A segítõ kapcsolat etikai vonatkozásai

KOVÁCS JÓZSEF

Az életút második felén

A segítõ kapcsolat etikai vonatkozásai Az erkölcs minden emberi társadalomban megfigyelhetõ jelenség. Az embereket cselekedeteik során bizonyos értékek irányítják, s ezek minden embernél más-más hierarchiába rendezõdnek. Egy személy erkölcse az általa vallott értékektõl s azok hierarchiájától függ. Minden embernek van valamilyen erkölcsi hozzáállása a világhoz, még annak is, aki azt állítja magáról, hogy õt a döntéseiben semmiféle erkölcs nem befolyásolja. Az illetõ értékei s ezek rangsora ebben az esetben is kiolvashatók lesznek cselekedeteibõl. Lehetetlen „nem viselkedni”, mert ha valaki elhatározná, hogy egy adott helyzetben sehogyan sem fog viselkedni (például egész idõ alatt csak ül, s nem néz senkire), ez mások számára természetesen egyfajta viselkedésként lenne felfogható. Ahogyan tehát nem lehet nem viselkedni, lehetetlen erkölcsön kívül élni. Ha valaki minden általa ismert erkölcsi szabályt szándékosan figyelmen kívül hagyna, akkor ez lenne az õt jellemzõ erkölcsi felfogás. Az emberek által vallott értékek sokfélék. Engelhardt megfogalmazása szerint ma „politeista”, „sokistenhívõ” társadalmakban élünk; az emberek sokféle „istent” imádnak.1 Istennek itt Engelhardt az emberek által vallott legfõbb értéket nevezi. Az egyik ember számára a legfõbb érték a pénz, a másik számára a tudás, a harmadik számára a hatalom, ismét mások számára a szex, a hírnév stb. Sokféle erkölcs létezik tehát. Az erkölccsel mint társadalmi jelenséggel az etika tudománya foglalkozik. Az etikának több ága van, egyik fontos része az úgynevezett normatív etika, melynek tárgya az erkölcsileg helyes viselkedés elveinek és szabályainak a kidolgozása. A normatív etika arra a kérdésre keres választ, hogy egy adott helyzetben mi az erkölcsileg helyes viselkedés. A normatív etika így nem azzal foglalkozik, hogy mi „van”, hanem azzal: minek kellene lennie. Nem azzal foglalkozik,

hogyan viselkednek az emberek ténylegesen, hanem azzal: hogyan kellene viselkedniük. Az erkölcsileg heterogén társadalmakban, ahol az emberek sokféleképpen vélekednek erkölcsi kérdésekrõl, fontos összetartó és szabályozó erõ a jogrendszer. A társadalomban uralkodó erkölcsök és a jogrendszer – noha befolyásolják egymást – elkülönülnek, s a kettõ közt fontos különbségek vannak. Egy országban mindig többféle erkölcsi rendszer van egymás mellett, ugyanakkor mindig csak egyetlen és egységes jogrendszer létezik. Fontos különbség az is, hogy az erkölcsi viselkedés – amennyiben erkölcsi – mindig belsõ meggyõzõdésbõl fakad. Az általunk vallott értékekkel azonosulunk, ha azokat meg tudjuk valósítani, elégedettséget vagy boldogságot, ha azok megvalósítása akadályba ütközik, elégedetlenséget vagy boldogtalanságot érzünk. Ezzel szemben a jogszabályokkal nem feltétlenül azonosulunk. A jogkövetõ viselkedés során elõfordulhat, hogy az egyén csak a büntetéstõl való félelmében tartja be a törvényt, s nem azért, mert egyetért azzal. Ha valaki bizonyos erkölcsi szabályokat csak a büntetéstõl való félelmében tart be, de szívesen megszegné õket, ha büntetlenül tehetné, nem tartjuk igazán erkölcsösnek. Ugyanakkor a jogkövetõ viselkedéshez elég, ha valaki betartja a jogszabályokat, és senki nem vizsgálja ilyenkor, hogy miért tartotta be azokat. A társadalom erkölcsi nézetei és a jogrendszer között azonban szoros kapcsolat is van. Egy társadalomban a jogszabályoknak bizonyos erkölcsi közmegegyezésen kell alapulniuk, mert az emberek tömegesen nem tartanak be olyan jogszabályokat, melyekkel alapvetõen nem értenek egyet. Ezért a jog és az erkölcs fejlõdése során az erkölcs az alapvetõbb: a jogszabályok az erkölcs változásait követik, az erkölcsi kritika eredményeként változnak

1 H. Tristram Engelhardt, Jr.: The Foundations of Bioethics. 1986, Oxford University Press, 20.

EMBERTÁRS 2007 / 1.

52

AZ ERKÖLCSI VISZONYULÁS NÉHÁNY „TESZTJE” Az erkölcsös viselkedés alapelvének egyik elsõ megfogalmazása a bibliai aranyszabály (vö. Mt 7,12). A mai köznyelvi megfogalmazás mind az aranyszabály pozitív formáját (Csak azt tedd másokkal, amit kívánsz, hogy õk is cselekedjenek veled!), mind negatív megfogalmazását (Ne tedd másokkal azt, amit nem kívánsz, hogy veled cselekedjenek!) használja. Az aranyszabályt azonban könnyû félreérteni. Ha ugyanis szûk értelemben fogjuk fel, akkor olyasmit ír elõ, ami ellen már G. B. Shaw joggal írta: „Ne tedd másokkal azt, amit kívánsz, hogy mások tegyenek veled, mert lehet, hogy nekik más az ízlésük!” Eszerint tehát, ha az aranyszabályt szûken értelmezzük, könnyen az ízlésdiktatúra és az erkölcsi diktatúra hibájába eshetünk: saját ízlésünket, erkölcsi értékeinket erõltetjük a másikra: azt adjuk neki, amit mi szeretnénk kapni, s nem azt, amit õ kíván magának. A félreérthetõség miatt ezért sokan az aranyszabály egyértelmûbb, mai megfogalmazását ajánlják: „Tedd másokkal azt, amit õk jónak tartanak maguknak!”2 Ez a megfogalmazás minden segítõ kapcsolat fontos elvére mutat rá. Úgy kell segíteni a másiknak, hogy az a segített értékeinek, igényeinek, kívánságainak megfelelõen történjék, s ne a segítõ értékeinek, igényeinek a segítettre erõszakolását jelentse.

Az aranyszabály tágabb értelmezése azonban az erkölcs egyik fontos igazságát hangsúlyozza: azt követeli tõlünk, hogy döntéseink során mások értékeit, érdekeit, szempontjait ugyanúgy vegyük figyelembe, ahogyan mi is elvárjuk, hogy mások a döntéseiknél a mi érdekeinket, értékeinket és szempontjainkat figyelembe vegyék.3 Ezt a szempontot emeli ki az erkölcsös viselkedés feltételeit meghatározó másik idõtálló „teszt”, a kanti kategorikus imperatívusz is. A kategorikus imperatívusznak „az ember mint öncél” formájú meghatározása Kant megfogalmazásában: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.”4 Eszerint olyan mértékben erkölcsös a cselekedetünk egy másik emberrel szemben, amilyen mértékben cselekedeteink során az õ érdekeit is figyelembe veszszük, az õ szempontjaira is tekintettel vagyunk. Szélsõségesen erkölcstelen tehát „A” viselkedése „B”-vel szemben, ha cselekedetei során „A” egyáltalán nem veszi figyelembe „B” érdekeit, szempontjait. Lehet, hogy „A” ilyenkor „B” érdekeit más emberek, vagy akár az egész társadalom érdekében hagyja figyelmen kívül, s ekkor „A” viselkedése erkölcsös lehet más emberek vagy a társadalom iránt, de „B”-vel szemben maximálisan erkölcstelenül viselkedik, mert „B” szempontjait, érdekeit egyáltalán nem veszi figyelembe. Amilyen fokban „B” érdekei, szempontjai is szerepet kezdenek játszani „A” döntésében, olyan mértékben kezd „A” viselkedése erkölcsössé válni „B”- vel szemben. A kanti kategorikus imperatívusz e megfogalmazása hasonlít az aranyszabály tágabb értelmezéséhez. Mindkettõ arra szólít fel, hogy cselekedeteink során vegyük figyelembe a másik érdekeit, értékeit, szempontjait, kívánságait, ahogyan mi is elvárjuk, hogy mások a mi értékeinket és szempontjainkat cselekedeteik során figyelembe vegyék. Mind a kanti kategorikus imperatívusz, mind az aranyszabály az erkölcs legalapvetõbb igazságaihoz tartozik.

