Az
Alkalmazott
Narratológiai
Műhely
könyvsorozata
a
népmesei
hagyományról Prof. Dr Habil Bálint Péter, dékán A Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán működő Alkalmazott
Narratológiai
Műhely
kutatócsoportja
Fabula
aeterna
címmel
könyvsorozatot indított útjára három évvel ezelőtt. A kétnyelvű (magyar–angol) kötetek elsősorban a kárpát–medencei roma és más népek mesevilágának örökségét dolgozzák fel, értelmezik és teszik hozzáférhetővé az érdeklődő közönség számára. Kutatási tapasztalataink alapján számos olyan nagyformátumú mesemondó– személyiség hagyatéka áll rendelkezésre forrásanyagként, melyek tanulmányozása segít megérteni a lokális társadalmak, a mesemondó és közössége mindennapi viszonyait.
Tudjuk jól, hogy a nyugat-európai folklórkutatók alig vagy egyáltalán nem ismerik a Kárpát-medencei és a nyugat-balkáni népek mesetradícióit, noha az utóbbi régióban Lord és Foley alapos kutatásokat végeztek az énekmondók performanszát illetően. A fent nevezett két földrajzi régióban elszórtan található cigány mesemondó közösségek mesehagyománya a lehető legközelebb áll egymáshoz az archaikus világképet, az orális átadásra oly jellemző előadásmódot és bonyolult nyelvi szerkezetet, illetve kontaminációs hajlandóságot illetően. Azt is mondhatnám, hogy a
cigány mesék érintetlen és teljes narratívák, ne feledjük többségüket csupán az elmúlt fél évszázadban gyűjtötték föl, s a modern technikának köszönhetően eredeti formájukban rögzítették őket. Tehát az archivált szövegeken nincs átírás, csonkítás, stilizálás, megmaradtak az archaikus alakzatok, nyelvi formulák és a sajátlagos önelbeszélésmódok. A narratívákban nem hiányoznak a hős sorsválasztását meghatározó lényeges epizódok, legyenek azok bármily kegyetlenek is. A nyelvi szerkezetben gyakorta megtalálható a tükörstruktúra, amit én úgy neveztem, hogy „mese a mesében”, ilyen például az álombeszéd, a madár-jóslás, az identitást megteremtő előtörténet megismétlése. Végül, bármely más etnikum meséjében elhagyott vagy elhallgatott részleteket fedezünk föl, ami nehezíti a szöveg értelmezését, a rekonstruálás idején bátran támaszkodhatunk a cigány mesékre, mivel ezen hiányzó elemekre, képekre, sors-metaforákra biztosan rátalálunk. S még egy jellegzetes vonásukat emelném ki, mivel egészen az utóbbi évtizedekig élő volt ezekben a közösségekben a mesemondás, a szerkezetük nem olyan zárt, mint a nyugateurópai paraszt meséké, a világképükbe pedig belefér a modernitás számos eleme. Engedtessék meg nekem, hogy a német szkeptikus filozófus, Odo Marquard szellemét megidézzem mondanivalóm lényegéhez, pontosabban idéznem kell A szellemtudományok nélkülözhetetlensége tanulmányának két kulcsmondatát, melyek az én olvasatomban épp így tartoznak szorosan össze, hogy segítsék interpretációmat. Az első szerint szükségünk van az idegenné vált származásvilágok meghitté tételének művészetére: ez pedig a hermeneutika művészete, az interpretáció. Ennek előzetes forrása így hangzik: „Minden értelmezés a megértésen alapul” –, jelenti ki Heidegger a Lét és idő –ben, másként szólva: minden interpretáció egyen hermeneutika is; továbbá minden hermeneutika célja a kulturális idegenséggel adott távolság áthidalásáért folytatott küzdelem. A mi esetünkben a hermeneutikai erőfeszítés a cigány mesehagyományban rejtező archaikus alakzatok/képek feltárására, újra-értelmezésére és elevenné tételére irányul. Hermeneutikai erőfeszítésről beszélek, mert bármilyen sokáig eleven volt régiónkban a cigány mesemondás, az orális transzgresszió vizsgálatára már alig van módunk. Ugyanis
mi, kutatók és olvasók, akik az elmúlt fél évszázad alatt
meglehetősen idegenné vált tradicionális népmesével találkozunk, mondhatni az intézményi vagy otthoni könyvtárban vagyunk találkozásban (tagadni is kár volna, csakis a kötetekbe összegyűjtött repertoárok szövegeivel vagyunk találkozásban, mindig csak mint hermeneuták), hogy tárgyunkat meghitté tegyük: folyamatosan újraolvassuk, faggatjuk, interpretáljuk őket. S mivel a „sokféleség és sokértelműség kultúrájának” részesei vagyunk (mármint ha egyáltalán részt akarunk venni abban a kulturált gondolkodásban, miszerint a történeteknek nem csak egyetlen értelmezésük van), nem hagyhatjuk kisajátítani a népmesét, melyet a folkloristák vadászterületeként aposztrofáltak sokáig, ám a nyelvészek és filológusok, mitológusok és irodalmárok, újabban a pszichológusok és kulturális antropológusok igyekeznek „lélegeztető gépen” tartani. Ugyanis az a sokak által megfogalmazott tétel, miszerint a tradicionális népmese (kiváló folkloristánk, Dobos Ilona kifejezésével: a „parasztmese”) természetes halállal szűnt meg, s helyébe a gyermekeknek szánt „könyvmese”, illetve az „urbánus mese” (másként az élettörténet-mondás) lépett, mégsem egészen igaz. Odo Marquard tanulmányának