A személyiség vonáselmélete

A személyiség vonáselmélete

Gáspár Mihály 2003

A személyiség vonáselmélete Az emberrel foglalkozó tudományágak képviselıit mindig foglalkoztatta az a kérdés, hogy mitıl vagyunk olyanok, amilyenek. A háttérben, a filozófiai értelemben vett determináció kérdése áll. Természetesen a kérdésre adott válaszok a kultúrtörténet során rendkívül változatosak voltak, sıt a variációk száma napjainkban is növekszik. A tudományos elméleteket ugyanakkor az alapkérdés szempontjából három fı csoportra oszthatjuk.

Egyrészt sokféle formában jelentek meg azok az elméletek, amelyek a személyiség biológiai, genetikai programjában látják a döntı determinációt. Ilyen értelemben a Hippokratész – Galenosz féle tipológia is ebbe a csoportba sorolható, hiszen az ember jellegzetességeit a négyféle testnedv valamelyikének dominanciájából vezeti le. Ezek a testnedvek ugyanakkor a görög filozófia felfogása szerint a négy ıselem sajátos arányaiból adódnak. A testi, biológiai, illetve napjainkban a genetikai determináció elméletei mindig is jelen voltak, nemcsak a közgondolkodásban, hanem a tudományos irányzatokban is. Ezeknek az elméleteknek a szélsıséges változatai nem sok teret adnak a személyiség környezet által történı módosításának, tehát az alakíthatóságának.

A másik, ezzel ellentétes elméletcsoport tiszta formájában az angol szenzualizmus képviselıinél jelent meg, de bizonyos értelemben Arisztotelész felfogása is ide sorolható. Arisztotelész is az érzéki tapasztalásban látja a tudás forrását. Szerinte a valóság történései az egyénben olyan lenyomatot képzenek, mint a pecsétgyőrő a forró viaszban. A belsı képünk a világról tehát a valóság “formája”, annak anyagi tartalma nélkül. A lényeg tehát, hogy a “forma” kívülrıl, az anyagi valóságból, a környezetbıl származtatható.

Locke “tabula rasa” elmélete már sokkal egyértelmőbbé tette a tapasztalatok elsıdlegességét. Watson a behaviorizmus atyja pedig, állítólag egyszer azt mondta, hogy “adjatok egy gyereket, és én azt csinálok belıle, amit akartok”. Watson eredeti fogalmazását, melyben némileg árnyaltabban fejezi ki fı gondolatát, Pléh (1992) pontosan idézi:

Webes változat: 2005-11-22 (SZTE-JGYTFK-Pszicholóia Tanszék hallgatói részére, a szerzı engedélyével)

15



“ Adjatok nekem egy tucat egészséges, ép gyermeket és az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerően kiválasztva, olyan szakembert nevelek belıle, amilyet csak akarok – orvost, ügyvédet, mővészt kereskedıt, fınököt s akár koldust vagy tolvajt is, függetlenül elıdei tehetségétıl, hajlamaitól, képességeitıl, foglalkozásától és fajától.” (In Watson, J. B.: Behaviorism. 1924, 104. old., idézi Pléh Cs. 1992. 151. old.)

A behaviorista megközelítésnek ez a túlzó állítása természetesen a gyakorlatban nem igazolódott, de jól mutatja, hogy a felfogás a környezeti feltételek sajátosságaiban látja a személyiségfejlıdés döntı determinációját.

Mindkét elméletcsoport egyaránt “kitermelt” olyan szörnyőségeket, melyeket nehéz a tudomány rangjára emelni. A biológiai determináció alapján értelmezhetı volt a náci fajelmélet, melynek gyökerei talán még napjainkban is életképesek. A másik oldalon a sztálini szocializmus érdeke az volt, hogy az emberi alakíthatóságot minél inkább korlát nélkülinek lássa. Ennek megfelelıen a pedológiát, ami azt hirdette, hogy az iskolának kell igazodni a gyermekhez, adminisztratív úton betiltotta. Lényegében a század közepén a Szovjetunióban az életét kockáztatta az, aki a pszichológiával vagy a genetikával valóban tudományos alázattal kívánt foglalkozni.A XX. század két tragikus történelmi példája alapján nehéz ellenállni a csábításnak, hogy feltételezzük, hogy valamely tudományos irányzat erısödése mögött társadalmi, gazdasági, olykor tisztán politikai erık húzódnak meg. Ezért az öröklés - környezet probléma ritkán marad szaktudományos kérdés.