2 H. Tristram Engelhardt: i. m. 85–87. 3 Marcus G. Singer: Golden Rule. In: Paul Edwards (ed.): The Encyclopedia of Philosophy. New York – London, 1967, Collier Macmillan Publishers. 4 Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikája. Budapest, 1991, Gondolat, 510.


53


(legalábbis egy demokratikus társadalomban), s így erkölcsi konszenzust tükröznek. Egy demokratikus társadalomban a jogszabályok betartása az erkölcsösség minimuma. Jogállamban a jogszabályokat akkor is be kell tartanunk, ha nem értünk velük egyet. Ilyenkor kezdeményezhetjük az igazságtalannak tartott jogszabály megváltoztatását, de amíg az érvényes, addig a törvényt be kell tartani. Mindez természetesen nem akadályoz abban, hogy erkölcsi érvekkel érveljünk a jogszabály megváltoztatásának érdekében. Ezért az etikai viták az igazságos jogszabályok elõkészítésének nélkülözhetetlen feltételei.


AZ ERKÖLCSÖS VISELKEDÉS KRITÉRIUMAI ÉS MOTÍVUMAI Miért viselkedünk erkölcsösen, s hogyan állapíthatók meg az erkölcsös viselkedés kritériumai? Ez az etika két fontos kérdése, s az egyes etikai elméletek vagy az egyikre, vagy a másikra válaszolnak hangsúlyosabban. A deontológiai elméletek inkább a „hogyan állapíthatók meg az erkölcsös viselkedés kritériumai?” kérdésre válaszolnak. Eszerint erkölcsös viselkedés az, melynek során a cselekvõ teljesíti kötelességeit, vagyis betartja az erkölcsös viselkedés alapvetõ szabályait. Ennek egyik elsõ írásos megjelenése a bibliai tízparancsolat, de ma már számos modern, világi megfogalmazása is létezik. Az erkölcsös viselkedés eszerint az erkölcsi alapelveknek és szabályoknak megfelelõ viselkedés, s a deontológiai etikák e szabályok kimunkálását érzik alapvetõ feladatuknak. Az erényetikai elméletek ezzel szemben inkább arra a kérdésre válaszolnak, hogy „miért viselkedünk erkölcsösen”. Eszerint az erkölcsös viselkedés szabályainak, elveinek, parancsolatainak ismerete önmagában kevés, s nem is motivál bennünket eléggé. Motiválni csak érzelmeink, hajlamaink, természetünk tudnak minket, s ezért az erkölcsi nevelés, illetve önnevelés feladata olyan jellemvonások, hajlamok és természet kifejlesztése, melyek mintegy automatikusan az erkölcsi szabályokat betartó viselkedéshez vezetnek. Egy példával illusztrálva a deontológiai etikai és az erényetikai megközelítés különbségét, a deontológiai etika kidolgoz egy erkölcsi szabályt, például azt mondja: „Ne ölj!” Ezzel szemben egy erényetikai megközelítés ilyenkor inkább azt mondaná: Törekedj olyan jellem kifejlesztésére, mely nem gyûlöl. Vagyis az erényetikai megközelítés szerint, ha olyan jellemet fejlesztünk ki, amely nem gyûlöl, akkor ezzel egyben teljesítjük azt a szabályt is, hogy „Ne ölj!”, hiszen az ölés általában a gyûlöletbõl ered. 5 Így az erényetika oldaláról a deontológiai etika valamennyi szabálya egy kifejlesztendõ jellemvonás (erényes jellem), 5 W. K. Frankena: Ethics. 1963, Prentice-Hall Inc.


54

amely pszichológiai diszpozíciót jelent az erkölcsös viselkedésre. Önmagában mindkét megközelítés elégtelen, a kettõ együtt viszont jól kiegészíti egymást. Az erkölcsileg helyes viselkedés kritériumai csak érveléssel és bizonyos szabályok meghatározásával állapíthatók meg, s ez a deontológiai etikák erõssége. Másfelõl viszont csak a rendszeres „gyakorlás”, az erkölcsös viselkedés gyakori „ismétlése” vezet erényes jellemhez, s csak ez biztosítja az erkölcsös viselkedést a gyakorlatban. Ezért a megfelelõ szakember-kliens viszony etikai leírásánál meg kell határoznunk mind e viszony alapvetõ etikai elveit (deontológiai megközelítés), mind azokat a jellemvonásokat, amelyek egy jó szakembert általában az erkölcsös viselkedésre vezetnek. Összefoglalva tehát: a deontológiai megközelítés abból indul ki, hogy a jó szakember-kliens viszonyt bizonyos etikai alapelvek tiszteletben tartása jellemzi. Így ez a megközelítés felsorolja a betartandó fontosabb elveket. Az erényetikai megközelítés nem annyira a betartandó etikai elvekre koncentrál, mint inkább azokra a jellemvonásokra, amelyeket a jó szakembernek ki kell fejlesztenie magában, ha erkölcsösen akar viselkedni. Az alábbiakban mi is ezt a sorrendet fogjuk követni: elõször áttekintjük a segítõ kapcsolat legfontosabb etikai elveit, majd megvizsgáljuk azokat az erényeket, jellemvonásokat, amelyek hozzásegítenek ezeknek az elveknek a gyakorlat során való betartásához. Végül megvizsgáljuk a segítõ kapcsolat lényeges részének, a gondoskodásnak az etikai vonatkozásait. A SEGÍTÕ KAPCSOLAT NÉHÁNY ERKÖLCSILEG FONTOS SZEMPONTJA Minden segítõ kapcsolat alapvetõen aszimmetrikus: a segítségre szoruló általában kiszolgáltatott, s ezért könnyen alárendelt helyzetbe kerül, míg a segítõ visszaélhet a kliens kiszolgáltatottságával. A segítségre szorulónak fontosabb a segítõvel való kapcsolata, mint fordítva, ezért többet is hajlandó megtenni annak fenntartásáért, mint a másik fél. A segítõ általában köny-

