most is, négy-fal-zártan végső titkokkal a nászban.

18

Tornai József

Részesedés a szépségben („Maori nászének”) Tudod, mi történt az éjszaka éjében? Részesedés az álom álmának a szépségében, részesedés az álom álomi arcának a szépségében, részesedés a nemiszerv mozdulását segítő kéz szépségében, részesedés a szépség szeméremrésébe való behatolás szépségében, részesedés az egyetlen pillanatra megteremtett asszony szépségének a szépségében, részesedés a szépség szépségének a szépségében.

Legismeretlenebb, legsötétebb Félek az esőtől, félek a „napmelegtől”, félek, hogy magamat ismerem föl, ha becsattan szobámba a villám, ahol a vihart hallgatom. Ne félj, iszonyodó, a felhőszakadástól, ne félj, megmenekülsz akárhányszor is az ismeretlentől és a sötétségtől: te vagy a legismeretlenebb, legsötétebb. Az éjnek apja vagy, az apa gyermeked, hálódtól a mindenség mindene remeg, idő nincs, és a csillagok zenéje bimbózik fejedből.

19

Juhász Ferenc A csillagcsönd virágzó bokra A csillagcsönd virágzó bokra Nélküled mi lenne velem, Varázsasszony, te, lángcsók-kegyelem? Árnyam csitul, ha tested ölelem, ha meztelen lényedre tapadok.   Mint ruhátlan emlőkre az újszülött: két boldog etetés között anyja szorítja a tejgömbökre a csecsemőt s a csibefej két oldalán a feszes hús-csillagok.   Szörnyeim, rémeim elszáradnak akkor, mint őszből hullt falevél, rozsdatekercs rácspor, penészes bűneim égnek virradatkor, porrá izzanak, mint hőkemencében a halott vakok.   Ha hozzád simulok, hátadhoz, hasadhoz, az ágyék-csillagcsönd-virágzó-bokorhoz, combodhoz, nyakadhoz, emlődhöz, arcodhoz: belőled véremmé szívódnak az illat-atomok.   Te Gyönyörű Élet, te Tündérpalota, sorsommá igazult Tündérhús-Fénycsoda, borulj rám, nappalom, éjszakám otthona, s én, mint a vízesés, szívedben zuhogok.   S bennem, mint erdőben gyík, madár ha rebben, minden pillanatod ott ragyog szememben, akár a táguló Mindenség-Veremben az egymásra-éhes Galaxis-tutajok.   20

Juhász Ferenc

Véredben keringek, véremben keringsz te ős-szent suhogással összekeveredve. Fejem az Idő-Szem kútjába temetve várom, hogy mi lesz még? A jövő árnyamra kavarog.

A vágyakozás himnusz-türelme Bűneim befalazva, vétkeim eltemetve! Bűntől-szűzen hóként hullok szilvakék szemedre, mint bűn-föloldozást várva jaj-vad kiskoromban, a gyóntatószék-rácsnál mezítláb térdepelve. Pedig hát mi sziklasúly bűnöm volt még akkor, minek csillag-tömbjétől nyögve tántorog az aggkor, hiszen lakk-tűz púder-szárnyam nem fürdött koromban, szín-csók lepke-létem nem kormozta lángpor. Sem testi, sem lelki cinkosság bűnömmé nem vérzett, de vérpályám vad hárfa-zenéje pokol-vak láz-végzet, zöld lámpa jánosbogár szól: a test páfrány-dzsungelében, zölden lengett jövőm, mint egy kötélen kivégzett. Vágyam: örökké fürödni tiszta végzetedben, mint Tibet-hegy ősi jég-láng hó-völgy tengerszemben, ami könny-kút tiszta angyal-szemfenék Éden. Bűnöm, ami nincsen, hiteddel oldd föl kegyelmem.

21

Az év versei 2013

JÁTSZÓTÁRSKERESÉS A REGGELI NYÁRBAN „Hol vagytok, ti régi játszótársak?” Elrohadtatok a sárga földben! Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak a tóparti nyárfás temetőben. Mert odalent fordított világ van: ami itt fekete ott fehér lesz, mint a röntgen-ernyő varázsában hullunk testünk csont-szerkezetéhez. Bukfenceztünk meztelen a tóban: fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel, s rákot, csigát fogtunk a folyóban könyökig sáros igyekezettel. Fűzfasípot csináltunk fűz-bőrből, a fűz-ág zöld héját kalapálva bicskával, kaviccsal, s pléhvödörből zúdult a víz pucér-szűz imánkra. Bodzapuskát, nádszálból nyílvesszőt, ácsszög-végű farúd-béka-lándzsát csináltunk, hogy a kövér, szeplős zöld test izzadja Krisztus vonaglását. S néha vidra úszott ki a partra, ezüst bajszán kék vízcsöpp-szőlőfürt, s sikló csúszott, testét jobbra-balra hajtva lángolt, mint pikkely-angyalkürt.

22

Juhász Ferenc

S a fűzfasíp, mint egy zöld madárcsőr, s a fésűn az ezüst nyárfalevél zenét szitált lágy leheletünkből: nyálas fogunk fölött fényköd-éjfél. S hol volt még a szemérem, a szégyen? S hol volt még a megadás szerelme? Játszottunk pucéron és szegényen. S bennünk a múlt angyalcsók-türelme. S fényes a kislányok rózsabőre, a tűzliliom kezdet-szakálla, s a barnapont mellbimbók jövőre kemények, mint az almamag álma. S a kisfiúk sejtelme csak vágy volt: kis borostyánrúd, pecsétviasz-láng, maglövelléstől foltos az ágy-rojt s a nők selyemszakállában pisztráng. Nem tudjuk még, hogy mi a rost-bokor odalent a titok-táguláson, ahol a láz-paradicsom-üst forr s győz a tűz az emberáruláson!

23

Az év versei 2013

SZIVÁRVÁNYT SZÜLŐ CSIKÓHAL-KRISTÁLYKASTÉLY Lehettem volna kőműves, lehettem volna gyári munkás, s vacsorám híg krumplileves, reggelim száraz palacsinta. És voltam napszámos, kőműves, pamutfonodában munka-éjjeles, szűk bérért kártoló-mindenes, s tántorogva mentem a vonatra. Reggel a gyári lányok, asszonyok szája rózsarúzs, szemükben arany-horgonyok, nézésük lágy mindenség-halrajok, s orrtövükig gyászkaréj az éjszakától. És ásítoztak, csipogtak, mint a veréb-had, a kocsmapultnál, a plafon gerenda bordái alatt, s nyalták a málnafröccsös hideg vérpoharat, s ment haza a tündér-nyáj, a szoptatni, szeretkezni bátor. Én falusi fiú voltam, mindig elvágyódó, mindig szegény, éltem a társadalmi lét tüdőbeteg peremén és minden szép volt akkor, ifjúságom holdas éjjelén, a búcsú, a hajóhinta, a ringlispil, céllövölde. Az Úrnapja országúti virágszőnyege, a tölgylomb-sátrak, a búzaszentelés, a rezesbanda, a nősember-bál, vigyáztak rám az erdő szarvasai, a tónádas rókái, a bagolyarc lázak, az asszonyhasak köldökrózsái, mint kis fánkok a szeméremszőr fölé tömve. 24

Juhász Ferenc

Tudtam, hogy más leszek! Mert ifjú-hím szívembe döfött vad fullánkjával a gyönyör-kín, mint gubacsba a darázs a nemzés-vágy napjain, a villámvágy cikkanás, mint asszony-megfoganás. Ifjú vad szívemben, mint női méh érett szép petefészke mélyén a lét-kezdet petesejt a készülődő magzat-ébredése megfogant a szó-szerelem nyári gyümölcs-érlelése, s nőtt a test, nőtt a szerelem-nyál testből-kizuhanás. S lettem, mint csikóhal-apa, az anya-megfordított természet! Hím csikóhal-apa, a csikóhal-kristálykastély szent szülészet, a kristályhús kérdőjel-bordás, kristály koronás lebegő enyészet aki hasába fogadja, mint nyitott szájba az asszonyi petehalmazt. Hassal egymáshoz fordulva tapadva átömlik a nőből a férfitestbe a peteláva, s lebegnek csikófejjel, kristálycsigolya farokcsigaházat tekerve s az apa szüli meg az átlátszó magzatokat szétrepedt hasát fölemelve s zuhog a kristály-kastély állatvirágból a fehér gyöngytejút! S én tudtam szívemből szivárvány született, hűség-varázs s verssé lesz tőlem minden jelen, jövő, múlt, fallikus elfakadás, és írja és hordozza hitemet ez a testemre terített mindenségpalást. És csak a halál lesz belőlem a végső elcsöndesülés-kiút! 25

Gergely Ágnes Éjfél után Hegyfokon áll a szobra lenéz az álmainkra a delejes hajókat szélcsend öblébe fogja gyökere nő a kőnek a tornyok sorra dőlnek a kéz a falra írja csontházát a jövőnek a padlón ring a gyermek a koporsók betelnek az egyensúlyhiányért a holtak nem felelnek szótól és sebtől fáradt kapitány orvos dajka sebezhetetlen csillag vigyázz az álmainkra

26

Gergely Ágnes

Tizenkilenc kérdőjel „És szólt: »A választás szabad.«” (W. H. Auden)

Azt, hogy a választás szabad, Te mondtad-e? Ha az erdőben pandúrt látsz, elmégy vele? A vadászpuska eldörren, megvárod-e? A tölgyes egyszer felgyullad, eloltod-e? Csavargó vagy és büszke vagy, kibírod-e? A rád zúduló szánalmat megérted-e? Azt, hogy az ember rabtársa a szánalom? s mint a szőrcsuha, összeér a vállakon? S azt érezteti, védve van, ha ázik is? Tudod, hogy éppoly szánalmas a másik is? Hogy elkorhadtak alattunk a századok? a szolgák, a közömbösek, a lázadók? 27

Az év versei 2013

Korhadjunk el, mint a kövön az ékírás? vagy ássunk mélyre, úgy, ahogy csak Shakespeare ás? Vagy szórja széjjel mindenki az életét? S az ítélet a gonoszé, vagy a Tiéd? S a félelem, az árulás gyalázat-e? Azt, hogy a választás szabad, elvárod-e? S kit koronáz a becsület érvényesen, ha a halottnak nem marad még híre sem?

28

Bertók László Az alant szálló nap, ahogy Az alant szálló nap, ahogy lyukon, korláton át besüt, összeköt kívült és belült, s a nyurga árnyék is ragyog. A hirtelen tetőn, ahogy, mintha valaki játszana, lecsukódik az ablaka, pattognak rá a csillagok. A föld és ég között, ahogy a nappal és az éjszaka, s mert nem éri utol soha, mindenki maga megy, gyalog.

Firkák a szalmaszálra 1. Üveghegy Mint mikor az üveghegy felrobban, s minden szilánkja testedben, agyadban. Vájkálnak benned ujjal, tükörrel, katéterrel, de azt egyik sem, amit érzel. 29

Az év versei 2013

Fától az erdőt? Aki millió esetet lát, az látja-e az erdőtől a fát? Mi baja? Koszorúerek? Meszes csigolya? Ízületek? – Most akkor mi baja? A lélek rebben A lélek rebben, emelkedne, s zuhan vissza menten a testbe. Felesleg Ami volt röptető felesleg, felkelésre, lefekvésre elmegy. Gyógyszerek Tágítók, serkentők, nyugtatók, s szégyen, de az is, hogy jajgatok. Nagyon fáj Ha a kis bajoktól is nyafogtál, ki hiszi el, hogy tényleg nagyon fáj? 30

Bertók László

Többet szexelj! Ne orvosokhoz járj, hanem többet szexelj! Pirít rám egy sápadt, sánta öregember. 2. Neve nyugdíjas Neve nyugdíjas, foglalkozása beteg, ha nem tud szakmát váltani, belegebed. Fájni fog Mit ifjan a tested maga meggyógyított, vénen se te, se más, s akkor is fájni fog. Virtus – Most katétereztek negyedszer. – Engem már hatodszor, ne hencegj. Éjszakás orvosnő Altatót ad, s megtoldja, hogy „Hát magát aztán jól megkínozták.” Melyik jobb? – A szívgyógyszer tönkreteszi a gyomrod! – Török esz meg? Német esz meg? Melyik jobb? 31

Az év versei 2013

Ami van Hiába vitézkedsz a perc játékaiban, ha nem találod ki, csak azt, ami van. Reggelre Reggelre, mint a fölpumpált gumik, feszessé dermednek az ujjaid. Rajtad áll Rajtad áll vagy bukik, hogy kitessék, az öregség több mint a betegség. Tanács Fáj, leszakad a vállad, a nyakad? Emeld magasra a homlokodat!

32

Tőzsér Árpád A megsemmisülés forgatókönyve (Részletek egy hosszabb kompozícióból) 8 Mit tegyünk?! Az ember csak ilyen, él, s nem okul, okokhoz nem okos, nem érti: ha teste lebillen pántjáról, ha belészel Atroposz ollója, mi az ok? Az ének ok-os lét, az okozat a jelen: írsz – vagy! Viszont jövőd-reményed ez ok-láncban nem releváns elem. (Ok-lánc?, lánc?, na ne!, nyűtt fonál tán, vén Klóthók fonták guzsalyaikon nagy, falusi telek beálltán, ma megannyi elfeketült ikon. Krákogtak, ráköptek a kócra, s pörgött orsójuk szörnyűségesen. – S mi az én okom? Jön az óra, s antik toposz/ok/ban is szétesem.) 9 Mintáit a tavalyi kelme, veszti irányait az elme, s marad a last, az égi exit, s a végből a kezdet kitetszik. Kezdete minek? S van-e kezdet?, Az ember, ládd, többnyire vesztett, ha valami nagyot merészelt kezdeni hírhedett eszével. 33

Az év versei 2013

Ma látja: ő csak egy feladat volt a sok közül, rész s folyamat szögét mérte, mit ő jövesztett magából, mint pók a fonalat. 11 Idegen voltál magadnak este, olyan „Ő”, ki épp elszunyt, de teste fölött őrt áll a zord Fölöttes Te. S forrt, forrt alant az álom-retorta, a test szabad gyökeit sodra volt-elegyekbe visszasodorta. S legalul az „Ősvalami” nyüzsgött, zuborgott, csápolt, vonaglott, küzdött, űzte magától Éned, a füstöt. S mint ki jövőt már hiába firtat, de a múlt neki mégiscsak írt ad: sikkant egy régi versből (te írtad): „Fölöttes Énem bár belekékül, maradok tervek, igények nélkül” – Érezted: kékülsz, az Én úr vénül. S tudtad, nincs Te, mely kivétel ebben: ha rá a vénség kék álma rebben, a Te is szunyna legszivesebben.

34

Tőzsér Árpád

12 Vén bűnös vagyok, nevem a bűnjel, mit szignál, művem, csurrig van bűnnel. – Rácsodálkozom eleimre: volt köztük Géza, István, Imre. Én Árpád lettem, s – te jó ég! – Ernő, két nevem is van: boncasztal s ernyő. Ha ez az Ernő fel nem lázad, kitettünk volna egy Árpád-házat. Mármint nevekben, s – bűnökben!, értve: de genere és együttvéve. De kegyet kérni? Inkább nyelvem haraptam le! S ez nemcsak elvem, hanem... mim is? – undorom, gőgöm. Elmerengek a könyörgőkön: Roquentin meg a viszkozitás viszonya bennem! Bár nem vitás: ideje volna félnem és kérnem, az utam végén tán megtérnem. – Vétkezett Vajk is, Géza fia, volt mit, Istvánként, megbánnia. 14 Mit akartál hát? Valld be, hogy semmit, tán csak felnőni látszataidhoz, s most, hogy a képzet mennyeket nem nyit, és számos kórság, láz, érlob kínoz, levonul rólad, mint ár, a látszat, s nyílnak a test aknái sötéten, s elképzeled ott, lent is a lázat: beteg bányalovak a mélyben. 35

Az év versei 2013

Nézed, lent, valód dúcait, vázát (ki rótta össze?, miféle kontár?), teretlen szelek rengetik, rázzák – sejted te már rég: az ember csontvár, lent doh, csak fent fény, város – szeretted! –, déli verőben tündöklő Baalbek – égi küldött élt, festett helyetted, s néhány elgyötört bányaló hal meg. 15 Leállok, hogy utolérhessem magam, mármint a lét-írással állok le: naplót nem írok s nem élek. Csikorogva fékez le szavam a papír előtt, állnak üresen a lapok, a napok, a sírok. S hirtelen unom a vers ballisztikus pályáját is, a kiszámítható idő-pillanatok, tér-részek sorját, eleresztem a rímek, jambusok kezét, elvágom a mítoszok, kronotoposzok köldökzsinórját. S leszek párhuzamos valóság, Egy, de tükörben, forráskód, melynek nincs tanulsága, s ki-kihagy jövője. – S végül szimpla homo interniticus leszek, a végső „katt” előtt kétdimenziós senki-agy. S pillanatra még felrémlik egy elgondolt konyha, hallom mikrosütők fémes füttyét is, szűrten, asszony zsörtöl, bezárt nyomtatótgép sír – aztán már csak hangzótorlódások az űrben. Kitöröl a lét s nemlét klaviatúrája mellett ülő Nagyisten az innenső teremtés szövegéből, s legvégül ráüt egy alkonycsillagfényű, közönyös gombra: az örök éjbe süllyesztő delete-re indulat nélkül. 36

Buda Ferenc Színre szín Csudamód kavarog e világ! Éltek itt avarok, gepidák, besenyők, gótok meg görögök, kálizok, kabarok, törökök, jött a hun, szarmata, római, (tán még a ló is: a trójai...), tótocskák, németek, vallonok (őróluk helynevek vallanak), s ha e dús tarkaság nem elég, lám: itt a sárgák s a feketék. Színre szín tódul. De semmi baj: összhanggá békül majd e zsivaj egyszer: ha mindnyája megtanul – vagy előbb, vagy utóbb – magyarul.

37

Az év versei 2013

Míg az ember Míg az ember csak egyhetes, az egész világ érdekes, csupa csoda az árny, a fény, titok a lét, talány a tény. Bár minden tagja oly piciny, eluralkodik két cicin, s mert útja rövid s egyenes, rácuppan, amit megkeres. Tökéletes! Tökéletes! Napra nap múlik, éjre éj. Kopik a kezdeti tökély: „Ahogy nősz, fiam, úgy butulsz” – s eljő tizenkilencre húsz. Leőrölvén az életed, ha megéred a két hetet, bajszod-szakállad tépheted, a vágy s a szó beléd reked. Mert aki elmúlt kéthetes, annak az üdv is képletes. – Vonat! Vigyázz! Elé ne ess! – Nem érdekes. Nem érdekes. Árok vagy ágy? Csak rázuhan. Múltjával egy a párhuzam: nem volt s ma újra nincs foga. (A többi? Elszelelt tova.) 38

Gál Sándor A visszaút odáig ma is elvezetlek a domb-él még látható bárha a januári havazás és az éjszaka szele ott zúzos hegyeket-torlaszokat emelt és már-már járhatatlanná tette a délutánt és ha ez a mostani cél alig hasonlít arra a dombra golgotás csendű mégis egészen a táj az elaggott akácok ugyan nem keresztek e halmon ám jelkép-mivoltuk mégis az ég magasára vetül és nem öt csupán egyetlen seb láza éget s nincs se jobbról se balról bitang s lator nem támad félelmet keltő sötétség hiányoznak a csúfolódó főpapok is dárdás rómaiak sem lesik véres rongyaimat az alkonyulatban hogy a végső csend eljöttén osztozzanak azon nincs senki várakozó itt hiszen a kitakart fájdalom égő jelenében járok s ahogy a szél újra lobban az éjszakai por-havakat arcomba sodorván 39

Az év versei 2013

csontjaim mélyén már csak a kín szava nő feljutni hozzá az emelkedőn ma még van aki segítsen hanem maga az út az a  m a j d a n i a visszafelé-való végső kockázata hogy marad-e erő az alászálláshoz s hogy van-e még e földön hajlék mely akkor is befogad ha már az idő(-d) betelt

A köszönet a világ eledele amit elém tettél a világ itala amit ide hoztál a világ jó íze amit nekem adtál szerelem szépség és hogy megmaradtál vagy és itt vagy érinthető közelben fű fa virág s falomb ha a szélben lebben hűsen árad a csend és fénylik szavak mondatok sorsok torlódnak benne a létezés megsűrűsödik s mintha lenne a mindenségnek már külön sodra amely visszahozza 40

Gál Sándor

a már-megtörténtet élet és halál közötti tér kettős végzet az emlékek emlékei visszatérnek tüzek világok ma is bennünk lobognak s úgy voltak hogy most is vannak a láthatatlan és felfoghatatlan tudás éke napra az est borul rá erre az egészre amit elém tettél amit nekem adtál ételt és italt világok jó ízét s hogy a szerelemben nekem megmaradtál

41

Ágh István Ha az utolsó, legutolsó Új könyvem első költeményét úgy kezdeném, mint pálya végén szokás megírni valamennyit valamiről még valameddig, míg az idő bele nem borzaszt, soraim hova araszolnak, most már szó szerint élethosszig, mit a létem kurtít vagy hosszít. Sohasem hallott ráadásra késztet az élet elmúlása? vagy éppen magamat ismétlem, mint a gesztenyefa az őszben? olyan csodálatosnak látszik, ha a lombhullás kivirágzik, mégis a legszomorúbb képe ragyog az időtévesztésnek, ahogy átsüt az elnyűtt, rozsdás leveleken a szűz naivság, egy gyertyagyújtó csipkekesztyűs tündér az ágakon keresztül. A fák most télbe készülődve nehézségüktől könnyebbülnek, összegyűlt emlékeim zsákja nyomja vállam, fájdítja lábam, másként múlik, ami megújul, mint az, ami vissza nem fordul, kegyetlen változásról van szó, ha az utolsó, legutolsó. 42

Ágh István

Örömeimből dől a bánat, mosolygásom, akár az álarc, míg engem próbál rejtegetni, addig szemem átlát mindenkin, mintha az Utolsó Ítélet árnyékai közelednének, megannyi csetlő-botló csontváz, bár hús-vér nőt és férfit formáz, én meg egyedül velük szemben kérdezem fölöttük az Istent nagy szentségtörő indulattal, miért hal meg a halhatatlan? Vajon bűn-e, ha sértettségem okozóját most számon kérem amiatt, ami meg sem történt, hogy lassan nem létezem többé, azért teremtett, hogy imádjam akár ebben a nyíló fában? vagy azért van, mert kitaláltam, válasz gyanánt az elmúlásra? Úgy menekít feledkezésbe az Isten is, mint a költészet, s ahogy a vén suszter csinálgat ünnepi lábbelit magának, pedig már fölhúzni se bírja, elég, ha elkészül a csizma, valami tükrös mély kacsintás oda, ahol legényesen járt, s ha ráhagyná az utódokra, hiába szép, ha nincs divatja, kamrába akasztott tarisznyák között dohos huzatra himbál. 43

Az év versei 2013

Már csak a hang Miért nyaralok most e lakható kúriában, és miért éppen én? nyilván a mai viszonyon múlott, az meg a múlt következményeként, voltam én jövő elől menekült, s házunkból szándékos cserbenhagyás miatt  kerültem birtokon kívül, rendkívüli időket élve át. Dologidőben pihen a kezem kétszáz esztendős költemény alatt, mintha előbb még a kaszanyelet fogtam volna, oly közel a talaj, atavisztikus vonzalom csupán, ha már semmi sem kényszeríti ki, a jelenkori parlag udvarán jobbágyként eljátszani Berzsenyit? Mit jelent a mezei szorgalom, ha embertelen zümmög a mező? beteljesült korai jóslatom, a falut megette a temető, bár a nevek most is ugyanazok, mégis minden mást jelent, mint ami, ahogy elleplezi a csillagok pislogása az ég borzalmait. Éhes jószág bőgését hallani, amint a határ túlfelén rivall, nem lepne meg egy vándorcirkuszi oroszlán bömbölése annyira, 44

Ágh István

mint ez a hangjától boldogtalan tehén, amint sír, vádol és dühöng, nemcsak mert etetése elmaradt, ha színültig zöld eleség a föld. Békében estvélyedett táj alól kelti a túlélés rettenetét, mert saját visszhangjának válaszol, nem marad abba ez a  párbeszéd, pedig már a napot befejezi, s mintha őstulok tülkölne tovább a  Marcal felől, mint mesebeli sárkánygyík,  túl az Óperencián.

Fénykép-ikon Kettesben, ahogy ifjú pár volnánk az esküvői képen, pedig huszonöt évre rá, húsz éve készült a felvétel, nem volt akkor sem fiatal, akit már inkább annak látok, észrevétlen ritkult a haj, finoman szövődtek a ráncok, de te oly elragadtatott mosollyal néztél a jövőnkbe, kezem szárnyra kelt válladon, féltékenyen lestem a földet, hűség, feltétlen bizalom szépített, közben jelenléted szelídített, így lett ikon kettőnk egykori tükörképe, 45

Az év versei 2013

eleven összetartozás mégis, miként az ég akarja, ugyanaz a kéz karol át a képen, mely a képet tartja.

Kettős magány Ma is rövid terepszemlével kezdem a napot, hogy ismét megállapítsam, milyen időjárással vár a reggel, ott van-e még helyén a víz, a rakpart, s elindulok a szokásos irányban, az előszoba sötétjében sárga rézcsíkot húz a küszöbre a konyha, melyet homályra gyújtott fény világít, szirénázik a vízforraló kanna, ezek szerint fölébredt a család is, én vagyok veled, te meg velem együtt, kiszámolhatnánk, hányszor reggeliztünk egy asztalnál lassan fél század óta, mi még maradtunk, volt, ki végleg elment, más meg mintha csak fészkét hagyta volna, bár visszajár unokánkkal a gyermek, napjaink siettető rajthelyére ülepedett le kettőnk békessége. Valóra vált, hogy egymással lehessünk, végleg, miként elképzeltük elégszer, több, mintha csak életben kéne lennünk, nem csak a kenyér, de a só, a fűszer, vagyis a lelki ízek ráadása visz életkedvet a kettős magányba, s nem annak érezzük a helyiséget, 46

Ágh István

ami tulajdonképpen végső cellánk, de ahol most is ugyanaz az étel, mint valaha, és ugyanezt a konyhát szerettük lakni, mely mint sziklabarlang menedéke volt őseinknek hajdan, talán egyetlen nyugodt zug a házban, s van is kellő jogunk a nyugalomra, megéled a működés muzsikája, ahogy a serpenyőben sül a gomba, s az elfelejtett, dús hazai földszag telíti megszelídült vágyainkat.

Politika-függésben Politikára ajzó belső kényszer diktál a diktatúra vége óta, hiányérzet, elfojtás fordítottja uralja egész lényed észrevétlen, bő választékkal csalogat az ágyból rádiók hullámhosszán, majd a tévé híreit fölszolgálja reggelidnél, de az utcán az újság már elárul fejlécével, hogy melyik oldalon vagy, „bűzlik a papírból a nyomdafesték!” a piacon meg ellenzéki zöldség járja, bár négyéves rotációban, ciklusok alatt oda-vissza vádak, tiltakozás és elhatárolódás, az is gyanús, ha befogod a szádat egy szóra épült demokráciában, 47

Az év versei 2013

emlékszel a szabadság örömére? micsoda bő választékból kínálták a politikát, élvezted a vásárt, eszedbe sem juthatott, hogy megéred, mégis, mintha tombolán sült galambot nyertél volna, csak tátottad a szádat, emlegették váltásnak, változásnak, minekutána más, mint azelőtt volt, a pártokból, a Párt kivételével, szinte akármelyiket választhattad, csupán formát adtak az árnyalatnak, s a hatalomban derült ki a lényeg, a rendszert vissza lehet változtatni, megint a te bőrödre megy a játék, s ha győztesen sem alakulna másképp, bizalmadat kár lenne visszavonni, mégis a sorsod, országod függ tőle, s hiszed, hogy választottad szavatolja a változást, hát érdemes a voksra, fölhatalmazást adsz saját jövődre, bár kimerítő mindez végigélve, nincs is vége, csak megfordult a kampány, aggodalmas odaadással strázsálsz, figyeled, hogy a győztes el ne vétse, nem úgy viseli szívén, aki játszik, a tét súlyát, mint aki neki szurkol, támadásba lendül az egyik szektor, amikor gólra ujjong föl a másik, 48

Ágh István

és nincs köze a játéknak a vérhez, az eredmény nem azt a nézők közti összecsapást fogja visszatükrözni, mit a lelátón széthajigált székek.

Ellenstrófák Fáraszt emlékeim terhe annyi évtized után, túl sokat gyűjtöttem össze, s megvet mintsem irigyelne múltamért az új világ. Verseim is roskadoznak, pedig létem isteni ihletésű mása voltak, melyben örök pillanatnak látszottak esztendeim. Elavult tárgy, ósdi forma maga is, ki versbe fog, s ha dallamát magyarosra szabja, inkább visszafogja, mintha szállna, s megy gyalog. Csilingelhet énekében hangzó, rag, sorvégi rím, vagy épp annak ellenében, díszes külleméhez képest mindenképpen primitív.

49

Az év versei 2013

Tőmondatok egymás mellett, köztük árny, nincs árnyalat, alany, állítmány, igen, nem, s kívül olyan érzelemmel ver a szív, majd’ megszakad. Vér van a vers anyagában, könny és füstszag és üszög, amivel az elmúlt század egyik túlélője által utódjának átköszön

Nyárvég, megint Belebújok a szeptemberi nyárba, lobot vet bőrömön a nap, nagyot virágzom, mint a napraforgó, minden szirmán halk földöntúli csókkal, én késtem el vagy az idő siet? Hisz ellobbant a sárga lángolás, és látom már a túlérett bús fejet elsötétült szemekkel, szárazon alábukni szára elé a földig, hol mozgolódó friss halom alatt koponya éled vagy csupán vakond túr. Belebújok a nyárvégi utazásba, korai szellő kél, mintha drótra gyűlő fecskeraj szárnyával kavarna, áthűl a tó az előérzetemtől, szeretni hűvösét csak mára hagyja, utána fürdőlepedővel törlöm könnycseppjeit, szárazra s búcsúzóul, 50

Ágh István

tengerszem tekint így mögöttem, olyan nagy embertelen csönddel, hogy a hulladékra járó kutya is félve szaglász a strandon. Ám a vadon pompája vigasztal még, a szarvasok pézsma permetét a csönd a völgy ködében ülepíti, fönt sárga, piros, kék bogyók, alul a lófogú kukoricás dúskál a sűrű illat szösztejében, konyhakertek kaporszaga párolog az asszonyok térdhajlatáról, alkonypírban égő csipkebokorba bújt a képzelet szemérmetlen szerelmespárja. Megértek a gyümölcseink megint, teremtettünk épp annyi hasznosat, amennyi elherdálhatót, ha nincs miért, most még eggyel több évesen, s gazdagabban szorozhatok és oszthatok, virrasztás közben ér az álom, és egy gémeskút távcsövén látok a víz csillagtükrébe le, és a sötétből földi zárkám kukucskálóján röpít a csillagokba a puha szárnyú gyermekábránd.

51

Báger Gusztáv Készenlét Turczi Istvánnak

  Mindig munkában, mint a szív. Az egész ember egyetlen szerves, belső égésű motor. Láthatatlanul végzi a feladatát. Éjjel álmából felriad, kocka alakú házat rajzol, négy ablaka, két ajtaja, muskátli, piros cseréptető  Frankfurt mellett egy kis városban. Alzenau. Tükörsima aszfalt, színes utcakövek. Éjszaka érkezett oda. Végigsétált a főutcán, kereste a gasthaus feliratot.   Mikor másnap reggel elindul, ezek lebegnek lelki szemei előtt. Hamar odatalál, nem is az elképzelt, megálmodott hely hasonlósága miatt, inkább a tudat, hogy egyszer már járt ott, ez teszi magabiztossá lépteit. Déjà vu! És mégsem. A bejárat nem a hegy oldalán, a csengő nem az ajtó fölött. Aztán váratlan fordulat: ugyanaz a pincérnő nyit ajtót, akivel álmában szeretkezett.

52

Báger Gusztáv

Föld Valóban, érteni kezdi az ember a teremtést, mikor látja a sarat, a járdán felgyűrődő agyagos földet. Kifarol a bokrok közül egy autó, rakománya zöldség és gabona, a kerékgumi barázdái közt földet hoz a városba, egy maréknyi mezőt. Minden a földből lett, az erő, az akarat, a tudás, mi lefagyott tavasszal, ha túl korán bontja szirmait. Az érzelmek, a türelem, a szeretet, a józanság: a föld tanulsága, ereje, hite. „Legyen világosság!” És kiáradt a fény Isten lelkéből a földre. Az édesvizek is a földből bújtak elő, mint megannyi ezüst gyík. Az erec, a szentelt föld. Honnan az évek, a dal ered. Hogy a Teremtő a teremtés hallgatósága legyen. Ez a vers is földből született.

53

Az év versei 2013

Kávé Még aludtam, amikor bejött valaki és letette a kávéscsészét az éjjeli szekrényre. Sokáig sötét volt: nem akart megvirradni, vagy csak magára húzta mint paplant bárányfelhőt a Nap, s az utcai lámpák egyenként kialudtak. Én meg fölriadtam hirtelen, mint egy borz, és keresni kezdtem a kijáratot. A digitális óra derengő fényénél megpillantottam a kávéscsésze körvonalait. Ez volt a fogódzó, megragadtam a kávét és mohón inni kezdtem, mintha a sötétséget nyeltem volna le. Lelkembe folyt az éj, a titok, a lét és az évszakok. Eltűnődtem, ezt is a javamra fordítja az örökkévaló? Hogy mostantól érteni fogom az időt? A nyarat, amikor olyan édes és dús a rét, a mező, mint a szeretkezés szaga? Megértettem a mókusok ugrálását, mint rituális táncot, láttam az angyalokat is. Láttam lélekben az őszt, a fáradt természet foszló páncélzatát, a kérgeket. Láttam a telet, a jéggel körbenőtt házakat, a kunyhók füstjeit. Majd végül megláttam a tavaszt, a legszebb drámát, mit valaha írtak, s ekkor döbbentem rá, milyen fontos mellékszereplő vagyok.

54

Takács Zsuzsa Beteglátogatás Hogyan is hihetnél nekem? Kétéltű vagyok, s ezt tudod rólam. Nem véd kabát, se toll, se szőrme, fázom örökké. Boldogságom ideje rövid, csak a nap heve sarkall gyors cikázásra, ilyenkor százharmincat is ver fékezhetetlen, kétfalú szívem. A fajfenntartás ösztöne – Teremtőnk parancsa szerint – működik bennem is, s ki szállna szembe az Ő akaratával? Verseim tojásban érlelődnek, melegre vágyó, felemás magzatok maguk is. Most bénultan, betegágyadnál ülök, s a könnyeimet nyelem befele. Szégyellem állati természetemet.

Mi, akik nyaraltunk Mi, akik nyaraltunk e kék-zöld bolygón, és élveztük vendégszeretetedet, s a sírásig ajzott ölelésben találkoztunk Veled, engedd, Napunk, ha letűnt, elsötétedett Egünk, mégis boldogok legyünk. Ne alázd meg nagyon, altasd el bennem a lázadót. Megszégyenült, összetörte már magát, annyi 55

Az év versei 2013

módszered van rá, hogy elhitesd, nem akarod a vesztét. Légy hozzá gyöngéd!

Álombeli csapdák Miért álmodom, hogy legjobb barátomnak a Börzsönyben titkos hétvégi háza van élményfürdővel és kisebb vízduzzasztóval fölszerelve? Asztalosműhely, forgácsolópad és veteményeskert. S a vendéglátás végén az általa fölbérelt kidobóember pénzt követel minden meghívottól. Elég egy kellemetlen telefonbeszélgetés az előző este, vagy a hónapok óta érzékeny foggyökér hirtelen gyulladása, égő szájpadlás és nyelési nehézségek, amikor senki sem hallja, az álom kristálytiszta nyelvén kimondom elképesztő vádjaimat azok ellen, akiket szeretek. Hajnalban, félig ébren, önvédelemből, mentegetem ugyan még őket, hogy ilyen világban élünk, és mindenkinek van sötét oldala, neheztelésem mégsem múlik nyomtalan. Be kéne érnem annyival, hogy ostoba álom volt, de gyanakodni fogok még hetekig, ha anyagi nehézségeit ecseteli …és a titkos hétvégi ház a vízduzzasztóval? Hagyjam, hogy kihűljön szívem? Vagy szedjek altatót? Aludjak, mint a tuskó, ahogyan annyian?

56

Takács Zsuzsa

Madarak beszélgetése a kertben Weöres mester emlékére

Nagyszerű dolog élni, mondják: zuhanást játszunk, miközben hintáztat a boldogító hullám. Tetszésünk szerint forgatjuk fejünket előre-hátra. A szárny nélküli lény, a szerencsétlen, visszafordul a földi határoknál, s a hegycsúcsokon fölnyársalja magát. Kategóriáik papírtigrise nekünk nem parancsol. A tépőfog ejtette sebből a látszat vére csorog. Az ember törekvése, hogy sötét filozófiája dimenziói közé szorítsa röpülésünk, szánalomra indít. Ablakuk előtt csattogjuk, rezegjük: nincs hely és nincs idő, de rettegnek tovább. Könny helyett tollunkat elejtjük értük.

57

Kiss Anna A lentről és a házról 1 Mint árnyék, benn a házban, kinn a levendulásban, almáért, vízért jártam, nincsenek ilyen évek, sem íze a kenyérnek, a kőkút megreped, és tudom, hogy meghaltam, nem látszik semmi rajtam, rajtad sem, a tavaknál újra utánam kapnál, világ se, hold se ég, levendulák, egy ablak magában, kinn a szélben, valótlan minden év, almák a nyári vízben, 58

Kiss Anna

s hány ostoba eset!, ahogy a gyáva borzban feléled a rossz hajlam, mint minden gyáva borzban, ki leghülyébb, ha baj van , a vízen kinn veled, szeles kék, néha mályva, az ég levendulása, (a borz máig nem érti, mitől nem borz a férfi, kire ilyen tekintet…), 2 újra valótlan év, a kamra végtelen, mint a krumplisgödör, mint alvilági táj, honnét minden homály, csónak a holt vízen, mi van túl?, mi a lenn?,

59

Az év versei 2013

láttam már, visszatértem lobogva kinn a szélben, mint a levendulák, („Levendulaszál”-nak hívott a két öreg), a homály lassan múlik belül, hogy elfeledd, befedd a vermet, naspolyák érnek majd a deszkán, mi az emlékezet?, ha a szél hóba temeti a házat, a lenn homályos termei beáznak, kinn a kökényes oltár hóval lepett, tavaszát almán várva, kövei elmerülnek bennünk, mint a földben, 60

Kiss Anna

már az utolsó almák, ébredj, az álom egy alkonyra váró, lassú filmforgatás, hogy jutnál ki belőle máshogy?, de mi a más?, 3 levendulák, te sem vagy, világ se, hold se ég, olyan túl reng az ég, ázik a nyitott ablak, valótlan, mint az év, hiába, hogy meghaltam, nem látszik semmi rajtam, rajtad sem, a tavaknál újra utánam kapnál, mint árnyék, benn a házban, kinn a levendulásban, 61

Az év versei 2013

almáért, vízért jártam, nincsenek ilyen évek… s borzzal minek vitáznánk…!, 4 a kamra végtelen, mint benne a gödör, mint alvilági táj, honnét minden homály, valami holt vizen… és látni a helyet…!, a csónak már üres, a víz furcsán meleg, egy ház elvan magában, egy vén levendulás, elment a két öreg, ő már valaki más, ablakot kinn a szélben, szerelmem, sose lát, s nem hal bele a lét játékaiba,

62

Kiss Anna

könyvekben van ilyen, de mért lapozna hátra, hol széthull minden, és bolondok költöznek majd a házba egy nyár végén, szerelmem, 5 talán sejlik a hold, a vén levendulás, almáért, vízért járunk, a cérna elszakad hajnal felé, a hírek egymást oltják ki, szél a lámpát, hol nem vagyunk, 6 Régi házak falában néha kígyó lakik, felébred, enni kér, van vagy sem, tán fehér, farkával meg-megüti a falat,

63

Az év versei 2013

régi házak falán ugyan ki jutna át, mint a szélben felejtett, alvó, mosott ruhák, cérna, gyűszű a zsebben, csak az élet gurulhat el velünk, vagy a világ. 7 Sötéten a levendulák, kőkút csorgatja el vizét, nincs ilyen oltár, ilyen ég, levendulakék takarók sincsenek, egymásba gubózó kezek, kinek volnánk adósa még?, a vízen is egyetlen holdas vitorla lebeg.

64

Szenti Ernő Telt keblű szavak Azt feszegette, minden indok nélkül, miért a filozófia a szellem örök vesztese. Ide égbolt, oda mennyország, eljön az idő, amikor mindkettő lejjebb adja. Nem illő dolog idegenek álmában kotorászni! Nem tudtam mire vélni, miért csempészted a világ csodái közé a magadról vélekedést. Számos találkozás van, már létrejötte előtt se híre, se hamva, elképzelt nyomát se látni. Megpróbáltatásoknak kitett csönd. Jegyezd fel: Neves költő, háta mögött kolosszális életmű, telt keblű szavak. Honnan került ide ennyi lyuk, sziklarepedés, értékvisszacsúszás?

