A rosette-i kő Dietrich, William General Press (2009) Címkék: Historical Fiction, Történelem A Napóleon piramisaiból megismert nyughatatlan kalandor, Ethan Gage folytatja izgalmas és veszélyes útját, hogy megtalálja elveszett szerelmét és Thotnak, az írás és a tudományok istenének az univerzum titkát rejtő könyvét. A mágikus egyiptomi tekercsről azt tartják, hogy birtokosát a világ feletti uralommal ruházza fel, így többen is időt, pénzt és emberéletet nem kímélve kutatnak utána Afrika és Ázsia misztikus, kincsekben gazdag földjén. Főhősünknek meg kell küzdenie a tekercset kereső riválisaival, továbbá egy vajákos varázslóval, egy megvadult oroszlánnal és még tucatnyi elvetemült ellenféllel, ráadásul az életveszélyes helyzetek briliáns megoldása közben minduntalan szenvedélyes szerelmi kapcsolatokba bonyolódik. Kívülálló amerikaiként vajon sikerül-e a két ellenséges tábor, a Napóleon vezette francia és a Sidney Smith parancsnoksága alatt álló angol sereg között ügyeskedve nyomára bukkannia Thot könyvének, mielőtt azt esküdt ellensége, az ördöggel cimboráló Silano gróf megkaparintaná?
William Dietrich A rosette-i kő General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
Lányomnak, Heidinek
A tudás birtoklása nem szünteti meg a csodákban és a rejtélyekben való hitet. Mindig akad újabb rejtély. – Anaïs Nin
Köszönetnyilvánítás A szerző számos történész alapos kutatására hagyatkozott a történet megalkotásakor, ezenkívül arra a szemléletesen megőrzött régészeti leletegyüttesre, amely olyan érdekes hellyé teszi Izraelt és Jordániát. Különösen szeretnék köszönetet mondani vezetőimnek, Paule Rakowernek és Dan Bahat professzornak Izraelben, valamint Mohammed Helalatnak Jordániában. Diane Johnstonnak a NyugatWashingtoni Egyetemről a latin nyelvű templomos-epigrammát köszönhetem, Nancy Pearlnek pedig azt az anekdotát, mely szerint Napóleon kitépkedte az általa olvasott regények lapjait, és továbbadta a tisztjeinek. Külön köszönet illeti Rakesh Satyalt, szerkesztőmet a Harper Collinsnál, Martha Cameron olvasószerkesztőt, David Korai produkciós szerkesztőt, Rob Crawford szerkesztői asszisztenst, valamint Heather Drucker újságírót, amiért kemény munkával reklámozta a művet, és még sok más személyt, akik lehetővé tették e könyv megjelenését. Természetesen hála jár Andrew Stuartnak, az ügynökömnek is, aki segít a szakmában maradnom. És mint mindig, köszönöm első olvasómnak, Hollynak is.
ELSŐ RÉSZ Első fejezet Ha ezer muskéta csöve szegeződik az ember szívének, akkor mindenképpen kénytelen elgondolkodni azon, hol is hibázhatott. Én is így tettem, miközben a csőtorkolatokat figyeltem – olyan éhesen tátongtak, mint a Kairó sikátoraiban ődöngő kutyák pofái. De azért nekem is van önérzetem, még ha a szerénységet olykor túlzásba viszem is – márpedig a szemem világára mondom, nem én voltam az, aki rossz útra tért, hanem a francia hadsereg. Ezt akar el is magyarázhattam volna hajdani barátomnak, Napóleon Bonaparténak, ha ő éppen nem hallótávolságon kívül tartózkodik, fent a dűnék tetején, bosszantóan közönyösen – gombjai és érdemrendjei csak úgy villogtak a mediterrán nap fényében. Mikor először voltunk együtt a tengerparton Bonapartéval – ez az egyiptomi partraszálláskor történt 1798-ban –, azt mondta nekem, hogy a vízbe fúltakat halhatatlanná teszi a történelem. Most pedig, kilenc hónappal később, a palesztinai Jaffa kikötője mellett, úgy tűnt, belőlem lesz történelem. A francia gránátosok felkészültek, hogy az egy csoportba terelt, szerencsétlen muszlim foglyokkal együtt engem is agyonlőjenek, így hát én, Ethan Gage, ismét csak azon törhettem a fejem, vajon hogyan kerülhetném el a nekem szánt sorsot. Ez egyszerű tömeggyilkosság volt, és én semmi jóra nem számíthattam attól a tábornoktól, akit egykor a barátomnak hittem. Milyen messze jutottunk mindketten röpke kilenc hónap alatt! Behúzódtam a legnagyobb ottomán fogoly mögé, akit a közelben láttam – egy óriási néger volt a Nílus-völgy déli részéről, s úgy számítottam, talán elég vaskos ahhoz, hogy felfogja a muskétalövést. Zavarodott marhákként tereltek ki minket a szép tengerpartra; körülöttem mindenütt tágra nyílt, fehér szemeket láttam a fekete arcokon; az élénkvörös, krémszínű, smaragdzöld és zafírkék török egyenruhákon korom- és vérfoltok emlékeztettek az esti vérengzésre. Hajlékony marokkóiak, magas, szigorú arcú szudániak, vad, sápadt bőrű albánok, cserkesz lovas katonák, görög tüzérek, török őrmesterek – a hatalmas birodalom különböző részeiből összetoborzott újoncok, akiket megszégyenített a francia hadsereg. És ott voltam én, a magányos amerikai. Nem csak engem ejtett zavarba a bábeli zűrzavar: gyakran maguk a foglyok sem értették egymást. A tömeg erre-arra hullámzott – tisztjeik már halottak voltak, a köztük uralkodó zűrzavar pedig éles ellentétben állt kivégzőink egyenes soraival, melyeket mintha díszszemlére állítottak volna fel. Az ottománok makacs ellenállása felbőszítette Napóleont – nos igen, követek fejét nem szerencsés lándzsahegyre tűzni –, és a foglyok éhező tömege csupán kolonc lett volna az inváziós sereg nyakán. így hát kihajtottak minket a narancsligeteken át az elfoglalt kikötőtől délre fekvő homokos partszakaszra, ahol megcsodálhattuk az élénkzölden csillogó hullámokat és a dombtetőn füstölgő várost. Néhány zöld gyümölcs még ott lógott az ágyúgolyóktól széthasított fák ágain. Hajdani jótevőm és mostani ellenségem, aki ifjú Nagy Sándorként ült a lován, kétségbeeséstől vagy komor számítástól vezettetve
olyan szörnytettre készült, melyet saját marsalljai is csak suttogva emlegetnek majd az elkövetkező hadjáratok során. Ám még csak arra sem vette a fáradságot, hogy odafigyeljen ránk! Megint az egyik borongós regényét olvasta: szokása szerint egy oldal gyors elolvasása után kitépte azt és hátraadta a tisztjeinek. Mezítláb voltam, testemet vér borította, miközben légvonalban csupán negyven mérföld választott el attól a helytől, ahol Jézus Krisztus meghalt, hogy megváltsa a világot. Az elmúlt napok eseményei – üldöztetés, kínzás, a háború szörnyűségei – nem igazán győztek meg arról, hogy a Megváltónak sikerült volna megváltoztatnia az emberi természetet. – Élesíts! – Ezernyi puskaravasz kattanása hallatszott. Napóleon emberei kémkedéssel és árulással vádoltak, ezért kerültem a többi fogoly közé. Ami azt illeti, a körülmények szerencsétlen alakulása miatt volt is némi igazság ebben a jellemzésben. Persze annak idején távolról sem ezzel a szándékkal keltem útra. Egyszerű amerikaiként éltem Párizsban, ám az elektromossággal kapcsolatos korlátozott ismereteim – valamint egy teljes mértékben valótlan gyilkossági vádtól való menekülés kényszere – révén bekerültem Napóleon tudósai közé, s így részt vehettem az egy évvel ezelőtti káprázatos egyiptomi hadjáratban. Sajnos azonban hajlamos vagyok arra, hogy rossz időben legyek a rossz helyen: így rám lőtt többek között a mameluk lovasság, a saját szerelmem, tüzet nyitottak rám az arab martalócok, a brit hadihajók, a muszlim fanatikusok és a francia gyalogság tagjai is – pedig én alapvetően nem vagyok rossz ember! Legutóbbi francia ellenfelem egy Pierre Najac nevű hamis vámtiszt volt, egy bérgyilkos és tolvaj, aki nem tudta túltenni magát azon, hogy annak idején rálőttem a Toulonba tartó postakocsi alóli fedezékemből, miután megpróbálta ellopni tőlem a szent medálomat. Hosszú történet ez, egy egész könyvet megtölt. Ez a gazember úgy tért vissza az életembe, mint egy rossz hitelező; ő volt az, aki egy hátamnak szegezett lovassági szablyával a foglyok sorába terelt. Ugyanazzal az utálattal kevert diadalérzettel várhatta közelgő pusztulásomat, mint amivel az ember egy különösen ellenszenves pókot nyom agyon. Sajnáltam, hogy akkor nem céloztam egy lehelettel feljebb és két hüvelykkel balra. Már korábban is megállapítottam, hogy mindig a szerencsejátékkal kezdődnek a bajok. A történet egy kártyajátékkal indult Párizsban, melynek során egy rejtélyes medált nyertem, ami később számos galibát okozott. Ezúttal ismét a kártya volt az oka mindennek: ami kezdetben az újrakezdés egyszerű módjának tűnt – jelesül: megszabadítani a HMS Dangerous fregatt nehézfejű matrózait az utolsó shillingjüktől is, mielőtt a britek partra tesznek a Szentföldön –, valójában semmit nem oldott meg, sőt, tulajdonképpen nagyban hozzájárult mostani szerencsétlen helyzetemhez. Hadd ismételjem meg: a szerencsejáték bűn, ráadásul csak a bolondok hagyatkoznak a szerencsére. – Célra tarts! De egy kissé előreszaladtam a történetben. Én, Ethan Gage, harmincnégy évem zömét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam nem bajba keveredni és eközben elkerülni a kemény munkát is. Hajdani mesterem és munkaadóm, a néhai nagyszerű Benjamin Franklin persze erre azt mondta volna, hogy a két cél úgy taszítja egymást, mint a pozitív és a negatív pólus. Az utóbbi ugyanis, azaz a munkakerülés, szinte óhatatlanul lehetetlenné teszi az elsőt, vagyis a
bajok elkerülését. Ám ezt az igazságot hajlamosak vagyunk elfelejteni, mint ahogyan azt is, hogy a túlzott alkoholfogyasztásnak fejfájás a jutalma, vagy hogy a szép nők általában elárulják az embert. A kemény munka elkerülésének vágya vezetett a kártyaasztalhoz is, a kártyaasztal a medálhoz, a medál Egyiptomba – nyomomban a fél világ gazembereivel –, Egyiptom pedig szerelmemhez, Astizá-hoz, akit elveszítettem Astiza győzött meg arról, hogy kötelességünk megmenteni a világot Najac gazdájától, a félig francia, félig olasz származású gróftól és varázslótól, Alessandro Silanótól. Mindez pedig, anélkül hogy számítottam volna erre a fejleményre, végül odáig vezetett, hogy Bonaparte ellensége lettem. Eközben pedig több dologra is ráleltem: az igaz szerelemre, a Nagy Piramis titkos bejáratára, valamint egy ősi rejtély kulcsára, hogy azután mindent elveszítsek, ami kedves volt nekem, miközben egy ballon fedélzetén a puszta létezésért küzdöttem. Mondtam, hogy hosszú történet. Mindenesetre a gyönyörű, magával ragadó Astiza – előbb kis híján gyilkosom, azután szolgálóm, végül Egyiptom papnője – ellenségemmel, Silanóval együtt a ballonból egyenesen a Nílusba zuhant. Azóta kétségbeesetten kutattam utánuk, s aggodalmamat csak fokozták ellenségem utolsó szavai, melyeket Astizának mondott: „Tudod, hogy még mindig szeretlek!” Képzelhetik, milyen érzés, amikor ilyesmin töri az ember a fejét éjszakánként. Vajon mi lehetett kettejük között? Így hát hagytam, hogy az őrült angol, Sir Sidney Smith partra tegyen Palesztinában, hogy Bonaparte inváziós seregét megelőzve információt gyűjthessek róluk. Azután, nos, egyik esemény követte a másikat, mígnem most itt álltam, ezer puskacsővel szemközt. – Tűz! oOo Ám mielőtt elmondanám, mi történt a sortűz után, talán vissza kellene térnem oda, ahol az előző történetem befejeződött: 1798 októberének végéhez, amikor a Dangerous nevű brit fregatt fedélzetén a Szentföld felé tartottam. A hajó dagadó vitorlákkal, fehér orrhabokat vetve szelte a vizet. Milyen otthonos látvány volt ez! Lobogott az angol zászló, a tagbaszakadt matrózok vidám dallal húzták-vonták a köteleket, a háromszögletű kalapot viselő tisztek kimérten rótták a hátsó fedélzetet, s a nyitott ágyúablakokon be-becsapott a Földközi-tenger tajtékja, melynek cseppjei sócsillagokká száradtak a fémcsöveken. Más szóval, ez pontosan az a katonás, férfias környezet volt, amiből lassan kezdett elegem lenni, miután éppen csak megúsztam a mamelukok vad rohamát a piramisok melletti csatánál, a L'Orient felrobbanását a nílusi csatában, és egy Ahmed bin Szadr nevű arab kígyóimádó számtalan orvtámadását – bár ez utóbbit legalább sikerült a hozzá hasonlók számára fenntartott Pokolra küldenem. A számtalan kalandtól meglehetősen kifáradtam, és egyéb vágyam sem volt, mint hogy mihamarabb hazatérjek New Yorkba, s valami rendes foglalkozást találjak magamnak: lehetnék könyvelő, kereskedősegéd egy rövidáruboltban, netán ügyvéd, aki végrendeleteket olvas fel a feketébe öltözött özvegyeknek és a hálátlan csemetéknek. Ó, egy íróasztal és poros főkönyvek – milyen szép élet lenne! Am Sir Sidney hallani sem akart ilyesmiről. S ami még rosszabb, végre rájöttem, mi az egyetlen dolog, ami érdekel ezen a világon: Astiza. Nem lettem volna képes nyugodt lelkiismerettel hazaindulni, amíg ki nem derítem, túlélte-e a
zuhanást Silanóval, és ha igen, meg tudnám-e menteni. Az élet egyszerűbb volt azelőtt, amikor még nem voltak elveim. Smith török admirálisnak öltözve parádézott, miközben agyában viharfelhőkként gyülekeztek a tervek. Küldetése szerint segítenie kellett a törököknek és az Ottomán Birodalomnak feltartóztatni Bonaparte seregeinek előrenyomulását Egyiptomból Szíriába – az ifjú Napóleon ugyanis éppen egy ázsiai birodalom alapjainak lerakásán fáradozott. Sir Sidneynek szövetségesek és információk kellettek, így miután kihalászott a Földközi-tengerből, közölte velem, hogy mindkettőnk javát szolgálná, ha csatlakoznék hozzá. Rámutatott, hogy ostobaság volna egyedül visszatérnem Egyiptomba, belesétálva a bosszúszomjas franciák karjaiba. Palesztinában viszont kérdezősködhetnék Astiza felől, miközben felmérném a különböző vallási csoportok erejét, akiket esetleg csatasorba állíthatnánk Napóleon ellen. „Jeruzsálem!” – kiáltotta Sir Sidney. Megtébolyodott volna? Ez a félig elfeledett, az Ottomán Birodalom végvidékén fekvő, porral, történelemmel, vallási fanatikusokkal és járványokkal teli város csupán annak köszönhette a fennmaradását, hogy – legalábbis a jelentések szerint – szent helyeit ráerőszakolta a hiszékenyekre, és kiforgatta a vagyonából három vallás zarándokait. De Smith, az angol cselszövő és harcos számára Jeruzsálem Szíria összetett kultúrájának csomópontja volt, muszlimok, zsidók, görögkeletiek, katolikusok, drúzok, maroniták, matuvelliek, törökök, beduinok, kurdok és palesztinok bábeli kavalkádja, akik mindannyian több ezer évre visszamenően számon tartják a többiektől elszenvedett sérelmeiket. Őszintén megvallva eszembe sem jutott volna, hogy száz mérföldnél közelebb merészkedjek ehhez a helyhez, ha Astiza a fejébe nem veszi, hogy az ősi bölcsesség szent könyvét Mózes lopta el a Nagy Piramis alól, majd az a leszármazottai révén Izraelbe került. Eszerint a könyv legvalószínűbb rejtekhelye Jeruzsálem. Thot könyve, vagy a vele kapcsolatos szóbeszédek ez idáig mindig bajba sodortak. De mi van akkor, ha valóban a halhatatlanság és a világ feletti uralom kulcsát rejti ez a mű? Képtelen voltam egy kézlegyintéssel elhessegetni a gondolatot, s ezért Jeruzsálem a maga őrült módján mégiscsak megfelelő célnak tűnt. Smith régi cinkostársaként kezelt, és valóban volt közöttünk egyfajta szövetség. Még Franciaországban, egy cigánytáborban találkoztam vele először, miután lelőttem Najacot. A tőle kapott pecsétgyűrű révén menekültem meg az árbocrúdhoz kötözéstől, mikor Nelson admirális elé vittek a nílusi csata után. Smith igazi hős volt, aki francia hajókat gyújtott fel és úgy szökött meg egy párizsi börtönből, hogy a rácsos ablakon keresztül adott jeleket egy régi szeretőjének. Miután magammal vittem a fáraó összes kincsét a Nagy Piramis alatt, majd mindet elveszítettem, hogy súlyuk alatt ne fulladjak vízbe, elkötöttem barátom és tudóstársam, Nicolas-Jacques Conte egyik ballonját, és belezuhantam a tengerbe, végül csuromvizesen és nincstelenül a Dangerous fedélzetén találtam magam – a sors ismét Sir Sidneyhez sodort, és most ugyanúgy ki voltam szolgáltatva a briteknek, mint azelőtt a franciáknak. Érzéseimet – elegem volt a háborúból, a kincskeresésből, és mihamarabb haza akartam jutni Amerikába – Smith könnyedén félresöpörte. – Tehát amíg Szíria-Palesztinában kutakodik a nője után, Gage, használja ki az időt, és derítse ki, esetleg felhasználhatók-e a helyi keresztények és zsidók Bonaparte
ellen – magyarázta. – Lehet, hogy a békaevők oldalára állnak, és ha Boney arra jár a seregével, török szövetségeseinknek minden elérhető segítségre szükségük lesz. – Átkarolta a vállamat. – Maga éppen megfelelő ember a feladatra: okos, megnyerő, gyökértelen, gátlások és elvek nélkül. Az emberek megnyílnak magának, Gage, mert azt hiszik, úgysem számít. – Csupán arról van szó, hogy én amerikai vagyok, nem brit vagy francia. – Pontosan. Tökéletes a számunkra. Dzsezárnak imponálni fog, hogy még egy magához hasonló léha alak is minket szolgál. Dzsezár, kinek neve azt jelenti: „mészáros”, Akko hírhedten kegyetlen és zsarnok pasája volt, a britek szövetségese Napóleon ellen. Bizonyára el lesz ragadtatva, gondoltam. – De az arabtudásom igen csekély, és mit sem tudok Palesztináról! – vetettem ellen. – Mindez, nem jelenthet gondot egy olyan merész és leleményes ügynöknek, mint maga, Ethan. Jeruzsálemben megtalálja a Korona egy emberét. Fedőneve Jericho, foglalkozására nézve vaskereskedő, egykor a flottánknál szolgált. Segíthet megtalálni ezt az Astizát és információt gyűjteni számunkra. Még Egyiptomban is akadnak kapcsolatai! A maga mesteri diplomáciai képességeivel csupán néhány napot kell majd ott töltenie, ahol Jézus Krisztus is járt már maga előtt, csupán a csizmája lesz poros, és már jöhet is vissza egy ereklyével a zsebében, és a többi gondja is megoldódik majd. Igazán pompásan alakulnak a dolgok, nem igaz? Időközben én segítek Dzsezárnak megszervezni Akko védelmét, ha Boney netán északra vonul, ahogyan maga gondolja. Fel sem ocsúdik, és már hősként ünnepelnek mindkettőnket London legszebb palotáiban! Az a tapasztalatom, hogy amikor valaki udvariaskodni kezd, és olyasféle szavakkal dobálózik, mint amilyen a pompás is, ideje ellenőrizni, megvan-e még az erszényünk De Bunker Hillre mondom, kíváncsi voltam Thot könyvére, és kínzott Astiza emléke is. Eletem legszörnyűbb pillanata volt, amikor feláldozta magát, hogy engem megmentsen – esküszöm, rosszabb, mint amikor kedvenc pennsylvaniai hosszú puskám felrobbant! –, és akkora űr tátongott a szívemben, hogy egy ágyúgolyót keresztül lehetett volna lőni rajta. Ez a hasonlat igencsak megtetszett, és ki akartam próbálni a hatását Astizán is. Így hát persze igent mondtam, ami a legveszélyesebb szó a nyelvünkön. – Nincs ruhám, sem fegyverem, sem pénzem – közöltem Smithtel. A Nagy Piramisból csupán két kicsiny aranyszeráfot sikerült megtartanom, azokat a térdelő angyalfigurákat, amelyek Astiza szerint Mózes botjáról származnak, és amelyeket meglehetősen méltatlan módon a gatyámba rejtettem. Először zálogba akartam adni őket, de érzelmileg kötődni kezdtem hozzájuk, bár néha vakaródznom kellett miattuk. Legalább volt némi nemesfémem tartalékban, amiről senki sem tudott. Ezért megpróbáltam némi apanázst kikönyörögni Smithtől, ha már annyira be akart szervezni. – Ugyan, úgyis annyira szereti az arab göncöket – felelte a brit kapitány. – A nap egészségesen lebarnította a képét, Gage. Vegyen egy köpenyt és turbánt Jaffában, és senkinek sem tűnik majd fel, hogy idegen. Ami pedig az angol fegyvereket illeti: ha ilyesmit találnak magánál, jó eséllyel végzi egy török börtönben
kémkedésért. Ha az eszét használja, nagyobb biztonságban lesz. Adhatok viszont egy kis távcsövet. Pompásan éles, kiváló jószág az ellenséges csapatok szemmel tartására. – Nem említette a pénzt. – A Korona több mint elegendő járadékot biztosít. Ezzel átadott egy erszényt. Csekély mennyiségű ezüst- és rézpénz: spanyol reálok, ottomán piaszterek, egy orosz kopejka és két holland forint volt benne. Szűkös a költségvetés… – De hát ebből még reggelit sem vehetek! – Mégsem adhatok magának fontsterlinget, Gage, nem igaz? Azonnal elárulná, kicsoda valójában. Maga leleményes ember. Takarékoskodjon minden pennyvel! Isten a tanúm rá, az Admiralitás is ezt teszi! Nos, a leleményességemet akár nyomban bevethetném, mondtam magamban, és azon kezdtem tűnődni, vajon a szolgálaton kívül lebzselő matrózoknak nincs-e kedvük egy baráti kártyapartival agyonütni az időt. Mikor még tekintélyes tudósok között tölthettem az időt Napóleon egyiptomi expedícióján, szívesen beszélgettem a valószínűség törvényeiről a Gaspard Monge-hoz és a földrajztudós Edme Francois Jomardhoz hasonló matematikai zsenikkel. Példájuk nyomán szisztematikusabban kezdtem gondolkodni az esélyekről és a bank előnyéről, ami javított kártyázási tudományomon. – Esetleg rávehetném az embereit némi szerencsejátékra. – Csak vigyázzon, nehogy elnyerjék a reggelijét is!