A SEGÍTÕ KAPCSOLAT LEGFONTOSABB ETIKAI ALAPELVEI Egy ember konkrét viselkedésének erkölcsi megítélése alapvetõen három szinten történhet. Az elsõ az érzelmi szint, azaz spontán érzelmi reakciónk az illetõ tettével kapcsolatban. (Például valaki azt mondja egy másik ember tettének értékelésekor: „Utálom, ahogy viselkedett.”) A második szinten már általunk követendõnek érzett erkölcsi szabályokra utalunk, s ezek alapján mondunk egy tettet erkölcsileg jónak vagy rossznak. A harmadik szint az alapos erkölcsi mérlegelés és érvelés szintje, amikor minden tényt figyelembe véve mondunk erkölcsi ítéletet az adott tettrõl, helyzetrõl. Egy helyzet erkölcsi megítélésénél mindhárom szint fontos, s általában az elsõ szinttõl haladunk a harmadik felé.6 Annak eldöntését, hogy egy adott helyzetben mi az erkölcsileg helyes viselkedés, etikai alapelvek segítik. A modern alkalmazott etikában és különösen a bioetikában négy olyan alapelvet fogalmaztak meg, melyek segítséget adnak annak eldöntésében, hogy egy adott szituációban mi az erkölcsileg helyes cselekvés. Ezek az alapelvek egy morális dilemma során a figyelembe veendõ erkölcsi szempontok rövid listájának tekinthetõk, s így segítenek abban, hogy a probléma elemzése szisztematikusan történjék, s egyetlen fontos szempontot se felejtsünk el, amikor az erkölcsileg helyes cselekvés elveit szeretnénk meghatározni. Ezek az alapelvek a következõk:7 – a személy (kliens) autonómiája tiszteletének az elve; – a „Ne árts!” elve; – a jótékonyság elve; – az igazságosság elve. 1. A személy autonómiája tiszteletének elve Az autonómia – jogilag megfogalmazva – önrendelkezési jogot jelent, így az autonómia tiszteletének elve a másik önrendelkezési jogának tiszteletben tartását követeli meg.

6 Ruth B. Purtilo: Proffessional-Patient Relationship III. Ethics Issues. In: Warren Thomas Reich (ed.): Encyclopedia of Bioethics. (Revised edition) New York, 1995, Simon & Schuster and Prentice Hall International, 2094–2095. 7 T. L. Beauchamp – J. F. Childress: Principles of Biomedical Ethics. (Third ed.) New York – Oxford, 1989, Oxford University Press.


55


nyen talál egy másik segítségre szoruló embert, míg a bajban levõ nehezebben talál másik segítõt. Ezért kapcsolatuk nem egyenrangú. A segítõ – mivel eldöntheti, hogy nyújt-e segítséget, vagy megtagadja azt – hatalommal rendelkezik a segítségre szoruló fölött. A segítõ eldöntheti, hogy milyen módon és milyen intenzíven segít, és támogatása megszakításával is fenyegetheti azt, aki a segítség feltételein és módján módosítani szeretne. Ez is hatalmi helyzetét erõsíti. A segítségre szoruló pedig azért kiszolgáltatott, mert segítséget mástól legtöbbször nem remélhet, így „alkupozíciója” kedvezõtlen. Vagy elfogadja a segítséget úgy, azokkal a feltételekkel, ahogyan azt a segítõ felajánlja, vagy nem kap segítséget. Az ilyen aszimmetrikus kapcsolatokban ezért nagyon fontos bizonyos etikai elvek betartása, mert ezek nélkül a segítõ-kliens viszony könnyen elfajulhat: a fõ veszély az, hogy a segítés folyamata a segítõ szükségleteinek kielégítését kezdi szolgálni, s nem a segítségre szoruló valódi igényeinek kielégítését. A segítõ – esetleg akaratlanul, öntudatlanul – felhasználhatja a segítõ kapcsolatot, a kliens kiszolgáltatottságát, hogy saját hatalmát élvezze, elõnyös helyzetében sütkérezzen. Így a segítõ kapcsolat elfajulhat, s az, ami eredetileg a kliens igényeit volt hivatott kielégíteni, egyre inkább átalakulhat a segítõ igényeinek kielégítésévé. A segített ilyenkor csak a kapcsolatból való kimeneküléssel védekezhet, ami természetesen – rossz helyzete miatt – kétségbeesett és sokáig halogatott döntés lesz. Ha egy viszony hatalmi szempontból egyoldalú, az egyik fél hatalmi helyzetével és a másik fél nagyfokú kiszolgáltatottságával, akkor nagy szerepet kapnak a viszony elfajulását megakadályozó etikai elvek. Ezek feladata, hogy világosan rögzítsék a viszony fenntartásának morális szabályait. A jog is sokat segíthet ilyenkor, de az ilyen jellegû viszonyok szükségszerûen intim, kétszemélyes volta, mások általi ellenõrizhetetlensége miatt a jog itt kevesebb segítséget tud adni, mint az etikai elveken alapuló éber lelkiismeret.


Az autonómia tiszteletének elve a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját ügyeiben õ maga döntsön erkölcsi elvei, céljai, világnézete és értékrendje alapján. Mások autonómiájának tiszteletben tartása az egyik legfontosabb erkölcsi kötelesség. Teljes önrendelkezési joga azonban csak annak van, aki képes megérteni helyzetét, a neki nyújtott információkat, ezek birtokában, értékrendje, céljai alapján képes cselekvési alternatívákat végiggondolni, ezek között választani, s ennek megfelelõen cselekedni. Ha a fenti feltételek valamelyike hiányzik, akkor nem beszélhetünk teljes autonómiáról. Így hiányozhat az illetõ autonómiája a kora miatt (például mert kiskorú), a betegsége-állapota (például értelmi fogyatékossága) miatt stb., s ilyen esetben részben vagy egészben másoknak kell dönteniük helyette. A jog ilyen esetben a cselekvõképesség fogalmát használja, amelyet úgy határoz meg, hogy cselekvõképes az a személy, aki rendelkezik az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel. Ez alapesetben nagykorú, mentálisan egészséges embert jelent. A magyar jog szerint cselekvõképtelen az a kiskorú, aki tizennegyedik életévét nem töltötte be (Ptk. 15. §), illetve az, akit a bíróság a cselekvõképességet kizáró gondnokság alá helyezett (Ptk. 16. §). Továbbá az is cselekvõképtelen, aki olyan állapotban van, hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik (Ptk. 17. §). Korlátozottan cselekvõképes a tizennegyedik életévét már betöltött kiskorú (Ptk. 12. §), s az a nagykorú is, akit a bíróság korlátozottan cselekvõképesnek nyilvánított (Ptk.13. § (1) bek.). Régebben nagy hagyománya volt annak, hogy a segítõ foglalkozású szakember még mentálisan egészséges emberekkel szemben is paternalisztikusan viselkedjen. Az atyáskodó magatartás abból indult ki, hogy a jó szakembernek úgy kell viselkednie kliensével szemben (például orvosnak a betegével), ahogyan a jó szülõ viselkedik gyerekével szemben. A jó szülõ – szólt az érvelés – mindig jót akar gyerekének, mindig azt teszi, amirõl úgy gondolja, hogy an8 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl. 16. § (5) bek.