Húsosfazék Lenyomtad a csönd elejét, megemelkedett a mondat vége. Ahol még álmában sem járt, ott is nyomot hagyott maga után. Meglátod, egyszer még összetöri magát ez a vadul száguldozó szél! Az élet azt teszi, amiről nem tehet a halál. Jegyezd fel! Az is kóstolhassa meg a győzelem ízét, aki még közelről soha nem látott húsosfazekat. Akard, hogy magadig érjen a világ vége! Ne csináld! Te felmentetted képzeletedet 65

Az év versei 2013

a valóság szolgálata alól? Légy résen! Nehogy a bajkeverőre bízd lelki nyugalmad őrzését! Elmenőben még azt is mondta: egyetlen napod se múljon el a csókos szájú öröklét nélkül.

66

Tamás Menyhért Életút Életút, pályám: fényömlésben a porszem emelkedése.

Az első öröm Tengert álmodtam, napra kelt ébredésem vízcseppben fürdik.

Fogant fa Fogant fa, ujjong a friss gyökér, dallama: diófaének.

Archaikuk (Balassi) Ölről ölre űz vérem, a vitézélet – hazahalálig.

67

Az év versei 2013

(Arany) Szó, bennemvarázs, megvert reményre remény – nyelvlomb hajt fölém. (Petőfi) Nemzetel a föld, forrásfiad sem késik; márciusolni! (Ady) Szórobaj árnya; fájó, féktelen fénye – újra új az új!

Húsvét 1 Ím, az átölt test, időmély mély sebéből bárányol a vér! 2 Ím, a Megváltó! szög és szív – lelkünk java végezetvégig.. 68

Oláh János Titkok léte… Titkok léte, te lassú, puha óra, átölelsz, mint öröklét-Istenem. Ha véget érek, megállsz-e egy szóra, s megkérdezed-e, mi történt velem? Rám szólsz szemrehányón: senki se voltál. Legyintek csak, s mondom: tudom, tudom. Gúnyos kacaj: mindenért meglakoltál, elbuktattalak már a féluton. A lét iránt lobbant mohó szerelmem, mint étkét vesztett tűzvész, véget ért. Magtalan magként csírázik szívemben a meddő kérdés, hogy miért, miért? Lehet, hogy ez most már a búcsú perce? Meg kéne végre mindent értenem. Nagyúr voltam vagy csak világ lelence? Föladtam mindent: nem ér a nevem. Ki kergetett, ki elől menekültem? Álmot ringat a délibábos ég. Hűtlen lett hozzám minden sejtem, hűtlen. Ők ismerik Isten ítéletét.

69

Az év versei 2013

Lámpaláz E lámpalázas, furcsa pondró-csöndből az ég hirtelen lángolása ébreszt – másnak látszik az egész odaföntről –, meghalsz, és végül majd az is elég lesz. Most már tudod, vagy csupán tudni véled, a lét, mit Isten közönyödre bízott, nem jelöli a kezdetet s a véget, mohó kétely: egyetlen, tiszta kínod. Csöndes csodákra révedő tekintet vallatja sóvár létvalód hiányát, bár hihetetlen, mégis kéne hinned, fejtve a titkot, mint bányász a bányát. Belebutultál, beleöregedtél, és nem akarsz már tudni jobban semmit a sírban fekvő néma öregeknél. Fájdalmadon ez fikarcnyit se enyhít. Hova tévedtél? Szirti fenyves erdő suttogja, amit te sohase tudtál, lelked kifordult, villámterhes felhő, szédült bolondot gyilkos viadukt vár.

70

Oláh János

Ennyi tévhit Felvijjog a vágy, mint a vészfék, halott madár, eldördült, süket érzék. Lehullani vagy mégis fennmaradni, magunkat soha, soha meg nem adni? Esőérzet gyötörte buta hangyák, túlélő módba szédülnénk, ha hagynák: mindent reméltünk, de már nem remélünk, hisztériába hökkent furcsa létünk. Ennyi tévhit egyetlen pillanatban, titok-levest fortyogó ősi katlan: százszor reménytelen is azt reméltem, nem kell azért a semmivel beérnem. Aki vesztes voltam, vesztes maradtam, mégsem nyílt meg a föld alattam. Magához vonzott durván, mint a mágnes. Találgattam: élet ez vagy halál ez? Csukott szemmel a pirkadat jön, s vele kiégve minden ösztön, létlen lét öle, öntudatlan boldogság-téboly, mit föladtam.

71

Az év versei 2013

Dadogva vallom A gyökereknél hallgatózom, álmom a csönd, álmom az ózon: űrbe tapogatózó lélek, de test-kerékbe törve élek. Dadogva, öntudatlan hajtom a meggyalázott földre arcom.

Vak lelkek Vak lelkek zenéje, döbbenet sírása, vallatottak vére hét lakatra zárva. Ki hallgathat ott bent, leleplezett, álnok, árulásra döbbent botcsinálta látnok? Ezer bukás íze torzítja el arcod, hajolsz, mint a vízre szomjuk oltó barmok, de az ajkad semmit, semmit meg nem érint. Világhinta lendít a hanyatló égig. 72

Oláh János

Valahol a csöndben dermedt, hideg jászol, az önfeledt ködben elveszetten játszol. Ki kereshet, mondd meg, ki kereshet téged, Heródes-dühödtek, hibernált szegények? Valaki, ki mindig lesben áll mögötted, s csak annak tud hinni, akit már megöltek?

Isten horga – Isten horga a fájdalom, melyre óvatlan ráharaptam. Pendül a damil. Hallgatom a létörvény jaját alattam. – Mi történik most? Partra húz egy szárnyaszegett angyal? Kíméletéből sem tanulsz? Semmi meg nem vigasztal? Vergődj csak, döbbent áldozat! A vadmadárcsőr-görbe angyalarc részvéttel fogad. Miért nézne tükörbe?

73

Az év versei 2013

Maga a tükör, senkinek mégse mutat meg semmit. A darázscsípés-vad hitek világa másutt sejlik. – Áldozat vagyok, érzem én, magamat sem találom. Vacog a nemlét peremén el nem álmodott álmom.

74

Péntek Imre A nagy összegzés most már látni minden úgy marad félbe-szerbe szanaszét összevissza pici részletekben (resztlikben) részegült részlegekben részvét nélkül a nagy összegzés: csak álom fantazmagória önáltatás a gondosan félretett jegyzetek följegyzések (olvashatatlan macskakaparás tépett noteszlapon, újságszélen, pörköltes-rúzsnyomos szalvétán) a nélkülözhetetlennek vélt megfigyelések szentenciák (fölszedett kövek az életútról, a hányattatások hányingert keltő nyomasztó nyoma ) hajnalra elröppenő kocsmai bölcselkedések ezek már ott lebegnek örökké a másnapos levegőben és nem lesz belőlük naplófeljegyzés utókornak szánt bölcselkedés utóirat legfeljebb: félrebeszéd (félre, ahogy a színdarabban: mellőzhető szerzői utasítás)

75

Az év versei 2013

Isten foglya Mindszenty József monológja 1948. december 26-i letartóztatása előtt és után

Nem kell ezeknek szeretet, gyűlölet az ő Istenük – Ezt fröcsögik teli szájjal, amerre dúlnak, mindenütt. Keserű volt az első korty a megalázó szenvedésből, de ami darabokra hull, érintésedre megint felépül. S szolgáltam és építettem, hitet, zárdát és templomot – hogy jöhessenek erre a nyájra szépséges, derűs holnapok. Múltak az évek, s a gyarapodás ezernyi módon rám köszönt, Uram, a békéd termőre fordult, mért küldtél újabb vízözönt? Ám szólítottál, s indultam rögtön – bár a kétségek kísértek – a veszprémi várnak magasában felvenni nagyobb tisztességet. Az ország ismét csatatér lett, hiába védtem az üldözöttet – ezúttal a nyilas „testvérek” állig fegyverben értem jöttek.

76

Péntek Imre

Újabb börtön, s én ott miséztem, rabként a rabság sűrűjében, magamba hullva imádkoztam, Uram, a kezed hozzám elérjen… Mi lesz veled, te drága ország? Darabokra szaggattatol? Hol lelhetünk menedéket? A pusztító gaz mikor lakol? S megértem a szabadulást, A csodálatos Mária-évet… Százezrek ajkán szólt az ének: Istenanya, segítsd meg néped! A pokol küldte kommunisták éjjel-nappal figyeltek ébren: besúgóik nyomomba jártak, gyanú kísérte minden léptem. S a prímási szék magasából túl messzire, a jövőig láttam – acsargott a vörös hatalom, ellene mondtam, százszor, bátran. De bűnös és véres kézzel fonták a hurkot körülöttem: hogy majd egyszer eltűnjek végleg a föld mélyén vagy börtönökben. S ím, az idő elközelgett: Helytállnom nékem adatott, S ha kell egyedül, védtelenül vállalom az áldozatot… A kínzás és a fenyegetés felőrli a legderekabbat: várva a beteljesülést magamra kellett, hogy maradjak… 77

Az év versei 2013

Karácsony jön, a megváltó kisded születése sem hoz békességet, fogdmegek lesnek, börtönbe visznek, elhalkul a betlehemi ének. Anyám gyötrelme engem is gyötör, míg fekete autó fut velem, kínzóimnak ez vad gyönyör, módszereiket ismerem. Nem érseki díszben várom őket, reverendám öltöm magamra, a szenvedésből vett előleg Uram, nekem erőt is adhat... De a gyengeség, ha rám talál, s mégsem állom ki a próbát... Ó, ezek kegyetlen órák, múljék a keserű pohár... Töviskoronás Krisztus képe az egyetlen védelmezőm, bárhová vet a szörnyű végzet, elfogadom, azt, ami jön. Celláim elkísérnek. A fal nyirkos, nedves. Itt mindig szürkület van. Fönt egy kis izzó reszket. A szennyes, pókhálós ablak vak szemként homálylik, figyelve múló éltem nyugtalan éjszakáit. Pedig napod újból felkel, világot fénye ád, jókra és gonoszokra gondolva egyaránt. Elzárva tőlem messze, az ég s a csillagok, a szálló gondolat nyithat csak távlatot. Fogoly vagyok, Uram, a foglyod, gyermekkoromtól fogva rég. És boldog vagyok, Uram, boldog, engem már nem érhet veszteség. Kint az őrök őriznek, vastag falak, zárak és lakatok, 78

Péntek Imre

s nem sejti senki, barát, ellenség: Uram, a te foglyod vagyok. Tudom, imáim eljutnak hozzád, minden fohászom célhoz ér, az áldozat nem lehet hiába, nem magamért, de népemért. A követségen leszek fogoly, minden reményem eltemettem. Láttam a diadalmas népet, amint ünnepelt önfeledten, a forradalom íze még szánkban, de már szovjet lőporszag terjed – Uram, adj időt minékünk, Uram, ha lehet, adj kegyelmet! Fogoly leszek a követségen, s lesnek rám Kádár-pribékek, nézem az ablakból mozdulatlan, mint futnak a kegyetlen évek – s én, aki munkára születtem, szolgálni népem szent ügyét – tétlenül nézem, összetörten, hogy nő kint-bent a szenvedés. Némaságra ítéltek volna – pápák, elnökök, ügynökök, de szavaim elszöktek a számtól, tanúságom már rég örök. Ha nem szólhatnék, akkor is, Uram, igédet hirdetem, nem lehet rabbá tenni azt, akin nem fog a félelem. Pásztor, nyáj nélkül, így halok meg, nincs ennél fájdalom nagyobb, de zárhatnak engem bárhová – Uram, a te foglyod vagyok. 79

Király László Mostanában írtam mostanában néhány régi verset köznapi szavakkal egy még-régebbi kedves írógépen mely önmaga is legenda már főúri meghívók laknak benne méltóságos hadiüzenetek szigorú szavak a kötelességről vissza nem vonható búcsúlevelek amikor ezen kopogok titokban bűnhődöm mert nem tartottam be a legaranyabb szabályt szerelmes fővel indítottam háborút melyben nemes harc helyett csupa gyilkolás van halomra-ölés s utoljára az is odavész ki megbocsáthatná a bűneim mától kezdve én csak azért ültetek erdőket hogy bizton elrejtőzhessünk egymás elől

80

Király László

NYITOTT ZSALU ebben a szobában született nagyapa kisvártatva a király orosz fogságba vezényelte miután nem végzett vele sem a golyó sem a hastífusz nem sokkal ezután végignézte ahogy elviszik lovait az újhitűek s mégazután végignézte ahogy elviszik őt magát utoljára itt feküdt ebben a szobában szent mihály lován ne cifrázzunk semmi történetet értelmetlen kibúvót keresni ebben a szobában születtem magam is

81

Az év versei 2013

Vén szülőház, ősszel Elhelyezem a figurákat a lépcsőn. Le is út, fel is. Nem játszma ez, nem sakk, csupán lenge próba: Lehet-e felejteni. Ifjúságomban komor illetők, irodák, mondhatnám testületek próbáltak kitartón kényszerítni: adjam föl a föladhatatlant, áruljam el az elárulhatatlant. Jó néven vettek volna annyit is, ha mondjuk csak iszom – és belepusztulok. Hogy-hogyan-nem, a múló időben naponta látom, amint emlék-őrző udvarunk fölött – bámulatra méltó cserebogár – kelet felé száll egy magánszabadember, berregő, szárnyas hogymondjákján… (Meg sem nevezem – sok bukást láttam –, le ne zuhanjon álmaiból.) Tologatok-rakosgatok tisztet, gyalogot. Jó lehetne, talán, gyűlölni most? Nem nagyon – csupán leheletnyit, ameddig megpezsdül a vér…

82

Király László

Ezt már nem veszem le a napirendről, Miközben várom a sóváradi estét. Töprengve mihaszna igazságokon. Hajmeresztő helyzeteimen.

Sándor Neked könnyebb, te költő vagy – mondja Sándor szomszéd, ki sohasem olvasott verset, csak rémlik valami iskolás korából. Ő Irakban uralt hosszasan egy román toronydarut, mely harminc tonnát volt képes kezelni. Nem igazán derűs hetven méter magasban élni naponta több órán át. Kissé megviselődtek az idegei. Álmából föl-fölriad, ám azóta mégis boldogan lépked a földön, mintha vízen vagy levegőben járna, és bárhová elmenne kerékpárján, ha megkérném rá. Boldog vagy-e, faggatom magamban, amíg szereli az aragázpalackot – mivelhogy úgy látja: nekem könnyebb. Legközelebb arra kérem, hozzon valahonnan egy verset, és nemsokára belép csöngettyűs kapumon, s fonott kosárban, tarisznyában-miben elém tesz egy tollpuha bundájú, piros szemű szonettet, kajla fülűt, 83

Az év versei 2013

vagy egy morcos szürke költeményt, mely harap. Itt van, a tied – mondja Sándor –, tégy vele, amit csak akarsz, etesd, itasd. Nem tudsz te olyant kérni tőlem, amit meg ne szereznék. Köszönöm, hebegek elképedve. Micsoda ivást rendeznénk most, ha búcsút nem mondtunk volna rég a pohárnak…

84

Kiss Benedek A XXI. század lutrija Mindenki előre, aztán kihúzzák, ki az első, kiért szakadt meg a szív, ki által durrant ki a futball-belső. A szépségkirálynőnek pisilhetnékje van – különben rendszeresen bepisil. Divatos szó lett a soha, még divatosabb a nihil. Persze ez így nem szabatos, érthetetlen makogás írja körül. De fix, hogy aki a legnagyobb blöfföt mondja, az istenül. Isten őket is teremtette, méghozzá, ha nem csal a fáma, saját ostorvert testére, saját vérvörhenyes arcára. De nem ábrándult ki még önkényes teremtményéből? Vagy teremtményei nem jelzik, hogy: Uram, elég volt ebből a léből?

85

Az év versei 2013

A libériás ember A libériás ember felölti libériáját, amin, ha akarná, az Úristen sem lát át. A libériás író szenvedni nem szeret, hisz neki rossz vásár a nagy lelkiismeret. A libériás író kívül esik magán, mindene a távol, bár minden dolga magán. A libériás író apró, mint mit vizsgál, ő könyvekből mindent tud, és semmit sem kapisgál. A libériás ember felölti libériáját, amin, ha akarná, az Úristen sem lát át.

86

Kiss Benedek

Hagyj jelet! Ó, én zablázott szívem, bírod-e még a felindulást, mikor seregek gyűlnek benned, sok géppisztolyos, kópiás, amikor robbanni kéne, robbantani, csurogjon a vér – vért ontani, mikor a világ szennye annyira torkodra forr, mint a bortól a nyál, kiköpnéd, nem megy, krákogsz – itt megfulladni muszáj, amikor tályogként fakad föl ezer sebed, amikor magába mártja tőrét a lelkiismeret, – vannak percek, mikor a kínok úgy feltornyosulnak, hogy tőlük a papír sarkai felkunkorulnak, de a lapokat simítsd el, hagyj jelet, amikor magába mártja tőrét ismeret, lelkiismeret. Pedig ez itt a béke, nincs háború, de ennyi kilátástalanság annál is iszonyúbb, az emberek önként ölik el magukat, miként öngyilkos bálnákkal teli tenger partján a fövenyes mart, meghasonlik az élet – szennyes levében milliók hánytorognak, lehet-e értelme még a palackba zárt kétségbeesett soroknak? de azért az írást írd meg, ránctalanná simítsd, úgy tedd a palackba, magának Istennek szánd, hátha a végső percben egy hullám fejéhez csapja. 87

Az év versei 2013

Pályámat megfutottam Rálépek a cigarettaparázsra – elfüstölgött az életem. Nem voltam hős, nem voltam gyáva, egyetlenként ezt viselem. Vallathatnám magamat, hiába, kint futkostam tavaszi réteken, de nem emlékszem, nem emlékszem a nyárra, mindjárt az ősz homálya játszott velem. Most már mindegy, megyek a többiek után, emlékké válok, ki fogtam sok kilincset. Mit viszek, mit kapok, mily légbéli kincset, s rám éjjeledik tán egy délután? Pályámat megfutottam, nem nagy hála érte, amíg bírta agyam, idegem, térdem, ahogy idegen csillagerő kimérte, és szállhatok, szállhatok a messzeségbe.

88

Kiss Benedek

Egy meghívóra Buda Ferenc 75 évére

A sötétségből kiragyog homlokod, hiúz szemeid mindent látnak a világosságból. Látják a füvet, fát, a csírákat, a magokból, spermákból magasba szökő élet-láncolatot, s hogy mennyit kell küzdeni minden élőnek, hogy megmaradjon és virágozzék. Öreg bölcs homloka, felsőteste és teremtő kezei lángolnak a sötétség előterében, s nézik a világ tábortüzét, aggódóan, hogy mindenki köré férjen, s mindenkinek megadassék kenyere, nyársra húzható szalonnája. S szívében a csend, az ének és a tengermoraj egyaránt megfér.

Üres kerti székek Üres kerti székek szanaszét, szemközt Tördemic lidércfényei a hegykaréj alatt. Uram-Teremtőm, megiszom a mai utolsó poharat. Volt vígság, várakozás valami jóra, de szemüvegem mögül most csak romokra látok. Két romvár között sóhajtok akkorát, hogy hallják a halott barátok. 89

Az év versei 2013

Volt vígság, várakozás akkor is, mikor még a diófa lombja alatt sokan ültünk karéjban. Szólt akkor is az éji bogár, s mi csendültünk poharainknál is jobban. Elcsendesült a régi kompánia, a diófa lombja ritkul és senyved. Uram-Teremtőm, hiszem, hogy mindnyájunkra permetezted kegyelmed. Én vagyok hátra, meg még néhány kósza társ, kikkel együtt szövetkeztünk a jobbra. Pihenjen már minden álmunk, minden ricsajos tervünk bebalzsamozva.

90

Mezey K atalin Súlyzó Betontárcsájú, vasrudas súlyzó az elhanyagolt téli udvaron. Legidősebb fiunk öntötte hajdan, és emelgette, a ház urával és testvéreivel vetekedve, húsz évvel ezelőtt. Tudom, mégis hihetetlennek látszik, hogy megemelte egyszer valaki. Mondják, amilyen súlyok emelésére képesek vagyunk, olyanokat tesz vállunkra az Isten. Most mégis nekem valószínűbbnek tűnik, hogy egykor, régen óriások lakták a házat, de valamiért elköltöztek, és itt felejtették ormótlan sportszerüket.

91

Az év versei 2013

Növekedés Istenem, Terólad, aki gyönyörű rendben neveled a hamisciprus hintázó ágait, milyen keveset tudtam akkor is, mikor megvettem ezt a csemetét. Akkora sem volt, mint én vagyok, és most az emeleti ablak előtt lengedeznek csipkés ágai. Meredeken égre törő és visszahulló hajtásai Eltűnődöm, növesztettél bár engem, de vajon nőttem-e én lélekben annyit, hogy ha távolról is, de benézhessek ablakodon, Uram?

Megszületni Megszületni egyedül, öregen, de mosolyogva, mint a csecsemő, aki a mosolyával védi meg magát, meg kell, hogy szeresse az idegen. Amiért éltél, rég elbújt előled, melletted még befonja az öregség, azt hiszi, hogy megfertőzöd vele, a titkát senki meg ne tudja tőled. 92

Mezey Katalin

Vak az, aki nem látja önmagát, vadméz-ragacsos a tekintete, pedig ravaszul les ki a szemekből. Cserbenhagyta vére és veleje. Hajnali napfény ébreszt. Nem tudod, miért kelj fel, miben reménykedj? Mégis újjászületsz, kigyújtja homlokod, mosolyogva a nap, hogy ébredj. Ébredj.

Egy tányér cseresznyével Egy tányér cseresznyével kiültem a küszöbre, néztem a távolban a Balatont. A képbe beletartozott egy feketerigó a szőlőkerítésen, akkora buzgalommal énekelt, hogy az egyik, csattogó szólamrésznél remegve égnek állt fekete tolla. Sárga csőrét féloldalra emelte, fújta újra a hosszú dallamot. Kivel és mit akart tudatni ennyire? Közel-távol is madarak daloltak, de úgy tűnt, hogy ő nem várt feleletre, alighogy abbahagyta, újrakezdte. Én meg értetlenül, önkényesen lefordítottam átható énekét: nyár van, béke van, érik a cseresznye, hála legyen mindenért, mindörökre.

93

Az év versei 2013

Villámbiztos Villámbiztos Faraday-kalitkámban átjárom a balatoni vihart, míg Kurdi arról énekel, hogy kikacagta azt, aki a keresztet cipelte, hogy legyen, amire felfeszítsék. Ezért lett átkozott, örökre átkozott. Ahogy a fonál sorra felfűzi a fényes gyöngyöket, úgy bújok át kis piros Faraday-kalitkámmal a zivatarok gyöngyszemein, míg a rádióban Parsifal hadakozik, Révfülöp, Zánka, Örvényes között.

Zátonyok I. Kezd mélysége lenni az időnek, melybe mint a horgony süllyedünk, horgonyként akadunk meg a fövenyben, kőben, megkapaszkodik a hajó velünk. II. Megérezzük a mélyét az időnek, mint a mérőón, belesüllyedünk, vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít, a zátonyokra figyelmeztetünk.

94

Mezey Katalin

Omega és alfa Harsonaszót hallottam, a hang felé fordultam, hét gyertyatartó között Uram megpillantottam, s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam. Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj! Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él. Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak. Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak. Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben, hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem. Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!” És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem, láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden. Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna, minden élő és holt mintha egyszerre volna gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa, egyszerre volna fényes palota és a romja. Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek, hatalmas árny terített az égboltra sötétet, és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott, és én leírtam mindent, amit az angyal mondott. Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam, írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam. Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak, aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak, de aki jó úton jár, az arról le ne térjen, és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen. Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam, az angyal lába elé borultam, s imádkoztam, de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság. Istené a dicsőség, egyedül őt imádják mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő, 95

Az év versei 2013

ítéletet én mondok, mert én vagyok az első, s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete leplét átütő fény, fényes hajnalcsillag, aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad.” Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam, káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban. Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek. Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb. Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel. Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel! Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!

96

Botár Attila Nyitva talál Fénybe ivódsz, arc, nem fed a függöny – gőzölgő zuhatagja hajadnak, a boldog sárarany, az lesz kötelék, oda forgok: nyitva talál, ne csodáld, eleven tükröm. Hála legyen, tincseid örvénye, hogy osztod: két fonat asszonyi varkocs, az illőn vállra bocsátott, szálra lebontott, mégse kuszált lebegése a fültőn – Nyitva talál még, hála gomolygó érzékek fogatának, noha zümmög körbe a szárító darazsával az olló, s porlad a lakk, most messzire tűnnöd sorsod tengere hív-csal, mint a folyót – Nyitva talál mosolyod.

S az én hová? Folyamok, felhők, tűz, vonulatok. Elém s utánam küldöd. Jobbra, balra a hézagtalan teremtés ragyog, higgad a belső mérleg, ám zavarja a lépcsőrács alatt futó kavics, hogy házamig talpam alól elér-e. S az Én hová? Ki ott vársz, józaníts: e földi pálya nem les égi bérre. 97

Az év versei 2013

A peronok, az értelem világít. Ami szél zörren, idevalósi, ha nem a részig: az igaz arányig, s a térre éhes jóllakik a földben. Porom és árnyam . Utánam-előttem hűlt hasábok, a Szín eszkimói –

Fohász csizma alól Holnapja elillan, de a múltjába se láthat. Torz próféta ahány, rászedi, rágja fülét: mozduljon a jámbor, mit akar még e rögöktől, „más ország kenyerén élni a kor szava hív” – Nincs föld elígértebb. A jövőből kitagadtabb népet Nap-bivalyunk háta aligha cipelt. Természete és álmai más-másfele húzzák, friss szántásba vető mozdulat élteti még, s békélteti szent köznapok álomtalan álmát össze a történet férgeivel: az idillt. Így szétszakadó lénye gyanútlan darabokban sebzi, ha érintik társai, dúlja magát. Alvása nehéz. Körbe diók válnak az ágtól. Héjuk a nyári derűt őrzi, de roppan a ház, s nyers csontfedeléből a fohász csizma alól kél – Törve sarokvassal csíra-tiport genezis.

98

Szöllősi Zoltán Fordulok vissza Hová siettem? mögöttem sír a jövő, fordulok vissza. – Teljében a Hold, engem néz, igéz, szólít: gyertek el megint! – Magam maradok, fekszem a Dráva partján, kék az este még, gombolod inged, átbújik egy-egy csillag az ég szövetén. – Halak jegyű, én, rajtad nem édes ajkat, sósat kerestem. – Nem lelem helyem. Kisfiam, szól át apám, ne helytelenkedj! – Virrad. Kocsmába süt be a Nap: nincs ennél reménytelenebb. –

99

Az év versei 2013

Akác őrzi a házat, mint a vén. Tiszte hát bólintani. – Nagyon akartam látni, látni az arcod: borotvatükröd leakasztottam. Most meg, fényképed nézem, emlékezem csak. – Kertet húz a Hold. Uszályon, öreg matróz, cigarettázom. – El ne veszítsél, elégetted /minden/ versemet. Cseléd vagy. Cseléd. – Hó esik hóra, szó hullik, hull a szóra. Sózzák a várost. – Ablakban álltam, várnom kellett, hát vártam, sírtam kegyetlen, könnyemmel teli zsebkendőm kicsavartam földes szobánkban. –

100

Szöllősi Zoltán

Házuk leégett. Nem sírtak. Füst szivárgott szemhéjuk alól. – Betörtek hozzám, bordám lécei fájnak. Mellettem: Éva. – Férfiember, én, tenyeremmel takarom térdem, szemérmem. – Bámultam Adyt, irigyeltem, ki lovon száguld Tejúton. Nagy Lászlót: ökle rakéta erejével combján, vigyázzban repülte, törte át az égi kökényest. Én csak lépkedek. – Élni a világ elég, létezni semmi. Jaj, a semmi kell.

101

Az év versei 2013

MAGAMBAN Elsírtam, amit bírtam, versemet gépbe írtam: hangokkal teli égbolt – csillaghoz ért az ujjam. Így volt, Istenem, így volt, bánatom nékem szép volt. Utamat, amit jártam, idő volt, itt a mában – tükrök, vizek hebegtek, arcom tisztán ne lássam. Higgyen, ki balga, szentnek: ezüstlök és kerengek. Ezredelő s tavasz van, szemeddel fényes Napban mosolyogsz rám egeddel – veled vagyok, magamban: öklömmel teli zsebbel, kölyök, aki csak lebzsel.

LENNE CSAK Tenyeredből a gyöngy pereg, földre harmat, égre csillagok, kötényed álmos éjszakám, benne alszom: benne alhatok.

102

Szöllősi Zoltán

Kicsi leányka, nagymama, tíz éves ha volnál, nem nagyobb, öledből hányszor ébredek, te, te harmincnyolc éve halott. Lenne csak, nincsen elmúlás, benne élünk, lehetünk együtt, ha kell, Holdat, ha kell, Napot: fény-tollú időnk etetgetjük.

DOLGAIM Szívem csupa seb, lábnyom, indíts el, bánat, túlra, dolgaim eldobálom, zsákom a semmi súlya – Indíts el, bánat, túlra.

ÉDESANYÁM Nem kell szíved gépre hajtanod, visszavarrjad Bácskát, s rongyaink, mindnyájunk palástja, bánatod, széttépett országunk egy megint. Örök délután ez, de most van, hozzád évültem, lásd, én látlak, ne akard, hogy érezzem mostan nagy súlyát halott szempilládnak.

103

Az év versei 2013

Betelt emlékezet, aranykor, mindig nyár, minden nyár utáni s minden érintésben aranypor – így tudtál szeretni te s fájni. Ténferegtem akkor mesékben, csúfolták, tépték akarásom, királyleányt veszek, ígértem, történelem dőzsölt tanyánkon. Mint működik időnk, csak sejtem, ki voltál, nem tudhatom máig: fetrengtem sárkánymarta sebben s vittél te, Pócsra, Máriáig. Megépült álmom, fennmaradtam: élő kövek, versek az égig vissza a bedőlt teremtést raktam, ingott velem a föld, a lét is. Kérdezz rám, tudd, minden megvan itt, ház, a kert, s nem ül rajtuk átok, csodáld csak ez eget, piramist, benne van: nézd, Magyarországot. Nem kell szíved gépre hajtanod, visszavarrjad Bácskát, s rongyaink, mindnyájunk palástja, bánatod, széttépett országunk egy megint. Nem ér itt gyalázat, se fegyver, béke van, őt ölték meg benned, költöznünk, menekülnünk nem kell s reám szent felajánlást tenned. 104

Döbrentei Kornél A rendíthetetlen lovag Gróf Tisza István szoboravatására

Hazával házalók védhetnek hont? Hasznot, éber orruk ha megorront, megkaparintják az Idő Rostát. Honnan jog, rájuk ki ruházta át, hogy kény és kedv szerint kihullassák, ki szabad, s kőművespáholyba ront, karddal és elmeéllel nemet mond, mert a Kárpátok magasán túllát, s néz ördögbugyra-forty Európát? Látnok-lét: halálos huszárvágta, hosszabb, mint Ér fut az óceánba. Ki fajtájáért vívni kész, bolond? Puszta férfibátorság nem elég, ha rád tör hergelt, dúvad csőcselék, agyaruk közt feszül szűk horizont – Földi csillagösvényen mártírok, Szent Imrétől Nagy Imréig soruk: méreg, pallos, pisztoly, hóhérhurok a végzetük s más, ötletes gyilok, itt a kard ki kard mersze elválik, s mit ér a hazáért mindhalálig! Leölni képesek, lenyelni nem, torkukon akad a nemes tetem, még a férgeknél is alább valók, a mindig Dózsa húsába falók, nem tudnak megosztozni fejeden, talpadig sem ér a sok alantas, 105

Az év versei 2013

ám hirdetik: szent küldött a sátán, meg nem futottál, gróf Tisza István, úrnak, magyarnak egyként hatalmas. Rendíthetetlen, Rettegett Lovag, nem engedted eltévedni lovad, bár űzte ösztöke, fogta istráng, törte zabla, s kapca szagú szél ráng a zászlótestben, s Te tusát próbált, ki a halálért annyiszor sort állt, viszolyogva utáltad a háborút, nem voltál lúdtalpas, ócskán korrupt, ki önajzásként virtust emleget, papírbakancsot árul szárny helyett, közben ”rá, rá, hajrát” hetykén üzen: fiaim, járjatok így a vízen. Szúként-szorgos, ügyködő újbátrak, akár, ha ma, rágni nekiláttak – olyik zsoldért vagy tévhitből balgán –, hogy Szent István örökét széthordják, vérezzen ki, vesszen Magyarország, barbáran zúduljon ránk a Balkán. Tisza gróf mindezt előre látta, elhullunk és mindenért hiába? Őriző volt a strázsán, lelőtték, végzett vele az ocsmány, orv attak, bűnbak kellett, kapitális nagyvad – ős igazság s naprakészen antik, fölesznek, mint disznók, a brigantik –, hullása nyomán, hónapok alatt a Test Trianon-csontvázzá apadt.

106

Döbrentei Kornél

Tudta, halálnak halálával hal! Vívott Európa nagyjaival, sok önjelölt, beltörpe titánnal, és mindig szemközt, sohase háttal, mint valódi Herkules, muszájból küzdött, szilajult teljes erőből, hitte, oroszlánbőgés nem tör föl sakál torokból, torzult nyúlszájból. Miért, a feledés a mi urunk? Az élettel bíbelődni ununk? Olykor nekiveselkedik merszünk: el s kikaparni, s díszgyászt azt tudunk, ocsúdásunkban lomhának tetszünk, van zarándoklat, vissza és előre, hiány harap a szobortemetőbe; a bűnösök szálljanak alá csak, s magasodjanak fel az igazak, nem csupán kívül, mint kelő nap, bent világolják el, feltámadunk, bronzon, márványon átüt a szívhang, múltból riaszt, mint félrevert harang, hordjon ki szikrát mélysötét agyunk. Gyúpont-szemgödreim nem üresek: üzenem, felnőni siessetek, azért keltünk életre bennetek – tanulságtok erre most volt elég –, hogy végre magatokra leljetek; óvjátok, ki ma velem egy rangon húz ország-igát. meg ne roggyanjon, felelősen, ha vállal nemzetet, érte oly árat, mint én, ne adjon, bár végzet ellen senki nem tehet, erőt éltében kapjon tőletek. 107

Az év versei 2013

Ne tűrjetek további szívcserét, ám az ősi szűt emeljétek fel, s lelketektől megtelve élettel, szobrom s a Nagyisten legyen tanunk: Kiirthatatlanul megmaradunk.

Magyar Invalidus Ambrus Sándor 1848-as huszár szobrának avatására

Miket művelsz, Föntvaló idomár? Holott időnk is ketrecedben jár, kelepce-mélységben tigrissel hál együvé zártan orrfacsaró szél: túlnan liliomoktól elalél, cirkusz-játszma minden országhatár. Hová, hová ily menetben, huszár, Te, Anonymus-maszkos Gesztahős, névtelenséggel jelölt ismerős, cella-dohhal vonulsz mióta már, egymagad alakzataként vagy rang, csizmád ütemre döng: magyar szívhang, görög versláb repíthetne téged, talán könnyebb volna ügetésed, e honban mindig vágtatsz vagy bicegsz, ide elme kell s vaskemény bicepsz. Kiállásod délceg, csákód hetyke, Isten derűvel csapta fejedbe. Kivédhetetlen rajtad a mente, napfonatként, akár ha rád vetne 108

Döbrentei Kornél

páncélt, önmagadtól is megmentne, álmodj, tente, tente baba, tentézz, mert szemed túlvilágra rettenve Valakivel csak farkasszemet néz. Lám a köpeny, mely mindent eltakart, titka bugyrában a fölcsatolt kard, zsinór-bordák közt a jelen tág távlat, kifakult dögcédulák nyakbani sora semmit se áhít, csak megjelöli árvák árváit, s utódait, se rangjel, se rendjel; kinek elrendelés az anyaga, és benső parancs, hogy vívnia kell, az a póztalan öröklét maga. Lehetne gyalog-baka vagy huszár, közteret nem neveznek el róla, „sej, a lovát kilőtték alóla…”, de nem renyhült kezében a kantár, lovát fagy balzsamozta a Donnál. Katona, hát honnan vándoroltál? Ausburg, Muhi, Mohács, Majtény, Arad, tested térkép, a vonal mind varrat, s új kivérzés, minden seb felfakad, vasfüggöny, GULÁG, Recsk, orosz hadak, ’56, kötél, majd vidám barakk, és máig tartó sortüzek, bajtárs, jobb karodat tépte le a kartács, hiány torkollik a kemény vállig, bal kéz kardmarkolatra csírázik, cselekedhetted volna, hogy elfuss, nem tetted, ősmagyar invalidus, vártán állsz, ölik hited, s nem csonkább, 109

Az év versei 2013

így is épebb vagy, mint Magyarország, egészebb, mint a „…sok sehonnai…” válladból nőnek Turul szárnyai. Voltál, vagy és leszel, s ez már jellem: kibírni mindig valakik ellen. Szabályosan úgy veszel keresztet, csakazértis-reményt nem ereszted, Jobbod Szent, tested Jézus otthona, légy áldott, honvéd, magyar katona.

110

Nádasdy Ádám Nyírj a hajamba Kérlek, gyere vissza. Tenyerelj a napomba, szükség, hogy igazodjak. Ne hagyj az utcán butaságokat beszélni (mi van velem, hát mi lenne) megállás nélkül, kérlek, gyere vissza, rontsd el a szúnyoghálós terveket, amiket ablakomba applikálok, moss ki az aljzatomból, lassú víz, hogy legyen újra szégyellnivalóm. Ne hagyd, hogy fölül álljak mindenen, állítsd a kapucsengőt Marseillaise-re, vagy ABBA-ra (van olyan kapcsoló?), nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél, átlósan széles sávot, hogy ne tudjak feltűnés nélkül újra elvegyülni. Légy mellettem, hogy botránykő legyek, hogy levakarhassam a tetveket.

Két kemény este Cuppogó csend. Kétoldalt vak sövény, a keskeny aszfaltcsík alighanem köztük dülöngélt, púposan, de inkább a lábunk mondta ezt, mint a szemünk. Voltak száraz helyek, aztán bokáig cuppogó csend megint. Végre, a fa! Magasra fölvezeti a szemet, ahol a holdnak kéne lennie. Egyedül áll, és szíveket erősít a sötétben. 111

Az év versei 2013

Harsogó zenekar. Kábít a tutti, része vagy, mondja, a produkciónak, hiába hallgatsz, itt vagy a jegyeddel, itt vagy a jegyeseddel, ülsz feszülten, és szolgáltatod az energiát. A zenebona mikor véget ér, marad egy síp, egy vékony, remegő, legyőzetlenül és ártatlanul, míg észre nem veszi magát, és ő is elhallgat.

112

Kelebi Kiss István a Hintaló napja e nap legyen a játéké a hintaló napja anyám tekintete kalács apámé jegenyés út s menetrend-nélküli csodák várnak játékvonatra még itatós a lelkem mindent fölszív tárol s pirosmezes artisták csüngnek almafákon egy hangyát követek reggel óta ez a játékom mára kútkövek mohái közt gyöngyöt növeszt a pára hűvös nagy virág az este porzói csúcsán csillagok Mindenség virágporát gyűjtögetve zümmögve száll a Hold

113

Az év versei 2013

szobám a Héthatár s kinézve ablakán az égen látom a nyugalmat Isten szunyókál galaktikákból-hajlított hintaszéken mi leszek ha nagy leszek még nem érdekel de mint kacsázó kő a vizet meg-megérint már a félelem aludnék hogy minden így maradjon a tó a nád a sás a ház és én is kisgyerek de nyerít a hintaló ezt nem lehet ezt nem lehet  

114

Kelebi Kiss István

a Semmi-pillanat lábadra léptek a buszon lehetett egy hónapja tán s az a semmi-pillanat hetekig bujkált növekedett mint egy daganat és ma újra fáj az a régi alig-sérelem most akár tőr átmetszett valamit s mint karácsonyi halból a bél kibuggyantak olyan dolgaid melyekről nem is tudtál hiszen nem volt tünet hogy észleld a jelenlétüket egy hónapja hordtad magadban a kérdést miért nem emelted föl a hangod ‚legalább kérjen elnézést maga barom’ valami visszatartott és nem bújt elő belőled az állat (talán mert ilyenné szocializáltak) de mindvégig ott vándorolt benned repeszként a sérelem karistolt bántott és hozzá csapódott a többi semmiség csekkek lekésett vonat csöpögő csap minden ellenséges és gonosz volt s akár túlfűtött kazánban a nyomás egye nőtt benned s feszített a harag és gyűlölni kezdted már önmagad is a gyávát a tutyimutyit aki képtelen asztalra csapni jól odamondani és majd egy verssel próbálja kiírni magából hogy lábára léptek a buszon lehetett egy hónapja tán s az a semmi-pillanat hetekig bujkált növekedett mint egy daganat és ma újra fáj

115

Az év versei 2013

Ars poetica kísérletek 1 Nem akarom vállamra venni – (vihetném). Nem akarok okosat mondani – (tudnék). Nem akarom járhatóvá tenni – (tehetném). Nem akarok fogszabályzót a horizontra. Nem akarok büszke felkiáltójelet, Nem akarok görnyedt kérdőjelet. Nem akarok pontot és vesszőt sem. Nem akarok fölrázni vagy elaltatni. Legjobban nem akarni nem akarok, csupán úgy elmondani valamit, hogy az a Valami is meglepődjön, mikor versként olvassa önmagát.   2 A vers csukott hajnali virág. Neked kell szirmonként kihajtogatni s mikor belenézel, látod önmagad, csöpp rovarként csetlik-botlik az életed. Apránként fölismersz porzókat, bibéket, a pollenekbe-zárt Mindenség kombinációit. Már befelé látsz a kertre, s akkor te és a csillagok veled azonos anyagai rezonálni kezdenek. Megpróbálsz ellendülni, s vinni a ráragadt létezés virágporát. Hová? Az mindegy, mert röptöd közben hozzád dörgölődnek szerelmek, tájak és Isten is kedvtelve nézi, amint szavakká alakítod teremtő mozdulatát. 116

Kelebi Kiss István

3 Mikor belépek a mező ajtaján és kinyitom felhők spalettáit, nem látom Apám lábnyomát és Istent sem. Csupán a fű dülöng és vakít a Nap. Az elme Időből szárnyakat szerkeszt. Röptet. Élvezem, miközben tudom, lassan leolvad rólam, aki vagyok. Először percek hagynak el, őket követik a napok, évek, s ha végül csobbanok, talán fölkiált valaki: valóban szárnya volt.   4 Elegendő-e mindig megfelelni, csak nyugalom, csupán béke lenni, s akár víz, alakulni gödörhöz, edényhez, behúzott tüskékkel bújni tenyérhez, és elhinni, amit nem én akarok? Elegendő-e szótlanul tűrni, amint önjelölt kertészek csattogva járják a tájat, melyet ősök őriztek meg bennem, a mának? Elegendő-e lenni, kavicsként, tehetetlenül gördülni s kopni a mederben, vagy lábat növesztve a kőnek, menni s lenni sodrással szemben

117

Az év versei 2013

5 Mennyire kevés ez a sok év, mely mégsem koptatott magammá. Mennyi sorja van még belül e csiszolhatatlan öntvényen, a mélytudatban, s meddig tart az igyekezet, hogy kifeszítsem a kötelet bőröm cirkuszsátra alatt, s mikor billen a pillanat, mely -kicsit inog- majd leránt magával. Ez kulcsra zárt titok. Maradjon az. Megyek A és B pont között. Megyek fönn, lenn, kívül belül, veletek és külön, egyedül, felhőbe, tárnába, mindegy. Itt ez, ott az érint meg, betapaszt, vagy kiharap belőlem, de mindig marad kert, seb, ajtó és ablak, s elegendő rés a virradatnak, hogy átpréselje magát és verőfényt tanítson, mikor elmeséli az éjszakát.

