Amikor Szent Terézia anyánk szemlélte azokat a nagy bajokat, amelyek a maga korában sújtották az Egyházat, azon tûnõdött, hogy miként tudna ezen õ,

Amikor Szent Terézia anyánk szemlélte „azokat a nagy bajokat”, amelyek a maga korában sújtották az Egyházat, azon tûnõdött, hogy miként tudna ezen õ, gyenge nõ létére segíteni. Egy kép jut eszébe: amikor a király megszorul, mert ellensége ellepte országát, nem tehet mást, mint elvonul egy megerõsített városba, amelyet hûséges hívei védenek (és ezért az ellenség nem tudja azt bevenni). Innen pedig idõvel akár teljes gyõzelmet is arathat. Ebben a hasonlatban a király Krisztus Urunkat jelképezi, a vár az Egyházat, a katonák a hívõ keresztényeket, a vár kapitányai pedig a felszentelt személyeket. Õk kulcsszerepet töltenek be a vár védelmében, de mindezt csak a „katonák” segítségével tehetik meg. „A vár kapitányait pedig – a hittudósokat és a hitszónokokat – segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél elõbbre haladjanak. (…) Erre nagy szükség van, mert amint mondtam, az egyházi, nem pedig a világi hatalom van hívatva rajtunk segíteni. (…) Ugyan szépen járnának a katonák, ha nem volnának tisztjeik! Nekik tehát az emberek között kell élniük… s nem egyszer, legalább külsõleg, úgy viselkedniük, amint azt a világiak teszik. S azt gondoljátok talán, leányaim, hogy ez oly könnyû dolog? Érintkezni a világgal; kint élni a világban; világi ügyekkel foglalkozni; sõt, mint mondottam, alkalmazkodni a világiak viselkedéséhez: bensõleg pedig idegenkedni a világtól, ellenséges érzülettel lenni a világ iránt, számkivetésben érezni magát, egy szóval nem embernek, hanem angyalnak lenni? Mert ha nem ilyenek, akkor nem érdemlik meg, hogy tiszteknek nevezzék õket s ne is engedje az Úr, hogy elhagyják celláikat, mert több kárt okoznának, mint hasznot. Most nem olyan idõket élünk, hogy még a tanításra hivatottakban is el lehetne nézni a gyöngeségeket. (…) Arra kérlek tehát titeket, igyekezzetek olyanok lenni, hogy két dolgot érdemeljetek ki Istennél. Az egyik, hogy azon sok hittudós és szerzetes között minél többnek legyen meg az említett szükséges képesítése; akikben pedig ez nem volna meg, azokat javítsa meg az Úr, mert sokkal többre képes egy tökéletes ember, mint sok más, aki nem az. A másik pedig, hogyha már egyszer benne vannak a harcban – tekintve, hogy ez a harc, amint mondottam, ugyancsak nem tréfa dolog – istápolja õket az Úr hatalmas karjával, mert csak úgy lesznek képesek kikerülni a sok veszélyt, amely õket a világban fenyegeti; csak úgy tudják majd süket fülre venni az élet vészes tengerén a szirének csábító énekét. Ha e tekintetben képesek vagyunk Istennél valamit elérni, akkor, bármennyire is el vagyunk zárkózva, mi is Õérette harcolunk.” (TU 3, 3-5) A papság évében erre int bennünket Szent Terézia anyánk, akinek Rendünkben születésének ötödik centenáriumát készülünk megünnepelni. Imádkozzunk mi is papjainkért, és igyekezzünk magunk is úgy élni, hogy egyházunk, egyházi közösségünk valóban a „hûségesek városa” lehessen a mai nehéz idõkben Krisztus Urunk számára. fr. Tarzíciusz

2

„BARÁTAIMNAK ÉS TESTVÉREIMNEK HÍVLAK BENNETEKET” Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5 „BARÁTAIMNAK ÉS TESTVÉREIMNEK HÍVLAK BENNETEKET”

3

A papok küldetése

Pap vagy te mindörökre „BARÁTAIMNAK ÉS TESTVÉREIMNEK HÍVLAK BENNETEKET” A II. Vatikáni Zsinat definíciója a papokról A II. Vatikáni Zsinat „Presbyterorum ordinis” kezdetû határozata a papi szolgálatról és életrõl szinte minden témát felölel, és a papi élettel kapcsolatos szinte minden témával foglalkozik. A zsinati atyák mintegy definícióként fogalmazzák meg, hogy „A papokat a püspöktõl kapott felszentelés és küldetés Krisztusnak: a Papnak, a Tanítónak és a Királynak szolgálatába állítja. Abban a krisztusi tevékenységben vesznek részt, amely az egyházat itt a földön folytonosan Isten népévé, Krisztus testévé és a Szentlélek templomává építi.” A papokat tehát úgy is nevezhetjük, mint Krisztus szolgáit, de ezt nyilván kiegészíthetjük azzal, amit a Szentírásban olvashatunk: „Nem nevezlek titeket szolgáknak, hanem barátaimnak, mert mindent tudtul adtam nektek.” Mi, papok, a krisztusi tevékenységben vagyunk Jézus barátai és munkatársai, amit a fent idézett dokumentum úgy ír le, hogy a Krisztussal kötött barátságunk küldetés az emberek felé: õket Krisztushoz kell vezetnünk, és rásegíteni a Krisztussal kötendõ barátság mindent felülmúló értékére és kincsére. Az elsõ fejezet 3. pontjában a következõ kijelentés szerepel: „…testvéries a kapcsolatuk minden emberrel. Az Úr Jézus is, Isten Fia, akit az Atya emberként küldött az emberekhez, közöttünk élt, és minden tekintetben hasonlóvá akart válni testvéreihez a bûn kivételével.” Itt már a testvér szót is használják a zsinati atyák: Krisztus testvérei vagyunk mindannyian, mert Õ a mi testvérünkké lett, és mindenben hasonlóvá akart lenni hozzánk, a bûnt kivéve. S ebbõl következik az elsõ megállapítás, hogy ti. a papoknak testvéries kapcsolatuknak kell lennie minden emberrel.

A II. fejezet 6. pontjában arról ír a dokumentum, hogy kikhez is szól a papok küldetése. Rendkívül érdekes a megfogalmazás és a sorrend: „A papok ugyan mindenkinek elkötelezettjei, mégis tudatában kell lenniök annak, hogy a szegények és a gyengék különösképpen is rájuk vannak bízva. Hiszen az Úr maga közösséget vállalt velük, és az a messiási munka ismertetõje, hogy felhangzik köztük az örömhír.” Miután a szegényeket és a gyengéket mintegy elsõ helyre tették a zsinati atyák, utána azonnal következik a további felsorolás, ami szintén figyelemreméltó: „Nagy figyelmet szenteljenek a fiataloknak, nemkülönben a házasoknak és a szülõknek.” Tulajdonképpen senki sem marad ki a sorból, abból a sorból, akikhez a papok küldetése szól. Így jön sorba a férfi és nõi szerzetesek említése is, akiket úgy jellemez a Zsinat, hogy õk „az Úr házanépében kiemelkedõ helyet foglalnak el.” S mindezek után szinte azt lehet mondani, hogy a végére hagyták a legfontosabbakat, akikhez való küldetést így fogalmazzák meg: „Mégis a betegekre és a haldoklókra legyen a legtöbb gondjuk, látogassák meg és erõsítsék õket a krisztusi hitben, reményben és szeretetben.”

A papok a közösség szolgálatában „Egyetlen keresztény közösség sem fog kiépülni, hacsak nem teszi meg alapjának és szegletkövének a szent eukarisztia ünneplését; innen kell tehát kiindulnia a közösségi szellemre irányuló egész nevelésnek. Az eukarisztikus ünneplésrõl csak akkor mondható el, hogy szívbõl fakadt, hogy teljes értékû, ha mindenkit a szeretet cselekedeteire és egymás megsegítésére késztet, ha gyümölcse a missziós tettvágy és a keresztény tanúságtétel a maga különféle formáiban.” Rendkívül fontos, hogy a Zsinat elsõ helyre teszi az eukarisztia ünneplését a közösség építése vonatkozásában. A hittanórákon úgy tanítjuk, hogy „A templom az Isten háza és a mi közös otthonunk.” Talán gyermekes megfogalmazás, de a lényeget nagyon szépen kiemeli: a templom és a Szentmise a közösség építésének „szegletköve”. „Az eukarisztia az Egyház életének forrása és csúcspontja.” A II. fejezet 9.pontjában a papok és a világi hívõk kapcsolatáról olvashatunk, s itt az együttmûködés fontosságát hangsúlyozza a Zsinat: „Fogjanak össze a világi hívõkkel, és egész magatartásukkal kövessék a Mester

4

„BARÁTAIMNAK ÉS TESTVÉREIMNEK HÍVLAK BENNETEKET” Kármel 2009/4-5

példáját, aki az emberek közé „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul másokért” (Mt 20,28) Ezután a zsinati atyák arra biztatják a papokat, hogy figyeljenek oda a világiakra és dolgozzanak együtt velük, hiszen sok mindenhez õk jobban értenek: „Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különféle területein nekik van tapasztalatuk és õk az illetékesek, hogy így, velük együtt, képesek legyenek leolvasni az idõk jeleit. Vizsgálják meg a szellemeket, hogy Istentõl származnak-e, de tudják is a hit érzékével észrevenni, örömmel elismerni és gondosan ápolni a világiak sokféle formában jelentkezõ karizmáit…”

A papok lelki élete A papok lelki életét legfõképpen az eukarisztia táplálja, hangsúlyozza a zsinat: „A lelkipásztori szeretetnek pedig az eukarisztikus áldozat a legfõbb forrása, és éppen ezért az egész papi élet középpontja és tápláló gyökere; igyekezzék tehát a pap saját lelki életében megvalósítani azt, ami az áldozati oltáron végbemegy. Ez azonban csak úgy érhetõ el, ha imádságban egyre mélyebben hatol be Krisztus misztériumába.” Mint ahogy minden hivatásban, úgy a papságban is törekedni kell – s erre meghívást kaptunk az Úrtól – az életszentségre. S ez pedig az állapotbeli kötelességek teljesítésével „érhetõ el”: „Az életszentséget a papok sajátos módon érik el: éppen papi feladataiknak krisztusi szellemû, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével.” Az igehirdetés feladatát szintén úgy fogalmazza meg a Zsinat, hogy Krisztust állítja középpontba: „…az Úr nyitja meg a szíveket, és a tanítás nagyszerûsége nem tõlük, hanem Isten erejétõl származik, éppen az ige hirdetése közben forrnak össze Krisztussal, a Mesterrel, és kerülnek az õ Lelkének vezetése alá.” A zsinati atyák külön lelkükre kötik a papoknak, hogy bátran és nagy gonddal álljanak ki az igazság mellett és a közjó érdekében emeljék fel a szavukat, valamint azokra is legyen gondjuk, akik hitükben megfogyatkoztak, illetve akik nem ismerik el Krisztust megváltójuknak: „A püspök nevében az õ gondjuk a közjó védelme. Rendületlenül hirdetniük kell az igazságot, hogy a tanítások minden szele magával ne sodorja a híveket. Komoly gondjuk legyen azokra, akik nem járulnak a szentségekhez, vagy esetleg a hitükben fogyatkoztak meg. A jó pásztor nem mulasztja el, hogy ezeket is felkeresse. És ne feledjék, hogy azok is rájuk vannak bízva, akik nem ismerik el Krisztust megváltójuknak.” A papi közösséget is kiemelik a zsinati atyák, hiszen ez segíti õket hivatásukban és ad új lendületet papi szolgálatukhoz: „Felüdülés végett is szívesen és örömmel találkozzanak, gondolva magának az Úrnak a szavára, amellyel kifáradt apostolait hívta: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre és pihenjetek

Kármel 2009/4-5 „BARÁTAIMNAK ÉS TESTVÉREIMNEK HÍVLAK BENNETEKET”

5

egy kicsit.” (Mk 6,31) Lehet gondolni itt a következõkre: „együttlakás, ahol ez megoldható, vagy asztalközösség, vagy legalábbis gyakori és rendszeres összejövetel.”

A papi élet szépsége Minden papi hivatás egy nagy titok, Isten és a lélek titka: hívás és ennek elfogadása, illetve hûséges kitartás ebben a hivatásban. S minden papi és szerzetesi hivatás egyúttal egy csodálatos történet is. Úgy gondolom, hogy a legtöbb pap szívesen belekiáltaná a világba: ha újra kellene kezdeni az életet, a „pályaválasztást”, csakis a papságot választanám (hiszen Krisztus választott engem), annyira szép egy Istennek ilyen formában átadott élet. Ezért hangsúlyozzák a zsinati atyák, hogy a papi hivatás szépségét nem szabad véka alá rejteni: „Elõször is, a papok szívvel-lélekkel azon legyenek, hogy szavukkal és tanúságtétellel: a szolgálat lelkületét s igazi húsvéti örömöt sugárzó életükkel, híveik elé tárják a papi hivatás nagyszerûségét és szükségességét.” A Zsinat a papi hivatásról való gondoskodást is sürgeti: „Nem sajnálva fáradságot és nem félve nehézségektõl, segítsék a fiatalok, sõt felnõttek közül is a kellõ felkészülésben azokat, akiket bölcs megítélésük szerint ilyen kiváló szolgálatra alkalmasnak tartanak.” A papi szolgálatról és életrõl szóló zsinati határozat külön említést tesz a hitoktatásról és a sajtóapostolkodásról is: „A szentbeszédekben, a hitoktatásban és a sajtóban pedig világosan tárják fel az egyháznak mind helyi, mind pedig általános szükségleteit; vonzó formában mutassák be a papi szolgálat értelmét és kiválóságát. Benne ugyanis nagy terhekhez nagy örömök kapcsolódnak, és az egyházatyák szerint a papi szolgálatban mutatható ki legjobban a szeretet Krisztus iránt.” A Zsinat nem mulasztja el, hogy a hívek papok iránti szép feladatait és kötelességeit is megemlítse: „A hívek pedig legyenek tudatában annak, hogy mivel tartoznak papjaiknak, ezért gyermeki szeretettel szeressék õket, mint lelkiatyjukat és pásztorukat. Osztozzanak gondjaikban, segítsék papjaikat, amivel tudják, fõleg imádsággal és munkával. Így papjaik könnyebben lesznek úrrá a nehézségeken, szolgálatukat eredményesebben fogják betölteni.” Összeállította: fr. Sándor OCD

6

A KRISZTUSSAL VALÓEGYSÉG MEGÉLÉSE A PAPSÁGBAN

Kármel 2009/4-5

A KRISZTUSSAL VALÓ EGYSÉG MEGÉLÉSE A PAPSÁGBAN »Akartok-e a mi Urunk, Jézus Krisztussal egyre szorosabban összeforrni, és önmagatokról lemondva hozzá teljesen hasonlóvá lenni?« Elgondolkodtató, hogy miért pont ez az elsõ kérdése az Egyháznak a papokhoz a papi ígéretek megújításakor, vagyis miért a Krisztussal való egység a papi élet egyik elsõ számú feladata, s nem, mondjuk, a szolgálatban való állhatatosság kerül az elsõ helyre. Az egésznek a mélységes titka a papszentelésünkben fedezhetõ fel. A felszentelési imában, mely a kézrátétellel együtt az egyházi rend szentségében való részesedés alapja, nos, ezen ima Szentlelket hívó szövegrészében (epiklézis) ezt kéri a szentelõ püspök a szentelendõ részére: „újítsd meg szíve mélyén a szentség Lelkét, hogy tõled, Istentõl kapja meg a papságnak ezt a második rendjét, élete pedig legyen az erények példája”. Vagyis azért, hogy megkaphassuk a papság ajándékát, és életünk erényes legyen, az Úr megújítja szívünkben a szentség Lelkét. Az eredeti latin szöveg a „szíve mélyén” kifejezések helyett mást hoz: „innova »in visceribus eius« Spiritum sanctitatis”. „In visceribus eius” – vagyis szó szerint (viscera – belsõ részek, szervek, ami az emberben „belül van”, fizikailag is) a pap testi, tehát fizikai, fiziológiai, pszichés stb. világának „belsejében” történjen meg a Lélek „pappá tevõ” munkája, teremtése. A Szentlélek egész emberi mivoltunkat átformálja, megváltoztatja, méghozzá Krisztus papsága szerint, amirõl a Zsidókhoz írt levélben ezt olvashatjuk: „Ezért (Krisztusnak) mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez [Zsolt 22, 23], hogy irgalmas legyen, és hûséges fõpap Isten elõtt, hogy kiengesztelje a nép bûneit. Mivel õ maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek.” (2, 17-18) Papként tehát testemben, személyi mivoltom konkrétságában hordozom Krisztus egyetlen és örök papságát, és ez az õ megtestesülése által lehetséges: olyanná tett engem, amilyen õ maga. Itt áll tehát a vele való összeforrás értelme, s mindebbõl látható az is, hogy ha meghívást nyertünk, és arra igent mondtunk, akkor evilági értelemben sincs – s nem csak örök üdvösségünk szempontjából – más létezés számunkra, mint hogy papok legyünk. „Örökké ilyennek akart az Úr.” (vö. Jer 1, 5) Ezért azt hiszem, nem túlzás kimondani: az Isten Örök Igéjének megtestesülése a mi személyes papságunk titkát, miértjét és megújításának lehetõségét is hordozza. Ahogyan a zsolozsma egyik olvasmányában olvassuk Szent Proklusz konstantinápolyi pátriárkától: „Olyan volt, mint amilyen most is, olyan is lesz, és megmarad, hiszen miattunk lett emberré; az emberi nem szerelmese lett emberré, azzá, ami elõbb nem volt; de emberré lett, és ugyanakkor minden változás nélkül megmaradt Istennek. Miattam hasonlóvá lett hozzám; az lett, ami elõbb nem volt; megtartotta viszont azt, ami volt. Tehát emberré lett,

Kármel 2009/4-5

A KRISZTUSSAL VALÓEGYSÉG MEGÉLÉSE A PAPSÁGBAN

7

hogy magára vegye szenvedéseinket, minket pedig Isten fogadott gyermekeivé tegyen, s megadja nekünk azt az országot, amelyre bárcsak méltóvá is tenne bennünket az Úr Jézus Krisztus kegyelme és irgalma.” (De Nativitate Domini, 2, PG 65, 846; vö. Imaórák Liturgiája, IV. kötet, 1552-1553 oldalak) Jézus „összeforrasztott” már minket önmagával, és a papságban is a mi mostani feladatunk csak az, hogy ez az egység „egyre szorosabbá” váljon. Ez a szolgálatkészségünk megújítása által lehetséges. Urunk ugyanis, „kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember” (Fil 2, 7). A hasonlóság, a bensõ összeforrottság „szolgai alakot” jelent, s itt értjük meg a fenti kérdés második felének lényegét: „önmagunkról lemondva hozzá teljesen hasonlóvá lenni”. A IV. eukarisztikus imában a Szentlélek pünkösdi eljövetelének egyik célja, hogy „ne önmagunknak éljünk”, mert – ahogyan Szent Pál tanítja – „egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk.” (Róm 14, 7-8) Talán kevésbé merítene ki bennünket sokszor bensõleg a szolgálat, és annak minden nehézsége, feszültsége, ha mindig meglátnánk, minden tettünkben az iménti szöveg súlypontját: az Úrnak élünk, és az Úrnak halunk meg – hogy konkrétan hol, mikor, kikkel kapcsolatosan zajlik ez le, az teljesen viszonylagos, hiszen, mint tudjuk, a hívek szükséglete még nem elég ahhoz, hogy valaki elmenjen papnak. Ezért is vigyázzunk jobban magunkra és egymásra. Neki és miatta élek – szolgáljam hát önmagamban, és a magam neki való teljes önátadása által, hogy a kapcsolatunk valóban egyre szorosabb és szorosabb legyen, mígnem „Isten lesz minden mindenben” (vö. 1 Kor 15, 28). Egyszer egy újmisést szentelése után idõs, karakán plébánosa e szavakkal köszöntötte: „Azt kívánom, hogy papként halj meg.” Vagyis úgy, mint Krisztus, olyanként, mint Krisztus: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk õt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy õ is szent.” (1 Jn 3, 2-3). „Szakállas” bölcsesség, de nagyon helytálló, s ránk, papokra is: ahogyan éltünk, úgy fogunk meghalni is. Úgy élni, mint õ – ez még vonzó lehet, de úgy meghalni?! A haldokló Jézus így imádkozik a kereszten: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Szent István diakónus pedig, „amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bûnül! Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban.” (ApCsel 7, 60) „Mondjatok el pár imát, hogy Isten majd irgalmazzon nekem” - írta VI. Pál pápa végrendeletének záradékában. „Boldogok az irgalmasok, mert õk majd irgalomra találnak.” (Mt 5, 7) „És én feloldozlak téged…” Kajtár Edvárd atya

8

„PAP VAGY TE MINDÖRÖKKÉ ...”

Kármel 2009/4-5

„PAP VAGY TE MINDÖRÖKKÉ …” (Zsolt 110,4) Minden hivatás Istentõl kapott ajándék, amely törékeny cserépedényben van. Óvni és védeni kell, hogy áldozati adományunk csak egyedül Krisztus elõtt széttörve tölthesse be a házunkat, az Egyházat. Cserépedényünk õrzése állandó éberséget kíván, éjjel-nappal virrasztást Istenünk trónja elõtt. Minden döntéshelyzetben kimondott „igen” szabad választási lehetõségbõl születik. Az Istennek kimondott „igen” is szabad válaszunk Isten ajándékának befogadására. A Szentlélek erejével tudjuk ezt megtenni, és ahogy Szûz Máriának és Szent Józsefnek, úgy nekünk is azt mondja Isten angyala: „Ne félj!” (Lk 1,30; Mt 1,20) Isten tudja, mi lakik az emberi szívben. Küzdelmünk részese Õ, mert Érte küzdünk minden nap. De csak ezen az úton lehet ajándék számunkra saját gyengeségünk, bûnösségünk és Isten mindenek fölötti szeretetének, hatalmának, gondviselõ jóságának megtapasztalása. Emberi korlátaink elfogadása által tudjuk az erõt Istennek tulajdonítani. Minden nap Isten mellett dönteni! Avila-i Szent Teréz így imádkozik: „Isten nem változik.” Ennek valóságába vetett hit bátorsággal tölti el lelkünket, a Benne való bizalom erõsít minket a cselekvésre. Lisieux-i Szent Teréz imája a papokért így kezdõdik: „Urunk, Jézus Krisztus, Örök Fõpap!” Krisztus fõpapi méltóságát mások szolgálatára küldetésként kapta Istentõl, így minden papi hivatás is különleges szolgálatot rejt magában az Isten népébõl való kiválasztottsága által, Isten népének krisztusi érzületû szolgálatára. Ez Krisztussal, Krisztusért való küzdelem az emberek elõtt, minden emberi lélekért a papi felkenés különleges erejével. Krisztus küzd bennünk az Atya küldetésének beteljesítéséért a Szentlélek erejével. A pap küldött, amint küldöttek voltak az apostolok is. Küldetésük a kereszt és a feltámadás evangéliumának (örömhírének) hirdetésére szól. Leghatékonyabb jele az életükben kibontakozó szenvedés és feltámadás misztériumának megtapasztalása, megélése az Egyház tagjai elõtt. A Krisztus érzülete szerinti élet Krisztustól való megtanulása a rájuk bízottak elõtt. Az Isten népébõl kihívottakra különösen érvényes a „Kövess engem!” – felszólítás. Krisztus „az út, az igazság és az élet”. Ennek beteljesítése küldetésük része, mely Istenbõl forrásozik, a Szentlélek által válik életté és Krisztus minden tagjának krisztusivá válását segíti. A pap Krisztus nevében szól és cselekszik, ezért el-elgondolkodva az Igén, mint Szûz Mária, hitét váltja tettekre emberségének korlátai, de Istentõl kapott talentumai (képességei) szerint. Krisztus tanítványai körében élte meg emberségének határait, papjaink is az emberi közösségek, hívõk és nem hívõk körében küzdenek meg korlátaikkal. Mindez belsõ magányban zajlik, de jó lenne, ha ebben nem hagy-

Kármel 2009/4-5


9

nánk magukra õket. Krisztus Isten Fia, Õ Isten. Papjaink emberek, akik közösségre teremtettek, Istenért, Istenben és Istennel élnek az Egyház tagjaiként, mégis, mint elõl járók, a nyáj élén. Segítenünk kell õket, felelõsek vagyunk mi is életükért, mert együtt alkotjuk Krisztus Testét, az Egyházat. A jó Pásztor ismeri juhait, nevükön szólítja õket. Krisztus a Pásztor nyájából választja ki juhait, akikben meglátja a jövendõ pásztori vonásokat. Simont Jézus Péternek szólítja, mert meglátta benne a sziklát, mellyé az isteni kegyelem fogja õt formálni. Péter küldetésébe „belefér” a szenvedés elutasítása („Távol legyen ez tõled, Uram!”), emberi erejére való vakmerõ hagyatkozása (vízen járása és süllyedése), munkája értelmetlenségének kísértése (egész éjszaka hiába fáradoztak, de nem fogtak halat), munkája elismerésének vágya („Mi mindent elhagytunk, mi lesz a jutalmunk?”), belefér, hogy Isten terveit nem lehet mindig megérteni emberi ésszel, és ezek a határok csak a hit által hidalhatók át („Uram, kihez mennénk?”). Belefér saját bûnösségének meglátása, elismerése („Menj el tõlem, mert bûnös vagyok!”) és a Jézus melletti állhatatosságban való pillanatnyi megingása, de nem Jézus elhagyása (háromszori tagadása). Papjaink is hozzánk hasonló emberek, imáinkkal támogatnunk kell õket, hogy az élet minden helyzetében Jézus oldalán tudjanak harcolni, értünk. Avilai Szent Teréz írja a „Tökéletesség útja” címû könyvének III. fejezetében: „A vár kapitányait ...– a hittudósokat és a hitszónokokat – segítse meg az Úr, hogy a lelki életben minél elõbbre haladjanak. Mivel pedig nagyobb részük szerzetes, adja meg nekik azt, hogy hivatásuknak minél tökéletesebben megfeleljenek… Igyekezzünk olyanok lenni, hogy imáinkkal használhassunk Isten szolgáinak, akik annyi munka árán fegyverezték fel magukat tudománnyal és életszentséggel, s most azon fáradoznak, hogy az Urat támogassák… Nekik az a feladatuk, hogy buzdítsák a lanyhákat, és lelket öntsenek a csüggedõkbe.” Minél inkább akarja a világ fogságba ejteni az emberi szívet, annál erõsebben tapasztalhatjuk meg Isten küzdelmét bennünk Krisztus ügyéért. A kegyelem erejébõl bensõnkben egyre tudatosabbá válhat Isten gondviselõ szeretete irántunk, ha valóban Érte küzdünk, mert a gyõzelem az Övé. Isten irgalma erõsebb mindennél.

10


Kármel 2009/4-5

A papszentelés szertartásában a szentelendõk kezeit megkenik krizmával, szent olajjal. Tisztává teszik, Isten szolgálatába állítják kezeit. A szív tisztaságának éber õrzése mellett a kézzel való érintések tisztasága is virrasztást, küzdelmet jelenthet. Lisieux-i Szent Teréz így imádkozik: „Tartsd meg felkent kezeiket tisztán, amint naponta Szent Testedet érintik.” A szentelési szertartásnál lényeges kegyelemközvetítõ elem a kézrátétel a jelöltek fejére. Krisztus Lelke által a tisztából tiszta árad. Amint az Úr Szent Testének a paténa, és az Úr Szent Vérének a kehely ki van véve a hétköznapi használatból, úgy a pap kezének krizmával történõ megkenése is az Úr érintésére, és az Õ szolgálatára van szentelve küldetése idején. Nem mindegy, mit és hogyan érintenek, és milyen érzülettel. Ez is szüntelen éberséget kíván. Teréz imájának folytatása: „Tartsd meg az õ ajkuk tisztaságát, amit megszentelsz Szent Véred által.” A kimondott szavakat a gondolatok irányítják. A szájjal való érintést Krisztus Vére szenteli meg, hogy a Neki kimondott hûség erejével csak Õt érinthessék szolgái: oltárcsók, evangéliumos könyv megcsókolása és Krisztus Vérének vétele. A szentelési szertartáskor a paténát az ostyával, a kelyhet a vízzel vegyített borral adja át a püspök Isten új szolgáinak külön-külön, a következõ szavak kíséretében: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnunk. Ismerd fel, és kövesd is, amit teszel: alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint.” Krisztus a szívek mélyén szól papjaihoz: „Ne féljetek…!”(Mt 10, 26. 28. 31.) Az eljövendõt, mely a kimondott „igen” következménye, csak Isten látja elõre, Aki Simonban meglátta Pétert. A hit erejével, a Krisztusba vetett bizalommal és az Atyára való teljes ráhagyatkozással lehet ezt a kegyelmi lépést megtenni. Mindez ugrás a hit sötétjébe, ahol azonban Isten várja a lelket. Az emberi gyöngeség megtapasztalása által tudja a Szentlélek az Isten szerinti szabadságra elvezetni küldötteit. Isten a pecsét az emberi szíven, mely örök szövetséget, örök szeretetet hoz létre Isten és a lélek között. Teréz tovább imádkozik: „Tartsd meg a szívüket magadnak, melyet lepecsételtél dicsõséges papságodnak jelével.” A hûség a Szentlélek ajándéka, de feltételezi az emberi küzdelem áldozatát. „Növeld õket a szeretetben és a Hozzád való hûségben, oltalmazd meg a világ minden kísértésétõl (csapdájából, csábításától).” Krisztus „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas idõben való segítségre.” (Zsid 4, 15b-16.)

Kármel 2009/4-5

TERÉZ ÉS LELKI TESTVÉREI

11

Ebben a küzdelmükben szükséges, hogy imádkozzunk papjainkért, hogy nap mint nap Krisztus szenvedése mellett részesülhessenek Krisztus feltámadásában is. Hordoznunk kell õket, hogy õk is hordozhassanak bennünket. „Add meg nekik a kenyér és a bor átváltoztatásával a szívek feletti átváltoztatás erejét. Áldd meg bõséges gyümölccsel munkájukat és ajándékozd meg õket az örök élet koronájával.” (Lisieux-i Szent Teréz imája a papokért) Szent Családról nevezett Angéla nõvér Mindenszentek Kármel, Magyarszék

A Kármelben, Szent Terézia óta fõleg, a papokért való imádság fontos helyet foglal el a szerzetesek, de fõleg nõvéreink lelkiségében. Kis Szent Teréz is – fõleg római zarándokútja alatt – megértette, hogy mennyire szükséges a papokért imádkozni, és azt, élete során, buzgón gyakorolta. Isten és az elöljárók akaratából lehetõsége volt, hogy két fiatal papot külön is szívébe zárjon, lelki testvéreivé fogadva õket. A következõ írás Kis Szent Teréznek a két pap lelki testvéréhez fûzõdõ viszonyáról szól, arról, hogy miként próbált nekik segíteni apostoli munkájukban.

TERÉZ ÉS LELKI TESTVÉREI1 Római zarándoklata idején fedezte fel Teréz, hogy hivatása a papokért imádkozni. „Milyen szép hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt só megõrzése a célja!” „Ez a Kármel hivatása… hogy apostolok apostolai legyünk.” (MsA 56r = Ön 145) Régóta hordozta magában a vágyat, amely azonban megvalósíthatatlannak tûnt, hogy legyen egy pap testvére. „Íme, nemcsak az történt, hogy Jézus megadta a kívánt kegyelmet, hanem lélekben egyesített két apostolával is, akik fivéreim lettek.” (MsC 31v = Ön 300) 1

Részlet A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nev. Szent Teréz Papi Egyesülete - Irányelvek és szabályok címû kiadványból.

12


Kármel 2009/4-5

Maurice Belliere nemsokára belép a Fehér Atyák noviciátusába, és Adolphe Roulland, a Párizsi Idegen Missziók tagja, elsõ miséjét a Kármelben mutatja be, mielõtt Kínába hajózna. Teréz levelezésében elõször is azt az örömöt vehetjük észre, hogy két hithirdetõ testvére van. Már elsõ levelében ezt írja Roulland atyának: „Igazán boldog leszek, ha együtt dolgozhatom Önnel a lelkek üdvösségén, hiszen ezért lettem karmelita: minthogy nem lehettem tettekkel miszszionárius, szeretet és vezeklés által akartam azzá lenni, úgy, mint szeráfi Anyám, Szent Terézia.” (LT 189, 1896. június 23.) Azonnal hozzáteszi: „Kérve kérem, Tisztelendõ Atyám, azon a napon, amikor Jézus nagy kegyességében elõször száll le az Égbõl az Ön szavára, azt kérje tõle nekem, hogy gyullasszon föl szeretete tüzével, hadd tudjak aztán Önnek segítségére lenni, hogy felgyullassza ezt a szívekben.” (LT 189) Maurice Belliere-tõl ugyanezt kéri: „Nagyon boldog lennék, ha vállalná, hogy mindennap ezt az imát végezné értem, amely minden vágyam magába zárja: Irgalmas Atya, a mi édes Jézusunk, Szûz Mária és a Szentek nevében kérem, gyullaszd lángra nõvéremet Szereteted Lelkével, és add meg neki a kegyelmet, hogy nagyon megszerettessen.” (LT 220, 1897. február 24.) Teréz tehát koldussá lett. Testvérei és közötte megindul a lelki javak cseréje, testvéri barátságban, amely egyre mélyül, és lehetõvé teszi az igazi párbeszédet. Teréz nem habozott rájuk bízni bensõ gondolatait, mert amit magának kíván, azt kívánja testvéreinek is. Maurice Belliere-nek ezt írja: „Azt kérem tõle (Jézustól), hogy Ön ne csak jó hithirdetõ legyen, hanem szent, akit Isten és a lelkek szeretete hevít. Könyörgöm, nyerje el számomra is ezt a szeretetet, hogy segíthessem Önt apostoli munkájában.” (LT 198. 1896. október 21-én) „Valóban csak az Égben fogja megtudni, mennyire kedves Ön nekem. Érzem, lelkünket arra teremtették, hogy megértsük egymást… Benne

Kármel 2009/4-5


13

(Jézusban) egyesülten lelkünk sok mást menthet meg… Mi azt kérjük Tõle, hogy dicsõségére dolgozhassunk, hogy szeressünk és megszerettessük… Hogyne nyerne áldást egységünk és imánk?” (LT 220, 1897. február 24.) Maurice esetében – aki keserûen gondol vissza „eltékozolt szép éveire” – Teréz Jézus végtelen irgalmát hangsúlyozza ki. „Magam megköszönöm Jézusnak – feleli – hogy szeretõ tekintettel tekintett magára, mint egykor az evangéliumi ifjúra… maga hûségesen felelt a Mester hívására, mindent elhagyott, hogy kövesse, és mindezt az élet legszebb szakaszában, 18 évesen. Ó testvérem, akárcsak én, énekelheti az Úr irgalmát, amely teljes ragyogásában felcsillan magában… Amióta megadatott megértenem Jézus Szívének szeretetét is, megvallom, elûzött szívembõl minden félelmet. Hibáim emléke megaláz, arra késztet, hogy sohase támaszkodjam saját erõmre, hisz az csupán gyöngeség, de ez az emlék még inkább beszél nekem az irgalomról és a szeretetrõl.” (LT 247, 1897. június 21) „Könyörgöm, ne vonszolja magát lábainál. Kövesse azt az elsõ lendületet, amely karjaiba veti! Ott a helye, és megállapítottam, inkább, mint a többi levélben, hogy a maga számára tilos más úton menni az Égbe, mint szegény kis nõvére útján… az egyszerû és a szeretetteljes bizalom útja éppen a maga számára készült… Akarom, hogy egyszerû legyen a jó Istennel szemben, de… velem is.” (LT 261, 1897. július 26.) Teréz nem rejthette el „testvérei” elõl könyörtelen betegségét, amely közeli halálához vezetett. Fokozatosan és nagy tapintattal hirdette meg ezt nekik, fõleg a Maurice Bellilere-hez írt levelében, aki nagyon fájlalta Teréz távozását. Teréz tolla alatt ez a hír örömhírré változott. „Nem halok meg, az életbe lépek, és mindazt, amit idelenn nem mondhatok el magának, megértetem majd a Mennyek magasságából.” (LT 244. 1897. június 9.) „Ó, kis testvérem, mennyire szeretném szívébe önteni a vigasztalás balzsamát!” „Kérem, kedves kis testvérem, próbálja magát meggyõzni, hogy nem veszít el, hanem megtalál, és többé nem fogom elhagyni.” (LT 258. július 18-i levél) Maurice elfogadta: „Ó! Milyen nehéz… De fiat, fiat, mivel örökre boldog lesz, nõvérem… Induljon hát, a jó Isten kedves kis nõvére, az én kedves kis nõvérem is. Mondja meg Jézusnak, hogy nagyon akarom szeretni teljes énembõl, tanítson meg, hogy úgy tegyem, mint maga.” (1897. július 17-i levél)

14


Kármel 2009/4-5

Július 14-én Teréz elbúcsúzik Roulland atyától, és ígéreteket tesz neki. „Amikor megkapja ezt a levelet, én már kétségtelenül elhagytam a földet… Kicsi nõvére boldogan fog szállni a távoli tartományok felé, ahol maga hirdeti az Evangéliumot. Ó, testvérem, érzem, hogy sokkal inkább hasznára leszek az Égben, mint a földön… Nagyon számítok arra, hogy nem maradok tétlen a Mennyben. Az a kívánságom, hogy még dolgozzam az Egyházért és a lelkekért, ezt kérem a jó Istentõl, és biztos vagyok abban, hogy meg fog hallgatni… A Mennyek hazája felé az Úr hívása vonz, a remény, hogy végül is úgy szerethetem, ahogy annyira vágytam rá, és a gondolat, hogy megszerettethetem a lelkek sokaságával, akik örökké áldani fogják.” (LT 254. 1897, július 14-én) Teréz papokhoz szóló küldetése jóval kiterjed két lelki testvérén túl. Kiterjed az egész világra, az idõk végéig. „Testvéreivel” szemben tanúsított magatartásából és tanításából mit tarthatunk meg? Hivatásunk az életszentség. Milyen úton? Elõször is hinnünk kell Mennyei Atyánk Irgalmas Szeretetében, Jézusban, Szeretett Fiában, Megváltónkban. Ez a hit vezet el bennünket az imára, úgy, ahogy ezt Teréz a maga számára kérte testvéreitõl: „Kérje számomra Jézustól, hogy Szeretetének tüzével gyullasszon lángra, hogy én is meggyújthassam azt a szívekben”. Teréz szereti Jézust, szereti a lelkeket is. Hithirdetõ lelkületû. Azt akarja, hogy a papokat is ez a missziós szellem hassa át. Megjelöli ennek a szellemnek a forrását is. Megértette, „hogy csupán a Szeretet tarthatja mozgásban az Egyház tagjait, hogyha a Szeretet véletlenül kihalna, az Apostolok nem hirdetnék többé az Evangéliumot, a mártírok sem akarnák már vérüket ontani…” (MsB 3v = Ön 228.) Véres mártíromságra szól a meghívásunk? Ki tudja? Az biztos, hogy a vértanúság egy másik formájára vagyunk hivatva, önmagunk teljes átadására küldetésünk szeretetbõl fakadó teljesítésében, ott, ahol vagyunk, alázatban és bizalomban és az egész világ üdvösségéért hozott mindennapi áldozatunkban. És az is lehet, hogy a Jézussal egyesült önfelajánlásunk által megszületik és növekszik szívünkben a vágy – a remény –, hogy Terézhez hasonlóan az Égben is folytassuk földön megkezdett küldetésünket.

Kármel 2009/4-5


15

Ima Belliere atyáért J M J T (= Jézus, Mária, József, Nagy Szent Teréz) Ó Jézusom! Köszönöm, hogy teljesíted egyik legnagyobb óhajomat, hogy legyen pap és apostol testvérem… Nagyon is méltatlannak érzem magam erre a kegyre, de mert méltóztattál megadni szegény kis jegyesednek azt a kegyelmet, hogy sajátosan dolgozzék egy papságra szánt lélek megszenteléséért, boldogan ajánlom fel neked érette minden imámat és áldozatomat, amellyel rendelkezhetek, kérlek Istenem! Ne tekintsd, mi vagyok, hanem azt, aminek kellene lennem és szeretnék lenni, vagyis szeretetedtõl egészen lángra gyulladt szerzetesnõ. Te tudod, Uram, hogy egyetlen törekvésem az, hogy Téged megismertesselek és megszerettesselek, vágyam most megvalósul: csak imádkozhatom és szenvedhetek, de az a lélek, amellyel méltóztattál a szeretet szelíd kötelékével egyesíteni, leszáll a síkságra a küzdelembe, hogy szíveket nyerjen meg neked, én pedig a Kármel hegyén könyörgök érette, hogy add meg neki a gyõzelmet. Isteni Jézus, hallgasd meg imámat, amelyet hozzád intézek azért, aki Hithirdetõd akar lenni, õrizd meg a világ veszedelmei között, egyre inkább éreztesd meg vele a mulandó dolgok semmiségét és hiábavalóságát, és azt a boldogságot, hogy tudjuk megvetni azokat szeretetedért. Hogy magasztos küldetését gyakorolja már azokon, akik körülveszik, hogy Szent Szívedhez méltó apostol legyen… Ó Mária! A Kármel kegyes Királynõje, reád bízom annak a leendõ papnak a lelkét, akinek méltatlan kis nõvére vagyok. Méltóztasd megtanítani már arra, hogy milyen szeretettel nyúltál az Isteni Gyermek Jézushoz és takartad pólyába, hogy majd egy napon õ is felmehessen a Szent Oltárra, és karjában hordozza az Egek Királyát. Még azt is kérem Tõled, hogy mindig szûzi köpenyed árnyékában õrizd addig a boldog pillanatig, amikor elhagyva a siralom völgyét szemlélheti majd fényességed, és az örökkévalóságon át élvezheti dicsõ küldetése gyümölcseit… Gyermek Jézusról nev. Terézia Méltatlan kárm.szerz. (1895. október 17-21. között)

16


Kármel 2009/4-5

Teréz halála utáni küldetése Teréz 1897. július 17-én szombaton vért köpött. Jézusról nevezett Ágnes anyának, aki ápolta, megvallotta: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy megkezdõdik küldetésem.” (CJ 7.17 = UB 58) Tudja, hogy nemsokára meghal. Nemsokára befejezõdik rövid küldetése, amely az újoncnõkhöz és két lelki testvéréhez szólt. Megígérte Maurice Belliere-nek és Adolphe Roulland-nak, hogy csatlakozik hozzájuk és segít nekik a misszióban. LT 254. 1897. július 14-én ír Roulland atyának Kínába. „Amikor megkapja ezt a levelet, én már kétségtelenül elhagytam a földet. Az Úr végtelen irgalmában addig már megnyitja számomra országát, és én meríthetek majd kincseibõl, hogy a számomra kedves lelkeknek osztogathassam… Biztos vagyok benne, hogy osztozik majd örömömben és megköszöni az Úrnak, hogy lehetõvé teszi számomra, hogy hatékonyabban segíthessem apostoli munkájában… A vértanúk pálmáját fogom kérni a maga számára. Maga mellett leszek, támogatom kezét, hogy erõfeszítés nélkül szakíthassa le ezt a dicsõséges pálmát…” LT 258. Maurice Belliere-nek 1897. július 18-án. „Igen, biztos vagyok benne, miután belépek az életbe, kedves kis testvérem szomorúsága békés örömmé változik, amit egyetlen teremtmény sem ragadhat el tõle… Ha majd a kikötõbe érkezem, megtanítom, lelkem

Kármel 2009/4-5


17

kedves kis testvére, hogyan kell hajóznia a világ viharos tengerén annak a gyermeknek ráhagyatkozásával és szeretetével, aki tudja, hogy Atyja szereti õt, és nem tudná magára hagyni a veszély órájában… Kérem kedves kis testvérem, hozzá hasonlóan próbálja magát meggyõzni, hogy nem veszít el, hanem megtalál, és többé nem fogom elhagyni.” LT 261. július 26-án (ugyanannak). „Az egyszerû és szeretetteljes bizalom útja éppen a maga számára készült.” De Teréz gondolatában küldetése messze meghaladja térben és idõben testvérei küldetését. Hallottuk, hogy 1896. szeptemberében a lelkigyakorlat alatt már kifejezte ezt az „õrült” kívánságát. „És nemcsak néhány évig szeretnék misszionárius lenni, hanem a világ teremtésétõl az idõk végezetéig.” (MsB 3 r = Ön 226) Az Úr teljesítheti – legalábbis – vágya második részét. Teréz sokat imádkozott, hogy megkapja ezt a kegyelmet Xavéri Szent Ferenc közbenjárására. Július 17-én éjjel érezte, hogy kérése meghallgatásra talált. „Érzem, hogy elkezdõdik küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utam a lelkeknek adjam. Ha a jó Isten meghallgatja kívánságom, mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön. Ez nem lehetetlen, mert az Angyalok a boldog színelátás mellett is õrködnek felettünk… Nem tudok addig megpihenni, amíg megmentésre szoruló lelkek vannak… De amikor az angyal majd azt mondja: ’Nincs több idõ’, akkor majd megnyugszom… mert betelt a választottak száma, és mindnyájan beléptek már az örömbe és a nyugalomba. Szívem ujjong erre a gondolatra…” (CJ 1897. július 17. = UB 58) Szent Szívrõl nevezett Mária nõvérnek ezt mondja 1897. július 13-án (DE/MsC 7.13.1.): „Ha tudná, milyen terveket szövök, milyen dolgokat végzek majd, ha az Égben leszek!... Elkezdem küldetésemet…” Milyen tervekrõl beszél?... „Tervbe vettem, hogy visszatérek kis nõvéreimmel, és elmegyek oda le, hogy segítsem a hithirdetõket, és akadályozzam meg, hogy a kis vadak ne haljanak meg keresztség nélkül.”