Az ideológiai kisugárzás a harmadik, úgynevezett kibékítı elméletek csoportjára is jellemzı. Ezek az elméletek hol százalékos arányok meghatározásával, hol egyéb logikai kölcsönhatások értelmezésével próbáljál az egyensúlyt megteremteni. A két vagy többtényezıs elméletekben a problémát tisztán logikai és szaktudományos érvekkel elemzik, mégis a közvélemény érzékenyen reagál arra, ha burkolt formában ugyan, de valamely szélsıség megjelenését észleli.

Napjaink különös lehetıséget adnak a nézetek ütköztetésére. 2000. májusában a sajtó közhírré tette, hogy a “Human Genom Projekt” keretében feltárták az emberi génkönyvtár 97%-át. Ezek alapján pontosan leírható, hogy az egyén milyen génállománnyal rendelkezik, és arról is egyre többet lehet tudni, hogy melyik génnek mi a funkciója. A génsebészet technológiájának intenzív


16



fejlıdése, a klónozás látványos eredményeinek ismerete alapján sokakban okkal merül fel a madáchi falanszter jelenet rémképe. Különösen, ha olyan jelentıs genetikus is, mint Czeizel Endre, szintén a médiákban, a hagyományos, természetes szaporodással szemben a lombikbébi módszer mellett érvel. Érvei racionálisak, hiszen, ha a genetika tudománya az embrió 3 napos korában megfejti a genetikai tulajdonságokat, akkor csak a leginkább kívánatos tulajdonságú lombik embriókat kell beültetni az anyaméhbe. Számtalan népegészségügyi, gazdasági stb. elınye kifejthetı ennek az eljárásnak. Mégis – mint annyiszor a tudományok történetében – olyan erkölcsi, etikai kérdések maradnak megválaszolatlanul, amelyek az embereket okkal nyugtalanítják.

Ez az “új perspektíva” kihat a genetikai evolúció felgyorsításának a lehetıségére. A tudományos közvélemény eddig megmosolyogta azt a felfogást, hogy az egyéni élet során bekövetkezett fejlıdés kihat a genetikai öröklésre, tehát, hogy aki sokat tanul, annak a “tanulási génjei” javulnak és az utódban is megjelennek. A lombikbébi program, ha elég jól csinálják, akkor átalakíthatja az emberiség génállományát, hiszen lehet válogatni. Igaz ma még az esztétikai fogékonyságnak, vagy a sakkozás mővészetének a génszerkezetét talán nem ismerjük, de a kék szem és a szıke haj már biztosan meghatározható. A gondolatmenetet itt nehéz folytatni, hiszen eddig a gének változatlanul álltak rendelkezésre. Csányi (1999) szerint a biológiai evolúció jelenleg szünetel a nagy populációméret miatt. Errıl a szünetelésrıl Dubinyin (1977) azt mondja, hogy az emberi génállomány mintegy 40 000 éve orientált változást nem szenvedett el. Salamon (1983) szerint a biológiai fejlıdés eredményeként az ember legfıbb jellemzıje a társadalmi jellege. Témánk az emberi tulajdonságok stabilitása és változékonysága. Ha elfogadjuk a biológiai, genetikai változások 40 000 éves szünetelésének a gondolatát, akkor feltétlenül érdemes továbbra is megırizni az emberi természet biológiai alapjait olyannak, amilyen eddig volt. Meglátásunk szerint még jó ideig a genetikai eredmények nem is teszik lehetıvé, hogy az emberiség génkészletét érdemben megváltoztassuk. Reméljük az eredmények alkalmazása valóban a biológia, a gyógyítás és az ilyen jellegő tanácsadás területén marad.

Fenti gondolatmenet alapján tehát, ha az emberi tulajdonságok stabilitását és változékonyságát kutatjuk, akkor ebben a determinációban, az emberiség történelmében a gének a konstans szerepét játszák, természetesen az egyedek végtelen számú változékonyságával együtt. Az


17



emberi tulajdonságok változásában, fejlıdésében ezek szerint a dinamikus oldalt a természeti, a társadalmi, valamint a kulturális környezet adja. A valódi kibékítı elméletek tehát nem állítják szembe egymással a genetikai, biológiai, illetve a környezeti kulturális örökséget. Ennek értelmetlenségét Hebb (1975) példája mutatja leginkább. Hebb szerint a két tényezıcsoport úgy determinálja az egyén tulajdonságait, mint például a téglalap szélessége és hosszúsága a téglalap területét. A területben elválaszthatatlanul jelen van a szélesség és a hosszúság és értelmetlen megkérdezni, hogy melyik a domináns.