Második fejezet Brelannal kezdtük, ami éppen megfelelő, ha egyszerű matrózokkal játszik az ember, hiszen lényege a blöffölés. Én a párizsi szalonokban már szereztem benne némi gyakorlatot – egyedül a Palais Royale két és fél hektárján több mint száz játékbarlang osztozott így a derék brit tengerészeknek esélyük sem volt ellenem, a „frank szélhámos” ellen. Miután annyit elnyertem tőlük, amennyit még éppen eltűrtek – néha úgy tettem, mintha jobb lapjaim lennének, máskor sebezhetőnek mutattam magam, holott gyilkosabb lapjaim voltak, mint egy mameluk bej fegyverei felajánlottam, hogy játsszunk mást, olyasmit, ami inkább a szerencsétől függ. Azok a zászlósok és tüzérek, akik a fél fizetésüket elvesztették a némi észt is igénylő játékban, most buzgón asztalra dobták az egész havi fizetésüket egy valódi szerencsejáték kedvéért. Ami persze egyáltalán nem az volt. A landsknecht alapváltozatában a bank – azaz én – felajánl egy tétet, amit a többi játékosnak állnia kell. Majd felfordítunk két kártyát, melyek közül a bal oldali az enyém, a jobb oldali a játékosé. Ezután sorban felhúzom a pakli lapjait, amíg ugyanolyan lap nem kerül a kezembe, mint az első kettő valamelyike. Ha a jobb oldali lapnak találtam meg a párját, a játékos nyert, ha a bal oldalinak, akkor a bank Egyenlők az esélyek, nemde? Ám ha az első két lap egyforma, a bank azonnal nyer, és ez a kis matematikai előny néhány óra alatt érezhetően az én javamra billentette a mérleget. A matrózok utóbb más játékért könyörögtek – Rendben, próbáljuk ki a fáraót – mondtam. – Ez a legújabb őrület Párizsban. Biztos, hogy ezúttal szerencsétek lesz. Végül is ti vagytok a megmentőim, tartozom nektek. – Most majd visszaszerezzük a pénzünket, csaló jenki! A fáraó azonban még nagyobb előnyt biztosít a banknak, hiszen az osztó automatikusan megnyeri az első leosztást. Az ötvenkét lapos pakli utolsó kártyája, ami a játékosé volna, nem játszik. Ráadásul akkor is az osztó nyer, ha a lapok azonosak. Nyilvánvaló előnyt élveztem hát, ennek ellenére a matrózok azt hitték, ha egész éjszaka folytatjuk a játékot, idővel biztosan kifáradok. Éppen ellenkezőképp történt: minél tovább játszottunk, annál magasabb volt előttem a pénzrakás. Minél inkább remélték, hogy nemsokára elhagy a szerencsém, annál biztosabban nyertem. Egy olyan fregatton, amelyik eleddig még nem jutott nagyobb zsákmányhoz, a tengerészek sem dúskálnak, ám annyian próbáltak legyőzni, hogy mire hajnalban, a távolban megpillantottuk Palesztina partjait, szegénységem már a múlté volt. Régi barátom, Monge erre biztosan csak annyit mondott volna: a matematika diadala. Fontos, hogy amikor kiforgatunk valakit a vagyonából, ne felejtsük el biztosítani őt afelől, hogy ragyogóan játszott, s mindössze a csapodár Fortuna hagyta őt cserben – ezt szem előtt tartva annyi együttérzést tanúsítottam a többiek iránt, hogy mondhatom, igaz barátaim lettek azok, akiket a leginkább kifosztottam. Megköszönték, hogy a négy legnagyobb vesztesnek – természetesen magas kamatra – visszakölcsönöztem a pénzét, miközben még így is annyim maradt, amiből fejedelmien élhettem Jeruzsálemben. Mikor az egyik fafejnek visszaadtam a kedvese hajfürtjét, melyet zálogként nyertem el tőle, talán már elnökké is választottak volna.
Volt azonban két ellenfelem, akiket sehogyan sem sikerült elbűvölnöm. – Ördögi mázlid van, hallod – mondta az egyik, egy jól megtermett, vörös képű matróz, akit igen találóan Nagy Nednek hívtak, miközben mogorván újra és újra leszámolta megmaradt két pennyjét. – Vagy éppen angyali – feleltem. – Jól játszottál, pajtás, de hát úgy tűnik, a gondviselés rám mosolygott ezen a hosszú éjszakán. – Smith jellemzésének eleget téve próbáltam megnyerő vigyort küldeni feléje, majd elnyomtam egy ásítást. – Ennyiszer nem lehet valaki szerencsés. – Okos is voltam – vontam vállat. – Azt akarom, hogy kockázzunk egyet! – mondta a rákvörös arcú óriás. Sötét arccal, összehúzott szemmel nézett rám. – Látni akarom, tényleg szerencséd volt-e. – Az intelligens ember egyik ismérve, tengerész barátom, hogy nem bízik a felebarátja kockájában. A kocka az ördög csontja, nemde? – Félsz, hogy talán visszanyerném a pénzemet? – Csupán arról van szó, hogy én játszom a saját játékomat, te pedig a magadét. – Hát én meg asszem, hogy az amerikai berezelt – szólt közbe Ned cimborája, egy Kicsi Tom nevű köpcös, komisz fráter. – Fél esélyt adni két jóravaló tengerésznek, az ám! – Ned egy vontatólóhoz hasonlított, Tom viszont inkább egy kicsi, mérges buldogot juttatott az eszembe. Aggódni kezdtem. A többi matróz növekvő érdeklődéssel figyelte eszmecserénket, mivel tudták, hogy más módon úgysem szerezhetik vissza a pénzüket. – Épp ellenkezőleg, uraim, egész éjszaka esélyt adtam nektek. Sajnálom, hogy vesztettetek, biztosan mindent megpróbáltatok, és csodálom a kitartásotokat, de talán bölcsen tennétek, ha tanulmányoznátok a valószínűség törvényeit. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. – Mit tanulmányozzunk? – kérdezte Nagy Ned. – Asszem azt mondta, hogy csalt – fordított Kicsi Tom. – A feltételezést is kikérem magamnak! – A tengerészek mégis csalással vádolják magát, Gage – mondta egy hadnagy, akitől öt shillinget nyertem el. Rosszulesett a hangjából kicsengő egyetértés. – Azt rebesgetik, elég jó lövész, és jól harcolt a békaevők oldalán. Ugye nem akar szégyenben maradni a vöröskabátosok előtt? – Természetesen nem, de mindannyian tudjuk, hogy tisztességes… Ekkor Nagy Ned ökle az asztalra csapott, markából két kocka repült ki, mintha csak szöcskék lettek volna. – Add vissza a pénzünket, játsszunk egyet ezekkel, vagy találkozzunk délben a fedélközben! – Dörmögéséből árnyalatnyi, ám annál bosszantóbb önelégültséget hallottam ki. Mérete miatt nyilván nemigen veszített még az ilyen vetélkedésekben. – Addigra már Jaffában leszünk – próbáltam kitérni előle. – Annál kényelmesebben megbeszélhetjük ezt odalent, a tizennyolc fontos ágyúk között. Hát, nyilvánvaló volt, mit kell tennem. Felálltam. – Eljött az ideje, hogy valaki megleckéztessen. Akkor délben. Zajos helyeslés volt a jutalmam. Párbajunk hírének körülbelül annyi időre volt
szüksége, hogy orrtól tatig elterjedjen a Dangerous fedélzetén, mint amennyi idő alatt egy románcról szóló pletyka beutazza a forradalmi Párizst. A matrózok biztosra vették, hogy birkózásunk során minden egyes pennyért, amit tőlük elnyertem, jól megkapom a magamét Nagy Nedtől; s ha a vöröses képű tengerész már kellőképpen megkínzott, én fogok könyörögni, hogy a teljes nyereményemet visszaadhassam. Hogy túlságosan is élénk fantáziámat elvonjam e lehangoló jövő képétől, felmentem a tatfedélzetre, és újdonsült távcsövemmel figyeltem, mint közeledünk Jaffa felé. Remek kis eszköz volt, élesen láttam vele Palesztina legfontosabb kikötőjét, amely – most, hónapokkal azelőtt, hogy Napóleon elfoglalta – az egyetlen szívderítő látvány volt a máskülönben lapos és jellegtelen partvidéken. A város egy magaslaton feküdt; erődjei, tornyai és minaretjei, kupolás épületei lejtős teraszokon emelkedtek minden irányban, mint egy óriási kőrakás. Fal vette körül, amely a nyílt tenger felől is védte a kikötő rakpartjait. Beljebb narancsligeteket és pálmafákat láttam, rajtuk túl aranyló mezőket és barna legelőket. A lőrésekből fekete ágyúk kandikáltak ki, és még két mérföldről is hallottuk az elnyújtott, siránkozó éneket, mely a hívőket szólította imára. Jaffai narancsokhoz Párizsban is volt szerencsém, ezeket ugyanis vastag héjuknak köszönhetően Európába is lehet szállítani. A sok gyümölcsfától ez a gazdag város egy erdő közepén emelkedő kastélyhoz hasonlított. Ottomán lobogók lengtek a meleg őszi szellőben, a korlátokon szőnyegek lógtak, s a víz faszén illatát hozta a város felől. A part közelében néhány alattomos zátonyt vettem észre – csupán fehér tajték jelezte hollétüket -; máskülönben a kicsiny kikötő zsúfolásig megtelt daukkal és felukkákkal. A többi nagy hajóhoz hasonlóan mi is a nyílt vízen vetettünk horgonyt. Jöttünkre arab csónakok flottillája evezett ki, hátha akad valami üzlet a számukra. Én is felkészültem a távozásra. Csak persze előbb el kell intéznem ezt a nyomorult matrózt. – Hallom, hogy a híres szerencséje miatt összeakasztotta a bajszát Nagy Neddel – mondta Sir Sidney, amikor átadott egy tarisznyát, benne kétszersülttel. Ezzel kellene eljutnom Jeruzsálembe? Nos, az angolok nem éppen a főzőtudományukról nevezetesek. – Bikaerős fickó, a feje mint a kosé, és lefogadom, a koponyája ugyanolyan vastag. Van valami terve, amivel átejtheti? – Kipróbálnám a kockáit is, Sir Sidney, de gyanítom, ha ennél jobban ólmoznánk őket, az egész fregatt elsüllyedne alattuk. Smith nevetett. – Nem egy szegény ördögöt átvert már, és az izmai miatt még nemigen panaszkodott neki senki. Nem szeret veszíteni. Vagyunk itt egypáran, akik nem bánjuk, hogy maga nyert. Milyen kár, hogy a koponyája bánja a győzelmét! – Hát, megtilthatná a párbajt. – A legények zajosak, mint a kakasok, márpedig Akkóig nem szállunk partra. Egy jó kis bunyó segít lecsillapítani őket. Maga elég gyors, Ethan! Táncoltassa meg a bitangot! Na persze. Lementem a fedélközbe, és leghátul meg is találtam Nagy Nedet. Éppen tekintélyes méretű izmait zsírozta, hogy könnyebben kicsúszhasson a szorításomból. Úgy fénylett, mint egy karácsonyi pulyka. – Beszélhetnénk négyszemközt?
– Vissza akarsz lépni, mi? – vigyorgott. Akkora fogai voltak, mint az újfajta zongorák billentyűi. – Csupán arról van szó, hogy gondolkodtam a dolgon, és beláttam, hogy Bonapartéval kell harcolnunk, nem egymással. De azért nekem is van önérzetem. Gyere, intézzük el a dolgot a többiektől távol. – Nem! Nemcsak az én pénzemet adod vissza, hanem minden egyes tengeri medvéét ezen a hajón! – De hát ez lehetetlen! Azt sem tudom, kitől mennyit nyertem. Ám ha most velem jössz, és megígéred, hogy békén hagysz, kifizetem a részedet, mégpedig duplán. Mohó csillogás jelent meg a tekintetében. – Háromszorosan, a fene beléd! – Jó, csak gyere a legalsó fedélzetre, nehogy a végén lázadás törjön ki, amikor kinyitom az erszényemet. Ned ostoba, de annál mohóbb cirkuszi medveként cammogott utánam, miközben leereszkedtem a fregatt aljába, ahol a készleteket tartották. – Idelent rejtettem el a pénzt, nehogy ellopják – mondtam, felemelve a hajófenékhez vezető egyik nyílás fedelét. – Mesterem, Ben Franklin szerint a nagy vagyonnal együtt jár az aggodalom, és mondhatom, igazat beszélt. Vedd ezt jó tanácsként. – Fene a lázadó Franklinbe! Lógnia kellene! Lenyúltam. – Ajaj, elcsúszott. Sőt, azt hiszem, leesett. – Körülnéztem, majd felpillantottam a fölém tornyosuló góliátra. Próbáltam ugyanolyan hűen eljátszani a gyámoltalant, mint ahogyan már számtalan fehércseléd megtette ezt velem szemben. – Szóval, mennyit is vesztettél, három shillinget? – Négy volt, az Istenre mondom! – Tehát a háromszorosa… – Tízzel tartozol! – Neked hosszabb a karod. Nem tudnál segíteni? – Szedd ki magad! – Éppen csak elérem az ujjam hegyével. Nincs itt valahol egy csáklya? – Vigasztalhatatlan ábrázattal felemelkedtem. – Jenki disznó… – A matróz letérdelt, és bedugta a fejét a nyílásba. – Francot se látok itt. – Ott van, jobbra! Nem látod az ezüst csillogását? Nyúlj be jobban. Morogva keresztülnyomta törzsét a nyíláson, miközben karját megfeszítve keresgélt a hajófenéken. Ekkor derekasan fenékbe billentettem. A matróz nehéz volt, mint egy liszteszsák, de ha egyszer megindult, a súlya éppen kapóra jött nekem. Lezuhant; puffanás és loccsanás jelezte megérkezését. Mielőtt még felordíthatott volna a hideg fenékvízzel való kellemetlen találkozás miatt, gyorsan becsuktam a fedelet, és elreteszeltem. Te jó ég, micsoda átkokat hallottam odalentről! Rágördítettem néhány vizeshordót a fedélre, hátha azok elnyomják a zajt. Ezután magamhoz vettem az erszényemet – valódi rejtekhelye két kétszersültes hordó között volt –, begyömöszöltem a nadrágomba, majd felrohantam a fedélközbe.
– Dél van, jelzett a hajócsengő! – rikoltottam felgyűrt ingujjal. – György király nevében, hol ez a bitang? A tengerészek kórusban szólongatták Nagy Nedet, ám hiába. – Elbújt talán? Hát, nem hibáztatom, amiért nem mer kiállni velem. – Néhányat a levegőbe ütöttem a hatás kedvéért. Kicsi Tom fenyegetően meredt rám. – Luciferre, majd én ellátom a bajodat! – Szó sincs róla! Nem fogok kiállni minden egyes matrózzal a hajón! – Gyere, Ned, add meg az amerikainak, amit megérdemel! – kiáltotta Tom. Semmi válasz. – Lehet, hogy elaludt az árbockosárban? – Felnéztem az árbocra, majd jól szórakoztam azon, ahogy Kicsi Tom kiabálva és izzadva felkúszik rajta. Még néhány percig sétálgattam a fedélközben, mint egy türelmetlen kakas, aztán amint meg mertem tenni, Smithhez fordultam. – Meddig várjunk még erre a gyáva alakra? Mindketten Imijük, hogy dolgom van a parton. A legénység csalódott volt és mélységesen gyanakvó. Smith látta, hogy ha nem tűnök el hamarosan a Dangerous fedélzetéről, akkor könnyen elveszítheti legújabb – és egyetlen – amerikai ügynökét. Az órájára nézett. – Rendben, negyed órával elmúlt dél; Nednek megvolt a lehetősége. Induljon, Gage, végezze el a feladatát a szerelem és a szabadság nevében! Dühös mormogás hallatszott a matrózok között. – Ne kártyázzatok, ha nem tudtok veszíteni! – kiáltotta Smith. Gúnyolódtak ugyan rajtam, de bántatlanul eljutottam a hajó oldalán lévő kötélhágcsóig. Tom eltűnt odalent. Nem volt sok időm, ezért izgatott macskaként leugrottam az egyik arab csónak koszos halászhálóira. – Vigyél a partra! Jutalmat is adok, ha gyorsan kiérünk! – súgtam oda a hajósnak. Ellöktem a csónakot a fregattól, a muszlim kapitány pedig a szokásos erőfeszítés kétszeresével feküdt neki az evezőknek – ez persze éppen a fele volt annak, amit szerettem volna. Visszafordulva intettem Smithnek. – Alig várom, hogy ismét találkozzunk! – Ami persze éktelen hazugság volt: ha megtudom, mi lett Astizával, és kielégítem a Thot könyvével kapcsolatos kíváncsiságomat, közelébe sem megyek többé sem az angoloknak, sem a franciáknak, akik már ezer éve gyilkolják egymást. Előbb hajózom át Kínába! Különösen most, amikor tumultus támadt a hajó ágyúfedélzetén, majd az egyik nyílásban megjelent Ned hörcsögfeje, mely vörös volt a dühtől és az erőlködéstől. Megnéztem az új látcsövemmel is, és láttam, hogy szenny borítja a képét. – Gyere vissza, te hitvány kutya! Szétmorzsolom a csontjaidat! – Nem én vagyok a hitvány, Ned! Te nem jelentél meg, amikorra megbeszéltük! – Átvertél, csaló jenki! – Csupán megleckéztettelek! – De egyre nehezebb volt meghallani, amint távolodtunk a fregattól. Sir Sidney fanyarul búcsút intett a kalapjával. Az angol matrózok sietve ereszteni kezdtek egy csónakot. – Nem tudnál gyorsabban evezni, Szindbád?
– Még egy érméért tudnék, efendi. Félelmetes egy verseny volt: a tagbaszakadt matrózok csak úgy szelték a hullámokat, Nagy Ned pedig a csónak orrából üvöltözött felém. Ám Smith elbeszéléséből tudtam, hogy Jaffába szárazföldön csak egy kapu vezet be, és az ember csakis vezető segítségével találhat ki a városból. Ha marad némi előnyöm, úgy elbújhatok, hogy sosem találnak rám. Így hát megfogtam a révészem egyik halászhálóját, és mielőtt még tiltakozhatott volna, a közeledő csónak útjába hajítottam. Jobb oldali evezőik belegabalyodtak a hálóba, így körbe-körbe kezdtek forogni. A felém kiabált átkoktól közben egy kiképző őrmester is elpirult volna. Révészem akadékoskodni próbált, de elegendő pénzem volt, hogy akár kétszeresen is kárpótoljam elveszített hálójáért, így folytatta az evezést. Több mint egy perccel üldözőim előtt ugrottam ki a kőmólóra. Elszántam magam, hogy megtalálom Astizát és kijutok innen – és megfogadtam, hogy sosem megyek többé Nagy Ned vagy Kicsi Tom közelébe.