18


Kármel 2009/4-5

„ENNEK AZ ISMERETLEN KÁRMELITÁNAK A CSODÁLATOS UTÓÉLETE MOST KEZDÕDÖTT”. (…) Az Egy lélek története gyorsan megismertette Terézt az egész világgal. Csodái felkeltették a népek bizalmát. „Egyetemes” imádság száll felé. A „kicsik” „kis nõvérüket” tisztelik benne, aki felfedi számukra „kis útját”. A gazdagok is hasonló felfedezést tesznek, alázatban és bizalomban. A papok szeretnének beiratkozni iskolájába, mint két lelki testvére tette. A hithirdetõk lelkesen fordulnak hozzá, és neki tulajdonítják az evangelizáció haladását. Így hatol be Teréz „Kis útjával” minden országba, minden társadalmi rétegbe és minden életállapotba: a családokba, a papokhoz – szerzetesekhez és szerzetesnõkhöz, a katonákhoz, fõleg az 19141918-as háború harcosaihoz, sõt az elítéltekhez is (vö. Jacques Fesch). (…) 1990. október 15-én õeminenciája Paul Poupard bíboros a Püspöki Szinódus tagjai elõtti felszólalásában azt emelte ki, hogy Szent Teréznek küldetése van a papokhoz és kispapokhoz: „Õ a kis Mózesük, aki a hegyen imádkozik, míg õk a síkon küzdenek…” Ezért 1930 óta a világ minden részén sok pap csoportosul a Lisieux-i Papi Egyesületbe, hogy Terézre bízzák papságukat. Tõle tanulják meg a papok az ima fontosságát, fõleg az elmélkedését… Az egyetemes missziók védõszentje (1927) erõt ad nekik, hogy minden népnek hirdessék az Evangéliumot. A vele való kapcsolat missziós lendületüket táplálja… Szent Teréz ma is termékenyíti a papok szolgálatát, fõleg a fiatalokét, akiket vonz üzenete. Fontos volna hát, hogy kiváló helyet biztosítsanak neki a lelki teológia tanulmányozásába.

Kármel 2009/4-5

„MEGFOGTA AZ ÚR A KEZEMET ...”

19

„MEGFOGTA AZ ÚR A KEZEMET…” Beszélgetés egy hivatásában mindvégig hûségesen kitartó szerzetespappal Ágoston atyánk immár 91. évében járó szerzetespapunk. Az õ életének tanúsága különösen is alkalmas arra, hogy általa még inkább felismerjük a szerzetespapságban kapott kegyelem értékét és az abban való kitartás szépségét, minden ellenséges körülmény közepette. – Ágoston atya mikor lépett a Kármelbe, hányban? – 1937. július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján. Avertán testvér nyitott ajtót, s nevelõapám vitt el a Kármelbe. – Hány éves volt akkor Ágoston atya? – Tizenkilenc. – Hol ismerte meg a Kármelt? – Úgy ismertem meg, hogy Halász tanár úr alapítást készített elõ, a kunszentmártoni rendházunk alapítását 1936-ban. Akkor járt ott Miklós atya ennek az alapításnak az intézésére, és én akkor nála jelentkeztem, Halász tanár úrnak a lakásán. – Miért éppen a Kármelbe jelentkezett Ágoston atya? – Hát, én korábban a Zászlókat olvastam, mikor még gimnazista voltam. Akkor inkább még a premontreiek felé vágyódtam. De nem voltam én valami vasgyúró típus, ha meg, ugye, tanár akarok lenni, akkor ott azért sokat kell beszélni, meg sok minden probléma is adódhat, és hát inkább az imádság felé hajlottam én mindig. Gyerekkoromban se voltak játszótársaim. Tanyán születtem, a Köttöni tanyán. Szóval, magányosan szerettem élni mindig. A hivatásom végeredményben azon a búcsújáró helyen kaptam, ott a Mátrában… Hogy is hívják azt? – Szentkút? – Igen, a Szentkút. – Mátraverebély-Szentkút. – Igen, az. Oda mentünk el búcsúra. És délután, amint ott sétáltam, nyitva volt

20


Kármel 2009/4-5

a templomnak az ajtaja, és akkor minden eldõlt bennem, megfogta az Úr a kezemet, és utána nem is engedte el… – Aha. – S egészen mostanáig nem en-gedte el. Még a feloszlatás idejében sem. – És utána Gyõrbe tetszett menni, ott volt novícius. – Igen, ott voltam novícius. – Marcell atyával? – Marcell atyával, igen. Július 2-án tettem le az egyszerû fogadalmat, és hát akkor az egyszerû fogadalom letétele után augusztusban már Keszthelyre mentem, mert úgy döntöttek, hogy nem a hatodik gimnázium után kezdjük a teológia tanulását, hanem le kell érettségiznünk. A püspöki karnak ez volt akkor a rendelete. – És meddig tetszett Keszthelyen lenni, hány évig? – Hát, érettségi után elkezdtük a két év filozófiát és három év teológiát, a negyedik évet pedig már nem fejeztük be, mert, ugye, jött az orosz hadsereg. Elfoglalták Keszthelyt, és mi onnan menekültünk Gyõrbe. – Mikor szentelték pappá? – 1944. december 3-án. Éppen advent elsõ vasárnapja volt, mert akkor csak vasárnap vagy fõünnepen lehetett papot szentelni, hétköznap nem. Xavéri Szent Ferenc emléknapján szentelõdtem, s az nekem egyúttal a névnapom is volt. A világi nevem ugyanis Ferenc volt, Xavéri Ferencrõl. – Papszentelés után hová került Ágoston atya? – A papszentelés Gyõrben volt, s akkor én nem mehettem haza újmisére, hanem csak a következõ évben mentem haza Kunszentmártonba. És ez után az újmise után 1945. augusztus 6-án kaptam a rendelkezést, hogy jöjjek Budapestre, s az egyetemen fejezzem be a tanulmányaimat. Biblikus tanulmányokat folytattam Pataki Arnold professzornál. Itten azonban nem tudtam befejezni a tanulmányaimat, mert Keszthelyen a prefektus összeütközésbe került a növendékeinkkel, s így nem tanított tovább. Így aztán abba kellett hagynom a pesti tanulmányokat, és lekerültem Keszthelyre. – A feloszlatás után hová ment Ágoston atya? – Engem akkor ide disponáltak, Budapestre, a bazilikába… – Hallottam, hogy ott lett káplán... – Igen, a Bazilika káplánja lettem, méghozzá Tamás atya helyett, mert õ nem akarta elvállalni. Pedig õ volt kijelölve, de Pál atya azt mondta – õ volt ugyanis akkoriban a tartományfõnök –, hogy hát akkor menjek én oda, és három évig ott voltam káplán, amíg csak egyszer azt nem kérte tõlem a prépost

Kármel 2009/4-5


21

plébános úr, hogy menjek el a békepapi gyûlésekre! Akkor alakultak ugyanis a békepapok, 1952-ben. Én viszont erre nem voltam hajlandó, s azt mondtam a prépost úrnak, hogy nekem nincs ízlésem ehhez. És hát aznap – Szent István ünnepe volt – éppen Beresztóczy végezte nálunk a szertartásokat, aki a békepapi mozgalom megalapítója, az államtitkár volt. Én ebéd után mindjárt kimentem gyóntatni, mert a Szent István Bazilikában az a búcsú napja volt. Négy órakor kopogtak a gyóntatószék ajtaján, s maga Beresztóczy nyújtott át egy levelet, amiben az volt, hogy kisegítés címén se végezhetek semmi papi tevékenységet, s Isten áldását kívánják a papi életemre. Hivatalos misét sem mondhatok. Erre aztán én augusztus 23-án vagy 24-én már valami állást vállaltam el. A teljesen vak édesanyám ugyanis odahaza volt, s neki szüksége volt némi segítségre... Egyébként nem a plébánián volt a szállásom, hanem az Andrássy út 8-ban laktam az alatt a három év alatt, amíg káplán voltam a Bazilikában. Így aztán másfél évig a szobámban miséztem. Aztán ugyanabban az épületben, a negyedik emeleten éppen akkor kiürítettek egy irattárt. A házfelügyelõ hívta fel rá a figyelmemet. Mondta, hogy menjek oda, ha az jó lesz nekem. Hát jó lett, nagyjából bebútoroztam: egy fekvõhely meg egy asztal fért be oda. De szekrényt már nem lehetett oda berakni. – Mennyi ideig élt ott Ágoston atya? – Tíz évig laktam ott abban a padlásszobában. Nagyon kedves volt a házfelügyelõ. Még a közeli villanyszerelõ részleg vezetõjének is szólt az érdekemben, s így vettek fel a VI. kerületi karbantartó villanyszerelõ részlegébe. És hát ott kezdtem a villanyszerelõ tevékenységet. Az elsõ alkalommal a Síp utca 7-ben volt a tevékenységem, ami korábban bordélyház volt, de a rendõrség átalakította irodának. És hát ott szereltem, az elõtérben, fönt, a nagy létra tetején, amikor bejött egy rendõr, s keresztülhaladt a létra alatt, és fölkiáltott, hogy: „Szabadság!” Én meg azt válaszoltam vissza neki, hogy „Mindörökké”. Mert hát, ugye, még annyira bennem volt az egyházi köszönés, hisz’ három nappal elõtte még bazilikai káplán voltam. – Ott tanulta meg a villanyszerelést? – Nem, azt tudtam én már Keszthelyen is, mert ott is szerelgettem. – S akkor ott tetszett dolgozni egy ideig… – Egy évig. Rumi Tamás atya is ott dolgozott, a Hunyadi téren, egy másik részlegnél. Aztán mindketten átmentünk onnan a Fadrusz utca 7-be egy villanyszerelõ csoporthoz, mert ott normálisabban lehetett keresni. A Fadrusz utca 7-bõl viszont én 1954 tavaszán kiléptem, mert a korábbi részlegvezetõ meghalt, s egy kommunista elnököt tettek oda, aki mellett én nagyon rosszul éreztem magamat. Attól féltem ugyanis, hogy valami történik – egy gyulladás vagy valami elektromos sérülés –, és akkor ez rám húzza majd a felelõsséget, és akkor a börtönt nem úszom meg. Így aztán kilép-

22


Kármel 2009/4-5

tem, de akkor már megalakult a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet, s oda mentem. Tamás atya is átjött egy évvel késõbb. És hát attól kezdve nyugdíjas koromig mindig ott dolgoztam. – Mikor lett nyugdíjas? – 1978. október 19-én. Akkor lettem, ugye, 60 éves. Addig viszont ott dolgoztam. 1500 nõvér is dolgozott ottan. Paulai atya, a premontrei, el tudta intézni az államnál, hogy a Háziipari Szövetségen belül mi önálló szövetkezetet alkothattunk a volt szerzetesekbõl, nõvérekbõl. Vidéki - szegedi, kecskeméti, mezõkövesdi, bakonygyepesi részlegeink is voltak. A mezõkövesdi, ugye, tûhímzést is csinált. Az otthona volt a hímzésnek. – Jól érezte magát ott Ágoston atya? – Hát, ugye, imádsággal kezdtük a napot. És nagyon megbecsültek a nõvérek. Az angolkisasszony Nemeskéry volt ennek a mozgatója. – Ágoston atyának mi volt ott a konkrét feladata? – Minden. – Minden? – Elõször gépeket javítottam: kötõgépeket meg varrógépeket. Késõbb azután gondnok lettem. És hát a gondnoknak kellett a szállításokat intéznie, amihez volt 5 kocsi. Egyet én vettem át Bécsben, a Paulai úrtól. És aztán késõbb a gépek javítását már csak szabad idõben csináltam. Kiadtam a programot a kocsiknak, hogy mi a tennivaló. Akkoriban negyvenöten voltunk a Központi irodában. – 1978-tól kezdõdõen pedig már nyugdíjas lett Ágoston atya… – Igen, 78-tól kezdve nyugdíjas lettem, és akkor jelentkeztem a Terézvárosban, a plébánosnál, mondván, hogy gyóntatónak szívesen odamennék. Azt mondta, hogy neki 60 éves ember nem kell, mert sok a temetés, meg ez, meg az van, de akkor csak egyszeriben megjelent a ferencesek templomigazgatója, aki örömmel üzent nekem, hogy menjek hozzájuk, és aztán így ott miséztem reggel 6 órakor négy éven keresztül, és gyóntattam egész nap. – Ezt alighanem örömmel tette Ágoston atya, anynyi idõ után, ugye? – Hát, igen. – Akkor misézhetett nyilvánosan elõször, 1978-ban? – Hát, a templomban való misézést elkezdhettem már akkor, amikor még a Szolidaritásban voltam, mert az akkori tartományfõnök – Pál atya – egy vasárnapi ebédnél a budapesti Kármelben azt mondta

Kármel 2009/4-5


23

Gábor atyának, az itteni templomigazgatónak: „Hát azért mégis ne a szobájában misézzen ez az atya!” És mivel Gábor atya jóban volt Beresztóczyval, akkor elintézõdött, s én mindég reggel 5 órakor jöttem be a Huba utcai templomba, mert akkor 5 órakor nyitották a templomot. – Ahogyan mondta, 1978-ban kezdett gyóntatni a ferenceseknél? – Igen. – És akkor négy évig ottan gyóntatott? – Igen. – Utána mi történt Ágoston atyával? – Hát négy év után az történt, hogy visszaállt a Rend. – A kommunista diktatúra alatt nem gondolt arra, hogy Nyugatra szökjön? – Dehogynem. 1956-ban el akartam menni Nyugatra. Már össze is pakoltam, s egy ismerõs postás családdal mentem volna. De elõtte elmentem Pál atyához Gyõrbe, hogy mit szól hozzá. Engedélyt kértem tõle, õ viszont azt mondta: „Hát a papok ne hagyják itt az országot!” És akkor visszaraktam a dolgaimat az autóból, és itt maradtam. – Utólag nem bánta meg ezt Ágoston atya? – Én nem bántam meg, mert azt hiszem, hogy a szerzeteseknek itthon sokat tudtam segíteni, fõként a feloszlatott nõvéreknek. És így azért egymás között voltunk. Minden nap imádsággal kezdtük a munkát, az ebédet. – Visszagondolva erre a sok helyre, ahol megfordult, mely idõszakra emlékszik vissza legszívesebben? – Hát arra, amit a Szolidaritásban töltöttem. Ott egymás között voltunk. Civilben ugyan, de nagyon nagy szeretettel voltunk együtt. – És 1989-ben örült annak, hogy visszajöhettek? – Hát persze! – Annak ellenére, hogy mennyi minden zûrzavaron ment át az élete során, azért, ugye, a Jó Isten segítségét mindig megtapasztalta, s ugyanakkor a hivatásában is mindig hûséges tudott maradni. De mondja csak, soha nem fordult meg a fejében, hogy kár volt a Jó Isten szolgálatára menni, hiszen ilyen dolgokat engedett meg, mint a feloszlatás? – Nekem egyáltalán nem fordult meg a fejemben efféle gondolat. – Tehát a hivatásához hûségesnek lenni természetes volt a számára… – Hát igen. – Mit mondana Ágoston atya azoknak a fiataloknak, akiknek manapság annyi gondot jelent már az is, hogy elkötelezzék magukat, vagy hogy megmaradjanak a hivatásukban? – Azt, hogy nekünk az egyéni képzésünk – tehát az, amivel a saját lelki világunkat kialakítottuk – segített leginkább, s emiatt tudtuk megõrizni a hivatásunkat a hosszú évtizedek alatt. – Ez azt jelenti, hogy a személyes képzést nagyon fontosnak kell tartani?

24


Kármel 2009/4-5

– Igen, én nagyon fontosnak tartom az egyéni vallásosságot, ami nem abban merül ki, hogy csak lótok-futok, hanem amit egyénileg kell kidolgozni. Nekem, ugye, a biblikus teológia jelentett sokat. – Tehát a Szentírással való foglalkozás sokat segített Ágoston atyának… – Nagyon sokat. – Különösen pedig a szétszóratás ideje alatt… – Igen. – És a szétszóratás elõtti tanulmányai is sokat jelentettek, ugye? – Hát persze. A keszthelyi könyvtárból magammal hoztam azokat a biblikus könyveket, amelyek ott voltak. És hát azokat õrizgettem és tanulgattam. De a legfõbb erõt az imádság adta. Ahogyan a szabályzatunk is írja, az volt a legfõbb vágyam, hogy éjjel-nappal az Úr törvényérõl elmélkedjek! – És jutott idõ az imádságra? – Hát, nem jutott túl sok idõ a magányos imára. Meg aztán el is fáradt az ember. S nemcsak a munka volt, hanem a nõvérek is, akik, ugye, eléggé nyomorúságos körülmények között éltek. Ha valamire szükségük volt, mindig kérték, hogy segítsek nekik. Költözködünk, meg a lakásuknál ezt vagy azt kellett csinálni… – Ott segített Ágoston atya, ahol tudott. – Persze, persze, mindenkinek. Azért szép élet volt… Örülök, hogy nem mentem ki külföldre! – És mi volt benne a legszebb? – Hát az, hogy megmaradt a hivatásom! És a lelkesedés az Úr szolgálata, a szent ügy iránt. Énnekem az volt a legszebb benne. Azért, ezek más szerzetesek voltak ám, akik a Szolidaritásban éltek, mint a mostaniak! – Hogy értve? – Hát úgy, hogy ezeknek a lelkük mélyén sokszor nincs igazi istenkeresés, s így érdekbõl vagy egyéni elképzelésbõl csinálják, amit csinálnak. Pedig nekem az a hivatástudat volt mindennek az alapja, amiben Mátraverebélyen részesültem, ahol megfogott az Úr, aki attól kezdve fogta a kezemet… – És azt mibõl gondolja, hogy sok fiatalnak a szíve mélyén nincs meg az az igazi istenkeresés? – Hogy nincs érdeklõdés bennük a szent tanulmányok iránt! Kezükbe se veszik a szentelés után a teológiát. Tehát nem úgy, mint egyik-másikunk, ugye, a nehéz munka után is, amikor valamit kérdeztek tõlünk a nõvérek, mert ugye, ez volt a szokás. Aztán meg gyóntattunk is, mindenfelé, úton, útfélen! És hogy a kérdéseket meg tudjam válaszolni, kénytelen voltam fellapozni a könyveket! És, ugye, ez a szent tudományok iránti érdeklõdést táplálta bennem. Az pedig a hivatást.

Kármel 2009/4-5


25

– És a zsolozsmát hogy tudta végezni? – A zsolozsmát mindig elvégeztem. Én mindig este 8 órakor lefeküdtem, és hajnali fél 3-kor keltem. – S a zsolozsmából is tudott erõt meríteni? – Igen, igen! Elõször latinul mondtam, aztán késõbb már csak magyarul. – Ágoston atya, mondja csak, a Jó Istennek azért is hálát tud adni, amit így a szétszóratás körülményei között élt meg? – Hát persze! Ez volt nekem a küldetésem! Ez prófétai küldetés volt. – Mármint micsoda? – Hát az, hogy a Szolidaritásnál maradtam, és hogy nem mentem külföldre! Ugye, így a feloszlatott nõvérekkel, szerzetesekkel maradtam. Ez volt az én prófétai küldetésem! Nem volt könnyû! – De, ugye, szép volt! – Igen! Bár hosszú évtizedek voltak azok, és egyáltalán nem látszott a vége! Még 1988-ban se látszott, hogy vége lesz ennek! – És, ugye, az is sokat segített a szétszóratás ideje alatt, hogy kapcsolatban voltak egymással a rendtársak, hogy ápolták egymással a barátságot… – Persze. Tamás atya rossz lábával nem tudott a létrára fölmenni; oda mindig én mentem helyette. Akkoriban nem volt még rossz a lábam. – És olykor együtt mentek el valahová… – Igen, külföldre is jártam, s oda mindig szerzetes társakkal mentem: Kázmérral vagy Gáborral. Külföldre Magyarországról 3 évenként lehetett 30 napra elmenni, 45 dollárral. – Tamás atya nem járt ki? – De, Tamás atyával is mentem. Lengyelországban is voltunk. Utólag látszik csak, hogy milyen szép volt minden… Most már nem tudják, hogy mi az, hogy Állam- és Egyházügyi Hivatal. Meg hogy a békepapok, ugye, ez ismeretlen fogalom már. Na, nekem nem volt gusztusom hozzájuk, pedig akkor megmaradhattam volna, mint bazilikai káplán. Már hogyha kiszolgálom az ördögöt... De azért megérte! Eszembe jut egy domonkos testvér: mindig azt mondogatta, hogy „Milyen boldog vagyok! Mert nincs se adósságom, se szennyes ruhám a szekrényben!” Hát én is így éltem le az életemet. – Köszönöm szépen, Ágoston atya, a szavait. fr. Rafael

26

GONDOLATOK A „PAPOK ÉVÉBEN”

Kármel 2009/4-5

A következõkben pár rövid megosztás, tanúságtétel következik olvasóink részérõl arról, hogy mit jelent/jelentett számukra a papság, a papsággal való találkozás.

GONDOLATOK A ,,PAPOK ÉVÉBEN” Amint tudjuk, Szentatyánk a 2009-es évet a papok évének hirdette meg. Mit jelent ez ebben a hitevesztett, anyagi és erkölcsi pusztulásban szenvedõ világban? Tehetünk-e és mit tehetünk azért, hogy az igazságos és irgalmas szívû Jézus megkönyörüljön rajtunk, hazánkon és az egész világon? Nincs más megoldás, mint figyelni Jézus Krisztusra és az Õ Egyházára. Szentatyánk nem hiába hirdette meg a ,,papok évét”, mert tudja és látja, hogy a világ vesztébe rohan, és segítésre szorul az Istennek szentelt személyek megfogyatkozott csapata is. Sokakat meghurcoltak, börtönbe vetettek, megkínoztak, de akik életben maradtak, még így is hõsiesen dolgoznak Isten országáért. A hosszú, évtizedekig tartó istentelen, ateista világban bizony kevés fiatal hallotta meg Isten hívó szavát, és a Sátán ma is körüljár, keresi, hogy kit nyeljen el. Mit tehetünk tehát, mi a kiút? A kiút Jézus útja, a Keresztrefeszítetté, Õ mutatja nekünk a kiutat, Aki önmagát adta áldozatul megváltásunkért, a mi üdvösségünkért. Õ mondta: ,,Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét minden nap és kövessen engem.” Tehát áldozatot kell hoznunk, türelemmel viselve napi keresztjeinket, felajánlva papjainkért, hogy szeretetben, hûségben tudják teljesíteni hivatásukat. Õk azok, akiknek buzgó, imádságos, vezeklõ élete segít minket, hogy a földi lét után kitáruljon elõttünk az örök boldogság kapuja. Értékeljük és segítsük õket munkájukban, és fõleg imádkozzunk értük és új hivatásokért. Aki e sorokat írom, hálás szívvel gondolok drága Szüleimre, akik maguk is vallásos életet éltek, úgy is neveltek, ami ugyan nem biztosított földi jólétet, de sok lelki örömet és boldogságot adott, amit semmi pénzért sem adnék oda. Kérjük a Kármelhegyi Szûzanyát, a mi égi Édesanyánkat, esdje ki szent Fiánál, hogy Magyarország újra Mária országa legyen. Imádkozzunk fiataljainkért, hogy tiszták, erkölcsösek legyenek, és ha meghallják Jézus hívó szavát a papi és szerzetesi életre, válaszuk igen legyen. Ennél nagyobb kegyelem sem szülõ, sem gyermek számára nincsen. Tehát mit tehetünk, hogy hazánk és Egyházunk új életre támadjon? Hozzunk áldozatot és imádkozzunk! Nekünk, kármelitáknak, de nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, van még egy nagy pártfogónk és segítõnk, a Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Marcell Atya, kérjük Õt, eszközölje ki a Szépszeretet Anyjánál megtérésünket, a Kármel számára pedig, hogy új hivatásokkal gazdagodjon. Szent Szívrõl nev. Bernadett nõvér Keszthely, VÉK

Kármel 2009/4-5

KÁRMEL GYÓNTATÓJA

27

KÁRMELITÁK GYÓNTATÓJA A székesfehérvári VÉK közösség tagjai közül többen – köztük feleségem is – a helyi Papi Otthon lakójához, Biczó József atyához, lazarista szerzeteshez jártak gyónni. Úgy alakult, hogy Biczó atya rám is kíváncsi lett, és kérte feleségemet, vigyen egyszer magával. Egy január eleji vasárnap délután látogattam meg. Apró, törõdött, nehezen mozgó ember fogadott, jóval túl a 90. életévén, de tekintete fiatalos volt, szeretetet sugárzott. Az elsõ pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy idõtlen idõk óta ismerem. Kicsiny szobájában a kedves foteljét kérte, hogy helyezzem az asztal mellé, majd engem egy még kényelmesebb székbe ültetett. Közben végig beszélt hozzám. Bennem minden addig felhalmozódott, pontosan megfogalmazhatatlan ellenérzés megszûnt, falak omlottak le, ajtók nyíltak ki. Elõször gyóntam igazán életemben, letettem minden terhet, amit évek óta cipeltem. Elõször éreztem igazán, hogy én is fontos vagyok Istennek, engem is szeret, hiszen a gyermeke vagyok. A feloldozás után együtt imádkoztuk el a kirótt penitenciát, majd sokáig beszélgettünk. Havi gyónó lettem. Számon tartott az atya, és ha nem kértem elõre idõpontot, maga hívott telefonon. Ilyenkor szégyenkezve mentegetõztem, hogy az atyának mikor lenne alkalmas „hát gyere most” volt a válasz. Sokan jártak hozzá gyónni, lelki vigaszért, õ pedig magát nem kímélve szolgált. Úgy szervezte, hogy napi munkájának utolsó alanya én legyek. A gyónás után állandó penitenciául azt adta, hogy ahol tudom „segítsd ezeket a kármelitákat!”. Mivel én voltam az aznapi utolsó gyónó, nem engedett elsietni. Kérte, hogy most én meséljek a világról. Meglepõen jártas volt az aktuális dolgokban. Bevallom, valósággal készültem a gyónáson túl ezekre a beszélgetésekre is, nehogy ne tudjak megfelelni valamilyen kérdésére. Minden érdekelte, sport, tudományos felfedezések, politika. Én pedig boldog voltam, hogy viszonozhatom neki segítségnyújtásait. Õ egy kaput tárt ki Isten felé, én pedig egy kis ajtón hoztam neki friss híreket a világból. A harmadrendbõl egy gyónója Erdõkürtre ment az Elsõ Remete Szent Pál Monasztikus Nõvérekhez. Biczó atya sokat segített ezen a testvéren korábban, és aggódott érte, hogy elég erõs-e a hivatás benne, és miként fogja elviselni a jelöltidõ nehézségeit. A beöltözést követõen írásban értesített a perjelnõ, hogy egy megadott idõpontban meglátogathatjuk a Mária Magdolnáról nevet kapott testvérünket. Biczó atya

28

IMÁDKOZZUNK PAPJAINKÉRT

Kármel 2009/4-5

ezidõtájt került ki a betegszobáról, ahol hónapokat töltött. Istennek van még valami terve velem, ha nem szólít magához – mondta gyakorta és hallani sem akart arról, hogy ne jöjjön velünk Erdõkürtre. Az indulás pillanatában láttam ijedten, hogy járókeret nélkül akar útnak indulni – bocsáss meg atya, hogy a hátad mögött az orvost hívtam segítségül –, de sikerült annak szükségességérõl meggyõzni. A kirándulás jól sikerült, Biczó atya megnyugodott, hogy kedvence jól vette az akadályokat. Az állandó penitencia megmaradt, ahol tudtam – lehetõségeimhez képest – segítettem a harmadrendet, Biczó atya pedig sokat mesélt a kármelrõl és a Szûzanya-tiszteletrõl és szerepérõl mindannyiunk életében. Mária tiszteletén túl a kötõdést Marcell atya személye jelentette, akit személyesen is ismert. Évek múltával, amikor elmondtam neki, hogy szeretnék csatlakozni a VÉK-hez, nagy örömet szereztem neki. Gyónni továbbra is hozzá jártam. Minden alkalommal, – ha nem volt betegszobán – ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a liftig. Jött járókeretével, láttam, milyen erõfeszítést jelent neki a járás; kértem, hogy forduljon vissza. Ekkor elbúcsúztunk, de ott állt és integetett, amíg a lift nem jött. Életének utolsó hónapjaiban a beszélgetéseink során rám emelte tekintetét, de úgy éreztem, átnéz rajtam a végtelenbe, és Mennyei Atyjához készül. Intelmei azonban hozzám szóltak, amik ma is a fülembe csengenek. 2008. február 24-én életének 96. pappá szentelésének 70. életévében elköltözött Mennyei Atyjához. Élete utolsó pillanatáig szolgált, fáradtságot nem ismerve. Sokakkal együtt életem végéig hálával gondolok Biczó atyára. Most, a Papok Évében kívánhatunk-e mást, imádkozhatunk-e másért, mint ilyen hivatásokért, amilyennel Biczó József atyát megajándékozta a Jó Isten. Zoltán

Kármel 2009/4-5


29

élete: sajnos, súlyos bûnben élt. Õ is szenvedett emiatt, de nem sikerült megváltoznia. Már eddig is sokan és sokat imádkoztunk érte. A 3 nap végeztével, hazamenve, úgy éreztem, meg kell tenni azt, amire buzdított az Atya: oda kell adni életem a Szûzanyának, és elsõsorban ezért a papért, de a többiekért is, hogy megváltozzon az élete, és a Jóisten legyen hozzá irgalmas, és valóban szentek legyenek papjaink. Mindezt nagyon õszintén hittem. Még aznap este megírtam a következõ kis imát. Változatlanul írom most le, lehet, hogy nagyon gyermeteg és egyszerû, de így szakadt fel belõlem, le se vettem a kezem a papírról, minden gondolkodás nélkül, egy lendülettel írtam le. „Élet-felajánlásom a Szûzanyának(1987. dec. Szepl. fog. ünnepére)/. Szûzanyám! Szeplõtelen Fogantatásod ünnepén én, bûnös gyermeked, mit adhatok Neked? Tudom, hogy semmi sem tulajdonom: mindent, amim van, és ami én vagyok, csak ajándékként használhatom. És ezért most, mint ajándékot, átadom Neked: alázattal kérlek, fogadd el életem! Minden gondolatom, szavam és cselekedetem Szeplõtelen Szent Szívedbe helyezem. De ugye életemért, s ha majd azt is elfogadod, szenvedéseimért kérhetek valamit? Könyörgök Hozzád: mentsd meg papjaid! Õket, kiket Szent Fiad kiválasztott, s nekünk jelként maga helyett hagyott, õket, kiket legjobban támad a Sátán, mert szereted õket nagyon, õket, akik elestek és felkelni nem tudnak, õket, akik a legjobban rászorultak, kiket a világ megvet, kérlek Szûzanyám, õket mentsd meg! És ha az Atyának és Szent Fiadnak kedves átadott életem, ó kérlek Szûzanyám, Szentlélek Jegyese: rendelkezz velem!” Eddig az ima. És utána? Az illetõ atyát elhelyezték vidékünkrõl, megmaradt hivatásában.

IMÁDKOZZUNK PAPJAINKÉRT! Ez a kis írás nagyon rég született: még 1987-ben. Dec. elsõ napjaiban egy vidéki kis plébánián voltunk néhányan lelkigyakorlaton. A plébános atya nagyon szép tanításokat tartott: elsõsorban persze az ünnep közeledtével a Szûzanyáról, de a papságról is, megemlítve az arsi plébánost: elmondta, mennyit vezekelt és böjtölt híveiért. Nagyon sokat beszélt arról, mennyire fontos nekünk, mindannyiunknak, hogy személyesen is átadjuk magunkat a Szûzanya vezetésének, és mennyire fontos az, hogy ne csak legyenek papjaink, de azok szentéletû papok legyenek, hogy általuk a hívek is megszentelõdjenek. Mindez nagyon mélyen megérintett akkor, mert élt abban az idõben vidékünkön egy fiatal pap, akit szerettek ugyan a hívei, de ismert volt az

Életem legnagyobb kegyelme ez volt, azt hiszem. Hiszem és tudom, hogy mindez ennek a néhány õszinte, szívbõl fakadó kis imának köszönhetõ, melyre a pecsétet a Szûzanya tette rá. Most már végleges is ez a feladatom: szent papokért könyörögni az Úrhoz imával és szenvedésekkel, fizikaiakkal is, de mára már egyre inkább lelkiekkel. Hiszem, hogy a Szûzanya komolyan vette kérésemet, hiszen azóta már – a VÉK tagjaként – ez a kis ima a hivatásom lett: imádkozni papjainkért. De azon kívül, hogy állandóan imában hordozzuk papjainkat az Úr elõtt, nagyon fontos a folyamatos, állandó hálaadás is értük. Hiszen szinte felfogni sem vagyunk képesek azt a sok-sok kegyelmi ajándékot, amelyet az õ közvetítésük által kapunk a jó Istentõl.

30


Kármel 2009/4-5

Ezek közül természetesen legfontosabb a szentmise. Ezt senki más nem adhatja meg, nem mutathatja be, csak a püspök által felszentelt pap. És egy hosszú emberi élet folyamán mennyi de mennyi szentmisében lehetünk tanúi Krisztus szenvedésének és dicsõséges feltámadásának! Bárcsak mindig át tudnám ezt élni! Ha mindig át tudnám élni a mindennapi szentáldozás örömét, boldogító szeretetét úgy, ahogyan azt a nagy szentek, a mi nagy szentjeink átélték, úgy, ahogyan azt Jézus szeretné, hogy átéljük, átéljem az Isten-ember bizalmas együttlétét jelentõ perceket! És a szentgyónás. Mi lenne az emberrel, a hívõ emberrel, ha nem lenne lehetõségünk a megbocsátó Isten szavát hallani, ha nem tudnám azt teljes bizonyossággal, hogy újra kezdhetem az életem, hogy minden bûnöm, amelyet bevallottam és õszintén megbántam, bocsánatot nyert? És majd halálunk óráján, amikor minden gonoszság eszünkbe jut az életünkbõl, és kínzó fájdalmat okoz a meglevõ fizikai fájdalom mellett, és ha megkapom akkor a kegyelmet, hogy megértem az engem feloldozó pap szavát, amellyel a nagy útra elindít, mekkora öröm és hála lesz szívemben a végtelenül irgalmas Isten iránt! Mert Õ akarta ezt, Õ akarta így, hogy hozzánk hasonló gyarló, küszködõ emberekre bízza az Õ szeretetének bemutatását, továbbadását, kiteljesítését a papság által. Istenem! Hálát adok Neked minden tervedért, minden alkotásodért, az emberért. Hálát adok, hogy Szent Fiadat küldted a mi megváltásunkért, hogy szabadok legyünk a bûntõl. Hálát adok Úr Jézus, hogy vállaltad a szenvedéssel teli emberéletet és a kereszthalált. Köszönöm, hogy itt maradtál közöttünk az Oltáriszentségben, valamint, hogy embereket választasz ki magadnak azért, hogy Szent Titkaidban részesítsenek bennünket, és a Te élõ képmásaid legyenek közöttünk. Hálát adok most minden papodért, aki az életem során bármikor és bárhol segített engem, feloldozott bûneimtõl és szentáldozásban részesített, és mindazokért is, akik még ezután, életem hátralévõ idejében teszik meg ezt. Hálát adok az ismeretlen, vagy alig ismert papokért, akikkel találkoztam, akik városunkban dolgoztak és dolgozni fognak. És hálát adok azokért, akikkel szinte napi kapcsolatban voltam vagy vagyok, akik elindítottak a hit útján. Szûzanyám! Téged is kérlek ismételten, áldd meg papjaidat, a mi papjainkat! Áldd meg a Kármelt, áldd meg a Kármel papjait az egész világon, és kis hazánkban is. Add, hogy gyarapodjanak létszámban is, de fõleg lélekben, kegyelmekben és erényekben, és mindenekelõtt tedd õket szentekké, hogy Szent Fiadnak kedve teljék bennük. Szentlélek Úristen! Támogasd a papságot hatalmas erõddel, világosítsd meg lelküket a Te Fényeddel, gyújtsd lángra szívüket a Te Lobogó Tüzes Szereteteddel. Tedd, hogy értse és megértse szavukat, tanításukat a világ, és így megtisztul-

Kármel 2009/4-5

EMLÉKEZÉS HITOKTATÓ ATYÁMRA!

31

jon minden ember szíve-lelke, és a Teljes Szentháromságot dicsõítse az egész teremtett világ. Dicsõség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Jézusról nev. Teréz, OCDS

EMLÉKEZÉS HITOKTATÓ ATYÁMRA! Amikor a katolikus rádióban meghallottam, hogy a Szentatya Jézus Szentséges Szíve napján megnyitotta „Krisztus hûsége a papok hûsége” mottóval a papoknak szentelt évet, szívem megtelt hálával és köszönettel – Értük. Az elhivatottakért, az Urat követõkért, a szent papokért, akik vezetése, tanítása és szolgálata nélkül nem lehetnénk méltók Krisztus Urunk ígéreteire. Életutam nagy formálója, szeretett gyermekkori hitoktatóm felejthetetlen alakja jelent meg elõttem, akinek áldásos tevékenysége meghatározó volt számomra. Neki köszönhetem a lelkembe ültetett hit-magvacska meggyökeresedését, növekedését, erõsödését. Milyen volt? Karizmatikus, lobogó személyiségével, kitûnõ pedagógiai adottságaival megtalálta az utat szívünkhöz. Hittanóráin éreztük a szeretetet – mely minden bizonnyal – a Szentlélek kiáradása volt. Nagy odafigyeléssel tanított és nevelt minket. A Szentírás Újszövetségének jeleneteit színes diafilmek vetítésével szemléltette. (Nagy újdonság volt az 1950-es években!) Kis plébániai szobájában lévõ gazdag könyvtárából személyre szabottan választotta ki hittanosai részére a válogatott ifjúsági irodalmat, az útleírásokat, indiános könyveket és a lelki olvasmányokat. Tõle kaptam kölcsön a számomra feledhetetlen regényt. Sienkiewicz Quo vadis? - át. Tõle hallottunk a szentekrõl, általa szerettem meg nagy szentünket, Kis Szent Terézt, akinek példája nyomán próbálgattam gyakorolni az önmegtagadás erényét. Mindig készen állt gondjaink meghallgatására, hasznos tanácsokkal látott el bennünket. Komolysága ellenére – fiatal káplán lévén – reverendáját feltûzve, élvezettel focizott a fiúkkal a templomkertben. A hittanórákon túl a templomban is összejöttünk énektanulásokra. Most is elõttem van alakja, amint az elsõ padsor elõtt felmagasodva vezényli az egész életünkre lelkünkbe vésõdött szent énekeket. Szentgyónásainkat nála végeztük. Boldogok voltunk, amikor õ áldoztatott a szentmisén. Általa kerültünk egyre közelebbi, egyre szorosabb kapcsolatba Istennel és Egyházával. A személyén keresztül kapott gazdagság elkísér a mai napig.

32

VALAHÁNYSZOR SÉTÁLOK AZ UTCÁN ...