Konstruktív eredmény tehát azoktól a megkülönböztetésektıl várható, amelyek a különbözı determináló tényezıket ilyen komplex kölcsönhatásban tudják kezelni. Ez a törekvés mutatkozik meg Csányi Vilmos (1999) könyvében, mely az emberrel foglalkozó tudományok szintézisére törekszik. Elemzésében kimutatja például, hogy szerinte léteznek speciálisan humán jellegő genetikailag meghatározott tulajdonságok, vagy ahogy ı fogalmazza “fajspecifikus emberi viselkedésjegyek”. Ezeknek három fı csoportját jelöli meg Csányi (1999, 125 old.) -

A csoportélettel kapcsolatos szociális tulajdonságok

-

A csoportélet szinkronizációját szolgáló viselkedési mechanizmusok

-

Konstrukciós készségek

Ezek a jegyek Csányi szerint csak az embernél vannak jelen, és ezeknek van meghatározó szerepe az emberi kultúra kialakításában. A gének és a kultúra kölcsönhatását Csányi evidenciaként értelmezi.

Az “örök emberi” tehát ha létezik, akkor változik, jó esetben fejlıdik, de jó ideje ebben a változásban, fejlıdésben nem a génállomány, és nem a biológiai alap változása a meghatározó. Az általános emberi természet jobb megértése lehetıséget teremt a konkrét emberek, generációk, társadalmi csoportok jobb megérésére. Természetes ugyanis, hogy az általános emberi természet végtelen változatosságban, az egyedekben valósul meg. A személyiségpszichológia az a tudomány, amelyik az egyéni különbségek kialakulását, annak törvényszerőségeit hivatott vizsgálni. Ahogy az általános emberi természet kutatásában, úgy az egyéni különbségek feltárásában is érvényesülni kell a többtényezıs, interakcionista megközelítésnek.


18



A személyiségjegyek individuális állandósága, illetve változékonysága A személyiségpszichológia tehát, mint utaltunk rá alapkérésként foglakozik az emberek közötti különbségek jellegzetességeivel,

ezen különbségek meghatározó

okaival,

valamint

a

jellegzetességek kialakulásával fejlıdésével. Allport (1937, 1961) a “személyiségvonások tana” címő fejezetnek rezüméjét a következı mondattal kezdi: “Nincs senki, még a pszichológusok között sem, akinek kétséges lenne, hogy az érett felnıtt személy viselkedése mögött jellegzetes diszpozíciók, vagyis személyiségvonások vannak.” (idézi Matthews és Deary 1998. 13. old.). Ez a sokat idézett mondat, illetve ennek a mondatnak az evidenciája mégis sok gondot okoz a kutatóknak. Egyrészt mert, ha valami ilyen nyilvánvalóan létezik, és az egyénekre viszonylagos állandósággal jellemzı, akkor azt meg lehet határozni. Másrészrıl, nemcsak azt fontos tudni, hogy mi és milyen, hanem azt is, hogy miért olyan. Nos ezekre a kérdésekre a valódi, tiszta választ nagyon nehéz megadni.

Az elsı elméletalkotók, az emberek közötti különbözıséget egy-egy közös okban keresték, illetve vélték megtalálni. Ilyen közös ok volt a testnedvek aránya, a testalkat, a koponya formája vagy éppen a magasabb idegmőködés jellegzetességei. Lényegében az egy közös okra hivatkozó elméleteket nevezzük tipológiáknak, mely elméleteket a vonáselméletek követtek. A típustanok és

személyiségvonások

történelmileg

kialakult

változatainak

jó

áttekintését

adják

tanulmánygyőjteményük elıszavában Halász László és Marton L. Magda (1978).

A tipológiák oksággyökerő elméletalkotásával szemben új lehetıségeket kínáltak a nyelvi kifejezésekbıl induló kutatások. Allport és Odbert (1936), csaknem 18000 olyan angol kifejezést azonosítottak, amelyek a személyiség jellemzésére alkalmasak. Ez több szó, mint amit Shakespeare egyáltalán használt. Természetesen a mindennapi életben a személyiségre vonatkozó kifejezések nem mindig jól definiáltak, sıt használatuk sem eléggé konzekvens. Talán éppen ebbıl fakad Cattell kutatói kíváncsisága. Cattell miután Allporték szókészletét megtisztította a nyilvánvaló szinonimáktól, faktoranalízis segítségével a kifejezések jelentése alapján kereste a független dimenziókat. Fontos észrevennünk, hogy itt az oksági magyarázat legfeljebb másodlagos feladat lehet. A kiindulás alapja a nyelvi kifejezések sokfélesége. Több mint 20 éves kutatás eredményeként ismertették Cattellék a ma már közismert 16 faktoros


19



személyiségvonás elméletüket (Cattell, Eber, Tatsuoka, 1977). A vonáselméleti megközelítések sajátja, hogy a vonások mérésére alkalmas eszközt, többnyire kérdıívet is kidolgoznak.