56

nak számára a legjobb, viszont nem mindig vonja be a gyereket az õt érintõ döntésekbe, nem mindig tájékoztatja õt részletesen, mert abból indul ki, hogy a gyereknek hiányzik a szükséges tudása és ítélõképessége, s nem tudja eldönteni, mi a jó neki. Ennek megfelelõen azt tanították, hogy a jó szakember és a laikus között is ugyanaz az aszimmetrikus viszony áll fenn tudás és ítélõképesség tekintetében, mint a szülõ és a gyerek között. A szakember – mert szakember – nagyobb tudással és ítélõképességgel rendelkezik, mint laikus kliense, s ezért jó, ha annak érdekeit képviseli annak kívánságai helyett. Mára a szakember-kliens közötti paternalisztikus attitûd erkölcsileg idejétmúlttá vált. Az ilyen atyáskodó viszonyt már nem tartják elfogadhatónak, ha a kliens cselekvõképes. Sõt, ma fordított trend érvényesül. Még akkor is a kliens döntésekbe való bevonására törekednek, amikor önrendelkezési joga – kora, állapota vagy betegsége miatt – korlátozott. Tehát még kiskorúakat és értelmi fogyatékos embereket is igyekeznek – az állapotuk által lehetséges mértékig – bevonni az õket érintõ döntésekbe, még abban az esetben is, ha a döntés joga végsõ soron nem az övék. Az egészségügyi törvény is ilyen szellemben rendelkezik.8 A személy autonómiája tiszteletének elve miatt fontos, hogy a segítõ egyenrangú viszony kialakítására törekedjen a segítségre szoruló személlyel. Mivel helyzetük – mint korábban láttuk – hatalom, kiszolgáltatottság tekintetében aszimmetrikus, ezért törekedni kell a segítségre szoruló személy kiszolgáltatottságának csökkentésére. Ez sok esetben információk átadásával történik: el kell mondani a segítségre szoruló személynek, hogy a segítségnek milyen módjai lehetségesek az õ esetében, melyik milyen következményekkel, elõnyökkel, hátrányokkal jár, s azt is közölni kell, hogy végsõ soron õ jogosult dönteni abban, hogy elfogadjae a segítséget, illetve, hogy a segítség mely formáját részesítené elõnyben. Az információ általában hatalom. Az információ megosztása a hatalom megosztása, az információ visszatar-


57

2. A „Ne árts” elve Ez egy õsi etikai elv, melynek korai megfogalmazása a hippokratészi primum non nocere (elsõsorban ne árts). Abból indul ki, hogy mindig meg kell próbálnunk segíteni annak, akinek a segítségét elvállaltuk. A segítés azonban nem mindig sikerül, s nem is mindig kizárólag a segítõn múlik a siker. Ha azonban segíteni nem tud, legalább ne ártson. A kliens semmiképpen ne kerüljön rosszabb helyzetbe a segítség által, mint amilyenben a segítség elõtt volt. Mindez azt jelenti, hogy a segítõnek megfelelõ gondossággal kell eljárnia, nem viselkedhet gondatlanul, felelõtlenül. Noha eredményt nem garantálhat, hiszen az nem csak rajta múlik, törekednie kell, hogy a segítség mindig megfelelõ szakértelemmel, felelõsséggel, a segítõtõl elvárható gondossággal történjék. Szigorúan véve azonban a „Ne árts” elve nem mindig tartható be, hiszen mindenfajta segítségnek veszélyei, kockázata, sok esetben hátrányai is vannak. Ez így van az orvostudományban is (az orvos által alkalmazott gyógyszereknek mellékhatásaik is vannak, vagyis nemcsak használnak, hanem ártanak is a betegnek). S a legtöbb segítõ célú beavatkozásnak is meglehetnek a hátrányai. Ezért ezen elv modern értelmezésben arra szólít fel, hogy minden segítõ célú beavatkozásnál mérlegeljük annak hasznát és esetleges kárát, s kedvezõ haszon–kár arány kialakítására törekedjünk. Vagyis olyan beavatkozást válasszunk, amelynek több a haszna, mint a kára. Az is fontos, hogy azt, vajon mi számít kárnak, illetve haszonnak, s mi számít kedvezõ haszon–kár aránynak, mindig a segítségre szorulónak kell eldöntenie. Nem szabad tehát paternalisztikus módon segíteni, vagyis úgy, hogy mi döntjük el, mi lenne a segítség a kliensnek, s olyan módon segítünk neki, amelyet õ nem is érez segítségnek. Ezért ennek elsõ szakasza mindig annak tisztázása, hogy a kliens miért kér segítséget, milyen segítséget kér, s annak részletes elémagyarázása, hogy miben és hogyan tudunk neki segítséget nyújtani, s ez számára elfogadható-e. Rendkívüli és magától értetõdõ helyzetektõl eltekintve nem indulhatunk ki abból, hogy tudjuk, a segítségre szorulónak mire van szüksége, ezért nem segít-


tása pedig a hatalom monopolizálása. Ezért a segítségre szoruló személy informálásával csökkentjük kiszolgáltatottságát, a segítõ és közte fennálló tájékozottságbeli különbséget, s így hatalmat adunk a segítségre szorulónak sorsa irányításához. A segítõ-kliens viszonyban tehát a segített autonómiájának növelése, kiszolgáltatottságának mérséklése a cél. Ebbõl az elvbõl következik, hogy a segítség a kliens együttmûködését, önkéntességét feltételezi. Túl azon, hogy erkölcsileg ez a megfelelõ viszonyulás, gyakorlati meggondolások is e modell mellett szólnak. Ritkán lehet segíteni a kliens akarata ellenére. Az õ megnyerése, együttmûködése nélkül a segítség valószínûleg hatástalan lesz. A személy autonómiájának tisztelete magában foglalja a másik ember méltóságának feltétlen tiszteletét. Minden ember egyenlõ méltósággal rendelkezik, pusztán azért, mert ember, függetlenül konkrét tulajdonságaitól. Így mindenkit egyenlõ tisztelet illet meg – betegségétõl, helyzetétõl függetlenül. Az autonómia tiszteletének elvébõl következik az igazmondás kötelessége. A segítségre szorulót nem szabad becsapni, félrevezetni, még jótékony hazugság formájában sem. Az információ megosztása a másik autonómiáját növeli, ha megfelelõ felvilágosítást nyújtunk, ezzel egyben a másik hatalmát is növeljük, hiszen az ismeretek birtokában általában cselekvési alternatívák nyílnak számára. Az igazmondás kötelessége egyben biztosítja a segítés folyamatában nélkülözhetetlen bizalmat. Az igazmondás kötelessége, a becsapás tilalma számos járulékos kötelességgel is jár. Így például fontos, hogy a segítõ mindig tegye világossá szakmai kompetenciája határait. Ne keltse a szakértelem, a hozzáértés látszatát olyan területen, amelyhez nem ért, ne mutassa nagyobbnak a tudását, hozzáértését, mint amilyen. A részletes tájékoztatás kötelességének egyik következménye, hogy ha a segítõ és a segítségre szoruló közötti találkozás történéseirõl magnetofon- vagy videofelvételt kívánnak készíteni, vagy azt mások megfigyelhetik, ezt a segítettnek meg kell mondani, s ehhez az õ beleegyezését kell kérni.