118

Bogdán László / Vaszilij Bogdanov HONVÁGY Sokáig hallatta szavát, rikoltozott az ifjúság, kéklő, jeges csúcsok között, míg el nem nyelték a ködök, és elsuhant. A feledés vermeibe hullott. Kevés kép maradt, és a késztetés, hogy felidézzük is kevés. A holdfény sütötte szobák lángokba vesztek. Éjszakák mentették, ami menthető, derengett még a hegytető az Alpokban. A hajad libbent. Örültem varázslatodnak. Akkor még hittük, győzhetünk, összekulcsolódott kezünk, még éreztük az ifjúság kába, vadító ritmusát. Mindebből semmi nem maradt, csak fullasztó, orosz szavak. Vad párizsi zivatarok mélyén tárul ama torok, mi elnyeléssel fenyeget. Hiába mormolom neved, nem is figyelsz rám, nem vagyok, eső veri az ablakot. Engem hibáztatsz, dühösen. Lehet, igazad van, hiszen nem találom a tavakat, hogy visszamossam arcomat. Állok huszonhét évesen, 119

Az év versei 2013

valami elromlott, szívem. Sír, lobog még a szeretet, s egy sikátorban ébredek, és körém hull a sivatag. Nekünk immár csak ez maradt. Vagy nem maradt már semmi sem, s ezt az egészet, képzelem? És dereng az elveszett haza, haza kéne mennünk, haza! A vers 1923 októberében íródott, szerepel az Orosz áb­­rán­­ dokban is, ékesen bizonyítva, hogy akkoriban már nyug­­ta­la­ ­nul éltek és érlelődött bennük a hazatelepedés gondola­­ta, noha igazán nem lehettek illúzióik Szov­­jet-Orosz­­országbeli esélyeiket illetően, arra azonban, ami várta őket, mégsem számíthattak. – Tatjána Bogdanova

HULLÁK Nem adhatjuk alább, és nem is adjuk alább! Büszkék vagyunk egymásra, fölszegjük még fejünk. Nézzük az éjszakában derengő pusztaságot, mindenütt hullák, hullák, csatatér, dögtemető. Szólítnak a halottak, hívnak az alvilágba. Fáklyák pislogó fénye mutatja az útvesztőt. Kanyarog a folyosó. Vértől sikamlós lépcsőn csúszol el. Megragadlak. El nem engedlek többé. A holtak fel-felnyögnek. A lábunk után nyúlnak. Megszabadulhatunk-e drága szorításukból? Végül is akarunk-e tőlük elmenekülni? Itt van anyád, a spanyolnátha ragadta el, és itt van az enyém is, teste lángol a tűzben. Itt van apám, homlokán a srapnel csillaga, 120

Bogdán László / Vaszilij Bogdanov

és mellette a bátyám esik végig a földön. És nem kelhet fel többé. Elcsábítják az árnyak. Orosz honunkért hullott, mindennél drágább vérük. A cárért? A hazáért? Nem mindegy, hidd el, ez se. Idézőjelbe tette a bolsevik őrület. Édesapád is itt van, csontvázkarján orvosi táska csüng, bizonyítva, mindig is másokért élt. De ezt tudták-e azok, kik nyílt utcán lőtték le? Jön már édesanyád is, akit nem is ismertem, rázza a spanyolnátha. Könyörtelen az Isten. És itt van Andrej is, akit nem is ismertél, csak távolról láthattad, mikor kilovagoltunk, vagy amikor őrjöngve rohantunk be a vízbe. Csontvázak fognak körül, Hadészből jövő árnyak. És kérdéses végül is, akarunk menekülni, vagy velük maradunk bús, huzatos világukban?! Olyan keveset tudunk. Körülfognak a holtak. Keselyűk kerengenek csatamezők felett. De hát én meg szeretném végre érteni őket, kik ők és mit akarnak, és miket tudnak rólunk? Elhiszem, ama árny volt édesanyád, ringatott, ama másik a mindent tudó apáink árnya. De most, hogy a föld alatt nyüvek zabálják őket, míg halhatatlan lelkük felettünk foszforeszkál, kik is ők valójában? Számon tartanak minket? Hát látod, már ezért sem szeretnék szabadulni. Van-e vajon átjárás világaink között? Mire tanítnak minket, akik most is szeretnek? Legalábbis remélem. Merjünk-e hazamenni? Az előbbi vallomásos vers nyugtalanítóbb, felkavaróbb variációja ugyancsak szerepel az Orosz ábrándokban, bár nagyapa a hatvanas években átdolgozta, mégis inkább az eredeti szöveget közöljük, hiszen szinte süt belőle a fájdalom, a honvágy, és nyugtalanítóan jelennek meg az akkori 121

Az év versei 2013

és későbbi verseiben is oly sokat kísértő halottaik. Szá­­mom­ r­ a egyébként, ha szabad szubjektív véleményt mondanom, ez a vers többek között azt is bizonyítja, hogy nagyapa akkor már döntött. Érezte, egyszerűen elemészti az emigráció, s bármi várja is a bolsevikok szép új világában, vállalnia kell. „Ha már meg kell halni – magyarázta nekem, a New York-i múzeumban sétálgatva s meg-megállva a fest­ ­mények, szobrok előtt –, akkor arra gondoltam, legalább haljak meg otthon…” – Tatjána Bogdanova

122

Fecske Csaba Kopott emlékmű paraszt volt földhözragadt akinek a föld a mindene egyszerű volt és durva akár a vászon nem a szerelem nemzette őt józan megfontolás a mindenen túlnövő kegyetlen remény megszenvedte a háborút hullatta vérét ahogy mondták a hazáért de ő csak a bőrét mentette ahogy tudta testébe fúródott egy lövedék ám életben maradt kézbe foghatta újra a kaszát ekeszarvat ami vele történt tragikus félreértés csupán aminek a neve történelem kisember volt paraszt az utolsók közül aki még a földnek élt amelyből vétetett amelyért ütni ölni tudott volna Számély ez volt a neve amit kimondva mintha törkölybe kortyintanál nem volt szava a világhoz az ő szavai a barázdák voltak a megművelt földek napcserzette arca kikopott a világból ne kérd számon fiaitól ki volt ő ne kérd számon senkitől mert róla vall ez a földdarab az utolsó mely végül mégis a jövőnek hazudott idegen szándékok prédája lett

123

Az év versei 2013

Nem volt hely egy farönkön ültünk a kivénhedt barokk kastély mögött türelmes égerfák alatt a te városodban ebben az álmos szürke kisvárosban ahol mindenki ismer mindenkit s szemet szúr egyből az idegen régen találkoztunk már bőrünknek volt mit mesélni soha olyan jóízű cigaretták mint azok ott veled soha úgy mell mint pulóvered alá bújt tenyeremnek a tiéd nem hízelgett még kívántalak nagyon te is kívántál őrültek voltunk mindent egy lapra tettünk föl megláthattak volna talán meg is láttak beljebb mentünk a ritkás erdőbe de nem volt szerencsénk itt csalán ott vadszeder amott nyiladék ahová messziről belátni a folyóparti töltésen kamaszok horgásztak elszaladt az idő nem találtunk helyet azóta sem se idő se hely

124

Fecske Csaba

Halálpróba mert úgyis megjön minden éjszaka vár ránk mindennapi halálunk a semmibe hazatalálunk hol nincs bűn nem érződik vér szaga nincs múlt jelen jövő sem lesz talán mibe kapaszkodhat az ember ebben a partiban úgysem nyer falat hús csak a hentes asztalán kibe kapaszkodjon ha senki sincs az ajtó mögött mit kitárni amúgy sem lehet letört a kilincs betelt a nap nincs mire várni csak most veszed észre hogy mennyi kincs volt itt amitől meg kell válni

125

Kovács katáng Ferenc január huszonegyedik napja Ágnesemnek 1.

nincs két egyforma narancs a világon forgatom, nézem jobbról mustrálom balról, mosolyog ez eddig rendjén is volna de az egyik mintha tojás petank-forma a másik, melyiket szeljem ketté s préseljem levét reggeli mellé az ünnepeltnek?

március első napja Nővéremnek 2.

zarándokúton a Monte hegyre IV. Károly elűzött királyunk sírjához Ottó visszaemlékezéseiben mondja még járt a szanatóriumi kisvasút de apjával nagyokat sétáltak erre ahol Európa tüdőbajos hírességeit kezelték, s pont itt, ezen az áldott klímán kapta királyunk a halálát okozó náthát A vidék lenyűgöző és drámai négyezer méterre a tengerfenéktől s ezerre a vízfelszíntől, közel a part szinte fejest ugorhatnánk az óceánba A kikötőben sétahajók, felhőkből kikandikáló Nap. Kicsit szelídebb kép mint a borzasztó mélyben odalent 126

Kovács katáng Ferenc

szeptember huszonnegyedik napja Ritának, Istvánnak

Bobáról már csak két kocsival gurulunk Zalaegerszeg felé a hátsó ajtó alól sínpár fut mostanból a múltba, összeérnek a láthatáron, végül föld alá tűnik a talpfákkal szeletelt jákobi létra. Foghíjas fasoron leszálló nap stroboszkóp villogása szilánkosra tépi féltve őrzött gondolataimat emlékeket, tintapacás dátumokat Recseg minden rozsdás ereszték csak vízkő emlékeztet öblítőlére kagylóba dobált csikkek repedezett piszok a sarkokban sikálatlan, színehagyott stoppolt műbőrülések Két utas maradt a megérkezésre

127

Varga Imre A tapasztalat nyitott tere Tapasztalatod egye elveszik. Marad a róla-szó, a ráfogás, Érzékeid fényük’ visszaveszik, Porként szitál az undor és a vágy. Fehér partok között döglött halak, Szél támad, bűzüket elsodorja; Indulván tiszta-vörös áradat, majd azúrban ragyog a csatorna. Fogadd el hogy most minden egyszeri, Minden lépésed minden villanás, Mert az-ami s nem lepi szó-se már. Öröm hogy folyton újrateremti Veled a semmi az önmagáid. A fény nyitott terére talál itt.

Egy történet vége Nem tudja még, ki ő, és nem tudja már. A ház félhomálya tán. Körbejár; hasonló bútorok. Kitört ablakszemek, kitépett ajtó, a fényidő bevág, beszól s átkap a tékozló férfiú terén. Ő túl van emlékeken, érzéseken; 128

Varga Imre

a képek az őszben odakint végleg. Lehulltak. Nem él, de nem is halott; bűnök s küzdelmek után visszatért, hogy elhagyja végleg. Itt már nincs vele a nő; a háztető szétvetett terén elillant – egy rossz álom, idegen erők; nem tudható, minek áldozata. Volt? Lesz? Marad? Aki érte élt, a búcsúzó, elhagyja múlt helyét; elégett verseket és ezt a régen otthonként világító félhomályt, ahol ki-kihagy gyakran a strófa. Kép kéne, történetek, ismert érzések mosolygödrei, forráscsobogás. Nincs, ami vezesse; mégis minden lépése friss öröm. Nincs, aki visszanézzen és nincs itt most kire. Már egyedül, s nem a szív, az idő nélküliség kopár hegyein. Szertenéz a táj nem fiatal s nem is vén – egymásba zúgnak évszakai. Minden elmarad. A mámor utasa ő; elhagyott tanyák, faluk kutyái megcsaholják az éjszakában csattogó patákat és az égaljon elúszó emberforma lángolást.

129

Fodor Géza Variola Elveszett a fekete bárány feketedik a szivárvány szemeinkben fekete rózsa nyílik a varióla   Eltorzulnak lassan a tárgyak képzetekké köddé válnak a tengerek felől fekete halálodat látod-e?   Körül ez átkozott határban kés nyílik minden madárban kidőlt árnyak ébenfa szobra révül az ablakokra   Dögeivel átüt a vasban nehéz ólomsugarakban mint Krisztus a faragott képet visel koronás éket   Virágaink már térdig gyászban lobognak eleven lángban égnek eleven forró mészben belül észrevétlen

130

Fodor Géza

Széltükör   Szélből a sugár megtörik Tükrökből vissza eléget Forgó korongot zár a sík Mielőtt végleg beméret S már minden jelre jeltelen Üzen a körkörös idő Emléke felől eleven Nikkeles-fényes pontszűrő Áttűzve rég a zúzmarán Hóval, hamuval határol Majd átvetítve önmagán Fémes rádiuszba tájol Egy tágabb gömbfelületen Hol szikrát vet jázminokkal Ragyogtat időzítetlen Havon forgó villámokkal    

131

Az év versei 2013

Tükörszél Tükrökből a szél megtörik bronzezüst árnyalat alatt flittereikből kél, vakít villámokat ránt a virradat Hangokra hullnak a cinkék színekké ütve szárnyukat párhuzamukból szívig ér a tükörbeli mozdulat Egymásba játszó áttünet amalgám ködként fehéren suhogó membránfény-üveg árnyéka zizzen a légen Míg újfent késéles szilánk forogja erdőnk tüzeit vércsék szeméből csupa láng zúdul ránk, vijjog a zenit

132

Darányi Sándor

Darányi Sándor Nem véletlenül   Soha nem érkeztem meg abba az új életbe, Ahonnan megtagadhattam volna a régit. Éppen ez volt a probléma: a szakadék felett töltött évek holmi lebegés Képessége nélkül, a lehúzó Súly, meg a túlpartra törekvő eszelős Igyekezete. (Most vendégszöveget Kéne idéznem Szent Ágostontól, az „ő nem én – én ő vagyok” Tárgyköréből, hogy műveltnek és hitelesnek hassak, S mellesleg megemlítenem: Hippo püspökeként Ugyanúgy gyötörték erotikus álmok, mint azelőtt, Aminthogy Teréz anya elhivatása sem a megpróbáltatások Végét hozta el, hanem a kezdeteit, és pont egy életen át.) Tanulság? Nem vagyok elég, hogy levonjam, Noha abba talán kapaszkodhatnék, mennyire más az időtlenből Bámulni az időbe taszítottat; csak ez a kapkodás ne lenne, amivel Majd ez tűnik járhatóbb útnak, majd meg amaz, tetszést és a normák hiányát Kikerülve! Mi az, amit csakis én, más senki? Némi malíciával, Az illemtudó epigonság; máskor azt hiszem, a szolgálat, Mint egy utcalányt, ez éltet, s hogy valakiben én is tartottam a lelket. A szépről nem bírok lemondani, sajnálom; teljesen korszerűtlen,

133

Az év versei 2013

Ami mozgat, és csak nekem lényeges. A rút, az embertelen Mind itt vannak, noha nem beszélünk róluk; De ettől még nem tartom egyenrangúnak a romlást, Nem hódolok be neki, nem szentesítem, nem fogadom el. Inkább a nevetség. A némaság.

134

Markó Béla Egymáshoz hasonlít Átláthatók a fák, ha arcuk sincs már, vagyis lehullt, s majd újranő jövőre, de ott hever most lent szétrothadt bőre, és csontvázuk csak egy-két varjút himbál az üres levegőben, s végre minden egyértelmű és szó szerint: világos, s egymáshoz hasonlít, nem önmagához a rózsa vagy a jázmin is, mert nincsen virág, csak tüskés ág, csak érdes hajlat, és lassan-lassan én is így akarlak szeretni, arc nélkül, már szinte holtan, s amíg a szél kínlódva egybefújja szétnyitott ujjainkat újra s újra, tudom, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

A művészet hatalma Rembrandt: Szükségét végző nő, 1631, rézkarc, 8 × 6,4 cm, Teylers Museum, Haarlem

Elöl a fényes vízsugár kitör, míg szabadul a bűzös sártól hátul, hogy jólesően mindenütt kitárul, s egy pillanatra éppen senkitől

135

Az év versei 2013

nem szégyell semmit, vaskos testű Vénusz, nyűtt száj itt fent, nyűtt vulva ott alul, és így is izgat, hogy tán belehull festékes ujjként az elernyedt pénisz, s bent megfeszül majd ismét, mint ecset egy vérvörös tégelyben, vagy a rézben sikoltva járó tű, karcol, de mégsem, s tiéd ugyan, és még sincs most veled, mert arra vágyik mindjobban forrongva, mi rajz csupán már évszázadok óta.

Élő szonett Két képzelt test csupán, mi egybeillik, s mind biztosabb, mindjobban felhevül, és minden újabb sorban megfeszül, egy-egy sikollyal éreztetve mindig, ha véget ért egy versszak, s kezdheted már ugyanúgy az ugyanolyan strófát, hogy töltsd ki ismét ugyanazt a formát, majd folytasd tercinákban versedet, ne engedd el még, bontsd tovább rímekre, figyeld, hogy jó-e, hangosan lihegve s fel-felnevetve, most már rövidebb idő alatt jut el megint a csúcsra, és onnan egyszerre csak visszacsúszva, együtt végeztek: szétrobban szíved. 136

Markó Béla

Makedón vágy Egybekapcsolva élünk, rétegekben, s szét is választva forró tintakékkel, ahogy leszáll és elborít az éjjel, külön reményben s közös félelemben, halak, kabócák, emberek, sirályok, és legfelül pedig nyilván az Isten, ki ahhoz, hogy nagy ritkán ránk tekintsen, félrehajtja a mennyei világot, lenéz a hullámzó felhők közül, s ha végre meglel, éppen úgy örül, mint mi, ha észreveszünk egy kabócát a sűrű lomb között, vagy egy halat megpillantunk a fodros víz alatt, és ő sem lát mást bennünk, csak a formát.

137

Az év versei 2013

Próteusz Kagyló, homokszem, csigaház, polip vagy tengerhab, amelyből rajzanak s szétporlanak a fehér darazsak, mert minden egyfolytában változik, és végül mégis ugyanaz marad, de mindig újra rácsodálkozik saját magára, s csak próbálkozik, mint más-más mondatokkal a szavak, hogy hátha a világ már végleges formára lel, és tényleg vége lesz a lüktetésnek, mintha valami ott tartaná a szerelmeseket egymásban, hogyha egybeillenek, s elülnek majd a vágy hullámai.

138

Tóth Erzsébet tiéd minden a szálló por a hulló csillagok a hóra zuhant megfagyott kismadár tiéd minden széthintenek vagy betakarnak az égboltra rajzoló vadliba csapatok az utca sarában ázó kenyér amit már nem tud senki megmenteni magának tiéd minden a bezárt boltok utcája az üres kamrában futkosó egér a hitelminősítés a világ nyilvánosháza üldözött és üldöző a globalo-komprádor liberokrata uralkodó beszédmód a lejátszás-technikai felszín alatt földbe fúlt nyöszörgések eltitkolt sírások néma üvöltések programok és lemondott programok üresen fájó esték kitöltött elzüllő esték álmokból rád hulló napok hamar kibújó megfagyó rügyek fagyhalottak hátbaszúrtak lezuhantak mérgezők és mérgezettek tiéd minden értelmező hatalom dübörgő tőzsdék szegények imamalma 139

Az év versei 2013

a C-lista a B-lista az adóslista a halállista az önfenntartó börtönök álma kelet és nyugat tiéd minden az alma és az almáról készült festmény a festményre szálló por az almában dolgozó féreg tiéd minden észak és dél szél és szélkakas tenger és kalóz az emberképek a magyarságképek a cigánysorok a szegénygettók a legyen ön is milliomos hülyék és hülyítettek munkaadók és munkanélküliek az utolsót repülő pilóta a földre fagyott repülőgép fapadosok tolongása hiéna sakál és héjatársaságok európa szégyenpadja … vagyunk akik még titokban őrzünk ne hagyj el minket te adtad emberi arcunk könnyeinket és reménységünk itt jártál közöttünk senki se látta, mikor tűntél el nem érezzük már jelenléted azt is mondták, hogy meghaltál egy hatalmas fa alá húzódtunk 140

Tóth Erzsébet

lombjai között egyszer valaki arcodat látta kirajzolódni de ha összedőlne hirtelen mindnyájan ott maradnánk összezúzódva alatta keresünk a gomolygó felhők között talán a szállongó hópelyhekkel bánatodat küldöd szét kellett volna osztani szeretetünket hogy másnak is jusson belőle annak is aki a téli kútnál mossa tányérját és egész élete egy szatyorban van annak is aki még gyűlölni tud tiéd minden imádság gyűlölet fázós kezű virágkötők verseink énekeink káromkodásaink táncaink sötétben vonszolódásunk adósleveleink és az űrlapok akik megszöktek innen és akik nem tudnak elmenni mert csak egy hazát kaptak egy fél cella egy egész börtön tiéd minden gyere vissza várunk

141

Az év versei 2013

elmenni még ott, hol a kopár szirteken nemrég még istenek lépdeltek fontoskodtak, tanácskoztak, ítélkeztek és lábuknál kergetőztek rosszalkodtak szurtos istengyerekek oda szeretnék elmenni egyszer még hogy szép emlékem legyen a földről mielőtt meghalok

tábori posta küldök három verset a mezőre harcosoknak neveltem őket további sorsukról értesítést várok

hőség irtózatosan összeérnek a hónapok reggeltől délig elfonnyad a mályva homlokomon jégmadarak szorítása testemen permetfolyosók, fojtogat reszket a hőség, sötétül szemem a ragyogáson, nyirkos gyöngyökön gurul felém a szívelégtelenség

142

Tóth Erzsébet

letette most már olyan, mint a jók a rendesek, a tiszták az egészségesek, jószagúak csak éjjelente vívja még lovagi tornáit a cigarettával boldogtalan parázsevő

143

Vári Fábián László Szólna a szél Hol vagy, barna éjfél, büszke bánatom, ibolya-időmnek félénk zöld világa? Ezertonnás víztest ring a vállamon, a vízben páros harang a régi lányok lába. Fordult a világ. Én vagyok alant. Mell nem etet, öl nem ölel… Fázom. Csiklón elcsukló ajakhangot próbálgat a lant egy éden utáni döglött délutánon. Hanem, ha somlóit hajtana szívem a testemben céltalan cirkáló erekbe, két bokám csattanna, szólna a szám: Jó estét, szerelem, ajtódon eressz be. Futtában ottan az őz is megállna, pletykavirág kacsintana rája. Megesett, így volt – csacsogná a víz, és szólna a szél frivol fuvolája.

Már ma éjjel Tíz éve nem lelem apámat, s anyám is bolyong öt kis éve. Lidércfelleg nyomja a mellem, cserepesedik holdam fénye. Nem tudhatom, hová lehettek. Talán magamon kívül voltam, mikor a kocsi megjött értük. Szóljon, ki látta őket holtan. 144

Vári Fábián László

Nagydonbásztól Krasznojárszkig felszántok minden gulág-telket, felforgatom az éjszakákat: Laci és Márta, hol lehettek? Felöltözöm talpig titánba, engem többé nem vernek szájon, foszforfáklyát lobbantok lángra, hogy az űrsikló rám találjon. A csillagkapu alatt megállok, mutassátok, mi van mögötte? Kuss legyen már! Az Isten lovát egy nyíri zsivány épp elkötötte. De ha vége a razziának, visszamehetek – mondják – bátran, megláthatom, ha azt akartam, apám s anyámat rabruhában. Tudatom tompul, most hagy cserben. Mellém fekszik egy céda álom: holtapám diót tallózgat egy szelekkel szétlőtt égi tájon, bús szülém meg szemei nélkül kapirgál a törött avarban. Jaj, kisfiam, szörnyűség készül, tudod, én megérzem, ha baj van. Tegnapelőtt a kenyérsorban fröcsögő szájjal nekem estek. Azt beszélték, lőttek utánad, szaglászó kutyákkal kerestek. Én Uram, Atyám, nem kén még az, két karod te még emelheted. De imádkozz, mert már ma éjjel elkérhetik a lelkedet! 145

Az év versei 2013

Az angyal és a hold Oly bizonytalanul kel a hold. Szinte feloldódik a szürkületben. Épp átgyűrődik a lombokon, az ügyelő angyal máris rebben, holott a hírt rég nem ő hozza. Kedvemet mégis aranyozza, mert szép, ahogy szép a szenvedés. Jaj, dehogy szép! Sokkal inkább fájó, mint indulatból mereven álló kés a móresre tanított testben, ha gyökeret vert az elevenben. Az idegen éjre tapadó fülnek fáj így a vadlúdjajgatás. * Én érzékelem, senki más, hogy az idő merre tart éppen, és aki sorsát rábízza, annak mit tartogat a bal fülében. * Oly bizonytalanul jár a hold. Meg-megdöccen a dombokon, méláz egy sort, kerülgeti az elbitangolt felhőcsordát, s a hátára kívánt tergenyében az ébredező friss égtájra régvolt szerelmeket hord át. *

146

Vári Fábián László

Pont ilyen balek az én fejem. Hajnalig verődik bő csatakban, majd bukfencet vetvén, kosfej-alakban a párnát s a falat döngöli. A központ azonnal észleli, s bár ily zavart még nem tapasztalt, küldi a rotorszárnyú angyalt, míg az éj leple fekete. De válságkezelő nincs vele, és nincs az angyalnak szablyája, íja, a sztratoszférát csak telesírja, hogy Istenem, mi lesz vele? S mi lenne? Szegény bús bolondja a világhálóba gabalyodva, lesipuskás bloggerek által blokkoltan, ficamodott szárnnyal nyeli a kommentek tucatjait. S mert mit sem sejt még a pusztulásból, csak néz, mint béka a kocsonyából, feladva állásait. * Itt a vég, ó, itt a vég, nincs hát mentségem, elbukom. Innen-onnan már üzenik: nyiszálják nyakam a fészbukon. * Tojásalakú ma a hold. Vagy csak rossz szemem látja annak? Van, aki véli vadvérű kannak, kit bárányfelhőkért tör a frász. Pusztaság. 147

Az év versei 2013

Nincs annak semmi sorja: a szerelmet rég nem gyakorolja, csak emlékeit dajkálgatja, nevelgeti a vén gigász.

HA MAJD A HALÁL Eleget laktam már a földön, legszebb ideje váltani. Szörnyesen szűk e testi börtön, rám nőttek falai, rácsai. Teszteltem más dimenziókat, s mind azt firtatták: ki vagyok? Ki vagyok az életből rúgva, lakaton ajtók, az ablakok. Végül én angyal meg állat lettem, s váltottam másszor is alakot. Egy gulya négylábút megettem, s meddőhányónyi salakot hagytam magam mögött a kertben a körték, szilvák, szőlők tövén. Ím, ősz van. Tisztelegnek telten a bogyók, de desztillált, tömény szeszeket szeretni nincs már módom, hiába izgattok, párlatok. Fenn lengő hold! Nézd, mint kínlódom, s ti, leányok, lassúdan járjatok.

148

Vári Fábián László

Vagy hogy csak por meg pára lennék Fürednek kies partjain? E-mailben akkor hogy üzennék, ha hiányoznának tagjaim? S ha majd a halál mellém fekszik, fog-e majd nekem kelleni? Csak ne legyen túl hideg a lába, s legyenek kedvemre mellei.

149

Barabás Zoltán Nézzétek el nekem Nézzétek el nekem Kék volt a harangszó, bántó kék, és valami vitte, vitte, görgette a bánatkék alkonyattal meglincselt városban. Egész éjszaka burjánzott, a közeli templomból eszelősen sugárzott a Bachnyugalom. Nézzétek el nekem: páciens vagyok egy kimustrált színtéren s az ablakon túlra hangyatojásként vöröslök.

Rommezőnek használ a világ Először elhagynak a szavak. Mert egyszer elhagynak a szavak. Hiába minden finomkodás, talmi cikornya, erőlködés, körbeírás: ha költő volnál, rátarti, találékony, gerinces 150

Barabás Zoltán

különb, és mégis ugyanaz: rommezőnek használ a világ, miközben a mesés Délkelet-Ázsiát végigborotválta a szökőár s a többi mint kétszázezer ártatlan lélekkel nincs ki elszámoljon Istennel.

1900, Weimar (A Nietzsche-dagerrotípiákból)

Önkivégzők, még eleven vagyok. Ötvenhat esztendeje „holteleven”. De nem krisztusi értelemben. Így hát eszem ágában sincs kísérteni a sorsot. Teremtőm eredeti akarata szerint légszomjam itt is múlik. Mint férfi és európai kezdek hozzászokni a megismételhetetlenhez. Ami azt illeti, elég komfortos testtartásban fogadom a férgek követeit: a kíváncsiskodóknak 151

Az év versei 2013

álcázott katonákat, az ügynököcskéket, az úrhatnám önmegtagadókat, továbbá a bértollnokokat és az egész lesajnált népséget. Nincs ínyemre a dolog: egykedvűen irányítom a forgalmat reggeltől napestig. Unalmamban azonban valamit kieszeltem. Roppant szívós munkával talán holnap hajnalig felhordom nektek a férgek összes szupertitkos fegyverét. Vajon délig leölitek egymást?

F. N. filozófus, költő epitáfiuma Az őszi pille szenvedő arcáról megemlékezzetek. 152

Kelemen Lajos Az istálló és karácsony Innen egyszerű barom jár ki – engedjük kicsit az ég alá; legel, nem nyugtalan, ha kimozogta magát, tereljük haza. S az istálló – nyirkos, vak fal-köz, csupált: lassan a belső élet is. A tört ablakon menny villan be: s méltónak hozzá épp ideszületik, ki bölcsőjéül tud s gondjául kint-bent mindent. Király és áldozat. Egy sötét műhely sarkában talán már készül is keresztje. A látvány most még old – hitünkben képszerű: ahogy reccsenve nyílik a félajtó. „Nézz föl!” A pára zápora fönnakadt a mestergerendán; tömény, fakó kenet – szegény világunk ege se különb, de megcsillan, amint lentről fényt vetnek rá, finom ellentétként, a szülés utáni verejték drága gyöngyei.

153

Az év versei 2013

Leszakadt hídnál Lenne mért mondanom, de mégsem – többé nem beszélünk; bár a gyónás itt még átemelne elmaradt utazásokon. Persze akár a meggörbült fű számít az őszön-túli horizontra: a lehetetlent tovább is puhatolom. A parton felejtett hagymaágyás például abszurd, hogy ott van. Hogy léleknek lélek kellenék? A meglét most annyi: mintha a levegőt kopogtatnád, be akarnál jutni egy másik dimenzióba. Hová, az ég szerelemére? – ha mi vagyunk a támpont, s épp mintha robbanna mindig valami rejtett mütyür létünkben. Míg odaát könnyű, méltányos, ösztönző idő, tavasz van. Legalábbis az örök kód (ugyan kicsit már a tájba veszve) rigóhang-minőségben valami ilyesmit jelez.

154

Dukai István Csendes esti eső Bezárul az ég a lomha hegy felől, Visszaszürkül az izzó cseréptető, Tompa morajjal az este kertre dől. Ma biztosnak látszik minden lehető. Esni kezd, hallgatjuk hűs tornác alól Föl-fölfénylő Istennek felelgetve, A forró júliusi délutánból Kopogása hogy ringat időtlenbe. Nem vénen, de már nem is fiatalon, Eső kegyelmében, esti nyugalom Békéltető, ős ritmusában ülve Úgy látjuk a voltat s az eljövendőt, Mint lent az estét, odafönt a felhőt: Most már végképp egymáshoz szelídülve.

155

Az év versei 2013

Uszítsd reám Fáradt vagyok, érzem, ahogy Fordul az éj holdas tomporán, Álmom, tudom, Holddal elfogy. Semmi áhítat, ma minden oly profán. Fáradt vagyok, nem alhatom, Fáradtságom nem is emberi. Virrassz velem, hű angyalom, Szívem kamasz rajongással még teli. Beszélj nehéz zsigeremmel, Szép igék és szép vallomások, Engem már más nem emel fel, Boldogító hiábavalóságok. Ne kövüljek önmagammá, Szeretlek, hát tégy velem csodát, Ólmom belül váltsd arannyá: Uszítsd reám asszonyi alkímiád!

156

Visky András Fölmerül még az arc   Fölmerül még az arc, az a finomra metszett, fénnyel telített zafír, fölmerül álomban, vagy mikor hidegláz   gyötör, fölbukik az idő sötét vizéből, előtte emésztő tűz, körülötte szélvihar, mélyvörös lángok és szikrák hirdetik   születését, megnyílik a bűntudat feneketlen méhe, utolsó ítélet, a legutolsó mindig, amikor rád esik   az ismerős tekintet, ugyanaz a halál előtti, gyermekien tiszta nézés, az egyetlen, amit magából odaátról ide   visszatérni enged, hadd szülessen meg előtted újra, amikor fölkél rajtad arca hideg napja, álomban, hideglázban, süket   szerelmi szédületben, úgy állsz előtte akkor, mint a gyilkos, aki menekülés helyett ráborult áldozatára, és nem   mozdult, amíg át nem járta az ő testét is a halál hidege, hogy áldozatként ragyogjon maga is, amikor feljön rá a mélyből az arc,   a finomra metszett, fénnyel telített.

157

Az év versei 2013

 

Ne adj vissza    Első látásra mindig, sohasem másként, mint a testük ketrecében reménytelenül sóvárgók. Nem üzemi   baleset vagy véletlen, dehogy, az Arc Angyala, a mindig meztelen és a legkövetelőzőbb mind közül, ő az, aki rászed ezredszer is, kímélet és kegyelem nélkül tekint rád, kihívóan, mint az önmagukat kitárni kész, vakmerő   érintetlenek. Te meg újra meg újra, habozás nélkül átnyújtod neki létezésedet, hiánytalanul, semmit sem tartva vissza.   Első látásra esel sötét szerelembe mindig, sohasem másként, tessék, tied vagyok, mondod, tarts meg, veszíts el,   ne adj vissza belőlem semmit. De már tovább is megy az arc mindenható angyala, hogy a következő fordulónál   valaki más testében térjen vissza hozzád, akinek majd odaadod magad habozás nélkül ismét, hiánytalanul, tessék, készen   állok, tied vagyok, senkié sohasem.

158

Zalán Tibor Bostoni áldalok A bostoni ég alatt ég alatt vígan repülnek a halak a halak a bostoni híd alatt híd alatt áldalak gyűlöllek gyűlöllek áldalak * A bostoni délelőtt mint egy frissen lelőtt vad vérében gőzölög ázik Valahol pereg a könnyed ide látszik * A bostoni tengerparton vörösre égett az arcom nem baj legalább nem látja senki hogy nem tartja össze más csak a semmi de az is mennyi de az se annyi *

159

Az év versei 2013

A bostoni tengerparton feketévé szívta arcomat az alkony dermedt volt merev a vérem engedj el Isten én már csak ezt kérem * A bostoni szállodában szívembe akadt a lábam hangtalanul elzuhantam azóta szivárog a vérem halkan * A bostoni tornyok fölött galambcsapat fénylik pörög Egyikük talán maga a Szentlélek Fegyver dörren és én félek * A bostoni éjszakában álomtalan vergődtem s láttam valaki fekszik fönt az égen valaki aki nincs már régen * A bostoni délutánban nem tudom miért s hol megálltam Éreztem billen velem a föld Feküdtem a semmi gyötört *

160

Zalán Tibor

A bostoni utcazajból kihallik valahol harang szól Lélekharang nyugodt csendes elvisznek-e vagy magamtól menjek * A bostoni barna felhők ringatóznak lusta delnők módján én meg emlékezem bámulom hogy remeg kezem Baltimore-ban egy hajnalon csókolt így meg egy hajadon kósza szél volt Én vezettem Magányos fáradt a testem * A bostoni kirakatban láttam magam szétszakadtan Világba szórt árvacsalán a létezés túloldalán * Bostonban egy virradatkor Holdban széthányt összes vackom összeszedtem elégettem megbántam hogy ember lettem * Bostonban lány az ablakban fájdalmakkal oldalamban vonszolódtam faltól fáig nem jutottam el hazáig * 161

Az év versei 2013

Bostonban nagy házak árnya zuhant rá a délutánra Ténferegtem nem kerestem semmit de még azt se leltem * Boston Boston mér’ alázol miért nem mentesz a láztól mér’ nem mondod kicsit maradj velem – kevés időd maradt élni már * A bostoni verőfényben saját árnyékomhoz fagytam Zűrzavaros agyam égett elengedni megfogadtam elfelejtem megfogadtam amit adtam amit kaptam minden szívem eltapostam * A bostoni egyetemen lányom diplomázik S nekem el kell hinnem élnem kell még akkor is ha elég elég mondja bennem gépi hangon valaki De mély az alkony *

162

Zalán Tibor

Bostonban egy cigarettát elszívtam még úgy hajnaltájt mielőtt a szorgos szerek szétdobálták a lelkemet * Bostonban is fárasztott az élet annyit értettem meg másokért élek Meg még annyit hogy más miatt halok Ragyognak fölöttem öklömnyi csillagok * Bostonban egy nagyáruházban női ruhák közt áztam-fáztam Nem találtam meg az ajtót amikor megláttam egy nagy hófehér melltartót * Bostonba én szerelmes voltam feküdtem mellette dermedten holtan ő meg simogatta hideg arcomat Az élet nem több kisiklott vonat * Bostonban is május a május bírom és hordom ami rám jut Virágportól nehéz a hajam Kimerült vagyok és nyugtalan *

163

Az év versei 2013

A bostoni „hídvásáron” arcomra ragadt egy lábnyom s belenevetett a számba a kiscsizma kisgazdája * A bostoni temetőben sírok között jártam és nem hittem el hogy én vagyok fent néztem magam az idegent megjövőben elmenőben a bostoni temetőben * A bostoni vendéglőben épp abban a bokszban ültem ahol egykor John Kennedy töltötte görbe estjeit A boksz falán arckép hallgat Mintha tudná lesz még Dallas * A bostoni könnyű órák hátrafelé akár a rák araszolnak Nyílik a múlt szétnézek s már céltalanul * Bostonban én megértettem amit eddig nem érthettem miért lehet megjártam már minden poklot szétrohadtam de mosolygok * 164

Zalán Tibor

Bostonról ha verset írnék a saját fejfámnál állnék Halotti beszédemet mondanám el magam felett * Bostonban a bodzavirág felém hajolt az egyik ág szájon csókolt megszédültem Hát mégse hogy megvénültem * A bostoni nyugalomban magamat tartom karomban csitítgatnám Arcán kezem Félek hogy megint szétesem * Bostonban tán soha nincs tél soha nem fúj a gonosz szél senki nem mondja azt hogy „elmentél” és senki nem vár senkit sem vissza ki a Tisza vizét issza ki a whiskyt összevissza * Bostonnak így búcsúzóban azt mondtam csak o.k. jól van Nem szerettél nem gyilkoltál kedves idegenem voltál idegen kedves se vagy már 165

Az év versei 2013

Mint ki nappali moziból lép ki és ököllel arcába csap utcán a fény megtántorodsz felismerve hová jutottál milyen rossz regénnyé töpörödött össze egyszerre életed Amit éltél azt az emlékezet ahogy éltél azt a csontokban rázkódó iszonyat rendezi össze vagy írja vissza szét Reménytelenné Kérdések választalan Válaszok melyekhez már nem érkezhet kérdés A lehettél volna és a lehetett volna bármi rengő kettőshídján egyensúlyoz túlélésért az elme Hiába Átfordul a karfán és csak zuhan lefelé és zuhan De mi volt a film milyen a főszerep És hogy lehet hogy egyszerre nem emlékezel semmire arra sem benne voltál-e vagy csak végignézted jól megtervezett pusztulásodat És arra sem hogy te kit játszottál a vásznon vagy mi voltál ha benne voltál és nem csak mély székedbe zuhanva majszoltad a pattogatott kukoricát Vagy épp most léptél bele egy másik filmbe s még nem tudod milyen szerepet írt neked a nagy forgatókönyvben 166

Zalán Tibor

a szerző ki egyben a nagy rendező is Rá kell jönnöd előbb-utóbb már eldöntetlen hol élsz és mikor játszol föl kell ismerned a lehetetlenségedet A nappali mozik már csak ilyenek legyints vagy köpj az egészre Kilépsz a fénybe és ököllel arcodba csap aki vagy aki nem voltál és már nem is leszel többé És hiába töprengsz tovább melyik vászon szélesebb az életé vagy a filmé és melyik film a színesebb a mozié vagy a sorsodé és hogy melyik történet a véresebb a fénybe lépőé vagy a vászonra ragadotté és melyik választás a létező ha lehet választás még

167

Boda Magdolna mert tiltottad… mert tiltottad, dacból marékszám tömtem magamba a gyümölcsöt, fanyar zöld barackot, magostól az éretlen szilvát, mindent bírtam, de mindent emésztetlenül; hajamat gyermekláncfűvel copfoztam, fújtam pitypangbibét, árokszéli mezítlábas nimfa, cingár lábamszárán csalán nyoma, plüssszívemen szögecses bakancs, azt mondtad, soha semminek nincs vége, maradnak a szálak örök elvarratlan, ezek itt már új pitypangok, csak én a régi, nagy gyerek, magamba nőttem kivehetetlenül, mint cserépbe szorult növény; a napok úgy úsznak el előre felskiccelt életemmel, mint folyón az uszadékfák, ma is mosolygok tiltó szavaidon, pedig már minden arcizmom fáj.