A tipológiák és a vonáselméleti, vagy dimenzionális megközelítések közötti eltérést csak részben láthatjuk abban, hogy oksági alapúak, esetleg egy vagy több tényezısek. Carver és Scheier (1998) alapvetıbb különbségnek látja, hogy a tipológiák az egyes típusok között minıségi különbséget tételeznek, míg a vonáselméletek inkább az adott dimenzióban a mennyiségi eltéréseket értelmezik. A vonáselméletek további kérdése még, hogy a vonások mindegyike létezik-e minden embernél vagy az emberek egyedisége az erısebb.

Cattell empirikus, nyelvi alapú elméletével szemben áll Eysenck vonáselmélete. Eysenckék kiindulásként két klasszikus elméletet vettek alapul. Az egyik a Hippokratész - Galénosz féle tipológia, melynek négy típusát mások is azonosították. A másik, amire Eysenck támaszkodik az Jung és Wundt kategóriái. Ilyen módon mondhatjuk, hogy Eysenck az elméletekbıl származtatja vonáselméletét, és a faktoranalízis révén csupán ellenırzi és finomítja a skáláit. Eysenck végül is három fı személyiségdimenziót ír le, melyek a következık: az extraverzió, a neuroticitás valamit a pszichoticizmus. A vonatkozó mérıeljárás módosított változatát 1991-ben publikálták (Eysenck, Eysenck 1991).

Érdekes, hogy az eltérı kiindulási alapot választó Cattell és Eysenck hasonló faktorokat találtak. Különösen szembetőnı a hasonlóság, ha Cattell skáláiból másodrendő faktorokat képezünk (Carver, Scheier, 1998).

A vonáselméletek harmadik nagy csoportja – amely elég széleskörő konszenzus lehetıségét kínálja – a “Nagy Ötök”, vagy angolul a “Big Five” elméletek. Ennek az irányzatnak egyik elsı, jelentıs visszhangot is kiváltó alakja Norman (1963) volt. Az elméletek alapvetı összefoglalását, sokak számára hivatkozási alapként szolgáló módon, Costa és McCrae (1992), McCrae és Costa, (1996, 1999), illetve újabban Caprara és

Cervone (2000) publikálták. Ennek az

elméletcsoportnak a lényege, hogy a fellelhetı személyiségjellemzık faktoranalitikus rendezése, több független forrás szerint is öt faktorcsoportba sorolható. Igaz, hogy ezek az elméletek a faktorok számával jól egyeznek, de sok vitát szül a faktorok tartalma és elnevezése. A vita alapja nagyrészt talán az alkalmazott módszerbıl, a faktoranalízis sajátosságaiból is fakad. Az eljárás


20



ugyanis összekapcsolja a különbözı névvel jellemzett tulajdonságokat, és hogy egy tulajdonság együttesnek mi legyen az összefoglaló neve, az mindig vitatható. Természetesen valódi, tehát tartalmi, koncepcionális viták is vannak. Az alábbi 1. táblázat (Carver, Scheier 1998, 82. old.) néhányat ismertet az ötfaktoros modellek elnevezéseibıl.

Láthatóan ezek az elméletek jól kapcsolhatók az Eysenck- féle modell két faktorához, az extraverzióhoz illetve a neuroticitáshoz, azokat szinte teljes értékően átvették. A pszichoticizmus már keverten jelenik meg a barátság, illetve a lelkiismeretesség faktorcsoportjában. Eysenck a kialakult vita során elfogadta, sıt ı maga is alkalmazta a szőkebb tartalmú faktorok létezését, mindvégig hangsúlyozva, hogy végül is a “Gigantic Three”, mint három szupervonás létezik mindegyik fölött (Eysenck és mtsai 1983). Tehát adott célra lehet konstruálni érvényes független faktorokat, de olyan átfogó, mint a “gigantikus három” nem lesz egyik sem. 1.

2.

Szociális Konformitás alkalmazkodókészség “Kiáradás” Kellemesség Magabiztosság Szeretetreméltóság Extraverzió Barátságos szolgálatkészség Extraverzió Együttmőködés

Hatalom

Szeretet

3.

4.

5.