Harmadik fejezet Jaffa úgy emelkedik ki a mediterrán partvidékből, mint egy cipó: tőle északra és délre is kihalt partszakaszok vesznek a horizont ködébe. Kereskedelmi kikötőként betöltött szerepét régen átvette tőle az északabbra fekvő Akko, a mészáros Dzsezár székhelye, ám még így is virágzó mezőgazdasági település. Jeruzsálembe tartó zarándokok áramlanak fáradhatatlanul a város felé, miközben narancs, gyapot és szappan hagyja el határait. Tekergőző utcák vezetnek a magaslaton álló tornyaihoz, mecseteihez, zsinagógáihoz és templomaihoz. A házak felső, hozzátoldott emeletei, egyébként törvénybe ütköző módon, átívelnek a félhomályos sikátorok fölött; a kőlépcsőkön szamarak patája csattog fel és alá. Bármennyire is ebül szereztem, nyereményem hamarosan életmentőnek bizonyult, amikor az egyik utcai árus meghívott emeleti fogadójukba, melyet lehangolóan csúnyácska húga üzemeltetett. A pénzen pitát, falafelt, narancsot és egy fedett erkélyt vásároltam, ahol elrejtőzhettem, amíg a brit matrózok csapata végigfésülte a város utcáit, hiába kutatva érdemtelen személyem után. Végül kimerülten és felhevülve beültek a rakpart egyik keresztény kocsmájába, hogy rossz palesztinai bor fölött keseregjenek galádságomon, miközben én kióvakodtam a rejtekhelyemről, hogy újabb érméknek mondjak búcsút. Vettem egy hosszú ujjú, barna-fehér csíkos beduin köntöst, új csizmát, bő szárú nadrágot – ezek ráadásul sokkal kényelmesebbek voltak az itteni hőségben, mint a szűk európai térdnadrágok –, övet, mellényt, két pamutinget és egy vég textilt, turbánnak Smithnek igaza lett: végül úgy néztem ki, mintha csupán e sokszínű birodalom egyik jelentéktelen polgára lennék – legalábbis addig, amíg sikerül távol tartanom magam a vörös-sárga csizmás, arrogáns, kérdezősködő ottomán janicsároktól. Mint megtudtam, Jaffa és a szent város között nem jártak postakocsik, sőt még rendes út sem kötötte össze őket. Pénzügyi megfontolásból – ez megint csak Ben hatása volt – nem akartam lovat vásárolni és fenntartani, ezért inkább egy engedelmes szamár mellett döntöttem: ez éppen megteszi az oda-útra. Némi fegyverzetre is sikerült szert tennem, amikor elemeltem egy görbe arab tőrt, melynek nyele tevecsontból készült. A kardokhoz nemigen értettem, és annak sem láttam értelmét, hogy a muszlimok hosszú, ormótlan, cikornyás díszítésű muskétái közül vásároljak egyet. Bármilyen szép is a gyöngyház berakásuk, élénken emlékeztem arra, mennyire hatástalanok voltak a francia muskétákkal szemben Napóleon egyiptomi csatái során. És egyébként is, nincs muskéta, ami felérne az én hőn szeretett pennsylvaniai hosszú puskámmal, melyet fel kellett áldoznom Dendarában, hogy Astizával megmenekülhessünk. Ha ez a Jericho tényleg vasműves, talán készíthet nekem egy másikat! Felfogadtam egy vezetőt és testőrt a Jeruzsálembe vezető útra. Szakállas, fürgén alkudozó figura volt, Mohamednek hívták – úgy tűnt, a város muszlim férfilakosságának legalább a fele ezt a nevet viseli. Az én kezdetleges arabtudásom és az ő kezdetleges franciatudása – melyet a város gyapotkereskedelmét uraló francia kereskedők miatt sajátított el – elegendő volt ahhoz, hogy megértsük egymást. Költségkímélés céljából úgy terveztem, hogy korán indulunk, hiszen így egy napot
lefaraghatok a béréből, arról nem is beszélve, hogy éjszaka észrevétlenül elhagyhatom a várost, ha netán a Királyi Haditengerészet még nem adta volna fel az utánam való nyomozást. – Na mármost, Mohamed, szeretnék éjfél körül elindulni. Tudod, el akarom kerülni a nagy forgalmat, és szeretném élvezni a hűvös éjszakai levegőt. Korán munkára, ahogy Ben Franklin mondaná. – Ahogy akarod, efendi. Ellenségeid vannak a városban? – Dehogyis! Az emberek általában megnyerőnek tartanak. – Netán hitelezők? – Ugyan már, Mohamed, hiszen a te uzsorabéred felét is előre kifizettem. Van pénzem elég. – Akkor nőről van szó. Utálatos feleség? Láttam én már keresztény asszonyokat. – A fejét csóválta és megborzongott. – A Sátán sem békíti meg őket. – Csak álljál készen éjfélre, rendben? Be kell vallanom, az Astiza elvesztése miatti szomorúságom és a sorsa iránti aggodalmam dacára megfordult a fejemben, hogy egy-két órára női társaságot keressek Jaffában. A levakarhatatlan arab kölykök a legkülönfélébb szexuális szolgáltatásokat hirdették az utcán, a leghétköznapibbtól a legperverzebbig, ügyet sem vetve arra, hogy az ilyesmi több vallás tilalma alá esik Férfi vagyok, nem szerzetes, és a legutóbbi eset már elég régen történt. De Smith hajója még mindig a parton horgonyzott, és ha Nagy Nedbe szorult némi kitartás, előfordulhat, hogy egy szajha karjaiban talál rám, amikor túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ismét túljárjak az eszén. így hát lebeszéltem magam erről az eshetőségről, megdicsértem magam erkölcsös viselkedésemért, majd úgy döntöttem, Jeruzsálemig várok a dologgal – bár régi lelkészem nyilván gutaütést kapott volna, ha tudott volna arról, hogy éppen a szent várost szemeltem ki egy szeretkezés színhelyéül. Önmegtartóztatásom és az Astiza iránti hűségem tudata végül meglepően jó érzéssel töltött el. Egyiptomi megpróbáltatásaim során megfogadtam, csiszolom az önfegyelmemet, és íme, meglehetősen könnyen túljutottam az első próbatételen. „A jó lelkiismeret olyan érzéssel tölt el, mintha mindig karácsony lenne” – mondogatta mesterem, Franklin. Mohamed egy órát késett, de végül csak nekiindultunk a sötétbe vesző, ürülékkel borított utcák labirintusának a szárazföldi kapu irányába. A kapu éjjeli kinyitásához meg kellett vesztegetni az őrt. Különös lelkesedés lett úrrá rajtam, amikor áthaladtam a boltív alatt: úgy éreztem, új kaland kezdődik. Végül is túléltem a poklok poklát Egyiptomban, szerencsejátékos tudományomnak köszönhetően átmenetileg rendeztem anyagi helyzetemet, és egy olyan küldetésben jártam, ami a valódi munkától meglehetősen távol állt, hiába álmodoztam arról, hogy irodai alkalmazott leszek. Thot könyve, ami a benne hívők szerint tudományos ismereteket, örökké tartó életet és sok minden mást kínált, valószínűleg már nem is létezik, de mégis, lehetséges, hogy ott rejtőzik valahol, s ez a tudat a kincsvadászok optimizmusával töltött el. S minden fizikai ösztön ellenére őszintén vágyakoztam Astiza után. Türelmetlenül vártam, hogy Smith jeruzsálemi ügynöke révén megtudjak valamit a sorsáról. Tehát kiléptünk a kapun – és megálltunk.
– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem Mohamedtől, aki hirtelen a földre feküdt, mintha elájult volna. De nem, szántszándékkal csinálta, mint ahogy a kutya kerülgeti a kandalló szőnyegét. Pihenésben az ottománok verhetetlenek: mintha testük összes csontja cseppfolyóssá válna ilyenkor. – A Jeruzsálembe vezető úton beduinok bandái kóborolnak, és kirabolják a fegyvertelen zarándokokat, efendi – hallatszott a sötétből vezetőm jókedvű hangja. – Nem csupán veszélyes egyedül útnak indulni, hanem egyenesen őrültség. Az unokafivérem, Abdul, egy tevekaravánt vezet oda a nap folyamán, majd mi is csatlakozunk hozzájuk a biztonság kedvéért, így vigyázunk én és Allah az amerikai vendégünkre. – És mi van a korai indulással? – Fizettél, hát elindultunk. – Azzal elaludt. Ördög és pokol. Ott álltam az éjszaka közepén ötven méterre a városfaltól, fogalmam sem volt arról, merre induljak, és még az is elképzelhető volt, hogy Mohamed igazat mondott. Palesztinát hírhedtté tették a benne hemzsegő útonállók, viszálykodó hadurak, sivatagi rablók és tolvaj beduinok. így hát magamban füstölögtem három órán át, az esetleg erre tévedő matrózok megjelenésétől tartva, mígnem végül – még jóval napkelte előtt – Abdul és prüszkölő tevékből álló karavánja gyülekezni kezdett a kapu előtt. Megejtettük a bemutatkozást, kaptam egy török pisztolyt, további öt angol shillinget legomboltak rólam a fegyverért és a kibővült kíséretért, majd még egyet a szamaram ellátásáért. Még egy napja sem voltam Palesztinában, és az erszényem máris láthatóan megcsappant. Azután nekiálltunk teát főzni. Mikor az égen elhalványultak a csillagok, végre mi is útnak indultunk a narancsligeteken át. Egy mérfölddel később már gyapot- és búzamezők mentén haladtunk, s utunkat datolyapálmák szegélyezték. Zsúpfedeles tanyák sötétlettek a kora reggeli szürkületben, csak a kutyaugatás jelezte, hogy van bennük élet. Karavánunk vonulását tevék csengőinek csilingelése és nyergek nyikorgása kísérte. Az ég lassan kivilágosodott, felébredtek a madarak és a kakasok, majd a rózsaszín fényben megpillantottam a kopár hegyeket, melyek között a Biblia történetei játszódnak. Izrael erdeit már régen kiirtották – a faszénnel fűtöttek, a hamuból pedig szappant gyártottak –, mégis, a száraz egyiptomi sivatag után ez a tengerparti síkság olyan termékenynek és kiesnek tűnt számomra, mint Pennsylvania hollandok lakta részei. Az ígéret földje – milyen találó név. Vezetőmtől megtudtam, hogy a Szentföld hivatalosan Szíriához tartozik, mely az Ottomán Birodalom tartománya, fővárosa pedig Damaszkusz, s az ottani helytartó engedelmességgel tartozik a konstantinápolyi Fényes Portának. De aminthogy Egyiptom valódi urai a független mamelukok voltak – legalábbis amíg Bonaparte ki nem ebrudalta őket –, úgy Palesztinát is Dzsezár, ez a Boszniában született egykori mameluk irányította Akko városából. Dzsezár negyed évszázada, saját zsoldos csapatai lázadásának leverése óta hírhedt kegyetlenséggel uralkodott. Több feleségét megfojtotta a hűtlenségükről szóló pletykák nyomán, megcsonkíttatta közeli tanácsadóit, nehogy elfelejtsék, ki az úr a háznál, és vízbe fojtatta azon tábornokait és kapitányait, akikkel nem volt megelégedve. Mohamed véleménye szerint erre a könyörtelenségre szükség volt. A tartományban túl sok vallási és etnikai csoport élt,
melyek mindegyike körülbelül annyira fért össze a többiekkel, mint egy kálvinista a Vatikánnal. Egyiptom megszállása nyomán menekültek özönlöttek a Szentföldre, Ibrahim bej száműzött mamelukjaival együtt, akik itt kívánták megvetni a lábukat. Közben a közelgő francia invázió hírére egyre újabb ottomán csapatok érkeztek a tartományba, s a britek aranya és tengeri támogatással kapcsolatos ígéretei még inkább felzavarták a méhkast. A lakosság egyik fele a másik után kémkedett, és minden egyes klán, szekta és felekezet azt mérlegelte, vajon Dzsezár vagy az eddig legyőzhetetlennek tűnő franciák mellé sorakozzon-e fel. Napóleon lenyűgöző egyiptomi győzelmeinek híre – a legutolsó egy Kairóban kitört felkelés leveréséről szólt – megrázta az Ottomán Birodalmat. Tudtam, Napóleon még nem tett le arról, hogy felvegye a kapcsolatot Tipu száhibbal, a Wellesley és a britek ellen harcoló franciabarát indiai szultánnal. Ambícióban nem volt hiány: Bonaparte már szervezte azt a tevés hadosztályt, amellyel reményei szerint könnyebben átverekedheti majd magát a keleti sivatagokon, mint Nagy Sándor tette egykoron. A harmincéves korzikai elhatározta, túltesz görög elődjén, és egészen Dél-Indiáig vágtat, ahol majd Tipu polgártárssal együtt megfosztja a briteket leggazdagabb gyarmatuktól. Úgy tűnik, Smith azt gondolta, majd én kiigazodom ebben a zűrzavarban. – Palesztina olyan, mint egy szentektől nyüzsgő őrültekháza – jegyeztem meg, miközben Mohamed mellett poroszkáltam a nálam három számmal kisebb szamáron. Az állatnak olyan volt a gerince, mint egy hikorifából készült sín. – Annyi itt a párt, mint a New Hampshire-i városi tanácsban. – Valóban, itt mindenki szent – felelte Mohamed –, márpedig nincs annál bosszantóbb, mint ha az ember szomszédja szintén egy szent, csak más a vallása. Ámen. Ha valaki meg van győződve a saját igazáról, akkor az azt jelenti, hogy én tévedek – tessék, íme a háborúk felének oka! A franciák és a britek esete tökéletes példa erre: azért lövik egymást, hogy eldöntsék, melyik a demokratikusabb nemzet – a francia republikánusok a véres guillotine-jukkal, vagy a brit parlamentpártiak az adósbörtöneikkel? Mikor még Párizsban éltem, és a kártyán, a nőkön és a kereskedelmi szerződéseken kívül semmi másra nem volt gondom, nem emlékszem, hogy bárkivel is haragban lettem volna. Aztán jött a medál, az egyiptomi hadjárat, Astiza, Napóleon, Sidney Smith, és most itt vagyok, kicsiny hátasomat ösztökélve közeledek a világ ellentéteinek fővárosa felé. Ezredszer is az jutott az eszembe: vajon hogyan jutottam idáig? Késlekedésünk és a karaván lassú tempója miatt jeruzsálemi utunk három hosszú napig tartott. A harmadik nap alkonyán érkeztünk meg úti célunkhoz. Fárasztó utazás volt ez a tekergős ösvényeken, melyeket egy jobb érzésű kecske is messziről elkerült volna – útkarbantartással nyilván Poncius Pilátus foglalkozott utoljára –, s így a barna, bozóttal fedett dombokon való átkelés felért az Appalachehegység megmászásával. Bab al-Vad völgyén át felkapaszkodtunk a fenyő, a boróka és az őszi rétek otthonába. A levegő érzékelhetően lehűlt és szárazabbá vált. Fel és alá, kanyarogva haladtunk el bőgő szamarak, szellentő, csatakos tevék és szekérhúzó ökrök mellett, melyek egymást öklelték fel, míg a gazdáik vitatkoztak. Barna csuhás szerzeteseket, reverendás örmény hittérítőket, szakállas-pajeszos ortodox zsidókat, szír szerzeteseket, kivándorolt francia gyapotkereskedőket és turbános-vándorbotos
muszlim zarándokokat hagytunk el. Beduinok folyamként hajtották le birka- és kecskenyájaikat a hegyoldalakon, falusi lányok billegtek az út mentén, fejükön agyagkorsókat egyensúlyozva. Csípőjükre élénk színű kendőt kötöttek, sötét szemük csillogott, mint fekete kavicsok a folyó fenekén. Az út menti fogadók – a khánok – már kevésbé voltak csábítók: csupán egy fallal övezett udvarból álltak, amely leginkább a bolhák gyülekezőhelyéül szolgált. Olykor martalóc kinézetű lovasokat is láttunk, akik négy alkalommal állítottak meg minket, hogy vámot fizettessenek velünk. Útitársaim nyomására minden ilyen esetben többet adtam be a közösbe, mint amennyi véleményem szerint a részem lett volna. Ezek a haramiák egyszerű útonállóknak tűntek, de Mohamed erősködött, hogy a helyi falvakból származó rendfenntartók, akik távol tartják a náluk is elvetemültebb banditákat, és hogy a befolyó vámból – melynek neve ghafar – minden falu részesedik. Valószínűleg igazat mondott – elvégre minden kormány adót szed, hogy megvédjen a rablóktól, nem igaz? Ezek a fegyveres bugrisok egyfajta átmenetet képeztek az útonállók és a rendőrök között. Amikor éppen nem az erszényem fogyatkozása járt az eszemben, kénytelen voltam elismerni, hogy Izrael földje a maga módján vonzó hely. Bár Palesztina nem árasztott olyan ősi légkört, mint Egyiptom, így is réginek tűnt, mintha minden sarkon ott vártak volna a héber hősök, keresztény szentek és muszlim hódítók árnyai. Az évszázados olajfák tekeredett ágai olyan szélesek voltak, mint egy boroshordó. Minden hegytetőn felsejlettek a történelmi idők romjai. Mikor megálltunk vízért, a forráshoz vagy kúthoz vezető lépcsőket homorúra és simára koptatta az előttünk járó milliónyi szandál és csizma. Az egyiptomihoz hasonlóan itt is erős volt a fény, nem olyan, mint a ködös Európában, és a levegő kissé poros érzetet keltett, mintha már túl sokszor fújták volna ki. Az egyik ilyen khánban történt valami, ami arra figyelmeztetett, hogy még nem hagytam teljesen magam mögött a medál világát. Volt ott egy meghatározhatatlan hitű és korú vénember, aki csekély ellátásért cserébe elvégezte a fogadó körüli munkákat. Szerény és jámbor külleme miatt nemigen törődtünk vele, csupán egy kupa vízért vagy még egy birkabőr derékaljért szólítottuk meg. Egy fehércseléd minden bizonnyal felkeltette volna az érdeklődésemet, de egy elnyűtt öregember, aki gallyakból készült seprűjével tesz-vesz, nem igazán. Amikor félrevonulva vetkőzni kezdtem, és a gatyámból egy pillanatra előkerültek arany szeráfjaim, hirtelen beleütköztem a vénségbe, és meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Észrevettem, hogy dülledt szemmel bámulja kitárt szárnyú angyalkáimat – első gondolatom az volt, hogy el akarja lopni őket. Ehelyett azonban arcán döbbent félelemmel hátrált egy lépést. Visszahajtottam a gatyámat a szeráfokra. Csillogásuk elhalványult, mintha kihunyt volna a fény. – Az iránytű – suttogta arabul. – Mi? – A Sátán ujja. Allah legyen hozzád könyörületes! Nyilván megzápult az agya, gondoltam, de mégis, az öreg olyan rémült arcot vágott, hogy magam is megijedtem. – Ezek személyes emlékek. Ne szólj róluk senkinek!
– Ezekről beszélt az imámom. A veremből származnak. – Veremből? – Ami azt illeti, a Nagy Piramisból származtak. – Apóphisz. – S azzal hátat fordított és elrohant. Azóta nem hökkentem meg ennyire semmin, amióta láttam működni azt az átkozott medált. Apóphisz! így hívták azt a kígyóistent vagy démont, aki Astiza szerint Egyiptom alatt rejtőzik. Persze én nem hittem ebben – elvégre mégis Franklin embere volnék, egy tudós, a Nyugat szülötte –, de valami mégiscsak lakozott odalent, abban a füstös veremben, ahová semmi áron nem kívánok visszatérni, s amelyről eddig azt hittem, rég magam mögött hagytam Egyiptomban. Ám az öreg ismét kimondta a nevét! Anubisz orrára, elegem volt már az erre-arra ténfergő istenekből és istennőkből, akik összerondítják az életemet, mint a kellemetlen rokonok, akik sáros csizmával járják végig a padlót. És most egy vén mindenestől kell újra meghallanom ezt a nevet. Ennek semmi értelme – de az egybeesés mégis nyugtalanított. Sietve felöltöztem, a szeráfokat jól eldugtam a ruhámba, és kiszaladtam a hálófülkémből, hogy megkeressem az öreget, és kérdőre vonjam, mire célzott ezzel a névvel. De nem találtam sehol. Másnap reggel a tulajdonostól megtudtam, hogy a vén szolga még aznap összecsomagolt és elhagyta a fogadót. oOo Aztán végre megérkeztünk a híres Jeruzsálembe. El kell ismernem, a város lélegzetelállító látványt nyújtott. Dombok övezte magaslaton fekszik, amely három oldalról meredeken szakad alá a szűk völgyekbe. A különböző hódítók mindig a negyedik, északi oldal felől érkeztek. A domboldalakat olajfák, szőlők és gyümölcsfák borítják, odabent szintén kertek zöldellnek. A város lakóit impozáns, két mérföld hosszú fal védelmezi, melyet egy Nagy Szulejmán nevű muszlim szultán építtetett. Érkezésemkor kilencezernél is kevesebben laktak itt, akik a zarándokokból, valamint csekély mértékű fazekasságból és szappangyártásból éltek. Mint hamarosan megtudtam, közülük nagyjából négyezren muszlimok, háromezren keresztények és kétezren zsidók. A várost épületei tették igazán egyedivé. Az iszlám legfontosabb temploma, a Sziklamecset aranykupolája világítótoronyként fénylett az alkonyatban. Nem messze a Jaffai-kaputól, ahol álltunk, emelkedett a régi fellegvár, amelynek csipkézett védőbástyái felett kerek torony húzódott. A fellegvár alapja akkora kövekből épült, mint amekkorákat Egyiptomban láttam. Később hasonló köveket találtam a Templom-hegyen, az ősi zsidó szentélykörzetben, amely most a város nagymecsetjének alapjául szolgált. Úgy tűnt, mintha Jeruzsálemet titánok alapították volna. Az ég vöröslő háttere előtt kupolák, minaretek és templomtornyok meredeztek – keresztesek és hódítók öröksége, akik mind-mind szent épületekkel próbálták jóvátenni mindazt a pusztítást, amit okoztak. Az összkép körülbelül annyira volt egységes, mint a zöldségesek standjai a piactéren: keresztény harangok kongása keveredett a müezzinek elnyújtott énekével és a zsidók monoton fohászaival. A repedezett falakon kúszónövények, virágok és bokrok nőttek, a tereket és kerteket
pálmafák szegélyezték. A városon túl olajfák sorfala vezetett a kanyargós, sziklás völgyhöz, mely felett megült az elégetett hulladék füstje. Ha az ember felemelte a tekintetét erről a földi szeméttelepről, megcsodálhatta az égi felhőpaloták előtt keringő madarakat – minden élesen és tisztán látszott. Jeruzsálem, akárcsak Jaffa, mézszínűen ragyogott az alkonyatban, amint mészkőfalait befestették a sárgásvöröses napsugarak. – A legtöbben azért jönnek ide, mert keresnek valamit – mondta Mohamed, miközben a fellegvár völgyén túl fekvő ősi várost figyeltük – Te mit keresel, barátom? – A bölcsességet – válaszoltam, az igazságnak megfelelően. Elvégre állítólag ezt tartalmazza Thot könyve, márpedig Franklin szemüvegére, elkelne nekem belőle egy adag! – És remélem, hírt kapok valakiről, akit szeretek. – Ó! Sokan az egész életüket eltöltik anélkül, hogy akár a bölcsességet, akár a szerelmet megtalálnák. Jól tetted, hogy ide jöttél, mert itt talán mindkét imádra választ kaphatsz. – Remélem is. – Tudtam, hogy Jeruzsálemet, éppen szent mivolta miatt, gyakrabban megtámadták, felégették, kifosztották és lerombolták, mint bármely másik várost a Földön. – Akkor most kifizetlek, és megkeresem azt az embert, akinél a szállásom lesz. – Próbáltam nem megcsörgetni az erszényemet, miközben a markába számoltam javadalma maradékát. Mohamed mohón elvette a pénzt, majd jól begyakorlott döbbenettel tekintett fel. – Semmi ajándék, amiért megosztottam veled a tudásom a Szentföldről? Semmi kárpótlás, amiért biztonságban idevezettelek? Semmi elismerés ezért a szép látványért? – Gondolom, a szép időt is megfizettetnéd velem, ugye? Sértett arcot vágott. – Igyekeztelek jól szolgálni, efendi. Legyen. A nyeregben ülve elfordultam tőle, hogy ne lássa, milyen kevés pénzem maradt, és kiszámoltam neki annyi borravalót, amennyit még éppen megengedhettem magamnak. Az arab meghajolt, és áradozó köszönetet mondott. – Allah áldjon meg a nagylelkűségedért! Az én „Isten áldjon!” búcsúm akaratlanul is mogorvábbra sikerült a kelleténél. – És béke legyen veled! Mint később kiderült, ez a jókívánság teljesen hatástalan maradt. Negyedik fejezet Jeruzsálem meglehetősen romos – állapítottam meg, miközben a poros ösvényt követve átkeltem egy fahídon, elhaladtam a Jaffai-kapu fekete vasrácsa alatt, s kijutottam a mögötte elnyúló piactérre. Itt egy szubasi, azaz rendőrtiszt átkutatott, nehogy fegyvert vigyek magammal – ez ugyanis tilos volt az ottomán városokban –, de a tőrömet megtarthattam. – Azt hittem, a frankoknak jobb fegyvereik vannak – dünnyögte. Ruházatom ellenére azonnal felismerte európai voltomat. – Egyszerű zarándok vagyok – feleltem. Gyanakvóan mért végig. – Maradj is az, hallod?
