Alföldi Géza baráti bírálata az Apor püspököt „legutolsó magyar úr”-nak tekintô Mécs Lászlóról Ifj. Tompó László: Elhallgatott emigráns magyar irodalom (5. rész) Mécs László (1895-1978), a szelíd premontrei papköltô sokak ikonjává vált a két világháború között, az elszakított Felvidék – a magyar szellemet Hamvas Béla szerint formáló „öt géniusz” közül a harmadik – lelkiismeretévé, akit a nemzeti emigráció körében is tiszteltek, még ha – mint Alföldi Géza neki írt levele bizonyítja – olykor bírálatok is érték.
Mécs László a Nemzeti Diákszövetség márciusi ünnepén verset mond (1943)
Alföldi Géza Mécs Lászlónak a Boldog altorjai báró Apor Vilmos (1892-1945) gyôri püspök vértanúságára emlékezô versét bírálta a Hídverôk 1948. május 10-i számában (18-20. old.): Ôszinte levél Mécs Lászlóhoz »Fôtisztelendô Uram! Kedves Barátom! Mindég ünnep volt számomra, ha Mécs Lászlót olvashattam. Száz és száz példányban másoltam írógépen verseidet idekünt, amíg sokszorosításban meg nem jelentek, hogy betûéhes magyarokhoz eljuttassam. Ismerlek még abból az idôbôl, amikor a cseh megszállás alatt is bátran kiálltál a magyarságodért, fehér papi ruhádban a reflektorok fénygyûrûje közepette, hogy lelket önts szomorú rabságban sínylôdô testvéreidbe. Most azonban, ne haragudj rám, mégis perbe szállok Veled! Nem haraggal, nem ellenségeskedéssel, nem is azért, hogy kioktassalak. Csak itt belül szorít valami s ezt úgy érzem, el kell, hogy mondjam: Az Iránytû-ben újra elolvastam A legutolsó magyar úr címû versed a gyôri püspök úr haláláról. Hát szép ez a vers! Gyönyörû! Csak éppen egyik állítása az, ami írásra kényszerít. Az, hogy a legutolsó magyar úr! Hát, kedves Barátom! ez valahogy merôben nem igaz! Ha megkísérlem átgondolni, hogy mit értesz Te „magyar úr” alatt, akkor arra a megállapításra kell jutnom, hogy Te egy a hazáért, a becsületért, mások javára életét szó nélkül feláldozni
tudó lovagra gondolsz. A gyôri püspök úr valóban így tett. Ezért az úr kifejezés méltán megilleti. A „legutolsó” jelzô azonban nemcsak nem igaz, hanem egyenesen súlyos kitétel az egész magyarsággal szemben! A gyôri püspök urat személyesen ismertem, sôt éppen a szovjet csapatok bevonulása elôtt beszéltem vele utoljára. Nem tudom, tudod-e, hogy akkor a gyôri püspök úr egyáltalában nem volt híve a hôsies kiállásnak! Sôt! Mindez azonban nem von le abból az emberi nagyságából és méltóságából, hogy mikor kellett, öntestével fedezte a magyar asszonyok becsületét! Ezért nemcsak csodálatot és tiszteletet érdemel, hanem emléktáblát s azt, hogy a magyarság hôsei közé bevonuljon! De nem mint a legutolsó magyar úr! Hanem mint egy a sok százezer közül, akik hasonlóképpen a magyar becsületért, a hazáért ugyanilyen elszántsággal, névtelen pusztultak el a csatatereken, bitófákon, Budapest és a vidék ostroma alatt, a szovjet táborokban, anélkül azonban, hogy valaki is verset írt volna róluk, fôleg oly szépet, mint Te írtál a püspök úrról! Ô egyike volt azoknak, mint Te, aki „így gondoltam, de még sem így gondoltam!” Tragédiája magyar tragédia, hogy éppen azok pusztítják el, akiket megmentônek várt. Halálában egy magyar úr Istenhez simult lelke teljesedett ki, de nem volt semmi esetre sem egy, az utóbbi évek történelmében páratlanul álló teljesítmény, még kevésbé az utolsó. Ne