Teljesítményigény

Érzelmi kontroll

Kutató intellektus

Lelkiismeretesség Felelısségérzet Teljesítményigény

Emocionalitás Emocionalitás Neuroticizmus

Kultúra Intelligencia Intellektus

Lelkiismeretesség

Neuroticizmus

Nyitottság a tapasztalatokra

Munka

Érzelem

Intellektus

1. táblázat A személyiség öt nagy faktora, ahogyan azokat különbözı szerzık elnevezték. A sorokban szereplı elnevezések (sorrendben) a következı szerzıktıl származnak: Fiske (1949), Norman (1963), Borgatta (1964), Digman (1990), valamint Costa és McCrae (1985). Az utolsó sorban található kifejezésekkel, Peabody és Goldberg (1989) nyomán az életnek arra a területére utalunk, amellyel a vonás kapcsolatba hozható Forrás: Carver, Scheier (1998, 82. oldal).

Más elemzések rámutatnak, hogy a Cattell féle 16 faktor is szoros kapcsolatba hozható, megfelelı csoportosítás esetén a “nagy öttel” (Carver, Scheier, 1998). A fenti ismeretek vázolásával azt kívántuk jelezni, hogy az elméletalkotók a konszenzus keresése közben arra jutottak, hogy van néhány nagy jelentıségő tulajdonság-együttes, amit alapvetı


21



diszpozícióként, azaz személyiségvonásként (trait) értelmezhetünk. Ezek száma 3 és 7 között mozog, illetve az elnevezésekben a hasonlóságok ellenére vannak viták (Eysenck, 1992).

Azt egyik elméletalkotó sem zárja ki, hogy célirányosan, egy-egy újabb, de mindenképpen szőkebb terjedelmő alfaktort lehet találni, és skálát is lehet hozzárendelni. Ezeknek a skáláknak illetve vonásoknak minden önállóságuk ellenére szőkebb a tartományuk, mint a “nagy öt”, illetve a “gigantikus három” szupervonásoknak. A viselkedés a helyzettıl vagy vonástól függ A vonást Allport (1937) diszpozícióként értelmezte, ami bizonyos konzisztenciával rendelkezik. Konzisztencia alatt itt a személyiség bizonyos állandóságát, stabilitását értjük. Felmerül a kérdés, hogy a vonások milyen mértékben határozzák meg a viselkedést. Sıt egy-egy köznapi tapasztalat, valamint néhány kísérleti eredmény már az alapfeltevést is megkérdıjelezik. Azt t. i., hogy létezik-e a vonás jellegő állandóság a személyen belül.

A mindennapi tapasztalatra Magyarországon is bıséges példáról tudunk, ami a 90-es rendszerváltás után vált láthatóvá. Az emberek azt látták, hogy például a 70-es 80-as években akik elkötelezett párthívek voltak, a könyvespolcukon feltétlenül megtalálhatók voltak Marx, Engels és Lenin mővei, pontosan ezek az emberek, vagy jó néhányan közülük a ’90-es években – a rendszerváltást követıen - templomba járó hívık lettek, akik a bibliát tekintik alapismeretnek. Ebben a pszichológiai értelmezés még viszonylag könnyen megtalálja a tekintélyhez való ragaszkodást, mint stabil személyiségjellemzıt, de kérdés, hogy ez-e az egyetlen érvényes magyarázat.

Néhány szociálpszichológiai kísérlet már nehezebb helyzetbe hozza a vonáselmélethez ragaszkodókat. Milgram (1963, 1974) kísérleteire gondolunk elsısorban. Ezekben a kísérletekben egyértelmővé vált, hogy a normális és becsületes állampolgárok jelentıs hányada, bizonyos szituációban, virtuális gyilkosságot követ el. Virtuális gyilkosságot olyan értelemben, hogy ı maga azt hiheti, hogy valóban megölt egy embert, akit korábban nem is ismert. Valójában csak a kísérleti elrendezés volt félrevezetı.


22



Kétségtelen, hogy egyre több ok szól amellett, hogy a viselkedésünket nem célszerő kizárólag a személy belsı tulajdonságának, mint oknak tulajdonítani. A személyészlelés egyik attribúciós hibájaként (alapvetı attribúciós hiba) szokták ezt a jelenséget nevezni (Ross, Amabile és Steinmetz, 1977, Forgács, 1996, László, 1998).

A célirányos kísérletek, melyek szisztematikusan igyekeztek különválasztani a helyzet, illetve a vonásból fakadó tényezıket, arra az eredményre jutottak, hogy nem elegendı az egyik tényezı ismerete a viselkedés bejósolására. A vita logikája és végeredménye egyaránt az öröklés – környezet vitára emlékeztet.