Kármel 2009/4-5

Hálát adok Urunknak, hogy szent közvetítõt, felejthetetlen tanítómestert és példaképet adott hitoktatónk személyében. Napi imáimban köszönöm meg õt Urunknak. Kérem Jóságos Istenünket, hogy zavarodott világunkban sok, hozzá hasonló elhivatott szent pappal ajándékozza meg népünket, különösen a gyermekeket és a fiatalokat! Árpád-házi szent Erzsébetrõl nevezett Erzsébet, OCDS

VALAHÁNYSZOR SÉTÁLOK AZ UTCÁN… Valahányszor sétálok az utcán, és elsuhan elõttem egy pap fekete reverendában, megörül a lelkem, mert találkozhatok egy olyan emberrel, akit az Úr arra választott, hogy egészen neki éljen, és egész valójával Õt hirdesse. Mit is jelent nekem a papság? Találkozási pontot az Úrral. Csodálatos, hogy amikor Jézus fölment a mennybe, nem hagyott magunkra bennünket, hanem velünk maradt az Oltáriszentségben, mivel tudta, hogy mennyire szükségünk van rá. Ennek a papok a közvetítõi. Õk az Úr kegyelmébõl részesei ennek a misztériumnak, és az a feladatuk, hogy minden embert az Úrhoz vonjanak. Ahogy ezt a következõ idézet is mondja: „A pap Krisztus misztériumának középpontjában egész szentségi és szeretetszolgálatával arra törekszik, hogy az összes többi embert beleölelje ebbe a misztériumba.” (P. Étienne Richer: Szerelmem, papság!) A papok által engesztelõdhetünk ki az Úrral a bûnbocsánat szentségében, és ez is nagy ajándék, hiszen a feloldozás szavai által fülünkkel hallható módon bocsát meg nekünk az Úr. Ilyen módon, felszentelésükben kapott kegyelem által, az Úr szavait közvetítik számunkra. Õk az Úr nyájának pásztorai, akik együtt örülnek velünk örömünkben, és olykor-olykor utánunk nyúlnak, ha a mélybe zuhannánk. És mivel az Úr a legfõbb Pásztor, ebben is csak általa cselekszenek. Rengeteg a feladatuk, ugyanakkor õk is emberek, akik hordozzák az eredeti bûn által okozott sebeket. Õk is rengeteg kísértésnek vannak kitéve, ezért el kell fogadnunk, hogy õk is hibáznak, emberi természetük miatt. Éppen az a nagyon szép, ahogyan összesimul bennük az emberi természet, és az Úrnak szenteltségben a neki való szolgálat. Mindannyiunk feladata, hogy imádkozzunk az õ lelki megújulásukért, hogy egyre teljesebben szolgálhassák Krisztust. Anna

Kármel 2009/4-5

LELKIVEZETÕKÖN ÁT ISTENHEZ

33

LELKIVEZETÕKÖN ÁT ISTENHEZ Fiatalasszony voltam, amikor egy elsõpénteken úgy döntöttem, elmegyek szentmisére. Eszembe jutottak Jézus nagykilenceddel kapcsolatos ígéretei. Idõm volt, gondoltam, meg nem is árt, ha hétköznap is hallgatok néha szentmisét. Hazafelé ballagva egy régi ismerõs (világban élõ nõvér), csatlakozott hozzám, és beszélgetés közben szó esett a lelki vezetésrõl. Én addig nem hallottam errõl a lehetõségrõl. Õ rögtön a püspök titkárát javasolta, akit én álmomban sem mertem volna megkérni, hiszen akkor is egy magas pozíció volt ez és egy kicsit megközelíthetetlen. A nõvér megígérte, hogy szól az érdekemben, csak bátran keressem fel. Így is történt. Ez a lépés tíz évre meghatározta az életemet. Sok nehézségen segített át tanácsaival. Elhelyezése után is tartottuk a kapcsolatot, Õ keresztelte harmadik gyermekünket, és elõtte erõsítettük meg eskünket, házasságunk 25. évfordulóján. Három gyerek mellett havi rendszerességgel messzire eljárni nem tudtam, így az Õ tanácsára kerestem helyben egy új lelkivezetõt. Ekkor már igényem volt rá. Nem elégített ki csak berohanni a gyóntatóba, letenni bûneimet és rohanni tovább. Hét évre ismét meg volt oldva a lelkivezetésem, de ezt az atyát is elhelyezték. Sokáig szomorú voltam és perlekedtem Istennel, hogy miért engedi meg, hogy a jó papokat, akik körül közösségek, igazi lelki összetartozást megélõ csoportok jönnek létre, azokat elrakják, félreállítják? Egy ilyen bosszús idõszakban jött a megvilágosodás, hogy „Ne emberhez ragaszkodj, itt vagyok én, Jézus, legyek elég neked, imádkozzál többet!” Ekkor ismerkedtem meg Beöthy Tamás jezsuita atyán keresztül a szemlélõdõ imamóddal. Nagy ajándék volt ez számomra, közvetlenül Istennel lenni az imában. Ebben az idõszakban találkoztam egy mostani testvéremmel, aki megismertetett 1998-ban Zselep-szky Fábián atyával, akinek lelkigyakorlatait rendszeresen látogatva és tanácsát megszívlelve jutottam el a Kármelig. Kellett a lelkivezetés? Hova lehet eljutni általa? Mindenkinek más az útja. Én a világban élõ kárme-litákig jutottam. Anna – Székesfehérvár

34

A KÕ

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

A KÕ

35

Micsoda új világ tárult elébe! Fehér hasú, pöttyös hátú pisztrángok látogatták meg, majd bújócskázásba kezdtek meg-megcsiklandozva oldalát. Apró rákok is feléje vették irányukat sebes lépésekben, hogy mielõbb biztos menedéket találjanak alatta maguknak. Mindez roppant mulatságos volt számára. A patak vize pedig lágyan áradt daloló-csobogó hangjával, s lassan álomba ringatta õt.

A KÕ Volt egyszer régen, már igen-igen régen odafenn a beláthatatlanul magas hegyen egy Kõ. Hogy mióta lehetett már ott félig belemélyedve a földbe, azt senki meg nem tudta volna mondani legkevésbé õ maga. És bár már réges-rég óta gubbaszthatott ott a nagy hegynek tetején, ez a Kõ mindig elégedett volt. Reggel a fehér köd ölelése keltette, sasszárnyak suhogása üdvözölte, délben a Nap aranyló melege forrósította át, miközben a zöld fû vidám táncot járt körülötte, estére piros és lila árnyalatokba öltözött, és mielõtt elaludt volna, a tiszta égbolt csillogó csillagai mosolyogtak rá. Naphosszat a tájat nézte, amit az idõ és az évszakok érintése sohasem hagytak ugyanolyannak. Esõ és napfény úgy vonult át a Kövön, hogy mélységes békéjét nem zavarta. Márpedig a Sötétség Fejedelme nem szerette az örömet, irtotta, ahol tudta, mert folyton-folyvást haragra ingerelte, ha boldogságban tudott bárkit is maga körül! Így hát nem maradt rest, tüstént fogta magát, felkereste a Követ és megkérdezte tõle: – Mondd csak, hát örülsz-e, hogy itt lehetsz? – Igen – felelte a Kõ –, nagyon jól megvagyok itt. – Úgy?! Tehát örülsz? No, majd én kiköltöztetlek innen, és elgurítlak messzire. – Micsoda szerencse! – gondolta magában a Kõ. – Még sohasem utaztam! Szörnyûséges földindulás kezdõdött, a Kõ recsegés-ropogás közepette levált helyérõl, és tehetetlenül bukott lejtõrõl lejtõre, majd belezuhant egy mélységes szakadékba. – Ó, milyen finom hûvös van itt! – mondta a Kõ, amint leérkezett egy hegyi patak medrébe, lombosmohák és kovamoszatok közé.

– Talán, még mindig olyan elégedett vagy? – förmedt rá a Sötétségnek gonosz Fejedelme. – Igen, igen! – felelte a Kõ. – Nagyon is az vagyok! – Micsoda? Majd megmutatom én neked! Elvitetlek innen, egészen a tengerig! – Ó, micsoda szerencse! – gondolta magában a Kõ. – Még sohasem láttam a tengert! És a hegyi patak megdagadt, hömpölygõ vize zúgott, félelmetessé vált: felkapta, ide-oda dobálta a bukdácsoló Követ, és magával sodorta egészen a folyóig. A folyó belevetette a folyamba, és vitte, vitte, vitte magával … mígnem egy nap megérkezett a tengerhez. A Kõ hosszú útja alatt megtisztult a sártól. A víz lemosta róla évszázadok titkait rejtõ ruháját, a kemény sziklák megcsiszolták, és most oly szép sima volt, mint a márvány, és fényes, mint maga a Nap. Kellemes tapintása miatt az emberek felvették, megcsodálták, egymásnak mutatták. Gyönyörködtek benne. – Milyen széppé lettem! – mondogatta értetlenül a kis Kõ – Igazán hálás vagyok érte. A gonoszság Fejedelme ezt is meghallotta. Irtózatos vad haragjában megragadta és belehajította a mélységes óceánba, egyenesen egy sziklahalom közepébe, hogy ott senki soha többé ne láthassa, és ne csodálhassa. A Kõ hánykolódva egész nap követte a hullámok mozgását, melyek a szirtekhez csapkodták. Ekkor összetört, szétmorzsolódott, és apró kavicsokként a partra vetõdött. – Milyen kellemes itt! – gondolta magában, miközben hagyta, hogy gyerekek parányi ásóikkal kivájják helyérõl, várakat építsenek belõle, vagy éppen szétszórják mindenfelé. Addig taposódott, morzsolódott, mígnem lágy, aranysárga homokká lett, mely szinte vízként folyt alá az ujjak között.

36

A KÕ

Kármel 2009/4-5

– Érzem, hogy könnyûvé válok, ó, egészen könnyûvé… – mondta túláradó örömmel. A Kõ olyan kicsi lett, hogy végül már a Sötétség Fejedelme is megfeledkezett róla, aki inkább visszatért a hegyekbe, hogy másokat gyötörjön. A Kõ pedig igazán boldog idõket ért meg csendes örömében. Azután egy este, mikor már nem volt több, mint egy csipetnyi aranyló por, finom szellõ járt arra végigsimítva a virágzó orgonabokrokon, magával vitte õt egy illatos fuvallatban. Így tûnt el a Kõ, aki mindig elégedett volt. a mesét átdolgozta: Jozefa Gabriella nõvér (Illusztráció: Kissné Kárpáti Zsuzsanna

Kedves Gyerekek! Hallottátok már, hogy ebben az évben a papokat ünnepeljük? Benedek pápa nemrégiben hirdette meg a papok évét. Ez például jelentheti azt is, hogy az elkövetkezendõ idõben szeretettel gondolunk rájuk, megköszönjük õket a Jóistennek közös és egyéni imáinkban egyaránt, és kérjük, hogy továbbra is áldja és õrizze õket. Ezen ünnep kapcsán és a mese segítségével egy kis „lelki munkára” hívlak titeket. Gyertek, nézzük meg, mik is lennének ezek a feladatok! Bizonyára észrevettétek már, hogy a papok nem mindig ugyanolyan színû miseruhában miséznek. Megtaláljátok-e a mesébõl azt az egy mondatot, amelyben öt szín lapul? Melyek azok a színek? Ha megvan mind az öt, kössétek össze a megfelelõ párjával a mellette lévõ felsorolásból. 1.

..............

a.) ünnepi szín, de most már a fehér helyettesítheti

2.

..............

b.) a bûnbánat és a gyász színe

3.

..............

c.) karácsony, húsvét és egyéb ünnepnek a színe

4.

..............

d.) ez az évközi idõ színe

5.

..............

e.) ez a Szentlélek, vértanúk és a nagypéntek színe

Kármel 2009/4-5

A KÕ

37

Most már tudjuk, hogy mikor milyen színû miseruhát viselnek a papok a szentmisén. Ez egy olyan külsõ tulajdonság, ami változik, annak megfelelõen, hogy milyen idõszak van éppen. De vannak belsõ tulajdonságaink is, amik nem váltakoznak ilyen könnyedén. A mesében szereplõ Kõnek is volt egy nagyon jó belsõ tulajdonsága, ami egész végig megmaradt benne, bármennyit változott is külsõleg. Mi is volt az, emlékeztek? Ez a kõ mindig . . . . . . . . . . . . . . . . volt. Vagyis más szóval, ez a kõ mindig hálás tudott lenni azért, ami vele történik. Jól érezte magát, amikor még csúnyácska volt; hálás volt, amikor gyönyörködtek benne az emberek; tudott örülni az esõnek, a Napnak – azaz ahogy a mese mondja „esõ és napfény úgy vonult át a Kövön, hogy mélységes békéjét nem zavarta”. És nem elég, hogy nem zavarta, de mindig elégedett tudott lenni. Van-e 3 olyan dolog, amiért ti is igazán hálásak tudtok lenni, amivel elégedettek vagytok? Ha találtatok, akkor írjátok le ide azokat: 1.)

..............................................................

2.)

..............................................................

3.)

.............................................................. És ha szeretnétek örömet szerezni vele szüleiteknek, akkor ebbõl egyet, amelyiket szeretnétek, mondjátok el apunak, egyet anyunak, és egyet osszatok meg imában a JóIstennel! Biztos nagyon fognak neki örülni! Köszönöm a munkátokat!

Kedves felnõttek! Bármennyire egyszerûnek is tûnjék ennek a hétköznapi Kõnek az élete – amely bármelyikünk életútjának is lehetne akár a története – talán valamit taníthat nekünk. Vegyünk csak egy párat sorra a teljesség igénye nélkül, és fontoljuk meg õket saját életünkre vonatkoztatva. Ez a mese emlékeztethet bennünket például arra, hogy…: •

„…az Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37; Mt 17,20). Mibõl mivé lett a Kõ; mozdulatlanságra teremtetett és mégis szárnyra kel, végessége ellenére a szélrózsa minden irányában egyszerre ott lesz, ahová csak a „Szél” fújja.

38

A KÕ

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

AZ IFJÚ TARZUSZI SAUL

39

Gondolkozzunk el mi is, hogy mi(k) az(ok), ami(k)ben tetten érhetjük a Szentlélek munkáját életünkben, amivel emberileg lehetetlennek tûnõ pozitív változásokat végrehajtott már bennünk. Adjunk hálát érte újból. •

„…akik Istent szeretik, minden a javukra válik” (Róm 8,28) A Kõnek mélységes megelégedése volt minden helyzetben, éppen ezért a nehéz(nek tûnõ) körülményekre is bizalommal teljesen tudott reagálni, és gyõztesen került ki belõlük.

Az élõ Isten kegyelmi munkálkodása az ifjú Saul-Pál életében

Van-e bennem õszinte megelégedettség?

2. Zsidó nevelés Tarzuszban

Milyen téren van és milyen téren nincs?

3. Családi háttér. A levegõ, amit Saul a szülõi házban magába szívott, gyökeresen vallásosos volt, még ha kissé nyomasztó is. Ebben a légkörben érlelõdött meg benne a külföldre szakadt zsidó önérzete és nemzeti büszkesége. Ez kötötte össze a zsidók palesztinai anyaországával. Édesapja komoly, hallgatag derék férfiú lehetett. De talán szigorú is, aki Saultól nem sajnálta a veszszõt. És az embernek el kell ismernie, hogy talán szüksége is volt rá, ha keresztények késõbbi üldözõjére, vad és csökönyös lelkületére gondol, mielõtt a kegyelem átalakította. Talán éppen az édesapja volt a modell lelki szeme elõtt, amikor késõbb Az efezusiaknak írt levélben (6,4) leírta ezt a pedagógiai figyelmeztetést: „Atyák, ne keserítsétek gyermekeiteket!” (A figyelmeztetés minden vezetõállásban levõnek is szól). A probléma: zsarnok apák – ingerült gyerekek, régimódi szülõk – modern fiatalok, biztosan létezett akkor is. Saul testvéreirõl nem tudunk semmit. Kivéve egy nõtestvérérõl, aki késõbb Jeruzsálemben volt férjnél. Az õ felnõtt fia neszét vette a Pál-ellenes cselszövésnek Jeruzsálemben (ApCsel 23,16). Örülnénk, ha édesanyjáról is tudnánk valamit. Az apostol azonban sohasem említi. Valószínûleg korán elhalt. Ez megindokolná, miért volt annyira fogékony és hálás a finom asszonyi törõdésért, amellyel Rufusz édesanyja gondozásba vette (Róm 16,13: Rufusz édesanyjáról mondja: – „nekem is anyám”).

Ezen a téren van:

•

AZ IFJÚ TARZUSZI SAUL (2. rész)

Ezen a téren nincs:

............................

...........................

............................

...........................

............................

...........................

............................

...........................

............................

...........................

„…hússzívet adok nekik” (Ez 11,19) A megpróbáltatások helyes viselésének (bizalom) és az ellenállás (pl. panaszkodás) teljes kizárásának köszönheti a Kõ, hogy vágyainak netovábbja beteljesedhetett. Irigylésre méltóan pozitív a gondolkodása, és amint már mondtuk, mély a bizalma: Kõ létére hússzívet kapott. Nézzük meg egy napunkat õszintén és tüzetesen. Én hogyan viselem megpróbáltatásaimat? Milyen helyzetekben hús és milyenekben kõ a szívem? Köszönöm a munkátokat!

40


Kármel 2009/4-5

4. A sátorlapkészítés. A farizeusi családokban abban az idõben ez az egészséges, modernül ható elv uralkodott: „Szép a Törvény tanulmányozása a világi foglalkozással összekapcsolva”. Saul édesapja minden jel szerint tehetõs, jómódú posztókereskedõ és sátorkészítõ volt. Tarzuszban ekkoriban, akárcsak még mai is, nagyban, üzemszerûen folyt a sátorlapszövés. Így az ifjú Saul édesapja üzemében az alkalmazott munkásoktól megtanult a híres kilikiai kecskeszõrbõl sátorlapot szõni, illetve kész csíkokat sátorrá összevarrni. A kecskeszõrbõl készítették a szegényebb emberek ruházatát is. A Tauroszon át tett utazásain késõbb Pál is viselhetett ilyen subát (vö. 2 Tim 4,13). A gyermek-Saul most még nem sejtette, hogy éppen ez a mesterség fogja összehozni késõbbi evangéliumi munkatársaival Aquilával és Priszcillával, a római zsidóházaspárral, akik keresztények lettek, elõbb Korintusban laktak, majd átköltöztek Efezusba. Õk is ezt a mesterséget ûzték. Szent Pál náluk lakott. A sátorlapszövés munkája közben beszélt Pál nekitüzesedve az efezusi éjszakákon a hithirdetõ Apollónak a Szentléleknek az emberi lélekben való mûködésérõl és az örök Ígérõl, „aki testté lett, és közöttünk verte föl sátorát”. (A Lélek és a testet öltött Ige lesz a teológus Pál két nagy témája). Így fog kezet egymással természet és kegyelem, szabad választás és isteni rendelés. Késõbb, amikor a magasból pillantott vissza a maga és népe életének útjára, reszketve írta le ezeket a szavakat: „Ó mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai” (Róm 11,33).

3. Gamáliel lábánál 1. A templomi fõiskolán. Édesapja mint szigorú farizeus talán már fölvitte magával az ifjú Sault Jeruzsálembe, a húsvéti ünnepekre. Egyszer azonban az az idõ is elérkezett – a 15. életéve körül, tehát Kr. u. 23 körül – amikor mint rabbinövendéknek egészen Jeruzsálembe kellett költöznie, hogy ott a híres templomi fõiskolát látogathassa. A jeruzsálemi templom elõcsarnokában voltak a rabbik, az írástudók és bölcsességtanítók „tanszékei”. A tanítványok a rabbi lábánál a padlón vagy egészen alacsony padokon ültek a magasított helyen ülõ tanító körül. A Szentírás törvényei és a vallási hagyományok jelentették a fõtantárgyat. Ma azt mondanák: kánonjogot tanultak erkölcstannal és dogmatikát egyháztörténelemmel. A tanítványok ismételték a mester tanítását, amíg emlékezetükben meg nem rögzõdött a sok hagyományos elõírás. A kiválasztott ószövetségi szentírási szakaszt elõször héberül, majd az arám köznyelven olvasták fel. Ehhez fûzött a tanító magyarázatokat.

Kármel 2009/4-5


41

Megjegyezzük: A palesztinai zsidók voltak az egyedüliek, akik Keleten visszautasították a görög kultúrát, mint az istentelenség megtestesítõjét. A hellenizmus három évszázadon át tartó alakító munkája nem tudott behatolni a zsidóság bensõ lényegéig. A mózesi törvény kötelezõ ereje nem homályosult el a zsidók szemében. Jeruzsálemben a teológusok akkoriban két iskolára oszlottak. Az egyik a rugalmas, a megbékélést keresõ Hillel rabbié, aki mindig talált kivezetõ utat a törvény kérlelhetetlenségébõl, a másik a Sammai-é, a betû fanatikusáé. Az Apostol Hillél unokájánál tanult, az idõsebb Gamálielnél (ApCsel 22,23). Tiszteletreméltó, türelmes mester emlékét hagyta maga után. Jeruzsálemben tanított Kr. u. 25-50 között. Az Apostolok cselekedeteiben is humánus emberként áll elõttünk, aki nem vonta kétségbe, hogy az apostolok prédikációja származhat Istentõl (ApCsel 5,34-39). Tanításának kevés szövegtanúja alapján farizeusnak tûnik (Str-B 2. köt., 636-639). És elképzelhetõ, hogy ilyen befolyásos rabbi közbelép egy törvénytisztelõ szekta érdekében, akiknek az apokaliptikus lelkesedése közös ügyük lehetett a szaddúceusokkal szemben (vö. ApCsel 23,6-9; P. Zingg: Das Wachsen der Kirche, oBO 3, 1974,127-128). Az, hogy Gamáliel tanítvány, Pál az evangélium esküdt ellensége lett (ApCsel 22,3-5), eltévelyedésnek minõsül (26,9-14), és nem a Törvény iránti buzgóság természetes következménye. A mi késõbbi Apostolunk Gamáliel jeruzsálemi rabbi iskolájában szerezte meg a mesteri otthonosságot az ószövetségi szentírásban és a zsidó szájhagyományban. Innen ered éles dialektikája és a Szentírás rabbinikus értelmezésmódja. 2. Biblikus iskolázottság. Eddig a jövendõ apostol fejlõdésének két elemével ismerkedtünk meg: tarzuszi vallásos neveltetésével és ott szerzett görög mûveltséggel. Harmadiknak kapcsoljuk most hozzá biblikus iskolázottságát és a háromféle írásértelmezés virtuóz kezelését, amit Gamáliel iskolájából hozott. Pál ismerte a tipikus-szimbolikus írásértelmezést. A tipikus értelem a Szentírás betûjére épülõ lelki, prófétai, titkos értelem, mely elsõsorban a leírt dolgokban rejlik. Típus alatt értjük irodalmi szempontból valamely embercsoportot jellemzõ, megtestesítõ, általánosított alakot. Típus lehet egy személy vagy dolog is. A Szentírás mint a Szentlélek mûve egyetlen prófétai könyv. Így lesz Pál számára az elsõ ember, Ádám típusa Krisztusnak, a második, az utolsó embernek (eszkhatosz anthróposz). Ez az a két nagy szimbolikus alak, akikben mint két sarkpont között, mozog az emberiség története. Pál szerint ugyanígy szimbolikus jellege van a mózesi törvénynek, a húsvéti báránynak, a pusztai sziklának, a zsinagógának, a házasságnak is. Mivel azonban a Szentírás minden idõknek szóló könyv, alkalmazható minden idõ szükségleteihez. Ez az alkalmazott értelem. Pál erre is ad példát, amikor a jeruzsálemi szegény testvérek számára rendezett korintusi gyûjtést a manna-

42


Kármel 2009/4-5

gyûjtésben résztvevõk sorsközösségére és egyenlõségére való hivatkozással ajánlja ( 2 Kor 8,15). Van ezenkívül még a szentírási szövegeknek egy szónoki, allegórikus, illusztráció eszközeként való alkalmazása. Ebben a megközelítésben a szövegben meglátjuk a képi ábrázolását valamilyen erkölcsi eszmének vagy elvont fogalomnak. Pálnál erre példa, hogy Mózesre hivatkozva állítja: „ezek a törvények (az istenszeretet fõparancsolata) nem elérhetetlenek” (MTörv 30,11-14; Róm 10,6-9). Az evangélium – mondja az Apostol -, a hívõ csatlakozás Krisztushoz a megigazulásban inkább karnyújtásnyira van. Hiszen Krisztus feltámadt, és a Feltámadott itt van közöttük! Csak vedd komolyan a hitedet és a Megtestesült és Feltámadott megvallását! Allegorizálja a Ter 16,15; 17,16 szöveget Gal 4,21-25-ben: Ábrahámnak a Hágár szolgálótól született fia (Izmael) testi örökös, jelképezi a testnemzeti hagyományokhoz tért Izraelt. Sára utóda (Izsák) a szabad asszonytól született fiú, az isteni ígéret, vagyis a kegyelem által lett örökös, tehát a keresztények is, akárcsak Izsák az isteni ígéret, vagyis a kegyelem örökösei. Ebbõl a kegyelmi keretbõl nem szabad visszatérni a testi-nemzeti hagyományokhoz! Törvény vagy Szabadság?! Még egy példa: Pál hozza be az eucharisztikus ünneplésbe Krisztus halálának hirdetését (1 Kor 11,26), ezért, ahogyan a szent adományok vétele a szentáldozáskor az Utolsó vacsora termének, úgy a halál hirdetése az Úrfelmutatáskor Kálvária hegyének képét állíthatja lelki szemeink elé. És kereszt alatt álló személyekben gondolhatunk a János-lelkekre, akiket a szeretet, és Magdolna-lelkekre, akiket a bûnbánat hoz a Golgota-hegyi keresztáldozatot megjelenítõ oltáraink köré. A Szentírás az elmélkedõ szónok számára ma is „kimeríthetetlen kút”. 3. Nõtlensége. A Saul a Biblia „szerelmese”. Szívében a vallásos érdeklõdés minden mást elnyelt. Ezért maradt nõtlen. Kétségtelenül feltûnõ, de egyáltalán nem elõzmény nélküli dolog. A rabbik általában házasemberek voltak. Annyit azonban tudunk a Szentírásból, hogy nemcsak Illés vagy Jeremiás voltak az Ószövetségben nõtlenek, hanem tudunk nõtlen rabbikról is. Ezzel kapcsolatban ismeretes egy híres rabbi mondása: „Mit tegyek? Lelkem a Tórán csüng. Az emberiséget tartsa fenn más”. Így vélekedhetett akkor Saul is. Késõbb, már mint keresztény, a jegyes-misztikájávál, vagyis Krisztussal, a Võlegénnyel való kegyelmi egyesüléssel, mélyebben megindokolta nõtlenségét. Pál a nemházasoknak, továbbá az özvegyeknek azt tanácsolja, hogy maradjanak úgy, mint õ (1 Kor 7,8). Azt kívánja, hogy mindenki maradjon meg abban a hivatásban, amit Istentõl kapott. Beszél arról, hogy az apostolok közül õ nem élt azzal a jogával, hogy egy hívõ

Kármel 2009/4-5


43

asszony segítségét igénybe vegye (1 Kor 9,1-5). Pál egyedül élt, saját kezével dolgozott meg azért, amire neki és társainak szüksége volt. Ezt biztosan tudjuk életébõl. Amikor nõtlenségrõl beszél, hangoztatja, hogy az apostoli élethez ez a legmegfelelõbb állapot (1 Kor 7,25-35: „a nõtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében”). Itt belefoglal egy hasonlítást a háza és nem-házas között, és Pál a nõtlenséget az apostoli szolgálat szemszögébõl nézve ajánlja. Pál meg egy dologgal okolja meg javaslatát: „a küszöbön álló veszedelem miatt”, ti a „közeli parúzia” (7,29; 1 Tessz 4,16; Róm 13,11-12).(...) Ami Pált leginkább igénybe vette, az a Biblia és újra csak a Biblia volt. Két nyelven tanulta meg könyv nélkül. Leveleiben kb. kétszáz szentírási helyet számoltak össze. Ki merné kétségbe vonni, hogy szellemét nem a Szentírás alakította, és tette Õt azzá a nagy emberré. aki volt? Nem is csoda, hisz a világ legnagyobb kincsének tartotta a Szentírást. „Mi az elõnye a zsidóknak a pogányokkal szemben?” – kérdezi A rómaiaknak írt levelében (3,1), meg is adja rá a választ: „Mindenekelõtt az, hogy Isten rájuk bízta a kinyilatkoztatást”. 4. Pál alakja. Milyen lehetett az apostol külsõ megjelenése? Itt a képzelet veszi át a történelem helyét. Vannak, akik a 2 Kor 10,10-re hivatkozva kicsinek és törékenynek gondolják (Ellenfelei azt mondják, hogy „levelei súlyosak és kemények, de fellépése erõtlen, beszéde meg gyatra.”). Az Apostol az 1 Kor 15,8-ban „idétlennek” (elvetéltnek) nevezi magát, de ebbõl semmiféle következtetést nem vonhatunk le. A Gal 4,13 alapján egyesek mindenféle betegséget tulajdonítanak neki („Hiszen tudjátok, hogy elõször beteg testtel hirdettem nektek az evangéliumot”). Hogy mit jelent a „tövis a testben” kifejezés (2 Kor 12,2-9: „szkolópsz té szarki, angelosz sataná)) szintén bizonytalan. Talán betegség, vagy az egyházak gondja, vagy talán a nyugtalanság és szomorúság Izrael állapota, hitetlensége miatt. Annyit azonban biztosan állíthatjuk Pálról, hogy erõsnek és munkabírónak kellett lennie, hogy ezeket a fáradságos utakat, a sok szenvedést és nélkülözést missziós útjai során el tudja viselni. A 2. századból való apokrif irat, az Acta Pauli et Theclae, így rajzolja meg a nagy vándorapostol képét, amit a Római birodalmi utat rója: pizidiai Antiochiából Ikonium felé „a királyi úton (Via Szebásztén) jött Pál, igen barátságos, alacsony termetû férfi, meggörbülõ lábakkal, nemes tartással, kopasz fejjel, összenõtt szemöldökkel, kissé elõrehajló orral. Arca hol emberinek, hol angyalinak látszott”. Ikóniumban egy bizonyos Oneziforusz várta Pált és látta vendégül. (vö. 2 Tim 1,16k; 4,19). Ezt a leírást talán annyiban erõsíti meg az Apostolok cselekedeteinek megjegyzése a lisztrai csodánál (egy bénán született meggyógyítása alkalmával), hogy Barnabás mellett Pál volt a kisebb és mozgékonyabb (ApCsel 14,12). Az ikonok a 4. századtól kezdve így ábrázolják az apostolt.

44


Kármel 2009/4-5

4. Saul és a keresztények 1. István vértanúságának hatása. Tíz év telhetett el azóta, hogy Saul elhagyta a fõiskolát és elbúcsúzott szeretett mesterétõl, Gamálieltõl. Mint „ifjú ember” (ApCsel 7,58), azaz a harmincas évek elején járó férfiként tért vissza, tehát Kr. u. 34 körül. Hol járt a közbeesõ idõ alatt? Valószínûleg visszatért a diaszpórába, Tarzuszba. Késõbb szoros kapcsolatban látjuk a jeruzsálemi Fõtanáccsal, ezért az is elképzelhetõ, hogy közben gyakorta megfordult Jeruzsálemben. Az ottani tartózkodása azonban sohasem tartott annyi ideig, hogy személyes érintkezésbe kerülhetett volna Jézussal. Közben megtörtént a legnagyobb, a legnagyszerûbb dolog, amit az ember láthatott, mióta a világ létezik: a golgotai megváltás Kr. u. 30-ban. A keresztre feszített Jézus apostolai, 50 nappal halála után, pünkösd napján azzal a tanúságtétellel léptek a népe elé, hogy Krisztus feltámadt, él, jóllehet nem a földi keretek között, hanem Istennél él és õk látták, mert megjelent neki. Azt kezdték hirdetni, hogy benne teljesedtek be a prófétai jövendölések: térjetek meg, és üdvözültök. Jeruzsálemben, a „kilikaiak zsinagógájában” István „diakónus” kezdte hirdetni Jézus törvénykritikája és templombírálata nyomán, hogy a Törvény és a Templom csak átmeneti szakasz az Isten üdvösségrendjében. Az élõ Isten által kezdeményezett üdvösség- és kinyilatkoztatástörténet folytatódott a Názáreti Jézusban. István bizonyára iskolatársa lehetett Saulnak a rabbi fõiskolán, de Jézushoz való csatlakozás után gyûlölte a Törvénnyel kapcsolatos szõrszálhasogatást és a Jézus-eseményt történelmi oldalról fogta meg. Beszédében még egyszer üdvösségtörténeti összefüggésbe állítja a Messiás-gondolatot és félelmetes váddal fejezi be: „Árulói és gyilkosai lettetek!” (ApCsel 7. fejezete). Düh és fogcsikorgatás tölti be a termet. A fanatikus zsidók nem tûrték sokáig István beszédét, káromlásnak minõsítették, népítélettel és megkövezéssel végeznek vele. „A tanúk ruhájukat, (a kövezés során), egy Saul nevû ifjú lábához rakták le… Saul pedig helyeselte meggyilkolását” (ApCsel 7,58-8,1). Saul pedig soha nem felejtette el ezt a napot. Egész életén át láthatóan mardosta miatta a lelkiismerete. Emlékezetében újra és újra visszatért István megkövezésnek jelenete (ApCsel 22,20; 26,10; Gal 1,23; 1 Kor 15,9). Az igazság nem halhat meg: Isten áll mögötte. Ki hitte volna, amikor István meghal, hogy egy éven belül éppen a gyilkosa lép majd a helyére, és ügyét gyõzelemre viszi. De „István imája nélkül az Egyháznak nem volna Szent Pálja” (Szt. Ágoston, Sermo, 382). 2. A judeai egyházüldözés. A Tarzuszi Saul nemcsak helyeselte az „istenkáromló” megölését, hanem fanatikus gyûlölet töltötte el Jézus tanítványai ellen. Kérlelhetetlen inkvizítor lett belõle.

Kármel 2009/4-5


45

Bár Saul átélte a törvény beteljesítésének tehetetlenségét és egy félelmetes hatalom, bûn terhe uralkodott a lelkén, a „parancs” lehangoló rabszolgatudatot hozott létre benne. A Törvény alatt élõ és egyáltalán a megváltatlan ember lelki helyzetébõl fakadnak e szavak: „Ki vált meg engem e halálra szánt testtõl?”. – Ugyanakkor azt is tudta, hogy a kései zsidó vallásban két dolog lett nagyon fontos: a Törvény és világítélet. A Törvény 248 parancsával és 346 tilalmával az egész napirendet szabályozta. A Törvény cölöpépítménye mögött biztonságban érezhették magukat, itt kivárhatták akár az ítélet napját, mely meghozza a gyõzelmet Izrael számára. Aki csak egy kicsit is megrázta a zsidó egzisztenciájának ezeket a pilléreit, annak pusztulnia kellett. Saul tehát Szent István „diakónus” és a többi keresztény zsidó hitében veszélyt látott a Törvényre és az õsök hagyományára. Érezte, ha igazuk lenne az „názáretieknek”, akkor az õ ügye elveszett, ennek a szektának a gyõzelme a zsidó vallásnak és világuralmi terveinek végét jelentené. Hogyisne! Ha egy nép évszázadokon át szolgaságban él, elkezd álmodozni, mint a börtönben a rab. Akkor politikai messianizmus keletkezik! Így következett be a judaizmusban – (így nevezzük a bibliai könyvek keletkezése és lezárása után továbbélõ zsidóság vallási berendezkedését) – helytelen vallási fejlõdés, a próféták vallásától való elszakadás, így rontotta meg a politika a zsidóság vallását, és fosztotta meg legdrágább lelki-szellemi örökségtõl. Messiás-képükben egyetlen gondolat sem irányult már a Messiás engesztelõ szenvedésére. Isten szenvedõ Szolgájának képe – ahogyan ezt Deutero-Izajás (Kr. e. 550) megjövendöli (Dt-Iz 53) – elmosódott. (...) Saul tehát „dühtõl lihegve” háztól házra járt, megkötözte a keresztényeket, és fogságba vetette. A rabbi-Saul igyekezett kivenni részét az általános üldözésben. Számos zsidókeresztény közben elmenekült családjával együtt Judeából a szíriai Antiochiába és Damaszkuszba. Késõbb szomorúan emlékezik vissza erre az idõre: „Könyörtelenül üldöztem Isten Egyházát, és pusztulására törtem” (Gal 1,13). Jogosan merül fel a kérdés. Hogyan maradhattak az apostolok ilyen körülmények között Jeruzsálemben? Úgy látszik, hogy már akkor nem a zsidók és keresztények között húzódott a választóvonal, hanem a palesztinai, a mózesi törvényekhez ragaszkodó és a szabadabb, a görögül beszélõ (a diaszpórából származó) zsidó-keresztények (a hellenisták) között. Tehát különbséget tettek az õsapostolok konzervatív szárnya és az István-féle radikális szárny között. Már kezd kirajzolódni egyfelõl a törvény uralma alá tartozó zsidó hitközség és másfelõl a törvénytõl mentes világegyház. 3. A nagy fordulat felé. A Damaszkuszba történõ egyhetes lovaglás is felért Pál számára egy „lelki gyakorlattal”. Az egész út alatt hatalmas erjedésnek kellett benne forrnia, nem csupán gondolati síkon, hanem belsõ viharoktól felkavart zaklatottság vonalán is. Damaszkusz kapuja elõtt „lenni vagy nem lenni” volt tét. Nem is sejtette, hogy ezzel telibe talált. Valóban egy új, lényeges létezés volt az, ami benne a világosság felé tört. Eddig a „nem-létezés” állapotában volt. „Valami új valósult meg Krisztusban” (2 Kor 5,17).

46


Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5 ÉLETKÉPEK A KÁRMELITA REND ÁLTALÁNOS KÁPTALANJÁRÓL

47

Izgatta a kérdés: „Ki vagy Te Uram?!”. Késõbb ez vallásának egyik alapvetõ fogalma lett: „Krisztusban lenni”. Pál már az üldözés során valami egészen újat lát a haldokló keresztényekben: szelídséget, belsõ boldogságot, valamilyen magasabb Élet megnyilvánulását. Látja a feltámadt Jézusukkal való bensõ kapcsolatot, amely azt a bizonyosságot nyújtotta nekik, hogy nem a halálba, hanem az Életbe mennek át. (...) Végeredmény Ez volt az a történelmi és lelki állapot, amely Sault körülvette. Önmagától sohasem lett volna keresztény. Az efféle lelkiállapotból nem vezetett kényszerítõ út Krisztushoz. Elmerülhetett volna a szakadékban is. Ha Pál visszatekint az életére, az szemében két félre oszlik: „a „Krisztus nélkül” és „Krisztusban” töltött idõre. Pál Kr. u 36-ban közeledett ahhoz a nagy fordulathoz, az ún. Pál-„fordulóhoz”, amely a két fél-életet elválasztja. Ez a viharos élet három egymást gyorsan követõ megrázó eseménnyel rohan ama nagy átalakulás felé: István kivégzése, a judeai keresztényüldözés, a lovaglás Damaszkuszba. Ez az átalakulás új mederbe tereli ezt az életet, melyben hatalmas erõkészletét már nem rombolva, hanem építve, megtermékenyítve, áldó módon pazarolja az emberiségre. Amikor Pál mint keresztény leszámolt múltjával, nem látjuk nála renegátok beteges érzelgõségét, sem a saját múltja iránti gyûlöletet, a szerencsétlen szerelem gyûlöletét. A korábbi értékeket nem tagadja meg, hanem elismeri gondviselésszerû jelentõségüket: „Izrael fiai közül… Benjamin törzsébõl”; vagy keresztény elõjellel: „a Törvény jó”, „mi - a kegyelem erejével - teljessé tesszük a Törvényt”. Teljes elfogulatlansággal tekint a múltra. Egész életét értelmes összefüggésnek érezzük. De ez már a lelkileg „nagykorúvá” vált Szent Pál apostol világa. A Pálnak adott kinyilatkoztatás (Gal 1,15) Damaszkusz közelében: 1) Tudtára adta Pálnak az egész emberiség megváltására irányuló isteni tett egységét, mely mind az Ó- mind az Újszövetségben nyilvánvaló. 2) A látomás megtanította Jézus, a Messiás halálának és feltámadásának szoteriológiai (=megváltói) értékére Isten megváltó tervében. 3) A kinyilatkoztatás az üdvösség történetének új szemléletével hatott Pálra. Konklúzió A keresztény ember „Istenért él” (Gal 2,19). Ezért minden hangsúlyt Krisztusra helyezve, a Legidõsebb Testvérre, Szent Pál ismét, véglegesen az Atyához rendeli a keresztény ember létezését – Krisztuson keresztül. dr. Schmatovich János2

ÉLETKÉPEK A KÁRMELITA REND FATIMÁBAN TARTOTT ÁLTALÁNOS KÁPTALANJÁRÓL (2) Hétvégi kirándulás Coimbrában és Avessadas-ban A Fatimában összegyûlt kármelita nagykáptalan tagjainak a második hétvégéjükön két lelkiekben nagyon gazdag programban volt részük. Meglátogattuk

a coimbrai kármelita nõvérek kolostorát, ahol Lúcia nõvér 1948-tól a haláláig, vagyis 2005-ig élt. Feledhetetlen élmény volt belépni a kolostor klauzúrájába, azok közé a falak közé, ahol Lúcia nõvér a Kármel elrejtett életét élte azon nõvérek társaságában, akik most a káptalanon részt vevõ atyákat fogadták nagy örömmel. Különösen is megrázó tapasztalat volt bejutni Lúcia nõvér cellájába, ahol ugyanazok a bútorok vannak, amelyeket még õ használt, s ugyanaz az ágy, amelyen kilehelte lelkét. A hétvégi kirándulás másik nagy élménye a Kis Jézus-kegyhely meglátogatása volt Avessadasban, ahol egy ünnepi nagymisén vehettünk részt abból az alkalomból, hogy éppen erre a vasárnapra esett a végzõs egyetemisták zarándoklata, akik magukat a Kis Jézusnak szentelték. A szentmise végén meghatóan szép volt az a minden hó 25-én itt megtartott szokás, hogy a szentmisét bemutató püspök atya megáldotta az áldott állapotban jelenlévõ asszonyokat és a kisgyermekeket.

2

Irodalmi utalás: Gyürki László: Szent Pál apostol útjain. Budapest, Ecclesia kiadó, 1978. Uõ.: Szent Pál útjain, Bp., 2007. Josef Holzner: Szent Pál. Az Apostol élete és levelei. Budapest, Szent István Társulat kiadó, 1982. H. – D. Saffrey: Pál apostol története. Szeged, Agapé kiadó, 2001.

