Ár- és belvízvédelmi téglaépítmények a magyar tájban Fejér László1 Amikor a magyar folyók átfogó szabályozása a tiszai vízimunkákkal kezdetüket vették 1846ban, az nem volt nyilvánvaló a munkákban érdekelt birtokosok előtt, de még maguk a mérnökök sem voltak ezzel igazán tisztában, hogy nem csupán az ármentesítés (a folyó mederszabályozását követő töltésépítés), hanem a belvízrendezés költségeit is ki kell izzadniuk. Azonban ahogy teltek az évek, s épültek az ármentesítő töltések, s bizonyos területek továbbra is olyan víz alatt álltak, amelyek nem a töltések alatt átszivárgásból származtak. Ezek a vizek a szakirodalomban megkapták – eredetüktől függően a „külvíz”, vagy a „belvíz” elnevezést – ám a hétköznapi szóhasználatban a belvíz lett az összefoglaló nevük.2 Árvédelmi műtárgyak építése Tudnivaló, hogy ahol a nagy hazai folyó futnak végig az ország sík területein, ott nagy hiány van az egyik legősibb építőanyagból, a kőből. Igaz a folyók forrásvidéke, a hófödte Kárpátok építőkőben nem szűkölködik, ráadásul a folyót ki is lehetett használni a kövek szállítására, de ez a 19. század második felében nem volt annyira egyszerű, s bizonyos értelemben kifizetődő sem. Az árvédelmi töltések a helyszínen található, s a humuszrétegtől megszabadított földanyagból épültek. Ezek vízzárósága azonban nem volt teljesen azonos, voltak jobb és gyengébb minőségű földanyagok. Éppen ezért igen nagy gond volt az árvédelmi töltések szilárdságával. Sok helyütt a Tisza völgyében nem volt kézügyben olyan föld, amely tartósan ellent tudott volna állni az árvízi víznyomásnak. A 90%-ban szikes anyagú talaj és a hasonló minőségű töltéstest átázása miatt az erős szivárgások gyorsan kifejlődtek és hozzájárultak nem egy esetben a töltésszakadáshoz. Akkoriban még nem volt olyan fejlett talajmechanikai háttere a vízépítkezéseknek, mint napjainkban, s hogy a talaj mit bírhat ki, azt az építésvezető mérnök tapasztalata döntötte el. Aztán vagy igaza volt, vagy sem. Azt viszont tudták eleink, hogy a gátak alatti átszivárgás végzetes lehet árvíz idején a töltésre nézve, ezért a kritikus szakaszokon vagy agyagmagot építettek a töltések hasába, vagy pedig – s szempontunkból ez az érdekesebb – szigetelő téglafalat húztak az agyagmag helyett. Az 1874. és 1876. évi Körös árvizek töltésszakadásokat okoztak a Bodzás zugban, majd jött a Szegedet is elpusztító 1879-es árvíz, amikor ugyanezen térségben – bár szádfalak leverésével is küzdöttek az átszivárgás ellen – a gát közel 50 méter szélességben átszakadt. Az árvíz utáni szemle megállapította „szerfelett laza anyagból épült a töltés”, s ráadásul nemcsak a bedolgozás hagyott maga után kívánnivalót, hanem az anyag 90%-ban szikes is volt. Amikor a töltés egy évvel később megint átszakadt, a gondolat tetté érett a társulati műszaki közegekben és a töltés belsejébe vízzáró téglaréteget építettek. 1885. A Hosszúfoki Ármentesítő Társulat a Körösöknél első alkalommal épített mészhabarcsba rakott szigetelő téglatámfalat, amelyet 460 m hosszúságban „húztak” bele a töltéstestbe. Ennek alapja 0,5 m mélyen ért a talajszint alá, s ugyancsak fél méter magasan haladta meg az 1879. évi árvízszintet. 1886. Ugyancsak a Hosszúfoki Társulat egy 50%-ban szikes töltéstestet erősített meg 144 m hosszan. Ennek falvastagsága 30 cm volt.3
1 Mérnök, technikatörténész, c. főisk. docens 2 A belvíz fogalma a nemzetközi szakirodalomban is igen hézagos, mert bizonyos értelemben hazai specialitásról van szó. 3 A kérdéssel részletesen foglalkozik Góg Imre, az irodalomjegyzékben megadott tanulmányában