hetünk az õ megkérdezése nélkül, saját értékeink, elképzeléseink szerint. Az is nagyon fontos, hogy tisztázzuk, a segítség során mi az, amit mi tudunk adni, s mi lesz a kliens feladata. Általában ugyanis nem lehet segíteni valakinek az õ közremûködése nélkül. A segítség során nem jó, ha a segített teljesen passzív, s csak a segítõ aktív. A jól ismert példabeszéd szerint lehet úgy segíteni az éhes embernek, hogy adnak neki egy halat, de lehet úgy is segíteni, hogy megtanítják halat fogni. Utóbbi azért jobb segítség, mint az elõbbi, mert nem kiszolgáltatottá teszi a másikat, hanem úgy oldja meg problémáját, hogy egyben függetlenné is teszi a segítõtõl, és megszünteti kiszolgáltatott helyzetét. A rossz segítség tehát tartósítja a függõséget, míg a jó megszünteti azt, önállóvá teszi a segítségre szorulót, megtanítja azokra a készségekre, amelyekkel problémáit a jövõben önállóan is meg tudja oldani. A jó segítség tehát növeli a segítségre szoruló autonómiáját. A „Ne árts” elvébõl következik a titoktartás kötelezettsége is. Ahhoz, hogy segítséget kaphasson, a segítségre szorulónak általában fel kell fednie helyzetét, és számos olyan információt kell elmondania magáról, amelyet nem szívesen oszt meg másokkal. Ilyen információkat azonban csak akkor adhat, ha bízhat abban, hogy titokban maradnak. Ezért a segítõ kapcsolat fontos kötelessége a titoktartás. Ez nélkülözhetetlen a segítõ iránti bizalom kialakuláshoz, és ahhoz az õszinteséghez, amely nélkül lehetetlen az igazi, adekvát segítség. A segítõnek minden olyan információt titokban kell tartania, amelyre a kliens segítése során tett szert. A titkot a kliens beleegyezése nélkül csak rendkívüli – törvényben elõirt – esetben fedheti fel. Ha a titoktartásra csak korlátozott lehetõség van, ezt a kliensnek a segítség megkezdése elõtt el kell mondani. El kell mondani, hogy a segítségre szorulótól származó információk mennyire lesznek titkosak, a titoktartásnak melyek a határai, s az így szerzett információkat mely célból és hogyan lehet felhasználni. A segítõnek a klienssel kapcsolatos feljegyzéseit, a segítségre vonatkozó dokumentumokat a kliens kérésére meg kell mutatnia, úgy, hogy harmadik személyre vonatkozó információk így ne legyenek hozzáférhetõk. EMBERTÁRS 2007 / 1.

58

A „Ne árts” elvébõl következik az a fontos kötelesség is, hogy a segítõ ne éljen vissza helyzetével, vagyis a segítõ és a segített közötti kapcsolatot ne használja fel személyes elõny, haszon szerzésére. Így a segítõ és a segített közötti kapcsolat ne tartson tovább, mint ameddig az a segítség szempontjából szükséges, vagy ameddig az a kliens érdekében áll. Nem szabad azonban a kapcsolatot hirtelen megszakítani, hanem csak fokozatosan, elõkészítve, az ezzel kapcsolatos szakmai szabályokat betartva. A „Ne árts” elvébõl következõ fontos tiltás, hogy a segítõ ne lépjen szexuális kapcsolatba a segítettel, s az is fontos szabály, hogy a segítõnek ki kell kérnie kollégája, szupervizora, felettese segítségét, tanácsát, ha úgy érzi, hogy az általa kezelt probléma meghaladja szakértelmét. Fontos elv, hogy a segítõ soha ne lépje át szakértelme, kompetenciája határait. Ne tegyen olyat, amihez nem ért. 3. A jótékonyság elve A jótékonyság elve szerint meg kell elõznünk a rosszat, meg kell szüntetnünk a már létrejött rosszat, illetve jót kell tennünk, s törekednünk kell arra, hogy cselekedeteink során optimalizáljuk az általunk létrehozott jó–rossz arányt. A jótékonyság elve követeli meg a segítõ hivatású szakembertõl, hogy sok esetben saját személyes érdekeit is háttérbe szorítva segítsen bajban levõ kliensein. Ez a kötelesség speciálisan erõs a segítõ hivatások esetén, erõsebb, mint amilyenre egy szerzõdéses viszony kötelezne. Egy üzletember például üzleti kapcsolataiban etikailag nincs arra kötelezve, hogy üzletfelei érdekeit bármikor is a saját érdekei elé helyezze. Azonban a szakmáját hivatásként ûzõ embertõl ezt várják el, ez az a többlet, amely elkülöníti a szakmát a hivatástól. A jótékonyság elvébõl számos kötelesség adódik. Ebbõl az elvbõl következik a szakember számára a folyamatos továbbképzés, önképzés kötelessége: csak az tehet jót, aki tudja, hogy azt hogyan kell csinálni, ennek pedig feltétele az adott szakma, illetve hivatás naprakész ismerete, a (szak)tudomány eredményeinek folyamatos követése. A jótékonyság elve nemcsak meg-

szabad az õ megkérdezése nélkül vagy esetleg az akarata ellenére képviselni. Egy embernek fontos érdeke az is, hogy az õ kívánsága, értékrendje, életfilozófiája határozhassa meg, mi történik vele. A segítség tehát csak a segített értékrendje alapján történhet, autonómiájának tiszteletben tartásával. Így a segítés folyamatában a döntés joga mindig a kliensé. Az õ megfelelõ tájékoztatása elengedhetetlen (tájékozott beleegyezés), s a tájékoztatás birtokában õ jogosult eldönteni, mi történjék vele. A kliensnek tehát aktív szerepe van a segítés folyamatában. Õ a beavatkozásnak alanya és nem tárgya, a beavatkozás, segítés folyamatának aktív alakítója, s nem passzív elszenvedõje. 4. Az igazságosság elve Az igazságosság elmélete azt vizsgálja, hogy egy társadalomban milyen elvek szerint kell elosztani az elõnyöket és a hátrányokat. Az igazságosság azt követeli, hogy egy társadalomban mindenki azt kapja, amit megérdemel, ami jár neki. Definíciószerûen maximálisan igazságtalan lenne egy olyan társadalom, amelyben az elõnyöket és a hátrányokat véletlenszerûen osztanák el, az érdemekre való tekintet nélkül. Ilyen szélsõségesen igazságtalan társadalom lenne például az, amelyben sorshúzással döntenék el, hogy másnap kinek kell életfogytiglan tartó börtönbüntetésre vonulnia, s kik lesznek azok, akiket a tudományos akadémia rendes tagjává fogadnak. A példában szereplõ helyzet azért lenne szélsõségesen igazságtalan, mert nem a korábbi cselekedetek, hanem a véletlen döntené el, ki milyen elõnyökben részesül, illetve ki milyen hátrányokat szenved el. Mint látható, a legigazságtalanabb társadalom is igazságosabb ennél, mert még egy ilyen társadalomban is számos igazságossági szabályt betartanak, ami mutatja: milyen nagy jelentõséget tulajdonítunk az igazságosság elvének. Az igazságosság Arisztotelésztõl származó formai alapelve szerint az egyenlõkkel egyenlõen, az egyenlõtlenekkel pedig egyenlõtlenségeikkel arányosan egyenlõtlenül kell bánni.9 Ez az. úgynevezett formális egyenlõség elve.

9 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Ötödik könyv). Budapest, 1987, Európa Könyvkiadó.


59


felelõen „karbantartott” szakmai ismereteket, hanem folyamatosan magas szintû erkölcsi hozzáállást is megkövetel. Ugyanis nemcsak szakmailag, hanem erkölcsileg is magas szintû ellátást kell nyújtani a segítségre szorulónak. Egy segítõ kapcsolatban tehát nincs helye a kliens hátrányos megkülönböztetésének neme, bõrszíne, kora, politikai, vallási, világnézeti meggyõzõdése, vagy akár szexuális irányultsága alapján. A segítõnek igyekeznie kell legyõzni személyes ellenszenvét, elõítéleteit is, amikor segítséget nyújt. A segítõ számára lehet ellenszenves, undort keltõ, erkölcsileg elítélhetõ a kliens, mindennek azonban nem szabad befolyásolnia a segítség színvonalát. Jó szakember az esetek nagy részében olyan mértékig fel tudja dolgozni személyes ellenszenveit, elõítéleteit, hogy az nem jelent akadályt a segítõ kapcsolat kialakításában. Azokban a ritka esetekben, amikor ez mégsem lehetséges, a segítségre szoruló támogatását át kell adni más segítõnek, aki ezt vállalni tudja. Ilyenkor azonban a segítõ feladata, hogy maga helyett más segítõt találjon. A segítõnek kollégáival szemben is tisztelettel, megbecsüléssel kell bánnia, bizalommal és udvariasan együtt kell mûködnie velük. Ha azonban a segítõ kollégái részérõl etikátlanságot tapasztal, azt a megfelelõ szakmai testületeknek jelentenie kell. A segítõnek abban az esetben is fel kell lépnie, ha tudomására jut, hogy valamelyik kollégája szakképzettségét, szakértelmét meghaladó feladat megoldására vállalkozik. Régebben a szakember-kliens viszonyban a jótékonyság elvét tartották a legfontosabbnak. Az volt a vélemény, hogy a segített érdekeit kell elsõsorban szem elõtt tartani, s még akkor is az õ érdekeinek megfelelõen kell eljárni, ha ezeket õ maga nem tudja belátni, s másfajta segítséget szeretne. Ez volt tehát a már említett paternalisztikus hozzáállás, amely kevésbé tisztelte a segített autonómiáját, önrendelkezési jogát, s kizárólag az érdekeit tartotta szem elõtt. Mára megváltozott a hierarchia, s az autonómia tiszteletének elvét erõsebbnek tartjuk a jótékonyság elvéhez képest. Eszerint tehát – kivételes körülményektõl eltekintve – más érdekeit nem