168

Boda Magdolna

Álom Láttam magamat halva pipacsföldön, a pirosban sápadtabbnak tűntem, és halottabbnak is, de el ne hidd, hogy ez a kép szomorú vagy gyászos, az egész rét táncolt. Fodrozó szirmokban csapódott ki az élet: zöldbe oldódó piros. És nem törölhető le csak úgy, egy papír zsebkendővel. Legközelebb sárga kikericsek közé álmodom a halált, hogy jobb színben tűnjek, addig meg csak birkózom a szürkeséggel.

169

Az év versei 2013

Jég csak egy jégdarab, a folyó alvadt ezüströge, kavicsok és apró faágak belefagyva – majd elengedi, ha vége a télnek. Kihullik belőle mind, mint kihűlt tenyérből az élet. Bedobom a folyó közepébe, hadd vigye a víz, ha egyáltalán továbbjut, és nem akad fönn a bokor vízbelógó ágain. Én űrhajós akartam lenni, megkerülni a Napot, Holdat és csillagot, itt maradtam mégis veletek a földön, s lettem azzá ami, olvadó jégdarab, kemény és belül fagyott, de olykor egy pohár abszint, és repülök, nem mint űrhajós, hanem mint bukott angyal.

170

Dobozi Eszter Eszméletem Hol volt akkor még a virradat? Egy élő se moccant ott alant, se fent. A gép most mind zajtalan lapult: alomba bújva állatok… Elfúlón vágy s álom nem gyötört, mégis, mint aki épp most ötölt ki tervet, eszmét, mely elsöpör mindent, igazt, valót, s mint hajót süllyeszti mélybe a jót, fejem úgy ütöttem föl. Dühödt vihar se fut át ilyen sebes irammal a tájon s rajtunk, ha kihajt egy ág télvégre hirtelen, a zöld élet, a kipattanó ilyen, mint eszméletem: bajom csak az idővel gyűlt meg, ahogy mind sűrűbb magába szűkülőn készült benyelni egem, valóm…

Torlódó idő teljes ím a fenyegetettség, akit tölcséren engednek le valami folyékony anyaggal, mely egyre sűrűbb, az érez így, 171

Az év versei 2013

kinek a csend világon kívüli, akár a legelső egysejtű álom nélküli álmában, s kín, mint a hajdani életekkel kibélelt szobán ülepedő; ami egykor vivőerő volt, besűrűsödik, mint tejbegríz a lángon, mint a megöregedett, ehetetlen méz; fennakadva, mint a kocsonyásodó lében a cuppognivalók, a csontok, a bőrke, egy eltévelyedő borsszem, beszuszakolódva itt, ebbe a lefolyófélébe, elfojtódva a zselésedő idő anyagszerűségében mi jöhet még? benne nem az a rettentő, hogy: Mint a nyíl s zuhogó patak, nem, hogy árként dülöngélteti az élőt, a parányinál is parányibb részeire szabdalódva már sima, fényes folyammá nem áll egybe, úgy sokszorozódik, hogy mind kevesebb – feltöltődve tevés-vevéssel, fondorlatos parancsok iramával, dúsan a történendők számlálatlan változataival; aki itt ragacsába hull a torlódó időnek, mind kifosztottabb már, mind tobzódóbban s menekedőn

172

Dobozi Eszter

Az a kert A sátán megsokszorozva vigyorgott a domb alatt, majd millió boszorkány vihogása tüzelt minden irányból, hogy az ég is megtelt e vijjogással, mint hangszegecs, mindegyik belemarta magát a bőrbe, odúiba a testnek, a nyílzápor érhette így el egykor a pőrén menekedőt, aki futván fut sorsa elől; emlékszem, így volt, hogy bezáratott az a kert, egyetlen négyzetmilliméter sincs, mi ne fájna.

Kerengő Áginak, szeretettel, hálával Keringve, mint ostorral ajzott vadállat a ketrecében, nyomakodva falakhoz, rácsokhoz, szűrődve szinte levegővé, hogy ne fájna minden, ami fájni képes (így keringtem akkor is vadóc kölökként csüggeteg másod körül – könyörületre szorulván bár, mégsem értve meg, mi végre odafönn fölfüggesztődni…), most tudom csak, mért küldtenek keresztre fölszögeződni, s ki vagy – az örökkévaló horizontján: kései eszméletem; most próbálgatom, mint szólítsalak meg e földi pokolban, hogyan kérhetem, ne hagyj magamra, tégy úgy, mint aki testemből testedzett, legbelsőbb valómként súgjál, titkos adóvevőkön üzend meg, miképpen maradhat meg épnek parányivá romolva, ki voltam egykor… 173

Léka Géza Vers nélkül – Utassyval Dzsó, öreg Dzsó, ha tudnád, mióta nem írtam verset, te még a gránit alól is nekem ugranál… – kitépnéd a hajamat tövestől, ahogy annak a szilvásváradi tanárnak szeretted volna, diákkorodban, a szemöldökömet meg levernéd bajusznak, atyaisten, úgy néznék ki, akár a bojnyík, árterek, nádasok fölvérzett csavargója, kit szoknyák mögül lestünk valamikor, ha megáradt a Sajó, ha kiöntött a Tarna, és húznál-vonnál Pestről, lökdösnél magad előtt pfujolva, szitkozódva, ez illeti a költőt, aki hagyja magában a nyelvet fölmagzani, ordítanád a fülembe ezerszer, míg át nem buknék a Bükkön, át Nádasdon, Járdánházán, Csépányon és Arlón, s amint leszédülnék Ózdig, berúgnád előttem a tonnás gyárkaput, megismerem-e még az üres udvaron nagyapám lábnyomát az apádé mellett, kései arcmásukat a Hangony tükrében, s útjaik fénylő, nyomjelzős vadlibáit a magasban, a nagy zarándok ég alatt, hová se jó alibi, se meddő nyavalygás, nem emel föl senkit, míg világ a világ, és megbékülten dörmögnél magadban, ám vers nélkül senki vagy, dohognád, döglött fogideg egy eldobott spirálon, vagy annyi se, még annyi se, barátom. 174

Léka Géza

Mária Magdolna Bánrévén Jézus mögött levetkőztél álmomban; kandi kamasz, csupa kéz és száj voltam.

Bölcs belátás Minek nekem buszlimuzin, olyan, mint a muszkli buzin.

175

Turczi István Birodalmat építesz a fejedben – könyvtárak, gondolatban – Most a skandináv mestereken a sor. Az építési telkeken nyitott parkolók helyén holnaptól mindenhol könyvtárak épülnek. A köz kifejezett óhajára. Egyszintes, ultramodern központok; sok fa, fém és még több üveg. A porlepte, öreg tölgyfákat sem vágják ki – a természet védelme mindenekfelett. Jó mulatság lesz. Másoknak férfimunka. Napelemes büszkeség, digitális élvezet: istenésszel föl nem fogható. Nyitva felejtett képzeleted rácsain átsüt a sör-színű napfény. Újkori Ramszesz lehetsz, betűpiramisok ihletett építője és sztélétulajdonos, ha 162 gyermek apja már nem is… Ki akarod fájni magadból, ami volt. Arról, ami van: újabb kartoték, már nem is beszélve. Sérült szavak, befejezhetetlen mondatok keresik menedéked, hol világít az árnyék. A notórius veszteglők ösztönösségével foglalsz területet magadnak, önkormányzol, kertelsz, válogatsz, szert tartasz a szív égő romjain.

176

Turczi István

Sokba kerül a megvilágosodás, és nem kizárt, hogy valami váratlan Eseményt rejt magában: élni kezdesz, még mielőtt megtudod, hogyan kell. Felnyitsz egy könyvet, ami téged olvas; és hamarabb mint az állatok beléből, kiolvassa sorsodat. A tűzön át a hamuba tartó út ez, a nílusiak szerint. Vajon kinek az akaratától függ, hogy a kiejtett szó visszatérjen a ki nem ejthetőbe, hogy ne fordulj vissza a kérdések küszöbén: beléphess a határtalanba, és a kezdetek mélyein kifaragva meglásd arcodat? Csak egyet tudsz: nincs vég semmiben. Körbejársz az értelem peremén. És birodalmat építesz a fejedben.

Tagore Füreden A képeslapra, amit tegnap vettem, ahogy égre a nád, vízre a fény, ezernyi ember írja a sorsát. E kényes tükrű tó már kész regény. Ablakomból az apátságra látok. Kimenni, sétálni még nem szabad. Vétlen tárgyak közt kábán botladozva hörgő álmaim ébren tartanak.

177

Az év versei 2013

Új szókat tanít nekem a kórterem: beteg, bátor, Balaton, boglya, csősz. Ziháló tüdőm tán sosem felejti, mennyire más ez a bús magyar ősz. Mennyire mást üzen az esti harangszó. Kinézek a versből; fáradt homály van. Két sor között a vacsorámra várok az önsajnálat szürke templomában. Ámulva nézem, magamon kívül mi van. Lesz-e még egyszer ilyen kék az ég? Hattyúk, kacsák, színek orkeszterében megvéd-e magamtól e menedék? Héjukat ha elhagyják sejtéseim, árvagyereknél egyedülebb vagyok. Vágyunkból ha lassú emlékezés lesz: csak az ígéretek halhatatlanok. A képeslapra dőlt betűkkel írom, 1926. november. Szél rohan át, és felkapja a verset, ha meggyógyulok, fát ültetek, egyszer.

178

Turczi István

Látom Ádám fiamnak, most, hogy elmúlt 16

Felnőttél. Megkötve szívben, csontozatban, földi műveletekre készen. Már fáj a bőröd alatti vándorlás. Tagadásokon bukdácsolsz át, idegen mondatok hullanak eléd. Apró kések a memóriában: idegidő. A szavak és tettek, mint zsilett és ütőér. Gyomorfalat mászni reggeltől reggelig. Átrendezni a belső tájat, várni a nem tudod mire. Másik éned vétlen elmetárgyak közt dühösen kóborol. Most ferdén állsz, dacba fagyva, mint egy pattanásos obeliszk. Valahányszor elfordítod a fejed, szilfek és koboldok suhannak át a szobán, és tenyerükben hozzák-viszik majdani veszteségeid. Távolodó fények a szemedben, de mégsem. Az ellenlökés megerősít. Mentés másként. És így van ez jól, látom én. Látom az arcod, és akkor is látni fogom, (vigyázat, csalok) amikor már nem leszek itt. Latra teszem minden szavamat. Vajon mi nehezebb: a súly vagy a hiány? Most csend van és Karácsony, kettőezer-tizenegy karácsonya. Befelé hunyt szemmel fehérnek képzeljük az időt itt a papíron is. Nincs más út, csak egymás felé. „Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot.”

179

Oláh András Az elveszett titkok nagyapám padlásán rengeteg titok lapult gyerekként imádtam ezeket a tüsszögős délutánokat a padlástér finom porát a tömérdek kacat közt lapuló kincseket s ahogy a bejárat fénycsíkja az idő múltával mint reflektor siklott végig a rejtett zugok felett persze voltak örökösen árnyékban maradó szegletek egy öreg láda mélyén itt bukkantam rá a spárgával gondosan összekötözött levelek és képeslapok sokaságára akkor csak a bélyegek és a városokat ábrázoló lapok érdekeltek nagyapám évek óta nem járt fel a padlásra a szelektálás és kiporciózás gondját levettem a válláról hozzá nem értésem csak évek múlva derült ki amikor fiam valahonnan előkotorta rég elfelejtett gyűjteményemet néztem a tintával írt szálkás betűhegyet s belém sajdult a döbbenet mit hagytam veszni oktalanul – de a padlás addigra már örökre eltemette titkait

180

Oláh András

rossz évjárat eleve rossz évjárat vagyunk – törvényekkel alátámasztva bizonyíthatjuk nélkülözhetőségünket – az ötvenkilencesek mindenből kimaradtak: nekünk nem jutott háború sem forradalom sem terror sem kényszerű emigráció maradt a macskaalom-szagú gulyáskommunizmus a túlféltett ego a fekélyes önérzet a hosszú haj a langyos kőbányai a jövőt temető szkeptikus filozófia s az éberen figyelő kocsmaasztalok itt erény volt csalni a beletörődés divat lett s a kurvák a Rákóczi téren idegenforgalmi jelenség de a vasfüggöny tövében fotózni tilos volt és Győrtől Szentgotthárdig igazoltattak ötször is firtatva jöveteled célját és jelenléted céltalanságát követték minden lépésedet s ha üres volt is a telefon bízhattál benne hogy valaki úgyis lehallgat – mert jegyzőkönyv készült a némaságról is…

minden éjjel minden éjjel új álomba vezetsz de az ébredések megsemmisítenek s a falhoz húzódva már csak egyenletes szuszogásomat birtokolhatod ám egyszer mindenkit kifosztanak mint az „adj király katonát”- játékban s egyszer minden katona halott lesz és eljön az idő amikor már nem firtatod az emlékeimet csak féltékeny csomagmegőrzőm maradsz 181

Kovács András Ferenc / Lázáry René Sándor Primitív motívumok Varázsló szól, E Dairól így mesél: „A holtak mind E Daiba mennek át a tengeren, s tanyát építnek ott is, és földihez hasonló házukat húzzák föl ott is – vígan éldegélnek, de néha hozzánk visszalátogatnak, és bekopognak az ében ajtón… Azt mondjuk akkor: fölvilágra jött, közénk, tanyánkra visszatért a jó halott, s most ő kopog, kopog, folyton kopogtat, mi meg futunk kinyitni, jaj, de nem lehet, nem láthatjuk már, hisz csak hűvös árnyék! Kopog, kopog, kopog – hiába zörget… Majd abbahagyja úgyis, majd E Daiba, a túlvilági tájra végleg visszatér – munkálkodik, s megélhet új tanyáján! Ha asszony, ott lent, égi tűznek ás lyukat. Ha férfi – vastag ültetőbotokkal, asszonnyal fárad, egyre földbe váj lyukat. Azt mélyítik, tágítják feszt köpülvén, hogy bővebben teremjen lent a táró… Asszony-halott disznót, kagylót, halat főz. Férfi-halott madarász, vadászik, mindig színes tollakkal tér meg este, hoz lakomákra komor kazuárhúst – sütheti, süssön-főzzön, örüljön az asszonyi népség! Ám csak a férfi-halott mászkálhat, csakis ő hághat föl a ringó kenyérfára, csak ő szedhet kókuszt, duránt s egyéb kerek, lédús gyümölcsöket! És csak a férfi-halott halászhat, 182

Kovács András Ferenc / Lázáry René Sándor

ott lent, habokkal sürgő, szerterajzó partokon, hol rengeteg halat, szétverdeső sügért fűznek vörös kötélre, s az asszonyoknak hordják mind haza – aztán szétosztják… Esznek, isznak, énekelnek, élnek! Így élnek ők lent, boldogan, csak élnek. Csak egyszer halnak meg csodás E Daiban – csak egyszer, aztán nincs többé halál.” Az átköltés forrása: Ein Beitrag aus den Sagen und Er­­ zählungen der Nakanai (Neupommern, Südsee), Anthro­­ pos, 1915–1916. A szöveg közzétevője pedig Friedrich Hees páter, aki a Sacré-Coeur, a Jézus Szent Szíve Misszió német misszionáriusaként 1911-től az Új-Guineától északkeletre fekvő, a Bismarck-szigetcsoporthoz tartozó Új-Bri­ ­tan­­nia szigetén, az akkori Új-Pomerániában teljesített szolgálatot, Rabaulban, a Gazella-félszigeten és a Toriu folyó mellett, ahol (talán a legelső európaiként) alkalma nyílott megismerni és tanulmányozni az addig szinte teljesen is­­­ meretlen nakanai törzset, a bennszülöttek hiedelmeit, életvitelét és az ausztronéz nyelvcsaládhoz tartozó nakanai nyelvet. (Új-Britanniában különben hét törzs él – huszonöt nyelv használatos, a nakanaioké a legelterjedtebb…) A nyu­ ­gat-melanéz túlvilágot fölidéző énekszöveg a máig is titokzatos E Dairól szól, de talán nem egészen így – Maros­­ vásárhelyen írtam át ilyenre, 1918. április 22-én.

183

Az év versei 2013

Lent, Melanéziában Kivájt fatörzsre szállunk majd, ha meghalunk, s mind elmegyünk E Daiba, át a tenger fátylain, tajtékzó holdsugár fokán, a fényt örvénylő csillagok, korallkörök között kelünk mi majd E Daiba át, a habzó éji égbolt zátonyán, hullám dobál villámfalak között, viharnak fogsorán – ki vág velünk E Daiba át, a megdőlt fák alatt feledni végül annyi bajt s boldog napot vérző szirtek között, hol messze leng a láthatár – E Daiba át, a mélységek fölött inogva, ringva sors fokán – mind elmegyünk, s a nyillaló, hűs halrajokkal átkelünk E Daiba, át a szélbe rajzó, dúlt vizen nem tudni már, mi hajt, de boldogabb tanyánk felé szállunk, akárha szárnyatárt madár, E Daiba át, ha átszelünk szeretteinknek légi nyomdokán – lengő szigetfal árnyain, hol újra házat építünk, E Daiban, dúsabb partokon, élünk örökre, kertünk is kihajt – ott, lent, csak egyszer halhatunk mi meg, aztán nincs többé más halál – nincs fájdalom, se semmi szó, se száj, se táj – E Dai csupán E Dai, de mind fatörzsre szállunk, sorra indulunk, mind elmegyünk. Egy évtizede, 1918-ban már írtam, de inkább fordítottam egy éneket E Dairól, a csodálatos túlvilági helyről, amely Új-Britannia szigetén, a nakanai törzs hiedelemvilágában bizonyára máig is élő hagyomány. De amannak emez csak túl kései ikerverse lehetne, ha lehetne egyáltalán. Mert ez 184

Kovács András Ferenc / Lázáry René Sándor

az E Dai már teljességgel az én E Daiom – az én mélyen rejtező, lenti sötétségem, az én lentem és titkos Melanéziám. (Édesapám két éve ment el – napra pontosan, ezért írtam meg épp ma ezt a verset, az ő emlékére, Marosvásárhelyen, 1928. március 31-én.)

LÁBJEGYZET LÁZÁRY RENÉ SÁNDOR VERSEIHEZ Lázáry René Sándor 1859. szeptember 17-én született Ko­­ lozsvárott. 1890-től már főleg Marosvásárhelyen élt – Maros­­sárpatakon hunyt el 1929 októberében. Költői műveinek és írott hagyatékának méltó felfedezése még hosszú ideig váratott magára. Verseinek legelső (bár elenyésző) része csak 1992 augusztusában került elő a marosvásár­ helyi Molter-hagyatékból, aztán később mind kisebb és nagyobb adagokban, de szinte véletlenszerűen, a Teleki Téka titkosított állományából, illetőleg a költő özvegyének, Vajdaréthy Júliának hosszan lappangó hagyatékából, to­­ váb­­bá más, korabeli (részben családi, részben baráti) ha­­ gyatékokból is. Igen terjedelmes, bár eléggé szétszórt lírai életműről lévén szó, még a Lázáry-versek és -verstöredékek, változatok meg másolatok, átírások és fordítások, vagy a prózai fragmentumok számát tekintve sem bocsátkozhatunk elhamarkodott számításokba, sem előzetes mérlegelésekbe, mert a már-már egésznek mutatkozó szövegkorpusz még újabb meglepetéseket is tartogathat – földolgozása roppant időigényes, hosszú évekre rúghat, ám kétségtelenül folyamatban van. (Közzéteszi: Kovács András Ferenc.)

185

Petőcz András A másvilág vándora Kháron ladikja nem akkor indul velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizen. (Illyés Gyula)

Valamiféle útra tértem, régen, évekkel ezelőtt, különös alakok vezettek engem, és hiába kértem, hogy hagyjanak magamra, választani az útkeresztek előtt. Rohantunk. Rángattak magukkal árkok, szakadékok között, volt, aki gesztikulált, mint az őrült, s néha üvöltözött, s volt, aki rám kiáltott: – Te mit akarsz? –, aztán meg majd’ fellökött. Később ladikba szálltam, már egyedül, szóltak: – Jó lesz neked! –, és jött egy hullám, a végtelen folyón, éreztem, hogy befed. Elmerültem a vízfenékre, nyitott szemmel néztem az eget. Most úszni tanulok. A szívem leállt. Csupán vándor vagyok. A másvilág vándora. Éji szellem. Arcomon fény ragyog. Sajátos lények úsznak velem a vízszínen: mindegyik halott. 186

Petőcz András

Halottak között sűrű mindennapok. Még mozdul az izom. A túlsó partnál valaki int felém ülve egy ladikon, és visszaintek. Ő én vagyok már, élő helyett csak ikon.

Tizenkét éve „Öt éve vagy halott (...) Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta az egész világ megtébolyult volna s csak neked volna folyvást igazad” (Illyés Gyula)

Tizenkét éve, immáron tizenkét éve. Nem is tudom, édesapám, mi is volt, mi is volt tizenkét éve. Ám szégyellem magamat érte. Magyarázkodnom sem igazán kéne, hiszen – tudjuk jól, kikre rátekint az Isten – minden utólagos és tétova magyarázat: csupán csak megismételt gyalázat. Tizenkét éve, hogy megütöttelek, kétségbeesetten, mint a kamasz, ki a hétköznapoktól való félelmében megtámadja azt az egyetlen példát, aki az övé, és akit távlatként emelhetne éppen önmaga fölé.

187

Az év versei 2013

Tizenkét éve már, hogy gúnyosan számon kértem rajtad a nem is tudom, mit. És tizenkét éve már, hogy ez a gúny sebeket tép itt, nem hagy nyugodni, miként a kísértet, ki éjfélkor a szobámba lépett, s nem hagy el soha. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy megtámadtalak, orvul, aki az apám vagy, hogyan tehettem ezt? Boldog, aki az ítélőszéken váratlan kegyelmet szerez... Nem kérek bocsánatot! Mert ami történt, arra nincs bocsánat. Ahogy, mint mondtam, magyarázat sincsen. De nő bennem a gyalázat. Terjeszkedik, miként az idegen test... Nem vágok kocsmában poharat a falhoz, nem iszom többet búfelejtő felest, mert bölcsebb vagyok ma már. Gyalázat, magyarázat és bocsánat, nyomukban kullog az alázat, amely sokunkban nincsen. Fölébem áll, és megítél az Isten.

188

Petőcz András

Juhász Gyula: Üzenet Annának Nem tudtam, milyen a haja színe, de azt pontosan tudtam, milyen a nyár, kérem, hogy ne jöjjön többet ide, a megizzadt ucca valakire vár, de az nem lehet, Barátném, Maga. Ahogy az arcát végigsimítom! Vérszínű szája a tenyerembe búvik. Magamban Magát a szeretőmnek hívom, s azt várom, végre a karjaimba hullik, mint korai nők siserehada. Párizsban rám vár a rue du Chat-qui-Pêche, Magából lehet még elegáns modell, a szoknyája alá a férfi szem beles, majd abszintot iszik, ha éppen van kivel, s Magára mászik sok hájas tulok… Túl sokat vár el, vagy én várok sokat? A Bibliában a megismerés… Ne mérlegeld, ne latold magad, ha mindent odaadsz, már az is kevés, Magáért, Barátném, el nem pusztulok.

189

Az év versei 2013

A megvénhedt Isten Romok között sétálgat az Isten. Törmelék és por és por és por. Vészjóslóan csendes itt minden. Szomorú arcát bámulom. Ahogy a szemétben kutakodik. Homlokán fekete korom. Hogy ne tudja önmagát halottnak, annyira szeretném átölelni! Lábaim könyvlapon tapodnak. A háborúnak vége soha nincsen, s az ucca mindig ugyanilyan halott. Csak ő kínlódik: a megvénhedt Isten.

190

Filip Tamás 1969   Láttam nagyapámat holtan, havas február volt. Halála megzavart az olvasásban; éppen egy világutazó könyvét bújtam, amikor apám rémülten kiáltva hívott magához. Nyáron az amerikaiak a Holdra léptek, kicsike tévénken megilletődve néztem a nagy diadalt. Akkor már sajgott a szívem, hogy ő ezt nem láthatja, ahogy a tengert se, soha, Olaszországból is csak Doberdót. Minden fekete, fehér és szürke volt, nem tudom fölidézni a többi színt. Magamra sem emlékszem, de annyi biztos, hogy a férfiaknak is csókolommal köszöntem, nem tudtam még, milyen találkozni és elbúcsúzni, nem tudtam azt se, hogyan születik a gyerek, és utáltam, ha a felnőttek megdicsérték, milyen sokat nőttem.

Nem tudom tovább nézni Egész nap ezüst csengettyűvel hívogatta egy nem létező bárány a többieket, hiába, elcsavarogtak mind, mint a tavasztól megrészegült virágpor, hintón száguldozott a szél föl és alá, mint egy bolond gróf, gyógytea illata volt a mezőnek, 191

Az év versei 2013

aztán este a gyapjas hegyekre kifésülhetetlen sötétség szállott alá. Még épül a ház, ahonnan néztem az isteni színjátékot, el kellett tévednem, hogy idetaláljak. Életem örökmozgó filmje megy ebben a szobában, az arc enyém ugyan, de olyan furcsák a gyerekeim, mintha egy másik asszony szülte volna őket, és én is olyan ismeretlen vagyok, ahogy autót szerelek, fát vágok, vagy mozgólépcsőn telefonálva a mélybe süllyedek. Nem tudom tovább nézni, és a kezemnek nem tudom megparancsolni, hogy kapcsolja ki végre.

Alt control del Szenti Ernő emlékére

Ez volt az utolsó csend a pohárban, mely félig üres és tele van egészen. Megszédül, akit a kockák jégzajlása közben váratlanul lovaggá ütnek, s a kardlaptól bekékült váll-lapján felszikráznak a hullócsillagok. 192

Filip Tamás

Hisztek-e nekem, ha azt mondom, többet ér a kivilágított moha, mint a sötétben maradt fenyőerdő? Szálfák és szálkák rogyásig. Mindkét félmegoldás érdekel, majdcsak összeillesztem őket.   Vezércsel után tisztáldozat jön, huszárvágta a bástyasétányon. Csak a király megy gyalog. Célszalag szakítja át a futót. Aki fejszével sújt az életfára, arra vessék az első követ, s ha már az árnyék elszenesedett, lökjék a külső sötétre. Kivárom, amíg újra lesznek rendkívüli adásnapok, amíg a menlevél kizöldül, s dűlőre jutnak egymással a szekértábornokok. Álmomban talicskáztam a fényt, vízhólyag nőtt a tenyeremen, reggel azt hittem, az éjszakai élet ismert alakja lettem, alig vártam, hogy megint jöjjön az este, az idő húzóágazata. Azt kutattam, ami még a ritkaságkereskedésben sem található, minden villámok legjobbikát, amelyik bevilágítja a szív és a fej sötét üregeit. Rátok hagyom örökül, ifjabb mestereim, tudom, hogy egyszer úgyis visszajut hozzám a végtelen időben. 193

Az év versei 2013

Ők az erősebbek Életben tart a vers – már ez is micsoda fellengzős hazugság, erre ráteszek még egy lapáttal, mintha tényleg verset akarnék írni: egy jó szó magával húz, haza a magasba. Azt hiszem, antianyag zuhog az ablakomra, egy száraz vihar halvaszületett szikra-pelyhei. Próbálom lefényképezni őket, miközben megsemmisülnek, de még pusztulásukban is ők az erősebbek, a gépet is hamuvá égetik, kezemben látom derengeni a csontjaimat. Milyen szép lesz, ha majd tényleg leolvad róla a hús, milyen szép lesz a puszta kéz, amellyel megérintettem egyszer egy arcot, hogy végül csak a simogatás maradjon meg belőle.

194

Filip Tamás

Széttárja kezét Mostantól szonettet írok, simulok a hagyományba. A líra hatalmas birtok, én is bele vagyok zárva. Születnek, halnak papírok. Pillangóból lesz a lárva. Célhoz igazított indok, mondom, jól ki van találva. Szeret-vagy-nem-szeret-szirmok. A kertnek nincs több virága. Folytatom, akárhogy szidtok, új kulcsot veszek a zárba. Ezek mind nyilvános titkok – tárja szét kezét az írnok.

195

Beszédes István Magritte-sziget Találatok Newton almájára

Egy hulló almán élek. Zuhanás. Ez volt az ígéret szava. Lenn összetört, rothadó világok. Erjedés. Férgek, részeg rovarok várnak. Soha más. * Olyan ez, mint egy utazás, úgy ülök itt, mint egy vonat tetején, bár nem tudom, hogy a végén vagyok-e vagy még az elején az útnak. S ha nem fogom őket, bőröndjeim a tetőről lehullnak. * Lenn összetört, rothadó világok. Bacchanáliák. Felforrt nektárral áradó kanális, orális élvezet, fikciók anális hatalma, egzaltált hullámot vet benne az alma. * Csak míg a földre érek, tart valamiféle emberöltő. Suhanás. Bár nem lehet benne ilyenkor Ő se. Ilyen a világ kora ősze. * Amíg a földre érek, folyton váltom a féreg-, a báb-, a lepkealakot. Már megsokalltam hol mászva, hol szállva, hol koporsóba állva prejudikálni a békét. Meghalni kellene egy életre. De végképp. * 196

Beszédes István

Ilyen a nyárutó. Reggelig a penésszel versenyt szalad a csiganyál, s a béka az édes mocsárban eltelik egészen. * Az Éden álló tárgyait csodálom, mióta élettapasztalatom a hulló. Életem: míg földre ér a leszakadt gyümölcs, s a pillanatnyi zöld, a villanó virág, s ami csak terményt mind kirág, a féregajkú hüllő, a lineárisan elmesélt halál. * Mindig is báb szerettem volna lenni ezen a fán, amelyet felbecsülni sem lehetett esélyem: aludni egyet túl életveszélyen. * Az Úr arcát mint álcát hatalmas zöld hernyók viszik, rettegik őket muslicák, s ők a fürkészdarázs ledöfő ölelését lesik. * Az Úr arcát mint álcát hatalmas zöld hernyók a farukon viszik, hátrálnak, másznak, s maguk is világ, akkorák. A nyár jelmezes karneválja: a nagy szent totemférget egy lecsapó, hitetlen fakusz felzabálja. *

197

Az év versei 2013

Ha lehullsz, se hullsz messze, ez, a fa, s nem a gyümölcs az ígéret. S a zuhanás. Levélre kötve a termékeny tojás. A napon a levelek elégnek. A játszma veszve… * A sok mimikri megcsal! A nyár is, bodobács piros-feketéje, a napsütés. Szárnyon a szem, a fartüske álarc-őre. És szívet szakít a zöld küllő csőre. * Leszakadt almán éltem, le dehogyis téptem, ugyan! Az elkövető a gyümölcs súlya volt. Jött mennydörgés, kiűzetés etc. Lelépni arról, ami úgyis zuhan? * Úgy érzed, végül elveszel. Te vagy a zuhanó világ. Korábban lehullott apád. Te meg most fiadnak szárnyat tervezel? * ÉRTELMET NYER VELE a parazita lét: elsőnek hagyni el a süllyedő hülyét. * E rothadó gyümölcs Jónása szemét nem nyitja ki, sejti már, milyen bolygóra tett, ha ez egy Magritte-sziget.

198

Kemény István Kishit rontás ellen

Kishit, Kishit, kedvesem, Kishit, pipacsmező, mezőnyi méreg, bocsáss meg, Kishit, Kishit, Kishit, de most itt foglak hagyni téged. A te virágaid mind vadak, de én se leszek már szelíd és senki, virágozz vadul tovább, Kishit, én meg rohanok újjászületni. Újjászületni, Kishit, kedves, korábbi címem, régiségem, tárgyi emlék, hogy min feküdtem kiásott földként, és mégis éltem.

199

Az év versei 2013

Itthagylak, Kishit, a bűntudatommal, a kérlelhetetlen logikáddal, emlékül pedig a törhetetlen üvegből megőrzött pár szem szilánkkal. Megyek, mert vár már egy válogatott kis csapat, a hátralevő évek, többet akarok érni annál, vagy éppen annyit, amennyit érek. Sok mindent akarok, felnőni újra és gondolkozni is, ha újra megy majd, feltámasztani azt, ami felébredt, és csalódott arccal újra meghalt. Nem válogatni eszközökben, a jövőt uralni végre egyszer, megváltani, vagy megjelölni vizelettel vagy képzelettel. 200

Kemény István

A lánglelkű hülyét megdicsérni, a korrekt bölcsnek ellenállni, jól titkon rúgni a társadalmat, ha meg akar ölni és zabálni. Kis vészcsengőket, szirénákat fogadni örökbe, nevelni szépen, gyerekzsivajban hajtogatni, hogy egyszerre mindig csak egy beszéljen. Jöjjön csak, aminek jönnie kell, aminek dőlni, dőljön, a biztosaknál legalább eggyel több dolgok vannak égen, földön. Ilyenek járnak a fejemben, Kishit, homokos, szomorú síkra érni, sietős léptekkel átvágni rajta, vagy megfutamodni, mint a férfi. 201

Az év versei 2013

Igen, a pokolba vezető út is az én céljaimmal van kövezve, és tudom, hogy te se csak gonosz vagy, Kishit, hanem még ezer más gyógyfüvecske, és ezért majd persze visszavágyom hozzád, Kishit, a bizonytalanból, hogy masszívnak tűnő roncs legyek újra, ne megbízhatatlan, erős kalandor. És mondogatlak és emlegetlek, de mondogathatsz és emlegethetsz, Kishit, Kishit, kedvesem, Kishit, maradok mégis egyre messzebb.

202

Kemény István

Eső Minden medvekutatónak

 

De büszke lennék erre az esőre, hogyha az apám élne még! Mutatnám neki, nézd, Apu, tényleg nincs, úgy látszik, semmi új, itt van például ez az eső, olyan, amilyennek lennie kell, ugye, nincs rá egy rossz szavad? Bármelyik régi esővel fölveszi a versenyt!   És hogy a lóláb ki ne lógjon, úgy tennék, mint aki mérgelődik, hogy az új eső nem korszerűbb, mint azok a régi nagy esők, amiket ő szokott emlegetni, én pedig hittem is, nem is, és most látnám be érett fejjel, hogy neki volt igaza, a francba, megint.   Mérgelődnék, ő gyanakodna: ravaszkodom, hogy hadd örüljön, de erre bátran a szemébe néznék, és hagynám, hogy lásson rajtam át, elemezze vagy szedje is szét és rakja össze a lelkemet, míg megértené, hogy őszinte voltam, és akkor talán megnyugodna. Ő büszke lenne a régi esőkre, én büszke lennék az új esőkre, egymás esőit pedig szeretnénk nagyon.

203

Az év versei 2013

Pedig becsapnám mindkettőnket, mert bizony mindig is attól féltem, hogy az új esők vizesebbek, erősebbek és aljasabbak, például itt ez a mostani: nem állt el még, mióta élek, gyűlik, gyűlik a föld alatt, és majd előbugyog egy szép napon,   de hiába tudom ezt előre, úgy fogok járni a vízözönnel, mint az a cinikus, vén király, vagy egy pszichésen munkaképtelen Noé: a kisujjamat se mozdítom, hanem ugyanúgy, mint apám, felelőtlenül meghalok.

A szempár Zárójelenet, főcímzene, már ismerős, már vége mindjárt. Világát szemléli meg vele még utoljára a szempár. A hős arca a nagytotálban felolvadt, felforrt felhőcske, elszállt.

204

Kemény István

Üres hegycsúcsot, elhagyott tájat, bolygót néz holddal a szempár. Csillagok, űr, a VÉGE szó, stáblista, kész a leltár. Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már.

Tartalékevangélium A jó és a rossz határán, a falnál, ahova a két szél hordja a kétféle szemetet, és mindegy is, hogy melyik oldalon, mert úgysem az írások, hanem csak egyetlen fényképélességű álom szerint, viszont talán már az idők kezdetétől mentőautó áll, és a bámészkodók elől nagy testével eltakarja a földön fekvőt, akit a kutyás hajléktalanok találtak, és akiről csak annyi biztos, hogy él még, különben már feladták volna a mentők, e siralomvölgy gyarló, megkérgesedett szívű, rosszul fizetett, örökké túlórázó, családjukhoz rohanó lakói.

205

Payer Imre Azután Egy tükörben táguló pupilla. Egy ázott dohányszagú ősz. Te azonban süllyedsz és elpárologsz. Nem is vagy. Esőcsepp az aszfalton. A Rég régen volt. Képzete foszlik. Egyenletes gépzúgásba jut a szevedély. Névvé ridegül. Mintha alumínium fák közé lökődnék. Amit beszívok, a levegő ismeretlen.

MAGYAR TÁJ ALKAIOSZ-PHOTOSHOPPAL Legyek cikáznak hajdani parkolón. Az elhagyott háztömb doha néma, mint hullára száradó verejték. Körben a gaz tele van szeméttel. Nem tudni: gyár volt, napragyogó hotel. Ma csak rideg rom. Nincs neve. Légvonat fut át poros zöld, ócska barna csarnokokon, szoba drapp magányán. 206

Payer Imre

Lakatlan emlék. Rozsdaremény. Üres. Pállott pirossá erjed az alkonyat. Távolba néz kietlen ablak, s hozza a távol a vak zsivajgást. Az utca végén torz bodegában a rekedt vicsorgás, bősz röhögés kiforr s kiér a tájra, mint csalódott este – ez ő! –, ama régi piktor. És összegyűjti, fölkeni tomboló égboltra talmi színeit – édenít. A földi ázott-sárga, szürke: bíbor, ezüst ragyogás a felhőn. * Szétszedve másképp programoz, átvetít, alkaiosz-program lét-photoshop-ja, s így, juhászgyulásan visszacsillan, mondja a színeit át szavakba.

BABELE Felhőrönk – busa szekerce hasogatta. Szürkésfehér szakállú titánok munkája. Nem közel van. Itt az ég. Tömény, fehér fény. Izzó égben állok. Azúrvihar csapdossa ingujjam. Tenyeremhez simulnak 207

Az év versei 2013

a száraz kőhátak. Idegen titkukkal a hegy tehenei bólogatva, némán bandukolnak. Szikla-szfinx, éteri zuzmó mentén.

FÁT ÜLTETEK MÉGIS Sárgásfehér napfény ömlik alléra, kikötőre. Üde és láthatatlan közeg. Talán káprázat a nyár – Minden zugot betölt. Mögötte egy isten feszült arca. Csónak a mólón. Délceg vitorlák. Nincs kérdés. Nincs felelet. Feltárult szememre égbolt zuhan. Forró csend a part. Ha mint stilettót szúrnám a szót – megváltozhatnék? Vagy magamban ejtenék, alattomos vágásokat? Dermedt árnyék, te, közelgő lomha szárnyú felleg, remegő ragyogás, én fát ültetek ide, mégis!

208

Csontos János Szanaszerte A régi dallam lassan elenyészett és jöttek harsány, új harmóniák, s míg levedlette bőrét a világ, már át nem látta senki az Egészet. Bár mondták: sosem létezett Egész s így az sem volt, mi szanaszerte-törjön, körülhatárolt kinti-benti börtön és kisgömböccé hízott fel a Rész. A karmester még ráerőltetett az orkeszterre régi iskolákat, de kottatárba zárta az idő. S bár szürcsöltük, mint javas-főzetet, a korszellem orr-fül-gégénkre támadt s csak bóbiskolt a spicces Ügyelő.

209

Az év versei 2013

Szonettsziluett A szmog magát a bőrünkbe beette, úgy évelünk, mint gyűrű héj alatt. Lelkünkbe dermed pállott pillanat és nem tud rólunk a kopár rekettye. Hogy szerettél, az bár jelenvaló, a jövendőre nézve semmit nem mond. Az íriszedre vetítem az alkonyt s a képzeletben pilinkéz a hó. Az egyedüllét, ím, halálelőleg, úgy feszítem a hátam az időnek, mint az, aki a reménytől se fél. Ha mégis látni szíved sziluettjét, mit nem vibráltat lopódzó öregség, egy karcos éjen felragyog a tél.