A vonás és helyezet vita eredményeként született meg az interakcionizmus, amely a két tényezı együtthatásaként értelmezi a viselkedést. Az interakcionizmus jelentıs képviselıi az amerikai Walter Mitchell, a svéd David Magnusson, illetve a magyar Oláh Attila (Pléh, 2000). Az irányzat egyre inkább általánosan elfogadottá válik, legalább olyan mértékben, mint ahogy az örökléskörnyezet interakciót elfogadják. Az együtthatás nem azt jelenti, hogy valamilyen összegzése vagy éppen interferenciája lenne a két tényezınek. Az interakcionizmus szemlélete szerint van olyan típusú helyzet, amiben könnyebben és van, amiben nehezebben nyilvánul meg és fejlıdik ki a személyiség valamely jellegzetessége. Természetesen ez a logika fordítva is igaz, tehát egy adott helyzetben könnyebben bontakozik ki az egyik, míg kevésbé valószínően a másik személyiségvonás.

Az interakcionizmusra jó példa lehet a szorongásosság. Az általános szorongásosság, mint személyiségvonás (trait) mellett egyre inkább értelmezik a tényleges szorongásos állapotot (state) (Zuckerman 1976). Más oldalról a szorongásosság bizonyos embereknél bizonyos speciális helyzetekhez, pl. teljesítményhelyzetekhez kötıdik. Ilyen tapasztalatok alapján az általános szorongás mellett egy attól különbözı, teljesítmény, vagy tesztszorongást is értelmezhetünk. Tovább bontva a szorongásosságot, lehetnek emberek, akik intellektuális, megint mások talán motoros teljesítményhelyzetben vagy esetleg sajátos társas interakcióban mutatnak fokozott szorongásosságot. A vonás-helyzet interakciós elmélet alapján tehát szükségszerően sokféle szorongásosság megkülönböztethetı, és megkülönböztetendı.


23



Az interakciós megközelítés alapján meg kellene különböztetnünk a helyzetbıl is fakadó viselkedésformák stabilitását, illetve a személyiség belsı jellegzetességeit tartalmazó személyiségvonás stabilitását. Ez logikailag nagy nehézséget okoz, hiszen a stabilitást a személyiségvonások esetében kérdıíves eljárással mérjük, mégpedig úgy, hogy a vonás stabilitását a hosszabb idıközökben (néhány év) végzett mérések (teszt-reteszt) közötti korrelációval azonosítjuk.

Fenti értelmezés alapján a stabilitást, a változatlanságot éppúgy levezethetjük a megélt helyzetek, mint a személyiség jellegzetességeinek a stabilitásából, változatlanságából. Így tehát a stabilitás mért értékét mindig érdemes viszonyszámként értelmezni, mert önmagában nehezen értelmezhetı. Életkor és stabilitás A fı személyiségvonások felnıttkori stabilitásának a mérése alapvetı követelmény a tesztek alkalmazásánál. Hiszen mint többször utaltunk rá, a vonás - Allport szerinti meghatározásban - a felnıtt viselkedése mögött stabilan meghúzódó jellegzetesség. Ha tehát egy teszt vagy valamely skála nem mutat kellı stabilitást a felnıttkorban, akkor az nem személyiségvonást mér. Általában a jó kérdıívek stabilitását mérı vizsgálatok igen magas, gyakran 0,70 sıt 0,80-as korrelációs együtthatót is mutatnak több éves viszonylatban mért adatok között. Ilyen eredményeket közölnek például Costa és Mc Crae (1977, 1997), Costa, Mc Crae és Arenberg (1980), Asendorpf (1992), valamint Carver és Scheier (1988). Ezek a vizsgálatok zömmel a nagy elméletek szupervonásainak a stabilitását mérték, olyanokét, mint például a neuroticizmus, az extraverzió. Más, szőkebb tartományú vonások esetében a korreláció értéke lehetett alacsonyabb, de többnyire ezek is 0,50 fölött voltak.

Asendorpf (1992) mutat rá arra a jelenségre, hogy a stabilitás mért értéke és az életkor között kapcsolat van. Egyrészt úgy, hogy a teszt-reteszt idıpontjai között alacsonyabb életkorokban kevesebb idıt várnak, olyannyira, hogy kisgyermekkorban már egy évnél is kevesebb a szükséges idıkülönbség. Másrészt, a tapasztalatok alapján a személyiségvonások gyermekkori tehát például 7-15 éves kori - értékei, két-háromévenként mérve, már a 0,20 és 0,40-es korrelációs együttható esetén is elfogadható szintő vonásstabilitást mutatnak (Haan, Millsap, Hartka 1986).