A tartalmi igazságossági elvek közül több, egymásnak részben ellentmondó, illetve egyszerre teljesíthetetlen elvet szoktak felsorolni. Néhány ezek közül:10 – Mindenkinek egyenlõen! – Mindenkinek szükségletei szerint! – Mindenkinek teljesítménye szerint! – Mindenkinek a piac törvényei szerint!


Az igazságosság elvébõl számos erkölcsi kötelesség következik a gyakorlatban. Idetartozik a hátrányos megkülönböztetés tilalma, a ritka eszközök igazságos elosztásának kötelessége (például a szakember idejének, figyelmének elosztása is igazságosan történjék a rászorulók között stb.). A segítõnek tehát törekednie kell, hogy ne alkalmazzon hátrányos, igazságtalan megkülönböztetést, sem egyes személyekkel, sem társadalmi csoportokkal szemben. 5. Az erkölcsi döntés mint a fenti alapelvek közötti hierarchia esetrõl esetre történõ meghatározása A gyakorlatban úgy történik a morális dilemmák megoldása a fenti alapelvek segítségével, hogy megvizsgáljuk: egy adott szituációban melyik alapelv milyen cselekvést diktál. Ha az egyes elvek nem ugyanabba az irányba mutatnak, akkor döntenünk kell, hogy az adott helyzetben melyik alapelv a legerõsebb, s melyik az, amelyiket a másik betartása érdekében meg kell sértenünk. Így mondhatjuk, hogy minden szituációban minden alapelvet figyelembe kell vennünk erkölcsi döntéseink során, de nem mindegyiket tudjuk mindig betartani, hiszen lehetséges, hogy az adott szituációban egy másik, erõsebb alapelv határozza meg a cselekvést. Nem lehet azonban elõre, egyszer és mindenkorra meghatározni az egyes alapelvek relatív erejét. Lehet olyan helyzet, melyben az egyik, s lehet másféle szituáció, melyben egy másik alapelv az erõsebb. Például ha egy kliens nem fogadja el a segítõ által felkínált ésszerû segítséget, akkor két alap-

elv ütközik egymással. A jótékonyság elve önmagában azt kívánná, hogy segítsünk az illetõnek, akár akarata ellenére is, képviseljük az érdekeit, akár önmaga ellenében. Ezzel szemben az autonómia tiszteletének elve ilyenkor azt diktálja, hogy tartsuk tiszteletben az illetõ kívánságát, ha tájékozott, még akkor is, ha úgy tûnik, hogy ezzel rosszabbul jár. Aki ebben a szituációban a jótékonyság elvét erõsebbnek tartja az autonómia tisztelete elvénél, az segíteni fog a kliens akarata ellenére is. Ez volt régen az uralkodó felfogás például az orvostudományban: a beteg érdekeit kell képviselni, s nem a beteg kívánságait teljesíteni. Ma – az emberi szabadságjogok elõtérbe kerülésével – a személy autonómiája tiszteletének elvét általában (de nem mindig!) erõsebbnek érezzük a jótékonyság elvénél, s ezért ilyenkor a beteg tájékozott visszautasításának az elfogadását részesítjük elõnyben. A fenti példa is mutatja tehát: az etikai alapelveket minden döntési helyzetben figyelembe kell venni, erkölcsi mérlegelésünk során mindegyikkel számolnunk kell, de vannak helyzetek, amikor nem tudunk az összes elvnek megfelelõen viselkedni, hanem döntenünk kell, mely elveket részesítjük elõnyben.11 A SEGÍTÕ FOGLALKOZÁSSAL KAPCSOLATOS ERÉNYEK Mint láttuk, az etikai elvek az erkölcs fontos részei, mert segítségükkel lehet eldönteni, hogy egy tett helyes-e vagy helytelen, és segítségükkel határozzuk meg, hogy mi az erkölcsi kötelesség egy adott szituációban. Ugyanakkor az erkölcsi elvek önmagukban pszichológiailag erõtlenek, hiszen a mindennapi életben az emberek nem absztrakt erkölcsi elvek hatására cselekszenek, hanem jellemüknek, hajlamaiknak megfelelõen. A nevelés, illetve az önnevelés dönti el, ki milyen jellemmel rendelkezik, s a cél az erényes jellem kifejlesztése. Arisztotelész az erényes jellemet az erkölcsös viselkedésre való hajlamként, az arra való diszpozícióként határozta meg. Eszerint tehát erényes jellemû az az

10 T. L. Beauchamp – J. F. Childress: i. m. 261. n 11 Dr. Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába. (Második, átdolgozott kiadás). Budapest, 1999, Medicina, 108.


60

A GONDOSKODÁSETIKA A segítõ foglalkozások mindegyikére jellemzõ valamilyen formában a segítségre szorulóról való gondoskodás. A gondoskodás, segítés etikája nagyon sok figyelmet kapott az utóbbi húsz évben. A gondoskodás szót kétféle értelemben lehet használni: a szó negatív és pozitív jelentésé-

ben. A gondoskodás negatív jelentése: gond, aggályoskodás. Pozitív jelentése: valakivel való szeretõ törõdés. Mindkettõ ember voltunk legalapvetõbb jellemzõi közé tartozik.15 Az ember nem élhet gond, aggodalom, s ezzel együtt a szeretteirõl vagy másokról való szeretõ gondoskodás nélkül. Egyszóval az ember nem élhet teljes életet elkötelezõdés és kötelezettségek nélkül. Mindkettõ fontos morális fejlõdésünk és pszichológiai egészségünk szempontjából. Gyerekkorunkban mindannyian mások gondoskodására szorulunk, míg érett felnõttként képesek vagyunk a másokról való szeretõ gondoskodásra. Elõször tehát rólunk gondoskodnak, majd mi gondoskodunk másokról. Ez a sorrend pszichológiailag is fontos. Általában igaz, hogy felnõttkorában az lesz képes megfelelõen gondoskodni magáról és másokról, aki gyermekkorában átélhette, hogy mások megfelelõen gondoskodnak róla.16 1. A gondoskodásetika fejlõdésének néhány fontosabb állomása A XX. századi gondolkodásban Martin Heidegger (1889–1976) filozófiájának egyik központi fogalma a gondoskodás. Heidegger elvont filozófiai téziseit Rollo May (1909–1994), az amerikai humanisztikus pszichológia egyik elsõ alakja vezette be a pszichológiába és tette hozzáférhetõvé a filozófia iránt kevésbé érdeklõdõk számára. Rollo May szerint a mai ember elszemélytelenedett, apatikus és kiábrándult. Roszszul érzi magát a bõrében, s ez korunk tipikus betegsége. Ez a fiatalság életérzése is: semmi sem számít, bármit meg lehet tenni. Az apátia e mai életérzésével szemben May szerint a gondoskodás lehet a legjobb ellenszer. A gondoskodás ugyanis voltaképp azonosulás egy másik ember fájdalmával és örömével. A gondoskodás pszichológiailag éppen az apátia ellentéte: az az állapot, amikor úgy érezzük: valami igenis számít. Így a gondoskodás ad célt és értelmet az életnek, ez vezet minket vissza az igazi létezésbe, a szó igazi értelmében ez tesz bennünket emberré.17

12 Ruth B. Purtilo: i. m. 2099. 13 Uo. 14 Uo. 2100. 15 Warren Thomas Reich: Care I. History of the Notion of Care. In: Warren Thomas Reich: Encyclopedia of Bioethics, 320. 16 Uo.