210

Csontos János

Tabula Smaragdina Csak ami való, hazugság nélküli, biztos és igaz, csak az érdemes pennára és árkusra, így hát állok naphosszat az íróállvány előtt, szemembe süt az üres papírlap hó­­me­­ zője, elvakít és egyensúly-érzékemet is elbizonytalanítja, csak a belső érzékeim nyomatékosítják, hogy ami lent van, az nem más, ami fent van, és ami fent van, az megfelel an­­ nak, ami lent van, nem is kell egyéb, hogy a megismételhetetlen varázslatának műveletét végrehajtsam, mert ahogy minden dolog az Egyetlenegyből származik, ama eredeti gondolatból, a természetben is minden dolog átvitellel az Egyből keletkezett, vidd hát át a papírra ama Egyet, melynek atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta kilenc hónapon át, a Föld táplálta lágy emlőjével, s így lett egész nemzője a világnak, s bár férfiúi ereje véges, újfent duzzadóan tökéletes lesz, ha a Föld méhébe visszatalál, válaszd el hát a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, légy telve tudással és szenvedéllyel, mert ami a Földről az Égbe emelkedik, idő­­ vel ismét Földre száll, magába szippantván a felső és al­­só erőket, így leszel ura a létező világnak, fény-arcod elől a sötétség kitér, s ez lesz minden erőben az erő ereje, mert átsugároz könnyűt és súlyosat, mert a világot ekképp te­­ rem­­tették, ez az átvitel varázslata, ez a mágia módja, ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mivel a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém, csak éppen mit kezdjek vele itt az íróállvány előtt, hisz’ mindent, amit a Nap műveleteiről mondtam, még el sem kezdtem, s már be is fejeztem.

211

Végh Attila Péntek éjjel   Elértem a csatlakozást. Álmos utasok között ültem, olvasni próbáltam valamit. Mellettem két férfi beszélgetett távcsövek frontlencséiről, kilépő pupilláról. Számokat, optikai értékmérőket soroltak. Az élet csodája talán akkor lesz kivehető, ha arra hagyatkozunk, ami a kétségbeesésből indul. Esőcseppek szántják a sötét ablakot. Idegen arcon a sírás nyomvonalai. Velem szemben jó testű, sminkelt, divatosan öltözött cigánylány. Mobiltelefonon beszél a fiújával. Az ölében, szürke reklámzacskón rózsaszín felirat kiabál: SOUL.

Kolinda Öreg tölgyfa három ága leveledzik a világba, teret markol, lombosodik, értelme csak ennyi lészen, útnak indul három fiú háromfelé a világba, a legnagyobb tudósnak megy, kicsomagol minden szépet, ajándékát okos szóval 212

Végh Attila

kikéri a valóságtól, a középső fiú pap lesz, minden szépet becsomagol, a szeretet köldökzsinór, díszdobozon aranyszalag. A legkisebb fiú költő, pillantása sárkányparázs, nem ad, nem kér ajándékot, jobb szemében tudós bátyja üldögél mint áristomba, körülötte üres könyvek, senki se jön beszélőre, bal szemében a pap bátyja, önmagának börtönőre, körülötte halott lelkek, dúdolgatja, amit hallott az anyjától kiskorába. Néz a költő szomorúan tükrös éji, boldog órán, testvér zokog jobb szemében, testvér kacag bal szemében, jaj, bátyáim, megvakulok, a világom börtönötök, világomat, ím, kioltom, nem láthattok többé engem, így vettessem örömtűzbe, minden dalom lángot fogjon, halálotokból kihajtson, örök halált megteremjen, aki hallja, elsorvadjon, szomorúan földbe hulljon, belőle egy tölgyfa nőjön, öreg tölgyfa három ága teret markol, lombosodik, értelme csak ennyi lészen. 213

Az év versei 2013

Az őr Mindig a legkisebb fiú a legokosabb. Ő jut legmesszebb az elmesélt úton. Végül megáll Életváros kapuja előtt. Hirtelen megpördül, elterül. Szívhalál. Idáig vitte a legkisebbet az ész. Életvárosban laknak, akik túljártak az eszén. Róluk nem szól mese, a rendszer kötelez. Mindig a leggyöngébb szeret legjobban. Ő jut legmesszebb a megaláztatás útján. Végül a Gyalázat Temploma előtt megáll. Ásít, a küszöbre dől, elalszik. Álma az észhalál. Idáig vitte a leggyöngébbet az érzés. Odabent miséznek, akik átláttak a szívén. Nekik nem szólnak imák, a rendszer kötelez. Egymás nemlétét ők ketten kioltják. Egymásban fekszenek, hiszen Életváros kapuja és a Megalázás Temploma egy. Túljárt ésszel, átlátott szívvel a legkisebb és a leggyöngébb összeolvad. Az androgün őr, aki fektükből fölkel, itt letelepszik. Aki erre téved, megpróbálja szelíden lebeszélni a városról, de még senkit nem sikerült. A vándorok átlépnek rajta, mint egy szellemen. Az őr nem magyaráz és nem remél. Hogyan mondhatná, amit maga sem érez, csak megsejtett az ész- és szívhuzatban, hogy boldog az lehet, aki mesehős marad, várva, hogy a mesekönyvekből kikopjon, vagy gyönge szerelmes, akinek olvadó 214

Végh Attila

reményeiben aranytőrök sírnak, hogyan mondhatná el az ide sereglőknek, hogy a rendszeren túl létezik egy ország, a meg nem született boldogok hona.

A tudás termei „A bölcsesség elindult, hogy az emberek között telepedjen le; de házat sehol sem talált.” (Hénoch apokalipsziséből)

Akkor jégcsapok nőttek az égből, a tudás falán fehér virágok híztak, pimpós érhálóban ülöngő értők nézték ámulva, amint vak könyveikben kialszik az élet. A szerzett tudás csonttárlóiban vázukra vetkezett lények. Már mindent tudnak, és már annyian, ahány kísérlet van a halálra, mondd, mit érlel mostantól – in vitro persze – a tudásnak fája, az égből zuhanó hang szól, de az ég már elfér a koponyában, lenni vagy nem, mérd föl. Ott bent a te Szibériád van. Égcsapok nőnek a jégből.

215

Az év versei 2013

Áttűnik Végül mindenki Szindbád. Halott emlékekben él, letüdőzi a dohszagot, és ha megszólal, a szellem kíséri gordonkán. Csak az van, ami nincs már, de még szavakat talál. Ajtócsukódásban lenni otthon, végül ez marad. Erre a mondatra ébred Szindbád, fölkel, ünneplőt ölt, megsimítja egy szobor fejét, indul. A pályaudvaron érzi, a múlt fémszálai húzzák az időt. Ahogy a vonatról leszáll, hirtelen nem tudja merre induljon, hol van a ház. A régi, faragott kapun csönget, olyan elszántan, ahogy az ember, aki végül Szindbád, benyit az osztálytalálkozóra. Mindenki milyen öreg; a régi lány családi képeket mutat a mobiltelefonján. A csengetésre egy lányarcból a régi arc kihajol. Anyja nincs itthon, de behívja az idegent, maga sem érti, miért. Szegény hajós megint elveszett. A lány nem sejti még, hogy mindenki mások emlékeit lakja, régi kávék illatát főzi, mosolya beváltott remény. A régi lánynak gimnazista lánya van, a családlátogatásra érkező Szindbád egy posztmodern ház előtt áll, elszántan becsönget, valaki jön kaput nyitni, és az emberből Szindbád kilép, elnyeli a sötét bejárat, ilyen lehet a halál.

216

Szászi Zoltán Ez már egy másik vers... élvezni az összahajtogatható tengerpartot az állítható műnapot mechanikus csendben benned csak a saját szívverésed a kiáltozás hallgathatod még élsz élvezed műízű söröd üveges szemmel azon merengsz játékaid színhelyén galambszaros létrán nem ül már az öreg nem is szól rád ez a szokatlan hát te létezel helyette

A kor akkor azon az egyetlen napon hordoztam s nem is soká előtte soha senkit utána sem tán többet mintha illatos szénát úgy egy ölnyit 217

Az év versei 2013

vinnék akkorka súlya volt csak az elémterített felsőgúnyákban botladoztam pálmaággal legyeztek mindenki nevetett de a súlytalan nem neki már a füstös városon túli szikla koponya formájából gomolygó árnyék húzta egyenes vonallá száját egy asszony nekem is vizet adott haraptam harsogó fűveket gyerekek simogatták fülemet aztán betértem a szűk meleg utcákba a templom előtt álltunk meg rámnézett gyengéd paskolással biztatott odább míg bámultam a zsibongó árusok hadát ostorral verte dühét nem értem galambok fel az égnek ezüstpénzeken tipor míg futott kifelé az olajütőktől már ismerte hazairányt az utat már az sem érdekel ha dob lesz belőlem   hátamon vittem

218

Szászi Zoltán

Ki mit jelent rólad   az az egy darab kék zománc peremű becslésem szerint tíz literes egyébként fehér de számos helyen lyukas bádoglavór ugye szintén a haza fogalmához tartozik   erre emlékszem erre határozottan tudom március vége van vagy árpilis eleje ezen nem múlik virít három tőről fehér szirmú nárciszok egész csokra ebből a lavórból   erre emlékszem ez az első kép   megredvesedett fény bizonytalan kontúrokkal egyáltalán nem tudom mi a háttér csak a virágokra fókuszálok még az illatuk a halvány kis illatuk is megvan  

219

Az év versei 2013

még arra a foltnyi vakolatdarabra is van érkezésem rápillantani amely a sok bizonytalan közt máig él világtérkép az rajta meseóceán honnan hétvégén apád hazajön vasporszagú idegen és fáradt bámulja a szilvafákat félsüket   a kert évente össze s összébb megy nem tudok nekifutni nem lehet kitárni a karom nem látom a dombokká nőtt rögeket nem érez engem     kinek mit magyarázzak nekem szülőhazám a kékzománcos peremű lyukaktól tarka pléhlavór

220

Vörös István Vissza az űrbe A hajnali párából a nap kiemelkedik. Most a köd is hókristályokból van, szabályos fehér csillagok hullnak a fekete kabátra, világűr-reszelék hever a sínek közt. Világ-van szitál fölfelé az űrbe, meteorokat lövünk föl, üstökösöket, idegen lények vagyunk a saját bolygónkon. Tüzet rakunk a semmiből, mohó reaktorok eszik a hitet, a bizalmat. A bizalom eszi a kételkedőket. A hit fogyókúrázik, konditerembe jár, hájas testével kifekszik a téli reggelbe, csak ott fázik, ahol a napozóruha a bőréhez ér.

221

Az év versei 2013

XLIII. ZSOLTÁR Álnok és hamis önmagamtól szabadíts meg engem. 2 Nagyapám nem csinál nagy dolgot belőle, hogy már húsz éve nem él. És abból se, hogy más századik születésnapjának ünneplésébe kapcsolódtam be, pedig ő is százéves lenne. 3 Küldd el sötétségedet és tévedéseidet, akkor talán el tudom képzelni, milyen lesz a halál után. 4 Nagypapa is, mint annyian, megígérte, hogy visszajön, pedig jól tudta, az a vaskapu csak egyfelé hajózható, az idő olyan erővel zubog ott át, mint egy duzzasztógát turbinájában. 5 Vajon miféle energia szabadul fel a halál után? 6 Mert az élet az úgy sugároz, mint egy kilyukadt atomerőmű. 7 Minden meg fog változni. Téged dicsérni hadd kapcsoljak be egy folyton kibírhatatlan zenét sugárzó rádióadót. 1

222

Vörös István

LIX. zsoltár  

A költészet ellenségei ellepik a világot. Kérlek, Uram, szabadíts meg tőlük! 2 Járja egy angyal karddal a földet, és akinek a könyvtárában nem talál verseket, vágja le! Akinek nincs könyvtára, vágja le! 3 Szabadíts meg engemet az olvasni nem tudóktól, az érzelgős emberek ellen tarts meg engemet! 4 Most íme, lelkem után leselkednek, egybegyűltek ellenem a semmitmondók és a nagyhangúak, az ócskaságkedvelők és a gondolkodásképtelenek. 5 Ó, Uram, versek és irodalom, érzések és pontosság Istene, kultúra bentlakója, gondolkodás működtetője, ízlés csiszolója, vélemény formálója, szabadság edzője, fújj bele sípodba! 6 Estenden megjelennek a botfülűek és botlelkűek, teletrappolják a várost. 1

223

Az év versei 2013

Szájukban sarló, kezükben horog. Te pedig, Uram, neveted őket. És rettenetes a Te nevetésed, megcsúfol minden egyformát és formátlant. 8 Szájuk vétke nagyobb vagy fülük vétke? Szemük vétke nagyobb vagy sóhajuk vétke? 9 Hagyd őket egyedül egy verstelen világban, zárd be őket egy irodalom nélküli időbe. Félni fognak, sírni és rimánkodni. Könyörögni fognak, hogy ostyán szavakat vehessenek magukhoz. 10 De akkor nem fog bennük megmaradni a szó! 11 Kegyelmezz nekik búsulásukban, estenden megjelennek, teleszavalják a várost. Könyvek után barangolnak, antikváriumba törnek be, aztán együtt olvasnak a kiérkező biztonságiakkal. 12 Én pedig énekelek, mert Isten az én olvasóm, és én az ő olvasója vagyok. 7

224

Fekete Vince A szél balladája Siratóasszony a feleségem, jajveszékelt egész éjszaka. Egy medence kocsonyában lebegtem éppen. Utam nem vezetett sehova. Sötét volt ott és puha, szikrázó langymeleg, s mintha ragacsos üvegfolyóba nyúlnál, Uram, értem, olyan volt, olyan mind a két kezed. Nem fontos, hogy értem, nem értem. Siratóasszony a feleségem. Négy égtáj felé sír egymaga. Négy égtáj helyett jajveszékel minden éjszaka. Úgy sír, hogy sírása minden erejét elveszi. S elveszettnek érzi magát. Elveszettnek érzi és hiszi. Siratóasszony a feleségem, olyan, mint a többi asszonyok, kicsit törékeny, kicsit vétlen, és megveszekedetten konok. 225

Az év versei 2013

Akar valamit, talán tőlem éppen, akar valamit, csak nem mondja ki, akar valamit, és egyre szomorúbbak a szemei. Nyugodni így sohasem tudok, siratóasszony a feleségem, szép és sírós és konok. Egy medence kocsonyában lebegek éppen, sötét van ott és puha, szikrázó langymeleg, s mintha síkos üvegfolyóba nyúlt volna értem, olyan volt, olyan volt, Uram, olyan volt mind a két kezed.

Néma erdő Délelőtt. Pindurka gyerek szipog, sír, Kisded ember rí a kopasz gerincen. (Feldübög bordám közepén a szívem: Fulladok, érzem.) Körbe’ felperzselt legelők parázsa. Úgy remeg, mint nyárfalevél, riadtan Teste. Forró tűz lobogón, belülről Perzseli, rágja. *

226

Fekete Vince

Mennyi eltelt év s kihunyó parázslás, Mennyi forrongó öröm és reménység Ringatott, édes gyerekem, világló Távoli kinccsel. És az ősz, a tél, a tavasz, heves nyár, Hold világának neszező sugári, Nap sugárkévéi, ha rád vetődtek, Boldogan ittad. Most pedig mély kútba suhanva érzed, Vonzza, rántja csak befelé a jussát Az idő. Mint véreb, a koncra vágyva Rágna magába.

Legyen úgy hát, ahogy… Nem is kéne hozzám szép szavakat szóljál, csak egy icipicit énvelem is volnál, csak úgy, hogy énhozzám közelebb hajolnál, hogyha rám éreznél, hogyha rám hangolnál. Nem is a szemedért, karjaidért, szádért, nem is a szemedben rejtező világért, hanem minden szóért, minden tikkadt vágyért, talán nem is értem, mint aki magáért. Milyen baj, hogy értem, és hogy csak miattam, hogy belőlem immár, mint a rügy kipattan, mint aki érkezik máshová, hívatlan, s hogy a zár előtte, az ajtón, bekattan. Hogyha nem magadnak, hogyha nekem lennél, nem is volna önzőbb tán senki sem ennél, vállamról te mindent, félelmeket vennél, 227

Az év versei 2013

hogyha velem volnál, hogyha velem lennél. Ó, hogy nem lehet már se kérdnem, se kérnem, be kellene talán, mi van, avval érnem. Mögöttünk már jönnek éveink is szépen, legyen úgy hát, ahogy… kérdezem és kérem.

Fohász „Hol már ember nem segíthet…”   Nagyon kérlek, segíts rajtam Csíksomlyói     Szűzanya! Gyermekkoromban nagyanyám, mikor megtért kegytemplomodból     a búcsúról, mézeskalács szívvel, búcsúfiával, cukorhalakkal,     zsebkendőjét ott lábadhoz érintette és azzal törült meg, hogyha     betegek voltunk, ha hűlés vagy bármilyen, orvul belülről támadó     rosszullét, heveny fájdalom kerülgetett. És mindig megsegítettél,     Jézusnak anyja, Szűzanya; a Tőled pünkösdkor hozott búcsúfia,     Mária-verejték-kendő kigyógyított az összes betegségekből;     sárgaság, hidegláz, szembaj nagyanya imáival együtt azonmód     jó messze elkerült minket megannyi gyermeki esztendőkön által,     s te megóvtad az életem, hogy felnövén, majd félszáz esztendőket így     megérjek háladatlanul, csak alig gondolva tereád, Szűzanyám! 228

Fekete Vince

Bajban vagyok, látod, és hozzád szaladok     az üres templomba, eléd térdeplek, halkan imáimat mormolom,     hogy megsegíts, háládatlan gyermeket, hosszú hónapok alatt megtört     és hozzád megtért felnőttet, mert iszonyatos betegség ólálkodik     körülöttem, a testemet nyaldossa lángoló nyelvével, kóstolgat,     mint áldozatát fenevad, és én riadtan pislogok körbe, várom     a megmentő kendőt, de nincs nagyanyám, aki homlokom letörülte,     és körbeízlel a sújtó félelem, a bizonytalanság rettentő,     mardosó hullámverése.   Úgy térdelek előtted, mint negyven évvel     ezelőtt, ministráláskor, az oltár mellett, mialatt a pap hozzád     fohászkodik, vagy szent fiad testét mutatja fel épp a vasárnapi     népnek, Jézus vérét kortyolja és én hű, gyermeki szolga, csengettyűd rázom hűsé    gesen, mielőtt magukhoz veszik az Érettünk-megtöretett testét     sorban jövő bácsikák, nénikék.   Szépen könyörgök, Csíksomlyói Szűzanya,     segíts rajtam, mert még soha nem voltam ilyen nagy bajban, hogy az élet     delén, tele bőröndökkel, megrakottan, alig kamasz gyermekekkel kelljen torpan    nom, hogy a kór, a rettentő 229

Az év versei 2013

betegség lekötözhet, tehetetlenné,     megtörtté, kiszolgáltatottá tehet, ki nem ura már a testének, s csak a lélek     pislákoljon benne aprón, takaréklángon, mint gyertya pici lángja.   Segíts meg, kérlek, Szűzanya, úgy szeretnék     még gyermekeimmel hegyek és völgyek, dús lankák, sűrű erdőségek,     a környező vidék ölén járni gombászni, gyógynövényért, vagy csak úgy,     kedvünkre kószálni, menni örömmel kicsi családommal a hegyre     fel, völgybe le, s elpihenni, ha jön az éj, a csillagok alatt este.   Segíts! Te már mindent tudsz, azt is tudod tán,     hogy bizton segítesz-e, míg én itt műszerek és orvosok kénye    kedvének kiszolgáltatva hánykolódom mélységek és magasságok     között oly bizonytalanul. Csak egy jelet adj, s benne nyugalmamat     megtalálom, csak egy jelet, mint alagút végén a fényt, és ki eddig     annyi mindent kipróbáltam, s nem segített semmi, te meg tudsz segítni,     te visszahozhatod még a tűhegynyi reményt, a lélek jó nyugalmát     hogy végre visszakapjam, mert azt is tudod, hogy mennyi kínra szántál,     s kínok közt is higgyek abban a csöpp reményben, hogy meggyógyulok hamar,     s nem ágyban, falak közt élek 230

Fekete Vince

egymagam, betegség szíjaival lekötözve     egykor oly fürge izmaim. Tudod te, mit ér az élet, s azt is, hogyha     így kell élni, akkor… nem is     olyan nagy dolog a halál.

Vargaváros Az út   És akkor elindulnak a szekerek sorban, vissza a százéves úton, a kaptatónál, a városi dombon még bevárják egymást, aztán négyes-hatos csoportokban, lépésben baktatnak, lesütött fejjel, szomorú tekintettel; itt is, ott is el-elkókadnak a már régóta úton levő fejek, bóbiskol a szekeres, a ténsasszony, csak a segédek maradtak ébren, éber szemekkel vizslatják az út menti erdőket, a Szent János kútja környékén már  leereszkedik az alkonyat, olyan sötét lesz, mint a nagy, vaspántos ládáik mélyén, csak aprócska lovaik kitűnő ösztöne viszi a szekeret, az út közepén, a koromsötétben; aztán az első pihenőnél abrakos tarisznyát akasztanak a lovak nyakába, az asszonyok behúzódnak a Katrosa ivójába, szalonna, kolbász, burduf túró kerül elő a szekérládából, és friss, kerek házikenyeret szelnek mellé; éjfél felé aztán szedelőzködni kezdenek, végigtapogatják a vásáros ládáikat, bádogdobozaikban újragyújtják a kanócokat, így indulnak egymás után, lépésben, fáklyáik 231

Az év versei 2013

sejtelmesen lobogva világítják be az út két oldalát, a bükk, a fenyő és tölgyerdőket, a szakadékban lefelé zubogó patak meredélyét; ijedt madarak rikoltanak s lebegnek fel a bokrokból, vadmacska ugrik sziszegve a fára előttük, vaddisznók csapata vág át röfögve az erdőből a patak völgyébe, csordákban szaladnak a megriadt őzek.   Dereng már, mire meg-megállva, szuszogtatva, majd újra nekilódulva, a gőzölő állatok a terheikkel elérik a tetőt, ahonnan aztán csikorogva siklanak a poros-köves úton a megkötött kerekek, a teljes erejükkel farhámba feszülő lovak mögött az úton.   A völgyből, a patak felől szürke ködpára üli meg a tarlókat és a medencét, halványulnak a csillagok, aztán lassan kihunynak, a távoli hegyek felől lassan derengeni kezd a hajnal. 

232

Tóth Krisztina Csillag Nem tudom, hogy én neked ki voltam, de önmagamra úgy tekintek, mint aki mellőled emlékbe itt maradt. Most is úgy képzelem, az volt a létezés. Rángó születés és kacér halál között néhány érvényes, örvényes pillanat. Testek beszéltek, de amit elmondtak akadozva, annak kevés köze volt szóhoz, szerelemhez. Csak annyi, mint – riadt eufemizmusok – emésztőgödörnek az emésztéshez, vagy a gyepmesternek a nyári gyephez. Az az éhség volt, az űrökön át zabáló, újabb űrbe harapó lobos éhség, az a sistergő, vörös óriás, csak a kavargó égbolt, túl a testen, táguló köd a földi percben, és a fekete égen nem is volt más, testek beszéltek iszonyú, üszkös nyelven, kék lánggal égve át az időn: füstölgő csillagok. Próbáltam, persze, szépen élni, de csak az anyaggal bírtam szóba állni, és megijesztett, hogy belül mi ragyog. 233

Az év versei 2013

A koravén cigány borúdal Dűlőutak hegeitől szabdalt sötét bőrű, csapzott anyaföldem! Ügyetlen plázákat tetováltál lapockáidra, a kezed ökölben. Mindig így volt e világi élet: először fájt, de utána szép lett. Húzd ki szemed, fogd össze hajad, aztán indulj, nem baj, hogy szakad, sarat öklend mind e pusztuló kert. Húzzál, kislány, legalább pulóvert. Hova lett a fiad? Hol a lányod? A városban? Vagy a benzinkútnál? Egyik csak tíz, másik tizenegy lesz, tudom, utánuk mennél, ha tudnál, de nem jutsz a megállóig mégse, csak káromkodsz, mint a jég verése. Fuss, ki tudja, meddig jár a busz, este lesz, míg a műútra jutsz, bámulhatsz a fényszórók szemébe, lefeküdhetsz, azt se veszik észre. Hova lett a fiad, hol a lányod? Dörömböltek hasad boltozatján, és mi lett a szerelemből, látod, minden mostból mindig lesz egy aztán. Házadat is elkótyavetyélted, tolószékre cserélted a pénzed, húztál volna inkább új lapot, mikor lesz, hogy őket láthatod, mentél volna föl az égbe lakni! Mikor jössz már rá, hogy rossz a pakli? 234

Tóth Krisztina

Szlalomozik a srác az autók közt, bámulják a lehúzott ablakból, fél szeme mindig a lehajtón van, odagördül, ha valaki parkol. Nagy-Magyarország a kocsira, piros csíkos legyen vagy sima, lesz még egyszer ünnep a világon! Húzz el cigány, míg nem váglak szájon. Eltelik a nap a kocsisorral. Gyújts rá tesó, ne gondolj a gonddal. Mi zokog, mint malom a pokolban? Tarvágástól fogatlan az erdő, fekszenek a fák hasra borulva, nem lesz köztük egy se, ami megnő. Görögj, hasáb, a víz ölbe’ visz, húzz magadra, cigány, földet is, jégeső és vihar már ne verjen, püffedt töltés, lóg az anyanyelvem. Árok, padka tele vérrel, sárral, ne gondolj már a világ bajával.

Hogy vagytok? Ahogy a családban a hetedik, gyanútlan nemzedék világra hozza az oroszlánarcú, foltos csecsemőt, ahogy a frissen festett házfalon mégiscsak átüt az obszcén graffiti, ahogy háztűznéző alatt előjön a kisházból a húgy- és szarszagú, félbolond nagymama, és a levesbe nyúl, ahogy a fásult majomarcból kinéz 235

Az év versei 2013

az idegen testbe élethosszig bezárt makacs, legyőzhetetlen értelem, úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra barátaid arcából a halál. Hogyha ilyenkor visszanézel, második pillantásra senki sincs ott. Valaki visszaküldte a nagymamát, a házat újrafestik, az újszülöttet elszállítják és nem beszélnek róla többet, a majom vakaródzik, duzzadt seggét mutatja. Hogy vagytok? - kérdezed, miközben morajlik valami a kanyarodó buszok, a zúgó vezetékek, a föld alatt futó metró hangján. És egyre hangosabban mondogatjátok: össze kéne már jönni egyszer, aztán a túlkiabált zajban egyikőtök előbb-utóbb az órájára néz.

236

Prágai Tamás Az üres ház Üres házba jöttél, a cipőt nem vetted le az ámbituson, mint régi gazda, aki hazajött, betoppantál, de nem kopogtál, éreztem ruhád redőiből párologni az avítt szagot, nem tömjén, nem mirha, felismertem, nem tudom, miről – önnön dicsőségedben álltál, biccentettél, a mosolyod hálónyi redőt vont a falakra: itt vagy, önnön létedre bizonyosság, én topogtam, és talán féltem, utolsó percem, hiszen „színről színre”, ezt nálam nagyobbnak sem lehet; de nem jött villanás, se semmi, nem tudtam, hova ültethetnélek, csak dobozok voltak, papírdobozok, zsámolynak jó lesz, morogtad, azóta fülemben dörmögő hangod, ültünk a sarokban, a dobozokon, a szobát rendezetlenül hagytam, időnként benyitok, rezegtetem a port, hogy leülhess, ha újból belépnél.

237

Az év versei 2013

A magányban elaggott Vörösmarty a XXI. századot vizionálja (Az Egy eposzköltő szökőnapjai ciklusból)

Oh, szűkkebelű hely, zugügyek Mekkája, hazám, Magyarhon! Hová süllyedett hajdani kegyszíned, hol az ékkő, hol a dicsfény koronádról? Hova illant tavaszi kertidből a lepke honderű? Omlandasz, hajdani nagy tetteket nyélbeütő eszméid romvárként düledeznek, s a mindent döntő emberi bátorság tűzfolyama elapadott ereidből. Ne kisérts, Ármány! Ily jövendőt szemlélni nem reménylek. Nemzetnek ily szégyellnivalót, orcát, sorsot rútabbat nem festhet vénebb képünkre semmi Jövő. Mint ki néz, de látni rest már, ki a szülőföld porában botladoz s négykézláb port tapogat csak, a szemlélet tágabb téreiről visszadöbbent már a rettenet. Mondd, hova tartandsz, nemzet költője, Mihály? Meg hova térsz? Tört versben megcsalatott eszméid nyomdokain botlasz? Avagy érdemidre való mutatással állásért folyamodni? Bajtársid után, kik éltük szűk folyományát merénnyel, idegenben gyarapítják, nyerészkedve a hasznon? Vagy az után, ki nyugalomra pihenni oly házba feküdt, hol sem ajtón, ablakon sem jár a léglehellet? 238

Prágai Tamás

Ne siess, nézz széjjel és pihenj meg. Ládd, az út is megtorpan oly hamar, ha széjjel siet szerte e hazába. Ládd elontott porták csontváztemetőit, s hőkölj; ládd régi gazdavilág roncsolt saurusit lerogyni a porba, istállók szálkás testét heverni gazban, drótfonatok közt, s hallgasd, idegen szóröppentyűk sortüzei csattannak a szélnek és csollán közt, elvadult bodza tövén a harag sötét bogyói érnek. Hova oly sietős minekünk? Hova visz kőfolyamod? Föl Pestnek, az ország csarnokháza felé? Ejtsd el, apadó elme, gondolatid. Nézd, szél s por, s rúd nélküli szekerek szaladnak, elnyeli mind a távol idő. Nem látni büszke mént, se széles tomporu kancát, út mentén nyárfa röpnyugtot vadmadaraknak nem ad, nem látni port kavaró lábbal sietőt, kis terhét batyuban hátán viselő gyalogállót. Itt a ház, amelyben éltem. Itt e gesztenyefa, de mi’ vén lett! Emlékem pingált mondolat őrzi az országút derekán: Itt született, eszmélt, ki honunknak a Szózatot adta. Egy másik amott, különösképp szökken elő, hatos az, újsütetű: Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze. Mögötte furcsamód, falábon billeg a deszkatestű szó: Élőhal kapható.

239

Az év versei 2013

Ide értem. Drótfonatok, bódék, ház mögötti sufnik szolgálnak az útra, túlnan, amott: telep, kőtűzhelyek sora, pékgyerekek játszódtak tán kirakósdit, kő-öntövények szóródtak széjjel óriás csontdarabokként. Föltöltött tó alant, enyhellyel a partján nyugodalmat keresőknek, kis esőállók, csalival horgász emberek halukat ha kifogják, nap, eső víz ne érje közben a testük. Ez a sor, hol a jókedvű béres estve behajtott, ez a határunk. Az árokba, hol hajdan itattunk, belenő gaz, dudva, acat, és nincs nyoma enyhítő vízüdületnek a meder alján, nem metszi a sarjú gyönge szárát semmi kasza, jószágának, etetni nem hordja a föld zöld szálait a dolgos ember, nem vár esőt sem, éltető függönyét az égnek. Reformok! Jobb korunk gőzmasinája! Emlények csiganyála bemocskolt, hol a tetterő, hol a szén, izzítani gépet, a tengely acélját csattogva tolni előre a pályán? Látlak félrevetetten, mellékpálya mögött megakadni, bodza, csalán közt, lelkem – illesztékidbe a rozsda belémart, állasz, mielőbbi robogtod álmodozás, lepke remény csak. Vaspályák szabnak szerte, Magyarhon. Még sincs robogás. Távlat. Nincs röpte reménynek. Arasznyi tengedezés csak, ide át, oda át tébláb, tyúkudvari hőstett, tollfosztott szárnyrepegés, kavarása a pornak. 240

Prágai Tamás

Hol a zöld, a babér, ifjú homlokra helyezni? Hol a hattyui kar? Szólni se bátrak, hallgatnak az idők új bajnoki – nem diadalt, józan, számító homlokot illet közdics és magabízó, sikeres magatartást. Jönnek, jöjjenek is serényen, hangyazugokból előtörekvő új-sietők, lót-futi népek, kik maga-megbecsülését nem sérti az új rend, sorakozzon fel csak bölcselmik mellett vitézi rendjek, csapatokba bezártan, egy-két csörte, ál-tusa ha akad, lesz elég festett kép minekünk is, tápot adni a hírnek: van elevenség, van lánglelkület itthon, belhoni pályán. Agg, látod, hogy minden idegen – nem te századod, hát bánod-é? Az út, a vaspálya, a szűkösecske tér, ha tenhazádban széjjelebb tekintesz, idegen út, idegen gép, idegen tér. Mind idegen lett, ami hathatósan fordul… És egyre mesteribb, vénebb és romlékonyabb. Az aggnak, ha már meggyérül váza, kicsiny sújtás elég, s gyengécske csontja összeroppan.

241

Az év versei 2013

A nemzet költője (Újabb jegyzetlap az Egy eposzköltő szökő­ napjai című ciklusból) „Budenzhez. Igazi vasfejű székely a Bálint: Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.” Arany János: Akadémiai papírszeletek II.

akadémiai secretarius Johannes Arany megyen akadémiai palota-lakásból kifelé gyalogszerrel fiakkert rövid avagy hosszú távon bérelni egyaránt átall rövid séta Hippocrates doktor szerint belső bajokra legjobb medikátum valamint gondolatok kitűnő serkentője Lánchídra rálátván köhent megtorpan valami szorít mellkastájon házfalnak támaszkodik „az a rossz ér” hát megett női sutyorgás megint fölismernek tovább Akadémia utcán Lánchíd felé „lám, lám, főszekretárius úr” „lám, lám, főkönyvtárnok úr” Paulus Hunfalvy alias Hunsdorfer az „égető” a dokumentinkvizitor megyen út szerént végigfelé „gratulálok kis versezetéhez főszekretárius úr” leeresztett sisak-arc páncélos vitéz arc „lám, lám, főkönyvtárnok uram” szünet csönd csönd nehezen kivárt hidegen tartó csönd „ tehát olvasgat is szabad idejében?” sisak arc megől franciatőr tekintet „hogyne secretarius uram mit csak érdemes” majd még belém karol riadt aranyjánosi bajusz-arc ha másért nem eladtomat higgyék csönd csönd a szívben gonosz ér görcsöl nem meri megtenni ötven lépés 242

Prágai Tamás

akadémiai porta-bejáróig portás Teddeli dupla akadémiai porta-ajtót kitár csönd csönd hideg „parancsoljanak az uramék” portás Teddeli hajol vajon melyikünknek? „Önnek üzenetem lesz” Hunfalvy leinti gavalléros mozdulat „majd! majd!” akadémiai lépcsőforduló terem hall terem „szomorú szívvel hallottam lemondását főszekretárius uramnak” elnyelt félmondat aranyjánosi bajusz-arc mosolyerőltetés Hunfalvy mosoly alól erővel: „ámbátor bánom szívből bökversével lándzsát erős barátunk Budencz ellenében tudománytalan Vámbéry éppen csak afféle Szentkatolnai mellett tördel” vasalt kaméleonarc szemforgatás mosolyfény feledhetetlen szakáll „no de tán túlozza tekintélyemet” hallgatástorony csendtorlasz bent fojtott kérdés mint már annyiszor hogy kaphattál kegyelmet ötvenben? „a legjobbakat főszekretárius úr” „alászolgája méltóságos úr” „ugyan ugyan főszekretárius úr inkább csak Pál barátom szívem szerint óhajtom” üres márvány forduló hideg csend hideg hideg főtitkári szobában Kelemen másoló abárolt szalonnát bicskaéllel vékony szeletekre hozzá hajma paprika kenyérkockák tessék-lássék feláll „maradjon Kelemen” fokhagymás abárolt szalonna szag „nem tudja, Hunfalvy... hogyan lett hatvanhétben főrend?” mozduló félváll „ahogyan mindenki főtitkár uram” 243

Az év versei 2013

Kelemen jegyzetpapírral töröl asztallapot minden kimenő másodpéldányban irattárba betekintés végett bejövő szintúgy irattárba dokumentálhatóság végett Kelemen másoló főbb pontokról jegyzeteket irkapapírra önszorgalmúlag is akármi történjék rág és macskakapar ezzel az írással másoló hogyan lett?! bőrkárpit íróasztalokon jegyzetek feliratok tervezetek beadványok megglosszázott szavait kiforgatva másolatban orra alá is illetékes személyek által „kinek jegyzetelget mindig Kelemen?” „maga magamnak feledékenységem ellenében” kandalló parazsáról fidibuszt lobbant másolathamu kurtapipa áporodott kapadohány ajtó hát megett végre bezárul --főtitkárcsend tablókép szekreter A nemzet költője romantik félprofil ablakcsücsök üres néptelen utca huszonhárom éve halott vagy azóta néptelen a március lábnyomaid kihűltek Nyéken utcán ődöngésed ellipszisei nem görögnek naptárlapjaink közül kihulltál a romlás ellen nincs eleven szavad haló porodban irodaférgek motoznak aktakukacok könyvmolyok poratkák rámázott emléked megmásszák nyállal rámázott arcod gyászkeretben vonaglik lehullott rólad március ruhája szavaidból sólymaink röpte kihullott hulló toll a kerecseny szárnysuhogása hős hulla dödögj koporsó végzeted ellen 244

Prágai Tamás

hallom követőid kalapácsát halló halló koporsód szögelik hagyományod mérik latolják üvegezik cetlizik bútorozzák bevonnak foncsorozással bemúzeumoznak de zászlós kacagányos nyargadozását Árpádnak emléki beszédben sem idézik sem a kart sem a fegyvert melyet dicsőn emelt sem a tettet mitől alélt félszeg nyugat kelet melytől Európa Ázsia vonaglott sírodban hallgatás rád nem havaz? vagy gyámoltalan vagy rikoltani gyenge méteres hó alól? hol van a tollad? hol a pengő cimbalom hexameter? bátor erőnk fogytán poéta velőd meg hogy nem rendül Szózatunk költője Mihály?!

Állampolgári engedelmességi nyilatkozat Én, alulírott. Elhallgatom, amit mondok. A szavakat elnyelem, fojtom torokba. Megszokom: minden szó helyett nyelés. A művészet halott. A költészet halott. A vers halott. A dal halott. Ének helyett vad tengerészek káromkodása zuhog a kátrányos hordó fedelén a részeg hajókon. Torok, gombóc, nyelés. 245

Az év versei 2013

Megszokom. Szélbe vetett kenyérdarab a szó, felkapja, viszi a távolság madara. A szél friss, atlanti passzát. A hajósok új hazát, új földet karcolnak a térkép fehér foltjaira. Hiába. Nincs új haza, új föld. Nincs térkép, csak nyújtózkodás telekhatáron, fehér, üres mező. Nincs olyan, hogy „a távolság madara”. Megszokom. Nyelés, gombóc, torok. A szó széttépett engedelmesség. Nincs olyan, hogy „széttépett”. A ködképek látóhatárán tünékeny jelek, roncsolt textúra, folt, krikszkraksz, ákombákom. Földönkívüli. Azonosítatlan. Megszokom. A krikszkraksz nem jel, hanem maga a passió. Valaki saját sírásába zuhan, aztán letörli. Én: elgondol. Ő: elgondol. Te: elgondol. Nem érdekel, amit nem mond. Közömbös, mint a tűzhelyen felejtett tejeslábas, odakozmált. 246

Prágai Tamás

A tejeslábas szenesen füstöl, keserű. Nincs olyan, hogy „üres”. Elgondol, mi van a lábas. Azt lát, amit elgondol. Amit elgondol: folt, krikszkraksz, ákombákom. Nincs olyan, hogy „folt”. Elgondolód. Nincs lázadás, csak hangyák menetelése egy repedés mentén, vízszintes vagy függőleges. Nincs lázadás „valamiért”, nincs lázadás „valami miatt.” Nincs olyan, hogy „ért”, hogy „miatt”, csak „helyett” van. Az ember összetört fogadalmi oszlop. Megszok. Név, lakcím, állampolgár, tajszám, alulírott. Adóalany, szavazati jog, gombóc, törvénytisztel. Felettem az ég madarai, tétova meteorológiai helyzetképek bennem. Érzékeny állat, finom és ideges. Erkölcsi törvény nem érdek. Szemhéj finoman tikk. A szájba vett szó többé nem meleg kenyér, rág, mormolás, morzsa, a hallás meszes, kiürült csigaház, az orrlyuk vakondkürtő, a szemből a látvány körtéi ki. Én, alulírott, arcot tenyérpuha szelekbe temet.