24



Caprara és Cervone (2000) hangsúlyozottan megkülönbözteti stabilitást és a folyamatosságot, de a személyiség változásának értelmezésében a két fogalmat együttesen tárgyalja. A személyiségjellegzetességek különbözısége a stabilitásuk alapján Említettük, hogy az életkor szerepet játszik a stabilitás mértékében. Azt is jeleztük, hogy a mérések zömmel a “nagy öt” vagy a “gigantikus három” faktoraira koncentrálnak, esetleg ezek alfaktoraira. Logikailag indokoltnak tartjuk, hogy egy személyiségjellemzı, minél inkább kötıdik biológiai, testi folyamatokhoz, annál inkább stabil. Nem véletlen, hogy a szupervonások mögött meghúzódó biológiai neurohormonális determinációt eleve feltételezik, illetve intenzíven kutatják (Kulcsár, 1996 Eysenck, 1978; Gray, 1978; Zuckerman, 1991, 1994). Szintén logikailag indokolható, hogy az alskálák, mint például az általános szorongás skála, vagy az interakciós megközelítés alapján értelmezett szituációs szorongás skálák stabilitása alacsonyabb szintő, illetve az életkor változásaihoz kötötten eltérı mértékő lehet. Indokolt például az iskolás korban a tesztszorongás magasabb szintje, vagy indokolt lehet a serdülıkorban a szorongásosság általános növekedése.

Talán itt érdemes megemlíteni Magnusson és Backteman (1978) munkáját, akik az intelligencia és a kreativitás mért értékeinek stabilitását vizsgálták, 10-16 éves kor között. Most itt a mi szempontunkból elég azt az eredményt kiemelni, hogy az intelligencia sokkal nagyobb (0,75-ös korrelációs koefficiens) stabilitást mutat, mint a kreativitás (0,45-ös értékő). A kreativitás és az intelligencia megkülönböztetését más vizsgálatok alapján is indokoltnak tartjuk (Barkóczi, Zétényi, Oláh, 1973). Saját vizsgálatunk értelmezése szempontjából sajnálatos, hogy a személyiség jellegzetességeinek a hipotetikus, vagy elméletileg várható stabilitása szerinti sorrendjét kevés helyen találtuk meg a szakirodalomban. Egy helyen erre konkrétan kitérnek Atkinson és mtsai (1994, 380. oldal), amikor a legerısebb stabilitást az értelmi képességeknek, az intelligenciának tulajdonítják. Stabilitás szempontjából a második a sorban az olyan alapvetı személyiségvonások csoportja, mint pl. az extraverzió, az érzelmi stabilitás, és az impulzuskontroll. Végül harmadikként említik a politikai attitődöket, valamint az énnel kapcsolatos véleményeket, mint pl. az önértékelés, az élettel való elégedettség, stb. Ez utóbbiak 5-10 éves idıszak távlatában 0,2 és 0,4 körüli korrelációt mutatnak.


25



Kénytelenek vagyunk tehát a fenti tapasztalatokon túl, elsısorban logikai, alapon feltételes sorrendet kialakítani. Eszerint egy adott jellegzetesség stabilitását az életkor mellett meghatározhatja, -

hogy mennyire átfogó a jellegzetesség (például szupervonás), illetve

-

hogy a viselkedés, amibıl a jellegzetességre következtethetünk, mennyire kötött biológiai folyamatokhoz.

Szintén logikailag még azt is fontosnak tarthatjuk, hogy egy adott viselkedés milyen mértékben szituációfüggı, de ez a biológiai determináció inverze lenne. Úgy gondoljuk továbbá, hogy talán más csoportosítás is lehetséges volna, de vizsgálatunk célja ezt a csoportosítást indokolja. Ezek a kritériumok, egyébként megfelelnek az Atkinsonék által leírtaknak is. Érdekes szerep juthat ilyen szempontból a kreativitásnak, melynek megnyilvánulásáról többen kimutatták, hogy nagyrészt függ a környezet toleranciájától, sıt a kreativitásra vonatkozó elvárástól is. Más oldalról talán nem alaptalanul mondhatjuk, hogy egy-egy emberre helyzettıl függetlenül, vonásként is jellemzı a kreatív magatartás. Még néhány gondolat a biológiai determinációról A vonások stabilitását – mint állítottuk – az is meghatározza, hogy a rá jellemzı viselkedés mennyire kötıdik biológiai folyamatokhoz. Ilyen értelemben mondhatjuk például, hogy a fizikai képességek sorában a gyorsaság lehet egyfajta biológiai kötöttségő funkció. Nehezebb ilyen biológiai kötöttséget találni például az esztétikai érzékenység, vagy esetleg a pártokkal kapcsolatos attitődök esetében. Az is igaz, hogy nem könnyő tisztán biológiai determinációról beszélni, ha egyszer elköteleztük magunkat az interakciós megközelítés mellett. Közismert, hogy bizonyos tevékenységek során biológiai jellegő folyamatok is kialakulnak, amelyek érzelmi töltést adnak a tevékenységnek. Ezek a kondicionálás szabályai szerint egymást helyettesíthetik. Például akinek a futás gyakori kellemes élményként úgy rögzült, hogy erıs kapcsolat jött létre a futás és a háttér biológiai folyamatok között, az a késıbbiekben szeret futni, sıt a futás egyfajta tanult szükségletté válik. Ilyen logikával épülnek ki a szenvedélyek, a függıségek, legyenek ezek drogokhoz, fizikai vagy szellemi aktivitáshoz vagy akár internetezéshez kötıdıek. Ezért a viselkedés felnıttkori tanulmányozása a determináció kérdésében kevésbé termékeny, mint akár az etológiai megközelítés, akár a kora gyermekkori történések ilyen jellegő vizsgálata.