Április 24-én került sor a definitor atyák, vagyis mindazon elöljárók megválasztására, akik a Generális atyával együttmûködve a Rend legfõbb vezetését gyakorolják. A választás eredménye a következõ lett:

48

ÉLETKÉPEK A KÁRMELITA REND ÁLTALÁNOS KÁPTALANJÁRÓL Kármel 2009/4-5 1. definitor: P. Emilio J. Martínez González, a spanyolországi kasztíliai provincia tartományfõnöke 2. definitor: P.Albert Wach, a lengyelországi krakkói provincia tartományfõnöke 3. definitor: P. Augustine Mulloor, az indiai Manjummel provincia sociusa (vagyis aki a a tartományt a Káptalanon a tartományfõnökkel együtt képviseli) 4. definitor: Robert Paul, eddigi 3. definitor, a francia avignon-aquitaniai provincia tagja 5. definitor: P. Marcos Juchem, a dél-brazíliai tartomány sociusa 6. definitor: P. Peter Yeong, a koreai tartomány elsõ tanácsosa 7. definitor: P. George Tambala, a navarrai tartomány tagja, az afrikai malawi vikariátus lelkiségi intézetének jelenlegi vezetõje 8. definitor: P. John Grennan, az angol provincia volt tartományfõnöke

A klauzúrás kármelita nõvéreink bemutatkozásának napja Reggel a Jelenések helyén épült kis kápolnánál volt a szentmise. Új Generális atyánk volt a fõcelebráns. Esett az esõ, illetve szitált…, de mentünk, azt mondva magunknak: ez víz az égbõl, azaz áldás és élet. Érdekes volt látni a nõvéreinket, akik a világ négy égtájáról érkeztek. Volt közöttük, aki aznap hajnalban érkezett repülõvel! Sokan a hagyományos kármelita ruhában…, de volt egy idõsebb nõvér, aki magára hívta a figyelmemet ruhájával. A többiek mellett az õ ruhája „miniszoknyának” tûnt. Elgondolkoztam… a saját ruhámon és annak jelentõségén, annak jel szerepén…, a hagyomány jelentõségén… Nem ezen múlik, persze…: a szív, a bensõ mely Istennel egyesül… igen, de… Három kérdést adtak a nõvéreknek a Generális Házból, mely alapján fel kellett építeniük a beszámolójukat. Az õ beszámolójukat bevezette, annak mintegy hátteret rajzolt P. Karol Kraj elõadása, aki a Generális Házban a nõvérekért felelõs titkár. Õ statisztikai adatokat ismertetett velünk, mintegy 20 évre visszamenõen, 1990-tõl kezdõdõen. A három kérdés a következõképpen hangzott: A nõvérek az egyes régiókban élve (1) milyen kihívásokkal és (2) milyen reményekkel szembesülnek, s továbbá (3) mit várnak a testvérektõl? - Sok érdekes, tanulságos válasz érkezett a kérdésekre. Az utolsóra különösen is. Elõször az afrikai régió mutatkozott be. Majd Latin-Amerika következett. Egy remek, átlátható, követhetõ elõadást hallgathatunk meg Lúcia nõvér elõadásában. Ezután egy kis szünet volt, majd… a tiszta „emberkínzás”, azaz az északamerikai nõvér elõadása. Õrült „vidám” stílusban adta elõ mondanivalóját Michaela nõvér. Lehajtott fejjel, ugyanazon a hangon: egy félóra – vagy még több – felolvasás. Mellesleg ez nem a miniszoknyás nõvér volt.

Kármel 2009/4-5 ÉLETKÉPEK A KÁRMELITA REND ÁLTALÁNOS KÁPTALANJÁRÓL

49

Ázsia következett ezután. Három nõvérünk együtt adta elõ gondolatait. Délelõtt csak egyre volt idõ. Délután a Bankokból érkezett Terezita nõvér mesélt az õ életükrõl, mely igencsak gyümölcsözõ, rengeteg új alapítással, szociális tevékenységgel. Elmesélte, hogy sok megtérés van, hogy buddhisták keresik õket, hogy már megvan a terület a testvérek alapításához, ahol majd egy meditációs centrum is épül, mert ez fontos a buddhistákkal való kapcsolatban, a feléjük nyújtott apostoli munka szempontjából is. Az õt követõ indiai nõvér egészen õszintén beszélt problémáikról: egyre kevesebb hivatás érkezik, nem tudnak válaszolni a püspökök meghívására, akik kérik az új alapításokat. Az okok között sok mindent felsorolt, mint például azt, hogy létezik-e igazán az indiai Kármel, vagyis sikerült-e az inkulturáció? Vonzóak vagyunk-e a mai fiatalok számára? Ha pedig nem, miért nem? Mit is kell tennünk? Nagy reménységgel töltött el minket ez a beszámoló, mert azt érttette meg velünk, hogy nõvéreink akarnak tanulni… Imádsággal fejezte be: „Zavarj meg minket Uram, hogy nehogy elkényelmesedjünk életünkben. Ne hagyj nyugton minket Uram, hogy merjünk bátran indulni tovább, újra…” Ezután Európába mentünk, Nyugatra, ahonnan egy spanyol nõvér beszélt életükrõl. Az õ elõadását egy belga és egy ír nõvér tette még teljesebbé. Visszatérve a ruha kérdéséhez: eddig elég volt a szem, és némi ismeret, tapasztalat, hogy meg tudjam mondani egy kármelita nõvérrõl, hogy kb. hová tartozik. Gondolok itt most arra, hogy klauzúrás nõvér, vagy valamelyik aktív kármelita nõvérközösség tagja-e. Manapság – úgy tûnik – ez már nem elég. Persze felmerülhet a kérdés: kell-e ez a megkülönböztetés? Nekem egy kicsit hiányzik. Végül egy fatimai nõvér, a priornõ Krisztina Mária beszélt. S tette ezt nagyon világos módon, egyszerû, egyértelmû szavakkal, egészen konkrétan. Kik vagyunk? – ez fontos, mert ehhez szabjuk majd életünket. Ha munkás nõvérek, akkor a munkára képezzük ki magunkat, és azzal töltjük az idõt, ha tudós, nagy kultúrával rendelkezõ nõk, akkor majd sokat tanulunk, kurzusokat rendezünk…, ha viszont szemlélõdõ, imádságos emberek, akkor õrizni kell a belsõ csendet Isten számára… Egy rövid szünet következett, majd egy testvéri, családias beszélgetés, ahol volt lehetõségünk feltenni kérdéseinket a nõvéreknek. Például az autonómiáról, a kolostorok és a federációk kölcsönös kapcsolatáról illetve a rendi nevelésben megélt kapcsolatról, melyet olykor akár a nõvérek is tarthatnának a testvéreknek... Fr. Kristóf OCD

50

A FATIMAI NAGYKÁPTALAN DOKUMENTUMA

Kármel 2009/4-5

A FATIMAI NAGYKÁPTALAN DOKUMENTUMÁNAK BEMUTATÁSA Az alábbiakban Bakos Rafael tartományfõnök atyánknak a budapesti kármelita templomban 2009. augusztus 22-én, az Országos Kármelita Napon elmondott tanítását tesszük közzé, mellyel a fatimai nagykáptalan dokumentumát ismertette. A dokumentum Avilai Szent Terézia anyánk születésének 500. évfordulójára való 6 éves elõkészület programját tartalmazza.

Kedves Testvérek! A mai napon az a feladat jutott osztályrészemül, hogy ismertessem veletek az idén Fatimában megrendezett nagykáptalanunk dokumentumát. Tudjátok, hogy egy viszonylag hosszú dokumentum ismertetése rettentõen unalmasnak tûnhet, mert az efféle írásokban meglehetõsen elvont dolgok szoktak lenni. Mivel azonban ez a dokumentum hamarosan magyarul is a kezetekbe kerülhet majd, szerencsére nem az a dolgom, hogy azt most lefordítsam és felolvassam elõttetek, hanem inkább arról szeretnék együtt elmélkedni veletek, hogy a nagykáptalan e dokumentum által mire hív meg bennünket 2009 és 2015 között. Egyelõre még 2009-ben vagyunk, de 6 év múlva, 2015-ben, ha Isten is úgy akarja, Szent Terézia anyánk születésének ötszázadik évfordulója lesz majd. S mivel ezt a Rendünk nem egy mellékes dologként tartja számon, hanem egy nagy jelentõségû lelki eseményként, szeretné a tagjait méltó módon felkészíteni ennek a nagy évfordulónak a megünneplésére. Ezért a fatimai nagykáptalan alkalmával egy olyan dokumentumot fogalmazott meg, amelyben lefekteti, hogy konkrétan miben

Kármel 2009/4-5


51

is kell állnia annak a lelki elõkészületnek, amely Avilai Szent Teréz születésének ötszázadik évfordulóját közvetlenül megelõzi. A nagykáptalan azt a vágyát fejezte ki, hogy ez az alkalom nem pusztán valami jámbor emlékezés kell, hogy legyen, hanem a Szentléleknek egy felénk irányuló kihívása, amely rajtunk keresztül a kívül állókhoz is jusson el. Ebben a meggyõzõdésben a nagykáptalan egy dokumentumot fogalmazott meg, amelynek a következõ címet adta: „Para vos nací”, Szent Terézia anyánk egyik versébõl, amelyet így lehetne lefordítani: „Tiéd vagyok, neked (vagy: számodra) születtem”, vagy ahogyan az egyik már meglévõ rímes magyar fordításban is olvasható: „Neked adtam életem, mi a terved énvelem”. Már az idézett verssorból is látható, hogy ez a mondat nem csupán nekünk, kármelitáknak szól, hanem minden keresztény embernek. Mindannyian meg vagyunk ugyanis hívva arra, hogy annak az Istennek adjuk át életünket, akitõl azt ajándékba kaptuk, és az Õ tervébe illeszkedjünk bele, hogy életünk valóban gyümölcsözõvé válhasson. Generális atyánk bevezetõ szavai A dokumentum elején az új generális atyánk – Saverio Cannistrá – bevezetõjét olvashatjuk. Többek között arra hívja fel a figyelmünket, hogy a nagykáptalani dokumentum nem elsõsorban valamiféle liturgikus cselekmény vagy kulturális esemény megrendezésére, vagy valamilyen pasztorális kezdeményezésre próbál ösztönözni minket, hanem inkább egy olyan elkötelezõdésre hív meg, amelybe egyénileg is, közösségileg is bele kell illeszkednünk, s melynek elsõdleges célja, hogy a szentanya mûveinek újraolvasása által életünk meg tudjon újulni. Ezért Teréz mûvei olvasásának elõször is a szoba csendjében kell kezdõdnie. Emlékezzünk Máté evangéliumának 6. fejezetére, amikor Jézus arról beszél, hogy az Atya milyen imádókat kíván: akik a szoba csendjébe visszavonulva fordulnak az Atyához, s nem képmutató módon imádkoznak. Ugyanakkor azonban Generális atyánk azt is mondja, hogy olvasásunknak nemcsak a magányban kell történnie, hanem – hogy a Szentlélek megvilágítsa életünket Teréz sorain keresztül – közösségi aktussá is kell válnia, vagyis az olvasást egy testvéri megosztás is kell, hogy kísérje. Generális atyánk azt reméli, hogy az ilyen jellegû rendszeres egyéni olvasásból – illetve megosztásból – egyfajta lelki megújulásra tehetünk majd szert, amelynek során elmélyülhetünk kármelita identitásunkban és annak korunkhoz való adaptálásában. Ehhez kétségkívül fontos eszközök lehetnek a közös lelkigyakorlatok, tanítások, kurzusok. De minden szervezett dolognál fontosabb – írja Generális atyánk –, hogy valamennyien személyes kontaktusba kerüljünk a szentanyával, illetve az õt inspiráló Szentlélekkel, a szentanya mûveit olvasva.

52


Kármel 2009/4-5

Mi szükséges ehhez az olvasáshoz? – teszi fel a kérdést a Generális atya. Elõször is egy szilárd elhatározás. Szent Terézia anyánk is azt mondja az imádkozásban való kitartás kapcsán, hogy szükség van egy szilárd elhatározásra, s ezzel együtt annak megértésére, hogy ez jó nekem, hogy ez szükséges nekem! És még egy másik dolog is szükséges a jó olvasáshoz: képesség a meghallásra! Arról van szó, hogy az olvasás – vagy akár egy prédikáció hallgatása – alatt is el lehetek foglalva valaki saját gondolataimmal. Ebben az esetben a másik gondolatai elmennek a fülem mellett. Ezért a jó olvasáshoz nyitott szívre van szükség, arra, hogy az illetõ keresse az élete megértéséhez szolgáló kulcsokat, és ezért a megvilágosodás vágyával és reményével olvasson. Miért remélhetjük azt, hogy a szentanya mûveit olvasva megvilágosodásban lesz majd részünk? Nos, azért – válaszolja a Generális atya –, mert a szentanya nem felülrõl, egy piedesztálról beszél hozzánk, ahová mi, emberek, állítottuk õt, hanem mert egy hozzánk hasonló idõsebb nõvérként szólal meg, aki egyenrangúnak hiszi magát velünk, aki rögtön azzal kezdi az élete elbeszélését, hogy megvallja: õ is egy szegény bûnös, aki maga is sokáig ellenállt az Úr kegyelmeinek. Nem mintha látványos bûnöket követett volna el, hanem egyszerûen csak azért, mert az embernek nem könnyû megnyílnia Isten elõtt, aki az igazi, az önmagát kinyilatkoztató végtelen Isten, akirõl nem gondolhatok és mondhatok azt, amit én akarok! Õ ugyanis a Vele való kapcsolatra hív meg engem, és azt kívánja, hogy ebben a kapcsolatban ne csak szavakat mondjak neki, hogy: „Uram, Uram”, hanem meg is nyíljak az Õ akaratának megtételére, ahogy Jézus mondja. Ez, persze, nem is olyan könnyû dolog, mert ez megtérést követel! Nos, ez Teréznek sem volt könnyû, és éppen azért, mivel õ errõl olyan leplezetlenül, egyszerûen vall, és ráadásul mivel az errõl való tanúságtételhez és tanításhoz a Szentléleknek egy különleges karizmáját kapta meg, amit az Egyház hivatalosan is elfogadott és ajánl valamennyiünknek, ezért remélhetjük, hogy Teréz mûveinek olvasása gyümölcsözõ lehet a mi számunkra is. A dokumentum elõszava A dokumentum bevezetésében azt olvashatjuk, hogy Teréznek a lelki tapasztalata nem pusztán egy személyes tapasztalat, ami csak õrá vagy a gyóntatójára tartozik, hanem abban mi, kolostorban vagy világban élõ kármeliták, hivatásunk gyökereit találhatjuk meg. Ráadásul Teréznek olyan mély és általános lelki tapasztalatban van része, amely magának a keresztény hitnek a legmélyebb misztériumait világítja meg: a Szentháromság bennünk való lakását; Krisztus és az Egyház misztériumát; a hit, a remény és a szeretet dinamizmusának átalakító erejét stb. A legnagyobb misztikusok nem azok, akik mindenféle szavakban vagy képekben kifejezhetõ üzeneteket kaptak Krisztustól! Igaz, Teréz is kapott efféle kegyelmeket. De az ilyen kegyelmekkel az a helyzet, hogy mindig meg kell különböztetni azokat. Azonban az igazi misztika nem érzékelhetõ benyomásokon alap-

Kármel 2009/4-5


53

szik, ahogyan azt Keresztes Szent János atyánk is tanítja. Az igazi misztikus életében az a megrendítõ tapasztalat, hogy maga Isten jelenik meg és nyilatkoztatja ki magát benne és általa, méghozzá nem „új dolgokat” mondva, nem szenzáció utáni vágyunkat kielégítve, hanem megerõsítve azt, amit Õ már a Szentírásban kinyilatkoztatott, és amit az Egyház által õrizve és kinyilvánítva ránk hagyott, s amiben nyugodtan meg is bízhatunk! A legmélyebb misztikus tapasztalatban egy életre lefordítva szemlélhetjük azt a misztériumot, hogy a Szentháromságnak vagyunk teremtve; hogy a Szentháromsággal Krisztus által léphetünk kapcsolatba; hogy ha Istenben akarunk maradni, akkor az Õ Egyházához is tartoznunk kell; hogy ha a Szentháromság magához ragad, akkor ez a tény kiforgat bennünket önmagunkból... stb. A dokumentum idézi II János Pál pápának a Novo millenio inuente kezdetû apostoli levelét, amely különösen is nagy jelentõségû tanítóhivatali megnyilatkozás, mert a III. évezredre programot adó prófétai írás, amely arról szól, hogy milyennek kell lennie az Egyháznak, ha a III. évezredben is be akarja tölteni Istentõl kapott küldetését. Nos, II. János Pál – többek között – azt írja ebben az apostoli levelében, hogy korunkat nemcsak egy mindennél nagyobb méretû elvilágiasodás jellemzi, amelynek mi is tanúi vagyunk, hanem egy egyre nagyobb méreteket öltõ érdeklõdés is a lelkiség iránt. Más kérdés, persze, hogy a lelkiség szó alatt mit is értenek a konkrét személyek… De van egyfajta lelki éhség, amit pontosan ez az elvilágiasodott környezet hoz létre, mert az embernek egy alapvetõ lelki szükséglete nincsen kielégítve! Amikor a szentatya errõl a témáról ejt szót, vagyis amikor éppen korunk eme igényére utal, akkor az egyik mondatában azt írja, hogy „hogyan is feledkezhetnénk meg itt oly sok ragyogó tanúságtétel mellett Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz tanításáról?” A szentatya tehát úgy idézi e két szent nevét, mint két olyan prófétáét, akik éppen a mi korunk eme kihívásaira hivatottak válaszolni. Végül, a dokumentum bevezetõjének végén azt érthetjük meg, hogy bár ez az írás természetesen mindenekelõtt a kármelita testvérekhez szól, de ugyanakkor meghívás akar lenni a kármelita nõvérekhez, a VÉK-közösségekhez és a kármelita család minden tagjához is, akik bármi módon, akár csak a skapuláré viselésével, el vannak elkötelezve Rendünk felé. Ezek után nézzük csak meg: mirõl is szól a dokumentum 3 fõ része!

54


Kármel 2009/4-5

Elsõ rész: Karizmánk Szent Teréztõl örökségbe kapott gyökerei Az elsõ rész elsõ felében Avilai Szent Teréz életének történelmi, szocio-kulturális és vallási kontextusáról szóló tanulmányt olvashatunk. Nem kell megijedni ezektõl a kifejezésektõl: tudjátok, hogy a dokumentumokat teológusok szokták írni, akik hajlamosak arra, hogy elfelejtsék: írásuk az emberekhez szól. Nem kell ezen meglepõdni, hiszen mindannyiunknak megvannak a magunk korlátai… Nos, nem kívánok most errõl az elsõ témáról bõvebben beszélni, hiszen majd magatok is elolvashatjátok a dokumentumban. Különösen arra vonatkozóan találhattok információkat a szövegben, hogy mit jelenthetett Teréz számára akkor, a XVI. századi Spanyolországban és Európában élni; mit jelenthetett nõnek lenni annak a kornak az Egyházában és társadalmában; mit jelentett a korabeli Kasztília egyházi és vallási valósága, vagy – a trentói zsinat határozatai illetve a keresztény humanizmus terjedése révén – a megújuló Egyház tagjának lenni. A dokumentum utal arra, hogy Szent Terézia életét alapvetõen három korszakra oszthatjuk fel: életének elsõ 20 évére, amikor Teréz még a családjával él; a Megtestesülés kolostorban töltött 27 évének idejére; és élete utolsó 20 évére, amit az általa alapított kármelita közösségekben töltött egészen a haláláig. A dokumentum elsõ részének második felében Teréz írásaihoz kapunk néhány fontos szempontot. Ismét érdemes tudatosítanunk, hogy Teréz mûvei misztikus tapasztalatból kiindulva kerültek megírásra. Teréz tapasztalatból írt, vagyis csupa olyan dologról ejtett szót, amit õ maga meg is tapasztalt. Nem olyan dolgokról mesél, amit mások könyveiben összeolvasott, hanem a saját tapasztalatából írt. Néha ugyan tett utalásokat arra is, amit mások tapasztaltak meg, de azt is csak a saját tapasztalatainak a fényében értette meg és tette közzé. És vajon miért írt a saját tapasztalatáról? Talán azért, hogy híres emberré váljon? Hogy könyvei jelenhessenek meg? Nos, abban az idõben könyveket megjelentetni egyáltalán nem volt veszélytelen dolog! Ha valami tévedés vagy kétség gyanújának árnyéka rávetõdött valakire, akkor az illetõ abban az idõben könnyen az inkvizíció elõtt találhatta magát! Teréz azonban nem azért írt, hogy híressé tegye a saját nevét, hanem azért, mert a kapott kegyelmek révén az a meggyõzõdés töltötte el, hogy Isten rajta keresztül kíván segíteni egy csomó emberen, aki nem tud mit kezdeni a neki adott kegyelmekkel, vagy nem képes megnyílni rá. Teréz pedig a neki juttatott kegyelmek tapasztalatával arra vágyódott, hogy „megfertõzze” az embereket, hogy kedvet ébresszen bennük ahhoz, hogy ezzel az Istennel – aki olyan döbbenetesen megrendítõ módon nyilatkoztatta ki magát Teréznek – õk is találkozni tudjanak. Mi szolgált Teréz segítségére saját tapasztalatai megértésében és azok közzétételében? Hát mindenekelõtt a Szentírás, amely olyan mélyen megvilágította õt azzal kapcsolatban, amit õ maga is megélt, és amelyben fogalmakat és képeket talált tapasztalatai kifejezésére. Teréz azt vallja mûveiben, hogy az imádság a kapuja az Istentõl jövõ kegyelmeknek. Ezért a szentanya mindenekelõtt imádkozni

Kármel 2009/4-5


55

tanít bennünket: úgy is, hogy az imádságról ír, és úgy is, hogy egyszer csak elkezd imádkozni teljesen spontán módon, és észrevétlenül bevon minket a saját imájába. Azt állítja, hogy az imádságban rejlik annak titka, hogy miként találkozhatunk önmagunkkal, hogy hogyan ismerhetjük fel a küldetésünket, s hogy miként válhat valóban gyümölcsöt hozóvá életünk. A dokumentum arra is utal, hogy Teréz lelki tapasztalatai a Kármel lelkiségében gyökereznek, vagyis egy olyan lelkiségben, amely már évszázadokkal korábban is jelen van az Egyházban, s amely különösen a biblikus ihletettségû illési és máriás hagyományáról ismert. Teréz azonban kreatív módon illeszkedik bele rendi családja lelkiségébe: egy olyan új ideált és szerzetesi családot teremtve, amely addig nem létezett. Végezetül még egy utolsó tényre hívja fel a figyelmet a dokumentum: hogy a terézi humanizmus mennyire alapvetõen hozzátartozik Teréz ideáljához, s hogy ez mennyire aktuálissá teszi a szentanyát. Ez a terézi humanizmus kifejezõdik Teréznek a személyek felé megnyilvánuló különleges figyelmében, a keresztény szabadság értelmezésében és megélésében vagy abban a harmóniában, amely Teréz életében és tanításában egyaránt megfigyelhetõ: hogy például az imádságot és a tevékenységet nem úgy éli meg, mint két, egymással ellentétesnek tûnõ valóságot, hanem mint egy olyan egységet, amelyben az egyik a másikból következik. Igen, Teréz megérteti velünk, hogy az imádság nem „jámbor dolgok elvégzése”, hanem egy bizonyos minõségû kapcsolat megélése, amely minõséget a barátság fogalma jellemez, s amely egész életünkre kihat. Teréz az imádság kapcsán nemcsak arról beszél, hogy az imádsághoz el kell vonulnunk, mondjuk 20 percre vagy egy órára, s hogy ha ezt nem tudjuk adandó alkalommal megtenni, akkor már nem is lehet imádkozni! Nem, Teréz mindenekelõtt azt állítja, hogy az imádság egy bizonyos „minõségi” kapcsolat, amit nem elsõsorban a rá szánható idõ menynyisége határoz meg, hanem a benne megélt szeretet minõsége; sõt mi több: az emberekkel megélt kapcsolatok is alapvetõen meghatározzák, befolyásolják és visszatükrözik azt. Teréz nem a világtól menekülni akaró, haszontalan embereket akar formálni, amikor imádságra buzdít, hanem olyan személyeket, akik képesek megállni a helyüket, mert életüket az Istentõl kapott hivatásukban, küldetésükben, s a Tõle kapott kegyelmektõl megerõsítve élik szerzetesként vagy a világban elkötelezve. Vegyük most szemügyre a dokumentum második részét! Második rész: Szent Teréz írásainak aktualizált újraolvasása A dokumentum második részében Teréz tanításának aktualitására hívják fel a figyelmünket a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb okmányának, a Gaudium et spes-nek egyik legalapvetõbb állítását idézve: „az emberi méltóság lényeges része az Istennel való közösségre szóló meghívás” (GS 19). Nos – állítja a dokumentumunk ehhez a témához kapcsolódóan –, korunkban az ember elveszítette

56


Kármel 2009/4-5

azt a támaszt, köteléket, amely õt Istenhez köti. A modern technológia világában az embernek az a meggyõzõdése támadhat, hogy egyedül mindenre képes, s hogy nincsen többé szüksége Istenre. Korunkban az ember minden eddigi korszakot felülmúló módon ki van téve annak a veszélynek, hogy nem ismeri fel saját identitását. Olyan ez, mint amikor a férj vagy a feleség úgy akarná kimondani önmagát, kifejezni, hogy õ kicsoda, hogy mindeközben a másikról, a házastársáról egy szót sem akarna szólni. Mintha csak azt mondaná: „Ez én vagyok, ez az én nevem, ez van beírva a személyi igazolványomba, és ez a foglalkozásom, és kész, s az nem is fontos, hogy van-e családom, hogy tartozom-e valahová.” Ugye, milyen furcsa válasz lenne ez? Nos, még furcsább a dolog, amikor azt a hozzáállást Istennel kapcsolatban éljük így meg: vagyis amikor az ember elfelejti azt, hogy végsõ soron Tõle kapta az életet. S nem azért, hogy hajbókoljon elõtte, hanem azért, hogy az Isten megdicsõüljön az emberben azáltal, hogy az Isten a maga örök életét megoszthatja vele. Hogyha az ember Istenhez való kapcsolatát elfelejti, akkor önmagát sem fogja igazán megérteni. Ilyen értelemben a dokumentum annak a meggyõzõdésnek ad hangot, hogy a III. évezredben élõ ember identitáskrízisére adott egyik legnagyszerûbb válasz éppen Avilai Szent Terézia élete és tanítása lehet. A dokumentum második részének második felében a szentanya lelki tapasztalatának és abból fakadó tanításának néhány lényeges elemérõl, illetve sajátosságáról olvashatunk. Például arról, hogy Teréz lelki tapasztalata és tanítása mennyire Krisztus-központú, vagyis mennyire fontos számára Krisztus személye. Nélküle még önmagáról sem tud beszélni. Nem tud úgy írni, hogy idõnként imában is oda ne fordulna Krisztushoz. Világos számára, hogy csak a Krisztustól kapott kegyelem birtokában képes megérteni és kifejezni önmagát. És arról is meg van gyõzõdve, hogy Krisztus eszköze lehet mások felé, akik – írásait olvasva – maguk is eljuthatnak Krisztusban az Istennel való találkozásra. Az imádság Teréz tanításának legalapvetõbb mondanivalója és legfõbb üzenete – ahogyan azt VI. Pál pápa is megállapította, amikor Avilai Szent Terézt egyházdoktorrá avatta. Teréz tanításának egy újabb fontos eleme az általa létrehozott közösségi életnek az ideálja, amely mind a mai napig idõszerû mind a szerzetesi, mind pedig a családi közösségek számára. A szentanya megérteti velünk, hogy Isten nélkül a másik emberrel sem kerülhetünk igazán mély és maradandó kapcsolatba. Mennyire fontos ezt kihangsúlyozni egy olyan korban élve, amelyben az emberi kapcsolatok olyan törékenyek, mert sokszor csak a múló emberi érzelmeken alapulnak. Teréz viszont arról tesz tanúságot, hogy az igazi kapcsolatok Istenben jönnek létre, hiszen az Õ belsõ élete jelenti minden kapcsolat forrását és tökéletes ideálját, amelyben három személynek olyan szoros kapcsolata, egymásban élése jön létre, hogy a három személy már egy és ugyanazon Istent jelenti. A dokumentum második része végezetül utal még Teréz tanításának máriás jellegére, vagyis arra, hogy a szentanya lelki tapasztalata és tanítása megérteti:

Kármel 2009/4-5


57

mennyire áthatja Mária jelenléte a keresztény ember életét, mert Õ az, akivel együtt behatolhatunk Krisztus és az Egyház titkába. Ez a terézi fölismerés különösen aktuális a magyar Kármel számára a miatt a lelki örökség miatt, amit a mi Marcell atyánkon keresztül kaptunk Istentõl ajándékba. Harmadik rész: Teréz mûveinek olvasásához szolgáló kritériumok és gyakorlati következtetések Végezetül a dokumentum harmadik részérõl hadd szóljak még néhány szóban, melynek a második felére csak röviden utalok majd, hiszen az gyakorlatiasabb jellege miatt könnyebben érthetõ, és kevésbé igényel magyarázatot. E harmadik rész elején Teréz mûveinek az olvasásához találhatunk néhány hasznos kritériumot. Vagyis a dokumentum azt próbálja velünk megértetni, hogy milyen szempontok fényében válhat még inkább gyümölcsözõvé Teréz mûveinek olvasása számunkra. Eszerint olvashatjuk Teréz írásait például abból a nézõpontból kiindulva, hogy Krisztus személye mennyire alapvetõ szerepet töltött be a szentanya személyében. Ennek alapján az a kérdés fogalmazódhat meg bennünk, hogy Teréz lelki tapasztalata mit értethet meg velünk a mi saját – Krisztussal megélt – kapcsolatunkat illetõleg. Lelki megújulásunk jó néhány alapvetõ titkára döbbenhetünk rá ilyen módon: megérthetjük például belõle, hogy mennyire élõ Krisztus személye a mi életünkben; hogy mennyiszer és milyen módokon próbálkozik Õ, hogy kinyilatkoztassa nekünk az Atyát, s hogy nekünk adhassa Szentlelkét; vagy hogy milyen konkrét módokon tudunk mi megnyílni az Õ mûködése elõtt. Teréz mûveit olvashatjuk még abból a szempontból is, hogy mit jelentett a szentanya számára a Szentírás olvasása, amit egyébként õ kétségkívül nem használhatott olyan módon, mint mi! Valószínûleg soha nem olvashatta el a teljes Szentírást az anyanyelvén, s nem rendelkezhetett kisebb vagy nagyobb formátumban megjelent Biblia-kiadványokkal sem, melyek több vagy kevesebb magyarázattal is szolgálnak. Mégis, fõként a liturgiában való részvétele és lelki könyvek olvasása által mélyen asszimilálni tudta a benne foglalt tanítást, azonosulni tudott a benne bemutatott emberi szereplõkkel, és fo-

58


Kármel 2009/4-5

galmakra, képekre lelt benne, amiket felhasznált arra, hogy saját lelki tapasztalatát másokkal meg tudja értetni. Teréz mûveit azok egyházi dimenziójából kiindulva is olvashatjuk. A szentanya számára ugyanis teljesen nyilvánvaló dolog volt, hogy õ az Egyházhoz tartozik, s el sem tudta képzelni, hogy az Egyházon kívül is megélhetné az Istennel való barátságot. Sõt õ, aki oly sok látomásban és hallomásban részesült, s ilyen módon korának egyik nagy prófétájának tarthatta volna magát, szüntelenül azt hangoztatta, hogy az Egyház emberei – legyenek gyóntatók, lelki vezetõk, teológusok vagy a hitüket hitelesen megélõ egyszerû hívek – nélkül õ teljesen elveszett volna azon misztikus tapasztalatok birtokában/útvesztõjében – , amelyeket Isten kegyelmébõl kapott. S hogy mit jelent az Egyház gyümölcsöt hozó tagjává válni, erre vonatkozólag is mérhetetlenül sok gazdagságot találhatunk Teréz mûveiben. A szentanya misztikája ugyanis nem mindenféle érzékelhetõ benyomások megszerzésérõl szól, hanem bizony alapvetõen annak a titkáról, hogy miként válhatunk az Egyház és a társadalom gyümölcsözõ tagjává az Istentõl kapott ajándékaink elfogadásával és a Vele való együttmûködés révén. Teréz mûveinek olvasása tovább gazdagodhat még számunkra írásainak apostoli-missziós dimenziójának figyelembe vételével, vagyis ha azokat olyan üzenetként olvassuk, amely korunk evangelizációja számára is szükséges alapelveket, tapasztalatokat közvetít; a jelen individualista társadalmában élve különösen idõszerûek lehetnek a terézi testvériségnek a szentanya mûveiben fellelhetõ alapelvei és annak sajátosan evangéliumi stílusa; végül nem feledhetjük a gazdagodás ama lehetõségét sem, amely a különbözõ kulturális-vallási kontextus kihasználásából adódhat az olvasó számára. A dokumentum utolsó részében azokat a gyakorlati végkövetkeztetéseket találhatjuk meg, amelyek azt hivatottak elõsegíteni, hogy az imént említett felismeréseket hogyan lehet átültetni a konkrét gyakorlatba. Nem szeretném ezeket ismertetni, hiszen a dokumentumban úgyis valamennyit megtalálhatjuk majd, csak azt hangsúlyoznám, hogy a fatimai nagykáptalan határozatai nyomán Rendünk arra kötelezi el magát, hogy 2009. október 15-tõl kezdõdõen minden szerzetesi és VÉK-közösségben minden évben Szent Terézia anyánk egy-egy mûvét olvassuk majd egyénileg és közösségileg. Ennek célja nem valami tudományos kerekasztal-beszélgetés, nem is újabb elvont könyvek írása, hanem mindenekelõtt életünk Teréz életének és tanításának fényében való újraértelmezése. Mindezt abban a reményben tesszük, hogy Teréz írásainak olvasása révén növekedni fogunk keresztény identitásunk elmélyítésében, továbbá abban a meggyõzõdésben, amire olyan nagy szükség van a jelenlegi gazdasági krízis sújtotta világban, de hazánkban még sokkal inkább: hogy Isten nem szûnt és nem is szûnik meg mûködni a történelemben, és a hit által Krisztusra megnyíló személyekben. fr. Rafael

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

59

ÉRTED SZÜLETTEM „Tied vagyok, Érted születtem. Miként rendelkezel felõlem?”3 Javaslat JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ születése ötszázadik évfordulójának megünneplésére (2015)

A SARUTLAN KÁRMELITÁK GENERÁLIS KÁPTALANA Fatima – 2009

ELÕSZÓ Örömmel bocsátom útjára e pár sorral azt a dokumentumot, amely Jézusról nevezett Szent Terézia születése ötszázadik évfordulójának elõkészületeit hivatott szolgálni, és küldöm azt Rendünk minden férfi és nõi közösségének. Meggyõzõdésem, hogy az Úr Lelkének megvilágosító, áldásos mûködése áll azon döntésünk mögött, hogy végigmenjünk ezen az úton, amit elõször elõdömnek, P. Luis Arósteguinak sugallt a Lélek, akié az eredeti elképzelés volt, majd Fatimában a 90° Generális Káptalanra összegyûlt testvéreknek, akik jóváhagyták a most közreadásra kerülõ szöveget. Ez a dokumentum a maga gazdag anyagával – dicséretesen összefoglaló formában – kétféle segítséget nyújt Szent Anyánk megértéséhez. Egyrészt történeti összefüggésében láttatja Szent Teréz tapasztalatit és az azokból fakadó életmûvét, másrészt megjelöli azokat a tematikai csomópontokat, amelyek különösen aktuálisak és fontosak mai korunk számára. Végül átültetve az elméletet a gyakorlatba, egy sor különbözõ szinteken megvalósítandó operatív javaslatot tesz. A leglényegesebb javaslat azonban egyetlen egyszerû felszólításban fogalmazható meg: olvassuk újra Szent Terézt! Tanuljuk meg, hogy napról napra táplálkozzunk szavából, és élvezzük társaságát! Jó, ha világossá tesszük, hogy amikor Szent Terézia születése évfordulójának elõkészületeirõl beszélünk, közvetlenül nem liturgikus szertartások, kulturális események vagy pasztorális kezdeményezések megszervezésére utalunk. Egy ilyen szervezési munkát a Rend nem tudna életprogramként felvállalni egy teljes szesszenium4 idejére. Amire a Generális Káptalan gondolt, az mindenekelõtt egyéni és közösségi elõkészület, amely abban áll, hogy megújítjuk a Szent Anyánkkal való kapcsolatunkat. 3

4

Ez egy lehetséges fordítása a magyarra nem olyan könnyen fordítható verssornak, amely eredetiben így hangzik: „Vuestra soy, para Vos nací, qué mandáis hacer de mí?”. Szesszenium a két általános (nagy) káptalan között eltelt hat éves idõszak.

60

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

Ez egyedül cellánk csöndjében történhet meg (vö. Mt 6,6), valamint a bizalommal teli, õszinte megosztásban a testvérek és a nõvérek közösségi találkozásai során. Ennek az érintkezésnek a mélységétõl, tartósságától és intenzitásától fog függni, hogy megvalósul-e az a hiteles megújulás, amire Rendünknek szüksége van: újra megélni karizmánk szerinti identitásunkat egy olyan testben, amely hordozza korunk jeleit, és magára veszi annak terheit. A hivatásunkat megalapozó tapasztalathoz való visszatérés nélkül nem lehetnek biztos kritériumaink azon döntéshozatalokban, melyektõl a jövõnk függ. Ahogy az gyakran megesik, a legnagyobb döntések egy sor apró, rejtett hétköznapi döntéstõl függnek. Világos, hogy Szent Teréz olvasata csak gazdagabb lesz azzal, ha valaki ismeri és használja hozzá az exegézis és az interpretáció eszközeit. A leglényegesebb azonban a közvetlen hallgatás, az, hogy eljut a fülünkbe anyánk és tanítónk szava. Vegyük magunknak a fáradságot, hogy minden nap akárcsak egy kevéske idõt szentelünk Szent Teréz olvasásának! S azzal a nagyját már megtettük. Csak az ilyen mindennapos foglalatosság hozhatja meg újra nekünk Teréz karizmájának ízét és zamatát. Tapasztalatból tudom, hogy effajta hûség csak úgy lehetséges, ha egyrészt megvan bennünk az „eltökélt elhatározás”, hogy ezt a személyre szóló foglalatosságot elhelyezzük legfontosabb napi teendõink közé, másrészt, ha megvan bennünk az a képesség, hogy úgy közelítsünk a szöveghez, ahogy vagyunk, megoldatlan problémáinkkal, vissza-visszatérõ kérdéseinkkel együtt, anélkül, hogy elõre kialakított hibás értelmezésekre támaszkodnánk. Hadd hozzak egyetlen példát. Ahogy fellapozzuk Szent Teréz mûveit, mindjárt találkozunk az Önéletrajz csodálatos elõszavában, melyben Szent Teréz arra inti olvasóját, hogy ne felejtse el életének sötét oldalát sem, amelyrõl õ nem szólhat, mert csak arra kapott engedélyt, hogy imádkozása módszerérõl és a kapott kegyelmekrõl írjon. Ez a kijelentés rögtön kívülre helyez minket a szentek élettörténetét jellemzõ szokásos stíluson, és bevezet egy hiteles keresztény életbe, amit folyamatos megtérés kísér. S ha ezt írja Teréz, az pont azért van, hogy senki ne érezze magát kizárva annak lehetõségébõl, hogy végigjárja az õ útját, és részesüljön az övéhez hasonló kegyelmekben. De ha közénk és Jézusról nevezett Szent Teréz közé, a mi igazságunk és az õ igazsága közé sztereotípiákból álló válaszfal emelkedik, amelyek nem annyira Teréz valós életéhez, mint inkább egy bizonyos hagiográfia vagy lelkiségi teológia szabályaihoz igazodnak, akkor szavainak hallgatása nem válhat számunkra az üdvös megújulás forrásává, és egy jámbor gyakorlattá silányulhat, amelybõl legfeljebb morális vagy spirituális jellegû megfontolások születhetnek.

RÖVIDÍTÉSEK

Elõttünk állnak azok az évek, amik elválasztanak minket 2015-tõl. Hûségesek leszünk-e a feladathoz, amit a Lélek bízott családunkra? A tapasztalat majd megmutatja. Addig is imádkozzunk az Úrhoz, hogy – miközben járjuk ez utat – szítsa fel újra bennünk annak a hivatásnak a reményét, amelyre meghívott minket. P. Saverio Cannistra Generális

ÉRETTED SZÜLETTEM

61

Jézusról nevezett Szent Teréz mûvei TU (TUE LSZ Alap Szab. BV EÉ. Ö

= = = = = = = =

Tökéletesség útja, valladolidi kódex Tökéletesség útja, escoriali kódex) Lelki számadások Alapítások könyve Szabványok Belsõ Várkastély Elmélkedések az Énekek énekérõl Önéletrajz

Egyéb dokumentumok KEK = Katolikus Egyház Katekizmusa KN = Kármel-hegyi Boldogságos Szûzanyáról elnevezett Sarutlan Kármelita Testvérek Konstitúciói és Normái DV = Dei Verbum EN = Evangelii Nuntiandi ET = Evangelica Testificatio MR = Mutuae Relationes NMI = Novo Millennio Ineunte PC = Perfectae Caritatis VC = Vita Consecrata Egyéb CITeS = (az avilai) Terézi- és (Keresztes) Szent János-i Nemzetközi Központ

62

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

BEVEZETÉS 1. A költemény, amelynek elsõ sorából e dokumentum címét vettük, nem más, mint Isten szeretetébõl ajándékba kapott és a neki felajánlott élet kifejezése: ilyen volt Jézusról nevezett Szent Terézia, a mi Anyánk élete. Lelki tapasztalata lehetõvé tette számára, hogy különleges módon megélje a kinyilatkoztatott igazságokat, mint személyisége formáló erejét (vö. DV 8): Krisztusban, az Istentõl teremtett ember elnyeri a megváltást; általa Isten mindenkit hív és vár; vele eljutunk az üdvösségre; az õ hasonlatosságára teremtett ember élete abban valósul meg, hogy engedelmeskedik az Atya tervének. Mindazonáltal Jézusról nevezett Szent Terézia lelki tapasztalata nem korlátozódik egy személyes történésre, amely csak õt érinti. Egyben ez a mi hivatásunk gyökere is: „Kármelita családunk eredete és sajátos hivatásunk értelme szorosan kapcsolódik Szent Teréz lelki életéhez és karizmájához, s mindenekfölött azokhoz a misztikus kegyelmekhez, melyek hatására megfogant benne a Rend megújításának terve, hogy az teljesen az imádságra és az isteni dolgok szemlélésére irányuljon, hûségesen megfelelve az Evangéliumnak és az eredeti Szabálynak” (KN 5). 2. Tudjuk tehát, hogy „a mi életmódunk tökéletesen felragyog a két szentben [Szent Terézben és Keresztes Szent Jánosban], kifejezést és alakot ölt írásaikban.