Az árvédelmi töltést árvíz idején nem csak az átázás fenyegette, hanem a hullámverés elhaboló hatása is. A legutóbbi ezredvégi és -eleji árvizek egyik jellemzője volt, hogy a tartós árvízi terhelés nyugodt, szélmentes, békés időjárással kapcsolódott egybe. Amíg csak lenge szél fodrozta a kiterjedt vízfelszínt, az nem okozott komolyabb gondokat. Azonban egy viharos, szeles idő nagyon komoly károkat tud okozni, s a múltban nem esetben történt emiatt töltésszakadás. Persze ennek kivédésére is számos műszaki eljárás született a múltban, ezek egy része az adott helyszínen az árvíz idején kiépített, természetes anyagokból (szalmaköteg, karózott rőzseköteg, stb.) álló, hullámcsillapító hatású megoldás volt, de az igazi megelőzést a veszélynek kitett töltések téglaburkolata jelentette. Itt is a többszöri balsiker nyitotta meg az érdekeltek pénztárcáját a költségesebb, de biztosabb megoldás irányába. Tudni kell azonban azt is, hogy ezt a költségesebb megoldást csak települések belterületén alkalmazták, ott ahol tartani lehetett a parti töltés elrongálódásától. Péch József kiváló Gátvédelem (1892) című munkájában Szojka Gusztáv társulati főmérnök 1878-ban készített téglaburkolatos megoldását tartotta az első próbálkozásnak ezen a téren. Szojka a Mindszent-apátfalvi Ármentesítő Társulat „nagy-vetró”-i, több mint 1 km-es szakaszát látta el téglaburkolattal, s az kiválóan ellenállt a hullámverés károsító hatásának. Persze a téglaburkolatnál a következőkre kellett figyelemmel lenni: egyrészt, hogy a téglaburkolat szilárd és vízzáró legyen, − a burkolandó gáttestet ne friss föld felhordásával, hanem egy teljesen beállt (megülepedett) gátoldal lenyesésével tegyék alkalmassá a burkolásra, − csakis gondosan válogatott fagyálló téglákat alkalmazzanak, − a téglákat a beépítés előtt alaposan át kell áztatni, hogy amikor a híg portlandcement tejet ráöntik az elkészült falra, akkor egyrészt a cement minden mélyedésbe, fugába és repedésbe befolyjon, s ezáltal vízzáró felület alakuljon ki, másrészt a szükséges induló nedvesség is rendelkezésre álljon... −
A kedvező tapasztalatok után a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium ezt is bevette az alkalmazható eljárások közé, 1882-ben engedélyezte a Körös-Tisza-Maros közi gátak akolszegi szakaszán, mintegy 1300 m hosszan a téglaburkolat kiépítését. Ezek után nézzünk egy ma is létező, ill. felújítás alatti téglaborítást: Csongrádban például 1880-ban egyezség született a m. kir. közmunka és közlekedésügyi miniszter megbízottja, Kiszely Károly vízépítési felügyelő és a város vezetősége között, hogy az északi Tisza part víz oldali rézsűjét 4,5 km hosszan téglával burkolják ki. Ezzel próbálták ugyanis a túl parton lévő, s töltésekkel még nem védett Nagyrét felőli hullámverést kivédeni. A munka kivitelezője Eszes Mátyás csongrádi földbirtokos és gőzmalom-tulajdonos volt. Az ezt megörökítő tábla a jobb parti töltés 84+432 km szelvényben lévő csongrádi állami vízmércénél, a Réthi János utca végén található, a következő szöveggel: EZEN KŐBURKOLATOT ÉS VÍZMÉRCZÉT ÉPÍTETTE ESZES MÁTYÁS CSONGRÁDI VÁLLALKOZÓ AZ 1887-IK ÉVBEN. A téglaburkolatok később egyre jobban elterjedtek, de az alkalmazott építési technológia miatt nem mindenütt váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Csongrádon például a 2000. évi árvíz után komoly helyreállítási munkákra volt szükség, 2004-ben pedig megkezdték a tégla betonburkolattal való felcserélését. Az új burkolat fölé épített tégla mellvéd esztétikus külsőt kölcsönöz az egész partvonalnak. Hasonló feladatot lát el a Hármas-Körös bal partján fekvő Kunszentmárton téglaburkolatú
védtöltése (amely azonban nem valódi töltés, hanem inkább a háta mögött levő természetes magas part kiegyenlítése). Előmunkálatai 1897. szeptember 16-án kezdődtek meg. A KörösTisza-Marosi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat Báboczka-Mindszent szakaszának részét képező töltés építése 1898. november 24-én fejeződött be. A töltés nagyobb földmunkát igénylő részét a Gyulai Folyammérnöki Hivatal készítette. A burkolathoz a tégla szállítását és a burkolatépítés kőművesmunkáit pedig Mátray Lajos helybéli építőmester és téglagyáros végezte el. A védmű újraéledt 2007-ben, amikor a 955 méter hosszú tégla partfalat a VIZITERV CONSULT Kft. tervei alapján a szegedi SZEVIÉP Zrt. felújította. A 2006. évi árvíz idején itt megfeszített erőkkel sikerült megvédeni a várost. Az addig nem tapasztalt méretű árvízi