247

Vass Tibor Lilla, Julianna Anyja neve: Sándor Julianna, ott a sok iratban, ott a sok átiratban, kihallom   a poloskákról egy horrorfilmben, amelynek Sámson és Delilára emlékeztető zenéje van, hogy milyen furcsán szaporodnak,   hát sosem a szaporodásra gondolok először, ha egy állatra, pedig furcsa szaporodmány vagyok jómagam is, a poloskáknak gyermekkoromban Lilla nevet adtam,   végre megint rólam van szó a poloskák helyett, végre megint Sámson és Delila helyett, vagyis a gyermekkoromról, kéménybe írtam gyermekkorommal: Lilla, elegem van,   hogy egy majdnem poloskákból induló vers majdnem első gondolatsorában névadásról kell beszélnem, meg arról, hogy néhány, a mindennapi tisztességes működéshez feltétlenül szükséges dolog nem a megfelelő minőségben áll rendelkezésre, mennyiségileg van, amiből több, van, amiből kevesebb, nem csak szabad szemmel nem láthatókra gondolok, nem csak poloskákra is, nem csak anyja neve Sándor Juliannákra is, génekre és allergénekre, amiket akarva ökörít szóviccekbe a szaporodni kívánó, Lillákra, 248

Vass Tibor

akik mindennap tisztességtelenül bújnak meg a málnásban, tökfőzelékszagukkal tökfőzelékszagúvá Lillázzák a málnát, szép szaporodmányok, hangszínleg szimszonok és delilák, kamaszkoromfeketék, nem csak a málnákról beszélek, ha véletlenül hozzáérek egyhez, innentől azonban csak a poloskákról, tökfőzelékszagú lesz a kezem, Lillahangú, lilaszagú, ha eltaposom, itt most málnákról és poloskákról is, akkor több köbméter levegőt az ellek hosszan szennyeznek, ellegem van, a szabad többköbméterlevegőt hogy lehet kiszellőztetni vajon, melyik horrorra várjak, elillan vagy ellilan,   mikorra nem jön több poloska, vajon lesz-e időm lehallgatni Sándor Julianna hangját a málnásból, vigyázz, Csimbikém, tudod, büdösek, és szúr is kicsit, és ki tudja még milyen büdösre és milyen szúrósakra gondol, hány, a mindennapi tisztességes működéshez feltétlenül szükséges dologra, megfelelő minőségekre, mennyiségekre, nem csak szabad szemmel láthatóakra.   Ha csak ma látom meg a naptárban, hogy Juliannának Lillával együtt a neve napja, ne gondoljak tökfőzeléken kívül sok minden másra, legfőképp málnára, poloskákra.

249

Az év versei 2013

Ráfesti szárnyát Szélárnyékban pár dolognak árnyoldala lesz. Az árnyék odaoldalog, ahol átlépni dolgosan lenne érdemes őt. Pihenőt, falat csak a fakó, hosszított létra tart, azt is csak holnap. Röviden összefog a halva: a szín a nap önszorgalma. Egy árnyék sokadszorra is elbukik. Ahol a játék, ott a szárnyból feslik föl a játéka, vetődik. Vetődni az árnyéknak érdemes. A szájban játék van, a játék hosszabb nyelű est az ecsetnek. Hosszú és szép a nap nyála, ahogy fodroz, árnyékoz. Kimondani: a szép dolgok szépek. Akkor a huzat velünk együtt majdhogynem mindent fölszárít. Akkor ismét árnyalatnyi lesz dolgaink közt a különbség, akkor jelentkezik az első ember, aki átfestene sokadszor. 250

Z. Németh István Állat megszállta valami csodás szomjúság s csak állt megigézetten szégyentelenül állati testben aztán pataremegés orrlyukain át a forró pára mint a Vezúv mikor a szívkarmester pálcáját letette talpára földkása ragadt eltépett ezüstszál égett körme alatt a horizontra vér csurrant egy fekete tepsiből s az éhes ég felette kenyérholdját felette

Lelet már a telefonod is okosabb nálad és tovább bolondozik a nyár kalapod alá dobálja esőcseppjeit s a szél az elveszett versek furcsa töredékét fuvolázza füledbe 251

Az év versei 2013

kegyelmi kérvényedre nem érkezett válasz nem az vagy aki Isten játékprogramjába még a kezdet kezdetekor azzal a frappáns jól kitalált jelszóval ki tudja milyen oknál fogva de bejelentkeztél

Csörömpölve összetört a szél az udvar meglapul Lefejezett napraforgó didereg vérzik és sziszeg kínban tekereg a kukoricalevél Az erdő zúgva felriad rémülten hajladozik tördeli kezeit ág szakad Földek fekete kiáltása száll a varjúraj a falu felett Sárga füstként eloszlik a táj

252

Barna T. Attila Találkozás A költő szobrát záporeső verte Épp előtte vezetett utam Megtorpantam Becsuktam esernyőm

József Attilához Késsel születtél – miért hogy végül a tollat ütötték ki kezedből

Találkozás Az őszi utcán lassan szembejön, szürke szemével a szemembe néz, kalapját emelve rám köszön, mellém szegődik, s halkan fütyörész a közöny. 253

Lackfi János Dühöngő   Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan, tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom, mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva, gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani, párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom, hogy velem terhes, engem kell most megszülnie, aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta, aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem, akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra. Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre, nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva, pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement, belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe, legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek, ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás. Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok a nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit, még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét, letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz, könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át, ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány, tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak, csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad 254

Lackfi János

egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor őt vártam, leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a kajla kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki egyre gyalázatosabban.

Elegy Buják Zoltánnak

  Ha igaz, hogy bármi megteszi, Akkor minek a nyelvtani Rend, minek a rím, a ritmus, a szabály, A dzsungel-burjánzásban megvan a kusza báj, Melyet a rendezett forma nélkülöz. Franciakert és angolkert közül Választhatunk kedvünkre, bár ez esetben Látszat csak nyerseség és a fésületlen Valóság csatája, Hiszen az angolkert formára Nyírva, akár a francia, Csak nem annyira Vonalzóval, mint inkább a romantika Szeszélyes rendezetlenség-elve szerint. A káosz éppúgy összeránt Egyes elemeket, mint a rend. A valódi anarchista nem teremt, Inkább hagyja a világot teremteni – Valagát sünnel törli ki. Kivárja, hogy a rézgálic-kék vatta Ráfagyjon az adózó halakra, Hogy a narancssárga, ketyegő szemgolyó Felrobbanjon és a szétfolyó Szikla összevarrja a szilárd füst Felvágott ereit. A világ-üst 255

Az év versei 2013

Gulyásába belekavarva Elmélyülten ízlel, csupa marhaSág, no meg zöldség az egész katyvasz. Rend s nem rend egyre megy, Együtt meg robbanóelegy. És végül úgyis összenyaklasz.

Vegytiszta logika Dávid Judithnak

Faltól falig élet az életem, az van benne, amit én akarok, s ha azt parancsolom, hogy egyik sarkában varázsütésre álljon egy régi zongora, hát majd ott áll kényemkedvem szerint, mellette csavaros zongoraszék, mert úgy dukál, mit számít az, hogy nem tudok zongorázni, amennyit tudtam is, rég elfelejtettem, igazad van, de mégsincs, mert nekem a lehetőség kell, a felhajtható billentyű-fedél alatt a hangrakész billenékenység, melyet értő érintés előhívhatna, a vakító fogsor bármely darabja kifogástalan hangminőséget és -magasságot produkál, mintha üvegharangot koccantanánk, rendszeresen hangoltatom, igen, ez hozzátartozik, neked talán csak porfogó, de nekem a némaságában is hatalmas zene, afféle házi tenger, mivégre benne a cetek, polipok, medúzák, tengeralattjárók, ugye, ha sosem látszanak, fényes és kemény cipős dobozaim megléte is szálka a szemedben, pedig ha huszonöt, hát huszonöt, ha ötven, hát ötven van belőle, megannyi pár láb, múltam kiürült léptei, 256

Lackfi János

zsákutcák és függőfolyosók, kínpadok és színpadok lépcsői, sikátorok, sugárutak koptatták el a lábbeliket, s mennyi hasznos dolgot tárolhatok ezekben a mini papírkoporsókban, ha kedvem szottyan egy szép napon, mely szerinted sosem jön el, ami pedig a fűszerhasználatot illeti, bazsalikomot és őrölt gyömbért, szerecsendiót és édes-savanyút, ez afféle pasi-dolog, a legmenőbb séfek egytől egyig férfiak, vegytiszta logika az egész némi vad hímösztönnel keverve, női szeszélynek nincs helye. Ami az izéügyet illeti szóval, család, gyerek, házasság, miegyéb, kérlek, ne nyaggass, ne hidd, hogy nem szeretlek, szeretlek nagyon is, de épp ezért nem mindegy nekem a dolog, nem tesz ki az ember ilyesminek ukmukfukk olyat, akit szeret, a szüleimmel is beszélni kellene, felnőttem már, nem függök tőlük, de épp azért, bántó lenne, ha nem, és korai talán ilyen későn elkezdeni, bár mások sokkal későbben vagy korábban, ilyen egyszerű dolog hogy lehet ennyire komplikált, a magad módján igazad van, a magam módján nekem is, ne halogassuk, de ne is siettessük, mindkettőt megbánnánk utóbb, csak várjunk vele kicsit, abból baj nem lehet.

257

Az év versei 2013

Helyben utazók Szabadkai Annának

A kert miénk, a kert hatalmas, az ég a kert felett repül, s az évszakok cirkalmas kárpitja hengereg. Egy repülőt kellene venni, kimustrált vén dögöt, hogy fémrovarként töltse majd ki az űrt a fák között. A ház előtti tóra nézne, gyomrában két szoba, orrába konyha, függőágyak koszlott szárnyaira. Repülhetnénk helyben örökké (tóban vízatomok), alattunk föld és felettünk ég, bennünk élet robog.

258

Lackfi János

Pedig Balettre járunk, hogy kecsesebb legyen a mozgásunk, pedig meghalunk. Kitanuljuk a sminkelés rafinériáit, szájkontúr, szemceruza használatát, pedig meghalunk. Festetjük a hajunkat, mert belülről szebbnek látjuk, mint kívülről, pedig meghalunk. Jelentős mennyiségű, különleges színű, ízű táplálékot juttatunk szervezetünkbe, pedig bármekkora burkot növesszünk is magunk köré, meghalunk. Kézkímélő mosogatószert veszünk, pedig meghalunk, és annyit kímélt bőrünk kihűl. Illatosító szereket kenünk magunkra, egy életen át küzdünk a büdösség ellen, melyben az állatok oly remekül érzik magukat, pedig meghalunk, és végleg megbüdösödünk. Sportolunk, és kidolgozzuk izomzatunkat, kiélesítjük reflexeinket, pedig meghalunk, és az izomkoloncok sorra leomlanak csontjainkról. Évekig magoljuk növények illatát, formáit, tapintását, latin nevét, pedig meghalunk, és ez a tudás szerteszáll belőlünk, anyagtalanul, akár a pitypangpihék. Városokat csodálunk, egymásba pászított kövek szabálytalanságát, harmóniáját, meghitt zugokat és szédítő térszerkezeteket, pedig meghalunk, és összeomlanak bennünk a kövek. 259

Az év versei 2013

Szurkolunk, és felszisszenünk egy-egy pontatlan átadáson, pedig meghalunk, és a focisták is meghalnak mind egy szálig. Filmeket nézünk és mély érzéseink támadnak, haragra, örömre, nevetésre ingerel a kétdimenziós illúzió, pedig meghalunk, és velünk halnak mély érzéseink, haragunk, örömünk, nevetésünk. Emberekkel kerülünk kapcsolatba, és mély érzéseink támadnak, haragra, örömre, nevetésre ingerel a háromdimenziós illúzió, pedig meghalunk, és velünk halnak mély érzéseink, haragunk, örömünk, nevetésünk.

260

Kókai János búcsúszonáta Megvártam míg a parfümöt és a váltózoknikat harisnyákat is a bőröndbe tetted csak akkor beszéltem arról milyen nehéz becipzározni valamit behúzni magad után hogy ne lógjon ki semmi és a fogak nehogy átharapják közös dolgainkat levonszolódtunk a buszmegállóba a taxikat hagytuk elsuhanni nevettünk hogy ez az önmegtartóztatás egyik formája és tovább vártuk a valahányadik buszt ahova majd feltuszkolhatjuk magunkat és a tömegben tarthatlak téged mert még mindig inkább engem mint idegen kabátok borosták hajak illatát választod a pályaudvar ugyanez detto mondod miközben folyton az órát bámulod és minden percben kérdezed hogy elmozdult-e már a kismutató én meg a rovátkákkal bizonyítom hogy csak mióta beszélünk ennyit és ennyit száguldott mindjárt a tizenketteshez ér de ettől sem leszel nyugodt a mellettünk álló férfit kérdezed

261

Az év versei 2013

aztán a vonatra már egyedül szállsz női börleszk jut eszembe ahogy felküzdöd magad a lépcsőn csak az a furcsa hogy egyáltalán nincs kedvem nevetni (milyen könnyű lenne ezért a rendezőt hibáztatni) vált a kép látom ahogy ülsz az ablakban kicsomagolod a szendvicsedet és nagy harapásokkal elkezdesz enni mikor már az integetés után vagyunk távozóban arra gondolok vajon mit is faltál fel oly nagy hévvel

visszajátszás Intettél, hogy most én mondjam fel a verset. Bekapcsoltad a magnót. Próbáltam figyelni, de a szavak kopogtak számban. Fogaimhoz verődtek. Inkább te szavaltál. Püffedt arcodat néztem: préselted ki a betűket. A küzdelemtől elvörösödtél, de nem hagytad abba az utolsó sorig. Most, hogy kezembe akadt a kazetta, ide-oda tekerve keresem a felvételt. Talán megérteni, amitől akkor féltem. De sehol nem vagy, nincs hang, csak valami recsegés, mintha odaátról szólnál.

262

Kókai János

átjáró A kórteremben rögtön megcsapott a vizeletszag. Kivették nagyanyám alól a katéteres zacskót. Mosolyogni próbáltam, de hányinger kerülgetett, amikor megérintettem a kezét. Mozdulni már nem tudott: válaszra várva nézett rám. Arca, elhasznált gézdarab. Intettem, hogy majd beszélünk, és kimentem a folyosóra. Nem gondoltam Istenre. Pedig a nővérek még akkor is úgy járkáltak, akár az angyalok, mikor a halál beálltát közölték velem.

templomszolga Odatette a létrát a kápolnafalhoz. Felmászott rá. A másnaposságtól imbolygott, ahogy Krisztus arcához közeledett a vizes ronggyal. Nem érte el. Elengedte a kiszögellést, és a legutolsó fokra állt, úgy sikálta a glóriát. Ragyogott. Távolról nem lehetett eldönteni, kinek a feje felett.

263

Toroczkay András Zagyva   1 Éveken keresztül utaztam rajta át, néha már csak a neve miatt is jobb szerettem, mint azt, ami elnyelte. Néha mintha át tudnám lépni, azt éreztem, máskor félelmetes lett, ha olyan kedve volt. Soha nem értettem. Nem tudom, miért lett most fontos, de a több ezer kilométeres vonatutakból szinte csak ez maradt. Talán mikor láttam, azon a ponton éreztem legnyilvánvalóbbnak, hogy a közelítés-távolítás visszafordíthatatlan. Ezen a ponton kérdeztem meg magamtól utoljára, mit hoztam magammal feleslegesen, és mit felejtettem ott anyáék minden figyelmeztetése ellenére. Most az Üllői út közepén is folyhatna akár, árnyék alakjában a Bródy Sándor utcában, esetleg Piliscsabán valamelyik kihalt, sötét albérletben vagy hideg kolostorban. Folyhatna némán, mindenhol bennem, a folyamatos forgalomban. Akár. 2 Isten csap alá tartott portörlője most, régi, kedves pólójának, atlétájának, alsógatyájának elhasznált, leselejtezett maradványa, 264

Toroczkay András

amit tönkretett egy ügyetlen mozdulat, a kéz, kinek gazdája épp máshol járt. Leette, összeolajozta, -dinnyézte, kiégette, nem vigyázott rá. Errefelé is ilyen folyók az utcák. Csak folynak szomorúan, magukra hagyatva. Aztán alkalomadtán bemocskolják őket, hogy nekik tisztább legyen. 3 A nap, mikor kisüt, hatalmas víztorony árnyéka borul rá, mint fekete lepedék a fogakon. És a közelben álló lakótelep házainak tetejét bekormozott tollú galambkeselyűk lepik el. Posztapokaliptikus filmeket forgatnának itt, ha nem lennének gyávák hozzá. Hegylánc a lakótelep, a műholdas antennák pedig fák az ettől még csupasz csúcsokon. Egy megvakított küklopszóriás szeme néz, benne halott muslincák halomban a felhők. Szemétmező és rozsdarét a végtelen földeken a város, mint tótükör, szajkózza az üres eget. A táj fölött magasfeszültségű vezetékek, hangtalan húrok egy törött dobozgitáron, A legelőkön zacskóban zörög, morog a száraz, hideg szél. Köveket markoló gyerekkezek a vihar.

265

Az év versei 2013

4 Máskor azt hittem, összegyűrt, összefoltozott lepedő, amit Isten a földre ejtett, de már nem kapott utána. Ilyenkor hatalmas víztorony mellett folyt el, szinte mozdulatlan. Mintha félne, mintha a víztoronyban börtönt sejtene. Ablakpucolók figyelték és gyenge dohányosok a lakótelep erkélyein. Az égen keserű meggyszínű felhők vonultak, mint szomorú csordák az ablak alatt. A magasfeszültségű vezetékek hálók voltak emlékezetből a tájra dobva. A végtelen legelőkön unatkozó birkanyáj bóklászott. Egy biciklis, tízéves forma lány a vonatot nézte, ami a hídon átdübörgött, hangtalan csaholó kutyája egy félig bevakolt vályogház felé ügetett, ki tudja, minek. Mármint a reményében. 5 Honnantól újra otthon, honnantól már nem az. Egyszer gyűlöltem, máskor örültem neki. Az otthont el lehet hagyni, aztán vissza lehet érkezni, azt hittem, valahova. De nem lehet. Most azt mondja, itt nincsenek hegyek, csak ez van, nálunk voltál valaki, legalább emlékszünk rád, vagy mi, 266

Toroczkay András

habár nem volt semmid, nem is szerettünk soha, ott fent te csak kukákban turkáló lehetsz, bárhogy is alakuljon sorod, ugye, belátod. Bármilyen keleties is, hogy „turkáló”. Ez a folyó ott is ott folyik szemed mögött. Mindenhol. 6 Itt csak az ég és te voltál, ahol az ég, mondjuk, egy kifogott hal belseje, a felhők a halból kitépett hideg gyolcsdarabbelek. De négy fal közt is meghalsz, barátom. Itt legalább tested köré feszült valami háló. Tudom, hogy hallottál már róla. De akkor is. Volt hova esned. 7 A parton közepes erejű viharban magára hagyott gyerek. Balek. Az ő nézőpontjából igazat adok neki, bármit mond. De semmit nem mond: fénykép, sír, kitalált. Az ő nézőpontjából például a világ olyan, mint a víztorony sisakja, fejre állított cirkuszi sátor 267

Az év versei 2013

megtelve esővel, oldalán a piros-fehér csíkok a minta; egy kézmozdulattal kiszorította belőle Isten a nevetést, mint egy kiismerhetetlenül tekergő óriáscsúszdát ábrázoló képen vízipisztolyt szorongató fiuk úszógumijából – a strandon araszoló vihar elől ügyetlen menekvők – részeg családapák a levegőt.

268

Lövétei Lázár László Pót-ecloga melyben a költő elköszön „Zöld” című kötetétől „Harczokat énekelek, s egy bajnokot…” (Vergilius – Baróti Szabó Dávid)

„ZÖLD” Kopp, kopp! Meglepetés! Surprise! – nézd csak, ki van itthon! KÖLTŐ Jesszusmária… Azt hittem, hogy a könyvpiacon vagy… „ZÖLD” Lassan négy hónapja vesződök a városi ködben… Jöttem, hogy nem-e mozdulnál ki a téli magányból… KÖLTŐ Épp eleget dolgoztam rajtad! Nos, mit akarsz még? „ZÖLD” Hát… bemutathatnál például a szakma előtt is… KÖLTŐ Nem bánom – dedikállak majd egy-két kritikusnak, de meg kell mondjam, féltelek egy kicsikét: ne feledd, hogy Krisztus urunkat a szűkebb szakma csinálta ki végleg… „ZÖLD” Jócskán nyomdaszagú voltam még, s már gratuláltak! Bátran fekszem az ítészek bonckése alá is – inkább haljak meg, mint könyvtárban porosodjak! KÖLTŐ Semmi se szebb, mint kétszáz éves könyvbe’ lapozni: látod-e, máma Baróti Szabóval töltöm az estét… 33

269

Az év versei 2013

„ZÖLD” Sejtettem, hogy köpsz te a kortárs versezetekre… Nincs igazad… No de hagyjuk a témát… Kérem az áldást! KÖLTŐ Minden jót, és… sok „levelet” díszes koszorúdba… Csíkszentdomokos, 2012. január 22.

270

Zsille Gábor Néhány másik Minden városban ott lappang néhány másik. Egy selmecbányai toronyból az esztergomi Szent Tamás-hegy kápolnája köszön vissza, Wrocław egyik háztömbjéből valamelyik német kisváros főtere a Bodeni-tó partján – neve most nem villan eszedbe. Biberach sétálóutcáján papucsot vettél, Szentendre egyik sikátorában verseskönyveket, Vilnius szívében lefotóztál egy házfalba épített bögrét. Tornyok, falak, városkapuk, szökőkutas terecskék és házak közt futó patakok végtelen leporellója benned. Olykor találomra felütöd: lapjai újabb lapokra nyílnak.

Farkasréti délelőtt Bella István temetésére talpig fehérben mentem, hiszen a költő nem hal meg, búcsúja születésnap. A ravatalozó előtt Ágh István így szólt: Nagy Gáspár reggel kórházba került, rák. A farkasréti fákon feljajdult az újszülött levél. Szörnyű lenne, ha Gáspár is menne, sóhajtott Lászlóffy Aladár. Ezen a harcmezőn most már minden irányból lőnek, mondta a szertartás végeztével Tornai József. Deák László hallgatott, mélyeket slukkolt, kifújt. Könnyező alak suhant el, P. János, az olvasó, 271

Az év versei 2013

kinek egyetlen lánya, a költő négy éve öngyilkos lett, és a szomszédos parcellában nyugszik. Gyere vissza, János!, kiáltottam, de minek, fejét ingatva szökött a fájdalom elől. Ne sírj, János, lesz még rá alkalom! És lett is, lett bőven.

Nagytilaj Gáspárnak, odaátra

Nagy Gáspár, Nagy Tilaj, Nagy Szilaj, játszadoznék a szóval, bár nem volt ő kimondottan szilaj, szenvedélye más hőfokon égett – kamaszkoromban a Szép versek antológia borítóján évről évre egy olyan fényképe díszelgett, melyen már-már nőiesnek tűnt – nemrégiben egy kiadói ember azt fejtegette nekem, hogy bizonyos szerzőket politikai okokból szándékosan előnytelenül fotóztak, vagy egyszerűen csak hanyagul – nem szilajság jellemezte, hanem konok tartás, most is látom: mintha kartácstűzben állna egy országnyi, a Tiszatájtól Szombathelyig ívelő barikádon – vagy mintha szélvihar idején a főtérnyi tömegben mindenkinek lobogna a haja, a sálja, csak az övé nem.

272

Kiss Judit Ágnes Szekvencia a fiú, akivel álmodom, ideges, izmos alkat, szól hozzám néha, de inkább csak fogja a kezem és hallgat. a fiú, akivel álmodom, tudja, a testére vágyom, érzékeny, mint egy nőszirom, és szívós, mint egy szál gyom. a fiú, akivel álmodom, talán nincs tizennyolc éves, bűntudat kínoz, úgy nyúlok melléhez, köldökéhez, a haja, mint a méz, nehéz, a szeme édes-barna, a fiúnak, kivel álmodom, reggelre nem marad arca. a fiú, akivel álmodom, bár tudnám, ki lehet végre, felbukkan, rám néz, s eltűnik vissza az idegenségbe. a fiú, akivel álmodom, tudom, nem szeret engem, ha eljön, mégis napokon át őt őrzöm a szememben.

273

Az év versei 2013

Ima jó halálért Ne alázz meg engem, Isten A halál szemei előtt! Ha a testem elragadja, Könyörögni legyen időm, Hogy a lelkemet ne engedd, Ne a semmibe zuhanást. Nem a rothadás riaszt, csak Ha az öntudat elenyész. Hova lesz a vágy, az emlék, Hova akkor az akarat? Mi marad belőlem aztán, Mikor égnek a zsigerek? Por a porcelánpohárban, Temetőbeli felirat. És a vers. A porba írva, Ami kész, ami töredék.

274

Csehy Zoltán A krummbachtali fürdő A krummbachtali fürdőmedencéből madarak isznak. Nem járnak ide fürdőzők, nudisták vagy motorosok. A rozsdás kapu mögött szittyó, káka, gaz. És virág: kék szirmába rovar merül. A természet visszaveszi a málló medencét. És a mitológia is: alsórendű najádok komikus nyugdíjasotthona ez, vagy inkább klinika, halk elfekvő, szanatórium. A drótkerítés mögül nézem a rajzást, átizzadt trikómmal törölgetem magam, valami készül, érzem a magzatvíz szagát.

Nagyapámék Nagyapámék családja is így beszélt, pontosan ezt a lehetetlen dialektust, amit itt, Stuttgart környékén, s ha maradnak németek, meghagyják a nevükben az umlautot, nem adják anyámat szlovák iskolába, és most ezt a verset is németül írom. Nem tudom, mitől féltek a nyomorult háborús bűnösök, hogy mért nem merték bevállalni a nagy kalandot, hogy akár egyetlen bőrönddel is, de azok legyenek, akik. 275

Az év versei 2013

Folyton jöhetett valami, szerelem, halál, hatalmas érzelmek, váratlan, menetrenden kívüli vonatok, melyek reménytelenül összezavarják az embert, legyen bár a legracionálisabb német is.

Vízi nimfák Ein Abend über Wassernymphen, ez a nekünk való, beülni a cannstatti fürdőbe, és Satie-t hallgatni, vagy Jürgen Grözingert. DJ Gagarinót, és bámulni a fényekkel megvilágított hangzást, ahogy többre értékeli a testünk, mint illenék. Egy diszkrét csobbanás, halk csluppanás, a kéz indiszkrét mozgása a vízben, a meztelenség kivághatatlan kockái, és a vízi nimfák, katonái egy szigorú mitológiának, akik mindenütt ott vannak, és akik dögcédulát hordanak a nyakukban, hogy hősi haláluk után is azonosítható maradjon elgyötört, szépséges, kiszolgáltatott tetemük.

276

László Noémi Oxford Éles árnyékok, göndörre hengerelt pázsit. Olvasom szétdobált biciklik rozsdamart krónikáit: aszfaltba égett abroncsok, küllők, festői gyom piros és rózsaszín virága kúszik a vázakon. Ötvennégy napból egy esős, az utcalámpák tejfehér üvege lángol, puhák a járdák ott, ahol elfogy kocka- és macskakő. Pillanatképekre hull a sétaidő, és a világ többé nem igazságos. Első gépem keresőjében a város fényes, haragos, húsos-zöld levelekkel. Nem tudom, mennyi a víz, mennyi a vegyszer. Nyakkendőn, mellényen, papucson, késnyélen, zászlón címer, felségjel, monogram, majdhogynem vádlón mered rám: mi ez a szendvics, tonhal és koriander? Mi ez az őrült tekerés szombat reggel? Tehenek ülnek térdig-fűben az Isis mentén. Hattyú nyújtja nyakát, ha észre se venném, megsértődne, pedig ami háta mögött egy lakóhajón ékeskedik, jobban leköt – kék falán fehér betűkkel úszik előttem: „A POEM”.

277

Az év versei 2013

Pletyka Nézem Turner fekete gőzmozdonyát. Az esőt, a hidat, az időt úgy szeli át, hogy abból semmit sem ért a sárga folyam. Köd, pára, felhő, fény burkaiban nyújtózik lomhán, szenvtelenül. A Bodleian kapujában a reggel kihűl, napsütés, kávéíz, izomláz kívül marad, hozzák a könyvet, kinyitom, végighasad Budapest, ELTE, albérlet, Akácfa utca. Olvasom, Hardyról ki hogyan tudja mindazt, amiről tudnia semmit se kéne. Hogy mikor, kivel, miért vagy miért mégse. Hogy amit eltitkolt, abból mennyi igaz. Mert amit meghagyott, annak fele sem az. Édes istenem, micsoda vérmes szikék. Nyomaszt a feldolgozandó mennyiség. De ahogy Hardy ház elé ültetett fái fölmagasodtak, s bár alig győzte kivárni, végül bánta, hogy rátenyereltek a napra – az nagyon tetszik. Tudományosság kihagyva: összefonódik szó, beszéd, élet. A betű éget.

278

László Noémi

Tetőn Gyakran toronyban talál a dél. Gyengül bennem a kutatószenvedély. Inkább az All Souls lándzsáit nézem. Micsoda mozgás, alvó egészben. Ami zavar: a sok szögesdrót. Mindenhol krikszkrakszok, keresztek, kampók. Acélból, vasból, hajlított drótból. Elhatárolódás vihara tombol. Ez itt az intézmény antik füve. Ne merészkedjék kontár ide. Vallásos őrület tárgya a fű. A belsőudvar – oltár-szerű. Kerítés, körítés lelke a gyep. Hol dúsabb, üdébb, tisztább, nemesebb. Tudós koponyák hada csak öntet. Mindenhol pázsittani kézikönyvek, s nem értem, valóban, milyen jogon s mivé avatna az irodalom. Fűzzem a szót, tényhez a tényt? Nem tudom, mire is tartok igényt. Marad a Merton mellvédes tornya. Napfény-tivornya.

279

Az év versei 2013

Rostélyos Felocsúdok: van a zellernek szára. Rákerül Esterházy rostélyosára. Chateau Margaux Cabernet Sauvignon a bor. De Oxford mindig fölfeslik valahol. Bármilyen erős bennem a külföld-tudat, egyszercsak otthoni ízű lesz a falat. Pedig az itt majdhogynem lehetetlen. Derékig járunk konyhai remekekben. Egy étteremben hiába számoltuk nemrég, hány nemzet szülötte szakács, pincér és vendég, mert már a kontinensekkel meggyűlt bajunk. Viszont örültünk, hogy még rágyújthatunk, és hogy csak éjfélkor mondják: kint tágasabb. Ilyenkor megelevenednek a falak, mintha a fintorgó kőábrázatok alá tervezett duhaj sereg betartaná a századok előtt kötött szerződést, és záráskor kiállna inni, füstölni, félkész szoborcsoportként, azt súgni minden arra vetődőnek: Carpe diem! Kőből a visszhang sietne szólni: Memento mori.

280

László Noémi

Mintha Úgy éltünk ketten a szinte üres, lézengő ebédlőasztallal és padlón kuporgó matraccal tarkított háromszobás lakásban, mintha felderítő vagy visszavonuló sereg előretolt vagy hátrahagyott őrse volnánk üres borosüvegek, szétdobált kenderszár, papírzsebkendő, cigarettacsikk és pár rongyosra olvasott verseskötet között a folyton villogó képernyő, folyton kattogó pentium tövében, úgy éltünk ketten a mindig hideg, mindig fehér és pókhálós falak között, mintha a tárgyak, mintha az elhangzó mondatok, mosatlan ruhák, edények, feltételes módú tervek, elképzelt múltak és jövők napjaink alakulását cseppet sem befolyásolták volna a késő őszi, koratéli asztalon alvós kocsmázások, a ragadós sártól nehéz futócipők, agyonhajtott biciklik, jó, rossz és zseniális képkivágások tövében, úgy éltünk ketten a sokasodó titkok, gyanúk, fenyegetések, feldolgozandó híranyagok, árcédulák, prospektusok között, mintha a józan ész határai, a logikus gondolkodás utolsó védőbástyái, a mindennapi betevő falat felelőssége, a villanyáram visszaszereltetésének problémája egy pillekönnyű, távoli vidék 281

Az év versei 2013

osztályrészünkkel nem érintkező álomvilága volna a dédanyáktól örökölt, ujjunkon lötyögő, nagyköves gyűrű és a tengerpartra kürtös kalácsot sütni lecipelt bádog mosogatókagyló hűlt helye tövében, úgy éltünk ketten a szinte üres, majdnem mindig hideg, folyton sokasodó tekintetek néhány havában, mintha soha véget nem érő film noir kopott, de vérbeli, halált megvető, hetyke főszereplői volnánk színes árnyékként szétfolyó napok, zsúfolt, vacogó éjjelek és el nem érkezett boldog idők, valóra nem vált szép ígéretek tövében.

Esélyem sincs Mert rím nélküli verset nem lehet írni, a rímtelen vers nem írja magát, azt bárhonnan is nézem, én írom, a rímek, szótagok, képek, alliterációk helyett a rím nélküli vers, szabad vers ritmusát gondolataim adják, csakhogy a könnyen, szabadon, a spontán módon, a minden napom minden percén sokszor egymást leütve érkező gondolatkatonák nem csengő-bongó, zenét szálazó, gerincborzongató, mélázó, ringó, halk, lányríkató versbe valók, a versben kibomló gondolatok tündérek legyenek, akik a tüzes holdból a nyelv hágcsóján ereszkednek alá, najádok legyenek, 282

László Noémi

akik a hullámzó tudatból ölelkező rímek kettős vagy hármas ingó csónakján emelkednek a versbe, amit a magyarul valaha szólaló szolgák, papok, szántóvetők írnak az ihlet óráin velem, abba a versbe, amiből be nem vallottan, álszemérmesen végül mindig hiányzom, mert igazán, mert alapjában véve, végső soron és visszavonhatatlanul ebben a rímtelen, szálkás tömegben állok egyedül, leplek és fátylak nélkül, hívatlan gondolataim cseppet sem hízelgő serege élén, magam, akinek így esélyem sincs a verset záró szó vagy pont előtt valami távolivá, mássá, érdekessé válni.

283

Lázár Balázs Osztályrész(M) Hódolat Berzsenyinek

Mára már nincs más. Lepihen kezemből hígölű-álomba a borzas és ősz pemzli, rőt ecset, csiszolópapírt meg látni se vágyom. Telve bíborral teraszunk fehére, sisteregnek most ahogy összeérnek s párolog még szeszszagu gőze falnak és kereteknek. Fájnak az izmok megelégedetten, szép parasztház, többhavi munka benne, új tető és falcsere, meghaladta majdnem erőnket. Végülis kész lett, ami még hiányzott, s nő a fű hol eddig a sitt terült el és a szőlő is kigazolva végig, hosszan a telken. El se hiszem már, de valóban így van; rendezett kert, mértani naplemente, messze dombok zöldhasu teste ernyed tág szemeinkbe. Még kerítést kell valahogy csinálni, bár a drótháló valameddig állja, nem maradhat ennyire védtelennek télre a házunk. 284

Lázár Balázs

Lenn a tó fél óra gyalog, nekünk nem gond, a parton villa se kéne tényleg, még ha pénzem lenne is annyi, jobb itt szép faluszélen. Nem zavar senkit, kiabálhat itt a két gyerek s futkoshat amíg erővel bírja és minket se feszélyez annyi sokszavu szomszéd. Kell e több, míg átölel íve szőke, dús szemöldöknek s veled élhetem ma este át hogy már füge érik éppen s barnul a nyárba? Csak te légy vélem, Mariann, te drága, és a kölcsön részleteit fizetni tudjam én húsz évig időben és ne jöjjön a dráma…

285

Az év versei 2013

Búcsú Fonyódtól Siklik gyorsan a jó Ikarusz két zöld piramis közt S tengeröbölnek tűnik a mély Balaton vize innen. Őrzi a titkát szemben a bölcs Badacsony hamucsendje, Régi bazaltkupolája behúzza tekinteteinket. Szép, gyönyörű táj, reszket a reggeli fény, puha hártya, S ég tetejéről kéken nyúlik a parti fövenyre. Itt töltöttünk öt hosszu nyarat és fiaim, én Sem, feleségem, nem vágytunk soha last minute útra, Távoli sósban úszni vagy elheverészni homokban. Nagyberek óvta az álmunk itt a fonyódi világban S nem szenvedtünk semmi hiányt soha, boldogan éltünk. Elköszönünk némán ezer emlék, csobban a csönd már, Vár benzingőzével a város, meg kutyaszarral…

közben nincs idő befejezni ezt sem elkezdeni mást túl sok maradt körberepülném háromszor a földet lecsukódó lágy szemhéjad alatt

286

Szentmártoni János Pohár Beszélő poharad lettem, Uram. Fenékig üríts, falon törj össze! Jelöld ki végre pohárnyi utam! Nézni sem bírlak – s azt lesem, jössz-e. Kezed amilyen kedvedben talál – úgy végzem estém: csordultig űzve, szétszóródva magányod asztalán, padlód réseiben összegyűlve. Egyre keserűbb löttyöt mérsz belém, te, Nagy Önkínzó, szívedig teher. Holnap újrakezded – a tét enyém: míg Te töltesz – a pohár énekel. S ameddig iszol – a pohár hallgat. Majd koppan – vagy szilánkokban zenél. Hogy másnap italod kézhez kapjad, hát ahhoz kell most ez a költemény. Van, hogy elbambulsz, színültig töltesz, majd magamra hagysz szórakozottan. Percről perce nő értékem, több lesz, míg ébredsz köhögés-rohamokban. Nem kérdtem soha, mi sűrűl benned, mintha már a világot temetnék, s csontjaidból kell újraszerelned. Majd összegyűltek bennem az esték.

287

Az év versei 2013

A hangom sem a régi már, rekedt. Nem játszhat rajtam utcazenész. Tükrömből egy vak koldus integet. Számra kirakódott a penész. Elmosni rest vagy, tologatsz unottan. Ne csodálkozz, ha herpeszt kapsz tőlem. Egykor örömed pohara voltam. Mára csak szomjadat örököltem. Akiből régen a tavaszt ittad, ruhátlan kövek napfény-melegét, mint tó tükrén a délibáb-színpad, komor árnyként szóródik szerteszét. Csillárod tompa burái alatt, komódod halott tárgyai között, magányló pohár vetíti falad: akiből minden fény elköltözött. Bölcsebb, se részeg nem leszel tőle. Nincs benne titok, álom, élvezet. Dalát az elégvolt összetörte. Állok, s hazudok magamnak, Neked. De ott még a vers, homokszemekben, és a madárcsőr-kottázta ének. Elárult augusztusi egekben fénypor millió pontjában égek. Ott, szerelmek szövetébe szőve, az eső áztatta föld szagában. A remény fűteste körbenője, elcsatangolt pásztorban is áztam. 288

Szentmártoni János

Láz voltam, sötét utcákon hajtott, szélben forgatott ártatlan fegyver, mit bárki a fejéhez tarthatott, és amit senki nem ereszt el. Voltam is, nem is, álmodom tán csak. Ha hihetném, hogy nem csupán élek, reggel váratlan átkarolnálak, s elég volnék a dal felének. De így? Lényem a Lényegig átjut? Töröld le rólam a kétely porát. S ha új szavakat nem adsz hozzájuk, Uram, ne tölts belém hát több csodát.

A hideg ellen Bella István emlékének

Aki ivott az ég vizéből, egy életen át szomjazik. Álmatlan sokszor, fölkel, járkál, elfelejti olykor, hol lakik. Zavartan téblábol, keresgél, pislog, tárgyai közt kotorász... mintha emlékezni akarna... de csak kiveri a víz, a frász. Így élek én is, Bella István, pedig nem ittam mást, csak lőrét. Versbe bújok a hideg ellen, belélegzem a csöndjét. 289

Az év versei 2013

Tőletek tanultam e trükköt, kik csillagokkal koccintgattok. Ej, jó volna, ha erre járnál, vernénk hajnalig a blattot. Majd némán zongorához ülnél, cigarettafüst-kék időben. Kint a tavasz kottáját lapozgatná az Isten elmenőben.

Beszélgetünk az üres szó mögött Oláh Jánosnak

„Valaki mintha helyettünk beszélne” egy külvárosi bisztró éjjelébe’. Eltitkolná előlünk a verset, gyanús suttogása lila permet. Ha valaki puskavégre kapná s a kertvégi sufniba akasztná, a végén még mi rogynánk össze tőle, lennénk üres kabát, szél söpörte. Valaki mintha beszélne helyettünk, s mi a szavai mögött rekedtünk: nem hallanak minket, igazunkat, amely amúgy is csak altat, untat. Mondd csak, mikor borult föl így minden? Úgy érzem magam, mint egy filmben, amit nem vetít le senki, sehol, csak kézről kézre jár az alkohol. 290

Szentmártoni János

Pedig többen hittünk, messzebbre láttunk, kikötött bennem a látomásunk, mint egy hajó lovasi hegytetődön – szétesett égbolt; bortalan ősz jön. Mintha beszélne helyettünk valaki. Egyre idegesítőbben mondja ki a nevünk, mutatkozik be hosszan, s rendszerint eltaknyol a mondatokban. Ki hívta, ki fia ez a senki? Egyáltalán ki tudja elviselni? Tiszta szavak helyett moslék dala, mit a világ böffent föl általa. Mégis tömegek állják körbe őt, a lódító csodákat tettetőt. Pedig inge mögött az űr lobog, döngnek csontkezek verte jégdobok. Sehonnai csavargóból lett sztár, aki már mindnyájunkat lepipál. Mégis szinte már szánom őt, én, a rab. Mert végül is én vagyok a boldogabb. És te, a bölcsebb, ki a kezére versz. Somogyi domb tövében elheversz. Beszélgetünk az üres szó mögött. A lényeg verseinkbe költözött. Történetünk ha a száműzött sója, úgy teszünk, mintha misem történt volna. Ott folytatjuk, ahol elkezdtük egykor, mikor a vers, és az élet még egy volt. 291

Orcsik Roland Közös tőből Bácska és Bánát metszéspontján ömlik a Dunába a Vajdaságot kettéosztó folyó. Németül Theiss, szlovákul, románul Tisa, akárcsak szerbül, ukránul. Közös tőből fakad az iszapos hangzás, akár a bűz a demarkációs vonal alól. A bűznek pedig nincs hangja, a bűznek pedig nincs színe, a bűznek pedig nincs teste. Mint egy halott isten. Mert van: elviselhetetlen.