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

63

Oly módon, hogy karizmájukat és azt a fajta lelki életet, amit nekünk javasolnak, sõt még az Istennel való bensõséges kapcsolatukat és az általuk megtapasztalt természetfölötti valóságokat sem kell szûken vett személyes dolgaiknak tartanunk, hanem inkább úgy kell tekintenünk rájuk, mint amik Rendünk örökségéhez és hivatásunk teljességéhez tartoznak” (KN 13). Azért tehát a forrásokhoz való visszatérés általános megújulási mozgalmon belül, amely a keresztény gondolkodásban és a hit megélésében elindult, s amelyet Rendünk elõmozdítani kívánta legutóbbi káptalani dokumentumaiban, ezen a XC° Generális Káptalanon (2009) vissza kívánunk térni terézi karizmánk forrásaihoz azzal, hogy javasoljuk Szent Teréz írásainak tervszerû, egyéni és közösségi olvasását, hogy segítsen bennünket abban, hogy megújítsuk identitás-tudatunkat és a mai Egyházban betöltött küldetésünket. 3. Továbbá azért is buzdítunk Jézusról nevezett Szent Terézia mûveinek olvasására, amikor születésének ötödik centenáriumára (2015) készülünk, hogy így az írásaival való közvetlen érintkezés és azok figyelmes olvasása révén még jobban elmélyedhessünk az általa megélt emberi és lelki életformában. Miközben tanítványaiként és fiaiként hallgatjuk õt, szeretnénk feléleszteni magunkban szellemét, átitatódni az írásaiból csordogáló bölcsességgel, hogy ily módon, terézi karizmánknak megfelelõ formában, új lendületet adjunk életünknek az Egyház és a világ szolgálatában. Szavát a remény forrásaként keressük, emberi, keresztény és kármelita élettapasztalatunk számára. 4. Felhívásunk tekintettel van az idõk jeleire, amelyek egyben Isten jelei is (vö. EN 37), és amelyek arra mutatnak, hogy világunkban egy megújult érdeklõdés van a lelkiség és a misztikusok iránt. Ez egy dinamikus és mély, az evangéliumban gyökerezõ és misztikus dimenziókkal rendelkezõ lelkiséget igényel, amely képes szembenézni jelen életkörülményeink bizonytalanságaival és kétségeivel. „Vajon nem az idõk jele-e az a tény, hogy a szekularizáció széles elõretörése ellenére is a lelkiség elterjedt igényével találkozunk manapság a világban, s ez nagyrészt éppen az imádság iránti megújult igényben mutatkozik meg?” (NMI 33a). A modern idõknek ez a „lelkiség iránt elterjedt igénye” szorosan kötõdik a nagy keresztény misztikus hagyományhoz, és konkrétan a Kármel misztikusainak tapasztalatához: „Hogyan is feledkezhetnénk meg ezen a helyen arról a tanításról, amelyet – oly sok fényes tanúság mellett – Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz fejtett ki?” (u.o. 33b). 5. Ez a dokumentum, amely a XC° Generális Káptalanon összegyûlt Sarutlan Kármeliták együttgondolkodásának gyümölcse, alapvetõen a testvéreknek szól, de egy meghívás szeretne lenni a Sarutlan Kármelita nõvérek és a Világban Élõ Kármel tagjai felé is, sõt nyitott az egész terézi család számára. Ezzel hozzá kíván járulni ahhoz, hogy ismételten megerõsítse az egység kötelékét a testvérek és a nõvérek között abból a célból, hogy így jobban megtestesítsék és kifejezzék Szent Teréz kariz-

64

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

májának gazdagságát az Egyházban. Tudjuk, hogy a Szent Teréz által alapított család egy nyitott család, amely a történelem folyamán újabb tagokkal, újabb társaságokkal és intézményekkel gazdagodott. Nem feledkezhetünk meg a Kármelben kibontakozott új hivatásokról sem, amelyek a kármelita újjászületés forrásai, mint ahogy a gyermekek az újjászületés forrása a család számára. Különösképpen szeretnénk testvéri szeretettel hívni Sarutlan Kármelita nõvéreinket, hogy jöjjenek velünk ezen a zarándokúton a centenárium megünneplése felé. Velük együtt és a Kármel egész családjával együtt kívánjuk továbbvinni a terézi karizma lángját, miközben figyelmünket elsõdlegesen az Egyház szívében betöltött ima értékére és a nagylelkû önátadásunk apostoli erejére összpontosítjuk.

ELSÕ RÉSZ A TERÉZI KARIZMA GYÖKEREI: ÉLETRAJZI ÖSSZEFÜGGÉSEK ÉS OLVASÁSI KULCSPONTOK I. Életének történeti, társadalmi-kulturális és vallási háttere 6. Szent Teréz élete a XVI. századi Kasztíliában zajlik, egy olyan korban, melyet nagy társadalmi ellentétek, a felsõ osztály uralma jellemez, ahol túltengnek a konvenciók, címek és mesterkélt illemszabályok (vö. Ö 37,6.10). Teréz, kora társadalmi rendszerében élve, Önéletrajzában bíráló hangon reagál arra a három ál-értékre, amely behálózza társadalmát: a becsületkultuszra, a pénzsóvárságra és az élvezethajhászásra (vö. Ön 20, 25-28). Szent Teréz születése és bensõ életében történt fejlõdése (spanyolországi I. és németországi V.) Károly császár (1516-1556) birodalmi terjeszkedésének idejére esik, míg tevékenységének kiteljesedése II. Fülöp (1556-1598) uralkodása idején történik. Ebben az idõben Kasztília már nem egy magába zárkózó tartomány, hanem európai horizonttal rendelkezik, nyitni kezd Franciaországra, Itáliára, Flandriára. 7. Teréz mélyen a szívén viseli Európa bajait, a vallási megosztottság szülte hatalmas háborúkat, a török birodalom fenyegetését, aggódik Afrika miatt. De különleges érzékenységet mutat Amerika ügye, problémái iránt. Teréz alig volt 17 éves, amikor fivérei elindultak Amerikába (az Indiákba, ahogy Teréz mondja). Attól fogva nem veszi le tekintetét az amerikai kontinensrõl. Élete utolsó két évtizedében az Indiák ügye részévé válik belsõ világának és meghatározó tényezõje lesz alapító munkájának a szerzetestestvérek között. Teréznek az Indiákhoz

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

65

fûzõdõ viszonyáról közhelyként a pénzt szokták felemlegetni, amelyet onnan kapott (testvéreitõl). Õ azonban sokkal mélyebben átélte Amerika problémáját. Mindig elsõ kézbõl kapott információi voltak az új világrészrõl. Mégis, a döntõ lökést 1565-ben kapta, amikor látogatást tett a Szent József-kolostorban egy ferences misszionárius, bizonyos Alonso de Maldonado, P. Las Casas tanítványa és követõje, aki ellenezte a konkvisztádorok mûködését, és támogatta a misszionáriusokat. Terézt mélyen megrendítik a hallottak, de nem tud egyebet tenni, mint félrevonul az egyik remetelakba, és úgy könyörög az Úrhoz a sok millió lélekért, aki ott elkárhozik (ahogy ezt az õ korában hitték). Ezáltal hirtelen egy hatalmas, teljesen új horizont nyílt meg elõtte (vö. Alap. 1,7; Levél Lorenzo de Cepedához, 1570. január 17-én). 8. A XVI. századi spanyol társadalomban a nõk alávetett szerepet játszottak, kevés beleszólásuk volt a sorsukba. Nehezen férhettek hozzá a kultúrához, nem járhattak egyetemre, nem vehettek részt más képzési formában sem; még azt sem engedélyezték nekik, hogy spanyol nyelven írt lelki könyveket olvassanak. Teréz kifakad az efféle tiltások ellen, melyek érvényesülnek az Egyházon belül is. „Nem elég, Uram, az, hogy a világ bezárva tart és tehetetlennek ítél minket azért, hogy semmi értékeset ne tegyünk Érted a nyilvánosság elõtt, és ne merjünk szólni olyan igazságokról, amikért titokban sírunk, hogy legalább Fölségednek ne kelljen meghallgatnod minket ilyen jogos kérésünkben? Nem hiszem ezt, Uram, jóságodért és igazságosságodért: hiszen te igazságos bíró vagy, nem olyan, mint a világ bírái, akik – lévén Ádám fiai, és egyébként is mind férfi – nem ismernek olyan nõi erényt, amire ne gyanakodnának” (TUE 4,1; vö. 35,2; Ö 26,6). Teréz tudtán kívül a nõk kulturális felemelkedésének elõmozdítójává válik. Bekapcsolódik a XVI. század elsõ felében spanyol nyelven írt lelki irodalomba. Amikor megalapítja az új Kármelt, megköveteli, hogy nõvérei el tudják imádkozni a zsolozsmát és tudjanak segíteni a kórusimában. De mikor nem sokkal késõbb egy almendrali írástudatlan parasztlány, Anna García (szent Bertalanról nev. Anna) kopogtat a Kármel kapuján, Teréz félreteszi az általa hozott szabályt, és felveszi. Õ maga tanítja meg írni és olvasni. Teréz nagy barátja a könyveknek, leveleknek, tudósoknak, népi énekeknek… és Keresztes János testvér költeményeinek. Nyomdokait követve, a XVI. század végén és a XVII. század elején több kármelita nõvér foglalkozik irodalommal, közülük is kiemelkedik Szt. Józsefrõl nev. Mária, Urunk születésérõl nev. Cecília, Szentháromságról nev. Anna. 9. Ami vallási környezetét illeti, Kasztília teokratikus társadalom volt, szinte teljesen katolikus. 1492-ben kiûzték a zsidókat Spanyolországból, majd mindenkit üldöztek, akirõl azt gyanították, hogy konvertita zsidók leszármazottjaként továbbra is gyakorolja õsei vallását. Üldöztek mindennemû érintkezést a reformációval. Így csak néhány nagyon kevés létszámú muzulmán (mór) közösség maradt. Teréz kislányként azt a tervet szövögeti, hogy eljut a mórok földjére, ott majdcsak vértanúha-

66

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

lált szenved (vö. Ö 1,5), de magának és családjának is szükséges lerázni magukról a „vér tisztaságát” illetõ gyanúkat, amelyek kapcsolatban voltak zsidó gyökereikkel. Jól ismert a véleménye a reformációról: ezt politikai-vallási környezetétõl vette át (vö. TU 1,2). 10. Az aranykor spanyol társadalmában virágzott a vallásosság, ami megmutatkozott a társadalmi struktúrákban, szokásokban, az emberek érzelmeiben. Ennek az lett az eredménye, hogy a népi vallásosság meghatározó tényezõvé vált: minden szinten jelen volt. Gyermekként Teréz ezt szívja magába a családban, majd szerzetesi élete során különbözõ módokon éli meg. Végül pedig, noha igen letisztult formában, beépíti misztikus életébe. A legérdekesebb az, miként kapcsolódik össze nála a népi vallásosság a misztikus tapasztalattal. Teréz egyre jobban megtapasztalja ’Krisztus arcának nagy szépségét’, mély közösséget él meg a Szentháromsággal, stb., mégis a közösségi élet mindennapjaiban szinte nélkülözhetetlenek számára a szentképek (vö. TU 34,11), a szentelt víz, a körmenetek, a népénekek. Abban a korban az inkvizíció az egyik legbefolyásosabb intézmény volt az Egyházban és a spanyol társadalomban. És Teréz életében is. Az inkvizíció intézkedései megkérdõjelezik úgy a személyét, misztikus kegyelmeit (vö. Ö 33,5), mind az elsõ könyvét, az Önéletrajzot. Õ azonban nem esik áldozatul az inkvizíciótól való félelem légkörének, amely átjárja egész Kasztíliát. 11. Teréz is osztotta azt a II. Fülöp korabeli felfogást, ahol az Egyház azonos volt a papsággal és a hierarchiával. A papság áll legközelebb Terézhez, s egyben az a legmeghatározóbb is egy olyan apácának, mint õ. Kapcsolatba lép az egyházi hierarchia legkülönbözõbb szintjeivel. Nagyra becsüli az általa ismert püspököket, de mindenekfölött nagyon pozitív véleménye van a papságról. A pap az õ szemében nem egy hivatalosság, hanem zászlóvivõ, egyfajta kapitány a keresztények között: Krisztus ügyének a védelmezõje (vö. TUV 3, 1-2). Az Egyház történelmében Teréz a kasztíliai reformirányvonalakhoz kapcsolható, ahhoz a katolikus reformmozgalomhoz, amely a XVI. század közepén indul, és amelyet legfõképpen a Tridenti Zsinat vezet. Ez a mozgalom igyekezett egy olyan új szellemet bevinni az Egyházba, amely támogatja a keresztény életet, a mûvészeteket, a teológiát és a szemináriumokat. 12. Teréz misztikus élete, valamint az a vágya, hogy megteremtsen egy új szellemû és új stílusú kis szemlélõdõ közösséget, megelõzi a Tridenti Zsinatot, noha késõbb egybeesik a Zsinat határozatainak végrehajtásával, amit Teréz gyakran nevez szent Zsinatnak. Ám õ nem egyszerûen a szerzetesi élet egy újabb megreformálója, hanem egy karizma hordozója, egy életstílus ihletõje az Egyházban, amit keresztény humanizmusa jellemez. Miközben nyitott a transzcendencia felé – amely a szentháromságos szeretetben való közösség és barátság Krisztussal, azzal az Isten-emberrel, aki megérti a gyengeségeinket –, Teréz nagyra becsüli az embert és fontosnak tartja az erényeket (vö. TU 4,4; 41,7; 1BV1,1 és kk.). Ezen kívül prófétai miszticizmusról is

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

67

beszélhetünk nála, egy olyan erõteljesen megélt élményrõl, tapasztalatról, amelyet Szent Teréz olyan szavakkal ír le, amelyek által minket is hív, ihlet és megszólít. 13. Teréz nagyon egyszerûen és konkrétan beszél a családban kapott keresztény nevelés fontosságáról: „Ha nem lettem volna olyan nyomorúságosan rossz, elég lett volna ahhoz, hogy jó legyek – az Úr egyéb kegyelmeitõl eltekintve – az, hogy erényes és istenfélõ szüleim voltak.” (Ö 1,2). Teréz egyértelmûen pozitív, egészséges keresztény humanizmussal áthatott képet fest családjáról az Önéletrajz elsõ lapjain. Édesapja, don Alonso egyenes ember volt, szerette az igazságot, kerülte a túlzásokat, szívesen olvasott jó könyveket, amint tehette, az Eucharisztiához járult, nagyon szerette a szegényeket, jószívû volt a betegekkel és a cselédekkel (vö. Ö 2). Nagyon hasonló ehhez édesanyának, Beatrixnek az arcképe: türelmes, okos, nagyon nyugodt, rendkívül éles eszû, aki gondosan gyermekei szívébe oltotta a Szûzanya iránti szeretetet és más erényeket (vö. uo. 3). Teréz, aki oly kitartóan és intenzíven gyakorolta azt a küldetését, hogy a lelki emberek Anyja legyen, nem hanyagolta el a családi életnek ezt az oldalát sem. Elõbb apácaként törõdött édesapja lelki életével (vö. uo. 7,13), késõbb misztikusként törõdött testvérei lelki életével. 14. Teréz ilyen környezetben éli meg hivatásának érlelõdését 18 és 20 éves kora között, amikor belép a Megtestesülésrõl elnevezett kármelita kolostorba. Ott egy több évszázados gyökerû, erõteljesen szentírási ihletettségû lelkiségi hagyományba kerül be, amely a Regulán alapszik. A Szentírás után Teréz a Kármel Reguláját idézi a legtöbbször. A Regula a XIII. század elsõ évtizedében keletkezett, majd IV. Ince pápa módosította és hagyta jóvá (1247). Ez utóbbi szöveget nevezi Teréz elsõ vagy eredeti Szabálynak (vö. Ö 36,26). A Tökéletesség útja elsõ lapjain azt írja nõvéreinek, hogy a Szent József-kolostor kis zugának megalapításakor az volt a szándéka, hogy „abban meg legyen mindig tartva a mi Nagyasszonyunknak és Császárnõnknek a szabálya azzal a lelkiismeretességgel, amellyel azt elkezdtük gyakorolni” (TU 3,5). A Regulában foglaltakból a következõket érzi és teszi leginkább magáévá: evangéliumi szegénység (vö. Ö 35), imádság (vö. TU 4,4), cellamagány (vö. Szab. 8; Szab. 4,9), csend (vö. 3BV 2,13), munka. Ugyancsak magáénak érzi szent Pál példáját és azt a mély kapcsolatot, amely a Regula és a Szent Szûz személye, életpéldája között volt a rendi hagyományban; ezért is használja rendszerint azt az elnevezést, hogy a Szent Szûz Szabálya, a Kármelhegyi Miasszonyunk Szabálya (vö. Alap. 14,5; Ö 36,26).

68

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

69

II. Kulcsok Teréz mûveinek olvasásához

15. A Megtestesülés-kolostorban eltöltött 27 év alatt Teréz komoly lelki növekedésen megy át. Szent Ágoston olvasása, valamint a sebektõl borított Krisztus képének a látása végleges változást hozott vallási életében (vö. Ö 9, 1.8). A Megtestesülés-kolostorban misztikus kegyelmekben részesül, amikrõl Önéletrajzában beszél. Ezek a kegyelmek krisztológiai tapasztalatok, melyek Krisztus szent emberségébe ágyazzák misztikus életét (vö. Ö 22), kezdve a szívsebzés kegyelemétõl egészen a karizmatikus kegyelmekig, amelyek egy új Kármel megalapítására ösztönözték. Amikor már csaknem 20 éve kármelita nõvér volt, akkor történt az a döntõ esemény (1554-ben), amely megváltoztatta életének további menetét. Ezt az Önéletrajz 9. fejezetében meséli el. Ez a változás nem az elõzõ tíz évben folytatott lelki küzdelmeken való felülemelkedést jelenti, hanem azt, hogy új horizont nyílik meg elõtte az Istennel való érintkezés és a mindennapok megélésének módjában. Így írja le: „A megelõzõ idõkben is volt néha részem az elõjátékában azon kegyelmeknek, melyekrõl most akarok beszélni. Mikor ugyanis odaképzeltem magamat Krisztus Urunk mellé, sõt néha olvasás közben is, olykor-olykor egész váratlanul elfogott Isten jelenlétének az érzése, amely minden kétséget kizárt az iránt, hogy Õ énbennem van, én pedig teljesen belé vagyok merülve” (Ö 10,1). Misztikus élete kezdõdött el egyszerûen ezáltal. Új módon kezdett el imádkozni és élni, aminek következményeit maga sem látta elõre. A Teréz által megtapasztalt új élet indította el az új Kármelt. Így veszi kezdetét életének második szakasza (1554-1582), amit rendkívüli nagy kegyelmek jelölnek még; ezeknek tanúja maga Keresztes János, aki három éven keresztül (15711574) volt a Megtestesülés-kolostor gyóntatója, abban a három évben, amikor Teréz töltötte be a perjelnõi tisztséget. Életének ez a második szakasza intenzív tevékenységgel telik el, megszületnek írásai, sorra történnek az alapítások. Ebben társa Keresztes János, akivel az együttmûködése gyakorlatilag a haláláig tart.

16. Jézusról nevezett Szent Terézia mûvei alapvetõen misztikus tapasztalatainak elbeszélései. Ezek a kegyelmek adják elsõ írásainak hátterét: rendkívüli krisztológiai kegyelmek (vö. Ö 26-27; 37,4) és antropológiai kegyelmek, melyek révén új módon érti meg önmagát és ismeri meg saját lelkét (vö. uo. 40,9). Ezek a tapasztalatok kifejezetten dinamikus jellegûek: a szemlélõdés indítja arra, hogy alapítson egy új Kármelt vagy kezdjen el írni (vö. uo. elõszó 2; 37,1). Gyóntatói parancsára, akik elég mélyen be vannak avatva misztikus tapasztalataiba, szánja rá magát elsõ könyve, az Önéletrajz megírására, ugyanakkor õ maga azt is elmondja, hogy belsõ indítást érzett erre (vö. uo. 18,8; 19,3-4). A Tökéletesség útját (1566) a nem sokkal korábban alapított Szent József-kolostor nõvéreinek sürgetõ kérésére írja, akik tudnak misztikus kegyelmeirõl, és akik, bizonyos formában, szeretnének a tapasztalat útján is közösségbe kerülni a Szent Anyával. Öt-hat évvel késõbb (1573) kezd hozzá az Alapítások könyvéhez. Ezzel folytatja az Önéletrajz 32-36-ik fejezetében megkezdett elbeszélést gyóntatójának, P. Ripaldának a parancsára, de közrejátszik ebben egy misztikus indíttatás is (vö. Alap. elõszó; LSZ 6,2). Végül 1577-ben megírja a Belsõ várkastélyt. Ahogy az Alapítások könyve, ez is kapcsolódik az Önéletrajzhoz, nem a narratív elbeszélés (Ö 32-36), hanem misztikus síkon (uo. 22-31; 37-40). Azért írja, hogy teljessé tegye a belsõ tapasztalatainak panorámáját, hogy az így paradigmája lehessen minden keresztény lelkiélet útjának. 17. Mélyen megalapozva a Szentírásban, Isten szavában, valamint a liturgiában ünnepelt misztériumokban, Teréz egy olyan valaki, aki rendkívüli módon képes magával ragadni a másik embert és elvezetni arra az istentapasztalatra, amit maga is megélt. Szent Teréz tehát tapasztalatból ír (vö. Ö 18; uo. 23; TU elõszó) és abból a célból, hogy olvasóiban is felkeltse a hasonló megtapasztalás iránti vágyat: „nehéz pontosan beszélni arról, amit valaki nem ismer tapasztalatból” (6BV 9,4; vö. TU 28). Innen az a törekvése, hogy ne csak elmondjon és megmagyarázzon valamit, hanem elsõsorban, hogy megízleltesse azt olvasóival, s ezáltal étvágyat és kedvet csináljon ahhoz, hogy õk is bejárják ugyanazt az utat, amelyen õ is jár. Isten megtapasztalása (1544-1554), Jézus Krisztus megtapasztalása (1560) és a szentháromságos misztérium megtapasztalása: ezek azok a sarkalatos pontok, ami körül forog a terézi lelkiség. 18. Teréz számára a Szentírás az igazság legfõbb kritériuma s egyben imádságos életének forrása (vö. EÉ Bevezetõ 2). A Szentírással fõleg a prédikációk és a liturgia által ismerkedhetett meg. A Szentírás három szent könyvét más lelki írásokon keresztül olvashatott: A Flos Sanctorum a Passió teljes szövegét nyújtja neki a négy evangélium szerint; a Jób könyve bibliai szövegét Szent Gergely Moralia-kommentárjában olvassa; Jézus történetére és misztériumára vonatkozó bibliai szövegeket

70

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

olvas a Karthauzi Vita Christi-kommentárjában. Fontos kiemelni, milyen gyakran jelen van a Szentírás Teréz mûveiben: az Énekek éneke, az Evangéliumok, Szent Pál, különbözõ bibliai alakok… Mindebbõl arra következtethetünk, hogy Teréz jó bibliai érzékre tett szert, és nagyra becsülte a Szentírást: „a világ összes bajainak forrása az, hogy az emberek nem ismerik igazában és alaposan a Szentírás igazságait” (Ö 40,1). Nagyra értékeli a teológusok tudását, de annyiban, amennyiben az Írásból származik: „hiszen tanulmányozzák a Szentírást, s abból látják, hogy miben nyilvánul az igazi jó szellem” (uo. 13,18; 34,11). 19. Teréz a Megtestesülés kolostorában nyert bevezetést a liturgikus életbe, ahol egy olyan szemlélõdõ közösséghez csatlakozott, amely kiemelt jelentõséget tulajdonított a liturgikus imádságnak, és nagyszámú nõvérrel tudta azt végezni. Az ima volt az elsõdleges foglalatosságuk, e köré szervezõdtek az egyéb napi teendõk. Mégis, Teréz leginkább a misztikus megtapasztalások által halad elõre a liturgikus szellemben. Ezekbõl kiindulva mélyül el nála az Egyház imádságának misztériuma, lelki életének két nagy tartópillérében: az Imaórák Liturgiájában, valamint – legfõképp – az Eucharisztia ünneplésének hatalmas misztériumában (vö. 6BV 7,4; TU 33-35). Legintenzívebb misztikus kegyelmei az Eucharisztiához kapcsolódnak. 20. Minden írásában központi helyet foglal el az imádság témája, amit úgy értelmez és él meg, mint személyes barátságot az Úrral, a Szentháromsággal, mint a Neki való feltétlen önátadást. Az ima egy kapu, amely megnyitja az ember elõtt azt a belsõ teret, ahol találkozhat a lélek legmélyén jelenlevõ Istennel: „csak annyit akarok megjegyezni, hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belsõ ima a kapuja. Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg õket az Úr” (Ö 8,9; vö. 1BV 1,7). Az ima továbbá az a hely, ahol kinyilatkoztatást nyer az Igazság, ill. az egyéb igazságok. Szent Teréz értelmezésében az ima mindenekelõtt hûséges és türelmes baráti együttlét az Úrral. Gyakran említi azt, hogy igyekeznünk kell hozzászokni, keresni Annak a társaságát, aki mindig társul szegõdik hozzánk (vö. TU 2629). Számára az ima „nem egyéb, mint bensõ barátság, baráti együttlét Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Õvele, tudván azt, hogy szeret bennünket” (Ö 8,5). Ahogy az Érted születtem címû versében énekli: „Ha akarod, adj nekem imádságot, / ha nem, adj szárazságot. Felséges Úr, / csak itt találok békét: / Mit szeretnél tenni énvelem?”. Ez a leglényegesebb dolog, és többet ér az esetlegesen elérhetõ kontemplatív tapasztalatoknál. Mert az imádságra fordított idõt, „még ha kedvetlenül is tesszük, nagyra értékeli az Úr” (2BV 1,3). 21. Teréz kettõs irányban indul el, amikor átülteti tapasztalatát a megújított Kármelbe. Egyrészrõl tekintete a gyökerek felé fordul. Kitartóan ismétli szándékát, hogy az õsi kármelita lelki hagyományhoz szeretne kapcsolódni: visszatérni az eredeti Regulához, Szûz Máriára és Illés prófétára tekinteni példaképként, az õsi Kármel-hegyi remeteéletet

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

71

újraéleszteni (vö. KN 9). Másrészrõl viszont aktualizál és újdonságot hoz. Kifejezi akaratát, hogy beilleszkedjenek kora egyházába, és átülteti szerzetesi, ill. lelki tapasztalatát a mindkét nemû követõk csoportjába. Szent Terézia Anyánk egy újfajta szemlélõdõ életre tanít, amelynek apostoli és missziós célja van az Egyház szolgálatában (vö. Alap.1,7; TU 1,2; KN 6-7. 89. 94), amit ’Krisztus kis testületében’ élnek meg, ahol mindenki szereti és segíti egymást (vö. TU 4,7; 27,6). Az újfajta élet alapja, amely átfogja a mindkét elõbb említett irányt, és az elsõt a másodikba integrálja, Szent Teréz intenzív Isten- és Krisztus-tapasztalatán alapszik, amely – Teréztõl kiindulva – mindenkit elérhet, aki követi õt. ”Minél több idõ telt el, annál jobban nõtt bennem a vágy, hogy tegyek valamit a lelkek üdvéért, mivel sokszor úgy éreztem magam, mint aki nagy kincs birtokában van és szeretne mindenkinek juttatni belõle, de nem tudja szétosztani, mert meg van kötve a keze” (Alap. 1,6). 22. Meg kell említenünk eszményének egy másik lényeges elemét is, ami szerepel Konstitúcióiban, s amit azzal a szóval jelölhetnénk, hogy a szerzetesi élet terézi humanizmusa: vagyis az ember nagyrabecsülése, a napi két óra rekreáció bevezetése párhuzamosan a napi két óra elmélkedéssel stb. Már a Tökéletesség útjában hangsúlyozta az emberi erények fontosságát: „minél szentebb valaki közületek, annál szívélyesebb legyen a többi nõvérrel szemben” (TU 41,7; Szab. 10). Ezenkívül fontos még Teréz számára az egység építése az emberek és közösségek között, a személyes munka elõírása, a válogatott könyvek olvasása, a vezetõi tekintély szeretettel való gyakorlása… Teréz a nõvérek kolostorai számára gondolta el és dolgozta ki ezt az irányvonalat, Keresztes Szent Jánosra hárult átültetni azt a férfi sarutlan kolostorokba. Teréz az önmegtagadásnak, testvéri életnek és rekreációnak azt a stílusát javasolta neki figyelembe venni, amely a nõvéreknél is érvényben volt. Így Szent Terézia Anyánk és Keresztes Szent János Atyánk munkálkodása által ölt testet véglegesen a terézi karizma eszménye a szerzetestestvérek között (vö. KN 11-14).

MÁSODIK RÉSZ ÍRÁSAINAK AKTUALIZÁLT OLVASATA I. Közeledjünk korunkhoz Teréz tapasztalatából kiindulva 23. Szent Terézia Anyánk életébõl és írásaiból kisarjadt karizma jelentõsen kiterjedt és gazdagodott az évszázadok során, annak köszönhetõen, hogy egyre jobban megismertük mûveit és karizmatikus tapasztalatát, amint az benne foglaltatik a testvérek, a nõvérek és a világban élõ kármeliták Konstitúcióiban. Ennek a megújult öntudatnak köszönhetõen „ma olyan ismeretünk van – vagy lehetne – karizmánkról, mint

72

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

73

eddig soha történelmünk folyamán. Ma jobban, mint valaha, szentjeink és az a lelkiség, mely családunk sajátja, az Egyházon belül és kívül egyaránt keresettek a legkülönbözõbb személyek által, akik jogosan kérik, hogy osszuk meg velük ezt a gazdagságot. Mindazonáltal meg kell kérdeznünk magunktól, miként tudunk válaszolni az Egyház és a világ azon szükségleteire, amelyre az idõk jelei utalnak, és az új generációk nagy és jogos emberi és vallási vágyakozásaira, hogy hatásosabb és aktuálisabb módon tudjuk beteljesíteni a terézi Kármel misszióját a harmadik évezredben” (Úton Jézusról nevezett Szent Teréziával és Keresztes Szent Jánossal. Újraindulni a lényegestõl, 2003, 1). Más szóval „ismerni és érteni kell a világot, melyben élünk, várakozásaival, vágyaival és gyakran drámai vonásaival együtt (vö. GS 4)” (uo. 6); szilárdan képviselnünk kell, hogy az emberi méltóság legmagasztosabb értelme, hogy az ember meghívást kapott az Istennel való egyesülésre (vö. GS 19). Mint említettük, a terézi karizma erõs misztikus megtapasztalások által formálódott, kiteljesedését pedig kora kulturális és vallási eseményeinek fényében érte el, melyekre Szent Teréz saját életébõl és tapasztalatából kiindulva kívánt választ adni írásain, ill. alapítói mûvén keresztül. Õ az adott történelmi valóságban megtestesült misztikus, aki érzékeny az eseményekre és elkötelezett a szolgálatban.

az Isten, és aki nyitott a Vele való egyesülésre, képes befogadni Õt a Várkastély legbensõbb részében – segítségünkre lehet abban, hogy tudatosítsuk az ember méltóságát, melyet a jelenlegi kultúra fenyeget. Következésképpen a terézi szemlélõdõ életre nevelni az embereket egyet jelent azzal, hogy segítünk nekik felfedezni saját valódi identitásukat.

24. Szent Terézia Anyánk magatartása megköveteli tõlünk, hogy tudatosan és a megkülönböztetés képességével figyeljünk arra, ami körülöttünk történik, egy olyan világban, melyre a szekularizáció, a poszt-modernitás, az ateizmus és a hitetlenség nyomja rá a bélyegét, különösen a nyugati világban, de amely a globalizáció által továbbterjed más földrajzi régiókban is. Mégis, paradox módon, egyre számosabb jel utal egy új vallási ébredésre és egy olyan lelkiség keresésére, amely az ember legmélyebb kérdéseire képes választ adni. Szükség van a misztikára és a hit tapasztalatának a visszaszerzésére ahhoz, hogy a XXI. század továbbra is keresztény legyen. Ezzel egy idõben látjuk annak az embernek az identitásválságát, aki teljességgel Istenhez való viszonyulás nélkül akarja meghatározni önmagát. Ez viszont az emberi lény méltóságát és a beléírt transzcendens értékeket veszélyezteti, hiszen az ember egy „nyitott én”, akit mintegy megsebzett a transzcendencia, azaz a természetfeletti világ iránti vonzódás. A terézi lelkiség – amely azt az embert célozza meg, akiben lakást vesz

26. A szerzetesi élet és a kereszténység jelenlegi megújulásának egyik jele az evangéliumban való belegyökerezés. Ez az, amit a II. Vatikáni Zsinat úgy fogalmazott, hogy a keresztény élet forrásaihoz való szüntelen visszatérés és a Krisztus követésé az evangéliumi élet legfõbb normája (vö. PC 2); ezt az alapítók karizmáját követve kell megélni, amely a Szentlélek gyümölcseként jött létre, aki ma is tovább mûködik az Egyházban. Minden karizma a Szentlélek megtapasztalását, az Evangélium újszerû olvasatát jelenti, amely egy azt kifejezõ új lelkiséget teremt. Ez az idõk során nyitott marad arra, hogy azon személyek sajátos lelki adományai által, akik benne részt vesznek, tovább legyen mélyítve és fejlesztve (vö. MR 11). Krisztus maga az Evangélium, központja és normája minden megszentelt életnek, kezdete és célja minden karizmának. A terézi karizma egy eredeti módját jelenti az Evangélium olvasásának, Krisztus szemlélésének és annak, miként lehet magunkra ölteni Õt misztériumának valamely szempontjából.

25. Az ember válságához és az ateizmushoz kapcsolódik kísérõ jelenségként az igazságtalanság, szegénység és kirekesztés, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Ennek a helyzetnek is köze van Isten kinyilatkoztatásához és egy olyan emberi válasz adható rá, amelyet megvilágíthat a terézi tapasztalat. Egy keresztény lelkiségnek, ha gyümölcsözõen akarja felvállalni a XXI. század kihívásait, szükségképpen szembe kell néznie a szegénységgel. A szegényekkel való törõdés világosan jelen van a keresztény kinyilatkoztatás alapjaiban. Isten megtapasztalása nem valósulhat meg elszigeteltségben, közömbösségben, az emberek szenvedése iránti érzéketlenségben. Egy olyan szemlélõdés, amely figyelmen kívül hagyja társadalmunknak e megosztó helyzetét, bibliailag visszataszító, akárcsak az olyan Isten iránti hódolat, amely nem vesz tudomást a szegény és védtelen ember szenvedésérõl, miként a próféták azt oly sokszor elítélték.

27. Teréz eredetisége, karizmája az Egyházban pontosan a Krisztushoz való azonosulásából ered, amely a tapasztalat általi tudás, azaz krisztocentrikus misztikus tapasztalata által jött létre (vö. Ö 9,1-3; 26,6; 27,2-8, stb.). Ebben az értelemben Teréz karizmája hiteles karizma és valódi újdonságot jelent az Egyház lelki életében (vö. MR 12). Újdonsága és a keresztény lelkiség minõségi növekedésében elért sikere pontosan azzal magyarázható, hogy egy új módot kínált az Evangélium megélésére, amely válasz volt kora gondjaira és bizonyos értelemben minden kor szükségleteire. Ezzel magyarázható írásainak széleskörû elterjedése is, amelyek a keresztény életbe, tapasztalatba való bevezetés. Innen van a sarutlan Kármel mostani elhatározása: intenzíven megél-

74

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

ni a terézi karizmát, megismertetni a mai embert – az idõk jeleinek fényében – Teréz szemlélõdõ tapasztalatával, valamint dolgozni mûvei elterjesztésén.

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

75

BV 3,7-12), ahol norma a kétkezi munka (vö. Szab. 28). Egy olyan közösség, amit a humanizmus és a maga korában sajátos és szokatlan jegyek jellemeznek, olyanok, mint a kultúra, az emberi erények, a kedvesség, az okosság és a tapintat; az egyszerûség, a szívélyesség és a vidámság (vö. TU 41, 7-8; VC 42; NMI 43).

II. Teréz tapasztalatának és tanításának néhány fõbb pontja 28. Összhangban a mai vallási fogékonysággal és a keresztény hit megélésével, Teréz tapasztalata kiemelkedõen személyes és krisztocentrikus. Ez teljesen Jézus Krisztus helyettesíthetetlen közvetítésével valósul meg: „Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Õ Szent Felsége nagy titkokat közöljön velünk” (Ö 22,6). A terézi misztika lényegéhez tartozik Krisztus megdicsõült emberségének megtapasztalása, aki támaszunk és életünk élete (vö. 7BV 2,6). S ez így van megtérésétõl kezdve (vö. Ö 9,1) addig a felfedezésig, hogy Krisztus az élõ könyv, amelyben szemlélhetõk az igazságok, és amely „úgy belénk vési az olvasandókat és a teendõket, hogy soha sem tudjuk elfelejteni” (Ö 26,5). 29. Ha Krisztus az alapja és tartalma a terézi misztikának, akkor az ima teologális tapasztalata a terézi karizma legsajátosabb jellemzõje, az, ami megmagyarázza az új Kármel jelentõségét, valamint írásainak tanító szerepét. Erre emlékeztetett VI. Pál, amikor hivatalosan egyháztanítóvá nyilvánította: „állandóan aktuális üzenetével célba juttatta szerzetesi családjában, az Egyházban és a világban az imádság üzenetét”. A szemlélõdés újszerû felfedezése Teréz által új konkrét formákat, minden keresztény számára elérhetõ gyakorlatot hozott magával (vö. TU 19,15; 23,5), egy új imapedagógiát, amely által bevezetést nyerhetnek az ima, a személõdés útján, amin különbözõ módszerek segítségével, utána tovább is haladhatnak. Ennek a pedagógiának köszönhetõen, amely írásaiban fellelhetõ, a szemlélõdés terézi karizmája annyira nyilvánvaló lett az Egyházban, hogy manapság nem lehet elképzelni egy olyan keresztény élet, amelybõl hiányozna ez a teologális, ill. misztikus dimenzió. Ennek a fényében kell olvasni a Katolikus Egyház Katekizmusának a misztikáról szóló fontos szövegét, miszerint a misztika a keresztény élet teljessége, egyre bensõségesebb egyesülés Krisztussal (vö. KEK 2014), ill. a szemlélõdés pedagógiájáról szóló részt is (vö. uo. 2709-2719). 30. Teréz karizmája, Krisztusra vonatkozó misztikus tapasztalata, az Egyház szolgálatába állított szemlélõdés ideálja láthatóan megtestesülnek abban, amirõl késõbb úgy fog fogalmazni, hogy a mi önmegtagadás, testvéri élet és rekreáció stílusunk (vö. Alap. 13,5). A közösség életének eszménye az alábbi három tényezõbõl áll. Ez egy olyan közösség, amely mindenekelõtt „Krisztus testülete” (TUE 20,11), az õsegyház mintájára; egy olyan közösség, amelyben Õ jelen van (vö. Ö 32,11), hiszen Õ a „ház Ura” (TU 17,7), aki „összehozott itt minket” ( TU 1,5; 3,1). Egy olyan közösség, amely szigorú egyenlõségben és igazi szeretetben él (vö. TU 4,7; 7,9), ahol mindent az evangéliumi igazi, ingyenes és önzetlen szeretet irányít (TU 4,11; 6-7; 5

31. A Kármel alapítási terve egyértelmûen Mária oltalma alatt áll (vö. Ö 33,14). Ezért Jézusról nevezett Terézia, aki oly hamar megtapasztalta életében Mária közbenjárásának erejét (vö. Ö 1,7), azt ajánlja, hogy a Szent Szûz legyen a Rend Anyja és Úrnõje (vö. Alap. 29,23; 3BV 1,3). Õ, aki a hit útján járt, az imádság és önmegtagadás példaképe (vö. 6BV 7, 13-14), aki testével-lelkével az Úr szavának hallgatására és szemlélésére szentelte magát (vö. EÉ 5,2; 6,7), aki mindenkor engedelmes volt a Szentlélek indításainak, és Krisztus misztériumához társult a szeretet, a fájdalom és az öröm által (vö. 7BV 4,5). Ennek eredménye, hogy a Máriával való közösség áthatja és máriás jelleggel ruházza fel életünk minden elemét: a közösségi életet, az ima és szemlélõdés szellemét, az apostolság minden formáját és magát az evangéliumi önmegtagadást is (vö. KN 47-52). A Szent Szûz evangéliumi alakja, aki életünk példaképe, egyben arra ösztönöz minket, hogy kövessük nyomdokait, ez pedig arra szólít minket, hogy, mint Isten igazi szegényei, „alakítsuk életünket Miasszonyunk életének példájára az Isten Igéjén való szüntelen elmélkedésben, a hitben és a szeretet sokféle ajándékozásában” (KN 49). Mária kezét fogva lépünk be Krisztus és az Egyház misztériumába, hogy, miként õ, mi is Jézus és az Isten országának örömhírhordozói legyünk. Teréz írásainak kétségtelenül mély máriás jellege van, amely ezért – a Krisztus-központissággal együtt – egy alapvetõ kulcs ezek megértéséhez. És Mária mellett ott van Szent József is, Krisztusnak és az Õ Anyjának alázatos szolgája, az imádság és a Jézussal való közösség élõ példája (vö. KN 52).

HARMADIK RÉSZ KRITÉRIUMOK TERÉZ MÛVEINEK OLVASÁSÁHOZ ÉS OPERATÍV JAVASLATOK I. Kritériumok Teréz mûveinek olvasásához 32. Az elsõ kritériumot Szent Terézia Anyánk személyes lelki tapasztalata szolgáltatja. Megtérésétõl kezdve – az imádságra támaszkodva – megtapasztalta az egyre mélyebb találkozást Krisztussal, akiben hisz, akit szeret, és akiben remél. Az Õ segítségével behatol a Szentháromság életébe, és Általa adja át magát az Egyház szol-

76

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

77

gálatára az apostoli és missziós vágyaktól átitatott szemlélõdés gyakorlása által. Így, mûveinek olvasása minket be kell hogy helyezzen Krisztusba, arcának szemlélésére hívjon meg minket és arra, hogy Hozzá hasonuljunk, azért, hogy szeretetének tanúiként hirdessük Õt, az Isten Igéjét.

az olvasathoz jó keretet adhat a 2003-as Generális Káptalanon kidolgozott dokumentum: Úton Jézusról nevezett Szent Teréziával és Keresztes Szent Jánossal. Újraindulni a lényegestõl, 60-64; 74-78.

33. Másodsorban, tekintettel arra, hogy milyen erõvel hatott Isten Igéje és a Szentírás Szent Teréz tapasztalatára, valamint összhangban az Isten Igéje az Egyház életében és missziójában címû dokumentummal (vö. Püspöki Szinódus, 2008. október), írásainak olyan újraolvasását javasoljuk, amely a szentírást tartja szem elõtt, ennek távlatából indul ki. Ezt – figyelembe véve Teréz lelkiségét – mindenképpen a liturgiával együtt szemléljük, amely „a lelki élet forrása és csúcspontja” (SC 14).