tetőzés 1041 cm volt, ezt az értéket a töltés peremén végigfutó mellvédfalon elhelyezett fémtábla is tanúsítja. Persze nem csupán itt találkozik az erre járó az árvízi magasság jelével, mert a Körösön át a túl partra vezető híd második pillérjén, a vízmérce elfogyó beosztásai fölött festett jelzés utal a nehéz áprilisi napokra. Az erősen megrongálódott városi gát védképességét az árvíz után, még abban az évben helyreállították. Belvízvédelmi műtárgyak téglaépítészete Az elején szóbakerült a belvízvédelem kérdése. Társulatokban tömörült érdekeltek a töltések megépítése után nagyon gyorsan találkoztak a töltések mentett oldalán jelentkező belvizek által okozott károkkal. Jóllehet az érintett birtokosok csak nagy nehézségek árán tudták előteremteni az ármentesítés költségeit, kénytelenek voltak a belvízrendezést is a társulat feladatai közé felvenni. Kezdetben a megépített lecsapoló belvízcsatornák torkolatához a töltésekbe zsilipeket telepítettek, amelyek segítségével a befogadó folyó megfelelő vízállásánál gravitációs úton is meg tudtak szabadulni a káros vizektől. Amikor azonban a befogadó magas vízállása ezt megakadályozta, a belvizek elöntötték az adott öblözetet. Egy töltéstestbe beépített zsilip árvízi szempontból mindig veszélyes pontnak számított, mert a homogén földgátat megszakította, s ezeken a helyeken nagyvíz esetén veszélyes áramlások, kiüregelődések következhettek be. A 19. század utolsó évtizedeiben azonban impozáns téglazsilipeket építettek szerte a folyók mentén. Ezek közül ismerkedjünk meg az egyik legszebbel, a Kurca-toroki zsilippel. A talán az ország legnagyobb érdekeltségi területén működő Körös-Tisza-Marosi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat óriási árteréről a belvizek összegyűjtésére és folyóba vezetésére a 19. század vége felé a töltések átvágásával sorra épültek azok a téglaboltozatos zsilipek, melyeket árvízvédelmi kapukkal láttak el. Amíg a befogadó vízfolyás szintje alacsonyabb volt mint a bevezető belvízcsatorna szintje, addig gravitációsan is meg lehetett szabadulni a felesleges belvíztől. Gond akkor volt, amikor ez a szintkülönbség megfordult. Ilyenkor a zsilipkapukat lezárták és működésbe lépett a szivattyútelep, már ha éppen volt ilyen a zsilip környékén. Az említett Társulat egyik legnagyobb 4 m-es nyílású zsilipje Fromm Miklós királyi mérnök terve alapján Mindszent mellett a Kurca tiszai torkolatánál létesült 1885-ben, egy ellennyomó medencével és szorító zsilippel kiegészítve. Az előbbire azért volt szükség, mert magas tiszai vízállásnál jelentős víznyomás hárult a zsilipre, s a közlekedő edények elvén alapuló ellennyomó medence mentett oldalról szinte megtámasztotta a műtárgyat. Az eredeti műtárgy a védtöltés átvágásával egy 34x40 m alaprajzi méretű, 2,2 m vastag beton alaplemezre boltíves kialakítással épült. Anyaga beton, tégla és díszes faragott fedkövek. A Kurca-toroki zsilipet - a térségben épült további két zsilippel, a Porgány-éri és a Kis-Tiszai zsilipekkel együtt - a Temes és Bega folyók szabályozásánál kialakított ún. „torontáli állózsilipek" mintájára építették. A Kis-Tiszai zsilip 1886-ban egy tiszai árvíz következtében tönkrement és elbontották. Később állékonysági problémák miatt a Porgány-éri zsilipet is
megszüntették. A két zsilip tönkremenetelét követően a Kurca-toroki zsilip állékonyságának növelésére a zsilip fenéklemezét kb. 45 cm vastagságban felbetonozással megerősítették. Amikor a 2000. évi árvíz során meghibásodott zsiliptábla miatt nagy erőket kellett bevetni, hogy megmentsék a környéket a betörő víztől, voltak olyan elképzelések is, hogy a zsilipet bontsák el, s valami teljesen újat építsenek a helyébe. De nem mindig az új az egyedül üdvözítő, a szegedi mérnököknek és munkatársaiknak hála sikerült a régi formát új tartalommal megtölteni, s az egykori „torontáli állózsilip”-ek utolsó megmaradt példányát megmenteni. A téglazsilip felújítása ráadásul még gazdaságosabb megoldást is jelentett, mint egy új építése. A szakmai zsűri a