feledkezz meg, kedves Barátom, azokról a magyarokról, akik a magyar becsület érdekében sokkal elôbb, és jóval késôbb, a mai napig is életüket áldozták napjainkban! Száz és százezer névtelen magyar honvéd volt olyan „úr” halálában, mint a gyôri püspök! Azért, mert rangot nem viseltek, lelküket ugyanaz az Isten lehelte életre, mint az övét, az életük számukra ugyanaz a kincs volt, nyilván, mint néki, s tôlük még Te sem tudod megtagadni, hogy igenis urak voltak! Magyar Urak! Talán tudod, hogy Budapest védôinek javarésze 20, sôt 20 éven aluli fiatal magyar volt. Ezek a férfiak nemcsak a magyar becsületet védték, de millió és millió európai életét, millió és millió más asszony becsületét mentették meg. Az ô küzdelmük tette lehetôvé, hogy ma még feltámadásról beszélhetünk. Ôk is urak voltak, kedves Barátom, húszéves fejjel talpig férfiak! Talán azt is tudod, hogy az összeomlás óta – leszámítva a közönséges bûnözôket, a hivatalos hatalmukkal becstelenül visszaélôket – teljesen ártatlanul mintegy száznegyvenezer magyart végeztek ki, s a Szovjetbe elhurcolt magyarok száma megközelíti az egymilliót! Gondolod, hogy ezek nem voltak és nem urak? A megszállás alatt és óta több mint félmillió anya és lány esett gyalázatos merénylet áldozatául. Hát, kedves Barátom, az én szememben ezek a névtelen magyar mártír asszonyok is megették a hazával szemben annyira a kötelességük, meghozták áldozatuk, hogy nyugodtan nevezheted ôket is uraknak! Meggyalázásuk glóriát von fejük köré, a mártírglóriát! De a gyôri püspök úr csak egyszer állott a halállal szemben! Viszont ma is van pap odahaza, aki naponta, minden órában, minden percben bátran szembenéz a legborzalmasabb halállal, a nemzet és a krisztusi eszme védelmében! S nem a halál borzalmas, de szembenézni vele. S ez a férfi milliószor teszi ezt! S talán Mindszenty hercegprímás úr nem lovag és nem az egyik legnagyobb magyar úr? De igen! A legnagyobbak közé tartozik! Hiszed? Nem tudom, milyen körülmények között és hol éled, tengeted életed, meggyôzôdésem azonban, hogy megközelítôleg sem olyan állati nyomorban, mint tíz és tízezer magyar anya, apa és gyerek ebben a számkivetésben. Ezek nem adták még életüket a hazáért, talán vannak emberi gyarlóságaik, de abban, hogy a krisztusi eszmékhez való hûségüket a mai napig nem adták fel, ezek is urak! Ismerek itt katolikus és református papokat, akik napi 20-30 kilométert gyalogolnak, hogy a szunnyadó magyar lelkekbe hitet és kitartást csepegtessenek. Lábukról foszlik a cipô, rongyosan járnak és éhesek. De kedves Barátom, ezek hôsi kiállása is van olyan tett, mint költeményed hôséé! Nemcsak meghalni hôstett, de becsületesen élni is a mai világban! S ha azt hinnéd, hogy ma nincs ezer és ezer magyar, idekünt és odahaza, aki a nemzet becsületéért és szabadságáért, a krisztusi tanokért nem gondolkodás nélkül áldozná fel életét, akkor tévedsz! A magyarság gyászjelentése lenne, ha a versed megállapítása az „utolsó” jelzôvel igaz lenne! Korai még, hogy a magyarság gyászjelentését megírjad! S Te, aki ezer kínnal néztél szemben, ma is a magyarság jövôjéért harcolsz, Te nem számítod magad úrnak? Mert én Téged, igen! Te megteheted, hogy nem kívánod, de a magyarság számon tartja a tetteket, s ez a nép benned támaszát, lelki és szellemi vezetôjét látja!