II. Operatív javaslatok

34. Harmadsorban, kiindulva abból, hogy mit jelentett Teréznek az Egyház, egy további kulcsot javasolhatunk mûvei olvasásához. Törekedjünk számba venni a mai Egyház szükségleteit, azért, hogy – fõleg a lelkiség és evangelizáció területén – válaszolni tudjunk rájuk. Ebben a II. Vatikáni Zsinat utáni egyháztannak három koordinátájából indulhatunk ki, amit a Megszentelt élet-rõl szóló dokumentum így összegzett: konszekráció (Istennek szenteltség), kommunió (közösség) és misszió. 35. Jézusról nevezett Szent Terézia mûvei a testvéri életnek egy olyan stílusát mutatják be, amely különösen fontos az individualizmustól átitatott modern társadalmunk számára, és amelyben egyre erõteljesebbek azok a közösségteremtõ vonások, melyek az egyetemes testvériség felé mutatnak. Mindezt a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség maradéktalan megélése által lehet elérni: „elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tõlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat ezen kolostor csekély számú lakóival. Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Õ sohasem hagyja el azokat, akik Érte mindent elhagynak” (TUV 1,2; VC 87). 36. További kritériumot nyújt az olvasáshoz az apostoli és missziós dimenzió, amely áthatja Szent Teréz életét és mûveit. Fontos megfigyelnünk, miként élte meg a húsvéti misztériumot, hiszen ez minden evangelizáció és apostoli szolgálat forrása, melyet a mai Egyház kér a megszentelt életben élõktõl, úgy, amint ez a Megszentelt élet harmadik fejezetében olvasható. 37. Végezetül, mivel meggyõzõdésünk, hogy Szent Teréz mûvei korunk és minden kultúra számára érvényes üzenetet tartalmaznak, arra hívunk mindenkit, hogy a mai valóságra nyitott szemmel olvassa azokat, egy új vallási és kulturális érzékenységgel, tekintettel arra, hogy a Rend különféle kulturális és vallási közegben mûködik. Ehhez

38. Rendünkben – úgy egyénileg, mint közösségileg – olvassuk el minden évben Szent Teréz egy-egy mûvét, melyhez a Definitórium által kinevezett bizottság kidolgoz egy segédanyagot. A program 2009. október 15-én veszi kezdetét és 2014-ig tart. A közösségi olvasást kiegészíthetik ott, ahol lehetséges, lelkiségi napok, mûveirõl szóló kongresszusok, liturgiák, stb. Mindenképpen azonban körzetenként (tartományonként) évente egyszer szükséges tartani egy közös összejövetelt, ahol megosztják és kiértékelik az eltelt egy év eredményeit. 39. A terézi mûvek olvasásának sorrendje a következõ lesz: Önéletrajz (2009-2010), Tökéletesség útja (2010-2011), Alapítások könyve (2011-2012), Belsõ várkastély (2012-2013), Lelki számadások, Versek és Levelek (2013-2014). 40. Azt a célt tûzzük magunk elé Szent Terézia szavainak olvasásával és hallgatásával, hogy megerõsítsük az egyénekben és a közösségekben keresztény mivoltunkat bibliai és evangéliumi szellemben, s hogy gazdagítsuk hitéletünket az Egyházzal való közösségben. Mint Teréz jelenlegi beszélgetõtársai, meg kell állapítanunk, hogy az írásaival való kapcsolat gyümölcse nagyban segíthet terézi kármelita életünk megjavításában, ahhoz hasonló hatékonysággal, mint amit Szent Gergely tulajdonított a Szentírásnak, amely

78

ÉRETTED SZÜLETTEM

Kármel 2009/4-5

– az olvasó hitének és szeretetének arányában – együtt növekszik azzal, aki olvassa. Ezen okból kifolyólag olvasásunk mozgatórugója ne annyira (a mûveivel való kötelezõ) rendszeres foglalkozás legyen, mint inkább az a törekvés és figyelem, hogy észrevegyük Szent Teréz írásaiban azt, ami ténylegesen fontos életünk számára. 41. A Definitórium központilag létre fog hozni egy bizottságot, melynek az lesz a fõ feladata, hogy elkészítsen minden évre bizonyos segédanyagokat vagy filmes segédeszközöket, továbbá hogy elõmozdítsa, összehangolja és terjessze azokat a kezdeményezéseket, melyek a különbözõ körzetekben fognak megszületni. 42. Közös gazdagodásunk érdekében szélesítsük, azoknak a körét – kezdve az egyénektõl és a közösségektõl a Sarutlan Kármelita Nõvérekig, a Világban Élõ Kármelig, a terézi családig és a világiakig –, akik bekapcsolódnak ebbe az olvasási ciklusba, kezdeményezve és elõsegítve közösségeinkben és azon helyeken, ahol lelkipásztori szolgálatot teljesítünk, Szent Teréz mûveinek olvasását. 43. Hozzunk létre egy weboldalt abból a célból, hogy az új technológiák segítségével is terjesszük Szent Terézia Anyánk mûveit, elõsegítve mûveinek lehetõleg minél szélesebb körû olvasását. 44. A Generális Defenitórium kezdeményezésére, az Ibériai Tartományfõnökök Konferenciájának, a „La Santa”-kolostora (ahol Szent Teréz szülõháza található) és a CITeS összehangolt cselekvési programja által növeljük meg Avilának, mint zarándokokat befogadó központnak az erejét, különös tekintettel a fiatalokra. Ott dolgozzanak ki egy pasztorális programot zarándoklatokkal, képzési napokkal, imanapokkal stb., melyhez más jelentõs, Terézhez kötõdõ helyszínek is csatlakozhatnak. Ilyen értelemben vállaljuk fel az Ifjúsági Világtalálkozóval kapcsolatos kihívást, amely Madridban lesz 2011-ben, és teremtsünk belõle alkalmat Szent Teréz alakjának és mûveinek jobb megismertetésére. 45. Számítva a Rend egyéb képzési központjainak, mint pl. a Teresianumnak a közremûködésére, egészítsük ki ezt a pasztorális kínálatot kulturális jellegû kezdeményezésekkel. Szervezzünk tanfolyamokat és konferenciákat, találkozókat és elõadásokat a Szent Terézzel foglalkozó szakértõk, tudósok és fordítók részvételével, akik konkrét megvalósítandó javaslatokat képesek kidolgozni a különbözõ körzetek és a lelkiségi teológiával foglalkozó központok számára.

Kármel 2009/4-5

ÉRETTED SZÜLETTEM

79

46. A következõ hat év során legalább egyszer hívjuk össze a rendkívüli Definitóriumot, amely a tárgyalandó témák között értékelje ennek az olvasási tervnek a hatékonyságát. 47. Rögzítsük Szent Teréz írásainak textus receptus-át, hasonlóképpen a modus operandi-ját az esetlegesen újonnan felfedezett szövegek betagolása érdekében, különösen ami a leveleket és a töredékeket illeti. Ezzel az a célunk, hogy egységesítsük az idézés módját az eredeti szövegben és a fordításokban. A Definitóriumnak minél hamarabb hozzá kell látnia ennek a feladatnak a megvalósításához a szakértõkkel és a kiadókkal való megbeszélést követõen. 48. A Definitóriumon keresztül támogassuk Szent Teréz mûveinek különbözõ nyelveken történõ kiadását, népszerû és olcsó formátumban.

Konklúzió 49. Megalapozottan az élõ Isten megtapasztalásában – Aki, midõn megteremtett minket saját képére és hasonlatosságára, lakást vett minden ember bensejében –, meg akarjuk újítani karizmánk szerinti öntudatunkat az Egyház és a mai emberiség szolgálatában Jézusról nevezett Szent Terézia írásainak tervezett olvasásával. Az a vágyunk, hogy újra megéljük és másokkal is megosszuk a terézi értékeket: Isten és ember iránti érzékét, imádságos szellemét és nyitottságát a világ eseményei felé, az Egyház iránti felelõsségét és apostoli szellemét. Végül vele együtt akarunk kitekinteni, hogy szemléljük a lelkek szépségét „akikben oly nagy öröme telik az Úrnak” (7BV 1,1), kezdve azon, hogy megújult tudattal szemléljük mindannyiunk méltóságát. Ilyen módon pozitívan és reményteli módon fogjuk majd érzékelni korunk emberét, és kreatív hozzáállásra teszünk szert úgy Jézus Krisztus országának építésében, mind az új ég és új föld hirdetésében. „Isten nagyságának nincs határa, mûveinek sem lesznek” (uo.). Isten nem hagyta abba mûködését és továbbra is a történelem Ura. Ezért jelen „terézi” javaslatunk az a nagy felajánlás akar lenni, amit a Kármel kötelességének érez megtenni, azért, hogy a XXI. században élõ férfiak és nõk egyúttal misztikusok is legyenek, akik megtapasztalták Istent, akik felfedezték életük értelmét, és meg akarják ezt osztani kortársaikkal is.

80

IMA JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZHEZ

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

OLVASÁSI SEGÉDLET A LECTIO TERESIANA SZÁMÁRA

81

OLVASÁSI SEGÉDLET A LECTIO TERESIANA SZÁMÁRA IMA JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZHEZ

Jézusról nevezett Szent Terézia Anyánk! Te teljesen a szeretet szolgálatának adtad magad:

AZ ÖNÉLETRAJZ I. ÚJRAOLVASSUK SZENT TERÉZIA ANYÁNKAT II. MEGKÜLÖNBÖZTETÉST GYAKORLUNK SZENT TERÉZZEL III. ÜNNEPELÜNK

taníts minket eltökélten és hûséggel járni a belsõ ima útján,

Az alábbiakban Teréz írásainak személyes és közösségi olvasásához szeretnénk néhány javaslatot tenni, hogy ne maradjunk pusztán felületes szinten az olvasás során.

figyelve Urunkra, legbensõbb lényünkben mindig jelenlévõ Háromságos Istenünkre.

A Lectio Divina példája szerint egy gyakorlatias, világos pedagógiai eljárásmódot kívánunk felajánlani. Arról van szó, hogy lehetõvé tegyük, hogy az olvasott szöveg és magának Teréznek a hangja kérdõre vonhasson bennünket. Mindenféle lelkipásztori szándékot megelõzõ módon olyan olvasási módra kellene szert tennünk, amely saját magunk személyes lelki megújulását szolgálja.

Erõsítsd bennünk az igazi alázat, a megújult (világtól való) elszakadás, a feltétlen testvéri szeretet alapjait, Mária, a mi Anyánk iskolájában. Oszd meg velünk az Egyház iránti égõ apostoli szeretetedet.

Ez az olvasási segédlet a közösségi munka számára is megfelelõ lehet. Ha a közösség nagyobb számú szöveget kíván szemügyre venni, és azokban több lelkipásztori alkalmazási lehetõséget szeretne fellelni, a 3. részben („Ünnepelünk” címszó alatt) hétféle módját fedezheti fel annak, hogy miként lehet az egyes szövegek üzenetét egymással megosztani, azokat közösségileg ünnepelni vagy azokról dialógust folytatni.

Hogy Jézus legyen az örömünk, reményünk és hajtóerõnk, a legmélyebb bensõségesség kifogyhatatlan Forrása. I. ÚJRAOLVASSUK SZENT TERÉZIA ANYÁNKAT Áldd meg egész kármelita családunkat, taníts meg minket teljes szívbõl imádkozni teveled: „Tied vagyok, Uram, Érted születtem. Miként rendelkezel felõlem?” Ámen. L.D.V.M.

Hogyan csináljuk? Egy követhetõ eljárásmód… (Minden közösség szabadon felhasználhatja az alábbi a lépéseket, csak néhányat kiválasztva közülük, vagy akár más módon megszervezve a találkozókat. Ez csupán egy lehetséges pedagógiai javaslat kíván lenni.) MEGKÉRDEZNI MAGAMAT, mielõtt elkezdem az olvasást: Milyen helyzetbõl kiindulva olvasom a szöveget? Hol tartok én most mindennapi életemben, hivatásomban, lelkiéletemben? Mi az, ami most engem érdekel? Milyen problémákkal állok szemben, amikor kezembe veszem a szöveget?

82


Kármel 2009/4-5

A SZENTLÉLEK SEGÍTSÉGÜL HÍVÁSA: Jézusról nevezett Szent Terézia lelkületével kérjük a világosságot és a szív bölcsességét, hogy nyissa meg értelmünket…, mindig azzal az alázattal, amely – Terézhez hasonlóan – a megvilágosodás és a tanulás vágyával párosul. Nem azért olvasunk, hogy több információhoz jussunk, hanem hogy hagyjuk magunkat új élettel megtölteni. A KONTEXTUS BEMUTATÁSA: Valaki a közösségbõl vállalja a feladatot, hogy a szöveget összefüggéseibe illesztve bemutassa: Szent Terézia anyánk életének adott szakaszára, a szociális és egyházi környezetre, a Kármelita Rend akkori helyzetére vonatkoztatva. Teréznek minderre mi a válasza? Mindehhez mi Teréznek, mint nõnek a sajátos és egyedi hozzáállása? KÖZÖS OLVASÁS: Tagoltan és jól hallható módon felolvasásra kerül a szöveg: a közösségben végzett olvasás már önmagában is élõvé teszi és felidézi Teréz hozzánk intézett szavait. CSEND Néhány pillanatot hagyunk arra, hogy a felolvasott szöveg visszhangra találjon bensõnkben. Csendben beazonosíthatjuk azokat a meglátásokat és szavakat, melyek leginkább megérintettek bennünket. FELIDÉZÉS – KIMONDÁS: Milyen meglátások vonták magukra a figyelmedet a hallott szövegben mindabból, amit Szentanyánk Istenrõl, önmagáról vagy másokról állít? A szövegnek melyek lennének számodra a kulcsszavai? Mondj ki belõlük kettõt-hármat. MIT MOND A SZÖVEG MIRÓLUNK? „Ez a történet az én történetem” Arról van szó, hogy a Szent Terézia anyánk által elmesélt tapasztalatot konkretizáljuk. Mit kérdõjelez meg a szöveg az én életemre vonatkozóan? Mit mond ki rólam? Fellelhetõ-e az én közösségemben az, amirõl szent Terézia anyánk mesél? Milyen javaslatokat tesz? Mit ajánl, mit leplez le, és mire világít rá a mi saját társadalmunkat, mai körülményeinket illetõen? Mindezt konkrétan megfogalmazzuk. Mire ad ösztönzést Szent Terézia? IMÁDSÁG Terézre jellemzõ módon fejezzük be, azaz spontán módon imádkozunk: a szív õszinteségébõl forrásozó, „lélekben és igazságban” végzett imádsággal. Lehetõséget, alkalmat adunk arra, hogy aki akarja, hangosan is kifejezhesse imáját.

Kármel 2009/4-5


83

II. MEGKÜLÖNBÖZTETÉST VÉGZÜNK SZENT TERÉZZEL Néhány szempont, melyre oda kell figyelnünk ... Teréz írásai magával az élettel szembesítenek, provokálnak minket annál a ténynél fogva, hogy tapasztalatról van szó bennük, és arra hívnak meg minket, hogy mi is egy valóságos, nem pusztán elméleti vagy elképzelt kalandra vállalkozzunk. Teréz írásainak olvasását a következõ szempontok által vezérelve végezhetjük: • PASZTORÁLIS: lelkipásztori alkalmazás • TAPASZTALATI, MISZTAGÓGIKUS ÉS PRÓFÉTIKUS: Teréz beavat minket a tapasztalatba • BIBLIKUS ÉS LITURGIKUS: az élet történései olvasása Isten Szavának fényében • KRISZTUSKÖZPONTÚ ÉS EVANGÉLIUMI: arra való meghívás, hogy mindig Krisztusra emeljük tekintetünket • EGYHÁZI: az Anyaszentegyházzal megélt kommunió megtapasztalása • KÖZÖSSÉGI: a testvériesség iránti érzék: mindenkivel és mindennek kapcsolatba kerülni • APOSTOLI ÉS MISSZIÓS: „Ezért… gyûjtött itt össze minket az Úr”. • INKULTÚRÁCIÓ: a mi korunk és minden kultúra számára érvényes üzenet A KÖZÖSSÉGI OLVASÁS SZÁMÁRA JAVASOLT SZÖVEGRÉSZEK: Az alábbiakban nyolc sokatmondó szöveget ajánlunk, de természetesen minden közösség – a találkozásoktól függõen – szabadon meghatározhatja a megvizsgálandó szövegrészek számát. 1. fejezet: Életének kulcsa „Kezdett ébresztgetni” „Te voltál, aki…” 4. fejezet 10. bekezdés és 8. fejezet 5-6. bekezdés: Milyen az Isten Teréz tapasztalatában? „Isten nagy jósága…” 9. fejezet: A megtérés „Minden bizalmamat Istenbe vetettem…” 13. fejezet: A kezdõ imádsága „Nézd, hogy néz téged…”

84


Kármel 2009/4-5

22. fejezet, 10-18. bekezdés: Krisztus embersége „Krisztus a legjobb barát” 27. fejezet, 1-4. és a 6. bekezdés: Krisztus megtapasztalása és terézi prófétaság „Közölni egész lelkemet és a kegyelmeket, melyeket az Úr nekem ad” 32. fejezet, 11-18. bekezdés: Az új Kármel alapítása „Õfelsége parancsolta nekem erõvel, hogy megtegyem” 40. fejezet, 1-10. és 23-25. bekezdés: Egy nyitott könyv vége „Ezen a módon élek most”

III. ÜNNEPELÜNK A következõkben nyolc lehetséges gyakorlati alkalmazásra teszünk javaslatot. Pedagógiai eszközként arra szolgálnak, hogy minden közösség felhasználhassa azokat a számára leggyümölcsözõbb módon. Segédanyagként felhasználhatók egy más jellegû környezetben megrendezendõ alkalom során. Lehetõségeket jelentenek arra, hogy… megosszuk tapasztalatunkat, hogy imádkozzunk, egy lelkigyakorlatos napot tartsunk, egy katekézist illetve egy bûnbánati liturgiát szervezzünk, vagy a környezõ valóságnak az olvasott szöveg fényében való értelmezését szolgáljuk stb. • • • • • • • •

MEGOSZTÁS IMÁDSÁGOS PILLANAT LELKIGYAKORLATOS NAP KATEKÉZIS BÛNBÁNATI LITURGIA KÍVÜLRÕL JÖVÕ HANG KIHÍVÁS, ELKÖTELEZÕDÉS, KALAND, PRÓFÉCIA A MAI KULTÚRA NYELVÉRE VALÓ LEFORDÍTÁS

PÁRBESZÉDET KEZDÜNK Rendezhetünk egy kerekasztal-beszélgetést a szövegrõl. Beszélgetést a barátokkal, a kármelita nõvérekkel, imacsoportokkal… Szentanyánk bármelyik szövege választható a párbeszéd alapjául, hiszen ilyen párbeszédben született. Lásd pl.: Önéletrajz 7. fejezet, 20. bekezdés: „Nagy rossz, ha egy lélek egyedül van”

Kármel 2009/4-5


85

AZ ANYASZENTEGYHÁZZAL EGYÜTT IMÁDKOZUNK Megszervezhetünk egy imádságos találkozót - a korábban közölt olvasási segédlet szerint - egy kiválasztott szövegbõl kiindulva olyan módon, ahogyan az alkalmas az adott közösség vagy a csoportok számára. Szentanyánk mindig megszakítja élettörténete mesélését egy-egy imádsággal, mert mindent Isten jelenlétében él meg, rábízva magát Arra, ki õt szereti. Önéletrajz 8. fejezet, 6. bekezdés: „Gyakran együtt lenni egyedül azzal, akirõl tudjuk, hogy szeret minket”. MAGÁNYBAN MEGÉLT LELKIGYAKORLATOS NAP Egy magányban megélt lelkigyakorlatos nap elõkészítése. Egy csendes egyéni lelkinap számára alkalmas eszköz. Terézia anyánk szerette a magányt, mint az önmagával, másokkal, az Úrral való találkozás lehetõségét. A magányban kereste a távolságot és a közelséget, mely lehetõvé tette számára, hogy felfedezze az Igazságot. Önéletrajz 11. fejezet, 9. bekezdés: „Magányban lenni és eltávolodva” KATEKÉZIS Az adott szövegbõl kiindulva kidolgozhatók olyan katekézisek, melyek - az olvasott részletben megfogalmazott terézi tanítást kifejezve - az Isten megtapasztalására hívnak meg minket. Ezt a katekézist maga a közösség kellene, hogy kidolgozza. Terézia anyánk mestere annak, hogy kedvet csináljon, hogy megfertõzzön minden személyt, aki hozzá közeledik. Önéletrajz 38. fejezet, 18. bekezdés: „Nagy tanítás ez arra, hogy az ember vágyait felemelje a tiszta igazságban” BÛNBÁNATI LITURGIA Teréz szövegeibõl kiindulva elõkészíthetjük a kiengesztelõdés ünneplését, felhasználva a megtérés folyamatának ama aspektusait, melyek olyannyira jelen vannak Szent Terézia anyánk lelki tapasztalatában. A Krisztussal való találkozásban Teréz élete teljesen megváltozott. Az egyéni erõfeszítésbõl átment egy – az egész bizalmat Istenbe vetõ – magatartásba. Isten az, Aki megváltoztatja életét. Önéletrajz 9. fejezet, 3. bekezdés: „Megtérésem, úgy látszik, komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erõm felõl, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem.” KÍVÜLRÕL HAGYVA MAGUNKAT MEGKÉRDÕJELEZNI Megszokott környezetünkön kívülrõl szóljon hozzánk valaki, Szent Terézia anyánk szavait új és mélyreható módon közvetítve felénk. Megkérhetünk valakit, hogy félelem nélkül merjen minket kérdõre vonni! Hogyan látnak bennünket mások kívülrõl, Teréz egyik szövegébõl kiindulva?

86


Kármel 2009/4-5

Önéletrajz 10. fejezet, 8. bekezdés: „Mindig azon voltam, hogy találjak valakit, aki engem fölvilágosítson.”5 KIHÍVÁS, ELKÖTELEZÕDÉS, KALAND, PRÓFÉCIA Új utakat és ösvényeket felderíteni. Teréz, mint mesternõ, nem akarja, hogy nála vagy tapasztalatánál rekedjünk meg. Arra ösztönöz bennünket, hogy személyes és eredeti módon szerezzünk tapasztalatot Istenrõl, aki õt szerelmessé tette. Isten, az „Örökké Új”, azzal a kihívással fordul felénk, hogy adjuk oda neki életünket. A mi szentanyánk pedig olyan nõ, aki provokál minket. Egész lényével benne van abban a tapasztalatban, melyet elmesél nekünk. Ebbõl kiindulva nem szégyelli magát olyannak mutatkozni, mint aki Isten tanúságtevõje, aki õt szerelmessé tette szenvedélyes irgalmával. Fogadjuk tehát el a Teréztõl hozzánk érkezõ kihívást, és konkrét, merész6 javaslatokat merjünk keresni a szövegben, Szent Terézia anyánk vágyát megtestesítve a nyilvánosság elõtt (a tömegkommunikációs eszközökben): félelem nélkül kiáltani az Igazságot. Példa: Szétosztani városunk terén Teréznek egy alapvetõ és érthetõ írását, meghívva az embereket arra, hogy hagyják magukon Krisztus tekintetét. Önéletrajz 25. fejezet, 17. bekezdés: „Oh, ki tudná elég hangosan hirdetni, hogy milyen hûséges vagy barátaidhoz!”7 A MAI KULTÚRA NYELVÉRE VALÓ LEFORDÍTÁS Keresni a bennünket körülvevõ – akár civil – kulturában is, amelyben élünk, egy eseményt, egy dalt, egy filmet, egy hírt stb., mely hasonlít, egybeesik vagy éppen ellentétes valamilyen aspektusát tekintve Teréz szövegével. A közösség keresse annak módját, hogy lefordítsa a szöveget a kultúra nyelvére, olyan mai szóra, amelynek nyelvezete érthetõ a mai keresõ emberek számára... Minden kor a maga saját felfogó képessége alapján olvasta a Szentanyát, s õ az elmúlt századok által okozott távolság ellenére így vált olyan élõ szóvá, mely képes felidézni és megkérdõjelezni. Önéletrajz 17. fejezet, 5. bekezdés: „Egy másik kegyelem: tudni elmondani és megértetni, hogy mi is az.”

5

6 7

Soós István kármelita - elsõ tartományfõnökünk! - fordítása, Jézusról nevezett Szent Terézia élete…, Szombathely, Egyházmegyei Könyvnyomda 1914., 116. oldal. Érdekességként is idéztem ebbõl az elsõ magyar fordításból, és azért is mert pontosabb, mint ahogy Ernõ atya fordította azt: "mindig kutattam valaki után, aki képes legyen engem megnyugtatni." (fr. Kristóf) Audaci - újszerû, szokatlan… Soós István kármelita atya fordításából…333.oldal

Kármel 2009/4-5

BEVEZETÉS SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZ C. MÛVÉHEZ

87

BEVEZETÉS JÉZUSRÓL NEV. SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZ („LA VIDA”) CÍMÛ MÛVÉHEZ (1) Szent Teréz elsõ könyve. Leghosszabb is egyben, tartalomban rendkívül gazdag. Leginkább tapad a Szerzõ személyéhez és belsõ életéhez. Õ maga „lelkének” nevezte a könyvet. A késõbbi Doktrinális könyvek forrása, üzenete, magyarázatának kulcsa. Nagy hatással volt az utána következõ lelkiségre. Ma is nagy hatással van a keresztény, nemkeresztény és hitetlen olvasóra. Bevezetésül az Önéletrajz olvasásához, három szempontot emelünk ki: Megfogalmazás, belsõ struktúra és tartalom. Jóllehet elbûvölõ és lényegében egyszerû az Önéletrajz, mégsem könnyû olvasmány. Nehezebb, mint a többi írások. Nemcsak a misztikának szentelt oldalak miatt. Két olyan nehézséget emelünk ki, amelyekkel az olvasónak szembe kell néznie:

1.) A nehézségek Két fõ nehézsége van. Eredetüket abban a módban és idõben kell keresnünk, ahogyan és amikor a könyv keletkezett. Az elsõ a könyv tartózkodó, bizalmas, szinte titokzatos tónusa: a Szerzõ bensõséges beszélgetést folytat az olvasóval, mintegy folytatja elõzõ beszélgetéseiket. A másik a mû kettõs tematikája: úgy tûnik, a Szent önmagáról beszél, ugyanakkor álladóan tanítja az olvasót. a) Tartózkodás, fenntartás Nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyv bizalmas írás. Egy válogatott barátokból álló kis csoportnak készült, olyanok számára, akik tiszteletben tartották ezt az intimitást. Ha vésõ kidolgozásában a mû néha széttöri ennek a bensõséges szférának kereteit, mindig megmarad intimnek, megõrzi ennek követelményeit és hangnemét. Maga a Szerzõ is emlékezteti olvasóit erre a bizalmas jellegre és kötelezi õket a titoktartásra. (Ö 10,7) Ennek a magatartásnak tudható be, hogy a Szerzõ a következõ lapokon teljesen feltárja belsõ világát; nekik beszél („todos mis confesores”) az intimitásra képes kis csoportnak (7. fej.), és olyan dolgokról ír, amelyek miatt máskor pirulnia kellene: hogyan fordul Istenhez, hogyan bánik vele Isten, mi jellemzi kettõjük bensõséges kapcsolatát, egészen addig, hogy elmondja, az õrült szeretet pillanataiban milyen meggondolatlanságokat követ el Õfelségével szemben. Mindezek ellenére az egész könyvben megtartja szigorú névtelenségét: egyet-

88


Kármel 2009/4-5

len nevet nem említ, helyet sem, amelyek nyomán ki lehetne nyomozni – ha a könyv illetéktelen kezekbe kerülne – ki a szerzõ. (Így nem nevezi meg gyóntatóit, a várost, a kolostort, ahol szerzetes lett, barátait, családtagjait, saját nevét sem említi, sem a püspökét, a provinciálisét és a perjelnõét… arról sem ír, milyen kolostorban tartózkodik jelenleg. – Két nevet mégis megemlít: Alkantarai Péterét, aki már meghalt és Borgia Ferencét, aki Rómába menekült. És minthogy a kéziratot Avilai Jánosnak kell elküldeni Andalúziába, hogy kikérje véleményét, a Szerzõ az egész könyvet akkurátus szép írással lemásolja, hogy senki se jöhessen rá, ki írta, sõt az a kívánsága, hogy valaki más írja le az egészet a nagyobb biztonság kedvéért /vö. l. fejezet vége/.) Tudatában lévén a helyzetnek a Szerzõ maga is elismeri, hogy elment a bizalmasság szélsõ határáig: talán túl is lépte a megengedett határt; errõl számot is ad a bensõséges kis csoportnak; az, aki majd elõször olvassa , tépje össze … vö. 10.7; 40,23; l fej. vége. Így fogadták és így õrizték meg a kéziratot. Banez szerint senki másnak nem szabad olvasnia ezeket a lapokat. Avilai János, miután elolvasta, levelében ugyanerre az álláspontra helyezkedik. A könyv erõszakos úton kerül mégis nyilvánosságra. Eboli hercegnõ, az általa pártfogolt pastranai alapítás alkalmával kifejezi azt az óhaját, hogy szeretné elolvasni… a könyv az Inkvizíció kezébe kerül; ott is marad egészen a Szent haláláig. Halála után az Inkvizíció azzal a paranccsal adja vissza, hogy nyomtassák ki

Kármel 2009/4-5


89

(fra. Luis de Leon kiadása, Salamanca, 1568). Az intimitás övezetébõl a könyv tehát a könyvpiacra kerül (fra Luis még ugyanabban az évben másodszor is kiadja Barcelonában, majd 1589-ben Salamancában!). Ezt a történetet, ha meg akarja érteni a mûvet, feltétlenül szem elõtt kell tartania az olvasónak… Ha be akar hatolni ebbe a bensõséges zónába és meg akarja ragadni a Szent gondolatait, ismernie kell ezeket a körülményeket. b) Tematikai dualizmus Ez inkább doktrinális porbléma. A mondanivaló az elsõ oldalaktól kezdve megkettõzõdik: elbeszélõ, önéletrajzi, „terézi” jellegû, ugyanakkor doktrinális és pedagógiai célzatú (figyel olvasói lelki életére), a lelki élet általános magyarázatát akarja adni. – Egyelõre elégedjünk meg ezzel a látszólagos kettõsséggel. Az olvasót érdekelheti az elbeszélés, a Szent élettörténete, ugyanakkor figyelhet a doktrinális mondanivalóra. De nem szabad elfelejteni, hogy „az elbeszélés és a tanítás” szorosan összefonódnak. Ismerve a könyv genezisét, megérti, honnan és mi célból ez a kettõs magatartás.

2.) A könyv megfogalmazása Hogy megértsük a könyvet, ismernünk kell keletkezése történetét. Az Önéletrajz a Szerzõ lelki fejlõdése egy bizonyos pontján születik meg. Egy bizonyos csúcsponton, amelyre hivatkozik és amelynek világosságában megítéli önmagát. Íme a meghatározó életrajzi adatok: – A szent belépett a misztikus élmények világába, itt azonnal nagy kegyelmek árasztják el; ezek az erõs kegyelmek még nagyobb bensõségességre késztetik, megváltoztatják erkölcsi és pszichológiai szempontból egészen addig, hogy õ maga sem érti saját magát, nem ismer önmagára. Magyarázatért „mesterekhez” kell fordulnia. De a mesterek is nagy zavarban vannak; õk sem értik a helyzetet, kétségeik vannak, inkább gyanakvók, szinte rémültek. Arra kötelezik, hogy világosan és teljesen egészében mindent fektessen le írásban: egyrészt számoljon be életérõl (magatartásáról, bûneirõl, erényeirõl), másrészt pedig az „új kegyelmekrõl” hogy kitûnjék az arány vagy az aránytalanság élete és a kegyelmek között, hogy aztán ezek ismeretében ítéletet mondhassanak róla. – Íme a könyv elsõ alapja! – Teréz engedelmeskedik, de csak félig tud megfelelni a parancsnak: bemutatja bûneit, de képtelen arra, hogy bármit is elmondjon a misztikus kegyelmekbõl: ezek számára teljesen kimondhatatlannak tûnnek, nem lehet õket nyelvre és írótollra bízni. Ezért egy szakkönyv, a ferences B. de Laredo

90


–

–

–

–

Kármel 2009/4-5

„Subida del monte Sion” c. mûvéhez fordul; ebben a könyvben aláhúzta azokat a részeket, amelyek elméletileg megmagyaráznak valamit abból, amit õ tapasztalt. E könyvvel együtt átadta bûneinek elbeszélést. A bírálóktól elmarasztaló ítéletet kap: mindaz, ami vele történt, az ördög játéka. A két bíró, Salcedo és Daza tehát azt parancsolják neki, kérjen komolyabb vizsgálatot a jezsuita mesterektõl. (Vö. 23,11; 23,12; 23,14) Új számvetés következik tehát, de a „kimondhatatlan” tényekrõl itt sincs szó. Mielõtt átadja a fiatal jezsuitának, P. Cetinának, a Szent fájdalmas válságon esik át¸ azt kell ugyanis megállapítania, hogy írása semmi mást nem tartalmaz, mint bûneit és nyomorúságait. Szerencséjére azonban a fiatal jezsuita nem marasztalja el. Véleménye szerint Isten Lelke mûködik életében (23,15; 23,16). A Dazanak és P. Cetinának írt két beszámoló az Önéletrajz elsõ két sikertelen fogalmazványa. Ezt követi még egy harmadik, amelyet Francisco Borgiához intézett (vö. 24,3). – Mind a három szöveg elveszett. Közben áradnak rá a rendkívüli kegyelmek; ezek egészen magukkal sodorják a Szentet… aztán egy bizonyos pillanatban, a tehetetlenség évei után, a Szent megkapja a misztikus kifejezés karizmáját: megérti misztikus tapasztalatainak természetfeletti tartalmát, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy mindezt írásban is kifejezze. (A Szent határozott szavakkal beszél ennek a misztikus karizmának ajádékáról: 30,4; 17,5; 12,6; 26,5). Így születtek meg, már folyamatos és gazdag leírásban az elsõ Lelki számadások (1560-1563); ezeket nagy lelki vezetõihez, Alkantarai Péterhez, P. Ibanezhez és Baltasar Alvarezhez intézte. Ezek a tények a teológusok és lelki emberek egy érdeklõdõ kis csoportját állítják mellé. E csoport tagjai most egy tartalmas számvetést kérnek, - hogy ítéletet mondhassanak felette! A Szent most teljes sikert arat. Megszületik az Önéletrajz elsõ fogalmazványa, dátummal ellátva: „1562 júniusában” (a könyv végén). Legnagyobb részét a kolostoron kívül írta, Donna Luisa della Cerda házában (vö. a 34. fej. címe). Eközben a Szent élete újabb fordulóponthoz jutott: rendkívül erõs misztikus kegyelmek özönlenek rá, magától értetõdõek és lendítõ erejûek; kielégíthetetlen karizmatikus áradást tapasztal; környezetében szeretne mindenkit „megfertõzni”; magát a királyt is szeretné a misztikus élet ösvényére irányítani. Ez nyilvánvalóan visszahangzik írásában. Az olvasókban a mû váratlanul meglepõ hatást vált ki. Õket is megragadja a szavak és az elbeszélt történetek hatóereje. Az „olvasó-bírákból” „barát-tanítványok” válnak, szorosan a karizmatikus Szent mellé állnak, mintegy lelki cenákulumot alkotnak körülötte: íme a terézi iskola elsõ ki csoportja, sejtje. – Azt kérik tõle, írja újra az egész mûvet, különös tekintettel a misztikus kegyelmekre.

Kármel 2009/4-5


91

(Vö. LSZ 4,5, 13 évvel késõbb; az Önéletrajzban gyakran találunk hivatkozást a „barát-olvasókra”, akik azt kérik, írjon bõvebben, tekintet nélkül az idõveszteségre. Egyikük, mihelyt megtudja, hogy a munka elkészült, a kéziratért küld, arra sem hagyva idõt, hogy a Szerzõ azt átolvassa; vö. Zárólevél, 1). – A mû tükrözi az Író karizmatikus állapotát; írás közben nagy elragadtatások veszik hatalmukba. Szeretné lángra gyújtani barátai lelkét is. A Szent igen érzékenyen reagál a kegyelmek hatására; ezek pedig egyre növekednek… gyakran nem tudja magát kivonni hatásuk alól akkor sem, amikor ír; néhány lap nemcsak tükrözi belsõ állapotát, hanem szinte annak kiáradása. A könyvet így gyakran azonosíthatjuk azzal a pillanattal, amelyet éppen írás közben átél. Az írás így karizmatikus eszközzé válik: közöl valamit abból az olvasóval amit éppen átél. Ez a szöveg jutott el hozzánk. A Szent megsemmisítette az elõzõ fogalmazványokat. Ezt az Önéletrajzot 1565 utolsó hónapjaiban fejezte be. (Jegyezzük meg: ez a végleges szöveg megõrizte az elsõ fogalmazvány „1562 június” dátumát; ez azonban nem más, mint az „elsõ olvasónak” küldött kísérõlevél.) Szintézis: Az Önéletrajz a Szent misztikus érlelõdési folyamatának gyümölcse; íráshoz megkapta a szó misztikus karizmáját; írásának kiváltó oka az olvasó lelki fejlõdése, akinek egy adott pillanatban teljesen megváltozik a Szenthez való viszonyuk: gyóntatókból olvasókká lesznek, részben pedig bírákból tanítványok.

3.) A könyv címzettjei: Az eddigiek alapján ezt mondhatjuk: a Vida egy bensõséges kis csoport, misztikusok egy csoportja számára készült, magának a kis csoportnak belsõ használatára. Kik voltak a csoport tagjai? A csoport összegétele elég különös Az alapsejtet öten alkották (a Szent és négy külsõ; vö. 16,7). A valóságban azonban többen voltak. Íme a fontosabbak: – egy világi, rokon és belsõ barát, Salcedo – egy vagy két avilai pap, Daza és d’Avila – egy jezsuita, gyóntatója, Baltasar Alvarez (majd ennek elöljárója, Salazar) – két domonkos: Ibanez és Garcia de Toledo (kiknek a Szentrõl az elsõ és második fogalmazvány között P. Banez beszél) – egy nõ, özvegy, a Szent bensõ barátja, Guimar de Ullos – egyetlen apáca, egyetlen kármelita sem… Összesen: a két világi, két pap, két v. három más rendbéli szerzetes. – Érdekes megvizsgálnunk ezek szerepét és magatartását. A Szent állítása szerint valamennyiüket már „megérintette” a misztikus kegyelem. Úgy tûnik, ezt

92


Kármel 2009/4-5

õ maga sugározta szét. Néha kijelenti, hogy szeretné õket megfertõzni a saját „betegségével” vö. 16,16, vagy felkelteni bennük ezt az étvágyat: 18,8… Valamennyien vágyódnak is erre. Úgy látszik, már mindnyájan túljutottak a „második vízen”, egyesek eljutottak a „negyedik vízhez”, mégha rövid idõre is (vagyis az illetõ eljutott a misztikus élet teljességéhez). – Ebbõl következik a mû meleg, misztikus hangja: nem mesterséges, nem konvencionális, nem csak a Szent élményébõl vagy témájából fakad, hanem a közte és az olvasó között hullámzó párbeszédbõl. – Ez a mûvet keresztülívelõ párbeszéd még hatásosabbá teszi az elbeszélést, még hihetõbbé és emberibbé a Szerzõ misztikus kegyelmeit. A csoport tagjai most érkeznek el, vagy – sokkal gyorsabban, mint a Szent - már elérkeztek a misztikus kegyelmekhez… vö. 11,8; 20,21; 17,4; 17,5; 14,12; 12,4; 15,7. – A csoport tagjai közül kiemelkedik két domonkos: Pietro Ibanez és Garcia de Toledo. Kettõjük lelki fejlõdése még határozottabbá teszi az Önéletrajz atmoszféráját. Ibanez 1561-ben ismerte meg a Szentet. Vele és az alapítással szemben foglal állást. De egy személyes találkozás után megadja magát, szolgálatára álló teológus lesz. Azonnal bekerül a misztikus életbe bevezetett tagok kis csoportjába. Meghal a „Vida” második megfogalmazása elõtt. A Szent tehát akadály nélkül elmesélheti, a misztikus élet milyen magaslatára került fel alig három év alatt (vö. 38,13; 33,5). – Garcia de Toledo ezzel szemben régi barát volt. Toledóban találja a Szentet, amikor befejezi az elsõ fogalmazványt. Érdeklõdik iránta, elolvassa, aztán õ is azonnal a Szent bûvkörébe kerül. Megadásáról a Szent kissé burkoltan, de jó humorral a 24,6-ban ír. A második fogalmazásnak õ lesz elsõ és legfõbb címzettje (az egyetlen szöveg, amellyel rendelkezünk), a Szerzõ õhozzá fordul a legkülönfélébb hangnemben: gyakran hivatkozik az általa már elért misztikus fokra és imamódra, figyelmezteti, hogy még nincs elég tapasztalata, hogy ne bízzon túlságosan teológiai tudásában… érzelmi kitöréseiben és gyöngéd pillanataiban is hozzá fordul. Íme néhány példa: 16,6; 19,9; 16,8; 21,3; (vö. 28,7, 22,7; 13; 22,15; 18; 30,10; 23,10) 27,13; 28,3; neki írt egy alapos lelki számadást Krisztus Emberségének misztikus megtapasztalásából. Nehéz meghatároznunk, milyen értelme volt a könyvnek a „választottak” kis csoportja számára. Minden esetre igen hatásos volt. Felszította bennük a tüzet… – A mai olvasó számára érdekesek lehetnek ezek az összefüggések és megkönynyítik, hogy behatoljon a könyv mély mondanivalójába. Mindenesetre meg kell jegyeznünk: ha valaki valóban be akar hatolni az Önéletrajz mélységeibe, õszintének kell lennie, intenzív és mély teológiás életet kell élnie. Tomas Álvarez OCD (FOLYTATJUK)

Kármel 2009/4-5

JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA

93

JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA I. FEJEZET. Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való hajlandóságot, s hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülõkkel áldott meg. 1. Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve egyéb nagy kegyelmeitõl, az Úr erényes és istenfélõ szülõkkel áldott meg. Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig fõleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szûz Anya s néhány kedve s szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt. Édesatyám nagyon szerette a szegényeket; jószívû volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is. Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem tudja nézni, hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet. Õszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tõle káromkodást, vagy megszólást. Becsületessége minden fogalmat meghaladt.