A piacon eladtam a szamaramat – végre valami bevétel, még ha ugyanannyi is, mint amennyiért megvettem! –, majd ismerkedni kezdtem a várossal. A kapu közelében nagy volt a forgalom. Kalmárok találkoztak karavánokkal, tucatnyi felekezet zarándokai kiáltottak hálát, amikor beléptek a szent városba. Ám az ottománok hatalma már két évszázada fogyatkozott, s a gyenge helytartók, a fosztogató beduinok, az elviselhetetlen mértékű adók és a vallási viszályok elkerülhetetlenül rányomták bélyegüket Jeruzsálem gazdagságára. A főutcák mentén árusok standjai sorakoztak, de a „kifakult ponyvák és félig üres polcok még inkább a gyászos történelemről tanúskodtak. Jeruzsálem szendergett; elhagyott tornyaiba madarak költöztek. Vezetőm, Mohamed felvilágosított arról, hogy a városban külön negyedei vannak a muszlimoknak, a keresztényeknek, az örményeknek és a zsidóknak. A kanyargós sikátorokat követve legjobb tudásom szerint haladtam az északnyugati negyed felé, amelynek központjában a Szent Sír temploma és a ferencesek fő rendháza állt. Utam gyéren lakott városrészeken vezetett keresztül; jöttömre csirkék rebbentek szét. A házak fele elhagyottnak tűnt. De a többi is – az ősi kövekből emelt, itt-ott rendszertelenül pajtákkal és teraszokkal kiegészített épületek – olyan öreges benyomást keltett, mint a vénasszonyok bőre. A Kelet gazdagságához fűzött remények, ugyanúgy, ahogyan Egyiptomban, itt is csalódással végződtek. Smith hozzávetőleges útmutatása és némi kérdezősködés révén nemsokára egy kétemeletes, mészkőből épített házhoz jutottam. Szekereknek való masszív fakapuja fölött lópatkó díszelgett, de homlokzata egyébiránt jellegtelen volt, az arab szokásoknak megfelelően. Oldalt egy kisebb faajtót láttam, s orromat faszén illata csapta meg. Jericho műhelye. Bekopogtam az ajtón, vártam, aztán újra kopogtam, míg végül kinyílt egy kis kémlelőnyílás. Női szempár nézett ki rajta, ami nagyon meglepett, mert Kairóban hozzászoktam a nagydarab muszlim portásokhoz és az elzárt feleségekhez. A nő szeme ráadásul halványszürke volt, ami meglehetősen ritka Keleten. Smith tanácsára angolul szólaltam meg. – Ethan Gage vagyok; van nálam egy ajánlólevél egy brit kapitánytól egy férfinak, kinek neve Jericho. Azért jöttem… A kémlelőnyílás bezárult. Néhány percig sután álldogáltam előtte, azon gondolkozva, vajon rossz háznál járok-e, de végül az ajtó, mintha önmagától tenné, szélesre tárult. Óvatosan beléptem. Valóban egy vaskereskedés udvarán álltam, amelynek kövét szürkésre festette a korom. Előttem földszintes pajta állt, szerszámokkal borított falát tűz izzása világította be: a műhely. Az udvar bal oldalán rendezték be a boltot, itt sorakoztak az elkészült eszközök, jobb oldalán pedig a fémés szénraktár kapott helyet. E három szárny fölött helyezkedtek el a lakóhelyiségek; festetlen falépcső vezetett az emeleti erkélyre, amelyről vascserepek lógtak le, bennük fonnyadt rózsákkal. Az udvar hamujába virágszirmok keveredtek. Az ajtó bezárult mögöttem. Ekkor vettem észre, hogy a nő mögötte rejtőzött. Úgy libbent el mellettem, mint egy szellem, hang nélkül, de láttam, hogy oldalról gyors pillantást vet felém; tekintetében meglepően élénk kíváncsiság csillogott. Persze, jóképű szélhámos vagyok, de tényleg ennyire érdekes lennék? Testét nyaktól bokáig ruha, fejét fátyol fedte – ezt vallástól függetlenül mindenütt megkövetelte a
szokás Palesztinában –, és illemtudóan el is fordította az arcát, ám még ennyi is elég volt ahhoz, hogy fontos megállapítást tegyek: igen csinos hölgy volt. Kerek arcát mintha egy reneszánsz festményről mintázták volna. Bőre világosabb volt, mint a világnak ezen a részén általában, s olyan sima, mint a tojáshéj. Mikor elkaptam a pillantását, illedelmesen lesütötte a szemét. Telt ajkai voltak, kissé domború, mediterrán orra, melyet meglehetősen csábítónak találok. Haját fátyol borította, csak néhány fürt szabadult el alóla, melyek szokatlanul világos színre utaltak. Elég karcsú lehetett, de az alakjáról ennél többet képtelen voltam megállapítani. Egy pillanat múlva el is tűnt egy ajtónyílás mögött. Mikor végeztem az ösztönös megfigyeléssel, megfordultam. A műhelyből szakállas, izmos férfi közeledett felém. Bőrkötényt viselt, alkarja kovácshoz illőn olyan vaskos volt, mint a sonka, rajta a foglalkozásából eredő égésnyomokkal. A munka szennye sem tudta elrejteni homokszín haját és hihetetlenül kék szemét, mely némi gyanakvással tekintett rám. Lehetséges, hogy valamikor vikingek vetődtek volna ide, Szíriába? Félelmetes külsejét azonban kissé oldották telt, nőies ajkai és pirospozsgás arca – ugyanolyan angyali fiatalság áradt belőle, mint a lányból, s egyfajta nyájas komolyság is, mintha maga József, az ácsmester állt volna előttem. Levette bőrkesztyűjét, és felém nyújtotta kérges tenyerét. – Gage? – Ethan Gage – bólintottam, miközben kezet ráztam vele. – Jericho. – Lehet, hogy nőies ajkai voltak, de a szorítását egy satu is megirigyelhette volna. – Nos, a felesége talán elmondta… – Ő a húgom. – Valóban? – Hát, ez mindenképpen örömteli hír volt. Persze nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna Astizát, csupán arról a természetes kíváncsiságról volt szó, amelyet minden egészséges férfi érez a szép nők iránt; ilyenkor nem árt tudni, hol húzódnak a határok. – Fél az idegenektől – ne hozza kellemetlen helyzetbe! Ez világos beszéd volt egy fatörzs méretű embertől. – Természetesen. Mégis, megjegyzem, dicséretre méltó, hogy tud angolul. – Furcsa is lenne, ha nem tudna, mivelhogy járt Angliában. Együtt éltünk ott. De neki semmi köze a mi dolgunkhoz. – Bájos, de elérhetetlen. Mint a legértékesebb nők általában. Szellemes megjegyzésem körülbelül annyi hatást váltott ki belőle, mint egy kőszoborból. – Smith tájékoztatott a küldetéséről. Átmenetileg szállást adok tehát, meg egy időtálló jó tanácsot: aki idegenként azt hiszi, kiismeri magát Jeruzsálem viszonyai közt, az bolond. – Akkor lehet, hogy rövid ideig maradok – folytattam könnyed modorban. – Körülnézek, nem értek meg semmit, azután hazamegyek. Mint a zarándokok többsége. Tetőtől talpig végigmért. – Szereti az arab ruhákat? – Kényelmesek és kellő névtelenséget biztosítanak, ami véleményem szerint jól
jöhet a bazárban és a kávéházakban. Beszélek egy kicsit arabul. – Elhatároztam, hogy tovább puhítom a fickót. – De ami magát illeti, Jericho, nem tűnik úgy, mint aki le akarna dőlni. Zavartan bámult rám. – Nem emlékszik a bibliai történetre, amelyben Jerikó falai ledőltek? Maga is olyan, mintha kőből volna. Megbízható szövetségesnek látszik. – Jerikó a szülővárosom. Ma már nincsenek falai. – Nem hittem volna, hogy kék szemű embert találok Palesztinában – tapogatóztam tovább. – A keresztesek vére. A családom gyökerei messzire nyúlnak. Vegyes a vérünk, de az én nemzedékemben a világos szín jött elő. Jeruzsálemben mindenféle nép megfordult már: keresztesek, perzsák, mongolok, etiópok. Mindenféle vallás, vélemény és nép. És maga? – Én amerikai vagyok, gyökereim rövidek és jobb elfeledni őket; ez az egyik előnye az Egyesült Államoknak. Jól tudom, hogy a Királyi Haditengerészetnél tanult meg angolul? – Mirjam és én a pestis után árván maradtunk. A katolikus atyák befogadtak minket, meséltek nekünk a világról, majd Türoszban elszegődtem egy angol fregattra, ahol beletanultam a vaseszközök javításába. A matrózoktól kaptam a nevemet. Portsmouthban beálltam inasnak egy kovácshoz, és elküldettem Mirjamért. Úgy éreztem, tartozom neki. – De úgy tűnik, nem maradt ott. – Mindkettőnknek hiányzott a napfény. A britek fehérek, mint a giliszta. A haditengerészetnél futottam össze Smithtel. Kifizette a hazautat, és még némi javadalmat is ad cserébe azért, hogy idehaza nyitva tartom a szememet. Szállást adok a barátainak, akik az ő céljait szolgálják Persze ritkán kapok hasznos információt. A szomszédaim azt hiszik, az angoltudásomat kihasználva külföldieknek adok szállást, ami nem is áll túl messze az igazságtól. Ez a kovács egyszerre tűnt korlátoltnak és leleményesnek. – Sidney Smith úgy gondolja, ő és én kölcsönösen segíthetünk egymásnak. Tudja, valahogy belekeveredtem Bonaparte egyiptomi hadjáratába. A franciák most azt tervezik, errefelé jönnek tovább. – És Smith tudni akarja, melyik oldalon állnak a keresztények, a zsidók, a drúzok és a matuvelliek, nem igaz? – Pontosan. Megpróbál segíteni Dzsezárnak a franciákkal szemben. – A nép gyűlöli Dzsezárt. Ő egy zsarnok, aki sosem veszi le a papucsát a nyakukról. Jó néhányan lesznek, akik felszabadítókként fogadják majd a franciákat. – Ha ez az üzenet, akkor ezt viszem el neki. Azonban a saját ügyeimben is elkelne némi segítség. Még Egyiptomban találkoztam egy lánnyal, aki azután eltűnt. Az igazat megvallva beleesett a Nílusba. Meg akarom tudni, él-e még, és ha igen, hogyan menthetném meg. Úgy hallottam, vannak kapcsolatai Egyiptomban. – Egy nő, aki közel áll magához? – Úgy tűnt, megnyugtatja a tudat, hogy nem csak a húga iránt érdeklődöm. – Az efféle tudakozódás mindig drágább, mint a politikai pletykák gyűjtése Jeruzsálemben. – Mennyivel drágább?
Ismét végigmért. – Többel, mint amennyit véleményem szerint ki tudna fizetni. – Akkor tehát nem segít? – Az egyiptomi kapcsolataim nem segítenek, ha nem képes megfizetni őket. Valószínűnek tartottam, hogy nem akar átverni, csupán az igazat mondja. Szükségem volt egy társra ahhoz, hogy folytathassam a nyomozást, márpedig ez a kék szemű kovács tökéletesnek tűnt. Így hát meglebegtettem előtte küldetésem másik célját is. – Talán maga is hozzájárulhatna valamivel. Mit szólna hozzá, ha cserébe részesedést ajánlanék a Föld legnagyobb kincséből? Végre elnevette magát. – A Föld legnagyobb kincse? Mi az? – Titok. De bárkiből királyt csinálhat, annyit mondhatok. – Aha. És hol rejtőzik ez a kincs? – Itt, az orrunk előtt, Jeruzsálemben. Legalábbis remélem. – Tudja, hány bolond reménykedett már abban, hogy kincset talál Jeruzsálemben? – De nem a bolondok fogják megtalálni. – Szóval azt várja, hogy a saját pénzemből kutassak a maga nője után? – Csupán befektetne a jövőjébe. Megnyalta az ajkát. – Úgy tűnik, Smith ismét összeszedett egy vakmerő, arcátlan csirkefogót. – Micsoda emberismerő maga! – Jericho gyanakvása mögött éreztem némi kíváncsiságot is. Fogadni mertem volna, hogy az Astiza utáni kutatás nem is kerül neki olyan sokba. Ugyanolyan kapzsi volt, mint bármelyikünk – hiszen ki nem álmodozott volna még eltemetett kincsekről? – Majd meglátom, megéri-e nekem. Tehát bekapta a horgot. – Van még valami. Szükségem lesz egy jó puskára is. oOo Jericho a vaskereskedésből befolyó tisztes jövedelme ellenére puritán körülmények között élt. Keresztény lévén az ő házában több bútor volt, mint a muszlimok lakásaiban. A muzulmánok ugyanis párnákat használnak, amelyek segítségével elkülöníthetik a nők lakrészét, ha férfi vendég érkezik. E téren még erősen élt a beduin sátrak emléke. Mi, keresztények viszont azt szeretjük, ha a fejünk közelebb van a meleg mennyezethez, mint a hideg padlóhoz, így magasan, egyenes derékkal ülünk, rögzített ülőalkalmatosságokon. Jerichónál így asztalt, székeket és szekrényeket találtam a muszlimok párnái és ládái helyett. A kényelem azonban ezzel véget is ért. A deszkapadlót nem fedték szőnyegek, a fehérre meszelt falakat csupán keresztek és szentképek díszítették – az egész ház olyan tiszta volt, mint egy zárda, mégis valamiképp nyugtalanító hatást keltett. Mirjam „nővér” ragyogóan tisztán tartotta. Bőséges, ám egyhangú étkeket kaptam: kenyeret, olívabogyót, bort és némi zöldséget, amit a lány naponta a piacon vásárolt. Időnként húst is hozott izmos, éhes
bátyjának, de ez ritka volt és drága. Közeledett a tél, a házban mégsem volt más fűtés, mint a konyhai tűzhely és a műhely kohója odalent. A zsalugáteres ablakokban nem volt üveg, a huzat javát fűrészporos zsákok fogták fel, amelyek még inkább növelték az őszi félhomályt. A mosdótálban hideg volt a víz, a szobákba befújt a szél, a mécsessel és az olajjal takarékoskodnunk kellett; korán feküdtünk és keltünk, mint a falusi gazdák. A gondtalan párizsi napok után Palesztina egyenesen sokkoló élmény volt számomra. Az új puskám készítése során sikerült jobban megismernem Jerichót. A kovács kitartó, hozzáértő, csendes, szorgalmas ember volt – csupa olyan tulajdonság, amit eltanulhatnék tőle, gondolom. Kiérdemelte a város megbecsülését, ezt láttam azoknak a tekintetében, akik a kormos udvarba jöttek vaseszközöket vásárolni, akár muszlimról, akár keresztényről, akár zsidóról volt szó. Először azt hittem, nekem kell majd elmagyaráznom neki a jó puska mibenlétét, de rám cáfolt. – Tehát olyan legyen, mint a jager, a német vadászpuska? – kérdezte, amikor leírtam neki a régi puskámat. – Volt már dolgom olyannal. Mutasd meg a homokon, milyen hosszúra akarod. Felrajzoltam neki egy százöt centiméteres cső képét. – Nem lesz az túl hosszú? – Éppen ettől lesz pontos és gyilkos erejű. Negyvenöt kaliber elég; a sebessége miatt a muskétagolyónál kisebb lövedék is használható vele. így adott mennyiségű lőszerből és porból több lövés kijön. Puha vasból kell lennie, ami mélyen huzagolt, a tus felé kicsi mélyedéssel, hogy a célzórést a szememhez emelhessem, de ne érjen bele a szemöldököm a lőporserpenyőbe. A legjobb puska, amit láttam, ötven méterről öt lövésből háromszor célba röpítette a golyót. Egy teljes perc megtölteni és ledöngölni, de az első lövés jó eséllyel eltalál valamit. – Errefelé nem alkalmaznak huzagolást. Így gyorsabb a töltés és bármit kilőhetünk, akár kavicsot is, ha úgy adódik. Egy efféle puskához pontos lőszer kell. – A pontos lőszer pontos találatot jelent. – Mégis, a harcban néha a gyorsabb győz. – Ez a gondolkodásmód a flottánál ragadt rá: a matrózok megszokták a heves csetepatékat az ellenséges hajók megszállásakor. – És egy jó lövéssel a közelembe sem jutnak. Az én véleményem az, hogy egy közönséges muskétával harcolni olyan, mint bekötött szemmel menni a bordélyházba – lehet, hogy eléred, amit akarsz, de az is lehet, hogy nagyon mellétrafálsz. – De nem is szereznék tudomást róla. – Gebedjek meg, ha valaha sikerül megértetnem vele egy viccet. Megnézte a homokba rajzolt vázlatot. – Négyszáz munkaóra. Amit majd az állítólagos kincsből fogsz kifizetni, nemde? – Mégpedig duplán. Miközben te dolgozol, én minden időmet a keresésnek szentelem. – Nem! – rázta meg a fejét. – Könnyű megígérni valamit, ami nem a tiéd. Segíteni fogsz nekem, és nemcsak ebben, hanem más munkákban is. Bizonyára új élményt jelent majd számodra az igazi, kemény munka. A nyugodtabb napokon majd vadászhatsz eltemetett kincsek vagy Sidney Smithnek való pletykák után. Akár rá is veheted, hogy fizesse ki a tartozásodat nekem. Becsületes munka? Érdekes ötlet – az igazat megvallva néha irigyeltem az olyan
megbízható embereket, mint Jericho, ám ijesztőek is voltak ugyanakkor. – Rendben, segítek neked a kohónál – alkudoztam de elegendő időt kell adnod, hogy körülszaglásszak. Legyen kész a puska a tél végére, amikor Napóleon útnak indul, én addigra meglelem a kincset és Smithtől is szerzek pénzt. – Az Admiralitástól körülbelül olyan könnyű volt kicsikarni egy kis pénzt, mint vizet fakasztani a sziklából. Ám messze még a tavasz, és addig sok minden történhet. – Akkor szítsd fel a tüzet! – Mikor látta, milyen sebesen engedelmeskedem, lapátolom a szenet, és annyi vasat cipelek arrébb, hogy belesajdul a vállam, kelletlenül bólintott. – Tudod, Mirjam szerint jó ember vagy. Ha a lány így gondolja, akkor nyilván sikerült valamelyest beférkőznöm a bizalmukba. Jericho először fogott egy kerek fémrudat, ami valamivel kisebb kerületű volt, mint a tervezett puskám csöve. Azután felizzított egy darab jó minőségű damaszkuszi acélt, ugyanolyan hosszút, mint a puskacső. Ezt elkezdte a csőtágító rúd köré tekerni. Én fogtam ez utóbbit, és adogattam neki a szerszámokat, miközben ő a fém végét egy csőkészítő üllő mélyedésébe helyezte és összekalapálta az acél széleit. Egyszerre néhány ujjnyit haladt, aztán kivette a rudat, mielőtt az acél kihűlt volna, és a csövet nagy sistergés közepette vízbe mártotta. Aztán újraizzítás következett, majd még néhány ujjnyi cső meghajlítása, kalapálás és összeforrasztás, centiről centire. Fárasztó, precíz, ugyanakkor furcsamód lebilincselő művelet volt. Ez az egyre hosszabbodó cső nemsokára az új társam lesz. A munka melegen tartott, s a kemény erőfeszítés önmagában is megelégedéssel töltött el. Egyszerű ételt ettem, jól aludtam, és nemsokára teljesen otthonosan éreztem magam jámbor, dísztelen szállásomon. Izmaim, melyeket az egyiptomi kaland megedzett, most még erősebbekké váltak. Időnként újabb próbákat tettem Jerichóval. – Szóval nem vagy nős? – Láttál feleséget a házban? – Egy hozzád hasonló jóképű, vagyonos férfi? – Nincs senki, akit el akarnék venni. – Nekem sincs. Sosem találtam meg az igazit. De ott volt az a lány Egyiptomban… – Biztosan megtudunk róla valamit. – Tehát akkor csak ketten vagytok a húgoddal? – Nem hagytam lezárni a beszélgetést. Jericho bosszúsan letette a kalapácsot. – Régen házas voltam. A feleségem belehalt a szülésbe. Aztán közbejött egy és más. Elszegődtem a brit hajóra. Mirjam pedig… Most már értettem. – Gondoskodik rólad, a gyászoló testvérről. Tekintete fogva tartotta az enyémet. – Mint ahogyan én is gondoskodom róla. – És ha felbukkanna egy kérő? – Nem vágyik kérők után. – De amikor olyan bájos leány! Kedves. Illedelmes. Engedelmes. – Neked megvan a nőd Egyiptomban.