292

Orcsik Roland

Diadalmas vulva A Maros mentén bóklásztunk az erdőben, szemben a Tisza-part, látni akartuk, hogy vegyül eggyé a két folyó. Rövid szakaszon világos és sötét tónusú sávban zajlik a homoktól sűrű hömpölygés. Végül magába nyeli a Marost a duzzadó Tisza, mint diadalmas vulva. Anya-kultusz nyaldossa a férfiuralmat. Száraz partra csorog a két folyó verejtéke. Izgat boszorkányos mosolyod.

293

Az év versei 2013

Osztozkodás „Dezső, nem lehetsz ember, hiába állsz két lábra, hiába szimatolod ki gyorsan szándékom a vezényszavak mögött, s hiába ragaszkodunk egymáshoz, mint a cosa nostra, ha felteszek egy klasszikus lemezt, füled botja sem mozdul: csakis kutya maradsz”, vetettem oda tacskómnak, miközben ő szaporán falta az összekutyult kajamaradékot. Felém fordította fejét, kiolvastam szeméből a jól megrágott gondolatát: „Egyik állat sem irigyel.”

294

Both Balázs Corrado Cattani Pénz hizlalja, és embervér – a sokkarú szörnynek nincsen arca. Mikor a tanúk hangját a félelem rendre befalazza, az eszmék korából kilép egy férfi, dróthaja szürke, mint a toll, és elmerül a szenvedésben, de Isten nem válaszol. Vezeklésre ítéltetett, akit egyedül életben hagytak. Sírkőlapnyi súlya van a vádoló szavaknak, mert törvényszerűen elbukik, aki igazát tudja, de nem találja. Egy kórház fala emlékezik utolsó mondatára.

295

Az év versei 2013

Benedek pápa válaszol Szálinger Balázsnak Ablakomból az Urbs Aeterna, nézd, esti fénybe öltözik Róma. Krisztus híveit kétezer éve itt keresztfa várta, vagy oroszlán torka. Igen, értem. Szerelmes vagy, lelked egy taxiban kapott csóktól lángol, de mondd: magadon és rajta kívül észreveszel-e mást is a világból? Vagy tükrödben sztárként megistenülsz, s ha gőgödtől majd leég a foncsor, a feszületre sandítva felpanaszlod: szabadíts meg a gonosztól? Az Urat ne a test gyönyörének olvadó percében keresd, ne csak egy lányban lásd meg Krisztus arcát, mindünkért állt az a kereszt, az áldozat szent fája, melyre bűneink folyton felszögezték. Imádkozom, hogy elnyerd a hit teljesebb kegyelmét. Mert a nyelvvel nem múlsz el te sem, földi életed tétje a lelked, ajándékul, nem célként kaptuk a testet és a szerelmet. Válaszom: áldott, ki az Úrra reménnyel bízza földi sorsát. Egy taxiban kapott csók csak a máé, nem örökkévalóság. 296

Both Balázs

A tékozló fiú Hová juttatott a horgadó vágy, vad gerjedelme a vérnek? Napszámra falat kenyér se jut már, bűzös ól, ahol élek. A nők sikolyáért, mint homokszemek, lepergett tallérom, időm java – pogány istenkép, Hold lebeg felettem, nem jutok én már haza. De két erős tenyér melegében, hogy megsülne szégyentől vörös képem, borjú húsa serceg a nyárson, szolgák sürögnek, elszáll a harag, akár a füst – megbocsáttatik hűtlen tékozlásom, de atyám szakálla is ezüst.   —  —  —  Váltja egymást a két őrszem, alszik a hold, hő nyilazza hátam, kapám csorbul; a megrepedt földben, kút sötétjében látomás van. Én mégis, mint egy szál, szívós gyökér, tapadva ellenállok a fénynek, semmi sem enyém, barmon a kötél sem, sziklaként porlanak el itt az évek.

297

Az év versei 2013

Fivérem továbbállt északabbra. Pénzen vett csókot szürcsölt az ajka, a dús örökség borba fulladt, szívembe harap a szégyen lángja – nekem jutalmul gödölye sincs vágva, apám, hozzák a legszebb borjúdat.

Próféta Kenyér helyett pofon, por tömte szájam. Irgalom nem lakott az embereknél. A kakas szavától napnyugtáig mondtam, amire engem kiszemeltél. De vipera mérgét se utálják úgy itt, mint a prófétát, ha lángokat hirdet – mit mondjak még? Hiszen láttad szolgád. Hát engedj. És bocsásd meg bűneinket.

298

Kürti László címkézve nagy karriert csinálhatnék veled, ragyogó sikert a rajongásaidból. kirakatmutatványt. lázálmos luxus kurvaéletet, szűzzé piruló nagyhalált. zsibbad a szám a nyugalmadtól, pangjon, liluljon le rólad, hogy elrontani szeretlek folyton, eltéveszteni, elpazarolni. gyönyörű vagy, ahogy lesed a jöttöm, sírod a mentem, köztes biztonságod gyönyörökre bontom. köztes életünket közéletnek mondom, elbukott esélynek, rohadó sorsnak, erezett, ritka művészetnek. számolnak az irigyek, elszórnak még a bátrak, hinni kell veszettül, esni, veszni hittel. szóba ma sem állni semmi haszonnal.

alkudozás helyett megpróbáltalak elcserélni, valami komoly gondosságra. azt hittem, egy sál vagy kesztyű, ha átmenetileg is, de kisegít a kényszerűségekből. életben tartanak a lassú változások, ciklusosan hullik pár régi hajlam. belülről őszül a táj. sapkát húzok a szemedre, nagyi kötött cuccait: 299

Az év versei 2013

sima recept ki-befordított életemre. legodaadóbb, legszeretőbb, ki duzzogni tud rám vakon, reménnyel. dehogy akarok én a hallgatás nyelvén alkudozni veled. amikor nem figyelsz ide, lyukas zsebembe csúsztatom a kezedet.

Érvényes utazás görcsös a rohanás, kisiklott szerelvény, sárga vaskoporsóm, fából jobb szeretném. villamos áram, mi hajtott, most elkerül, bennem egy mély ima, akár a csend, megül. engedhetnél, Uram, még néhány megállót, leszállnék, vagy ha nem, ne mondd, hogy az ajtók jobbról már nem nyílnak, balról vagy sehonnan, hiába a poklod, úgy lesz jobb, ahogy van. sín nélkül, kutyamenny, zörgőcsont kövesút, ahonnan érkezem, nem dúlnak háborúk. magány van, sok beszéd, finom tolvajkezek, félelem nincsen már, ahonnan érkezek. érvényes maradni, de nehéz, Istenem, bűnök gyalogútját te nem, én ismerem. sötéten zakatol, fogy a sín alólam, józan vagyok, hidd el, megmondja bárki rólam. kapaszkodóink elnyűtték az életet, bökdös a bal kezed: „jegyeket, bérletet!”.

300

Papp-Für János Júdás a táncparketten Zudor Jánosnak

kering a valcer ritmusára, mintha semmi nem történne. léptei zebracsíkos táncparkettre érnek. fél feje tenyerébe hull. csak Jézus intésére vár. Júdás rohadtul nincs magánál mikor kereszt(eződés)hez érkezik. átszáguld az életen, majd oda-vissza megtapossa, és persze mindent tagad. a Posticum versfalai közt vár valamire, valamire ami nem jön. 10+2 lej és átcsoszog a parkon. cigarettát vásárol és kólát. letüdőzi Várad egykedvű napjait. kezében kereszttel indul Júdás felé, zsebében lángra lobbannak az el sem kezdett versek. a befejezés még mindig az intésre vár, de a jel elszivárog Jézus lehunyt szemhéjai mögött. a tánclépések egyre rövidebbek, talán inkább valami ritmusos csoszogás. cigaretta, kóla és egy nagy slukk látomás.

kilengések Iancu Laurának

csak ülni és semmi mást, nem gondolni az élet végetnemérő íveire, hogy elférek alattuk, vagy épp fennakadok. lendületből átkelni a kétség és bizonytalanság kereszteződésein, a csalódások hídja alatt hajlék301

Az év versei 2013

talanra vetkőzni, felismerni a lakatlan arcokat, akik mindvégig a hátam mögé szorultak valamiért. a meztelen éjszaka fedezékében csak ülni és semmi mást, elugrani a fájdalmas ütközések epicentrumából, felkeresve azokat, akikkel elkerültük egymást, megrajzolni a véletlenek kesze-kusza vonalait, felfedezni önmagam labirintusát, lemaradni, lassítani a halálba tartó lendületben. csak ülni és semmi mást, a legutolsó pillanatba irányt váltani a sors nélküli utakra, ahol nincs kényszerű és beidegződött, hülyén bámulni egy pillanatot, melyben nem moccan semmi és abszolút nulla minden változás. visszaülni a hintára, amit nem lökött meg senki, onnan kezdeni mindent elölről. csak ülni és semmi mást, nem ugrani addig, amíg a legmagasabbra nem lengtem.

kezdet apu. azt ígérted, játszótérre megyünk. csak beköszönsz a kocsmába és jössz is. én próbálom lökni magam a hintán, ahogy anyu mutatta, csak a legelső lökést tedd meg nekem, aztán már biztos menne magától. persze besötétedett. lehet, túl sokan voltak, és mire mindenkinek köszöntél, elfelejtettél meglökni. a többi gyerek már rég hazament. minden játék visszaállt a helyére. én mindvégig mozdulatlan vagyok, szinte észre sem lehet venni. azóta is türelmesen várom, hogy nekem is. köszönj. 302

Papp-Für János

tegnapi szemedben ellobban az éjszaka, frontálisan ütköző tekintetek kereszteződése, minden mozdulat moccanásra vált, szívmegállással robog át rajtunk az éjszaka. szívünkön ráncolódik a sötét, zsebre dugott kézzel állsz a visszafordulásban. borzalmas látni árvaságod. leszállópályán a tekintet, kiülök puszta homlokodra, és megterítek az ígéretek közt. fogalmam sincs, mit keresek itt. itt, és ebben a szédült magasságban. innen nézve, minden olyan egyszerű. segítség nélkül is meg tudom érteni magam, csak az irányt mutasd. de engedd, hogy az utolsókat csakis én, szemlehunyva, egyedül. egyetlen napraforgó virágán bolyong a naplemente. tanácstalan vagyok, akár egy temető. végigsimítod szélverte arcomat, fülembe súgsz egy részletet a tegnapi harangozásból. eltűnsz a félholtra vert tájban. újságokban kristálypohár, nem látszol ki sehol a pakolásból. megfordulsz. az egész hátad egyetlen átdöfött ítélet. nekitámaszkodik tekintetem, betört arcomon már semmi ép nincs, ami veled még egy kicsit egész lehet. indulsz a lépés mázsáival, egy pillanatra megállsz a küszöbön, egyensúlyozol a kétségek közt. a tükörből látom. sírsz. 303

Lehóczky Ágnes A lélegzések könyvéből Az agyagedény (Balaton 1) Ahhoz, hogy egy helyről írni lehessen, a hely hamvait egy edénybe kell gyűjteni. Valamiféle üres, homorú pohárba. És amikor már csordulásig megtelt a pohár, tartalmát ki kell öntened. Vagy csak egyszerűen elejteni a serleget, hagyni, hogy hirtelen kiessen a kezedből. Így tehát. Ahhoz, hogy igazán szeresd a tavat, amire éppen gondolsz, vagy a várost, amit el akarsz képzelni, nézd csak végig, ahogy ez a város egyszer csak vízbe fullad, és hogy maga a tó is alámerül, magával húzva egymás után emlékek hordalékát. Szőlőskertekkel átfont forró hegyoldalak üledékét, a hegy ormán fészkelő apátságot, a nyugati ajtóscsigát is, mely kúpalakú házát a hátán cipeli éppen, a fauna elengedhetetlen ornamentje, nézd, ahogyan éppen itt araszol, akár le is pöckölhetnéd a lejtőről. Tulajdonképpen a helybéliek ma­­ radványait is le kell eresztened, le az örvénybe, egytől egyig, ahogy megérdemlik, a kegyetlen királylányt és a kecskepásztort az ezernyi aranyszőrű kecskéjével együtt, az apáttal, aki az apátságban él és egy régen elfeledett ősi kéz­ iratot őrizget, és aztán még nagymamát is el kell engedned, aki a várost őrzi a hegytetőről… sziluettjét, mely, mint a folyó vagy patak, a kertben kóborol szőlőtőkéi között, aztán megpihen, mint a gyík a betonon, hogy felmelegítse vékony ereit a napszárította agyagon… most, innen felülnézetből semmi más nem maradt az egészből, csak egy csepp sáros víz, mely nemzetközi térképek kürtjén lecsorog tenyered töl­csérjén keresztül. Mostantól a megérkezés nem jelenthet újabb indulást. Nem járhatod tovább ugyanazokat a koncentrikus köröket. Szóval, hogy igazán szeress egy helyet, a földrajz egy szeletét, egy kő töredékét, 304

Lehóczky Ágnes

egy hegy morzsáját, ezt a morzsát, ezt a porszemet egy öreg kódex lapjaiba kell rejtened, ezt a kódexet meg majd egy dohos vitrinbe kell zárnod, a vitrint egy olyan múzeumba, amit már senki sem látogat, a múzeumot egy föld alatti katakombába. Egyszóval el kell felejtened azt is, hogy egészen idáig hogyan ejtettél ki szavakat. Ott van, nézd, üres a kupa. Immár egy idegené. Egy átlátszó pohár. Tartalma olyan parányi, mint egy lélegzet, vagy mint a világűr. A spirál (Balaton 2) A nap utolsó óráját egy, a csillagoktól valószerűtlenül ne­­ hézkes égbolt alatt töltöttük. Szédítő tapasztalat. Egyfajta majdnem-szörnyethalás. Felfelé. Képzeld el a tériszonyt, csak éppen fordítva. De vajon mi voltunk aznap éjjel olyan szórakozottak, vagy pedig maguk a bolygók? Azt mondod, mi is ugyanabból a szoláris anyagból vagyunk úgyis. Ugyanabból a rágós vörös agyagból. A spirál az életünkben olyan egyértelmű, hogy az embernek igazán vaknak kell lennie ahhoz, hogy ne vegye észre, hogyan kanyarog az évek üledékét görgetve, megkésett utógondolatok hordalékát. Nézd, a csigavonalak hogyan fonják eggyé a régit és az újat! Tudtad, hogy még a puhatestűek és a csillagok között is van hasonlóság? Az, ami ennek a tájnak hullámzó természetében rejlik, a bazilikák dómjaiban, a csigalépcsők kanyaraiban, geológiai rétegekben, a sztrátában: kréta, láva, tufa, dolomit, kálcium, magnézium-karbonát, laza szövetű mészkő, lösz, iszap, az apátság velünk éppen szemben a szélben forgó két csúcsával, a koppenhágai te, az én, aki akkor te lehettél volna, a te, aki huszonöt éve a kikötőben megpihentél és elgon­dolkodtál azon, mi lesz a kikötőben elgondolkodott énnel huszonöt év múlva, ez az ide-oda cikázás, oda-vissza, le-fel. Tudtad, hogy ebbe 305

Az év versei 2013

a tóba egyszer már Közép-Európa belefulladt? Képzeld el Közép-Európát mint egy vízihullát. És az apró, érdes hé­­jú miocén kagyló, a Congeria ungulacaprae után kutatva lemerülünk a medence aljába a gyerekekkel, hogy meg­ta­ láljuk a kegyetlen király­lánynak kicsi csontvázát, a megtört szívű kecskepásztor vízihulláját és az ezer aranysző­ ­r ű kecske csontjait, mely valamiféle homorú, üres agyagedény alján elveszett. Azt mondják, lösszé váltak, bazalttá, magnézium-karbonáttá, tufává a végén. Majd aztán egy egész apátsággá. Aztán egy kézirattá. Majd egy apáttá. Apák­­ká. Egymás maradványaiból készülünk úgyis. Ha el­­ sétálnál éjjel a tó mellett, egy üres szemüreget látnál, olyan tágasat, mint a világűr. Az a szem egy megszámlálhatatlan csigalépcsőkből épült város, mely már rég elmerült. Fekete pupilláját vibráló kicsi házak és tapsikoló vitorlások kerítik körbe. Kolompolásuk fémszerű, mint az Északi-tenger hajóié. Talán valamivel halkabbak. Nézd a nyugati ajtóscsigát, azt, amelyiknek gyűrűs a szája, ahogyan végigkúszik a papíron kondenzcsíkot hagyva maga után.

306

K arácsonyi Zsolt PEREMVERS Erdélyország egy félsziget, Erdélyország a Krím nekem. Itt nyaralok, itt telelek, és innen szól az énekem. Erdélyország egy félsziget, de csónakom sincs énnekem. Erdélyország egy félsziget: ez most a kényszerképzetem.   Erdélyország egy nagy hajó. Ez volt az az útravaló, mit senkitől se kaptam. Azóta nyár van, hull a hó. Beírom egy palackba, hogy tán nem lenni volna jó. Ködkürtje hosszan hallható. Erdélyország egy nagy hajó.   Akár a Krím egy jó lengyel szonettben, Erdélyország is éppen úgy él bennem, mint mesében a csukafogta róka.   Elképzeltem, hogy szólok róla versben, egy soha meg nem írható szonettben, de elkapott, és fogva tart azóta.  

307

Az év versei 2013

A SZOBA   Először csak a székeket viszem ki, aztán a könyveket, a polcokat, az ágyat, asztalt, a szekrényeket, a festményeket, a fotóalbumot, az összes emléket, amit felidézhetek, a kerteket, a testeket, a fákat, mindazt, ami ma még csak ötlet, mindent, ami a földhöz köthet.   Hogy állnak-e a falak, nem is érdekel. Szívem szobája nem fér bennem el.

Kaffa Itt csak a testek hullnak, hétszáz éve talán már. Azt mondják, reneszánsz lesz: terjed a pestis. Sok száz apró, véres fognyom látszik a vázán, eltört sorsa elől már nem menekülhet az ábra. Filmet készít újra magának az árva idő. Embertelenül megrezdül a géphang.

308

Király Zoltán A költő is dolgozik   nagy-barmul állsz, ülsz és fekszel, körülötted mindig noteszekkel, a vers most megbosszulja magát, minden költők Ura, ne hagyj el!   mert Isten a vesszőben, a pontban, kezdettől a végig tartható hogyanban, rossz cím finom magyarázatában, az ördögi határidőben van.

Kolozsvár. Időtlenség   határozatlanul állsz a Hétutca téren. merre indulj? a Kárpát utcában vidám kupleráj van, az Erzsébet úton szellős nyárikertek, a Kálmán király úton régi harcok dúlnak. a Kismezőben mindig kacskaringós ősz, az Andrássyban a rizikós jövendőd, a Perky vége sehova sem vezet, a Kalandos csak megbolygatja ezt az egészet.

309

Nagy Zsuka a kétméhű lány a varjak énekelnek a parfüméria fényei átnyúlnak az ablakon kitették a zászlókat is két hete nem ettem megláttam a zászlókat a parfüméria felett és ordítottam ne temessetek vegyétek be a zászlókat anya megetetett a vér újra belém szorult mint az életsalak és feketéllett mint egy sereg varjú – pszichopata vagyok azt mondták és gyógyszereket adtak így könnyebb nekik mondtam és beszedtem őket a vérem méheim közé szorult de csak kábán fájt már én is azt hittem pszichopata vagyok így könnyebb volt nekem is ügyelj a rutinos orvosokra figyelmetlenek 310

Nagy Zsuka

aztán évek múlva újra énekeltek a varjak és egy orvos felnyitotta a hasamat a kétméhű lány mondta féltem nem az leszek aki voltam nem leszek pszichopata és mit kezdek én egy méhvel aztán aláírtam a papírokat – beláttam egy nőnek egy méhe van és egyetlen szerelme azóta is énekelnek a varjak és mindig csak egy diót gurítanak az ég felé furcsa hogy egészséges vagyok és nincsenek zászlók a parfüméria felett

köménymag A húslevesbe a szerelmem mondta tegyek a húslevesbe köménymagot. – a joghurtba a rántottába a paradicsomos tésztába a rizsbe mindenbe pakolok köménymagot – 311

Az év versei 2013

és mindig eszembe jut a húslevesbe a szerelmem mondta tegyek – a szívem helyén köménymag – húslevest meg társnak és családnak csinál az ember.

ablak Milyen megalázó dolog a semmi. csak nézek ki az ablakon mint egy óceánjáró megy el a napra nap. a kapitány mindig a parton az ablakban nézi mi lett volna.

312

Bakos Kiss K ároly Emlékezet A múltunk lombja Szénné préselődik Eldőlt erdők Súlya a hátamon A karbonkor A bordába ékelődik A megtömörült Fosszilis fájdalom Itt kárpátkemény Kőzetek Közé szorult A víz alatti szerkezet Mert ránk nehezült a Nehézkedés Hideg időrétegek Alatt lettünk Gyúlékony préselet Nem mi kértük Aki van senki se De ránk esett a Dolgok neheze A mindig milyen Világot tartani Mert ott van anyag És anyagtalan És az anyag súlya Az anyagban És a lélek is tömeg Sűrűsödés Ki érti meg 313

Az év versei 2013

Egy Az egyet hiszem Hogy ne fogjon a kétség Mert a három Nekem rímtelen Már megtapasztaltam Aszimetriámat Tudom hogy az Egy A súlyegyen S bár sejteni vélem Hármamat Az Igaz a Szép a Jó Tudni vélem Matematikámat Ismerni vélem Prímszám létemet Hiszem Eggyel minden osztható

Vidéki idill Egy kettétört utcasarkot Egy hibás járdarészletet Ahol napot isznak a házak A semmit néző nénikék Kikondul egy templom Bor nélküli pohárharang 314

Szálinger Balázs Magyar Mártírvárosok Szövetsége 1. § Elkötelezik magukat a múltban Beállt mártíromság hagyományának Őrzése és a Szövetségi Program Kidolgozása mellett. 2. § Áll a rendes És a levelező tagokból. 3. § Legfőbb Döntéshozó egysége a Közgyűlés, Mely a rendes tagok szavazata Alapján áll fel. 4. § A Közgyűlés célja a; A Közgyűlés hatásköreinek Tisztázása, b; levelező tagok Meghívása c; az Elnök s a Választmány Megválasztása. 5. § A Választmány célja a; A Választmány hatásköreinek Tisztázása, b; a választmánykodás. 6. § A Szövetség Választmányának tagja Lehet rendes és az Alapszabály Feltételeinek megfelelően Levelező tag. 7. § A beiktatott Elnök feladata a; az elnöki Hatáskör tisztázása b; a Szövetség Megjelenítése a média És a Szövetség által is elismert Nemzetközi mártírtelepülési Fórumok előtt. 8. § Rendes tag lehet Bármely város, amelynek lakosságát Az akkori lakosság minimum 3%-át sújtó, halállal Járó, a Szövetség szabályzatának Megfelelő alapossággal és Sikerrel igazolt atrocitás 315

Az év versei 2013

Ért az országgal háborús viszonyban Álló idegen hatalmak vagy belső Erők bűnös tevékenysége által. 9. § A Szövetségnek levelező tagja Lehet akármelyik település, Melyet a Közgyűlés tagként elismer. 10. § A határon túliak státusáról Is a majdani Szövetségi Program Rendelkezik, addig keressenek Kapcsolatot saját országokbéli Mártírtelepülési fórumokkal. 11. § Kiegészítés. Az atrocitás, A lakosság, az ország, az idegen Hatalom, a belső erők, a város És a halál fogalmát majd a később Kidolgozandó Szövetségi Program Határozza meg; az elkészülésig A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó, 2007) Szócikkei az iránymutatóak.

316

Szálinger Balázs

Köztársaság Valamely konstitúció alatt Meghúzódó szilárd elgondolás, Mely, miként a kockakő: köztulajdon, Közös álom, mely alatt idegen, Iszonyatos tapintású felekkel Járunk az álmot továbbgondoló Táncot, s bár egymástól iszonyodunk, Közös időt töltünk közös ügyekkel, S elfogadjuk, hogy bár a Gyűlölet Lenne a név, amit adnánk e táncnak, Az álom is nevet ad, s ez: Barátság, S e név alatt közelíttet magához Minket, kik csak a táncban létezünk.

A dánság A dánság lassú megtelepülése A félszigeten nem volt érdekes. Érdekesebb volt a megmaradás: Századokon keresztül ellenálltak A szomszédos népektõl érkezõ Támadásoknak: a németség délrõl Próbálta az uralma alá vetni Ezt a kicsiny népet, míg az angolság Nyugatról, a svédség és az oroszság Kelet felõl jött, hogy megtörje õket. Minden kornak voltak gyõztesei, Minden szomszéd nép átélt egy aranykort, A dánság viszont más stratégiát Választott, és véghezvitte a tervet: 317

Az év versei 2013

Semmi népként próbálta nem zavarni A nagyobbakat, sosem tört közéjük, Nem volt szentje, se Nobel-díjasa, Nem származtatta magát istenektõl, Elemektõl vagy roppant madaraktól; Õstörténete barátságos és Õszinte; vezetõi felelõs, Kifogástalan modorú úrhölgyek És urak, kikkel beszélgetni jó. A dánságot az idõ igazolta. Hol így, hol úgy álltak a folytonos Agresszió makacs ellenszelében, Néha térden, a legtöbbször fél térden, De mindvégig emelt fõvel. A dánság Jelképei a rendezett szomszédság, Fölsöpört utcák, piros háztetõk, A nép pedig a boldog életért Mindennap áldomást koccint a földnek, Mely észt és belátást adott neki, S melynek hála, íme: egy rafinált Kis nép megmaradt a történelem Végére, hogy kezdhessen valamit A világgal. Most tehát figyelünk.

318

Iancu Laura Futamok Utoljára a harangszó s a kiszáradt diófa szemében maradtam, ami voltam. Azóta nem alszom el a templomban, s ha fakopáncsot hallok kerepelni, úgy hiszem, éneke ima, hol békével áltat, hol veri az ablakom, háborút kiáltva, de én már nem hajlok külső szóra. Csak a sebesen hulló hópelyhek hazudnak nekem új hazát, hazában anyát és apát, mintha mi volt, nem a világ, a lélegzet nem hagyaték, mintha csak járni tanulnék.

Ordas szerelem A Generálisnál elesett katonára gondolok, mindennapos látomás ez, ordas szelekkel, golyóval díszített testtel botorkál, jaj, elér, megölel. Az mondja, szíve eleven, a romlás megkerülte, félig lerágott szavakkal kapaszkodik az irgalmatlan szerelembe, 319

Az év versei 2013

s a szerelem nem ismeri. Kibontott tenyerébe Isten tudja, miféle virág, vesszőfutásai közt hol lelte, felém nyújtja, tegyem a hajamba. Fejéből kiszalad két szeme, kering, mint öntudatlan tollpihe, s én azt hiszem, havazik, lopva, mint titkos szerető, vállamra hull, nyakamra csavarodik.

Vízen Tegnap, úgy három után, nehezemre esett, átkeltem a Dunán, egyenletesen, mint, aki örökséget hord a hátán, és a tekintetében. Akkor újból mondani kezdtem: hogy szerettelek, az volt a büntetésem, s mint viharban szalmaszál, megjelentél a szélben, porlepte istenem, bevérzett két szemem.

320

Iancu Laura

Arccal a falnak ma is sokára érsz haza. Az úton nem szólít meg senki, csak a kövek gondja nagyobb, csak a madaraké, közülük való vagy te is, folyó, folyóban víz, víztükör és tisztaság. Hangod ma is a régi, hallom a bölcső dallamát. A vasárnap is rád sötétedett, reggelre adtál vacsorát, onnan tudom, otthon jártál, hogy mellém tetted Máriát, ki hajnal felé veled ment, megraktátok a boglyát, aztán szaladtál a téeszbe, nyomba, a Hegyvégétől vecsernyére, mit osztogatnak a templomba’?

321

Az év versei 2013

Üvegtekintet Félrebeszél, angyalom denevér, belekap a hajamba, mint érett gyümölcsfát rázza. Emléktelen, ne fosztogasd gyermek ruhám, egyik utat horgoltad a másikra, valld be, anyám, sötétben válogattál nekem jövőt, lukas órába mérted az időt. Út mentén legyőzött, megcsonkult angyalhad, megőszült Madonna, tekintete tiszta tekinteted, tán ti már hazaértetek?

322

Ijjas Tamás LEVÉL A JELKÉPEK ERDEJÉBŐL, AZON IS TÚL, MADARAKKAL Finy Petrának

Petra, Te, aki anyabörtönné írtad át Kőmíves Kelemennét, és tudod, hogy hogyan forog a test mélyén, mint betonkeverőben az élet, hogyan vonja ki a kalciumot a csontból a vár és a váróterem, hogyan konyul le a terhesség alatt a petefészek, mint a terhét földre rakó ejtőernyő, igen, a petefészek, ami egyszerre emlékeztet a sztetoszkópra és a Vénusz légycsapójára, Te érteni fogod a Higiénia-házat, ahol lakom. Itt az éjszakát lágyságjel zárja, mint az orosz nyelv éjjelét is, és vagy letépik a paplant az alvóról, ahogy sebről a ragtapaszt, vagy magától lesiklik, ahogy ernyedt hímtagról az óvszer. A lágyságjel, ez a sárig hasú kígyó, az ágy alá csúszik. És felsziszeg a reggel, kalciumtabletta egy pohár vízben, és az elkékült nyelv galambbegyében szorgalmasan dolgoznak az udvari szertartás varrógéptűi. A király meztelen, az ablaknégyszög galambszínű, olyan kék, mint egy süldő lány emlékkönyvének lapjai. Odalent az utcaszinten két lehetőséget építettek a házba. Mindkettő anyaméh, mindkettő zsákbamacska, tulajdonképpen ikrek is, de leginkább csak úgy, mint Danny DeVito és Arnold Schwarzenegger. A Ferdinánd Patika és a Megálló Presszó. Mint két körzőszár, a gyógyszertár tűhegyesen talál a középpontba, a kocsma pedig grafitpuha, 323

Az év versei 2013

kiradírozható ívet rajzol. A patika logója nem a szokásos aszklépioszi kígyó, a kobrát úgy bűvöli ki a kosarából a tervező művész, mintha tubusból kibuggyanó tempera lenne, addig csavargatják a hipnotizált hüllőt, amíg emberi arcéllé nem elevenedik, vagy éppenséggel torzul. Azt már megszoktam, hogy mindenütt arcokat kell látnom, unásig ismerem a Hold vigyorát, a főtt kukorica fogsorát, a hámló vakolat fájdalomtól hasadozó arcvonásait, és láttam már persze pápaszemes kobrát is fenyegetően csillogó szemüveggel, de hogy a gyógyítást és a csábítást egyaránt jelképező hüllő pont ezzé a csokornyakkendőt viselő, vigyorgó pofává tekeredjen, nekem már túlzás. (Pontosabban egy ember lehet kígyó, lehet hidegvérű méregkeverő, vagy izgága gáncsvető, vagy sziszegő széptevő, vagy bőrét gyorsan átvedlő, vagy pufogó vipera, de egy igazi kígyót miért kell arra kényszeríteni, hogy legyen átvitt értelemben is kígyó, önmagát halálra marva legyen ember, ember, aki kígyó.) A kocsma a múlttal kacérkodik, nem éppen időutazással kecsegtet, hanem a felejtéssel, mint általában minden ilyen ivó, hogy átaludhatunk akár húsz-harminc évet is, akkor is a régi reklám feszül felhámunkra, a bőre őre, pedig abban az elsüllyesztett, most felbüfizett korban még nem is volt lyuk az ózonrétegen, vagy legalábbis nem különösebben beszélgettünk róla, de a bőrnek akkor is megvolt a saját kis rémálma, és volt ellene krémangyala is. 324

Ijjas Tamás

Bizony mondom néktek, legyetek ravaszak, mint a mérgek, és szelídek, mint a szeszek. A kettő között szeretnék elhelyezkedni, az önmagát középpontba leszúró ébrenlét és a puha körívvé satírozódó mélyalvás között. Nyomjon le a szív, ez a papírnehezék, szét ne fújjon a kereszthuzat, fejem süppedjen bele a köztes tartományba, mintha egy szem lenne csak a homokból zanzásított tudatom, strucckobakom. Vonjon ki az álom mínuszjele a szorításból, ahogy az egyik sarkon a Patika mosolya tekeredne a gerincem köré, és azt susogná, hogy ő tart egészben, amikor majdnem összeroppant, a másik sarkon meg a Presszó pasztell árnyalatú kézmozdulattal nyomna bele egy kómában tartott évtizedbe, a nyolcvanas évek keresztvizébe, hogy a minden emléktől megtisztító forrás a tévémaci gargarizálása legyen. A fülemüle jut eszembe, a hang, amit Veled és Balázzsal kutattam a Fiumei úti Sírkertben, de nem vált ki a sötétedésből, nem törte át a csontok csendjét a füttyszó. Balázs idegenvezetett, passzírozta át kis csoportunkat a néma gégecsövön, megtudtuk, hogy a hímek torka egyidejűleg négy hangot is képes kiadni, van, amikor zeneileg is tökéletes összhangzatokat produkálnak. A misztikában a fülemüle az Énekek éneke menyasszonya, a lélek vágya az örök boldogság után, a Szent Szűz madara. (A csalogány Blaha Lujza hamvai fölött sem akart megszólalni, nem 325

Az év versei 2013

akart átvitt értelemben sem önmaga lenni.) Aztán, hogy ne legyen céltalan az ornitológiai séta, a ravatalozónál felharsogott a madár éneke a hangszórókból, ahonnan máskülönben a gyászbeszédek szólnak. Balázs korábban ecsetelte azt is, hogy a fülemüle fogságban elpusztul, de milyen egy hangfelvétel kalickája? Milyen, mikor a kalicka röppen fel, és a madártest rögzítve van, mint a fakapura rajzszögezett fekete szegélyes jelentés? A fülemüle fölött csak egy felhőkarcoló terve lóg a levegőben. Bedobják a pénzt a krematóriumba, hogy teljesítse a kívánságot. A nóta serceg, mint benyálazott ujjal eloltott gyertyák, szív küldi szívnek, mert a szív marad végül egyedül, ül a test fölött, a pernyék viháncolása alatt, mint hamuban sült pogácsa, a szinuszcsomóban levágott evezőtollú madarak surrogása, mi annyiszor kapott lángra, most nyelvet ölt. Az álom tartálya hamvadni nem akaró szív. Énekelni nem akaró csalogány. Az ágy, mint a ravatal, mint a felvert iszap, mint az üresen zizegő magnókazetta. Zaccjós legyen a talpán, aki a kavargó üledék mögül kiveszi az arcot. Csavarog az arc, mint hóban a sínyom, mint egy készülő tetoválás. Most a mellkasomon lakozik az arc, a két rózsaszín mellbimbó két lehunyt szemhéj, köztük nyitva 326

Ijjas Tamás

a zöldesbarna szemem. Heten vannak az arcom, mint a gonoszok, mint a felparcellázott naptár, mint az orosz nyelvben a család. A jelképek erdeje ebből áll: hét jegenye, hét földbe szúrt evezőtoll, hét macskabagoly nyí odafent, hét kalickában hét visszhangzó társuk, hét MP3-fájlban a bülbülök síri csendje, hét torokban a vágy áldozati füstje, hét kormos kémény kéményseprőre vár, hét szűk esztendő sűrűje, hét bő esztendő tar foltjai, hét eldobott álarcban gyűlik a víz, hétszer csordul túl, mire tényleg elalszom, mire tényleg felébredek. A költészet ellenben csak annyi, hogy az ötödiken lakom, egy kétnevű házban, Krayer vagy Higiénia, így emlegetik, van macskám, van lift a házban, kettő is, egy hívó meg egy toló, van macskajaj és gyógyulás is, csupa nyílt titok. Szóval csak ennyi, mégis jó világtalanul tapogatózni, mintha lenne balladai homály, mintha lenne fölöttem hatodik-hetedik emelet, mintha megvolna még a szedercsíra állapotom valami befőttesüvegben, formalinban ázva. Csak azért írom ezt, kedves Barátném, mert Te tudod, hogy a téglarés is lehet fészek, és a börtön is szárnyra kaphat.

327

Az év versei 2013

[Nem az áram, bennem a vörösrézdrót] Nem az áram, bennem a vörösrézdrót hullámzik végig. A méreg felfelé mutató nyíl, hiába siklik a fénytől átforrósodott hüllő villámvonala a Föld magja felé. A test lassú dőlése, mint harisnyán lefutó szem, mint egy hosszú comb végigmustrálása. A próbafülkén a függöny, akár kacér szemrebegtetés, szinte babusgatva húzza fel a testemet kígyózó csípőjére a halál. Lecsusszanok végül, még nem hízott eléggé belém. Mint egy akkumulátor, mit feltöltött az életveszély, és most a negatív pólusban a rézdrót tekereg, a pozitív pólusban méregtől bénult aforizmagyűjtemény, felettük az utolsó leheletek egybefüggő gőze, a lélek, üres szóbuborék. A testemben elered a zápor, s mintha újraélednék valami elhagyott, levedlett élet után, mintha ez a csend a feltámadás kitárt kapuja lenne, s mögötte a legöregebb kert zöld ágaskodása, pedig csak a nyelvembe haraptam beszéd helyett.

328

Papp Attila Zsolt Távolból valakik integetnek A szertartásosságra való hajlam egyre növekszik bennem a korral, a mozzanat, mely mindent lehatárol, legyen az egy nász- vagy gyász- vagy bordal; liturgiában a Róma nyelve, a jó változat csakis az lehet, mit nem ér át a józan ész s a mérték: a barokk pompa mindenekfelett; a szónoklatok megható dagálya, az émelyítő, álmosító próza – búcsút mondani egy vélt szigetnek és számba venni, mi történt azóta. Nincs mért halogatni ezt a lépést – egy veszteglő hajó régóta várja, hogy ünnepélyességgel sort kerítsünk a névadási ceremóniára. A térkijelölés, e régi sportág gesztusa, hogy mindent elkeresztel; a szertartás iránti gyengeségem így működik, mérsékelt sikerrel.

329

Az év versei 2013

A távolban, terített asztaloknál, ülnek valakik és integetnek. Érzelmes kísérlet: válaszolni s formát adni minden kis szigetnek.

A vízi ember Ahogy ott állnak, tömött sorokban, arcukon hullámzik át a tenger, úgy tűnik: a vízi városokban készül már az újabb eszmerendszer. A szállásterület berendezése – a honalapításnak ez a kulcsa. Még formátlan, még alakul a mélyben, de a szabályokat naprakészen az összes vízi ember megtanulta. Szoktatják maguk a környezethez, élnek, tűrnek, mozit néznek este. Korán kelnek, hajnalonta néha kijárnak a titkos lőterekre. Az atlantiszi túlélő mutánsok kétéltű faj, vízben-levegőben egyaránt ismerik jól a járást. Még nem döntöttem, jó-e, amit látok: hogy belakják a tengert egyre többen és állnak ott, tömött sorokba zártan, a víz alatti csendben várakoznak, csak szemük világít az éjszakában. 330

Papp Attila Zsolt

Hét tenger adósa Csak éjszaka utazom, kizárólag éjjel, amikor nyugosznak a sötét kalózok s a tenger szárnyas lényei. Az éjszaka egy hajózható napszak, be- és átlátható, könnyű érteni. Választhatsz nyitott pályák közül most, ugyanolyan hazák, kontinensek mellett, felett húzol el. Tényleg ennyi: kis éji séta, létezésgyakorlat; aligha van már amit megkeresni a vízszintes és szinttelen világban. Csak nesztelen, nem kéne felzavarni a lenti tájat, hadd aludna más – e nyugalomról biztosat nem tudni, hogy álom-e vagy csendes pusztulás. Így kezdi az összes felelőtlen, éjféli utazó: mély lélegzet, gyanúra okot nem adna semmi. Szemből idegen hajók érkeznek, s amíg rendre fordulnak, erre térnek, azért a néhány szabad percért vagyok adós hét tenger szellemének.

331

Pollágh Péter Ezt hívják hosszú napnak A tizediknél már színes ruhában láttalak. Te vagy a láz, mondtad, erre még emlékszem, aztán elgurult minden, mind a tíz év, mi közénk állt, öt közhely-kamion, öt félelem-furgon legalább, s már nem tudom, hány hete török el benned, mint egy gyógyszer. A szekrény is hangokat ad: ott lógnak a kilencvenes évek, tíz akasztott keselyű, tíz öreg őr. Ide a rozsdás bökőt: örökfehér májat tépni jönnének ki, de nem tárom szét a szekrény szárnyait. Túl tíz aktuson, járni alig tudok, a pultba kapaszkodom, ezt hívják hosszú napnak, ez a pult is olyan hosszú, polinéz színek folynak szét rajta, vagy abesszinek, nekem édes mindegy. Egy egész patikát megennék, de inkább megfogom az üveget, amiért indultam, iszom belőle, tiszta lánycukor a nyaka, ahol fogom. Nem akarok kezet mosni.

332

Pollágh Péter

Valami van a fénnyel, megy le, vagy kel fel, nem tudom, te már bent fekszel, pirospozsgás az arcod, felcsúszott benned a láz, egy közhelyre gondolsz, az babusgat, azzal alszol el. Gombolyagjával játszol puhán, macska vagy, nem kell lift, se trambulin, bármelyik tetőre feljutnál, és fel is jutsz. Hetek múltán aztán elviszed a párnát, amit vér kent össze, örökvörös. Ha tíz éves lesz, leveszed majd a huzatát, és belebújsz, mint egy pólóba. Tíz százalék libabőr, kilencven a pamut.