94


Kármel 2009/4-5

2. Édesanyám szintén igen erényes nõ volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész életében. Végletekig menõ becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törõdik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idõs asszonyok szoktak. Igen szelídlelkû volt és rendkívül eleveneszû. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi módon halt meg. 3. Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelmébõl mindannyian szüleikre ütöttek abban, hogy jók voltak, kivéve magamat. Tény azonban, hogy édesanyám éppen engem szeretett a legjobban. S talán volt is oka akkor, amikor még nem kezdtem el vétkezni Isten ellen. Mert igazán fája szívem, ha elgondolom, mennyi jó természetes hajlandóságot adott nekem az Úr, s hogy mily rosszul használtam föl. 4. Hiszen testvéreim semmi olyat nem tettek, ami engem visszatarthatott volna Isten szolgálatától. Sõt ellenkezõleg. Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidõs, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s õk is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midõn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyrõl annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Errõl sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelmébõl már ily kis koromban lelkembe vésõdött az igazság útja. 5. Mikor beláttuk, hogy nem tudunk olyan helyre jutni, ahol Istenért vértanúságot szenvedhetnénk, abban állapodtunk meg, hogy remeték leszünk. Mindjárt hozzá is fogtunk; a házunk melletti kertben elkezdtünk remetelakást építeni, úgy, ahogy tudtunk. Raktuk a köveket egyiket a másikra, de hát bizony a falak egykettõre összeomlottak, s így ez is meddõ törekvésnek bizonyult. Szóval semmi-

Kármel 2009/4-5


95

képpen sem tudtuk megvalósítani vágyainkat. Igazán megilletõdve gondolok arra, mily korán adta meg nekem Isten azt, amit azután saját hibámból elvesztettem. 6. Alamizsnát is osztogattam, amennyire tõlem telt; ez természetesen édes-kevés volt. Kerestem a magányt, hogy ott elvégezzem magamra vállalt imáimat, mert azok voltak bõven; fõleg a szentolvasót mondtam el sokszor, mert édesanyám nagyon szerette s megszerettette velünk is. Mikor más leánykákkal voltam együtt, szerettem velük apácásdit játszani; úgy tettünk-vettünk, mintha valami zárdában élnénk együtt. Ha jól emlékszem, abban az idõben élt bennem némi vágyódás a szerzetesi élet után, de távolról sem olyan fokú, mint amilyenek voltak elõbb említett óhajaim. 7. Emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, én tizenkét esztendõs voltam, vagy valamivel kevesebb s mivel már meglehetõsen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a Miasszonyunk egyik szobrához s ott sírva-zokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl õ az édesanyám. Azt hiszem, bármennyire együgyû volt is ez a kérés, meghallgatta, mert azóta mindig szembeszökõ módon találtam védelmet a fenséges Szûzanyánál, valahányszor hozzá folyamodtam, végül pedig teljesen fölvett az övéi közé. Végtelenül fáj most, ha nézem és elgondolom, mi volt annak oka, hogy nem voltam állhatatos azokban a jó szándékokban, amelyekkel elkezdtem az életet! 8. Ó, én jó Uram, hiszen, ha csak a jelek nem csalnak, kezdet óta az volt a feltett szándékod, hogy engem egyszer bejuttatsz a mennyországba, aminthogy adja Szent Felséged, hogy úgy legyen! Öröktõl fogva elhatároztad, hogy elhalmozol engem mindazokkal a kegyelmekkel, amelyekben tényleg részesítettél! De hát akkor... nem lett volna mégis illõbb ... nem az én érdekemre, de a Te isteni méltóságodra való tekintettel, ha megakadályozod, hogy annyira beszennyezõdjék az a hajlék, mely hivatva volt Neked egykor állandó lakásul szolgálni Fáj a szívem, Uram, ha csak beszélek is errõl, mert tudom, hogy ebben kizárólag én vagyok a hibás. Hiszen te a magad részérõl semmit sem mulasztottál el; sõt megtettél mindent, hogy már kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek. Ha szüleimre akarnék panaszkodni, abban sem volna igazam, mert bennük csakis a jót láttam, s õk szívükön hordták az én javamat. Én ellenben, alig léptem ki ebbõl a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentõl kapott természetes elõnyeimnek, – amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s a helyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.

96

„ATYÁM, DICSÕÍTSD MEG NEVEDET!”

Kármel 2009/4-5

Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata „ATYÁM, DICSÕÍTSD MEG NEVEDET!” (JN 12,28) Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nõvérünk (Büki Judit) életének 36., szerzetesi életének 11. évében hosszú, nehéz, de bizalommal viselt betegsége után 2009. augusztus 24-én belépett Ura örömébe. Hálát adunk életéért, hivatásáért és a mindhalálig való hûség kegyelméért. Temetése augusztus 29-én Magyarszéken, a Mindenszentek Kármel kolostortemetõjében volt. Részlet Kinga nõvér naplójából (melyet elöljárója kérésére írt) …sokat elmélkedtem a szenvedésrõl. Szüksége van-e Istennek a mi szenvedésünkre?? Vagy meg tud-e tisztítani, fel tud-e magához emelni minket szenvedés nélkül is? – Õ megteheti, hiszen mindenható, hiszen szenvedett és meghalt értünk! Ez nem elég? – Vagy egy-egy ember szenvedése mások üdvösségéért történik a Titokzatos Testben? – Már nem emlékszem minden akkori gondolatomra. – Az Úr Jézus szenvedésével és halálával mindent megtett. Egyes emberek, köztük Elisabeth nõvér is, az üdvösség mûvében vesz részt. Részt vállal Krisztus szenvedésébõl. Valakiért, valakikért. Amikor Elisabeth nõvér halálos ágya mellett álltunk, hirtelen szíven ütött: Elisabeth nõvér helyettem szenved, értem szenved! – És éreztem egy meghívást: Isten titokzatosan intézi dolgait, másképpen, mint ahogy mi azt elképzeljük. Õ megígért tizenöt évet Elisabeth nõvérnek és meg is adja – de szabadon, ahogy Neki tetszik. – Vállalod-e, folytatod-e ezt a tizenöt évet? Vállalod-e, befejezed-e ezt a munkát? – Nem tudom megfogalmazni, nem is értem, de egy erõs hívást éreztem, amire teljes szívembõl igent mondtam. Ma sem tudom, mit jelent ez, hiszen én Kinga vagyok és nem Elisabeth. Én nem tudok, és nem akarok a helyébe lépni. Nekem a magam életét kell élnem és a magam útját kell járnom. Nekem Kingának kell lennem, aki Isten szívében öröktõl fogva élt. Én nem tudok semmit hozzátenni Elisabeth nõvér életéhez. Teljes volt, befejezett.

Kármel 2009/4-5


97

Mégis, mi volt ez a hívás? Mire mondtam igent? És miért volt fontos az elmúlt tíz év minden napján anélkül, hogy megfeledkezhettem volna róla? Miért lenne rám szükség ebben az egész dologban, hiszen Elisabeth nõvér a mennybõl ugyanúgy vagy még hatékonyabban elláthatja feladatát, akár tizenöt évig, akár ezer évig vagy az idõk végéig? Miért? – Azt hiszem, már akkor, tíz éve is, most meg talán még jobban azt gondolom: Vállaltam, hogy folytatom szenvedéseit. – Õ már jól van, boldog az Isten jobbján. Õ szenvedett értem – most én szenvedek, szenvedhetek valakiért vagy valakikért. Miért? Meddig? Hogyan? – Isten titka. – Nem tehettem mást, mint hogy igent mondjak az Õ hívására. Hiszen mindent föltettem erre, hogy Istent megnyerhessem, és szeretetében maradhassak. (…) Adja Isten, hogy a szenvedések porhanyóssá törjék szívemet, az Ige számára jó talaj lehessek, s az Õ kegyelme meghozhassa gyümölcsét énbennem! Istenem, légy irgalmas nekem, bûnösnek! Istenem, hálát adok Neked, hogy kezedben van az életem! (…) Emlékszem, halála után az elsõ idõkben sokszor gondoltam: Elisabeth nõvér most látja, mit teszek a rejtekben. Vajon mit szól hozzá? Milyen cselekvést tartana helyesnek? – Azután hosszú évek folyamán gyakran látogattam meg gondjaimmal, örömeimmel, kérdéseimmel. Sokszor kértem imáit a közösségért és konkrét személyekért. Sokszor kértem segítségét mély magányaimban. Mostani betegségem folyamán többször kérdeztem: Hogyan élte meg a betegséget? Meddig kell erõltetni, hol kell elengedni? Hogyan lehet a hétköznapokat megélni? Hogyan lehet imádkozni? Mit lehet a gyöngeséggel kezdeni? – Az utolsó hónapban pedig ezt kérdezem: Hogyan kell haldokolni? Hogyan lehet szembenézni a halállal? Mit lehet kezdeni a félelemmel? Hogyan lehet elviselni a szenvedést, fájdalmat, végsõ elmagányosodást? (…) Itt vagyok. Még nem tudom, mi Isten akarata: magához vesz vagy meggyógyít? Nem tudom, lesz-e még erõm festeni? Nem tudom, ha visszajön az erõm, lesz-e még idõm és lehetõségem festeni, de itt vagyok. A festés öröm és küzdelem. Erõforrás és minden erõt kiszív belõlem. Áldás és kudarc. Mégis meggyõzõdésem, a Jóisten tervei szerint való. Akarja, tervei vannak vele. Fölhasználja lelkem formálásában is.

98


Kármel 2009/4-5

(…) Egyszer mélyen megérintett a Szentírás egyik mondata: „Dávid teljes erejébõl táncolt az Úr elõtt...” (2 Sám 6,14) – Ez az! Teljes erõmbõl táncolok az Úr elõtt! Nem mert kedvem van hozzá, nem mert szeretek táncolni, nem mert nincs más dolgom, hanem mert az Úré vagyok, mindenestül, s megteszem Érte, amit tudok. Teljes erõmbõl, teljes szívembõl-lelkembõl. Amikor elmondtam neked, megerõsítettél: Ez jó út, valóban a Szentlélek szava. – Máskor meg, amikor nem tudtam, mit tegyek a bennem lévõ keserûséggel, azt mondtad: ne akarjak mindent örömmel, mosolyogva tenni, elég, ha megteszem. Jártam hát tovább ezen az úton. Gondoltam, ebben Isten akaratát teljesítem, és az engedelmességet gyakorlom.

Kármel 2009/4-5

A TÁBOR HEGYÉN

99

Édes Istenem, nem is tudom, mit tegyek, mit tehetnék még, hogyan változtathatnám meg a szívemet? – Nem tudok mást tenni: fölajánlom életemet a közösségért. Többet nem tudok tenni: fogadd el hát az életemet értük, nõvéreimért, üdvösségükért, az utánunk jövõkért, a ránk bízottakért! Úgy tûnik, valóban elfogadtad. S lám, nyögdécselek a kereszt alatt! Bocsáss meg! Adj erõt! És szeresd bennem Te õket! (A napló rövidesen megjelenik. A www.karmelita.hu honlapon hírt adunk róla.)

(…) Uram, az ikon elkészült, de én semmit sem tudok Elõtted fölmutatni. Kifosztottabban állok Elõtted, mint tizenegy nappal ezelõtt pedig „ennek az ételnek az erejébõl” kell továbbmennem. Szeretettem volna örülni Neked, gyönyörködni Benned, úgy szeretni Téged, ahogy Neked jó, magamról megfeledkezve – de fáradt vagyok, és nyoma sincs bennem a derûnek. Uram, mégis, így is neked akarom adni magamat! Nem látom be, miért jó ez Neked, de muszáj bíznom a Te irgalmadban. Istenem, és most mégis milyen szelíd hála van a szívemben! Bárcsak találnál olyan szívet, ahol lehajthatod a fejed! (…) Illés próféta kapcsán mondták: a halott-feltámasztás során Isten megmutatta Illésen keresztül az Õ dicsõségét. Ehhez azonban olyan szív kell, amelyen átsugározhat Isten dicsõsége. Ehhez megtört szív kell. Ezért nem szabad haragudni, ha az élet õrli a szívünket. Igen, Uram. Te úgy akarod, hogy töredezzék a szívem. Legyen így, Uram, csak a Tiéd lehessek! Csak Te ne hagyj el! (…) Lassan tizenegy éve, hogy a kolostorban vagyok, és folyamatosan küzdök a szeretetért. Most úgy érzem, minden igyekezetem kevés, kudarcot vallottam, mindig beleesem ugyanabba a gödörbe.

A TÁBOR HEGYÉN In memoriám Urunk Színeváltozásáról nev. Kinga nõvér Mindnyájunk elõtt ismeretes az evangéliumból Jézus színeváltozásának története (Mt 17,1-8). Jézus három tanítványával imádkozni megy; el a világ zajától, az Atyával való beszélgetésre, a Tábor hegyére. Itt mutatja meg magát Jézus; itt már nem rejti el isteni mivoltát. A hegy a Bibliában mindig valami kinyilatkoztatásnak a helye. A színeváltozás helyén jelen van Mózes és Illés, õk a törvény és a próféták képviselõi, az Ószövetségé. Jézus középen áll, õ a beteljesedés. Mózes a Sínai-hegyre kapaszkodott fel. Nem tudta, hogy Isten megbocsát-e bálványimádó népének. Itt kapott bizonyságot: Isten irgalmas, nem törli el a lázadó népet, sõt megújítja velük a szövetségkötést. Illés a Kármel hegyére menekül. Egy szál maga maradt Baál négyszázötven papjával szemben. Áldozatbemutatásának elfogadásával az Úr igazolja, hogy Izrael erõs Isten, megvédi népét. A Tábor hegyén az apostolok az örök életbõl kaptak ízelítõt, Isten szépsége ragyogott föl elõttük. A teremtett világ szépsége csak halvány tükre Isten szépségének, de errõl könnyebb fogalmat alkotnunk. Reményik Sándor írja: „A világ Isten-szõtte szõnyeg,

100

A TÁBOR HEGYÉN

Kármel 2009/4-5

/ Mi csak visszáját látjuk itt / És néha – legszebb perceinkben – / A színébõl is – valamit…” A szõnyeg visszája... Isten világát nehéz szóba önteni, érezték ezt az evangélisták is, ezért ezt a természetfölötti eseményt, elragadtatást ószövetségi fogalmakkal, képekkel mondták el. A felhõ, fény az Isten fenségének érzékeltetése, hisz felhõ lebegett a pusztai vándorláskor a szent sátor körül is. Ott a hegyen Jézusból sugárzott az isteni dicsõség, ami az Õ lényegéhez tartozik, emberré levése üresítette ki, amikor fölvette a szolga alakját. (vö. Fil 2,6) Az apostolok élményét Péter felkiáltása õrizte meg: „Uram, jó nekünk, itt lennünk”! A mennyország Isten élete, amely nem annyira hely, hanem inkább állapot, Isten egyre inkább mélyülõ ismerete és szeretete. Vajon nekünk eszünkbe jutnak-e életünk apróbb „Tábor hegyei”? Amikor bennünk is valamiféle színeváltozás ment végbe? Amikor könnyû volt az imádság és örömet jelentett a vallási kötelességek teljesítése? Jézus mégis arra tanít, hogy a lelki öröm és a vigasztalás napjait ne tartsuk életünk legértékesebb pillanatainak. Nem azok a legértékesebb napok, amikor könnyen megy az imádság, nem! Hanem amikor akár könnyezve és verítékezve is, de teljesíteni tudjuk a mennyei Atya akaratát (vö. Mt 7, 21; Lk 22, 42-44; Mk 8, 34-35). A megdicsõülés hegyén Jézus szenvedésérõl beszélt. Nem panaszkodva, ahogyan mi szoktunk a szenvedésrõl beszélni, hanem zúgolódás nélkül, derûsen elmondta, ami vár rá! Így lett a miénk, az érettünk fölfeszített Üdvözítõ! Ezt juttatja eszünkbe a „színeváltozás” másik hegye, az Olajfák hegye. Itt is ugyanazt a három apostolt veszi maga mellé. Az apostolok itt nagyon is embert látnak, szenvedõ embert. Mennyivel gyakoribb színváltozás ez a mi életünkben! Gondoljunk a megpróbáltatások perceire, amikor azt kiáltjuk, Istenem, vedd el tõlem e keserû perceket! Jézus nem engedi apostolait felkészületlenül nekimenni a passiónak. Azt akarja, kapjanak elõre vigaszt, kegyelmet, erõt, hogy össze ne roppanjanak a kereszt súlya alatt. Jézus halálának a módja a kereszt, abba a dicsõségbe vezet, amely a Tábor hegyén fölragyogott, és amely mindenki számára meg lett ígérve! A soproni VÉK képviseletében, minket is hívott az Úr Magyarszékre, a Keleti-Mecsek és a Baranyai-hegyhát vidékére, a Kármelita nõvérek kolostorába, a „Tábor” hegyére. Miért írtam címnek, mit jelentett számomra Magyarszéken, Kármelita Nõvéreinknél, Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nõvér 2009. augusztus 29-i temetésén részt venni? Aki 36 évesen, szerzetesi életének 11. évében, hosszú, nehéz, de bizalommal viselt betegsége után lépett be Ura

Kármel 2009/4-5

A TÁBOR HEGYÉN

101

örömébe! Akit az Úr kiválaszt magának, legyen készen, hogy keresztek jelentkeznek életében. A nagy szenvedésekre nagy vigasztalásokkal készít fel az Úr a „hegyen”. Itt mondjuk ki, hogy készek vagyunk odaadóan megtenni Isten akaratát, ott vetjük meg az alapját annak, hogy Isten megajándékozhasson a megdicsõülés ajándékával. Nemcsak ujjongás, hozsannázás van életünk folyamán, a Krisztus-követés folyamán, hanem a tanítvány számára – amennyiben nem akar különb lenni Mesterénél – létezik a Tábor hegyérõl a Golgotára való átmenet is, ezt keresztútnak hívják! De a szenvedés nem végállomás, nem befejezés. Az utolsó szó az Istené, aki az Élet, Örökélet! Ezért lehet átlátni a Golgotáról a mennybemenetel helyszínére, az Olajfák hegyére, ahonnan Jézus visszatért az Atyához. 2009. június 8-tól 13-ig Magyarszéken, kármelita nõvéreinknél voltam. Találkoztam, beszéltem Kinga nõvérrel, szeretettel öleltük át egymást. Szavak nélkül is tudtuk, hogy ebben a földi életben már nem találkozunk, tekintete már az odafent valókra irányult, engem mégis váratlanul ért a halála. A hegy látomása a végtelenbe hat. Nekünk is föl kell menni a hegy csúcsára, hogy Istennel találkozzunk. Alkalmat kell adnunk Jézusnak, hogy megmutathassa önmagát. Ismerjük meg a nyugalom és a lelki béke ízét. Õ akkor elcsendesít, megtisztít, és együtt lehetünk Vele a kegyelmi közösségben. Kinga nõvér felment a hegy csúcsára, élete célja, teljessége, boldogsága beteljesedett, belépett Ura örömébe! Ez a hegy sokszor nem földrajzi magaslatokra hív, hanem szobánk csendjében szólít meg az imádságos percekben. Vagy a szentmise áhítatában, a templomi padban térdelve. Mellénk léphet egy jó könyv vagy a Szentírás olvasása közben. De megerõsíthet egy bizalmas lelki beszélgetés alatt, vagy egy lelkigyakorlat idején. Az Eucharisztia elõtt is szívhatjuk magunkba a magaslatok tiszta levegõjét! Látogassuk az Oltáriszentséget – ez a mi igazi Tábor hegyünk! Beszélgessünk a szentségi Jézussal, kérjünk tanácsot tõle, meneküljünk Hozzá és sírjuk el Szíve elõtt gondjainkat! De nem elég, hogy töltekezzünk, megpihenjünk az Úr lábainál, hanem az Istennel való találkozás elõre is mutat, a Vele való végsõ találkozásra! Kirándulásaim folyamán az egri minorita templom bejáratánál olvashattam: „Istenért semmi sem sok”. Ez nemcsak anyagiakra vonatkozik elsõsorban, hanem személyes szeretetet kíván. Helyébe nem valamit, hanem Isten önmagát adja. Istent szeretni annyi, mint ráhagyatkozni, mindenkor megtenni akaratát. Erre taníthat meg Jézus a Tábor hegyen, aki dicsõségében is tudott szenvedésére és megaláztatására gondolni. Sienai Szent Katalin mondta: „Nem a szögek tartották a mi Urunkat a kereszten, hanem a szeretet”! „Tied vagyok, mert megteremtettél, Tied vagyok, mert hívtál és vártál, Nélküled, Uram, elvesztem volna, Irgalmas Isten, Örök Bölcsesség.” Avilai Szent Teréz Julianna OCDS, VÉK-Sopron

102

JELENLÉTE KEGYELEM, ÉLETE IGAZSÁG ...

Kármel 2009/4-5

JELENLÉTE KEGYELEM, ÉLETE IGAZSÁG, A REÁ VALÓ EMLÉKEZÉS IS ÁLDÁS (SZENT BERNÁT)

Homília, amely Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nõvér gyászmiséjén hangzott el Fõtisztelendõ Paptestvérek! Kedves Jó Nõvérek! Gyászoló Család! Gyászoló Rokonság! Gyászoló Kedves Hívek! Valamennyien, akik most itt vagyunk, érezzük a helyzet abszurd, fölfoghatatlan voltát. Tudtuk, hogy ez a lehetõség is bekövetkezhet, titkon mégis reméltük, hogy nem így lesz. Tudjuk, hogy az Élet Ura nem életkorban, nem teljesítményben nézi életünket, néz bennünket, mégis emberileg kissé nehéz elfogadnunk a jelen helyzetet. Számos kérdés fogalmazódik meg a szívünkben: Miért most? Miért õ? Miért nálunk? Miért így? – Hiszen a szenvedésbõl bõven kijutott neki, de – bátran elmondhatjuk – hõsies lélekkel viselte. 2006 óta, betegsége során többször mondta: „Majd a Jóisten eldönti, hogy mi lesz.” Értéknek tartotta a földi életet, melyhez még akkor is ragaszkodni kell, amikor sok szenvedés tarkítja, de számára a „Fiat voluntas tua” nem csak egy gondolat vagy egy kérés volt a Miatyánkból. Nagyon komolyan vette, hogy „Legyen meg a Te akaratod!”. Ki tudta mondani ebben a században, 21. századi módon Mária szavait: „Legyen nekem a te igéd szerint.” „Történjék velem szavaid szerint.” „Történjék velem akaratod szerint.” A legtöbb esetben az egészséges ember vagy a lelkipásztor azért megy a beteghez, hogy bátorítást, erõt adjon neki. Elmondhatjuk, hogy esetünkben ez mindig fordítva történt, mert valahogy mindig mi kaptunk tõle.

Kármel 2009/4-5

JELENLÉTE KEGYELEM, ÉLETE IGAZSÁG ...

103

Rendi neve: Urunk Színeváltozásáról nevezett Kinga nõvér. Lehet, hogy a név is elõjel volt, hiszen mindannyian ismerjük Urunk színeváltozásának történetét, ahol fönn a hegyen, az Istennel való találkozás helyén, Péterbõl, a fõapostolból feltör: „Uram, jó nekünk itt lenni, hadd csináljunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Hivatása történetével kapcsolatban egyszer elmondta, hogy amikor befejezte az egyetemet, tanára buzdította, doktoráljon matematikából. Õ azonban már érezte a hívást a Kármelbe. Környezete – még a papok is – azt javasolta, várjon még egy évet. Õ azonban nem várt, mert a hívás erõsebb volt. Így ismerkedett meg Elisabeth nõvérrel, és így tudott vele tölteni egy évet. „Ha várok, minden másképp alakult volna” – mondta el hivatása történetét. Talán titkon mi is, akik most itt vagyunk, többször elmondtuk: várjunk még néhány évet, évtizedet. Talán többször diplomatikusan alkudoztunk a Jóistennel, hogy várjunk még. De a hívás most is erõsebb volt! Ez a hívó szó már nem egy földi közösségbe, hanem a teljesebb mennyei közösségbe szólította õt. Akkor lehetünk hûek hozzá és az õ lelkiségéhez, ha – értéknek tartjuk a földi életet, még akkor is, ha különbözõ szenvedésekben van részünk; – ha megértjük, hogy az Úristen összetörten, meggyötörten is képes szeretni bennünket; – ha figyelünk mi is a hívó szóra; – ha ki tudjuk mondani a „Legyen”-t Isten akaratára. A mai zsolozsma olvasmányos imaórájának második olvasmányát Aranyszájú Szent Jánostól vettük, aki a Máté-evangéliumról mondott szentbeszédet. Egyik gondolata ide kívánkozik: „nem arany tárgyak kellenek az Istennek, hanem színarany lelkek.” Ilyen színarany lélek volt elhunyt nõvérünk, és ha hûek akarunk lenni hozzá, törekedjünk arra, hogy itt a földön hozzá hasonlóan bearanyozódjon a lelkünk. Ámen. Dohány Zoltán

104

A SZERETET PRÓBÁJA, AZ ÁLDOZAT ÉS A SZENVEDÉS

Kármel 2009/4-5

A SZERETET PRÓBÁJA, AZ ÁLDOZAT ÉS A SZENVEDÉS In memoriam: Kisded Jézusról nevezett Terézia Benedicta Az Ószövetségben Ábrahám Isten szavára elhagyta szülõvárosát, rokonait, és elindult egy olyan vándorúton, amelynek végét egyedül csak Isten ismeri. Az Úrtól kapott ígéretek fokozatosan megvalósulni látszanak a kiválasztott életében. Az Ószövetségben elõször Ábrahám által vált a szeretetáldozattá. Õ hatolt be a szeretet végsõ titkába, a tökéletes önátadásba, és a másik tökéletes elfogadásába. Mert a szeretetben önmagamat adom, és a másikat elfogadom. Szeretek és áldozattá válok. Az válik igazi áldozattá, aki Istennek, vagy Istenért másoknak ajándékozza magát. Az emberiség a szeretetáldozat látószögében fogja majd felismerni és megtapasztalni a megváltást, Isten emberszeretetének teljességét. Kereszténynek lenni annyi, mint Krisztus életét élni. Feladatunk kettõs: a keresztségünk óta istengyermek vagyunk, Jézusba oltódtunk, az Õ élete áramlik bennünk. Felvisz néha a hegyre, „csendesen és váratlanul átölel”, megmutatja magát /Mk 9,210/ de utána levisz a mindennapi életbe, hogy vállaljuk vele a szeretet áldozatát. A szeretetáldozat titkában átszellemül a böjt és a vezeklés, a kín és a szenvedés, s akkor jövõnket Isten akaratára bízzuk, legyõzzük a körülvevõ sötétséget. A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetû dogmatikus konstitúciója (5. fejezet, 41. és 42. sz.) az életszentségre való egyetemes meghívásról szól. 41. „A különbözõ életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az Õ dicsõségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élõ hit útján, mely fölébreszti a reményt és a szeretet által tevékeny.” 42. „»Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által« /Róm. 5,5/, így tehát az elsõ és legfontosabb ajándék a szeretet, mellyel Istent mindenekfölött, a felebarátot pedig Õmiatta szeretjük. Minden Krisztus-hívõ meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás – mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével – megakadályozza õket a tökéletes szeretet elérésében, miként az Apostol figyelmeztet: akik használják e világot, ne tapadjanak hozzá, mert ez a világ elmúlik.” A fizikai létben azzal, hogy számítgatunk, mély árnyékokat engedünk rávetõdni emberi kapcsolatainkra, melyek gátolják azok növekedését. Engem az igazi, és ingyenes „ajándékok” örvendeztetnek meg! Az ingyenes ajándékozáshoz számítok minden

Kármel 2009/4-5


105

szolgálatot, egymás közti segítségnyújtást, amelyet spontán módon adunk, anélkül, hogy viszonzást várnánk. Békés Lászlóné sz. Mikusi Róza, Kisded Jézusról nevezett Terézia Benedicta, VÉK-testvérünket 2009. március 10-én szólította magához az Úr. Igazi karmelitaként költözött el az atyai házba. 1930. január 15-én Jánosházán született. Iskolái egy részét Veszprémben az Irgalmas nõvéreknél végezte. Itt volt elsõáldozó és bérmálkozó. 1944-ben ápolónõi tanfolyamot végzett és a katonai kórházba került. 1947. május 25-én, pünkösdhétfõn, a soproni Szentlélek templomban volt esküvõje. Három gyermeke született, akiket keresztény szellemben nevelt. 1948-tól haláláig a soproni Domonkos templom lett a második otthona. Sokszor elmesélte, hogyan került kapcsolatba a Kármellel. Balatonfüreden kezelték a szívszanatóriumban. Elhatározta, hogy ez idõ alatt magán-lelkigyakorlatot végez. Egy közeli templomban bukkant rá Avilai Szent Teréz Önéletrajzára, melyet egyhuzamban végigolvasott. Ezt úgy emlegette késõbb, mint a megtérését. Férjével együtt lépett be a Kármel Harmadrendbe, 1981. december 20-án volt a beöltözésük. Róza néni a Kisded Jézusról nevezett Terézia Benedicta nevet kapta, míg férje a Kisded Jézusról nevezett Joannes Baptista testvér lett. 1982. december 20-án fogadalmat tettek Férje rövidesen meghalt. Hirtelen, de nem felkészületlenül érte az örök hazába hívó szó. Ebben az idõben a Kármel Harmadrend vezetõje Szinay Mária volt, akinek halála után a közösség Róza nénit választotta a közösség élére, 1989. március 24-én. Lerokkantosították, betegségek sorozata jutott osztályrészéül, amit csípõízületi fájdalmai még csak súlyosbítottak. Bár személyesen a templomból ismertem, de mint harmadrendi vezetõvel, budapesti VÉK-éveim után kerültem kapcsolatba. A közösséggel együtt kérésére vettem át a VÉK-et 1993. tavaszán. Rendszeres párbeszéd volt köztünk. Lelki szemeim elõtt peregnek a vele töltött órák, de nemcsak nekem, VÉK-vezetõnek, hanem Szépszeretet Anyjáról nevezett Beáta ocd nõvérünknek is, akinek nagynénje volt. Sokat imádkozott érte, kármelita hivatásáért. 2009. június 8-tól 13-ig Magyarszéken voltam nõvéreinknél, magán-lelkigyakorlatot végeztem. Ott beszélgettünk Róza nénirõl Beáta ocd nõvérünkkel. Felmerült az a gondolatunk, hogy osszuk meg meghalt VÉKtestvérünk lelki gazdagságát az olvasótáborral. Róza néni számára minden kegyelem volt. Valami egészen különleges kegyelmet kapott: gondolatait szinte teljesen az Isten kötötte le, ezért mindig Róla beszélt. Áradt belõle az öröm, az Úrral való kapcsolat öröme. Mert mi is a kegyelem? Maga az isteni élet! Fizikai létünk életén túl létezik egy megváltástörténet, és ez a halálon túl egy másik célhoz vezet: be az örök életbe. Így a kegyelem misztériuma határtalan fényt, reményt és mély biztonságot jelent, mert az örök élet nem más, mint az Istenben való élet.

106


Kármel 2009/4-5

Beáta ocd nõvérünkhöz írt egyik levelében felteszi a kérdést: „milyen a Kármel? Ott Te vagy és az Isten Nekem gyönyörû! Nagyon szép emlékem, amikor ott voltam nálatok Magyarszéken: kimentem sétálni és beszélgettem a fákkal. Rátok bízta az Úr, hogy kiválasztott gyermekeit eltakarjátok a hitetlen világ szemei elõl. Az, hogy az Úr választott ki magának, az egy külön ajándék! Nem mindenkinek adatik meg ez a kegyelem, mert ez az út, a nagy kegyelmek útja! Ez a paradicsomkert, a nagy kegyelmek helye. Boldog vagyok, hogy ott lehetsz!” Mindig ugyanazzal a belülrõl fakadó örömmel fogadott. A mennyországot hozta le kicsi lakásába és a szívembe – mondja Beáta nõvér. Egyik alkalommal arról is beszéltünk vele, hogy az embernek nem szabad magát géppé lefokozni, hanem kell, hogy befogadásra nyitott lélek legyen! Az elkerülhetetlen tevékenység mellett is legyünk képesek egészen megnyugodni, mosolyogva imádkozni és elcsendesülni. Jele ez a legmélyebb lelki feloldódásnak, ekkor lényünk az isteni Lényre hangolódik. „Rajta, ti szomjazók mind, jöjjetek a vizekhez” /Iz. 55,1 – ez a forrás ingyenes! Vegyétek, fogjátok, igyatok! Azt hiszem, ezt jól föl kell ismernünk, mert Istent, mint a szeretet forrását ismerjük fel! És „bármit kértek” /Mt 21,22/ – ez az én magatartásom Isten elõtt! A lándzsadöfés, amely a keresztre feszített Emberfiát és Istenfiát már halála után sebezte meg, itt nyitotta meg a kegyelem szökõárját, amely azóta szétárad a világban és elér mindenhová. Az örök élet forrása lett ez mindenkinek. Ettõl a fájdalmas órától kezdve a kereszt, vagyis ennek a világnak legsötétebb és legrémítõbb dolga, a kegyelem eszközévé lett, megváltásunkra, megszentelésünkre! A gonoszság és halál szimbólumából az élet feletti örök élet szimbóluma lett! Minden kegyelem, még a halál is, mert Jézus halála üdvözítõ halál volt, amely széttörte a gonosz láncait! Minden kegyelmek legnagyobb kegyelme révén felszabadult minden, jóvátéve, eltörölve, megmentve minden, de minden! Ezzel a halállal jött a fordulat, új idõ virradt fel! A kereszt megcserélte az értékeket a világ számára, és feje tetejére állította a történelmet: ott, ahol a gonosz összpontosult és érte el hatalma csúcspontját, napként ragyogott fel a jó az éjszaka felett! „Sajnálom, hogy én beteg vagyok és öreg. Bár talán így jobb, mert hamarabb hazatérek Istenhez. Hiszen a célunk ez. Lefutni az életet, és vissza az Atyához. Olyanok vagyunk, mint a kisgyermek, akit kiengednek játszani, minden szép, minden jó neki. De ha sötétedik, milyen jó hazamenni, mennyivel biztosabb a helyzete” – írta Róza néni Beáta ocd nõvérünknek. Az Úr hazahívta! Március 19-én, szent József atyánk fõünnepén volt a temetése. Sopronban már hajnalban elkezdett esni a hó, délután 3 órakor a temetõben fehér ragyogás vett körül minket. Így búcsúztunk. Gyertyáján Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet szavai: „Megyek a Fénybe, a Szeretetbe, az életbe!” Julianna ocds VÉK-vezetõ, Sopron

Beáta ocd nõvér Magyarszék

Kármel 2009/4-5 SZT. ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL NEV.KÖZÖSSÉG BEMUTATKOZÁSA

107

A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata SZT. ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL NEVEZETT SZÉKESFEHÉRVÁRI VÉK KÖZÖSSÉG BEMUTATKOZÁSA8 Majdnem 20 éve, hogy a székesfehérvári Illés prófétáról nevezett Világban élõ karmeliták közössége alakulni kezdett. Hogyan is indultunk? Székesfehérvár egyik kis templomának kántornõje – aki gyermekkora óta nagy Mária-tisztelõ – felismerte a lehetõséget, hogy megszervezze egyházi segítséggel nálunk is a Világban élõ karmeliták közösségét. Kérelmezõ útja elsõ állomása a Huba utca volt, majd Székesfehérváron a püspökség. Az engedély megszerzése után egyértelmû volt, hogy a kis közösség találkozóhelye Székesfehérváron a Karmelhegyi Boldogasszony templomban, a papi otthonná átalakított volt karmelita kolostorban legyen. Nagy örömünkre akkor még élt három idõs karmelita szerzetes, egy testvér és két atya. Közülük elõször Tassy Kolos atya vállalta csoportunk képzését, kezdetben kicsi szobájában – székeken, sámlikon, ágy szélén – megilletõdve hallgattuk a tanítását és olvastuk Szent Terézia Önéletrajzát. Havonta egy alkalommal, egy órára jöttünk össze. Ebbõl az idõbõl nem felejthetjük néhai Gergelyffy János testvérünk segítségét, aki rendszeresen együtt volt velünk összejöveteleinken a Budai Munkás Szent József közösség tanácstagjaként, akiknek a csoportjához tartoztunk. Elõttem van most is, ahogyan érkezik Budapestrõl vonattal könyvekkel megrakottan! Õ szerezte be és 8

Elhangzott az Országos Kármelita Nap alkalmával

108

SZT. ILLÉS PRÓFÉTÁRÓL NEV.KÖZÖSSÉG BEMUTATKOZÁSA Kármel 2009/4-5

szállította le nekünk rendi szentjeink mûveit. Tõle vettük át a zsolozsmás könyveinket, és õ segített annak használatát elsajátítani. Még Tassy atya idejében történtek az elsõ ígérettételek. Másodikként Mátéffy Bruno atya lett az asszisztensük. Kedvenc témája lévén nagyon sokat beszélt nekünk a rend történetérõl. Egyébként mindkét atya élõ példaként, a karmelita lelkiséget tükrözve élt elõttünk, mi meghatódva figyeltünk egyenes, cikornya nélküli beszédüket. Felejthetetlen élményem, amikor Bruno atya betegsége súlyossá fordulását azzal jelentette be beszélgetés közben: Katalin, azt hiszem megjött a behívóm, majd folytatta a beszélgetést. EgyértelIllés próféta mû volt, hogy hazakészült! Természetesen megküzdöttünk a kezdeti nehézségekkel is. Most már nevetségesnek tûnik, hogy a Tanácsnak hadakozni kellett azért, hogy havonta kétszer és hosszabb idõre jöjjünk össze, és ez kötelezõ legyen, és hogy mindenkinek részt kelljen vennie a képzésben. Olvasni kell! Mindenki merjen beszámolni az olvasottakról, stb. A Tanácsnak és elnöknek legnehezebb volt a tagok felvételénél az alkalmasság elbírálása. Ezen túl vagyunk. Sikerült közösséget kovácsolni azóta. Tarziciusz atya jelenléte, irányítása, tanítása biztosítja további fejlõdésünket. Visszatérve a kis kántorra, Erzsikére, szervezõnkre – aki természetesen most is itt van közöttünk –, aki egyébként halk, szerény, visszahúzódó, de amikor kellett, nagyon ügyes volt. Isten áldja meg érte ezerszer! id. Szánthó Zoltánné (FOLYTATJUK)

Kármel 2009/4-5

TARZICIUSZ ATYA LÁTOGATÁSA NAGYKÁROLYBAN

109

Máriának vállruhája rajtunk… A Skapuláré Társulatok rovata TARZICIUSZ ATYA LÁTOGATÁSA NAGYKÁROLYBAN Nagy örömmel fogadtuk a hírt, hogy június 22-24-e között Tarziciusz atya, a kármelita rend gyõri szerzetese ellátogat ismét városunkba. Ft. Borota Ottó plébános úrnak, a nagykárolyi Skapuláré Társulat lelkivezetojének köszönhetõen sikerült találkoznia a városunkban és környékén mûködõ, és a skapuláré iránt érdeklõdõ hívekkel, lelkivezetõkkel. Június 22-én a nagykárolyi Fatimai Szûz Mária kegytemplomban celebrált szentmise után Tarziciusz atya a jelenlevõknek beszélt a Kármelrõl, a kármelita rendrõl, a skapuláréról; és a skapuláré társulatok mûködéséhez adott hasznos tanácsokat. Június 23-án Seffer Dániel, a Kalazanczi Szent József Teológiai Iskolaközpont lelkivezetõje fogadta az atyát, beszámolván az iskolában mûködõ skapuláré csoport tevékenységérõl. Délután nagy szeretettel fogadta a Mezõfényi Skapuláré Társulat Tarziciusz atyát felújított közösségi házukban. A helyi Skapuláré Társulat ötven aktív tagja nagy figyelemmel hallgatta az atya útbaigazításait. Június 24-én Mikolába látogatott el Tarziciusz atya a helyi görög katolikus parókus, Kozsán István meghívására, érdeklõdvén a skapuláré imacsoport beindítási módjáról. Délután a szatmárnémeti székesegyházban celebrált szentmisét az atya, elõtte megbeszélvén a jelenlevõ tagokkal a skapuláré társulat jobb mûködését. Köszönjük Tarziciusz atyának jelenlétét, buzdítását és útbaigazításait a skapuláré társulatok optimális mûködéséhez. Istennek és a Szûzanyának legyen hála! Pálinkás Gabriella

110

KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY ÜNNEPÉN ...

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

„KÜLDETÉSBEN VAGYUNK ...”