műtárgy felújításának vezetőit 2002-ben Lampl Hugó nívódíjjal tüntette ki. Erre a tényre a zsilip falában elhelyezett emléktábla is utal. A 2001. évi felújításkor az egynyílású zsilipet kétnyílásúvá építették át és az egyszeres biztonság (egy zsiliptábla) helyett kettős biztonságú, azaz mindkét oldalon táblával lezárható csőzsilip lett. A boltozott téglazsilip Tisza felőli homlokzatán az építés időpontja: 1885 olvasható, míg a mentett oldalon a felújítás dátuma: 2001. szerepel. Eddig a zsilipekről esett szó, pedig a zsilipek mellett van még egy nagyon jellegzetes épülete a folyómenti tájnak, a belvízi szivattyútelep. No nem a mai, célszerűséget igen, de építészeti kultúrát kevéssé sugárzó műtárgyra gondoljunk, hanem a régi, gőzüzemű szivattyútelepekre. Amikor a már említett zsilipeken nem juthatott a töltések mögötti területekről összegyűjtött belvíz gravitációsan a befogadó folyóba, akkor a szivattyútelepeket kellett beüzemelni. Az első belvízi telepet 1878-ban építették Sajfokon, eredeti angol gépészeti berendezésekkel. Szerencsére máig megmaradt az épület és szivattyúgép is. Amikor szó esett az árvízvédelmi műtárgyak téglaépítészetéről, akkor egy különlegességet nem említettünk meg, s ez pedig a hódmezővásárhelyi „kűfal”. Vásárhely területe a 19. század folyamán több mint kétszeresére növekedett, és a mélyebb fekvésű részek is beépültek. Ezek a területek fokozott árvízveszélynek voltak kitéve. A folyómeder szabályozásával az árvízszintek növekedtek, ami fokozta az árvíz lehetőségét. A tiszai töltések többször is átszakadtak, a várost sokszor közvetlen árvíz fenyegette. Az 1876. évi árvíz idején merült fel a Hódmezővásárhely körüli körtöltés kiépítésének gondolata. De csak az 1879. évi, Szegedet pusztító nagy árvíz évében fogtak hozzá az építéséhez. A város határán földből 17,5 km hosszú töltés létesült, a déli részén pedig – a Hód-tó partvonulatát követve – egy téglából rakott úgynevezett "kűfal"épült, amelynek hossza 3006,2 méter. A vízépítési gyakorlatban számos helyen használták fel a téglát, mint meghatározó építőanyagot. Itt most csak a vízi védműveket vettük szemügyre, de nem szóltunk a gátőrházakról, a városi vízművek régi szivattyútelepeiről, a kőbányai víztároló medence egyedülálló csarnokáról, a téglaépítésű felszín alatti csatornákról, stb., stb. Irodalom Góg Imre: Szigetelő falak a Kettős-Körös jobb oldali töltésében. Magyar Vízgazd., 1983. 6. sz. Péch József: Gátvédelem. Bp., 1892. Holló Csaba szerk.: A Visegrádi Országok technikai műemlékei II. Bp., 2004. http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=2323
ÁR- ÉS BELVÍZVÉDELMI TÉGLAÉPÍTMÉNYEK A MAGYAR TÁJBAN Fejér László c. főiskolai docens, technikatörténész
Az ún. „pocsolya”-térkép (1830 körüli állapot)
Péch József, a magyar vízrajzi szolgálat megalapítója
A Hosszúfoki Ármentesítő Társulat 1885-ből származó, eredetileg 460 m hosszú szigetelő téglafala a feltárás után
1
Társulati védekezés a töltés elhabolása ellen Sövényházánál 1881-ben
Szojka Gusztáv mérnök kísérleti téglaborítása az árvédelmi töltés víz felőli oldalán
A téglaborítású egykori árvédelmi töltés Csongrádnál
A 2006 után felújított téglaborítású árvédelmi töltés Kunszentmártonnál
2
A 2006 után elbontott téglaborítású árvédelmi töltés egy megőrzött darabja Tiszaroffon
Jellegzetes belvíz-levezető zsilip az 1880-as évekből
Egy társulati belvízlevezetési terv (1920-as évek)
A Kurca belvízcsatorna torkolati zsilipje egykor...
Az 1887-ben bedőlt kistiszai zsilip
...és felújított, korszerűsített állapotában napjainkban
3
A kistiszai zsilip vízszakadása, a politikusok szózuhataga és a szegény magyar...
A bátai szivattyútelep (1896)
Törökér, a br. Sennyey Pálról elnevezett szivattyútelep (1897)
A legrégibb hazai belvízi szivattyútelep 1878-ban épült a Sajfok-csatorna tiszai torkolatánál
A ricsei szivattyútelep (1914)
A tiszaberceli szivattyútelep (1895)
4
A szunyogi elektromos szivattyútelep
A budapest-kőbányai víztároló feltöltetlen állapotban
Köszönöm megtisztelő figyelmüket !
5