Pár millió Belenézel, belehajolsz, s látod, ami hív, amit félsz, számolatlan orsót, hálót, uszonyt, csápot s bóját, tűnt dolgot, darab időt, rengeteg fejet, filmet, szemet, útravalót –, de nem magadat. Nincs alku, a tükör nem buta, csak ostobák keresik ott maguk. Pár millió éves és ez látszik is a bensőjében: finoman szólva van benne bocsánat. Nem tesz semmit, unottan ezt mondhatod, mégis széltől, késtől megvéd, ha vele hajolsz, ha jól hajózol vele. Jó belenézni: egészen mélyről kell lélegezni. A levegőt felvenni. Néha pihenj, mintha teaszünetet tartanál, engedd el, csukd le, s mintha kötnél, engedj el minden szemet: kell a tükörszünet.

333

Az év versei 2013

Évai Kristályos adattár: a tükör nem metafora, hanem tárgy. És filozófia. A legöregebb. Évai talán. Minden a nézés szögén múlik, és nem minden szög horzsol, de látsz folyosót, útvesztőt, rengeteg beragadt holmit, testemléket, szobát, hont, évgyűrűt, alkonyt és alanyt, vérző szférát, mutató ujjakat. Nem is szabad mindent felsorolni. Amire más kíváncsi, az nem látszik benne, nevelje mindenki a sajátjait. A tükör nem tesz semmit.

Gyerekváros Várlak világítás idején, legyen nálad gyertyapénz, dobd be dobozba, csengjen a fém, vedd a gyertyát, vidd végig a múlhatatlan úton, lángja ne aludjon, lássam a fény bokrát és a sok csapást; szúrd rá a sírra, mondd meg, itt lakik minden szent, minden apró, gyertyát itt bűntudatból gyúrtak. És még annyi mindent mondj meg, amit ostobán nem hittem el neked. A sírok közt temetetlen fény. Átvilágítja a feliratot: „Ezek a gyerekek egyetemek.” Esküszöm, nem fáznak a betűk.

334

Pollágh Péter

Pedig azt is mondtad: ha hideg van, befagy a menny, bezár az égbolt, nem tudok csillagot venni. Majd írok egyet.

335

Szőcs Petra A kegytárgybolttól balra Nem volt közöttünk más, csak barátság; mise alatt kerestem meg a sírját, sok héttel a temetés után. A kereszt mellett balra, suttogta egy kövér szerzetes, távolból fuvolaszó hallatszott, a sötét termekben menzaillat, igen, János is zenélt, Teodor atyával átvágtunk a templom hátsó udvarán: egyik felén gangos ház, másik felén kripta, lejáró valahol a kegytárgybolt mellett. Ahogy a kezünkbe hulltak a lakatok, azonnal megszólalt a riasztó. A holtak és az élők világát komolyan elszigeteljük, mondta Teodor atya, és erre tényleg nem lehetett mit válaszolni; talán lerúghatnám a falról a berendezést, maga, Teodor atya, úgyis annyi mindent látott, de végül csak lerohantam a lépcsőn. A falban kockatáblák: vakablakok egy tiszta folyosóra. Nem találtam azonnal János sírját, csak néhány kövön volt felirat: kézzel írott matrica, így sorakoztak egymás mellett a holtak, kicsi ellenőrzők; János olyan nagy volt és vörös.

336

Szőcs Petra

Rátettem a kezem a kőre: látod, a homlokomon erősebbek a ráncok, mint az életvonalam, kezdtem volna Jánosnak a vigasztaló beszédet, de aztán bevallottam: ez nem igaz. Már nem emlékszem pontosan, mit mondhattam, egy pillanatra megijedtem, hogy talán hallja, de hát ki nem válik nevetségessé, ha ott van valaki más is. Háromszor szólalt meg a riasztó, amíg lent voltam, és még egyszer, mialatt az atyával bezártuk az ajtót. Ismertem, gyerekkorában ministránsfiú volt, aztán orvos lett, mondta, míg ránk sötétedett, és az udvarban kigyúltak a fények. Nem tudok róla többet mondani, nem volt más, csak egy távoli barát.

Tata álmai Vannak rossz álmaim. A múltkor a halott öcsém jött vissza sebesülten. Nem hasonlítottunk egymásra, de mindenben egyetértettünk. Azelőtt Margitkával feküdtünk egy ágyban. Nem volt nagy melle, de ezt nem is vettem észre. Mostanában fiatal. Aztán van olyan, hogy azt álmodom, csak így, egész egyszerűen, hogy elmúlok, elfolynak a kezeim. Ez a legrosszabb.

337

Az év versei 2013

Az öcsém sírját sokat kerestem. El se temették. Mindenki hazudott. S aztán máskülönben összevissza álmodok sok mindent. Sokat álmodok. Az baj. Margitka azt mondta, jegyezzem meg jól a szobám, hogy álmomban is visszataláljak. Most ő keres engem. Minden az agyban történik. Tegnap öt mellem volt. Kérlek,a kellemetlen dolgokról csak a nap első felében beszélgessünk. Vannak rossz álmaim, és vannak egészen normálisak.

Ne gyerekeskedj Kicsike, hagyjuk a gyógytornászt. Ha már vége van, ne kínosan legyen vége. Tudod, mik a halál kétségtelen jelei? A szem beesése, az altest felduzzadása és zöldeskék színe. A halál egyéb tüneteire, mint hidegség, halványság, állkapocs lelógása, egyedül súlyt ne fektess. Ilyenkor ne ijedj meg, kicsike, de amúgy sem kell. Felejtsd el, amit mondtam. Ha nem válaszolok neked, a halál legkétségtelenebb jele: a rothadás bevárandó.

338

Lőrincz P. Gabriella Mozdulatlan Fát nézni olyan, Mint eggyel szorozni, Az ember magával szembesül. Semmi akarat nincs A gyümölcstermésben, Ahogy az árnyékban és Az avarban sincs. Nem tehet róla a fa, Hogy az ablakom előtt élve Hozzámnőtt.   Nem feszegetném, Hogy az Úristen Oszt-e, vagy szoroz, De használja a nullát…   Egy szekrényben ülünk, Meztelenül. Kényelmetlen és kemény, Moccanni sincs hely. De nem ellenkezünk, Ahogyan a fa sem teszi, Ha fűrészelni kezdik…   Nem a fa szándéka A lomb. Egyedül az Istené.

339

Az év versei 2013

Hetedik nap

 

340

  Ha szorosan az asztallába mögé bújok, majd Hozzád simulok, Istenem. Vagy a lábtörlő alá, még nem tudom. Csak azt, hogy átlátsz minden apró kulcslyukon. Látod az epében, vesében a követ, a meszet az érfalon, látod, ahogyan nő a rák az agyban, vagy asszonyméhben a gyermek. Hát nincs miért Előled bújni, csak Veled. De, ha elfáradnál a nagy munkában, majd karomban ringatlak, pihenj meg Istenem.  

Lőrincz P. Gabriella

Patmoszi jelenés   Varjúkárogás az élet. Fekete zeneszó. Jézus herceg kegyelme halvány. Elmúlt minden.   Tengerpart. Olajfolton sellőtetem. A vak jövőbelátók megírtak mindent. Nostradamus Jánossal sétál, A beteljesedett jelenésekről beszélnek. A Teremtő a teremtés koronáját vigasztalja, vegyszeres bort isznak.   Felgyúl a maradék megírott szó. Nem lapozzák az Élet könyvét.   Száznegyvennégyezer temetés.

341

Falusi Márton Vacsora légörvényben Kóccal, felhőkkel kitömött preparátum az égbolt, Földet utánoz a földgömb; ég, egyedül te viselkedsz élőként odalentről, míg élőhelyeden, fönn mállasz, vitrine mindenségnek; tükre tükörnek nincs, az is önmaga, senki se látja, milyen, de valóság. Így képzelted-e házasságod örök repülését? Tranzitból ki nem engednek, nincs visszafelé út, áldozhatsz, ha akarsz, nagy időutazó, kofeinnel. GMT plussz egy vagy, ezen nem fordit a glóbusz, s férfi, tökéletlen, gyarló; tehetetlenül állasz szemben törvénnyel, biológia szabta határral. Makkos-Mária óráját tekered Greenwichen túl, templomidőhöz a szíved hozzá kell igazítsad, koffered épp ugyanott töri meg, hol a vers, ha behajtod. Reptereken gyóntat fotocella, belépsz Floridába: Lásd, ez az én birodalmam! – ütik rá ujjlenyomatra tisztek a stemplijüket; nézd hát, ide húztad a gyűrűt, Jézus volt, ki e kettőt intelemül fölemelte fösvény vámos előtt – emlékszel-e még, a kisujj az, mind ki megette a zsákmányt, köldöködig menekülhet onnan a nyúl, mit matt monitorra vetít uniformis… Oly nehezen lép férfi előre a kapcsolatokban! Ennél könnyebben jogharmonizál Európa. Bőröndben lapul első nálad nyűtt ruhatáram, össze mikor költöztünk, meghagytál szuverénnek; egybekelésünk méltóságát pánik emészti, s egyre odázni segít a kiteljesedő belenyugvást. Bármi előfordulhat, nincs gyerekünk, de hitelt sem vettünk föl, mire zálog az ép frigy megmaradása. Fölfele áll repülőnk hegye, cél a szökési sebesség, hisz törvényszerü, hogy lezuhan, kire hat gravitálás – 342

Falusi Márton

kiknek amúgy sikerült már, hol van a kor s a korosztály? Jó a kolibrinek egyhelyben zsigerelni a nektárt! Boeingünk nem horgonyoz elragadó panorámán. Szárnya alá kiterítem a tájat friss patyolatnak, országok heveredvén túrják, összefeküdtek népekkel, vezetőkkel – fő, hogy többet igérjen. Hasra esett felhőszakadás horizontja a tenger. Házad előtt lerogyott hóhapták silbakolása. Roskad a kocka, beázik csarnokvíz özönétől, hunyd le szemed, ne merítsd meg, hagyd távolnak a távolt. Rémül a párhuzamos Népszínház utcai hangon: úgy nyikorogtak a villamosok, mint most mifelénk is; hangszálként ha mutál vak acélpár, én ne mutálnék? Vásik-e lassacskán, mondd, akcentusnyi varázsod? Vendéglátónkat babonázza ezért felesége, egzotikus hangformálását hozta Kubából. Innen most idegen vagy, könnyü szeretni örökké, melletted veszem észre a bájos nőket, a többit, jutnak eszembe, mikor magamon kívül megölellek. Bimbózik valahány, te vagy ám, ki temetsz, ki teremtesz, gyermeket adsz, választasz kantátát a toromhoz. Légörvényt, rozogát, teritek stilizált vacsorához, gépem játékgép, mi ereszkedik, így leeresztem, hónom alá csapom; ég illan, kifeszíti tüdőmet. Állatokat preparálni ma üzlet, bősz aligátort, rézbőrűt, kubait, csuda-trófea mégis a költő: plázabölény-kirakatra csapatják műzokogását. Lesz a bevásárlóközpontból ritka vadaskert, hol hagyományőrzők housewife-libanyakba gyömöszlik hízott, zöldhasu elnökeik kiadós dagadóit, s nemzeti park keritése szegélyezi ott a pazarlást. Jaj, ki különb? Nyers versbe faraglak, amint hazatérek, háttérnek smukkos Floridával felcicomázlak, csípd ki magad napfénnyel, trópusi lágy zivatarral. Élőbb vagy, kecsesebb, hihetőbb szilikonszagu delnők 343

Az év versei 2013

számszerüsített méretarányainál; fotogének, szemrevalók, de a vers vakujától elszenesednek. Nyári rezervátumban várlak, jer delelőre! Bőröd hámlik partok iránti merőlegesétől, szebben vetkőztetlek a versben, mint az igéket; lámpa alatt, margók kifutóin igéz mosolyod, mit bánat, öröm versenyre cibál, kötelet nebulóink.

Csíksomlyói kantáta 1 Ez a föld húsomból való bokám vizenyőjébe süpped hogy egy tapodtat megborzongassa a csíksomlyói zarándokösvényt sáros fűgyökértől űri szélgyökérig buborék-irányban záport lúdbőrzik holtakat nyújtóztat határtalanná kiket nem présel össze ágykeret elkorhadt koporsódeszka sem korlátoz s éjfélkor békésen áthemperednek a schengeni övezet mélységi sáncain. Ennek a földnek nincs kiterjedése hegyei behorpadt járomcsontok kikalapált karosszériát a mennyet előzgetjük jobbról-balról szerpentinjein ám a kocsiban nem mi magunk ülünk csak egy apokrif legenda megszállottjai és a Királyhágó nem történelmi lecke csak felsőfokú vezetési tréning alvilági démonokként kamionok pattintanak rá az útpadkára 344

Falusi Márton

s a traffipax e khároni révész falvanként két oboloszért átbocsát a Sztüxön. Térképe sincs a tájnak nem ápol domborzati viszonyt ki kell egyenlítenünk a honvágy életveszélyes szintkülönbségeit helyre zökkentjük az évszázados nyakficamot szemtengelyferdülést lengéscsillapítóval a nézeteltéréseket érettségiről jövet vásároltam egy középkori ábrázolást róla hol Hungaria Regnum Comitatus minden helységnév latinul szerepel s most román átírásban az angol nyelvű via-michelin útvonaltervezőn. Lesz még valaha följegyeznivalónk származásukról a származók számára? Vagy ezentúl mint országrész úgy merül föl hogy okirat kell-e a határátkeléshez vonzók-e potya lakóparkjaik a közösségi ingatlanpiacon s hány zöldmezős beruházás teljesíti az olcsó munkaerő reményeit? Ezt a földet nem akarom látni árnyaival súrlófény hiába szembesít ha elüszkösödött falak szikráznak föl visszapillantón és bádogkupolákon vallom hetedíziglen nem találkoztunk soha mert az idők kezdetekor semmivé lett amint kiejtem a nevét elcsatolom ahogy kimondja a nevünket az autó katlan visszhangjába zúg alá. 345

Az év versei 2013

Ez a föld nem létező lefelé építkezik fölfelé temetkezik mintha az éggel cserélt volna térfelet Farkaslaka és Pusztakamarás két talajveszített agyagmágnás anyaországi temetőkbe fektet a csucsai Boncza-sziklaszirtről zengő érccé visszafejtik Adyt és kitermelik Gorgó-fejnek római brüsztnek Goga-mellszobornak. 2 Mintha aranyporos, bolygatott sírkamrák parlagfű-urnás hamvaival elegyítene, úgy húz magába a teremtés előtti nyers sár, öltene bakancsformát, térdnadrágot, emberi arcot, de lábujjhegyen lépkedünk a székely vendégszeretet tisztaszobájában, tapogatózva tömör, fekete tabuk között, előzgetve egymás tapintatos szavait, akár a szándékoltan lomha járműveket nemrég – mikor hajnaltájban kiszállunk kocsinkból. Tudom, hogy valaki más cselekszik helyettem, és valahol másutt, mint műszerünk mutatja: Frankfurtból Hanoiba repült a gépem ennyi órán át, de most mégsem alhattam, hisz lepergett életem s történelmünk az úttalan sztrádákon. És titáni roham indul föl a hegygerincre: tarka nyeregtakarón egyetlen színfolt vagyunk, ki-ki ruháján jelzi, miféle belső kövek billegtetik a Somlyó Pegazusának hátán –

346

Falusi Márton

renegát helyi remeténk tovakerekezik motoros biciklivázán fehércseléd üget Árpád népe pólóban börtönviselt martalóc kis csapat sört csapolgat zöld-fehér fradisálat fúj a Szentlélek miként meccset az Igaz Bíró pártbandérium s egyházi zászlóaljak vegyest szittya nemzetmentőkkel nagycsöcsű törülközőre alkudnak mását sózták volna rám Vietnamban fenséges holmit adnak-vesznek Máriát Buddhát forintért lejért vatikáni jó valutáért hét főbűn édesíti ama nyolc boldogságot melyekről Pünkösd nyelvein szól a tizenkettő kinek füle van hozzá hallgatja valamennyi Hosszan göngyölődnek hímes pénztárgépszőnyegen, blokkot pörget ki róluk homéroszi seregszámla. Állok a kunkorodó, ólomzöld rét peremén, érkeztem, sehonnani, hazátlan, Budapestről. Magyarország az üres kocsárdi váróterem, transzportot indít, átad, sosem állomásoztat. Verseim jegyzethalmán nőegyleti aktivisták cserélnek recepteket, szíveket telefonszámmal; otthon fennhordott orral botlanánk át a másik gáncsolni kitett lábán, csengő-bongó rímemet akkor olvassák egybe, ha összevert bokaként alázatosan gazsulál a feljebbvalóknak.

347

Az év versei 2013

3 Ide a Fennvaló hív istennél istenesebb vallásnál rejtőzködőbb lelki népviselet a felhőszakadástól átázott rétegek ruháé sáré nyelvé összeszigorosulnak dús áttetsző pára oldja elfogódottságunkat talaj ereszti lazítja röghözkötöttségünket a lenttől és a fenttől egyaránt távolodóban külön-külön mégis együtt együgyűn mégis különbül.

348

Kele Fodor Ákos Parafázia hódolat Kálidászának

 

  Kínos, de azt hittem egész sokáig, hogy nincsen annál szomorúbb betegség, mint nyelvi készségem eróziója; de mást mutatnak kutatásaink, mert van egy olyan nyelvi tünetcsoport is, melynél a közlő a beszéd során a hang-közlemény egy elemét kihagyja, és egy hasonló kategóriába eső fonémát rak a frázisának elemhiányos szakaszába, s így a szegmentum új összetevője révén demens jelentésbeli változás lép elő – tehát hangtanilag hasonló, tartalmilag tárgyidegen szavak vagy szekvenciák létrehozása zajlik. E kórt fonémás parafáziának nevezzük. Ám ezt a hibát a gyors- és lezserbeszéd korpusza is mutatja, de megtalálhatjuk az épbeszéd és a gyermekek nyelvtanulása közben is. Nincs tehát elmezavar, csak élet, folyvást hanyatlunk a vivid beszédben, törlés van és szóirizáció, nincs törlés csak új; és eleven lebomlás, amely megengedte, hogy annyi nyelv van, hogy sok jelentés legyen ennyi másban. A nyelvem omlik, de szabályt keresve él, és megérint a talál, ha vége, mert nincs kivétel, s csak a jel világol. 349

Az év versei 2013

Szenzoros (amnesztikus) afázia hódolat Phalaikosznak, Kallimakhosznak és Catullusnak

 

350

Az egyik kutatás szerint beszédhangképző szerveid akkor is mozognak, ha némán, a szemeddel olvasol. De most ne erre figyelj; ne nézd a nyelved kis rángásait, és ne lásd a torkod szűküléseit. És ne nézd a belső szád akusztikus érzetét, hanem csak a betűire fókuszálj, erősen koncentrálj, nehogy elfelejts figyelni. Nézd meg, hány ligatúra van soronként, mert félő, hogy az értelem lebomlik; csak a versre figyelj, különben elvész a figyelmed, ahogy felejted el most, éppen most, az előbbi szót. Vigyázz, hogy ne legyél beteg ennyitől, hisz egyszer mindenről lemaradsz, mi ebben élő s mindeközben anyagszerű elem volt. De észlelni fogod, primordiális hordozója az elme volt. Továbbá érzékelni fogod, hogy épp e végső közeg az, mely erős ugyan, de nála bármely tárgyi dolog tovább marad fenn. Nézd át, hány leütést mulaszt a látás; hány rost, mennyi akusztikus de néma tik és hány retinális inger által jön most létre a vers, ha fény is éri.

Ughy Szabina Felhajtóerő A levágott tulipánok feje még napokig összezáródik és kinyílik. Így védik a szirmok a sötét porzót, a bibe nedveit. Csak arra érdemes várni, ami nem érkezhet meg. Mióta tudom, bármikor elmehetnék innen, azóta elviselhető ez az egész. A tenger elég háttérképnek, a parton rögzített morajlás elalváshoz. A csöndben néha ágyam fölé hajolsz, olyankor nehezebbek lesznek a végtagok mintha folyadékkal telnének meg. A nagy kékségben árnyékok mozognak, a lélek rezdülései. A kikötő felett fehér írás: Elmész. Visszajössz. Nem halsz meg soha. A túlpart csak a reggel eljövetelével felel.

Névtelen part A hőség tompasága mindenkin, velünk szemben utunk célja, a név nélküli part, fátyolos horizont alatt a roppant súly elképzelt szorítása. Végtelenre állítom szemem fókuszát, most kéne szépnek látnom, most kéne elveszni a szürke derengésben. 351

Az év versei 2013

Aztán csak nézem, ahogy fénylik, mint egy kifeszített bőrdarab, kérdik, hogy mi az, nekem meg nincs rá más szavam, csak az, hogy il mare.

Visszaverődés Egy homlok, egy száj, egy mellkas, forró bronzba önteném őket, az utolsó kérdés válaszával aludjanak el. Helyettük imádni mindent, ami végtelen, ne lehessen később a hiányt számon kérni. A vizet, ahogy tömeget nem, csak erőt mozgat. A márványoszlopok nyugalmába befalazott angyalt. A fényben felritkult mozdulatok nyomát. A harangszó mögött egyre élesebben dörömbölőt, helyette kong az érc, változatokat a láthatatlan hiányára. És amikor már mindent elfelejtenél, ébredni kell, füst és pára, reggeli hideg, a függőfolyosó utolsó, szűk lakása, hagyni, hogy a szorongás összevarrjon, szokásokat és ritka növényeket gyűjteni, boltba és sugárkezelésre járni, végignézni a belső udvaron, és kimondani halkan, mintha először, füst és pára.

352

Láng Orsolya A fegyverhordozó elhívása Baalbek? Taormina? (Emészt a vágy, a molykolónia. Szálaira hull a féltve őrzött kelme, a pőreségnek ki kell tudódnia.) Mindenképp egy Csontváry-kép tája volt, hová magaddal hívtál, az út befér időnkbe még, mondtad, mondtam, nem megyek – kimerült a szüntelen csodált áradás hevében a gát – de már láttam is a sárga-fehér szálkás helyeket, tudom, hogy velem jössz, s már én is tudni kezdtem (hiszen ballonkabát lobogott rajtad nyomatékul), én meg egyszer csak ott álltam vetkezetten, zavartan emeltem magam elé kézfejem, amellyel olykor feléd evezve hozzád érhettem, mintegy jelentéktelen, úgy kérdtem, honnan tudod, s te felfedted sorsomat, békítőn nevetve: mert fegyverem a szerelem, és azt már mindig te hordozod.

353

Az év versei 2013

Szénafüvek (KÖZELÍTÉS) Minden működött, mert nem tervezte ember. Egyszerre érkeztünk, én gyalog, téged hoztak, s arra a pár méterre magad mellé vettél. A téren meghívtál kenyérre, borra, húsra. Egy legelni kikötött lovat néztünk estig. A pult rovátkált, zsíros lapjára dőlve gyerekkorod idézted a gőzfürdők ködéből, hol, mint a végítélet kihirdetésekor, mindenki egyenlő; amíg végül göndör forgácsot mutattál hajadban. (Az idő is így telt, O alakban.) A megtörténhető foglalatába csiszoltan: ez történt. De éjjel többször felriadtam, mintha szívemmel éles füstöt markoltam volna meg. (PÁSZTA) Mi hajdan tengerfenék volt, ma patanyomba loccsanó mocsár. A félig cserjés, félig kopár kőmál töviről-hegyire kifaggattatott. Magaslata könnyebbülést hozott, lejtője kísértésbe vitt, és azóta élünk, fennsíkja nyugalmába, mint ember előtti emlékezetbe, vesztesként visszavágyva.

354

Láng Orsolya

(TÁVOLODÁS) Egy madár állt a levegőben, amíg fényképet metszettél ki belőlem. Mögöttem a hegygerincen fákból csigolyasor. Nem kizárt, hogy csigolyafüzek. Két ember ment akkor egymás mellett. Beszélniük kellett volna? Vagy tovább hallgatniuk? Virágokká menetelték magukat, és rájuk hintették porukat az úton tovazörgő kocsik.

355

Lázár Bence András Az a késő délután Abban a pontos képben volt benne minden. Abban a felsővárosi pontos késő délutánban. Szél volt, narancssárga ég. Nem szóltam, nem akartam. Mindent elronthatok. Abban a pontos képben, tudtam, minden benne volt. Minden, ami én, ami te, ami télből tavasz, ami a létből egy percre igazán megmarad. Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben a vér, ahogy nem marad belőlünk más, csak egy ágynemű, csak egy késő délután. Abban a pontos képben volt benne minden igazán. Abban a késő délutánban, abban a szélben, abban a harangzúgásban, abban a közös messiásban. Abban a pontos képben volt benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni, kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi. Most már jöhet akármi. Közös messiásunk, közös tavasz, harangzúgásban, szélben, narancssárga ég alatt, narancssárga ég alatt, abban a pontos képben, ami a létből egy percre igazán megmarad. 356

Lázár Bence András

Otthonra Ez az az ősz, amikor a közös napszakunk a reggel. Pedig, hogy hoztad a kávét még a nyáron. De mostanra csak a belső szervek forrósodnak. Látod, gyerek vagy. Majd sétálunk. Szedünk levelet. Szárítunk. A kutyát nem hagyjuk fázni. Kis kabát, kockás sál. Kreolba festjük a tájat. Vadba és szomorúba. Elfelejtjük milyen az érkezés. Milyen beöltözni fodrosba, ünnepibe. Mert otthonra leltünk. Könyvekbe zártuk egymást. A közös szerveket. Néha mozgolódunk még. Játszunk. Mesét nézünk az ágyból. Egy belvárosi kislakás romjain állunk. Kreol bőrünk alatt fényes szervek forrósodnak. A kutya lehajtja fejét és belül didereg. Béke van. Hidegfront. A körúton esküvői szirénák zúgnak.

357

Fehér Renátó Anyajegy A kandallót mindig csak te gyújthattad be. Nagyon meleget akartál csinálni nekem. Pakoltad befelé azt a túl sok fát, és teljesen elhalt persze a parázs. Az elhalt neme: férfi. Egy igazán hivatali mondat az anyakönyvi kivonatból. Ebből derült ki, hogy egyedül maradtál versenyben, de a lazítás helyett kinevezted a Férfi emlékét és Istent új ellenfélnek. Igyekszem eltagadni, milyen hibátlanul magányos vagy. De ugyanezért magamat is egyre kevésbé viselem el. Te mégis többet érsz: a jelen állás és a leletek szerint nekem még kölyköm se lesz, aki kihasználhat. Ilyeneket kellett volna mondanom már régen. Rájönni, hogy nem lehetek csak én a felelős. Mert te rajzoltál tele anyajegyekkel. Ezeket kötögetem össze a mellkasomon, ha már lekaparni nincs merszem, próbálok rájönni formára, sorrendre, de így csak még nehezebb megszabadulnom tőled.

358

Fehér Renátó

Férfinak szegődni Az eleddig első lakásodat egyedül festetted ki. Engem legalábbis nem hívtál segíteni. Pedig régen, mesélik, így csinálták a barátokat. Te már sármosabb lehetnél, én közvetlenebb. Persze így is akadnak nők minket feltétlen szeretni. Ha kivárjuk, hogy részük és ne rajongók legyünk. Mint a detektívek, ácsorgunk távolabb, ahhoz mégis elég közel, hogy rajtakaphassuk a véletlent. Tőlünk ennél több aligha várható. Mert nem tanítottak meg minket férfinak szegődni. Mert itt az lett a szokás, hogy az apák nem mennek nyugdíjba. Gyomorbajos, húgyköves hősök, éjszakánként sírnak a vécén. Mégis ők nyitják a pezsgőt, lapátolják a havat, vezetik az autót. Jogosítványunk sincs. Csak a szőrt variáljuk az arcunkon naponta. Délután, fotelben regényeket olvasunk, savanyú cukrot, omlós kekszet rágunk, és korán fekszünk, mint az apró öregek. Te úgy mondanád: elbóbiskolunk az életünk mellett, a tévé előtt, amíg egy megszakított rajzfilm folytatását várjuk. Ha lesz lakásom egyszer Pesten, kifesteni azt téged hívlak át. Hamar végzünk, sört bontunk és megnézünk egy meccset: ott férfiak küzdhetnek férfiak ellen.

359

Névmutató

Ágh István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Báger Gusztáv . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bakos K iss K ároly . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Barabás Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Barna T. Attila . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bertók László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Beszédes István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Boda Magdolna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bogdán László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Botár Attila . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Both Balázs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Buda Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csehy Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csontos János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Darányi Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dobozi Eszter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Döbrentei Kornél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dukai István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Falusi Márton . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fecske Csaba . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fehér R enátó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fekete Vince . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Filip Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fodor Géza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gál Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gergely Ágnes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hárs Ernő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Iancu Laura . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ijjas Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Juhász Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K arácsonyi Zsolt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

42 52 313 150 253 29 196 168 119 97 295 37 275 209 133 171 105 155 342 123 358 225 191 130 39 26 5 319 323 20 307

361

Az év versei 2013 K ele Fodor Ákos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K elebi K iss István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K elemen Lajos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K emény István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K irály László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K irály Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K iss Anna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K iss Benedek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K iss Judit Ágnes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kókai János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kovács András Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kovács katáng Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kürti László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lackfi János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Láng Orsolya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . László Noémi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lázár Balázs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lázár Bence András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lehóczky Ágnes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Léka Géza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lőrincz P. Gabriella . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lövétei Lázár László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Markó Béla . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mezey K atalin . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nádasdy Ádám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nagy Zsuka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Oláh András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Oláh János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Orcsik Roland . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Papp Attila Zsolt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Papp-Für János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Payer Imre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Péntek Imre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Petőcz András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pollágh Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

362

349 113 153 199 80 309 58 85 273 261 182 126 299 254 353 277 284 356 304 174 339 269 135 91 111 310 180 69 292 329 301 206 75 186 332

Névmutató Prágai Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szálinger Balázs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szászi Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szenti Ernő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szentmártoni János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szőcs Petra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szöllősi Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Takács Zsuzsa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tamás Menyhért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tornai József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Toroczkay András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tóth Erzsébet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tóth K risztina . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tőzsér Árpád . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Turczi István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ughy Szabina . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Varga Imre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vári Fábián László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vasadi Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vass Tibor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Végh Attila . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Visky András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vörös István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zalán Tibor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Z. Németh István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsille Gábor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

237 315 217 65 287 336 99 55 67 13 264 139 233 33 176 351 128 144 8 248 212 157 221 159 251 271

A szerzők rövid életrajzai megtalálhatók honlapunkon: www.magyarnaplo.hu

363

Tartalom Hárs Ernő Őszi szonettek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vasadi Péter Relatív . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy konzervatívnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A neológ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Panasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tornai József Ahogy a madárkák fújják . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Meghalni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Valami felé . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy elképzelt hullához . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Éjfél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Részesedés a szépségben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Legismeretlenebb, legsötétebb . . . . . . . . . . . . . . . . . . Juhász Ferenc A csillagcsönd virágzó bokra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A vágyakozás himnusz-türelme . . . . . . . . . . . . . . . . . Játszótárskeresés a reggeli nyárban . . . . . . . . . . . . . Szivárványt szülő csikóhal-kristálykastély . . . . . . . . . Gergely Ágnes Éjfél után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkilenc kérdőjel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bertók László Az alant szálló nap, ahogy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Firkák a szalmaszálra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tőzsér Árpád A megsemmisülés forgatókönyve . . . . . . . . . . . . . . . . Buda Ferenc Színre szín . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Míg az ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5 8 9 10 11 13 14 15 16 17 19 19 20 21 22 24 26 27 29 29 33 37 38

365

Az év versei 2013 Gál Sándor A visszaút . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A köszönet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ágh István Ha az utolsó, legutolsó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Már csak a hang . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fénykép-ikon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kettős magány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Politika-függésben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ellenstrófák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyárvég, megint . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Báger Gusztáv Készenlét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Föld . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kávé . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Takács Zsuzsa Beteglátogatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mi, akik nyaraltunk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Álombeli csapdák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Madarak beszélgetése a kertben . . . . . . . . . . . . . . . . . K iss Anna A lentről és a házról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szenti Ernő Telt keblű szavak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Húsosfazék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tamás Menyhért Életút . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az első öröm . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fogant fa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Archaikuk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Húsvét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Oláh János Titkok léte… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lámpaláz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ennyi tévhit . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

366

39 40 42 44 45 46 47 49 50 52 53 54 55 55 56 57 58 65 65 67 67 67 67 68 69 70 71

Tartalom Dadogva vallom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vak lelkek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Isten horga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Péntek Imre A nagy összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Isten foglya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K irály László Mostanában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nyitott zsalu . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vén szülőház, ősszel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K iss Benedek A XXI. század lutrija . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A libériás ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hagyj jelet! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pályámat megfutottam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy meghívóra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Üres kerti székek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mezey K atalin Súlyzó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Növekedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Megszületni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy tányér cseresznyével . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Villámbiztos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zátonyok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Omega és alfa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Botár Attila Nyitva talál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . S az én hová? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fohász csizma alól . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szöllősi Zoltán Fordulok vissza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Magamban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lenne csak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dolgaim . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

72 72 73 75 76 80 81 82 83 85 86 87 88 89 89 91 92 92 93 94 94 95 97 97 98 99 102 103 103

367

Az év versei 2013 Édesanyám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Döbrentei Kornél A rendíthetetlen lovag . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Magyar Invalidus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nádasdy Ádám Nyírj a hajamba . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Két kemény este . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K elebi K iss István a Hintaló napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . a Semmi-pillanat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ars poetica kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bogdán László / Vaszilij Bogdanov Honvágy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hullák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fecske Csaba Kopott emlékmű . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nem volt hely . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Halálpróba . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kovács katáng Ferenc január huszonegyedik napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . március első napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . szeptember huszonnegyedik napja . . . . . . . . . . . . . . . Varga Imre A tapasztalat nyitott tere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy történet vége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fodor Géza Variola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Széltükör . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tükörszél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Darányi Sándor Nem véletlenül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Markó Béla Egymáshoz hasonlít . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A művészet hatalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Élő szonett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

368

104 105 108 111 111 113 115 116 119 120 123 124 125 126 126 127 128 128 130 131 132 133 135 135 136

Tartalom Makedón vágy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Próteusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tóth Erzsébet tiéd minden . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . elmenni még . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . tábori posta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . hőség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . letette . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vári Fábián László Szólna a szél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Már ma éjjel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az angyal és a hold . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ha majd a halál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Barabás Zoltán Nézzétek el nekem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Rommezőnek használ a világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1900, Weimar . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . F. N. filozófus, költő epitáfiuma . . . . . . . . . . . . . . . . . K elemen Lajos Az istálló és karácsony . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Leszakadt hídnál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dukai István Csendes esti eső . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Uszítsd reám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Visky András Fölmerül még az arc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ne adj vissza  . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zalán Tibor Bostoni áldalok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mint ki nappali moziból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Boda Magdolna mert tiltottad… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Álom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

137 138 139 142 142 142 143 144 144 146 148 150 150 151 152 153 154 155 156 157 158 159 166 168 169 170

369

Az év versei 2013 Dobozi Eszter Eszméletem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Torlódó idő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az a kert . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kerengő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Léka Géza Vers nélkül – Utassyval . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mária Magdolna Bánrévén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bölcs belátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Turczi István Birodalmat építesz a fejedben . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tagore Füreden . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Látom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Oláh András Az elveszett titkok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . rossz évjárat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . minden éjjel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kovács András Ferenc / Lázáry R ené Sándor Primitív motívumok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lent, Melanéziában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Petőcz András A másvilág vándora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tizenkét éve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Juhász Gyula: Üzenet Annának . . . . . . . . . . . . . . . . . A megvénhedt Isten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Filip Tamás 1969 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nem tudom tovább nézni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Alt control del . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ők az erősebbek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Széttárja kezét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Beszédes István Magritte-sziget . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K emény István Kishit . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

370

171 171 173 173 174 175 175 176 177 179 180 181 181 182 184 186 187 189 190 191 191 192 194 195 196 199

Tartalom Eső . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A szempár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tartalékevangélium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Payer Imre Azután . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Magyar táj Alkaiosz-Photoshoppal . . . . . . . . . . . . . . Babele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fát ültetek mégis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csontos János Szanaszerte . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szonettsziluett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tabula Smaragdina . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Végh Attila Péntek éjjel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kolinda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Az őr . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A tudás termei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Áttűnik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szászi Zoltán Ez már egy másik vers... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A kor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ki mit jelent rólad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vörös István Vissza az űrbe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . XLIII. ZSOLTÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . LIX. zsoltár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fekete Vince A szél balladája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Néma erdő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Legyen úgy hát, ahogy… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fohász . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vargaváros . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tóth K risztina Csillag . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A koravén cigány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

203 204 205 206 206 207 208 209 210 211 212 212 214 215 216 217 217 219 221 222 223 225 226 227 228 231 233 234

371

Az év versei 2013 Hogy vagytok? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Prágai Tamás Az üres ház . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A magányban elaggott Vörösmarty a XXI. századot vizionálja . . . . . . . . . . . . . . . . . A nemzet költője . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Állampolgári engedelmességi nyilatkozat . . . . . . . . . Vass Tibor Lilla, Julianna . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ráfesti szárnyát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Z. Németh István Állat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lelet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csörömpölve összetört a szél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Barna T. Attila Találkozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . József Attilához . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Találkozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lackfi János Dühöngő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Elegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vegytiszta logika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Helyben utazók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pedig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kókai János búcsúszonáta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . visszajátszás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . átjáró . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . templomszolga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Toroczkay András Zagyva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lövétei Lázár László Pót-ecloga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsille Gábor Néhány másik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

372

235 237 238 242 245 248 250 251 251 252 253 253 253 254 255 256 258 259 261 262 263 263 264 269 271

Tartalom Farkasréti délelőtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nagytilaj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K iss Judit Ágnes Szekvencia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ima jó halálért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csehy Zoltán A krummbachtali fürdő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nagyapámék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vízi nimfák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . László Noémi Oxford . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pletyka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tetőn . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Rostélyos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Mintha . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Esélyem sincs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lázár Balázs Osztályrész(M) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Búcsú Fonyódtól . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . közben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szentmártoni János Pohár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A hideg ellen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Beszélgetünk az üres szó mögött . . . . . . . . . . . . . . . . Orcsik Roland Közös tőből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Diadalmas vulva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Osztozkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Both Balázs Corrado Cattani . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Benedek pápa válaszol Szálinger Balázsnak . . . . . . . A tékozló fiú . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Próféta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kürti László címkézve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

271 272 273 274 275 275 276 277 278 279 280 281 282 284 286 286 287 289 290 292 293 294 295 296 297 298 299

373

Az év versei 2013 alkudozás helyett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Érvényes utazás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Papp-Für János Júdás a táncparketten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . kilengések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . kezdet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . tegnapi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lehóczky Ágnes A lélegzések könyvéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K arácsonyi Zsolt Peremvers . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A szoba . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kaffa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K irály Zoltán A költő is dolgozik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kolozsvár. Időtlenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nagy Zsuka a kétméhű lány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . köménymag . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ablak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bakos K iss K ároly Emlékezet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vidéki idill . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szálinger Balázs Magyar Mártírvárosok Szövetsége . . . . . . . . . . . . . . Köztársaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A dánság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Iancu Laura Futamok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ordas szerelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vízen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Arccal a falnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Üvegtekintet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

374

299 300 301 301 302 303 304 307 308 308 309 309 310 311 312 313 314 314 315 317 317 319 319 320 321 322

Tartalom Ijjas Tamás Levél a jelképek erdejéből, azon is túl, madarakkal . . [Nem az áram, bennem a vörösrézdrót] . . . . . . . . . . . Papp Attila Zsolt Távolból valakik integetnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A vízi ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hét tenger adósa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pollágh Péter Ezt hívják hosszú napnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pár millió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Évai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gyerekváros . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szőcs Petra A kegytárgybolttól balra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tata álmai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ne gyerekeskedj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lőrincz P. Gabriella Mozdulatlan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hetedik nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Patmoszi jelenés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Falusi Márton Vacsora légörvényben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Csíksomlyói kantáta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . K ele Fodor Ákos Parafázia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szenzoros (amnesztikus) afázia . . . . . . . . . . . . . . . . . Ughy Szabina Felhajtóerő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Névtelen part . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Visszaverődés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Láng Orsolya A fegyverhordozó elhívása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szénafüvek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

323 328 329 330 331 332 333 334 334 336 337 338 339 340 341 342 344 349 350 351 351 352 353 354

375

Az év versei 2013 Lázár Bence András Az a késő délután . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Otthonra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fehér R enátó Anyajegy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Férfinak szegődni . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

356 357 358 359

Névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 361

376

A Magyar Napló Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének, valamint az 1999-ben alapított Könyves Szövetségnek tagja www.konyves-szovetseg.hu

Magyar Napló Kiadó Kft. 1062 Budapest, Bajza u. 18. www.magyarnaplo.hu Felelős kiadó Oláh János Felelős szerkesztő Zsiga Kristóf A kötetet gondozta Tornai Szabolcs Tördelőszerkesztő Bornemissza Ádám A borítót Árkossy István tervei alapján Zách Eszter készítette Készült a Pannónia Print Kft.-nél, Budapest

Az év novellái 2013 antológia az elmúlt év legjobb műveiből nyújt színvonalas, sokoldalú válogatást 28 prózaíró alkotásainak tükrében.