111

KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY ÜNNEPÉN... A nagykárolyi Kalazanczi Szent József templom és a Szent László közösségi ház adott helyet a szatmári Egyházmegye Skapuláré Társulatok találkozójának. Ft. Reszler Mihály fõesperes ünnepélyes szentmisét mutatott be a Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletére a Skapuláré tagokkal és Mária-tisztelõkkel teli templomban (koncelebráltak: Ft. Borota Ottó, Ft. Szilágyi János, Ft. Láng Pál és Ft. Starmüller Ferenc). Ezt követte Ft. Borota Ottó plébános úr vezetésével a program a közösségi házban. A vendégek köszöntése után „Egy óriás pályafutása” címû filmet nézhettük meg Lisieux-i Kis szent Teréz életérõl. Bemutatkoztak a nagybányai (Erõss Mária), szatmárnémeti (Czompa Margit), nagykárolyi Szentlélek plébánia (Varga Jolán) és mezõfényi (Békés Éva) Skapuláré Társulatok. Közösen imádkozván, az agapé elõtt elhangzott, hogy 2010. július 16-án Mezõfényen találkozunk. Az agapé alkalmat adott személyes beszélgetésekre és tapasztalatcserére. Köszönjük a nagykárolyi Szentlélek plébánia skapuláré tagjainak a szíves vendéglátást. Istennek és a Szûzanyának legyen hála! Pálinkás Gabriella

„KÜLDETÉSBEN VAGYUNK…” Július 18-án reggel 9 órakor boldogságtól sugárzó arccal várakoztunk kis autóbuszunkra, mellyel Csíksomlyóra indultunk nyolcadmagammal, köszönteni drága Égi Édesanyánkat, a Kármelhegyi Boldogasszonyt. Az utazás izgalmain túllépve, a csodaszép erdõs táj láttán lelkünk hálával telt meg Gondviselõnk iránt. Egymást váltogatva cikáztak az érzelmek: hála, köszönet, köszöntés, ráhangolódás. Karunk önkéntelenül keresztvetésre lendült és már mondtuk is a Dicsõséges rózsafüzér imáit, fonogatva koszorúnkat, köszönteni drága Édesanyánkat, Máriát. Egy „Most segíts meg Mária”-val lélekben magunkkal vittük az otthon hagyott családtagjainkat, csoporttársainkat is. Felemelõ érzés volt újból találkozni a Szûzanyával, belépve a zsúfolásig megtelt kegytemplomba. A dologidõ, távolság, fáradság nem akadályozta meg, hogy Erdély különbözõ helységeibõl ide seregeljenek a skapulárét viselõ Szûzanya-tisztelõk. Ismerõs szempárok boldog találkozása nyugtázta a tényt, hogy újból együtt vagyunk, és a már zengõ Mária-énekekkel együtt köszönthetjük Édesanyánk, kinek lábaihoz tisztelettel járulunk. Áhítatos lélekkel vettünk részt Dr. Kerekes László és Ft. Csató Béla által bemutatott szentmisén. A szentmise végén öröm volt látni, hogy még mindig bõvül azok szá-

ma, akik elkötelezik magukat az Egyháznak, Máriának, és öltik magukra a Kármel Nagyasszonyának vállruháját. Tanulságos, lélekindító volt Ft. Csató atya szentmise után tartott, vetítéssel egybekötött elõadása „Küldetésben vagyunk” címmel. Mindanynyiunkban megfogalmazódott a felismerés, hogy Istentõl való érintés adta az impulzust, hogy erre az útra léptünk és küldetésünk van. Hogy hogyan teljesítjük azt, az tõlünk függ. A Szûzanya, ha belekapaszkodunk, segít, hogy hûséggel éljük meg küldetésünket. A nagy kérdés, mely elmélkedésünket irányítja: „Mi az én küldetésem a földi életben, és azt milyen módon próbálom teljesíteni?” Remegõ lábbal, repesõ szívvel lépdeltünk fel a lépcsõfokokon a drága Szûzanyánkhoz, hogy lábának egy ujjal való érintésével töltekezzünk a legközelebbi találkozásunkig a küldetésünk hûséges teljesítéséhez. Nagy Dalma Márta A baróti Skapuláré Társulat csoportfelelõse

112

A MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

A MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG

113

A MEGHALLGATOTT IMÁDSÁG A feleségem anyukáját, aki a szomszéd faluban lakik, hetente többször szoktuk meglátogatni. Ilyenkor mindig viszünk neki egy kis fõtt ételt és süteményt, mert nagyon szereti. Ez a falu egy erdõs, dombos területen van. Amikor beköszönt a tél és leesik a hó, nagyon rosszul lehet közlekedni, különösen akkor, ha a mellékutcákon nincs eltakarítva a hó. Ilyenkor nagy szerepe van a kocsira felszerelt téli gumiknak, de sokszor még ezek sem biztosítanak teljes biztonságot. Egy ilyen téli idõszakban, kocsival történt látogatáskor én is nagyon nehéz helyzetbe kerültem. A családi házhoz, amiben a mama lakott, még tûrhetõen elértünk. Õ egy lejtõs utcának a közepén lakik és ilyen csúszós, jeges, havas úton nemigen lehet megfordulni, mert a kerekek induláskor kipörögnek. Így csak egy megoldás volt, lefelé elindulni, és így hazajutni. Az elindulás elõtt kezdõdött a baj azzal, hogy a feleségem már nem mert beülni mellém, mert félt, hogy becsúszunk az út menti árokba, mert a házig történt eljutáskor többször megcsúszott a kocsi. Persze ezt elõidézte az is, hogy nekem nem volt téli gumim. Ahogyan elindultam – mert a feleségem gyalog jött utánam –, az elsõ lejtõs útszakaszon még sikeresen lejutottam, de még elõttem állt egy háromszáz méteres nagyobb lejtõjû útszakasz, amin le kellett jutni. Az út bejáratát lassan közelítettem meg, láttam, hogy az úton nincs semmilyen forgalom, reménykedtem, hogy sikeresen lejutok. Úgy ötven méter megtétele után már a remény fogyni kezdett, mert a kocsit nem tudtam irányítani és az út szélén egy két méter mély vízelvezetõ árok húzódott, és az én kocsim csak az árok felé akart menni. Az árok széle és a kocsi kerekei között egy méter távolság lehetett, de én már beleláttam az árok mélységébe, félelmetes volt. Ahogyan ment velem az autó, egyszer csak a lejtõs út alján megjelent egy fiúgyermek szánkóval, mert téli idõszakban itt szoktak szánkózni a gyerekek. A gyerek egy jó darabon feljött az úton, egyszer csak meggondolta magát, és az út szélén leült a szánkóra azon az oldalon, ahol én mentem a kocsival. Nagyon megrémültem, hogy mi lesz most, dudálni kezdtem és integettem, hogy menjen el az útból, már azt sem bántam volna, ha az árokba megyek, csak a gyereket el ne üssem, de az autó irányíthatatlan volt, és a gyermek sem reagált semmire, csak ült tovább az út szélén a szánkón, és felém mégsem figyelt. Ekkor már az égiekhez fordultam segítségért, kétségbeesésemben imádkozni kezdtem, kértem az Urat, hogy segítsen, és segítségül hívtam a Szûzanyát is, most segítsen ki a bajból. Az út felénél járhattam, amikor az autó egyszer csak elkezdett menni az út másik szé-

le felé, kicsit megkönnyebbültem, hogy a gyerek felé vezetõ útvonalat elkerültem, amikor az út alján megjelent egy autó, ami velem szembe jött, mert akkor már én az õ sávjába mentem lefelé. Õ is, ahogyan jött velem szembe, rémülten nézett rám, én már biztosra vettem, hogy összeütközünk, amikor egy pár méter választott el bennünket, a felfelé jövõ autó pillanatok alatt kikerült és elment mellettem. Nagyon megkönnyebbültem és azért is könyörögtem, hogy nehogy jöjjön még másik autó valamelyik irányból. Az Úr és a Szûzanya meghallgatta a könyörgésemet és baj nélkül lejutottam az útszakaszról. Amint hazaértem, gyorsan elmentem téli gumit venni, nehogy még egyszer megismétlõdjön ez a kellemetlen helyzet. Ez a nehéz, negatív élmény vezetett rá arra, hogy komolyan kell venni azokat a tanácsokat, figyelmeztetéseket, amelyek az ilyen kínos helyzeteket megelõzik, mert az ilyen események során magunkon kívül más vétleneket is veszélybe hozhatunk. Az események után már véletlenül sem történik meg, hogy a tél beállta elõtt elodázzam a gumicserét, és a téli családlátogatás csak így történhet. Végül is nagyon hálás vagyok az égieknek, hogy meghallgatták az imámat és a könyörgésemet, és baj nélkül úsztam meg ezt az utat, és én tudom és hiszem, hogy a segítséget az Úrtól és a könyörgésemet meghallgató Szûz Máriától kaptam.

Juhász János

114

KÖZELEBB!

Kármel 2009/4-5

KÖZELEBB! Már folytattam is a második Rózsafüzér elimádkozását kétkezi munkavégzésem közben, amikor lelkemben egy szó bukkant fel: „közel”. Éppen hogy csak az elsõ titoknál tartottam a Világosság Rózsafüzérénél – Aki a Jordánban megkeresztelkedett – amikor a fent említett szó „mûködni kezdett” az imádságban. Jézus közénk jött. Beállt a sorba, az emberek közé, akik János bûnbánati keresztsége által akartak az Úrhoz visszafordulni. Talán még észrevétlenül, de már közöttük volt. Annyira szerette az embereket, hogy eljött közénk. Nem olyan Isten, aki távol tartja magát az embertõl, hanem közvetlenül jelen van az életünkben! Gondoljunk csak bele õszintén! Talán meglepõdünk, hogy menynyire közel van hozzánk, úgy, ahogy az még soha nem jutott az eszünkbe. (Most megálltam az írásban, mert belülrõl egy újabb szót hallottam: „keresztség”. Fel kell, hogy ismerjem, a keresztség szentsége által – hogy meg vagyunk keresztelve – jött Õ még közelebb.) Nagyon tetszett, hogy Jézus ilyen közel jött hozzánk és nem egy megközelíthetetlen személy vagy még sorolhatnám a negatív Istenképbõl fakadó jelzõket. Nem. Õ vágyik, vágyott az emberekkel lenni. Ezért és a meghívásért is vett részt a Kánai menyegzõn – Aki a kánai menyegzõn kinyilvánította isteni erejét. Most már nem a sokságban látjuk, hanem egy, az elõzõ titokhoz képest kisebb létszámú eseményen. Jézus be akar jönni a két ember (férfi és nõ) kapcsolatába, velük szeretné megosztani Szeretetét, és áldását adja teremtményeire. De nemcsak velük, hanem az egész násznéppel. Jézus tehát a családba, rokonokhoz is jön. Mire ezt végiggondoltam, már következett is a harmadik titok – Aki meghirdette Isten Országát. Szinte hallottam, ahogy jelenlétével és szavaival hirdette: Itt vagyok! Itt van az Isten köztetek, emberek között! Szeretlek benneteket! Istenetek, Atyátok vagyok (nem ellenségetek). Úgy tárul fel elõttem ez a kép, hogy az Õ csen-

Kármel 2009/4-5

KÖZELEBB!

115

des szelídségével mégis „belekiáltja” az emberek olykor süketté vált fülébe: Támaszkodjatok rám! Ahogy Õ maga is mondja: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tõlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívû, és nyugalmat talál a ti lelketek.” Hát ez a titok is arról szól, hogy közelünkben van? Hogy hallhatjuk a szavát? – (Ma mint Isten Igéjét az Egyház által.) Hogy közöttünk jár-kel? (A felebarátban?) De már következett a negyedik titok – Aki a Tábor hegyen megmutatta isteni dicsõségét. Na, itt hogy lesz közel? – tanakodtam magamban, és amíg mondtam az Üdvözlégyeket, csendesen beavatott engem az Õ titkába. Maga a kép – Péter, János, Jakab a Táborhegyén, mint kiválasztottak, Vele tarthattak. És én? Csak egy átlagos ember vagyok, és… De nem hagyta folytatnom a gondolatot a Lélek, hanem arra indított, éljem meg ezt a képet én is úgy, hogy kiválasztott vagyok. Hogy Jézus egészen szûk baráti köréhez tartozom! Hát szabad ezt nekem így gondolnom? De a Lélek tovább bátorított: így kell Õreá és magamra gondolnom, mint aki közvetlenül mellette van, akinek a közelébe lehetek. A munkaidõmnek már rég vége volt, és villamossal utaztam épp, amikor ennél a titoknál jártam, és félénk mosoly kezdett kiülni az arcomra ettõl a gondolattól: én Jézus közvetlen közelébe tartozom. Tétova lélekkel ízlelgettem ezt az újdonság erejével ható lehetõséget, de minden kételyem szertefoszlott, amikor az ötödik titkot kezdtem mondani – Aki az Eucharisztiába nekünk adta önmagát! Itt már nyíltan bevallja Jézus miért is jött: hogy egyesülhessen velünk, hogy teljesen közel legyünk Hozzá, hogy eggyé legyünk Vele! Erre vágyik, szomjazik, ez a Szíve legmélyebb kívánsága! És egyszerre csak úgy láttam, hogy óvatosan, de egyre KÖZELEBB jött hozzám, hozzánk a Világosság Rózsafüzér elimádkozása közben. Szinte becsempészte magát a szívünkbe. Mert, hogy is volt? Indultunk a távoli sorban állásnál Keresztelõ Jánostól, majd a szeretteink (a násznép) körében látjuk, majd csendes szelídséggel „belekiált” a fülünkbe (Isten Országa elközelgett), kiválaszt bennünket magának (Tábor hegyi jelenet) és végül nekünk adja Önmagát. Már nem elég, hogy körülvegyen, bennünk akar lenni! A szívünkben! Ekkor érkeztem el a Bosnyák téri templomhoz. Misére jöttem. És Õ már ott várt felkészítve így, a Vele való egyesülés szentségével az EUCHARISZTIÁ-val. Áldozásnál, ahogy sorba álltam, megértettem, igen, most Õ felvitt engem a Tábor hegynél is magasabb lelki hegyre, az Oltár lépcsõjéhez, ahol a pap áll, kezében a Szent Ostyával tele kehellyel. Ez a csúcs: Isten és ember egyesülésének szent misztériuma, ahol Õ önmagát adja nekem, nekünk, hogy mi is áldozati Ostyává váljunk, s hogy általa vigyük Õt a tõle még távol járó embertársainkhoz: KÖZELEBB! R. Anita Budapest

116

„VÁNDORÚTON”

Kármel 2009/4-5

„VÁNDORÚTON” Paskai Antal naplója „A világháború idejébõl sok szomorú, fájdalmas, tragikus, véres emlék maradt meg bennem. De maradtak szép emlékek is. Ezek közé tartozik az a három hónap, amelyet a háború befejezése elõtt a keszthelyi Kármelben töltöttem.” Ezekkel a szavakkal vezeti be dr. Paskai László bíboros, nyugalmazott érsek úr a keszthelyi Kármel egyik legújabb, és méltán nagy érdeklõdésre számító kiadványának elõszavát. Véletlenül sikerült megtalálni, és a bíboros úr jóvoltából megszerezni bátyjának, Paskai Antalnak visszaemlékezését, a II. világháború végsõ szakaszának átélésérõl a keszthelyi Kármelita Rendházban. A rendkívül olvasmányos, izgalmas, helyenként kiváló tájleíró stílusban megfogalmazott memoár remek eszenciája a korabeli politikai és társadalmi viszonyoknak és a kármelita lelkiségnek. Minden szónál, magyarázatnál ékesebben szól maga a mû, lássunk néhány kiragadott részletet, íme: …„A váróterem eléggé tele volt utasokkal. Próbáltam aludni, de ez nem sikerült valami nagyon. Egyszer csak nyílik a terem ajtaja: „Kitartás! Éljen Szálasi! Jóéjszakát kívánunk!” – hangzott. Odapillantottam. Két puskás, karszalagos nyilas jött be zseblámpával világítva, bizonyára azért, hogy átvizsgálják a várótermet. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, mert magunk korabelieket nem lehetett civilben látni…”. Színesen, de teljes tárgyilagossággal, már-már naturalisztikus részletességgel láttatja a környezetét: …„Kinn ugyancsak kutya idõ fogadott bennünket. Metszõ hideg szél fújt, kavarta a havat, telefútta a nyakunkat és arcunkat finom hóval. Megindultunk a szembefúvó szélben befele a városba a néptelen utcán. Csak néha találkoztunk egy – egy emberrel, akik lapáttal mentek az állomás felé, bizonyára hadimunkára. Reggel felé hét óra lehetett, a község csaknem teljesen kihaltnak látszott…” …„A zárda padlásablakaiból nagyszerû kilátás nyílt a festõien szép vidékre. Jól lehetett innét látni a „magyar tenger” víztükrét, a tóparttól nem messze

Kármel 2009/4-5

„VÁNDORÚTON”

117

húzódó Keszthely – Tapolca-i vasútvonalat, sõt a Balaton túlsó déli partját is. Még az is látható volt, amint a déli parton a vonat haladt. Kelet felé látni lehetett a Balaton északi partján emelkedõ hegyeket, a lapályon elterülõ rétet, a kelet felé kanyargó országút sávját és a hegy lábánál a kis Gyenesdiás község apró, fehér házacskáit s templomát. Észak felé, a hegyek dombokká laposodtak, errefelé látszottak Cserszeg szétszórt épületei. A környezõ hegy- és domboldalakon sok szõlõskert volt. Még szebb látvány tárult szemünk elé, ha felmentünk a toronyba: innét még messzebbre terjedt, és még festõibb volt a kilátás. Szabadidõnkbe volt tehát miben gyönyörködnünk…” A kármelita lelkületet így látta Paskai Antal: …„Mikor elõször léptük át ennek a zárdának a küszöbét, már akkor valami különös levegõ csapott meg. Mindjárt láttam, hogy itt valóban komoly szerzetesi élet folyik, itt a szabályokat pontosan megtartják, nemcsak a szabály betûjét, hanem szellemét is; a szilenciumot sem igen szegik meg…” …„Elõször ugyan riasztónak tûnt fel nekem az itteni élet, de azután rá kellett jönnöm, hogy azért mégis nagyon szép, ideálisnak mondható életet élnek itt a szerzetesek, minden látszólagos komorság ellenére is. Csodálkoztam, hogy sokan közülük mégis mennyire kedélyesek, milyen vidámak. Egy alkalommal kezembe került a kármelita rendszabály, és elolvastam. Hát bizony ekkor fázni kezdtem, ha úgy belegondoltam magamat ebbe az életformába…” …„Tehát külsõleg ugyanaz volt itt is a napirend, mint más zárdákban, de mégis más volt itt a benyomásunk. A rendtagok között nagy szeretet uralkodott; az atyák és a testvérek között nem volt élesebb elhatárolás, hanem mindnyájan kölcsönös szeretettel viseltettek egymással szemben…” Különösen megragadó az a mély vallásosság, amely áthatja a szerzõt. A következõ idézetet az ostrom alatti idõkbõl emeltük ki: …„Miközben a robbanások egyre közelebb és közelebb hallatszottak, a padon üldögélve szorongó szívvel imádkozgattam. Lelki szemeim elõtt felmerült a Szeged-alsóvárosi templom kegyképe, a Szegedi Segítõ Szûzanya, akinek képe elõtt odahaza sokszor térdeltem. Félelmemben Õt hívtam segítségül és, mint a nagy bajban lévõ gyerek édesanyjához, szinte hangosan fohászkodtam Hozzá: Auxliatrix Szegediensis, ora pro nobis! És az én sóhajom bizonyára szállni kezdett hegyen völgyön át, átrepült a Dunán és elhatolt a szegedi ferences templom szentélyébe a Szûzanya képe elé. A jó égi Édesanya nem is hagyott el bennünket…” És egy különös fogadalom… …„Délután a nagy lehangoltságba egy kis fénysugarat villantott bele a tartományfõnök atya ötlete. Egy ívnek írtunk szinte mindnyájan alá, amelyben köteleztük

118

LÁTOGATÁS EGY FÕPÁSZTORNÁL

Kármel 2009/4-5

magunkat, hogy szerencsés megmenekülésünk esetén, minden évben a Jézus Szíve ünnepét követõ szombaton, Szûz Mária szeplõtelen Szívének ünnepén /:azóta ez az ünnep Nagyboldogasszony nyolcadán van:/ hálából szentgyónáshoz és szentáldozáshoz járulunk. Nagyon sok ima szállhatott e napon a pincébõl az ég felé!...” Még nagyon sokat idézhetnénk ebbõl a sodróan magával ragadó, de mindvégig a valóság talaján álló könyvbõl, de nem tesszük. El kell olvasni! Keszthely város polgármesterének anyagi támogatásával sikerül megjelentetnünk a memoárt, az ünnepélyes könyvbemutatót 2009. november 29-én tartjuk bensõséges ünnep keretében. Ennek elsõ állomása, az aznap 16 órakor kezdõdõ szentmise, amit a bíboros úr pontifikál a Kármelita Bazilikában. Ezt követi 17 órakor a Fõ utcában az adventi gyertyagyújtás, szintén Õeminenciája részvételével. Innen átvonulva, a Balaton Színházban tartjuk a könyvbemutatót. Minden érdeklõdõt szeretettel várunk!

LÁTOGATÁS EGY FÕPÁSZTORNÁL Találkozás dr. Paskai László bíborossal Az ember, amikor határozott céllal elindul valahová, gyakran még csak nem is sejti, hogy útja eredményes lesz e? Én is hasonló dilemmával vágtam bele idén tavasszal az Esztergom felé vezetõ útnak, miután telefonon már egyeztettem dr. Paskai László bíboros úrral találkozónk célját illetõen. Miután behatóan foglalkozom a keszthelyi Kis Szent Teréz kármelita bazilika és rendház történetével, és írásával, kutatásaim közben találkoztam azzal az érdekes eseménnyel, miszerint a bíboros úr 1945. január 2-tõl április 9-ig bátyjával, Antallal egy leventekülönítménybõl történt szökésüket követõen, itt találtak menedéket és oltalmat az üldöztetés elõl. (Az interneten olvasható információ, miszerint a Paskai-fivérek a háború alatt a ferenceseknél húzódtak volna meg, téves, már csak azért is, mert a ferences rend már a XIX. század elején elhagyta Keszthelyt, átadva helyét a premontrei rendnek. A karmelita rend nyújtott számukra menedéket.) Érdekes momentuma lehet ez a készülõ mûnek – töprengtem el magamban, és hirtelen ötlettõl vezérelve elõször kinyomoztam, majd felhívtam a bíboros urat, hogy szeretnék az

Kármel 2009/4-5


119

említett témában interjút készíteni vele. Készséges meghívására aztán elutaztam Esztergomba. Ami az utazást illeti, buszunk jelentõs késéssel ért a fõvárosba, ami azt eredményezte, hogy lekéstem a gondosan kiválasztott csatlakozást Esztergom irányába. Miután megnéztem a következõ indulási idõpontot, és rádöbbentem, hogy úgy egy órát fogok késni a megbeszélt idõponthoz képest, ott álltam mély apátiába zuhanva. Mit volt mit tenni, felhívtam a bíboros urat, elõre félve attól, hogy netán azt a választ kapom, hogy késõbb már egyéb programja miatt nem ér rá. Szerencsémre megértõen fogadta a hírt, és továbbra is várt (ráadásul az esztergomi buszsofõr viselkedése is tovább rontotta az amúgy nagy várakozással induló napomat). Istennek hála, Esztergomba érve már csupa pozitív élményem volt. Egy arra járó férfi rögtön felajánlotta, hogy mivel majdnem arra vezet az útja, autóval elvisz a papi otthonig. Íme, az Isteni gondviselés… A következõ meglepetés akkor ért, amikor megérkeztem a Papi Otthonba, s miután bemutatkoztam a portásnak, azzal fogadott, hogy már vártak, és értesült a késésemrõl, majd bevezetett a bíboros úrhoz. Találkozásomat dr. Paskai László bíborossal a következõ szavakkal tudom a legkifejezõbben leírni: zavar és megilletõdöttség. Meleg emberi közvetlensége persze azonnal oldotta a bennem kialakult feszültséget: megkérdezte, hogy a hosszú út fáradtságát mivel tudná enyhíteni: kávé, ásványvíz? Kávét kértem, mire közölte, hogy még õ sem kávézott, tehát fogyasszuk együtt. Ezzel elvonult egy belsõ helyiségbe. Volt idõm körülnézni a fogadószobában. Az ajtó mellett egy egész falat betöltõ, könyvekkel zsúfolásig megrakott polcrendszer állt, aminek végében a napsütéses ablak elõtti számítógépasztalon monitor, számítógép, nyomtató, fénymásoló, tehát a kor szinte minden modern vívmánya megtalálható volt (némileg meglepõdtem ezen, ismerve Õeminenciája idõs korát). A falakon néhány kép, és a sarokban remekbeszabott ülõgarnitúrán foglaltunk helyet. Kisvártatva tálcán a bíboros úr behozta a kávét. Minek tagadjam, elragadott egy pillanatra a büszkeség, lám keveseknek adatik meg, hogy egy bíboros saját kezûleg szolgálja fel a frissítõt! A kávé elfogyasztása alatt aztán szót váltottunk jövetelem céljáról. Arról a három hónapról, amit a keszthelyi kármelben töltöttek. A bíboros úr rögtön azzal kezdte, hogy kevés emlék maradt meg benne, ellenben

120


Kármel 2009/4-5

bátyja, Paskai Antal 1949-ben papírra vetette menekülésük egész történetét, még friss emlékekkel, és ebbõl a Keszthelyre vonatkozó részt kimásolta számomra. Elõször döbbenet, majd hihetetlen örömérzés fogott el, mert ekkora szerencsére nem is számítottam. Ez kegyelem volt a javából! Egy olyan túlélõ, személyes résztvevõ emlékeit kaptam a kezembe, aki a még teljesen friss emlékeit írta le. Saját magának írta, naplószerûen, tehát nincs semmi torzítás, szépítés, a tények elfedése. Közben késésem miatt hamar dél lett, és a bíboros úr közölte: itt az ebédidõ! Jó étvágyat kívántam, és közben a táskámban levõ összeszáradt szendvicsekre és a meleg üdítõmre gondoltam. A bíboros úr azt mondta, természetesen meghív ebédre, nekem is rendelt egy adagot. Tiltakozásomat a következõ szavakkal fojtotta belém: ”ne számítson különösebb nagy fogásra, hiszen mi is úgy hozatjuk.” Külön szobában már meg volt terítve számomra. Gyors evõ vagyok, de mégis a bíboros úr kopogtatott be az ajtómon, jelezve, hogy õ már végzett. Visszamentünk a lakrészébe, hol még úgy fél óra hosszan beszélgettünk a háborús emlékekrõl, majd elköszöntem. Mindenért valóban nagyon hálás voltam. A vendégszeretete, közvetlensége, figyelmessége meglepett és meghatott. Vendégszeretetére mi sem volt jellemzõbb, mint hogy mindenütt elõre engedett. Nem fordulhatott elõ, hogy õ ment volna ki vagy be egy ajtón elõttem, bármennyire is szerettem volna. Búcsúzás közben még készítettem néhány fotót, majd kikísért egészen a kapuig. Milyen érdekes is az Isteni gondviselés! A bosszúságok, és elkedvetlenítõ események után jön a fordulat, mintha az Úr a kezdeti bonyodalmak, negatív élmények után helyre állítaná a rendet: bekövetkezik az „Isteni igazság”, minden jóra fordul. A kezdeti rossz fényében felértékelõdik a bekövetkezõ jó. Az autóbuszon volt idõm elõvenni a kéziratot, és amíg a világosság engedte, olvastam. Hihetetlenül érdekes, izgalmas írás! Már ekkor eldöntöttem, hogy ezt közkinccsé kell tenni! Istennek hála, az akkori elhatározás mára már valósággá érett! A Paskai Antal emlékirat kiadásának folyamata elkezdõdött, az ünnepélyes könyvbemutatót 2009. november 29-én vasárnap, Keszthelyen, a Balaton Színházban tartjuk, 18 órai kezdettel, több programpontból álló ünnepség keretében. Hitesy Ervin

Kármel 2009/4-5

MAGYAR KARMELITA CSALÁD TALÁLKOZÓ

121

A MAGYAR KÁRMELITA CSALÁD KÉPVISELÕINEK HARMADIK TALÁLKOZÓJA ÚJPESTEN Ebben az évben már harmadszor találkoztak a Magyar Kármelita Család közösségeinek képviselõi. Elsõ találkozásunk a Kármelita Rend Huba utcai kolostorában, a Sarutlan Kármelita Rend akkori provinciálisának, Kovács Albert OCD atyának kezdeményezésére történt 2007 novemberében. Másodszor 2008 áprilisában a Kármelhegyi Szûzanya Segítõ Nõvéreinek vendégeiként jöttünk össze Attyapusztán, a Rendtartomány Lelkiségi Központjában. A harmadik találkozó 2009. június 2-án, a Jézus Isteni Szívérõl nevezett Kármelita Nõvérek újpesti házában volt. A mostanra hagyományosnak mondható együttlétet a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány provinciálisa, Bakos Rafael OCD atya hívta össze. Vendéglátóink a Jézus Isteni Szívérõl nevezett Kármelita Nõvérek voltak, akiket az Oltáriszentségrõl nevezett M. Erzsébet nõvér képviselt, aki vezetõje a visszakapott és felújított újpesti házuknak, ahol óvodát mûködtetnek, és közösségi életet élnek nõvértársaival. Tanúi lehettünk Isten végtelen gondoskodó szeretetének, hiszen ami ezen a helyen létrejött és születõben van, pusztán emberi erõfeszítéssel nem jöhetett volna létre. Valóban Isten mûve ez! A magyarszéki nõvérek képviseletében az Üdvözítõrõl nev. M. Petra OCD nõvér volt jelen. A Kármelhegyi Szûzanya Segítõ Nõvérei nevében Jézusról nev. Margit Teréz nõvér, a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány Világban Élõ Rendjének képviseletében a VÉK országos elnökeként e sorok írója vehetett részt. Imával kezdett napunk elsõ beszámolóját Rafael OCD provinciális atya tartotta: a Rend Fatimában tartott Generális Káptalanjának fõ gondolatait osztva meg velünk. Komoly lelki megújulás reményében kezdõdnek meg az elõkészületek Avilai Szent Teréz anyánk születésének 500. évfordulójára, amely 2015-ben lesz. Mai világunkban oly sok támadás éri a lelki embereket, a hivatásban elkötelezett személyeket és közösségeket, hogy az elmélyült készület minden bizonnyal komoly lehetõséget nyújthat a lelki újjászületésre, és kiteljesedésre. A provinciális atya után vendéglátónk, Erzsébet nõvér mesélte el küzdelmes évüket, melynek eredményeként nagyon mély benyomást keltõ házuk hihetetlen szép kialakítását csodálhattuk meg. Megtudhattuk és átéreztük: milyen sok biza-

122

MAGYAR KARMELITA CSALÁD TALÁLKOZÓ

Kármel 2009/4-5

lom, hit, töretlen küzdelem kell ahhoz, hogy megtartván a lelkiség értékeit, a közösségi életet, Isten kegyelmébõl létrejöhessen az óvoda, majd késõbb még a bölcsõde és a gyermekotthon is. Szinte kézzelfoghatóan tapasztalhattuk, hogy a mindennapi gondok hogyan kívánják meg a szüntelen kimondott „igent” Isten akaratára. Most már gyermekzsivaj töltötte meg az óvodát. Attyapusztáról Jézusról nevezett Margit Teréz nõvér a Kármelhegyi Szûzanya Segítõ Nõvéreinek örömeit, gondjait mondta el. Egyre több a tennivaló, ami nagy öröm, de emelett az is feladatuk, hogy beillesszék életükbe a csendet, és az imádság óráit is, és szolgálni tudják a lelkigyakorlatos ház vendégeit is mindennapi tevékenységükkel, és közösségi életük példájával is. Petra nõvértõl tudhattuk meg az új alapítással járó rájuk áradó kegyelmeket, és megpróbáltatásokat, amelyekben ugyancsak Isten mûve mutatkozik meg. A nehézségek ellenére vannak új jelentkezõk, fogadalmasok. Végül a Világban Élõ Rend aktuális helyzetérõl tájékoztattam a résztvevõket, elmondva az örvendetes eseményeket, a – noha nem túl nagy számban idekerülõ – fiatalok jelentkezését tizenkét közösségünkbe, a beöltözéseket, a végleges elkötelezõdések folyamatát, örömünket a szerpappá szentelt rendtársainkban. Emellett folyamatosan feszít minket a különös hivatás, amelyben Isten oly módon kívánja azt, hogy teljesen kiszolgáltassuk magunkat Neki, hogy közben nem vesz ki minket a világból. Feladataink között egyre nagyobb súlyú az idõs és beteg rendtársaink melletti testi-lelki szolgálat, hiszen számuk egyre nagyobb. Különös és felemelõ, hogy ezenközben mennyire képesek a közösségek megerõsödni a kölcsönös szeretetben, és felismerni: mekkora erõ van a Krisztusnak ajánlott szenvedésben, és mennyi kegyelem jut azoknak is, akik szenvedõ, kiszolgáltatott helyzetben levõ társaik és azok családja mellett állnak. Hihetetlen erõt tapasztaltunk meg a közbenjáró imádságban. Elmondtam: közösségeink mennyi erõfeszítéssel keresik kármelita hivatásunk megélését a világi körülmények között. Nagyon világosan látszott, hogy Kármelita Családunk minden ága – bár azonos a hivatásban – mennyire különbözõ életformában éli meg ugyanazt, mennyire speciálisak az utak, és mégis milyen mélységesek az azonosságok! Az együttlét közös Szentmisével folytatódott, majd a nõvérek ebéden láttak vendégül bennünket. Délután végigvezettek a házon az óvodától a kápolnáig, a kerten és játszótéren át a még átalakítás elõtt álló házrészekig. A MÛ, aminek részesei vagyunk, állandó szakadatlan szolgálatot és örömforrást jelent. A mosoly és derû, az összetartozás boldog öröme végigkísérte együttlétünket. Istennek hálás szívvel köszönünk mindent. Reméljük, hogy találkozásaink erõsítik a Magyarországi Kármeliták Közösségeit és tagjait! Vén Emõke Terézia OCDS

Kármel 2009/4-5

XI. ORSZÁGOS KÁRMELITA NAP

123

XI. ORSZÁGOS KÁRMELITA NAP Az immár hagyományossá vált Kármelia Nap 2009. augusztus 22-én szombaton, a budapesti Huba utcai kármelita templomban került megrendezésre. A korábbi évek gyakorlatának megfelelõen reggeli dicsérettel és rózsafüzér imádsággal kezdtük a napot. Bakos Rafael tartományfõnök atya köszöntötte a résztvevõket. Tanításának témája: A Kármelita rend készülete Avilai Szent Teréz születésének 500. évfordulójára, amelynek irányvonalait az egész világra meghirdette. A dokumentumot az idén Fatimában megrendezett Nagykáptalanon adták közzé. Megemlítette, hogy ezzel kapcsolatban a korábbitól eltérõen lesznek adminisztrációs feladatok, jelentési kötelezettségek, amelynek tartalma majd összegzésre és kiértékelésre kerül. Fontos, hogy soha ne veszítsük szem elõl: Jézus misztikája elsõsorban az, hogy az ember megnyíljon a szolgálatra, és a Szentlélek Isten tudja vezetni a megosztást, és tudjunk megnyílni egymás felé is – hangsúlyozta Rafael atya. A tanítás után szentmisére került sor, amelynek András atya volt a fõcelebránsa. Beszédében a Szûzanya édesanyai szerepét emelte ki. A szentmisét agapé követte, a szépen felújított kertben találkozhattunk testvéreinkkel és örülhettünk egymásnak. A délután Szentségimádással kezdõdött, melyen taizei énekek és csendes egyéni imádságok váltották egymást. Utána Kristóf atya vetítettképes beszámolót tartott a lelki elõkészületet meghirdetõ fatimai Nagykáptalanról, melyet személyes élményeinek elmondásával tett színesebbé. A program befejezõ részében a Szent Illés prófétáról nev. székesfehérvári VÉK közösség mutatkozott be. Végül a Te Deum eléneklésével adtunk hálát Istennek, és reméljük, hogy e lelki nap gyümölcsözõ lesz mindnyájunk számára.

KÁRMELITA IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ Idén is megrendezésre került a Kármelita Ifjúsági Találkozó Attyapusztán. Augusztus 13-án ismét elmentünk, hogy köszöntsük a Szûzanyát, és megpihenjünk Nála, égi Édesanyánknál. A napot rózsafüzér imádsággal és keresztúttal kezdtük, majd 11 órakor közös szentmisén vettünk részt. Alkalmunk volt igazi lelki töltekezésre. Zdenko Kriziè, volt vikárius generális atya által szólt hozzánk az Úr, Rafael atya tolmácsolásában. A szentmise után Pawel atya vezetésével dalra fakadtunk, gitárral, énekkel, tánccal dicsértünk az Urat. Ezután mindenki elfogyasztotta szerény kis ebédjét, majd

124

KÁRMELITA IFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ

Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

RÖVID HÍREK A NAGYVILÁGBÓL

125


Haifa. A papság évében a Haifa-i (Kármel-hegyi) kármelita nõvérek közössége egy levelet írt az egész világon élõ rendi testvéreiknek. „A mi sarutlan kármelita nõvér hivatásunkban és küldetésünkben, Szent Terézia anyánk lányaiként – írják a levélben –, a papok életszentségéért végzett ima és felajánlás egy lényeges feladat. Ezért a Szentatya kérése, hogy ebben az évben a ti szolgálatotok kerüljön középpontba, mélyen megérintett minket… (…) Ma megújítjuk abbéli elkötelezõdésünket, hogy felajánljuk szerény könyörgésünket azért, hogy szentek legyetek… Nincsenek szavaink kifejezni méltóképpen hálánkat és elismerésünket mindegyiktek felé… Mindenkinek és mindegyiketeknek külön is mondjuk egyszerû szívvel: számítsatok nõvéreitek csendes imáira és felajánlásaira…”

pihenõidõ következett, így lehetõség volt a testi és lelki táplálék emésztésére egyaránt. Délután Zdenko atya szólt hozzánk újra. Nagyon õszintén tanúságot tett karmelita hivatásáról, ennek köszönhetõen olyan meghitt légkör alakult ki, hogy mindenki bátran tette föl neki kérdéseit. A beszélgetés után lehetõség volt focizni vagy szituációs játékokat játszani. Ez utóbbi fergeteges hangulatban telt. A játék elején a szerzetesek színészi tehetségét tették próbára a játékvezetõk – a közönség nem kis örömére –, ezután persze minden vállalkozó szellemû színpadra állhatott. Mindenki nagyon jól szerepelt, bemutatkozott egy új oldaláról is. Öszszességében egy nagyon szép, örömteli napot éltünk meg együtt, idõsebbek és fiatalok. Hála legyen az Úrnak! K.A.

Quito / San Juan de Lagos. Augusztus 18-22 között Quitoban, Ecuador fõvárosában, tartották az elsõ Dél Latin-amerikai Kármelita Világi Rend (VÉK) találkozót. 27 világi kármelita testvér vett rajta részt Ecuadorból, Kolumbiából, Peruból, Bolíviából és Argentínából. Valamivel késõbb, szeptember 7-11 között Mexikóban, San Juan de los Lagos-ban tartották meg az Észak Latin-amerikai Kármelita Világi Rend találkozót, amelyen 150-en vettek részt Mexikóból, Guatemalából, Nicaraguából, Salvadorból, a Dominikai Köztársaságból, Miamiból és Venezuelából. Minkét találkozón a generális káptalan dokumentumáról beszéltek, a világban élõ kármelita identitásáról és apostolságáról, valamint a képzésrõl az új képzési terv (Ratio Institutionis) fényében.

Bagdad. Augusztus 19-én, váratlanul egy nagy erejû bomba robbant egy kilométerre a bagdadi rendházunktól és templomunktól (a Külügyminisztérium elõtt). Bár a sajtó csak kis robbanásról beszélt, több mint ötszáz halottja és ezer sebesültje volt, a környezõ épületekben keletkezett kár pedig tetemes. Templomunk is komolyan megrongálódott, állapota életveszélyessé vált. Bár a robbanás ideje alatt éppen a másnapi elsõáldozásra próbáltak, senki sem sérült meg az ott lévõ gyermekek közül. Érdemes megcsodálni e szerencsétlenségben

126


Kármel 2009/4-5

Kármel 2009/4-5

azt, hogy a negyedben lakó keresztények, elfeledve a saját házukban keletkezett károkat, rögtön a templomhoz siettek, hogy azt hozzák elõször rendbe és tegyék biztonságosabbá.

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

127

Kármel liturgikus naptár OKTÓBER

Avila. Az avilai CITeS-ben (Szent Teréz-i és Szent János-i Nemzetközi Központban) szeptember 9-13 között tartották meg az I. Bibliáról és Misztikáról szóló Nemzetközi Kongresszust, amelyen több, mint százan vettek részt, és amelyen nemzetközileg elismert tudósok és professzorok szólaltak meg.

2. szerda 1. csütörtök (7. szerda 15. csütörtök (16. péntek

Boldog Terézia Mária Manetti nõvér– választható emléknap A Gyermek Jézusról nev. (Lisieux-i) Szent Teréz OCD nõvér és egyháztanító. – ünnep Gyõr: templomszentelés évfordulója – fõünnep) JÉZUSRÓL NEV. SZENT TERÉZIA ANYÁNK – fõünnep Budapest: templomszentelés évfordulója – fõünnep)

NOVEMBER Prága. A Szentatya csehországi apostoli útja alkalmával elõször prágai templomunkat látogatta meg, ahol a Prágai Kis Jézust szentélye van. Ott az egész Rend nevében Albert Wach, a Közép-Európáért felelõs Definitor atya köszöntötte. Ezt követõen a pápa a Prágai Kis Jézus oltára elõtt letérdelt, pár percig csendben imádkozott, majd egy imát mondott el hangosan, amit erre az alkalomra fogalmazott meg. Az ima befejeztével egy aranykoronát helyezett az oltárra, a Szentszék hódolatának jeleként a Prágai Kis Jézusnak. Íme a Szentatya imájának szövege: Urunk Jézus, gyermekként látunk, és hisszük, hogy te vagy az Isten Fia, aki a Szentlélek közremûködése által Szûz Mária méhében emberré lettél. Miként Betlehemben, Máriával, Józseffel, az angyalokkal és pásztorokkal együtt mi is imádunk téged, és egyetlen Megváltónknak ismerünk el. Szegénnyé lettél, hogy minket gazdaggá tégy szegénységed által. Add, hogy soha ne feledkezzünk meg a szegényekrõl, és azokról, akik szenvednek! Oltalmazd családjainkat! Áldd meg a világ minden gyermekét, add, hogy uralkodjék közöttünk mindig az a szeretet, amellyel Te megajándékoztál minket, és amely az életet boldogabbá teszi! Add meg mindenkinek, ó Jézus, hogy elismerje születésed igazságát, azért, hogy mindenki felismerje: te azért jöttél, hogy fényt, boldogságot és békét hozz az emberiség egész családjának. Aki élsz és uralkodol az Atyaistennel és a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

3. kedd 6. péntek 7. szombat 14. szombat 16. hétfõ 23. hétfõ

Boldog Franciska d’Amboise, Boldog Jozefa Naval Girbés, Boldog Palau y Quer Ferenc, Kármelita Mindenszentek Rendi Halottak napja Kalinowszki Szent Rafael.

– választható emléknap – választható emléknap – választható emléknap – ünnep – ünnep

DECEMBER 11. péntek 14. hétfõ 16. szerda

Szent Mária Maravillas, Keresztes Szent János, Angyalokról nev. Boldog Mária,

– választható emléknap – fõünnep – választható emléknap

A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft (postaköltség nélkül). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szûntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be.

Számlaszámaink: Sarutlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: HVB 10918001-00000020-63350005 (a folyóirat erre a számlára megy) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók) Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

BEKÖSZÖNTÕ …………………………… LELKISÉG ………………………………… Pap vagy te mindörökre „Barátaimnak és testvéreimnek hívlak benneteket” ………………………… A Krisztussal való egység megélése a papságban ………………………… „Pap vagy te mindörökké” ………… Teréz és lelki testvérei ……………… „Megfogta az Úr a kezemet...” ……… Gondolatok a „papok évében” ……… Kármeliták gyóntatója ……………… Imádkozzunk papjainkért …………… Emlékezés hitoktató atyámra ………… Valahányszor sétálok az utcán ……… Lelkivezetõkön át Istenhez ………… NEM CSAK GYERMEKEKNEK …………… A kõ ………………………………… SZENT PÁL ÉVW ………………………… Az Ifjú Tarzuszi Saul (2. rész) ……… GENERÁLIS KÁPTALAN …………………… Életképek a Kármelita Rend Fatimában tartott általános káptalanjáról (2. rész) AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNEK 5. CENTENÁRIUMA ………………………… A fatimai nagykáptalan dokumentumának bemutatása …………………………… Érted születtem ……………………… Ima Jézusról nev. Szt. Terézhez …… Olvasási segédlet a Lectio Teresianna számára Bevezetés Jézusról nev. Szt. Teréz Önéletrajz („La Vida”) c. mûvéhez …

1 2

2 6 8 11 19 26 27 28 31 32 33 34 34 39 39 47 47 50 50 59 80 81 87

Jézusról nev. Szt. Teréz önéletrajza … 93 A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA …………… 89 Egyedül az egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata „Atyám, dicsõítsd meg nevedet” …… 96 A Tábor hegyén ……………………… 99 Jelenléte kegyelem, élete igazság, a reá való emlékezés is áldás ………… 102 A szeretet próbája az áldozat és a szenvedés ………………………… 104 A világban, de nem a világból A világban élõ Kármel rovata Szt. Illés prófétáról nev. Székesfehérvári VÉK közösség bemutatkozása ………… 107 Mária válruhája rajtunk A Skapuláré társulatok rovata Tarziciusz atya látogatása Nagykárolyban 109 Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén 110 „Küldetésben vagyunk...” …………… 110 OLVASÓINK ÍRTÁK ……………………… 112 A meghallgatott imádság …………… 112 Közelebb! …………………………… 114 KÖNYVAJÁNLÓ …………………………… 116 „Vándorúton” ………………………… 116 Látogatás egy fõpásztornál …………… 118 HÍREK–ESEMÉNYEK ……………………… 121 A Magyar Kármelita Család Képviselõinek harmadik találkozója Újpesten ……… 121 XI. Országos Kármelita Nap ………… 123 Kármelita Ifjúsági Találkozó ………… 123 Rövid hírek a nyagyvilágból ………… 125 Kármel liturgikus naptár……………… 127

Egy évben hat szám jelenik meg. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601 www.karmelitarend.hu Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail: [email protected]; Tel.: (96) 618 833, Fax: (96) 618 864 A kiadásért felel P. Bakos Rafael O.C.D. tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D. Borítóterv: Fehér Márta / Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Nyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán

Amikor Szent Terézia anyánk szemlélte azokat a nagy bajokat, amelyek a maga korában sújtották az Egyházat, azon tûnõdött, hogy miként tudna ezen õ,

Recommend Documents