61


ember, aki a legkülönbözõbb helyzetekben hajlamos erkölcsösen viselkedni. A cél természetesen ilyen erényes jellem kifejlesztése. Melyek tehát egy segítõ foglalkozású szakember számára a legfontosabb erények? Közéjük tartozik a jóindulat, a kedvesség, a barátságosság, az együttérzés és a részvét képessége, a becsületesség, az igazságosság és a tisztességes (fair) bánásmódra való hajlam, továbbá a lelkiismeretesség és a szerénység.12 A segítõ foglalkozások számára a fentiek közül különösen fontosak a részvét, a szánalom és az együttérzés egymással rokon erényei. Alapvetõ, hogy a segítõ együtt tudjon érezni a kliens helyzetével. Nemcsak azt kell ennek megfelelõen megkérdeznie magától: „Megtettem-e a kötelességemet?”, hanem azt is: „Eléggé figyelembe vettem-e, hogy megközelítésemnek milyen hatása lesz arra, akinek segíteni szeretnék?”13 A gondoskodás, segítés során az együttérzés azt jelenti, hogy tekintettel vagyunk a segített legalapvetõbb értékeire, a számára legfontosabb szempontokra. Azokat tiszteletben tartva próbálunk neki segíteni, hogy mindaz, ami számára a legfontosabb, ne sérüljön a segítség során. Itt különösen figyelemmel kell lennünk a segítségre szoruló élményeinek egzisztenciális dimenziójára.14 Ez azt az emberi tendenciát jelenti, hogy mindenki megpróbál értelmet keresni korlátozottságában, bajában, betegségében, rossz helyzetében. Így a segítség során abban is támogatást kell nyújtanunk, hogy a kliens megtalálja helyzetének magyarázatát, értelmét, jelentését a maga számára. Segítsünk neki megvizsgálni, mit jelent számára az a helyzet, amelybe jutott.


A XX. századi pszichológia másik nagy alakjára, Erik Eriksonra (1902–1994) is hatást gyakorolt a heideggeri filozófia. Erikson a gondoskodás átfogó pszichológiai elméletét alkotta meg, és fejlõdéselméletében is nagy szerep jut a gondoskodásnak. Erikson fejlõdéselmélete szerint a személyiség egymást követõ szakaszok során válik egyre fejlettebbé. Az ember egész élete során fejlõdik, és haláláig fejlõdõképes marad. Ideális esetben nyolc fejlõdési szakaszon megyünk keresztül. Mindegyik fázist egy válság, konfliktus jellemez, melyet meg kell oldanunk, hogy pszichológiailag a következõ fázisba léphessünk. Az ilyen krízis sérülékennyé teszi az embert, de egyben növekedési lehetõséget is rejt magában, hiszen ha a krízist jól meg tudjuk oldani, akkor egy magasabb szintû, új egyensúlyt tudunk kialakítani. Erikson szerint például a fejlõdés elsõ fázisát csecsemõkorban a bizalom–bizalmatlanság konfliktusa jellemzi. A csecsemõnek mindkét minõséget, a bizalom és a bizalmatlanság érzését egyaránt át kell élnie, és a kettõ között egyensúlyt kell tudnia kialakítani. Eme egyensúly kialakítása az elsõ fejlõdési szakasz feladata. Erikson szerint ha ekkor valaki például csak a bizalmat éli át, s a bizalmatlanságot nem, akkor késõbb életképtelen lesz, mert a világ, amelyben élünk, nem mindig megbízható, s erre pszichológiailag is fel kell készülnünk. Aki viszont a bizalmat nem éli át, az képtelen lesz mély, szoros emberi kapcsolatok átélésére. A pszichológiailag egészséges megoldás tehát mindkettõ átélése és a kettõ közötti egészséges pszichológiai egyensúly kialakítása: ez az elsõ szakasz pszichológiai feladata.18 A gondoskodás szempontjából nagy jelentõsége van Erikson hetedik stádiumának. Ez a felnõttkor szakasza, amely Erikson szerint körülbelül hatvan–hatvanöt éves korig tart. E stádium megoldandó alapfeladata a generativitás (alkotóképesség), illetve a stagnálás konfliktusa. E szakasz krízise tehát azt dönti el, hogy képesek leszünk-e létrehozni, megalkotni valamit,

ami túlél minket (például mûvészi alkotást, tudományos munkát stb.), vagy képesek vagyunke felnevelni valakit, aki túlél minket (például gyermek, fiatalok tanítása stb.) Aki ebben a szakaszban nem képes olyan feladatnak szentelni magát, amely túlmutat rajta, az pszichológiailag stagnál, s csak személyes szükségletei kielégítésével lesz elfoglalva. Az ilyen ember nem tud beágyazódni a világba, nem tud elkötelezõdni. E fázis jó megoldása a gondoskodás képességének kialakulása, valami rajtunk túlmutató felé való elkötelezõdés képessége.19 A gondoskodásetikáról való gondolkodás fontos állomása Milton Mayeroff életmûve. Szerinte a gondoskodás voltaképpen segítség egy másik embernek, hogy nõjön, fejlõdjön. A gondoskodás így egy folyamat, melynek nemcsak a végeredménye fontos (vagyis az, hogy a gondoskodásra szoruló szükségletei ki legyenek elégítve), hanem a végeredményhez vezetõ út is. A gondoskodás így tehát nemcsak annak jó, akirõl gondoskodnak, hanem annak is, aki gondoskodik. Átélheti ugyanis, hogy életének értelme van, érezheti, hogy szükség van rá, bizonyos emberek jólléte az õ lététõl függ, bizonyos igényeket egyedül õ tud kielégíteni, s ha õ nem lenne, ezek az igények kielégítetlenek maradnának.20 1982-ben jelent meg Carol Gilligan könyve,21 amely nagy hatást gyakorolt a gondoskodásetikára. Gilligan ugyanis azt állította, hogy erkölcsi problémák megoldása során a nõk és a férfiak más-más stratégiát követnek, vagyis másképpen gondolkodnak és érvelnek erkölcsi dilemmák esetén, továbbá más fogalmakat is használnak és mások az általuk fontosnak ítélt témák az erkölcsi vizsgálódás során. Mivel a hagyományos pszichológia az empirikus vizsgálatok során fõleg férfi vizsgálati alanyokat használt, ezért az ily módon nyert következtetések nem általánosíthatók nõkre, akiknek a morális fejlõdése más, mint a férfiaké. Gilligan szerint a tipikusan nõi erkölcsi nézõpont a gondoskodás perspektívája. A nõk min-

17 Warren Thomas Reich: Care I. History of the Notion of Care. In: Warren Thomas Reich: Encyclopedia of Bioethics, 325. 18 Charles S. Carrer – Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 290. 19 Uo. 297–298. 20 Warren Thomas Reich: i. m. 327. 21 Carol Gilligan: In a Different Voice: Psychological Theory and Women’s Development. Cambridge, Mass, 1982, Harvard University Press.