26



Csányi Vilmos (1999) már korábban említett könyvében alapvetıen humánetológiai megközelítésben keresi az örök emberi természet jellegzetességeit. Témánk szempontjából fontos, hogy a humánspecifikus jellegzetességek között a konstrukciós képességeket is felsorolja, melybıl akár arra is következtethetnénk, hogy létezik valamiféle közvetlen kapcsolat a kreativitás és a biológiai genetikai determináció között. Persze ez talán merész és túlzó következtetés az ismeretek mai szintjén, de nem minden alap nélküli. A humán etológiai megközelítés egyébként éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy meglehetısen jelentéktelen mértékő genetikai és ezen keresztül biológiai eltérések nyomán, milyen jelentıs különbség jöhet létre az emberiség és az állatvilág között.

A személyiségjellegzetességek biológiai hátterérıl más jellegő ismereteket szerezhetünk Kulcsár Zsuzsa (1996) könyvébıl. Témánk szempontjából különösen a “Gyermekkori temperamentum – kutatás” címő fejezet mond sokat. Már korábban utaltunk rá, hogy Eysenck (1978) Gray (1978) és Zuckerman (1991, 1994) bizonyos idegélettani folyamatokhoz kapcsolták az extraverzió, illetve a neuroticitás valamint a pszichoticizmus dimenziójának a kialakulását. Ennek a kutatási irányzatnak egyik figyelemreméltó folytatását a Rothbart által vezetett kutatócsoportnak tulajdonítja Kulcsár Zsuzsa (1996). Rothbart és munkatársai (1989, 1994, 1998) összefüggést kerestek a megfigyelhetı csecsemıkori, gyermekkori viselkedésformák, a felnıttkori temperamentum dimenziói és a “Big Five” faktorai között. Mind elméleti, mind empirikus érvek sorakoznak amellett, hogy az extraverzió és a neuroticitás dimenziójában a genetikus, biológiai tényezık alapvetık. Viselkedés kérdıíves mérésének adatai alapján a késıbbi barátságosság és lelkiismeretesség gyökerei is jól kimutathatók a csecsemık vizsgálatában. Hipotetikusan, és sokak szerint nem csak hipotetikusan létezhet/létezik tehát egyfajta kapcsolat a viselkedéses jellegzetességek (a temperamentum) kora gyermekkori és felnıttkori formái között. Izgalmas kérdés, hogy a viselkedés szabályozásában szerepet játszó neurohormonális folyamatoknak milyen szerep jut ebben a folyamatban. Ez a hipotetikus kapcsolat veti fel a folytonosság (continuity) és a stabilitás együttes vizsgálatának a kérdését (pl. Caspi, Bem, és Elder, 1989; Caspi, 2000). A kérdéskör jó áttekintését látjuk Caprara és Cervone (2000) munkájában. Természetesen a fogalmak változatos használata még a további tisztázást nélkülözhetetlenné teszi, de mindenképpen jelentıs eredménynek mondható, hogy a nagy szupervonások


27



koragyermekkori, sıt csecsemıkori megnyilvánulásai kimutathatóak. Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy a legegyértelmőbb érvek az extraverzió és a neuroticitás biológiai kötıdése mellett szólnak.

Fontos még megjegyezni, hogy csecsemıkorban és gyermekkorban a globálisabb viselkedés miatt teljesen más névvel jellemezhetjük a személyiség jellegzetességeit, mint felnıttkorban. Más oldalról az is igaz, hogy még hasonló folyamatok szabályozása is egészen különbözı idegélettani folyamatokhoz kötött csecsemıkorban és felnıttkorban illetve öregkorban (Baltes és munkatársai, 1998, 1999). Ezért is nehéz a két jelenségvilág – a gyermekkori és a felnıttkori – között a folytonossági kapcsolatot feltárni.


28

A személyiség vonáselmélete

Recommend Documents