– Szükséged volna egy asszonyra – tanácsoltam. – És gyerekekre, hogy olykor megnevettessenek. Talán körülnézhetek az érdekedben. – Nem szorulok rá külföldiek segítségére. Főleg nem egy semmirekellőére. – Attól még felajánlhatom, ha már úgyis itt vagyok! Vigyorogtam, ő morgott valamit, majd folytattuk a fém kalapálását. Mikor könnyebb volt a munka, Jeruzsálem utcáit jártam. Attól függően, melyik negyedbe készültem, módosítottam kissé a ruházatomon. Arabul, angolul és franciául tudakozódtam. A jeruzsálemiek megszokták a zarándokokat, így a kiejtésem nem okozott feltűnést. A város csomópontjai a piacterek voltak, ahol gazdag és szegény keveredett egymással, ahol a janicsár katonák együtt étkeztek az egyszerű kézművesekkel. A khaszkijják – leveseskonyhák – ellátták a nélkülözőket, a kávéházakba pedig különböző vallású férfiak tértek be iszogatni, vízipipát szívni és vitatkozni. A levegő kávébab, erős török dohány és hasis illatától volt sűrű. Időnként rávettem Jerichót, hogy kísérjen el. Ehhez szükség volt egy vagy két csésze borra, de ha egyszer ráállt, akkor felbecsülhetetlen értékű információkkal szolgált a szülőföldjéről. – Jeruzsálemben mindenki azt hiszi magáról, hogy három lépéssel közelebb áll a mennyországhoz, mint a többiek – foglalta össze a véleményét —, aminek az az eredménye, hogy együtt pokollá teszik az életüket. – Hát ez nem a béke és a jámborság városa, ahová még fegyvert sem engednek be? – Az, míg valaki bele nem tapos a másik jámborságába. Ha bárki érdeklődött irántam, elmagyaráztam, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi kiküldötte vagyok, ami Párizsban még igaz is volt. Azt mondtam, hogy a győztessel szeretnék üzletet kötni, és senkit sem akarok az ellenségemmé tenni. A Napóleon közeledésével kapcsolatos szóbeszédek miatt a város úgy zsongott, mint egy méhkas. A lakosok találgattak, melyik fél kerül ki győztesen a küzdelemből. Dzsezár már negyed évszázada irányította vaskézzel a tartományt, Bonaparte viszont még sohasem szenvedett vereséget. Az angolok uralták a tengert, Palesztina pedig csupán sziget volt az Ottomán Birodalom tengerében. A síiták és a szunniták, e két muszlim felekezet, gyűlölte egymást, s a keresztények és a zsidók között sem szünetelt a kölcsönös gyanakvás, így nem lehetett tudni, végül ki fogna fegyvert ki ellen. Fél tucat vallás önjelölt vezérei toboroztak híveket saját puritán utópiáik számára. Smith remélte, hogy a britek ügyét szolgálom majd, ám nekem nem állt szándékomban ezt tenni. Még mindig vonzottak a franciák republikánus eszméi, barátaimnak tartottam a régi bajtársakat, és nem feltétlenül elleneztem Napóleonnak a Közel-Kelet megreformálására vonatkozó terveit sem. Miért segítsem az arrogáns briteket, akik oly elszánt dühvel harcoltak hazám függetlensége ellen? Csupán Astizáról szerettem volna hírt kapni, no meg megtudni, van-e bármi esély arra, hogy a híres Thot könyve túlélte az eltelt háromezer évet. Ha ezen túlestem, azon nyomban magam mögött hagyom ezt a bolondokházát. Így hát a legtöbb időt a kávéházban töltöttem. Kicsiny település volt ez, így hamar híre kelt az arab ruhát viselő hitetlennek, aki egy keresztény mesternél dolgozik, ám rengeteg más kétes múltú alak is sündörgött itt különböző dolgokat keresve. Én csupán egyike voltam azoknak, akik azt tettük, amiből az élet zöme áll:
várakoztunk.
Ötödik fejezet A téli napokat azzal próbáltam elütni, hogy Mirjammal incselkedtem. A piacon megláttam egy borostyánkövet, benne egy rovar kövületével. Csinos kis amulettként árusították, ám én azonnal megláttam benne a tudományos lehetőséget. Egyik nap a lány mögé lopóztam, miközben a konyhában tyúkot kopasztott, a borostyánt hozzádörgöltem a ruhámhoz, és kezemet a tollpihék fölé nyújtottam. Némelyik odaszállt lefelé fordított tenyeremhez. Mirjam megpördült. – Ezt hogy csináltad? – Misztikus erőket hoztam magammal Franciaországból és Amerikából – feleltem titokzatosan. A lány keresztet vetett. – Gonosz dolog bűbájt hozni a házba. – Ez nem bűbáj, hanem egy elektromos trükk, amit a mesteremtől, Franklintől tanultam. – Megfordítottam a tenyeremet, hogy ő is lássa a benne rejtőző borostyánt. – Még az ókori görögök is ismerték. Ha a borostyánt megdörzsöljük, magához vonzza a tárgyakat. Mi ezt a bűbájt elektromosságnak hívjuk. Jómagam az elektromosság szakértője vagyok. – Micsoda balgaság! – mondta bizonytalanul. – Tessék, próbáld ki. – Tétovázásával mit sem törődve megfogtam a kezét és beletettem a borostyánt. Élveztem, hogy ürügyet találtam a megérintésére. A munkától vörös, erős ujjai voltak. Majd a követ a ruhaujjához dörzsöltem és a tollak fölé tartottam. Egyik-másik ezúttal is felemelkedett. – Most már te is értesz az elektromossághoz. Mirjam fintorogva visszaadta a borostyánt. – Hogy jut időd ilyen haszontalan játékokra? – Talán nem is olyan haszontalanok. – Ha ilyen okos vagy, akkor használd arra a borostyánt, hogy megkopaszd vele a következő tyúkot! Nevettem, majd gyengéden az arcához dörgöltem a követ, mely magához húzott néhány szálat a csodás hajából. – Akár még fésülködésre is használható. – Szőke tincseit fátyolként vontam az arca elé; tekintete gyanakvóan lesett ki mögüle. – Szemtelen alak vagy. – Csupán kíváncsi. – Kíváncsi? Mire? – Elpirult, amint ezt kimondta. – Ó. Most már kezdesz megérteni – kacsintottam. De ennél tovább nem jutottam vele. Reméltem, hogy némi kártyázással elüthetem az időt, ám ehhez a világon a legrosszabb várost választottam. Jeruzsálemben kevesebb szórakozási lehetőség akadt, mint egy kvéker pikniken. Szexuális kísértésekben sem volt részem, hiszen az itteni nőket egytől-egyig úgy bebugyolálták, mint egy kisgyereket a maine-i hóviharban. Jaffában megkezdett cölibátusom ezért akaratlanul is folytatódott. Persze, időnként vetettek rám egy-egy
csábos pillantást – tudok én is feltűnő lenni, ha akarok –, ám vonzerejüket nagyban csökkentették azok a részletes történetek, amelyek a kávéházakban keringtek a felbőszült apák és bátyjak által elkövetett kasztrálásokról. Az ilyesmi elveszi az ember kedvét. Csalódottságom és unalmam addig fokozódott, amíg egy napon elhatároztam, hogy a borostyános trükköt továbbfejlesztve bütykölgetek valamit az elektromossággal, ahogyan Franklin tanította. Ami Párizsban még pusztán elmés játéknak tűnt a szalonok közönségének szórakoztatására – képes voltam szikrát gerjeszteni egy csókolódzó pár ajkai között úgy, hogy a hölgyet előzőleg elektromosan feltöltöttem a gépem segítségével –, egyiptomi utazásom nyomán mélyebb jelentőséget nyert. Lehetséges, hogy a régi népek nagy hatalommal bíró erővé fejlesztették ezeket a titkokat? Talán ez volt a civilizációjuk alapja? A tudomány arra is jó eszközként szolgált, hogy némi tekintélyt szerezzek általa a Jeruzsálemben töltött bosszantóan üres téli napok alatt. Az elektromosság errefelé újdonságnak számított. Jericho kelletlenül tűrte, hogy kézi dörzskaros gépet készítek, rajta üveglemezzel. Mikor ezt az áramfejlesztőt megforgattam, a villanypárnákból a töltés egy dróton keresztül az ólommal bélelt üvegkancsókba vándorolt – íme, az én rögtönzött leideni palackjaim! Rézfonatokkal összekötöttem ezeket az elemeket, és áramot vezettem egy láncba, éppen elegendőt ahhoz, hogy az érdeklődők összeránduljanak, ha hozzáérnek, és karjuk órákra elzsibbadjon. Az emberi természet ismerői aligha lepődnek meg azon, hogy ezután sorban álltak a férfiak egy-egy áramütésért, mely után csodálkozva rázogatták dermedt végtagjaikat. Varázslóként szerzett hírnevem tovább nőtt, amikor feltöltöttem a saját karomat, és ujjaimhoz kis rézdarabkákat vonzottam. Rájöttem, hogy egyfajta Silano gróf lett belőlem, vajákos fickó. Az emberek sugdolózni kezdtek a hatalmamról, s bevallom, élveztem a hírnevet. Karácsonykor kiszivattyúztam a levegőt egy üveggömbből, feltöltöttem a dörzskarral és rátettem a tenyeremet. Bíbor fény keletkezett, amely megvilágította a pajtát és elbűvölte a helyi gyermekeket – bár két idősebb nő elájult, egy rabbi kirohant a szobából, egy katolikus pap pedig felém tartotta a keresztet. – Ez csupán egy társasági trükk – próbáltam megnyugtatni őket. – Franciaországban temérdek alkalommal gyakoroltuk. – A franciák egytől-egyig pogányok és ateisták! – vágott vissza a pap. – Az elektromosságból semmi jó nem származik. – Épp ellenkezőleg! Tudós francia és német doktorok szerint az elektromos sokk meggyógyíthatja a betegeket vagy az őrülteket. – Am mivel mindenki tudta, hogy az orvosok több embert ölnek meg, mint ahányat kikúrálnak, Jericho szomszédait nemigen hatotta meg ezt a lehetőség. Mirjam is kétkedő maradt. – Túl sok hűhó csupán azért, hogy megcsípj valakit. – Igen, de miért csíp az áram? Ben Franklin erre kereste a választ. – Mert megtekerted azt a valamit, nem igaz? – De miért? Ha vajat köpülünk vagy megforgatjuk a kút kerekét, hogy felhúzzuk a vödröt, azzal is áram keletkezik? Nem, ilyenkor valamilyen rejtélyes erő lép működésbe, amely Franklin szerint talán azonos lehet a világot átható erővel. Lehet, hogy a lelkünket is az elektromosság
élteti. – Ez istenkáromlás! – A testünkben áram lakozik. Tudósok megpróbálták elektromosság segítségével megmozdítani a halott bűnözők testét. – Jaj! – És az izmaik tényleg megmozdultak, noha a lelkük már eltávozott. Lehet, hogy az elektromosság az élet forrása? S mi lenne, ha igába hajthatnánk ezt az erőt, úgy, mint a tüzet vagy a lovak erejét? Vajon sikerülhetett ez az ősi egyiptomiaknak? Az, aki rájön ennek a titoknak a nyitjára, elképzelhetetlen hatalom birtokosa lesz. – Szóval ez a célod, Ethan Gage? Az elképzelhetetlen hatalom? – Aki látta a piramisokat, kénytelen elgondolkozni azon, vajon a múltbeli népek nem birtokoltak-e efféle hatalmat. Ha így volt, miért ne tanulhatnánk meg újra uralkodni felettük? – Talán azért, mert több kár származott belőle, mint amennyi haszon. Eközben Jeruzsálem egyre jobban megigézett. Nem tudom, a történelem képes-e beszivárogni a föld mélyébe, mint az esővíz, mégis, az általam felkeresett helyeken, kísérteties módon, szinte tapinthatóan jelen volt az eltelt idő. Minden fal emléket őrzött, minden utca történeteket mesélt: itt esett össze Jézus, ott fogadta Sába királynőjét Salamon, erre a térre törtek be a keresztes lovagok, azon a falon verekedték át magukat Szaladin katonái. A legkülönlegesebb hely a város délkeleti részében feküdt. Hatalmas mesterséges domb állt azon a helyen, ahol Ábrahám áldozatként felajánlotta Izsákot – a Templomhegy. Ez a Nagy Heródes által emeltetett, kövezett terasz egy mérföld hosszan és háromszáz méter szélesen terült el egy összesen 14 hektáros területen. Vajon miért kellett ekkora hely egy templomnak? Lehet, hogy valami más, fontosabb dolgot kívántak elfedni, pontosabban elrejteni vele? Eszembe jutottak a piramisok valódi céljairól folytatott végtelen találgatásaink. Egykor a teraszon állt Salamon temploma, egészen addig, amíg előbb a babiloniak, majd a rómaiak le nem rombolták. Később a muszlimok ugyanerre a helyre építették aranyló mecsetjüket. A déli végében egy másik mecset is állt, az AlAksza, melyen jól látszottak a keresztesek által hozzátoldott részek. Mindegyik vallás megpróbálta örökül hagyni a nyomát, de a végeredmény inkább egyfajta magasztos üresség volt, mely mennyországként emelkedett a kereskedőváros fölé. Gyermekek játszottak és birkák legeltek mindenfelé. Néha felmásztam ide a Lánc kapuján át, és körbejártam a teraszt, látcsövemmel a környező dombokat fürkészve. A muszlimok békén hagytak, mint egy dzsinnt, aki sötét erőknek parancsol. Hírnevem ellenére, vagy éppen a miatt, olykor beengedtek a kék csempékkel díszített Sziklamecsetbe is – talán azt remélték, át akarok térni az iszlám hitre. Előírás szerint levettem a csizmámat, mielőtt a vörös és zöld szőnyegekre léptem volna. A kupolát négy masszív támpillér és tizenkét oszlop tartotta, mozaikok és Korán-idézetek díszítették. Alatta a szent kő, a Kubbet es-Sakra, a Világ Gyökere, ahol Ábrahám felajánlotta a fiát Istennek, és ahonnan Mohamed felszállt a mennyekbe. A kő egyik oldalán kút tátong, melyről mindenki tudja, hogy egy kisebb barlangba vezet. Lehet, hogy odalent rejtőzik valami? Ha régen itt állt Salamon temploma, magától értetődőnek tűnik, hogy a zsidók ide rejtették a kincseiket. Ám a barlangba senkit sem engedtek le, sőt, ha túl sokáig maradtam a mecsetben, egy
muszlim gondnok udvariasan kitessékelt. Így töprengtem, miközben otthon Jerichóval lópatkót, sarlót, piszkavasat, zsanért és egyéb hétköznapi eszközöket készítettünk. Munka közben megragadtam az alkalmat, hogy további információkat húzzak ki házigazdámból. – Létezik esetleg olyan földalatti hely Jeruzsálemben, ahová hosszú időre elrejthettek volna valami értékeset? – Föld alatti hely Jeruzsálemben? – horkantott fel Jericho. – Itt minden pince elhagyott járatokba és elfeledett utcákba vezet. Ne feledd, hogy ezt a várost a fél világ kifosztotta már, többek között a te kereszteseid is. Annyi torkot elmetszettek már ezen a helyen, hogy azon sem lennék meglepve, ha a kútból vért merítenénk. Romok, alattuk romok, alattuk újabb romok, barlangok és tárnák labirintusa fekszik. Még hogy földalatti helyek! Jeruzsálem nagyobb a föld alatt, mint fölötte! – Ezt a dolgot, amit keresek, a régi zsidók hozták ide. Jericho felnyögött. – Ugye nem a frigyládát keresed? Az csak tébolyult legenda. Lehet, hogy Salamon templomában őrizték egykoron, de senki sem hallott róla azóta, hogy Nabukodonozor 586-ban elpusztította Jeruzsálemet és fogságba hurcolta lakóit. – Nem, nem arról beszélek. – Persze ez nem volt teljesen igaz, hiszen titkon azt reméltem, hogy a frigyláda elvezethet a könyvhöz, vagy hogy a két dolog egy és ugyanaz. A frigyláda a hagyomány szerint egy aranylemezekkel borított akácfa doboz, melyben az Egyiptomból elmenekült zsidók a tízparancsolat kőtábláit tartották. A híresztelések szerint rejtélyes hatalommal bírt, mely segített a zsidóknak legyőzni ellenségeiket. Természetesen szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy esetleg Thot könyve is ott lapulhatott a ládában, hiszen Astiza szerint Mózes elvitte Egyiptomból. De minderről egyelőre semmit sem szóltam. – Akkor jó. Egy örökkévalóságig tartana átkutatnod Jeruzsálem mélyét, és gyanítom, végül ugyanolyan üres kézzel távoznál, mint amilyennel jöttél. Mássz csak végig a járatokon, ha akarsz, de cserépdarabokon és patkánycsontokon kívül semmit sem találsz odalent. oOo Mirjam csendes leányzó volt, ám fokozatosan rájöttem, hogy tartózkodása mögött éles észjárás és a múlt iránti élénk érdeklődés rejtőzik. Vérmérséklete igen különbözött Astizáé-tól, de intelligencia terén mintha ikrek lettek volna. Az érkezésemet követő első napokban megfőzte és felszolgálta ugyan az ételt, ám ő maga külön étkezett. Miután azonban már egy ideje segédkeztem Jericho műhelyében, és valamelyest elnyertem a bizalmát, sikerült rávennem őt, hogy a lány velünk együtt ehessen az asztalnál. Végtére is nem vagyunk muszlimok, akik elkülönítik a két nemet egymástól; a kelletlenségük egyébként is gyanús volt. Mirjam kezdetben csak akkor beszélt, ha szóltak hozzá – e tekintetben szintén ellentéte volt Astizának –, és úgy tűnt, nemigen van mondanivalója. Sejtésem beigazolódott: tényleg bájos lány volt; szépsége valami oknál fogva gyümölcsre és tejszínre emlékeztetett. Mikor végül hosszas noszogatás után hajlandó volt levenni a fátylát az asztalnál, előkerült aranyló
hajzuhataga – ugyanolyan csodálatos volt, mint Astiza sötét haja –, kecses ívű nyaka, kedves arca. Ami engem illet, továbbra is büszkén folytattam az önmegtartóztatást – mivel kurtizánt találni Jeruzsálemben körülbelül akkora feladatot jelentett, mint szűzre lelni Párizs játékbarlangjaiban, akár erőt is meríthettem a kényszerű erényességből –, mégis megdöbbentett, hogy ezt a szépséget még nem vette le a lábáról egy állhatatos lovag sem. Éjjelente hallottam a loccsanásokat, amint a lány a fateknőben állva gondosan mosakodott; ilyenkor, nem tehettem róla, ábrándozni kezdtem a kebleiről, a hasáról és a kerek fenekéről. Frusztrált elmém elém vetítette hosszú, erős lábai képét, amint a szappanos víz lecsorog combjának, lábikrájának és bokájának tökéletes domborzatán. Ilyenkor felnyögtem, megpróbáltam az elektromosságra összpontosítani, végül mégis elgyengültem. Mirjam élvezte a vacsoraasztal melletti beszélgetéseket – élénken csillogó tekintete elárulta ezt. A két testvér látott már egyet s mást a világból, így mindketten szívesen hallgatták beszámolóimat a párizsi évekről, amerikai ifjúkoromról, korai prémkereskedő útjaimról a Nagy-tavak vidékén, utazásomról a Mississippin New Orleansba és a karibi cukortermelő szigetekre. Érdeklődve figyeltek akkor is, amikor Egyiptomról meséltem. A Nagy Piramis titkát nem osztottam meg velük, de leírtam a Nílust, a tavaly látott nagy szárazföldi és tengeri csatákat és a messze délen fekvő denderai templomot. Jericho mindezt Palesztináról szóló történetekkel viszonozta: beszélt Galileáról, ahol Jézus élt, és a keresztény szent helyekről az Olajfák hegyén. Némi tétovázás után Mirjam is bekapcsolódott a maga szerény módján, s szavai arra utaltak, hogy sokkal többet tud Jeruzsálem múltjáról, mint hittem – sőt még a bátyjánál is többet. Nem csupán tudott olvasni – ami a muszlim nők esetében viszonylag ritka –, de sokat és mohón olvasott. Csendes napjainak nagy részét – férfiaktól nem háborgatva és gyermekektől nem zavarva – a piacon vásárolt vagy a zárdákból kölcsönvett könyvek tanulmányozásával töltötte. – Mit olvasol? – kérdeztem tőle ilyenkor. – Történelmet. Nos, Jeruzsálemben lépten-nyomon történelembe ütközött az ember. A fagyos téli napokon a város melletti dombokon kószáltam, ahol a fakó napfény hosszú árnyékokat vetett a névtelen romokra. A metsző szél egyszer havat is hozott, fehér lepellel borítva a földet, majd hirtelen kitisztult az ég. A nap semmi meleget nem adott, csupán a tájat változtatta cukorszerűvé. Közben a puska készítését is folytattuk. Biztosra veszem, hogy Jericho élvezte a precíz munkát. Mikor a cső elkészült, a megfelelő űrméretűre fúrtuk. Én forgattam a kéziforgattyút, ő pedig tolta felém a szorítóba fogott csövet – kemény munka volt. Ezután egy zsineget húzott keresztül a csövön, megfeszítette, majd szemmértékkel ellenőrizte, nincsenek-e árnyékok vagy egyenetlenségek, melyek hibákra utalnának. Végül további hevítéssel és kovácsolással még egyenesebbre alakította a csövet. A huzagolás elkészítése, amely majd megpörgeti a golyót, szintén embert próbáló feladat volt. Hét vájatot kellett készítenünk egy fúrófejjel, melyet keresztülforgattunk a csövön. Mivel nem tudott mély barázdát vágni, meg kellett ismételni az eljárást, méghozzá kétszáz alkalommal, vájatonként. És ez csak a kezdet volt. Polírozás és kékre izzítás következett, majd az ezernyi kisebb fém alkatrész elkészítése: a kovás elsütőszerkezet, a ravasz, a serpenyő, a