Nagyon kérlek tehát, hogy változtass álláspontodon, s ne írj több verset a „legutolsó magyar úr”-ról! Hála Istennek, ettôl még nagyon messze vagyunk! Még él a magyar lélek, még él a hívô hit, él a tenni kész akarás, s a halált megvetô elszántság! Írj, dalolj, de ne a legutolsó magyar úrról, hanem segíts még száz és százezer ilyen magyar urat szavaid varázsával a tettek mezejére csalni! Ez a feladatod! Az utolsó magyar úr megéneklését hagyd más népek fiaira, mert hitem, hogy még a legutolsó, sôt éppen a legutolsó magyar is fogalmaid szerinti igaz, harcos magyar úrként, lovagként fog elpusztulni mások védelmében! Isten óvjon és vezéreljen, szeretettel köszönt igaz híved és barátod: Alföldi Géza«
Levele kiegészítéseként, amolyan „ellen-vers”-ként Petôfi Kazinczy Gáborhoz írt versébôl (1847) idézett: „Miénk, miénk lesz majd a gyôzelem, Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket. Mert a jó ügynek végre gyôzni kell. Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de Akik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az erô, Mert a mi fegyverünk az élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk!” A levélben megbírált verset Mécs László Csornán írta 1945. július 23-án, „Báró Apor Vilmos emlékének”: A kor nem kedvez már a Hôsnek, a legendából ismerôsnek, minden szint szürkeségbe rendel: divatba jött a milliós nyáj-ember és a sáska-ember, a gépesített Dzsingisz kán. És mégis szép a külön-álom a névtelen tömeg halálon! Hadd zengjen hát dicsfényt az ének az országos nagy gyász felett Gyôr város mártír püspökének, ki magyar úr volt és lovag. A nyáj-ember és sáska-ember világpusztító küzdelemben egymásra rontott kába-részeg vad vértivornyán mindenütt, s kicsiny hazám a világrészek harcában eltiportatott. Mit ezer évig építettünk, szív-muzsikával szépítettünk, könyvtárak, dómok, emberélet, szabadság, nôi becsület, bor, búza, jog: az ördögé lett Gyôztes hadak prédájaként.
A gyôri püspök palotája pincéiben szorongva, fájva bujtak szüzek, anyák, apácák, midôn a harc orkánja dúlt. A püspök kint állt s védte házát a Tízparancs tábláival. Vér mámorával, beszeszelve katonák jöttek, követelve mit szemérmes száj szólni restell – fején, mellén és vállain lövést kapott s e hôsi testtel megvédte mégis szûzeit. A négy lövés keresztalakja testét-lelkét szentté avatja: amíg egy ország romja füstölt, a Tízparancs tábláival így halt mártírhalált a püspök, a legutolsó magyar úr.
Aligha szükséges Alföldi megrázó levelét és az iménti verset az Apor püspökkel 1945 nagypéntekjén történtek felidézésével kiegészíteni, tekintettel a hôsi halála részleteit igen részletesen feldolgozó visszaemlékezésekre, így Közi-Horváth Józsefére (Apor püspök élete és halála. München, 1984. Apor Emlékbizottság-Danubia Nyomda), azt viszont hangsúlyoznunk kell, hogy Mécs László lelkiségét (amely kísértetiesen emlékeztet az önmagát „utolsó magyar”-nak valló Adyéra vagy a gróf Tisza István miniszterelnököt elsirató Reményik Sándoréra, miszerint „nem ád az Isten több ilyen magyart”) hívebben kifejezi az éppen a magyar nemzeti emigráció köreiben közkedvelt versei közül „A pisztrángok példája”:
A pisztrángoktól ezt tanultam: sohasem úsznak ôk az árral, de mindig szembe, mindig hôsként, glédában és kicsit vadultan, rugalmasan, ragyogva, frissen, hol zuhatag fájdalma szisszen. Ôrült erôkkel szembeszállva, föl a zokogó suhogókon, szirtek között, vízesések több méteres habzó haragján föl, szárnyak nélkül, szinte szállva szökdösnek, diadalt aratván. A Forráshoz, hol még az Eszme nincs elkeverve nyárspolgári iszappal, hizlaló, tempótlan nagy tunyasággal, hol kiveszne hôs ritmusuk! Ôk az órmótlan, titokzatos hegyekbe vágynak! Amely pisztráng az árral úszik: lehet boldog, hasa fehérjét lehet, hogy parti nefelejcsek kívánják, hogy csónakkal elérjék s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp, de a Faj meghalt benne: hulla.
A hasukat boldogság-nappal süttethetik a renegátok, magyar júdások, árral-úszók: a nevük hulla, létük átok! Ó, pisztráng-lelkû Pajtás, elôre a Forrás-álmú hegytetôkre! Mécs László sem úszott az árral, akkor sem, ha szenvedéseit Mindszentyéhez nem hasonlíthatjuk. 1946-ban az „Egy finn leányka képe”címû, a szovjet-finn háborúban hôsiesen harcoló finn katonákat köszöntô verse miatt a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzéké”-re került két kötete (Forgószínpad (1940), Összes versei (1941)), 1953-ban pedig „többszörös röpiratok terjesztése” vádjával tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban szabadult, 1957-tôl folytathatta papi mûködését.