másik kulcsmondata: a kísérleti tudományok hajszolta modernizáció életvilágbeli veszteségeket okoz –, ami egyszerre több kérdést is fölvet. Először is a mesekutatónak utána kell járnia, vajon miféle életvilágbeli veszteségek érik, érhetik az embert, ha hagyja a tradicionális népmesét természetes halállal elhalni, kikopni a világból. Marquard elsődlegesen azt hangsúlyozza, hogy az emberek a modernizáció oltárán feláldozzák „hagyományos különbözőségüket”, amit az „egyformaság” győzedelmeskedése követ. Ha valaki, aki nem rest a kárpátmedencei színes mesehagyomány nyomába eredni, együtt és egybe olvassa a magyar, román, szlovák, ruszin, sváb, dél-szláv, cigány mesekincset, alaposan meglepődik: (1) a tradicionális mesék mondóinak életvilágbeli tájékozottságán; (2) e mesék képláncolataiból és motívumaiból elénk táruló élettapasztalat-cserén és a szabad választáson alapuló sorsbetöltési módok aktualitásán; (3) a már-már filozófiai mélységeket mutató, morális érzékről tanúságot tevő társiasság, másként szólva a lévinas-i és waldenfels-i reszponzív-etikai megjelenítésén. Meglepődik, hiszen a sokszor sokféle etnikai kötődésű és a sokféle tapasztalattal bíró mesemondó által létrehozott mesekorpusz mindezt: képekben, képláncolatokban, szavakban, tettekben és történetszövedékekben megjeleníti az egyes narratívákban. A hermeneuta (az
egyszerűség kedvéért a mesekutató) a meseszövegekben rögzített tapasztalatokból (a tapasztalat kifejezés egyszerre: a tudáskészlet és az új felismerés megszületése értelmében) kiindulva mintegy deduktív módon szűri le a maga interpretációját, hogy meghitté tegye az idegenné vált származásvilágot egy másik jelentésmezőben. Végezetül fel kell vetnünk azt a kérdést is: az uniformlizálódáson (az elszíntelenedésen) túl miféle életvilágbeli veszteségek érnek bennünket? Miben és hogyan érhető tetten az elszíntelenedés a meseszövegben? A sorsalakítás – és betöltés szimbólumainak (melyek lehetnek szavak/képek, a hermeneuta szemszögéből: fenomének és az arisztotelészi, illetve kanti értelmezésben többlet gondolkodásra serkentő kifejezésösszefüggések) kiiktatása révén a proppi cselekményszövés, végül is maga a mese veszíti el eredeti értelmét/lényegét. Ugyanis a hősnek (aki egyébként Lévinas és MacIntyre szerint is viselkedhet hősiesen vagy nem hősiesen, körültekintően vagy megfontolatlanul), az események során be kell látnia, hogy az előtte álló feladatmegoldáshoz és a sorsbetöltéshez nélkülözhetetlen bizonyos játékszabályok betartása: ezek tanítják meg a közösséget az élet normális rendje, a közösségi kánon szerint való életre. Ilyen mesei játékszabályok: (a) a tanácsmegfogadás
(benne
a
másvalakitől
kapott
tiltásra
és
tabu-állításra,
a
jóslásra/jövendölésre és parancsszóra/oktatásra hallgatás); (b) a feltételszabás és a Másikkal való megegyezni tudás képessége (a kommunikáció-elméletben és fenomenológiában központi szerepet játszó: hívás és felelet, az adományozás és kapás gesztusa); (c) az ígérettevés (benne az elköteleződés, esküfogadás komolyan vétele és a meggondolatlanságból vagy nemtörődömségből fakadó szószegés, amit az intelem, a számonkérés követ); (d) a felelősségvállalásra és a kölcsönös szeretetre való nyitottság; (e) a bűn felismerése (mely a kanti jóvá vagy jobbá váláshoz vezető út) és a megbocsátani tudás (mely az ítélkezés és másvalaki általi ítélethozás elfogadása). Ezek a mesei bölcseletet, erkölcsi kánont és túlélési stratégiát (vagyis a benjamini „hármas hasznot”) együttesen megjelenítő fenomének (vagy maradjunk egyszerűen a játékszabályok kifejezésnél) tanítják meg a hőst arra, hogy számára kötelező érvényű feladat: (1) az érzékelést követő helyes értelemhasználat; (2) az úton-levés során, a találkozásban megpillantott Másik „arcán” keresztül az idegennel való kommunikációs és etikai viszony kialakítása; (3) a sokféle lehetséges sorsból egynek, mégpedig a
számára legjobbnak a betöltése. Márpedig ezeket a feladatokat, mint az értelemhasználathoz és lelkiismeret működtetéséhez szükséges cselekedeteket nem lehet elnapolni anélkül, hogy ne fizetne érte súlyos árat. Az
életvilágbeli
veszteségeket
tovább
sorolván,
Marquard
beszél
a
„varázstalanított” modernizáció kapcsán a szín-éhségünk mellett a meghittségéhségünkről és az értelem-éhségünkről is, melyek ugyancsak kielégülést nyernek a „modernizációs károkat” kompenzáló mesék, tegyük hozzá rögtön: a tradicionális mese hallatán. A tradicionális népmesével való találkozásunkban azt érezzük az egyik legnagyobb nyereségnek, hogy az egyes típusokban fellelhető narratívák sokszerűsége és sokszínűsége felkínálja az értelem számára tulajdon sokrétűségünket, a sokféle lehetséges létformából éppen azt a létlehetőséget, amivé válnunk kell, vagyis a sokrétegűségből való választás lehetőségét és az önmeghatározás szabadságát.