döngölőpálca és így tovább. Segítettem, ahol lehetett, de Jericho szakértelme nélkülözhetetlennek bizonyult. A kovács vaskos ujjai alól oly finom munka került ki, mint egy leány varrótűje alól. Akkor volt a legboldogabb, ha némán dolgozhatott. Mirjam egy napon azzal a kéréssel lepett meg, hogy szeretné megmérni a karomat és a vállamat. Mint kiderült, ő faragja majd a puska tusát, melynek úgy kell illenie a lövész méretéhez, mint egy kabátnak a viselőjéhez. Önként jelentkezett a feladatra. – Van érzéke hozzá – mondta Jericho. – Mutasd meg neki, mekkora mélyedést és elhajlást akarsz a tusnál. – Mivel Palesztinában egyetlen juharfa sem nőtt, a lány sivatagi akácot használt, ugyanazt, amiből a frigyláda is készült; ez az ideálisnál nehezebb, de kemény és szép erezetű fajta volt. Miután lerajzoltam neki, milyen eltéréseket szeretnék az arab fegyverek formájától, vázlataimat kecses görbékkel egészítette ki, melyek a régi pennsylvaniai puskámra emlékeztettek. Mikor az ujjai hozzám értek, hogy a megfelelő tus kialakításához felvegye a méreteimet, iskolás fiúként borzongtam bele az érintésébe. Ilyen szűziessé váltam meglehetősen rövid idő alatt. Így teltek napjaim, s közben semmitmondó politikai és katonai adatokat küldtem Smithnek, melyek bármely stratégát összezavarhattak, ha elég bolond volt ahhoz, hogy komolyan vegye őket. Azután egy este vacsoránkat dörömbölés zavarta meg. A kovács kiment az ajtóhoz, és egy porlepte, szakállas utazóval tért vissza, aki az aznapi karavánnal érkezett. – Híreket hoztam az amerikainak Egyiptomból – jelentette be látogatónk. Szívem azonnal a torkomban kezdett dobogni. Leültettük a férfit a kecskelábú asztalhoz, adtunk neki vizet – muszlim volt, így bort nem fogadott volna el –, némi olajbogyót és kenyeret. Kissé zavartan megköszönte a vendéglátást, majd farkasként vetette magát az ételre. Én közben aggodalmasan várakoztam; meglepett, milyen heves érzelmek keringenek bennem. A Mirjammal töltött hetek elhomályosították Astiza emlékét. Most felszínre törtek a hónapokig eltemetett érzések: gondolatban ismét a karomban tartottam a lányt és néztem, ahogy kétségbeesetten lóg a ballon kötelén. Éreztem, hogy elvörösödöm, és verejték csípi a bőrömet. Mirjam engem figyelt. Ezután túlestünk a kötelező üdvözléseken, jókívánságokon, áldomásokon, udvarias érdeklődésen – a „Hogy vagy?” manapság, a köszvény, a mocsárláz, a vízkór, a fagyás, a szemgyulladás, a fájdalmak és az ájulások korában az egyik leglényegesebb kérdés valamint az utazás nehézségeinek felidézésén. Végül… – Tehát mi hír e férfi barátnőjéről? A hírnök nyelt egyet, és lerázta a morzsákat a szakálláról. – Beszélnek egy francia léggömbről, ami elveszett az októberi kairói zavargások során – kezdte. – A rajta lévő amerikairól nem tudnak; a hírek szerint egyszerűen eltűnt, vagy otthagyta a francia hadsereget. Többen tudni vélik, hogy itt vagy ott felbukkant, de senki sem tud biztosat felőle. – Felém pillantott, aztán lesütötte a tekintetét. – A történetét senki sem erősítette meg. – Na és Silano gróf? – kérdeztem. – Róla biztosan hallaniuk kellett valamit! – Alessandro Silano grófnak éppúgy nyoma veszett. Az információk szerint a Nagy Piramis körül kutatott az eltűnése előtt. Némelyek szerint megölték a
piramisban. Mások úgy hiszik, hazatért Európába. A hiszékenyek egyenesen mágiát sejtenek az eltűnése mögött. – Nem, nem! – tiltakoztam. – Lezuhant a ballonról! – Erről nincs hír, efendi. Csak azt mondom, amit hallottam. – És Astiza? – Nem találtuk nyomát. Összeszorult a szívem. – Semmi nyomát? – Az általad Énochnak nevezett Kelab Almani háza, ahol állítólag megszálltál, a gyilkosság óta üresen állt, és azóta a franciák kaszárnyának használják. Juszuf alBeni, akiről azt állítod, hogy a háremében őrizte ezt a nőt, tagadja, hogy valaha is járt volna nála. Szóbeszéd járja egy gyönyörű nőről, aki Desaix tábornok expedíciós seregével tartott Felső-Egyiptomba, de ha így is volt, ő akkor is eltűnt. Asrafról, a sebesült mamelukról, akit említettél, semmit nem hallottunk. Astizára sem Kairóban, sem Alexandriában nem emlékeznek. A katonák mesélnek egy szép nőről, ez igaz, de senki sem állítja, hogy látta vagy ismerte volna. Szinte olyan, mintha nem is létezett volna. – De hát ő is beleesett a Nílusba! Egy egész szakasz látta! – Ha így volt, barátom, akkor soha nem került elő onnan. Az emléke olyan, mint a délibáb. Megdöbbentett a hír. Felkészültem rá, hogy a haláláról s vízbe fúlt teste eltemetéséről hallok majd, de titkon azért reménykedtem abban, hogy valamiképp túlélte az esést, még ha fogságba esett is. De hogy így, nyom nélkül eltűnjön? Lehet, hogy örökre elsodorta a folyó, és sosem látom többé? Miféle válasz ez? És hogy Silano is eltűnt volna? Ez még inkább felkeltette a gyanakvásomat. Mi van, ha Astiza túlélte a zuhanást, és Silanóval tartott? Ez még nagyobb fájdalmat okozna. – Fogadok, hogy ennél többet is tudsz! Istenem, az egész hadsereg ismerte! Napóleon maga is beszélt vele! Híres tudósokkal utazott egy hajón! És most senki sem tud róla semmit? Együtt érzőn pillantott rám. – Sajnálom, efendi. Isten olykor több kérdést támaszt, mint ahány választ ad, nem igaz? Az ember bármihez könnyebben alkalmazkodik, mint a bizonytalansághoz. A legszörnyűbb dolgok azok, amikkel még nem találkoztunk. És most itt ülök bizonytalanságban, miközben fülemben csengenek utolsó szavai – „Találd meg!” felrémlik, ahogy elvágja a kötelet, lezuhan Silanóval együtt, a sikolya, majd a vakító napfény, mikor a ballon a magasba szökik. Rémálom lett volna csupán? Nem! Oly valós volt, mint ez az asztal. Jericho komoran nézett rám. Együttérzés csillant a szemében, de az a tudat is, hogy ez az egyiptomi nő volt az egyetlen, ami eddig távol tartott a húgától. Mirjam pillantása még mélyebbre hatolt, mint eddig. Szomorú megértést láttam benne, s abban a pillanatban rájöttem, hogy ő is elveszített valakit. Ezért nem kereste a férfiak társaságát, ezért maradt a bátyja a legközelebbi társa. Mindnyájunkat összekötött a bánat. – Csupán világos választ vártam – suttogtam.
– Tessék, a válasz: ami volt, elmúlt. – Látogatónk felállt. – Sajnálom, hogy nem hozhattam jobb híreket, de én csak egy hírnök vagyok. Jericho barátai azért továbbra is nyitva tartják a szemüket. De ne remélj. A nő eltűnt. És azzal elhagyta a házat.
Hatodik fejezet Első reakcióm az volt, hogy azonnal és végérvényesen elhagyom Jeruzsálemet, sőt az egész átkozott Keletet is. Egész bizarr kalandom Bonapartéval – a szökés Párizsból, a kihajózás Toulonból, Alexandria ostroma, az Astizával történő találkozásom, a számtalan borzalmas ütközet, Antoine Talma barátom elvesztése, majd a Nagy Piramis lehangoló titka – csupán keserű emléket hagyott a szívemben. Semmi jó nem származott az egészből: nem gazdagodtam meg, nem nyertem kegyelmet Párizsban egy el sem követett bűnért, nem fogadtak be díszes társaságukba a Napóleon expedíciójában részt vevő tudósok, és nem találtam meg a tartós szerelmet sem annak a nőnek az oldalán, aki teljesen elbűvölt és megigézett. Még a puskámat is elveszítettem! Egyetlen okból jöttem Palesztinába, hogy megtudjam, mi lett Astiza sorsa, és most, hogy semmi hírt nem kaptam róla – létezik egyáltalán ennél kegyetlenebb üzenet? –, küldetésem folytatása értelmetlennek tűnt. Mit sem törődtem a szíriai invázióval, a mészáros Dzsezárral, Sir Sidney Smithtel vagy a drúzok, matuvelliek, zsidók és a többi, a bosszú és a féltékenység örök mocsarába ragadt felekezet politikai számításaival. Egyáltalán hogy kerültem én ebbe az őrült, gyűlölködő nekropoliszba? Legfőbb ideje volt hazamennem Amerikába és új életet kezdenem. És mégis, éppen azért, mert nem tudtam biztosat, képtelen voltam elhatározni, hogy egyszer s mindenkorra lezárom életemnek ezt a fejezetét és távozom. Lehet, hogy Astiza halott, de az is lehet, hogy él. Nem találták meg a holttestét. Ha most elhajózom, egész életemben bánni fogom. Túl sok emlék fűzött hozzá: emlékeztem, hogyan mutatta meg a Szíriusz csillagot a nílusi hajóúton, hogyan segített legyűrni Asrafot a piramisok melletti véres csatában, lenyűgöző szépségére Énoch kertjében, sebezhetőségére és érzékiségére a denderai templomhoz láncolva. És amikor végre az enyém lett a Nílus partján! Egykét évszázad talán elegendő lenne arra, hogy az embert ne kínozzák az ilyen emlékek – de elfeledni lehetetlen őket. Astizától nem szabadulhattam. Ami pedig Thot könyvét illeti, talán csak mítosz – a piramisban végül is csak egy üres tárolóedényt találtunk, és Mózes állítólagos botját –, ám mi van, ha mégse, és itt lapul valahol a talpam alatt? Jericho már majdnem befejezte a puskát, amelyet közösen készítettünk, s amely valószínűleg még az elvesztett fegyveremnél is jobb lesz. És persze ott volt Mirjam, aki sejtésem szerint ugyanúgy átélt már egy tragikus veszteséget, mint én, így társam lett a bánatban. Most, hogy Astizáról nem kaptam hírt, hirtelen megnőtt a szememben ez a lány, akinek a házában laktam, akinek az ételét ettem, s akinek a keze puskám fáját faragta. Ugyan kihez térnék vissza Amerikába? Senkihez. Ezért minden csalódottságom ellenére úgy döntöttem, maradok még egy ideig, puskám elkészültét mindenképp megvárom. Szerencsejátékos voltam, aki minduntalan a következő leosztást várja – talán felbukkan egy új kártya. Érdekelt az is, ki lehetett Mirjam elvesztett társa. A lány ugyanolyan tartózkodással kezelt, mint azelőtt, ám a tekintetünk már hosszabb ideig időzött egymáson. Mikor elém tette a tányért, érezhetően közelebb merészkedett hozzám, hangja pedig – netán pusztán képzelődnék? – lágyabb és együtt
érzőbb lett. Jericho le sem vette a szemét rólunk, s olykor nyers közbeszólásokkal szakította meg beszélgetésünket. Nem kárhoztattam. Mirjam szépséges segítőtárs volt, hűséges, mint a kutya, én pedig csupán egy erre-arra sodródó idegen, egy bizonytalan jövőjű kincsvadász. Nem tudtam megállni, hogy a lány testéről álmodozzam, Jericho pedig, férfi lévén, pontosan tudta, mi jár a fejemben. Különösen attól tarthatott, hogy esetleg magammal viszem a húgát Amerikába. Észrevettem, hogy egyre több időt szentel a puskakészítésnek. Mihamarabb be akarta fejezni, hogy megszabadulhasson tőlem. Megérkeztek a tél végi esők, s Jeruzsálem csendes és szürke lett. Hírek érkeztek arról, hogy Desaix, Bonaparte legjobb tábornoka, újabb győzelmeket aratott és új, még látványosabb romokat fedezett fel a Nílus felső folyásánál. Smith fel-alá hajózott Akko, a blokád alatt tartott Alexandria és Konstantinápoly között, hogy Napóleon tavaszi támadására mindent előkészítsen. El-Aris közelében, Palesztina határánál francia csapatok gyülekeztek. A nap lassan erőre kapott, felmelegítette a város köveit – közeledett a háború. Egyik nap késő délután Mirjam a piacra indult, hogy megvegye a hiányzó fűszert az aznapi vacsorához, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve utánamentem. Akkor akartam szót váltani vele, amikor védelmező bátyja nincs a közelben. Jeruzsálemben nem nézik jó szemmel, ha egy férfi magányos nőt követ, de reméltem, hogy majdcsak adódik alkalom a beszélgetésre. Magányosnak éreztem magam. De mégis mit mondhatnék Mirjamnak? Fogalmam sem volt. Kis távolságból követtem, s próbáltam kigondolni valami hihető ürügyet, amivel a közelébe férkőzhetnék, vagy egy kerülőutat, amivel elébe vághatnék, hogy találkozásunk véletlennek tűnjön. Milyen furcsa, hogy az embernek ilyen körmönfont terveket kell kiagyalnia, hogy elmondhassa, mit érez! Ám a lány túl gyorsan haladt. Megkerülte Ezékiás tavát, leereszkedett a hosszú bazárba, mely kettéválasztotta a várost, egyszer megállt ételt venni, két másik standnál csupán megvizsgálta az árut, majd a pasa palotáján túl fekvő piactérre, a muszlim Bezetha negyed felé vette az irányt. Majd hirtelen eltűnt. Az egyik pillanatban még a Via Dolorosán ment a Templom-hegyen fekvő Sötétség kapuja és az El-Ghawanima minaret tornya felé, a másikban pedig már sehol sem láttam. Zavartan pislogtam. Talán észrevett volna, és így próbált meg elkerülni? Felgyorsítottam a lépteimet, elsiettem a bezárt kapuk előtt, míg végül beláttam, hogy erre már biztosan nem találom nyomát. Visszafordultam, s akkor egy, az utcán átívelő régi római boltív melletti belső udvarból beszélgetést hallottam meg, mégpedig goromba és sürgető hangokat. Különös, hogyan képes egy hang vagy szag megbolygatni az emlékeinket – fogadni mertem volna, hogy az egyik férfi hangját már hallottam valahol. – Hová megy? Mit keres? – A hang fenyegető volt. – Nem tudom! – A lány hangjában rémület csengett. A nyitott vasrácson át egy sötét, szeméttel borított udvarba jutottam – a romokat időnként kecskekarámnak használták. Odabent négy, francia köpenyt és európai csizmát viselő gazfickó állta körül az ijedt lányt. A fegyveremet, mint mondtam, elvették, csupán egy arab tőr maradt nálam az övembe tűzve. Ám még nem vettek észre, így számíthattam a meglepetés nyújtotta előnyre. Ám sajnos csöppet
sem úgy néztek ki, mint akiket át lehetne verni, ezért körülnéztem valami használhatóbb fegyver után kutatva. „Ha az ember kénytelen a saját eszére hagyatkozni, az olyan, mintha a sors kegyére bízná magát” – mondogatta Ben Franklin. No persze neki több esze volt, mint a legtöbb embernek. Végül egy félrevetett Cupido-szoborra esett a pillantásom, melynek arcát és nemi szerveit már régen megcsonkították azok a muszlimok vagy keresztények, akik igyekeztek betartani a hamis bálványokra és a pogány hímvesszőkre vonatkozó parancsolatokat. Az oldalán feküdt a szemétben, mint egy kidobott játék baba. A szobor körülbelül a combomig ért, és szerencsére nem rögzítették; így is meglehetősen nehéz volt felemelni. A fejem fölé emeltem, elmormoltam egy fohászt a szerelemhez, majd elhajítottam a követ. Hátba találtam vele a szorosan egymás mellett álló csirkefogókat, akik átkozódva szóródtak szét mindenfelé. – Fuss haza! – kiáltottam oda a szelíd Mirjamnak, akinek ekkorra már elszakították a ruháját. A lány riadtan bólintott, tett egy lépést a kijárat felé, majd hátrarándult, amint az egyik gazember megragadta őt. Azt hittem, elesik, de nem: miközben a férfi fogást keresett rajta, ő kecses tánclépéshez hasonlító mozdulattal ágyékon rúgta. Hallottam a puffanást, amitől a férfi úgy megdermedt, mint a flamingó a québeci hóviharban. Mirjam kiszabadult, és kirohant a kapun. Bátor lány! Több kurázsi lakozott benne – no meg jobban ismerte a férfiak anatómiáját –, mint gondoltam volna. A martalócok csapata most felém fordult, ám én közben ismét felemeltem a Cupidót, fejénél fogva körbelendítettem, és eleresztettem. Két gazfickót telibe találtam, a szobor pedig darabokra tört. Közben a szomszédok is meghallották a ricsajt, s körülöttünk méltatlankodó kiáltások hangzottak fel. A harmadik férfi a kardjáért nyúlt – amit eddig nyilván elrejtett a jeruzsálemi őrök elől –, ám még mielőtt kiszabadíthatta volna a hüvelyt, nekirontottam, és beledöftem arab tőrömet. Bár több csetepatéban részt vettem már, eddig soha nem késeltem meg senkit, s most meglepődve tapasztaltam, milyen könnyedén szalad bele a fém az emberi testbe, s milyen hátborzongatón csikordul meg a bordák érintésekor. A férfi felszisszent és olyan erővel hátrált, hogy kiszakította a tőrt a kezemből. Megtántorodtam. Most már nem volt semmilyen fegyverem. Közben a pribék, aki eddig Mirjamot faggatta, pisztolyt húzott elő. Csak nem fog megkockáztatni egy lövést a szent városban, amikor ezzel megszegne minden törvényt, és magára vonná a figyelmet! Ám a lövés eldörrent; egy pillanatra mintha villám csapott volna az udvarra, s furcsa, forró karcolást éreztem a fejemen. Arrébb tántorogtam; a lövés félig megvakított. Ideje visszavonulnom! Kitámolyogtam az utcára, de a gazember követett: láttam sötét alakját, szárnyakként lobogó köpenyét, kivont kardja villanását. Ki az ördög lehet ez? A pisztolygolyó érintése annyira elkábított, hogy úgy éreztem, mintha sűrű szirupban gázolnék. Amikor megfordultam, hogy szembenézzek vele, egy tompa rúd zúgott el mellettem, s pont a torka és a mellkasa között találta el a gazfickót. Ijesztő, hörgő hangot hallatott, s lábai kicsúsztak alóla. A hátára esett; döbbenten és levegő után kapkodva nézett fel. Mirjam volt! Elvett egy ponyvatartó rudat a piacról, és lándzsaként markolta meg. Úgy tűnik, értem a módját, miként leljek hasznos női
segítőtársakra. – Te! – A férfi tekintete rám szegeződött, nem a lányra. – Miért nem vagy halott? Amiért te sem, gondoltam. Meglepetésem ugyanis legalább akkora volt, mint az övé. Mert ott, a macskaköves utcán, az alkony fényében felismertem a jelképet, mely Mirjam döfése nyomán kibukkant a férfi inge alól: körző és derékszög, a szabadkőművesek jele, közepében a G betűvel. Támadóm füstös képe pedig azé a vámtiszté volt, akivel tavaly – Párizsból való szökésem során – futottam össze a touloni postakocsin. Akkor megpróbálta elvenni tőlem a medált, s végül rálőttem, miközben láthatatlan szövetségesem, Sidney Smith egy másik banditát terített le. Mikor utoljára láttam, üvöltött a fájdalomtól, s azt hittem, halálos a sérülése. Ezek szerint nem volt az. Mi az ördögöt keres most Jeruzsálemben, méghozzá állig felfegyverkezve? Persze sejtettem, sőt félelmetes bizonyossággal tudtam, hogy ugyanaz a célja, mint nekem: ősi titkokat hajszol. Silano embere volt – a franciák tehát nem adták fel. Idejött, hogy Thot könyve után nyomozzon. No meg utánam. Ám mielőtt megbizonyosodhattam volna minderről, a férfi felkászálódott, s a szomszédok rikácsolását és az őrök kiabálását kihasználva, zihálva elmenekült. Mi a másik irányba futottunk. A Jericho házához vezető úton átölelve vezettem Mirjamot, és éreztem, hogy reszket. Eddig sosem kerültünk ilyen fizikai közelségbe, most azonban ösztönösen egymásba kapaszkodtunk. Olyan félreeső utcákat választottam, melyeket jeruzsálemi barangolásaim során fedeztem fel; patkányok szaladtak szét lépteinkre, s én eközben folyton hátranéztem, nem követnek-e. Jericho háza egy magaslaton állt – a város ugyanis nem sík terepre épült, s a keresztény negyed a muszlim fölé emelkedett –, ezért néhány perc után behúzódtunk egy falmélyedésbe, hogy kifújhassuk magunkat és megbizonyosodjunk arról, kábulatomban nem tévesztettem-e el a helyes utat. – Sajnálom, ami történt – mondtam a lánynak – Nem te kellettél nekik, hanem én. – De kik voltak ezek az emberek? – Az, aki rám lőtt, francia. Korábban már találkoztam vele. – Találkoztál? Hol? – Franciaországban. Igazából én lőttem rá először. – Ethan! – Ki akart rabolni. Sajnálom, hogy nem sikerült megölnöm. Mirjam úgy nézett rám, mintha életében először látott volna. – Nem pénzt akart, hanem valami fontosabbat. Nem mondtam el se neked, se a bátyádnak a teljes igazságot. – A lány szája elnyílt a csodálkozástól. – De most itt az ideje. – És az a nő, Astiza, szintén részt vett ebben? – kérdezte halkan. – Igen. – Ki volt ő? – Az ősi misztériumok kutatója. Valójában egy papnő, egy régi, régi egyiptomi istennőé. A neve Ízisz, talán hallottál már róla. – A Fekete Madonna! – suttogta.