62

2. A jó és a rossz gondoskodás Korábban már röviden érintettük a gondoskodás két formáját: a jó és a rossz gondoskodást. A

másikról való gondoskodás ugyanis lehet domináló, a másikat egyre mélyebben függõségbe taszító: ez akkor áll fenn, ha azt is mi csináljuk meg a gondoskodásra szoruló számára, amit maga is meg tudna tenni. Ez rossz gondoskodás, mert elvesszük a másiktól a magáról való gondoskodás felelõsségét, lehetetlenné tesszük önállósodását, képességei kifejlõdését. Állandósítjuk függõ helyzetét, s így szükségtelenül kiszolgáltatottságban tartjuk.23 A jó gondoskodás az elõbbivel szemben az, amely a másik autonómiáját, önállóságát növeli. A jó gondoskodás során meglátjuk a másikban rejlõ lehetõségeket, s ezekre igyekszünk õt rávezetni, ezek kibontakoztatásában próbáljuk õt segíteni. Ennek eredménye a másik önismeretének fokozódása lesz, s így végül eljuthat oda, hogy nem lesz szüksége mások gondoskodására.24 Így a jó segítés és gondoskodás egyfajta önfelszámoló kapcsolat: akkor jó, ha arra irányul, hogy mint gondoskodás feleslegessé váljon. 3. A gondoskodás elemei A gondoskodás szakmai-technikai szintje:25 ez a magas szintû szakmai tudáson és technikai készségeken alapuló eleme a gondoskodásnak. A gondoskodás ezen eleme biztosítja, hogy technikailag-szakmailag jól tesszük, amit teszünk. Ez a tudományos-elméleti megalapozottság, a szakszerûség szintje. Ez mindenfajta gondoskodás-segítés alapvetõ feltétele, ezért a megfelelõ szakértelem, hozzáértés, szakmaitechnikai tudás megszerzése minden szakember egyik legalapvetõbb etikai kötelessége. A gondoskodás érzelmi szintje:26 ez a segítségre szorulóhoz fordulást, az odafigyelést, ráhangolódást jelenti. E szint követelménye, hogy egy segítõ kapcsolatban ne csak a szakmai-technikai szempontokra figyeljünk, hanem a másik élményeire is, arra, hogy õ hogyan éli át állapotát, az mit jelent számára. A gondoskodás megfelelõ érzelmi elemének biztosítása azt követeli

22 Nancy S. Jecker – Warren Thomas Recih: Care III. Contemporary Ethics of Care. In: Warren Thomas Reich: Encyclopedia of Bioethics, 337. 23 Warren Thomas Reich: Care I. History of the Notion of Care. In: Warren Thomas Reich: Encyclopedia of Bioethics, 324. 24 Uo. 25 Warren Thomas Reich: Care II. Historical Dimensions of an Ethics of Care in Health Care. In: Warren Thomas Reich: Encyclopedia of Bioethics, 331. 26 Uo.


63


dig a személyes kapcsolat, illetve kapcsolathiány dichotómiájában gondolják át az erkölcsi dilemmákat. A nõi gondolkodás szerint tehát morális problémák megoldása során a legfontosabb az, hogy senkit ne hagyjunk magára, senkit ne sértsünk meg, senkit ne idegenítsünk el, senkit ne izoláljunk. A tipikus nõi perspektíva eszerint tehát az, hogy a személyes kapcsolat jó, a kapcsolathiány pedig rossz, s mindig úgy kell cselekedni, hogy az emberek közötti kapcsolatok, kötõdések lehetõleg erõsödjenek segítségünk eredményeként. Ezzel szemben Gilligan szerint a férfiak morális univerzumában a legfõbb érték nem a személyes kapcsolat, hanem az egyenlõség. A férfiak a morális dilemmákat az egyenlõség–egyenlõtlenség, a dominancia–alávetettség dichotómiájában gondolják át. A férfiak tehát nem a személyes kapcsolat fenntartását tekintik a legfõbb jónak, hanem az igazságosságot, mások jogai tiszteletben tartása elveinek érvényesítését. A férfiak perspektívája tehát az igazságosságé, ahol személytelen szabályok betartásán keresztül el lehet dönteni, objektíve kinek van igaza egy vitában, s így lehet elérni a morális probléma megoldását. Röviden összefoglalva tehát Gilligan szerint a férfiak számára a legfõbb érték az igazságosság, míg a nõk számára a személyes kapcsolaton alapuló gondoskodás. Így a nõk etikája a gondoskodás etikája, a férfiaké pedig az igazságosság etikája.22 Ha Gilligannek igaza van, akkor a jövõben az eddigi – férfi orientáltságú – igazságosságetikákat ki kell egészíteni a nõi szempontokat is figyelembe vevõ gondoskodásetikával. Mindez egyben arra is magyarázatot adna, miért olyan sikeresek és felülreprezentáltak a nõk a gondoskodást igénylõ foglalkozásokban, illetve hivatásokban.

meg, hogy a segítettel való kapcsolatunkban teljesen jelen legyünk számára, de úgy, hogy tekintettel legyünk arra: a másik autonóm személyiség, akinek lehet, hogy más az értékrendje, mint a miénk.


4. A gondoskodás veszélyei A másokról való gondoskodás egyik veszélye, hogy önelhanyagoláshoz vezet, ahhoz, hogy a gondoskodó nem veszi figyelembe saját igényeit, szükségleteit. Mindez hosszú távon érzelmi kiégettséghez vezethet, amely nemcsak pszichológiai, hanem etikai probléma is. Mivel ugyanis a gondoskodó, segítõ a saját személyiségét is „használja”, mint segítõ „eszközt”, ezért a gondoskodást nyújtó számára személyisége karbantartása egyben etikai kötelesség is, hiszen ez annak a „mûszernek” karbantartása, „mellyel” a gondoskodást végzi. Csak megfelelõen „karbantartott” személyiségû segítõ tud segíteni másoknak.27

– Kapcsolatunkban legyünk érzelmileg érzékenyek a másik igényeire. – Tegyük azt a másikért, amit õ tenne magáért, ha képes lenne rá. – Segítsük a másikat abban, hogy a számára ismeretlen és ijesztõ élethelyzeten túljusson. – Tartsuk fenn a másik hitét abban, hogy problémáin képes túljutni, s még boldog jövõ várhat rá. 6. A jó gondoskodás etikai minimumkövetelményei29 – A szenvedés mérséklése; – a problematikus, segítséget igénylõ élethelyzet szubjektív átélésének segítése és megértése; – a segítségre szoruló vigasztalása, érzelmi támogatása; – a segítséget kérõ kapjon választ kérdéseire, aggodalmaira; – növekedjék, és ne csökkenjen a segítségre szoruló autonómiája.

5. A gondoskodásetika néhány elve28 – Értsük meg, mit jelent egy esemény a másik életében.

27 Kovács József: A mûvészetek jelentõsége az orvos életében. Az orvos személyiségének karbantartása mint morális kötelesség? Lege Artis Medicinae 3. évf. 12. szám. 1993. december 29., 1194–1202. 28 Nancy S. Jecker – Warren Thomas Reich: i. m. 340. 29 Uo. 341.


64

A segítõ kapcsolat etikai vonatkozásai

Recommend Documents