– Ki? – Létezik egy régi kultusz, mely a Szűz fekete kőből faragott szobrait imádja. Némelyek szerint ezek keresztény szobrok, de mások azt állítják, Ízisz kultuszát őrzik. A Fehér és a Fekete Madonna. Érdekes. Ízisz többször felbukkant egyiptomi kutatásaim során, most pedig ez a csendes lány, aki ránézésre jámbor kereszténynek tűnik, szintén ismeri őt. Sosem hittem volna, hogy egy pogány istennő ilyen ismertségre tehet szert. – De miért fehér és fekete? – Eszembe jutott a párizsi páholyok sakktáblaszerű mintázata, melyeket oly gyakran láttam, mikor a szabadkőművesség alapjaival ismerkedtem. És a két oszlop, a fekete meg a fehér, melyek a páholybeli oltárok két oldalán álltak. – Mint az éjszaka és a nappal – válaszolta Mirjam. – Minden dolog kettős, ez a tanítás a legősibb korokból származik, jóval Jeruzsálem és Jézus előttről. Nő és férfi, jó és rossz, fenti és lenti, alvás és ébrenlét. A rejtett és a tudatos elménk. Az univerzumban állandó feszültség uralkodik, de az ellentétek csakis együtt képesek kitenni az egészet. – Astizától ugyanezt hallottam. Mirjam bólintott. – A férfinál, aki rád lőtt, volt egy medál, ami ugyanezt szimbolizálja, nem igaz? – A szabadkőműves-jelképre gondolsz? A derékszögre és a körzőre? – Láttam már Angliában is ilyet. A körzővel kört, az ács derékszögével négyzetet rajzolhatunk. Ismét a kettősség. A G betű pedig vagy Istenre, vagy a tudásra utal, attól függően, hogy angolul vagy görögül olvassuk ki. – Az eretnek Egyiptomi Rítus is Angliából származik – mondtam. – De mégis mit akartak ezek a fickók? – Ugyanazt, amit én is keresek. Ami után Astizával együtt kutattunk. Lehet, hogy túszként akartak téged fogva tartani, hogy így jussanak el hozzám. A lány még mindig remegett. – Úgy markolt belém, mint a sas karma. Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért nemtörődöm módon bajba sodortam. Ami vidám kincskeresésnek indult, mostanra veszélyes küldetéssé vált. – Sietnünk kell, hogy előttük találjuk meg a választ. Szükségem lesz Jericho segítségére is. Megragadta a karomat. – Akkor menjünk! – Várj! – Visszahúztam az árnyékba. Úgy éreztem, a közösen átélt események után érzelmileg közelebb kerültünk egymáshoz, és így jogom van feltenni egy személyesebb kérdést is. – Te is elveszítettél valakit, ugye? Mirjam türelmetlennek tűnt. – Kérlek, sietnünk kell. – Láttam a szemedben, amikor a hírnök elmondta, hogy semmit nem tudott meg Astizáról. Nem értettem, miért nem vagy férjnél, vagy legalább eljegyezve – túl csinos vagy ahhoz, hogy hódoló nélkül légy. Azelőtt volt valakid, ugye? A lány habozott, de a közös veszély érzete valóban megtörte a tartózkodását. – Jerichón keresztül megismertem egy férfit. Kovácsinas volt Názáretből.
Titokban jegyeztük el egymást, mert a bátyám féltékenykedni kezdett. Jericho és én árvák maradtunk, ezért ő nem szívelte az udvarlóimat. Végül mégis megtudta, veszekedtünk is ezen, de én elhatároztam, hogy férjhez megyek. Ám mielőtt összeházasodhattunk volna, a vőlegényemet besorozták az ottomán seregbe. Egyiptomba küldték, és soha nem tért vissza. A piramisok melletti csatában vesztette életét. Ez volt az a bizonyos csata, ahol én a másik oldalon állva figyeltem, milyen hatékony mészárlást végeznek az európai csapatok. Mily értelmetlen veszteség! – Sajnálom – mondtam kissé esetlenül. – Ilyen a háború. A háború és a sors. Most pedig Bonaparte idejön. – Megborzongott. – A titok, amit keresel, megoldást jelentene minderre? – Mármint mire? – Véget vetne a gyilkolásnak és az erőszaknak? Ismét szent hellyé tenné ezt a várost? Hát, ez aztán a jó kérdés. Astiza és a szövetségesei nem tudták biztosan, képesek lesznek-e a jó ügy szolgálatába állítani a rejtélyes Thot könyvét, vagy csupán annyit tehetnek, hogy megakadályozzák gonosz kezekbe kerülését. – Csak azt tudom, hogy nagy baj lenne, ha az a patkány szerezné meg, aki ránk lőtt. Majd hirtelen elhatározással megcsókoltam. Lopott csók volt ez, mely kihasználta a szívünkben uralkodó zűrzavart, de mégse húzódott el azonnal, bár a combjánál érezhette a nyomást. Nem tehettem az izgalmamról: az akció és a közelségünk volt az oka, és abból, ahogy visszacsókolt, tudtam, hogy legalább részben kölcsönös ez az érzés. Mikor végül eltolt magától, kissé zihált. Elfordította a tekintetét, nehogy megismételjem hirtelen felindulástól vezérelt cselekedetemet, és inkább a halántékomat nézte. – Vérzel. – Nem akart beszélni arról, amit az imént tettünk. Valóban, a fejem oldalán meleg nedvesség csorgott végig, és szörnyű fejfájás kínzott. – Csupán egy karcolás – jelentettem ki, bátrabbnak tettetve magam a valóságosnál. – Menjünk, beszéljünk a bátyáddal. oOo – Minél hamarabb be kellene fejeznünk a puskádat – mondta Jericho, miután elmeséltem neki a velünk történteket. – Remek ötlet. Talán egy tomahawkot is kovácsolhatnál nekem. Jaj! – Mirjam éppen a sebemet látta el. Kissé csípett, pedig a lány erős ujjai roppant gyengéden kötözgették a sebemet. A pisztolygolyó csak megkarcolt, ám ez is éppen elég megrendítő élmény volt. Persze az is igaz, hogy szeretem, ha dédelgetnek. Mirjam és én az elmúlt órában többször értünk egymáshoz, mint a megelőző négy hónapban összesen. – Egy ilyen fejsze az elképzelhető leghasznosabb szerszám, én meg elvesztettem az enyémet. Most minden lehetőséget ki kell használnunk. – Őrködnünk kell, ha esetleg azok a gazemberek idejönnének. Mirjam, te nem
hagyhatod el a házat. A lány szólásra nyitotta a száját, majd mégis becsukta. Jericho eközben fel-alá járkált. – Van egy ötletem, hogyan tökéletesíthetném a puskád, már amennyiben tényleg olyan pontos, mint amennyire állítod. Azt mondtad, nehéz a legtávolabbi célpontokra fókuszálni, így van? – Egyszer megesett, hogy az ellenségemre céloztam, és a tevéjét találtam el. – Észrevettem, hogy a távcsöveddel vizslatod a várost. Mi lenne, ha a célzásban is segítségedre lenne? – Mégis hogyan? – A csőhöz rögzítve. Mi tagadás, elég nevetséges ötletnek hangzott. Ettől csak súlyosabb és ormótlanabb lenne a puska, és akadályozna a töltésben is. Bizonyára rossz ötlet, ha eddig még senki sem próbálkozott ilyesmivel. Ám mi van, ha mégis segít közelebb hozni a távoli célpontokat? – Működhetne? – Franklint mindenképpen érdekelte volna az efféle barkácsolás. Az ismeretlen, ami a legtöbb embert megrémiszti, ót szirénként csábította. – Próbáljuk meg. És szövetségesek is kellenek, ha azok a banditák még odakint ólálkodnak. Szerinted sikerült megölnötök az egyiket? – Hasba szúrtam. De ki tudja? A vezérüket lelőttem Franciaországban, most mégis itt van, teljes életnagyságban. Úgy tűnik, nemigen megy nekem a gyilkolás. – Silano és Ahmed bin Szadr jutottak az eszembe, akik több halálos sérülés után is a nyomomban lihegtek Egyiptomban. Nem csak a puskára van szükségem: gyakorolnom sem ártana vele. – Értesítem Sir Sidneyt – mondta Jericho. – A francia ügynökök ittléte talán elég nagy jelentőséggel bír ahhoz, hogy a britek segítséget küldjenek. Mirjam azt mondta, hogy mindez azzal a kinccsel áll kapcsolatban, amit nekünk ígérgetsz. Miről van szó igazából? Legfőbb ideje volt már, hogy a bizalmamba avassam őket. – Lehetséges, hogy valami rejtőzik itt, Jeruzsálemben, ami az egész háború menetét megváltoztathatja. Ezt kerestük Egyiptomban is, de végül arra a következtetésre jutottunk, hogy Izraelbe hozták. Ám ahányszor egy lefelé vezető lépcsőhöz vagy létrához érek, zsákutcát találok. Ez a város egy romhalmaz. Talán lehetetlen ez a feladat. Ráadásul most itt vannak a franciák is, akik kétségtelenül ugyanarra fenik a fogukat. – Rólad kérdeztek – emlékeztetett Mirjam. – Igen, de honnan tudhatták, hogy itt vagyok? Talán valakitől értesültek róla? Jericho, elképzelhetőnek tartod, hogy az Egyiptomban Astiza után kérdezősködő barátaid fecsegtek volna rólam? – Nem hinném… de álljunk csak meg egy percre! Pontosan mi az, amit meg akarsz találni? Miféle kincset keresel? Nagy levegőt vettem. – Thot könyvét. – Egy könyvet? – Csalódottnak tűnt. – Mintha azt mondtad volna, kincsről van szó. Egész télen dolgoztam a puskádon, cserébe egy könyvért?
– A könyvek hatalmat hordoznak, Jericho. Gondolj a Bibliára vagy a Koránra! Ráadásul ez a könyv más: bölcsesség lakozik benne, hatalom és mágia. – Mágia. – Kifejezéstelen arccal nézett rám. – Nem muszáj hinned nekem. Annyit azonban biztosan tudok, hogy többen is rám lőttek, kígyót dobtak az ágyamba, kergettek tevén és hajón, hogy megszerezzék ezt a könyvet – vagyis egy medált, ami elvezetheti őket a könyv rejtekhelyére. Kiderült, hogy a medál a kulcs a Nagy Piramis egy titkos bejáratához, amin Astizával be is jutottunk. Találtunk egy földalatti tavat, benne egy halom kinccsel, egy márványpavilont, és a könyv aranyládáját. – Szóval már meglelted a kincset? – Nem. Csak úgy tudtunk kijutni a piramisból, hogy átúsztunk egy járaton. Az arany és az ékszerek súlya lehúzott volna. Elvesztettem mindet. De lehet, hogy a zsidók egy másfajta kincset rejtettek el itt, Jeruzsálemben. A kovács ugyanolyan gyanakvó arccal bámult rám, mint Madame Durrell Párizsban, amikor a bérleti díjjal való késésemet magyaráztam neki. – És a könyv? – A láda üres volt. Csupán egy pásztorbotot találtunk mellette. Astiza meggyőzött, hogy a bot azé az emberé volt, aki ellopta a könyvet, s hogy az illető nem más, mint… – Haboztam, mert sejtettem, milyen hatást keltenek majd a szavaim. – Ki? – Mózes. Jericho először csak pislogott döbbenetében. Aztán megvetően felkacagott. – Szóval így állunk! Egy őrültet fogadtam a házamba! Sidney Smith tisztában van azzal, hogy nem vagy épelméjű? – Nem osztottam meg vele ezeket a részleteket, mint ahogy nektek se mondtam volna el, ha nem jön közbe az a francia. Furcsán hangzik, tudom, de ez a gazfickó a legnagyobb ellenségemnek, Silano grófnak dolgozik. Ami azt jelenti, hogy fogytán az időnk. Előtte kell megtalálnunk a könyvet. – A könyvet, amit Mózes ellopott. – Annyira lehetetlen volna? Adott egy egyiptomi herceg, aki dühében megöl egy felügyelőt, elmenekül az országból, majd visszatér, miután egy égő bokor meggyőzte őt arról, hogy szabadítsa ki a zsidó rabszolgákat. Ebben eddig hisztek, ugye? És egyszerre Mózes képessé válik arra, hogy járványt okozzon, kettéválassza a tengert, és étellel lássa el a zsidókat a kietlen Sínai-sivatagban. A legtöbben csodának tartják ezeket a cselekedeteket, Isten ajándékának – ám mi van akkor, ha útmutatást kapott, hogy mit tegyen? Astiza hitt ebben. Hercegként Mózes tudta, hogyan jusson be a piramisba és ki onnan, mert a piramis csupán egy álca volt, egy jelző, mely az avatatlanoktól védte a könyvet. Mózes elvette onnan, s amikor a fáraó felfedezte a lopást, hatszáz harci szekerével a zsidó rabok után indult, hogy aztán odavesszen a Vörös-tengerben. Az egykori rabszolgák törzse pedig eljutott az ígéret földjére, amit azután elhódított civilizált, szervezett lakóitól. Hogyan? Egy rejtélyes hatalmat hordozó frigyládával, vagy egy ősi bölcsességet tartalmazó könyvvel? Tudom, hogy valószínűtlen, a franciák mégis hisznek benne. Máskülönben nem támadtak volna rá a húgodra. Ez a veszély éppoly valós, mint a karján és a vállán levő zúzódások. A kovács fürkészőn nézett rám, ujjaival türelmetlenül dobolva.
– Te tényleg őrült vagy. Bosszúsan ráztam a fejem. – Akkor hogyan kerültek ezek hozzám? – Azzal benyúltam a ruhámba, és előhúztam a két tíz centi hosszú aranyszeráfot. Mirjam lélegzete elakadt, Jericho szeme tágra nyílt. Tudtam, hogy nem pusztán az arany ragyogásától lepődtek meg ennyire, bár az eltelt évezredeket figyelembe véve ez is rendkívüli volt. Azonban a szárnyaikat egymás felé nyújtó, térdelő angyalok kisebb méretben ugyan, de megegyeztek azokkal, melyek a frigyládát díszítették egykoron. Nem valami olcsó másolat volt, melyhez bármelyik boltban hozzájuthattam volna. Ahhoz túlságosan is aprólékos volt a kidolgozása, s az arany, amiből készült, is túl sokat nyomott. – Egy öregember egyszer iránytűnek nevezte őket – folytattam. – Nem tudom, mit akart ezzel mondani. Azt sem tudom, mennyi ebből az igazság. A tudomány, a hit és a találgatás keverékéből élek, mióta egy éve elhagytam Párizst. De a piramisok olyan bonyolult matematikai összefüggésekre utalnak, melyeket egyetlen primitív nép sem ismerhetett. És honnan ered maga a civilizáció? Egyiptom mintha a semmiből bukkant volna fel, teljes ragyogásában. A legenda szerint az építészettel, az írással, az orvostudománnyal és a csillagászattal kapcsolatos emberi tudás egy Thot nevű lénytől származik, akit az egyiptomiak istenként imádtak, később pedig a görögök Hermész néven ismertek. Thot állítólag az összes tudását összegyűjtötte egy könyvben, melynek hatalmát jóra, rosszra egyaránt fel lehet használni. Az egyiptomi fáraók felismerték az erejét, így a Nagy Piramis alá rejtették. Ám ha Mózes tényleg ellopta, lehet – nem, inkább valószínű –, hogy a zsidók ide hozták, Jeruzsálembe. – Mózes el sem jutott az ígéret földjére – vetette ellen Mirjam. – A Nébó-hegyen halt meg, a Jordán túlsó partján. Isten nem engedte őt belépni. – De az utódait igen, a frigyládával együtt. És a ládában – vagy vele együtt – a könyvet is magukkal hozhatták. És ha Salamon templomában őrizték, és esetleg túlélte, amikor Nabukodonozor és a babiloniak lerombolták az Első Templomot, Titus és a rómaiak pedig a Másodikat? Ha ma is itt van, arra várva, hogy felfedezzék? Mi lesz, ha Bonaparte leli meg először, akinek álma, hogy újabb Nagy Sándorrá váljon? Vagy Alessandro Silano gróf csatlósai, akiket csak a saját maguk és a korrupt Egyiptomi Rítusuk meggazdagodása érdekel? Silano túlélhette a zuhanást, még ha Astiza nem is. Ez a könyv kibillentheti a hatalmi egyensúlyt. Meg kell találnunk, hogy megvédhessük, vagy végső esetben elpusztíthassuk. Minden lehetséges rejtekhelyet át kell vizsgálnunk, mielőtt a franciák teszik ezt meg. – A házamban laksz, a műhelyemben dolgozol, és csak most mondod el nekem mindezt? – bosszankodott Jericho, de a tekintete továbbra is a szeráfokra tapadt. – Igyekeztelek megkímélni téged és Mirjamot mindettől. Ez egy rémálom, nem valami dicsőség. Ám ha ismersz földalatti járatokat, segítened kell a felkutatásukban. A franciák nem adják fel. Sietnünk kell. – Kovács vagyok, nem pedig felfedező. – Én meg egyszerű kereskedelmi megbízott, aki távoli háborúkba csöppent, nem pedig katona. Olykor a sors más utat jelöl ki a számunkra, Jericho. Számodra azt, hogy segítségemre légy. – Megtalálni Mózes varázskönyvét? – Nem Mózesét, Thotét.
– Ó, szóval megtalálni egy könyvet, melyet egy legendabeli isten, egy hamis bálvány írt. – Nem! Megakadályozni, hogy gonosz emberek – a szabadkőművesség renegát Egyiptomi Rítusa – megkaparintsák, és rossz célokra használják az erejét. – Kezdtem elveszíteni a türelmemet, bár tudtam, első hallásra mekkora őrültségnek hangozhat, amit összehordok. – Az Egyiptomi Rítus? – Emlékezz vissza a szóbeszédre, amit Angliában hallottunk, bátyám – mondta Mirjam. – Titkos társaság, mely állítólag sötét üzelmeket folytat. A többi kőműves irtózik tőlük. – Igen, így van – bólogattam. – Szerintem az a férfi is közéjük tartozik, aki megtámadta a húgodat. – De én vassal és tűzzel dolgozom – tiltakozott Jericho. – Olyan dolgokkal, amikről tudom, hogy léteznek. Nem tudok semmit az ősi Jeruzsálemről, sem rejtett járatokról, sem elveszett könyvekről, sem renegát szabadkőművesekről. Összeszorult a szívem. Hogyan állíthatnám magam mellé? – De van egy tudós a városban, aki jól ismeri az ősi utakat – jegyezte meg tétován Mirjam. – Ugye nem az uzsorásra gondolsz? – Ő a múlt kutatója, bátyám. – Talán egyfajta történész? – vágtam közbe. Talán olyasvalaki, mint Énoch, egyiptomi segítőm. – Inkább egy megcsonkított adószedő, de nála többet valóban nem tud senki Jeruzsálem történetéről – engedett Jericho. – Mirjam ismeri őt. Kellenek lámpások, csákányok, Sidney Smith segítsége és Haim Farhi tanácsa. – Ő kicsoda? – kérdeztem megkönnyebbülve azon, hogy a kovács végül mégis mellénk állt. – Valaki, aki mindenki másnál többet tud azokról a kincsvadászokról, akik előtted jártak itt: a keresztény lovagokról, akik talán meg is előztek téged a küldetésedben.
Hetedik fejezet Azt vártam, hogy Haim Farhi ugyanazt az Arisztotelész-szerű higgadt méltóságot sugározza majd, mint Énoch, az egyiptomi tudós és régiségbúvár, akit ellenségeim öltek meg. Ehelyett kis híján elakadt a lélegzetem, amikor megláttam őt. Alacsony, vézna, középkorú zsidó volt, csavart pajesszal és komor öltözetben – nyomába sem léphetett Énoch tekintélyt parancsoló külsejének. Ráadásul úgy megcsonkították, hogy az egyik legvisszataszítóbb emberré vált, akit valaha is láttam. Orrának egy részét levágták, a csonk pedig a disznó ormányához hasonlított. Jobb füle hiányzott, jobb szemét kinyomták, csak egy sebhely maradt belőle. – Istenem, mi történt ezzel az emberrel? – kérdeztem suttogva Jerichótól, miközben Mirjam lesegítette látogatónkról a kabátját. – Magára haragította Dzsezárt, a mészárost – válaszolta halkan a kovács. – Ne szánd szerencsétlent. Úgy viseli a sebeit, mint egy érdemrendet. O Palesztina egyik leghatalmasabb bankárja, Dzsezár bizalmasa, mivel hű maradt hozzá megcsonkítása után is. – Az emberek rábízzák a pénzüket. – Az arca sérült meg, nem az agya. – Farhi rabbi a tartomány legnevesebb történészeinek egyike – szólt közbe hangosan Mirjam, miközben felénk közeledtek. Mindketten sejtették, miről sustorgunk. – A zsidók titkos hagyományainak ismerője. Aki a múltat kutatja, jól teszi, ha tőle kér tanácsot. – Akkor hálás vagyok, amiért segít nekünk – mondtam diplomatikusan, s próbáltam nem bámulni a sérüléseit. – Én nemkülönben, amiért nem tesz megjegyzést a balszerencsémre – felelte derűsen Farhi. – Tudom, milyen hatást váltok ki az emberekből. Az elcsúfított ábrázatom ott tükröződik minden rémült gyerek tekintetében. De a magány lehetővé tette, hogy beleássam magam e város legendáiba. Jericho azt állítja, stratégiai jelentőségű titkokat keres. Igaz ez? – Lehetséges. – Lehetséges? Ugyan, ha eredményt akarunk, meg kell bíznunk egymásban, nemde? Megtanultam már, hogy sose bízzak túlzottan senkiben, de nem válaszoltam semmit. – És ezek a tárgyak valamiféle kapcsolatban állhatnak a frigyládával – folytatta Farhi. – Ez is igaz, ugye? – Igaz. – Nyilván mindent tudott, amit Jerichónak elmondtam. – Akkor már értem, miért utazott el ilyen messzire, ilyen izgalommal a szívében. Mégis, szomorú kötelességem figyelmeztetni magát: lehet, hogy hét évszázaddal elkésett. Már korábban is jártak emberek Jeruzsálemben, akik ugyanazt az erőt kutatták, mint maga. – Azt akarja mondani, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, és mégsem találtak semmit? – Épp ellenkezőleg, azt akarom mondani, hogy talán megtalálták azt, amit maga
keres. Vagy ha ők nem, akkor nem túl valószínű, hogy maga sikerrel jár. Ezek az emberek ugyanis hosszú évekig kutattak. Jericho pedig azt mondja, magának legfeljebb napjai vannak erre. Vajon mit tud ez a megcsonkított férfi? – Pontosan mit találtak? – A tudósok különös módon máig vitatkoznak erről. Egy csoport keresztény lovag megmagyarázhatatlan erőkkel tért haza Jeruzsálemből, s később mégis erőtlennek bizonyultak az árulással szemben. Találtak tehát valamit? Vagy mégsem? – Tündérmese – jegyezte meg Jericho. – Ám egy olyan mese, ami a történelmünkben gyökerezik, bátyám – jegyezte meg csendesen Mirjam. – A járatokról szóló történetek dohos legendák csupán – erősködött Jericho. – És mi más lenne a legenda, ha nem az igazság visszhangja? – vágott vissza a húga. Egyikről a másikra kapkodtam a tekintetem. Úgy tűnt, nem először vitatkoznak ezen. – Miféle legendákról van szó? – Őseinkről, a templomos lovagokról – válaszolta Mirjam. – Vagyis teljes nevükön Krisztus Szegény Lovagjairól Salamon templomából. Nem minden harcos szerzetes gyakorolta a cölibátust – a hagyomány szerint tőlük származunk. Ugyanaz után kutattak, ami után te, és némelyek szerint meg is találták. – Most is náluk lehet? – Érdekes történet ez – mondta Farhi. – Úgy hallom, ön sok időt töltött Párizsban, Mr. Gage. Ismeri Franciaország Champagne nevű vidékét, mely Párizstól délkeletre, Troyes-tól északra fekszik? – Átutaztam rajta, s élveztem a pezsgőjét. – Több mint ezerháromszáz évvel ezelőtt itt zajlott le a történelem egyik legszörnyűbb ütközete. A rómaiak maradéka mért itt vereséget akkor Attilára, a nagy hunra. – A catalaunumi csata – bólintottam. Hálás voltam Franklinnek, amiért egyszerkétszer említést tett erről az ókori csetepatéról. Mesterem igazi csodabogár volt, s nagy kedvvel olvasta azokat a három lépcsőfok vastagságú történelemkönyveket, melyeket valami Gibbon nevű angol írt. – E csatában Attila egy rejtélyes, ősi kardot forgatott, melynek misztikus ereje az ősidőkből származott. Ennek a bűverőnek az emléke, no meg a gondolat, hogy a puszta izom és acél erejénél nagyobb erők is működnek a világban, tovább élt a frankok között, akik Champagne-t lakták. Hittek abban, hogy léteznek dolgok az emberi szemmel láthatókon és a kézzel megfoghatókon túl is. A nagy szent és tanító, Clairvaux-i Szent Bernát is ismerte ezeket a történeteket. Ez a név is ismerősen csengett. Eszembe jutott, hogy a francia tudós, Jomard említette meg, amikor először másztunk fel a Nagy Piramisra. – Várjunk csak, róla már hallottam. Ő valami olyasmit állított, hogy Isten magasság és szélesség – azaz kiterjedés. Hogy az isteni méreteket bele lehet építeni a szent épületekbe. – Igen. „Micsoda Isten? Hosszúság, szélesség, magasság és mélység”, mondta a
szent. A nagy lovag, André de Montbard, Bernát nagybátyja pedig osztotta azt a nézetét, hogy a régi emberek esetleg hatalmas titkokat rejtettek el Keleten. Talán éppen Salamon temploma alatt, mely a Templom-hegyen áll, nem messze innen. – A szabadkőművesek a mai napig hisznek ebben – mondtam, visszaemlékezve halott újságíró barátomra, Antoine Talmára, meg az ő lelkesen előadott elméleteire. – 1119-ben – folytatta Farhi – Bernát nagybátyja, Montbard, kilenc lovag egyikeként különleges küldetésben a Szentföldre utazott. Jeruzsálem már a keresztesek kezén volt, amikor ezek kilencen megérkeztek, és engedélyt kértek egy új, harcos szerzetesekből álló rend létrehozására. Ók lettek a templomosok. Am céljaik már kezdettől fogva igen rejtélyesek voltak. A keresztény zarándokok védelmét vállalták magukra, ám e champagne-i lovagok először nem toboroztak híveket, és a jaffai utat sem őrizték Ehelyett rendkívüli felhatalmazást kértek Jeruzsálem királyától, II. Balduintól, hogy a főhadiszállásukat az Al-Aksza mecsetben verhessék fel, a Templomhegy déli részén. – Kilenc jövevény engedélyt kapott arra, hogy a Templom-hegyen táborozhasson? Farhi bólintott, egyetlen ép szeme rám szegeződött. – Különös, nemde? – És mi közük ezeknek a templomosoknak Mózeshez és a frigyládához? – kérdeztem. – Itt lépjük át a találgatások mezsgyéjét – mondta Farhi. – A szóbeszéd szerint leástak egészen Salamon templomának gyökeréig, és ott találtak valamit. Később elhagyták a Szentföldet, és Európába visszatérve a pápa különleges jogokat ruházott rájuk. A kontinens első bankárai és legerősebb katonai rendje lettek. Özönlöttek hozzájuk az újoncok. Gazdagságuk minden képzeletet felülmúlt, királyok remegtek meg a nevük hallatán. Azután egyetlen, borzalmas éjszakán – 1309. október 13-án, pénteken – a templomosok vezetőit a francia király parancsára letartóztatták. Százával kínozták és égették meg őket. Velük együtt sírba szállt a titok, hogy mit találtak Jeruzsálem alatt. S megszületett a legenda arról, hogyan tett szert egy csoport szedett-vedett lovag ekkora vagyonra és hatalomra ilyen rövid idő alatt. – Maga szerint megtalálták a frigyládát? – Nos, azóta nincs nyoma. – És nem sokkal ezután – tette hozzá Mirjam – a dalnokok regéket kezdtek mesélni a lovagokról, akik a Szent Grált kutatják. – Az utolsó vacsorán használt kelyhet – egészítettem ki. – Az egyik változat szerint – mondta Farhi. – Ám a Grált már sokféleképpen leírták: üstnek, fatálnak, kőnek, kardnak, lándzsának, halnak, asztalnak, sőt még titkos könyvnek is. – Fürkészőn nézett, miközben ezt mondta. – Thot könyve! – Eddig sosem hallottam, hogy így nevezték volna. A történet, amit Jerichónak és Mirjamnak elmondott, igen figyelemreméltó. Thot isten a görög Hermész elődje volt. Tudta ezt? – Igen, Egyiptomban mesélték. – Parzival legendájában, melyet 1210-ben fejeztek be, a hős egy bölcs, öreg remetétől kér tanácsot, akit Trevricentnek neveznek. Felismeri a nevet? Megráztam a fejem.
– Bizonyos kutatók szerint a név a latin treble escient kifejezésből származik. Izgatottság söpört végig rajtam. – Háromszor tudó! Hiszen ezt jelenti a görög Hermész Triszmegisztosz név: Hermész, a háromszor tudó, a mesterségek atyja, aki egyenlő az egyiptomi Thot istennel. – Igen. A Háromszor Hatalmas, az Első Értelem, a civilizáció teremtője. O volt az első nagy író, akit mi, zsidók Énochnak hívunk. – Egyiptomi mesterem is ezt a nevet vette fel. – Nem csodálkozom rajta. Na mármost, mikor a templomosokat letartóztatták, eretnekséggel vádolták őket. E szerint obszcén szertartásokat tartottak, férfiakkal közösültek, és egy rejtélyes alakot, Baphometet imádták. Hallott már róla? – Nem. – Baphometet kosfejű démonként vagy ördögként szokták ábrázolni. Neve azonban sok szempontból nagyon érdekes. Ha Jeruzsálemből ered, akkor elképzelhető, hogy az arab abufihamat szó torzításából kapták, melynek jelentése: „a bölcsesség atyja”. S vajon ki lehet ez azok számára, akik saját magukat a Templom lovagjainak nevezték? Gondolkodtam egy keveset. – Salamon király. – Így van! És az egybeeséseknek ezzel még közel sincs vége. A régi zsidók olykor, főként idegen megszállás alatt, titkos kódokat használtak, melyek alapja a betűk mással való helyettesítése volt. Az atbash-kódban a héber ábécé minden betűje egy másik betű helyén áll. Az ábécé első betűje helyet cserél az utolsóval, a második az utolsó előttivel, és így tovább. Ha a Baphomet szót héberül írjuk le, majd az atbashkód szerint átírjuk, eredményként sophiát kapunk, ami görögül bölcsességet jelent. – Baphomet, Salamon, Sophia… A lovagok tehát a bölcsességet imádták, nem valami démont? – Legalábbis ha az elméletem helytálló – mondta szerényen Farhi. – Akkor mégis miért üldözték őket? – Mert a francia király félt tőlük és a vagyonukra fájt a foga. Az ellenségek lejáratásának legbiztosabb módja, ha az ember istenkáromlással vádolja meg őket. – Lehet, hogy a lovagok valami kézzelfoghatóbbat is szolgáltak – mondta Mirjam. – Nem éppen te mondtad nekünk, Ethan, hogy állítólag Thot nevéből származik az angol thought, „gondolkodás” szó? – De igen. – Akkor a lánc még messzebbre vezethető vissza. Baphomet megegyezik Salamonnal és Sophiával is, de nem lehet, hogy ő maga a gondolat is, azaz Thot, a Bölcsesség Atyja, minden tudás eredendő istene? Megdöbbentem. Lehetséges volna, hogy a templomosok, saját szabadkőműves testvériségem feltételezett elődjei, ismerték ezt az ősi egyiptomi istenséget? Sőt talán még imádták is? Lehetséges, hogy ez az egész zagyvaság, a szabadkőművesektől a templomosokhoz, a templomosoktól pedig a görögökön, a rómaiakon és a zsidókon át egészen az ősi Egyiptomba vezet? Lehetséges, hogy a világnak nemcsak egy történelme van, amelyet mindannyian jól ismerünk, hanem egy másik, egy rejtett is? – És mitől lett Salamon olyan bölcs? – szólalt meg lassan Jericho. – Ha ez a
könyv tényleg létezik, és a király birtokolta… – Bizonyos sötét híresztelések szerint Salamonnak hatalmában állt démonokat megidézni – mondta Mirjam. – És a történetek ugyanazt ismétlik – hogy a jámbor lelkek csupán a tudást keresték, vagy hogy a tudás maga is romboló hatású, gazdagsághoz és gonoszsághoz vezet. Vajon a tudás jó vagy rossz? Ott van az édenkert története, benne a tudás fájával, mely egyszerre jó és gonosz is. A legendák és az érvek mindkettő mellett tanúskodnak. Szinte megszédültem az előttem nyíló lehetőségektől. – Azt mondja, hogy a templomos lovagok már megtalálták ezt a könyvet? – Ha igen, akkor valószínűleg el is vesztették a kivégzések során – mondta Farhi. – A maga Grálja talán nem több mint egy kupac hamu, de az is lehet, hogy mások kaparintották meg. Ám a templomosok után nem születtek legendák ilyen csodálatos sikertörténetekről. Egyetlen későbbi lovagrend sem mérhető össze velük, és nem létezik még egy olyan testvériség, ami ennyire elterjedt volna Európában. És amikor Jacques de Molay-t, az utolsó nagymestert a máglyára állították, amiért nem volt hajlandó kiadni a templomosok titkait, szörnyű átkot szórt Franciaország királyára és a pápára, mely szerint egy éven belül mindketten követik majd őt a sírba. így is lett. A kérdés tehát a következő: először is, megtalálták-e a könyvet? Ha igen, elveszítették-e? Vagy pedig… – Újra elrejtették – mondta Mirjam. – A Templom-hegyen! – kiáltottam fel. – Talán, ám oly mélyre, hogy egykönnyen ne lelhessék meg újra. Ráadásul, amikor Szaladin visszafoglalta Jeruzsálemet a keresztesektől, megszűnt a szabad bejárás lehetősége a Templom-hegyre. A muszlimok ma is féltve őrzik. Kétségtelen, hogy e történetek egy része előttük sem ismeretlen. Mégsem engednek semmiféle ásatást, mert e titkok napvilágra kerülése alapjában rendítené meg az összes vallást. Az iszlám egyébként is ellensége a boszorkányságnak. – Ezek szerint nem juthatunk le oda? – Ha megpróbáljuk és rajtakapnak, kivégeznek minket. Szent terület ez. A múltban már többször támadt zendülés az itteni ásatások miatt. Olyan ez, mintha a Szent Péter-székesegyházat akarnánk felásni. – Akkor mégis hová vezet ez a beszélgetés? Mindhárman jelentőségteljesen pillantottak egymásra. – Ó, már értem. Nem szabad, hogy rajtakapjanak minket. – Pontosan – mondta Jericho. – Farhinak van egy javaslata. – Miért nem próbálta már ki saját maga? – Mert az út nyirkos, piszkos, veszélyes, szűk, és valószínűleg hiábavaló – mondta vidáman Farhi. – Végtére is pusztán homályos történelmi legendákkal álltunk szemben egészen addig, amíg maga meg nem érkezett azzal, hogy az ősi Egyiptomban valóban létezett egy rendkívüli erő, melyet talán ide hoztak. Hogy elhiszem-e? Nem. Lehet, hogy ön csak egy szórakoztató hazudozó, vagy pedig egy hiszékeny bolond. De hogy tagadom-e, amikor a létezése bizonyítékkal szolgálhat arra, hogy a népemnek egykor óriási hatalom volt a kezében? Ezt nem tehetem meg. – Akkor elvezet minket oda? – Amennyire egy elcsúfított könyvelőtől kitelik.
– Cserébe részesedést kíván a kincsből, nemde? – Csupán az igazságból és a tudásból, amivel Thot is elégedett volna. – S ami, ahogyan Mirjam mondta, jóra és rosszra is felhasználható. – Ugyanezt elmondhatjuk a pénzről is, barátom. Amikor egy idegen az önzetlenségét hangoztatja és barátjának nevez, ösztönösen a zsebemre teszem a kezem. Am több hónapos, magányos keresgélésem semmilyen eredményt nem hozott. Talán kölcsönösen hasznára lehetünk egymásnak. – Hol kezdjük? – A Sziklamecset és az Al-Aksza mecset között található az Al-Kász ivókút – mondta határozottan Farhi. – Azokból az ókori ciszternákból nyeri a vizet, melyek mélyen a Templomhegy alá nyúlnak. Ezeket járatok kötik össze, hogy a víz szabadon mozoghasson közöttük. Egyes szerzők állítják, hogy a járatok eme hálózata a szent kő, a Kubbet es-Sakra – a világ alapköve – alá is elvezet, ahol Ábrahám felajánlotta áldozatát Istennek Ráadásul ezeket a ciszternákat bizonyára források is táplálják, nem csak az esővíz. Egy évtizeddel ezelőtt Dzsezár megkért, hogy nézzem át az ősi feljegyzéseket, nincsenek-e földalatti járatok a Templomhegy alatt. Azt feleltem neki, hogy nem találtam ilyet. – Tehát hazudott? – Drágán megfizettem a kudarc beismeréséért. Büntetésül megcsonkított. De az az igazság, hogy igenis találtam olyan régi iratokat és töredékes beszámolókat, amelyek egy titkos útvonal létezésére utalnak, de ez olyan erőhöz vezethet el, amit a Dzsezárhoz hasonló embereknek sosem szabad megkaparintaniuk. Gihon forrása, mely a városfalakon kívül eső Siloám tavát táplálja, talán elvezet ehhez az úthoz. Ha igazam van, a muszlimok nem fognak észrevenni minket. – A ciszternák – mondta Mirjam – azokra a legmélyebb helyekre vezethetnek, ahová a zsidók a frigyládát, a könyvet és más kincseket is elrejthették. – Ahol aztán a templomos lovagok esetleg megtalálták őket – tette hozzá Farhi. – S talán ismét elrejtették Jacques de Molay máglyahalála után. Am van még egy gond, ami szintén elvette a kedvemet a kutakodástól. – A víz elzárta a járatokat? – Felidéződött bennem a Nagy Piramisból való menekülésem kellemetlen emléke. – Lehetséges. De ha nem is, az egyik feljegyzés lepecsételt ajtókat említett. Ami egykor nyitva állt, mostanra talán bezárult. – Kellő elszántsággal bármilyen zárt ajtó kinyitható – jegyezte meg Jericho, – csupán elegendő izomerő vagy puskapor kérdése. – Puskaport ne! – mondta Farhi. – Fel akarjátok verni az egész várost? – Akkor izomerő. – És ha a muszlimok meghallják, hogy odalent szöszmötölünk? – kérdeztem. – Nos – felelte a bankár –, az roppant kínos volna. oOo Közben elkészült a puskám is. Távcsövére – célkereszt gyanánt – Jericho gondosan ráragasztotta Mirjam két hajszálát, s amikor odakint próbát tettem vele, úgy találtam, kétszáz méterről megbízhatóan eltalálok vele egy tálat. A muskéták
csak ötven méterig voltak pontosak. A fegyverrel felmásztam a házunk tetejére, s a távcsövön keresztül addig kutattam a francia martalócokat, amíg bele nem sajdult a szemem. Nyomukat sem láttam – elmentek volna? Úgy képzeltem, Alessandro Silanóval együtt, aki rejtekhelyéről irányítja őket, itt lehetnek még valahol. Akár el is foghatnám őt, hogy kifaggassam Astiza hollétéről. Ám eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. Mirjam a szeráfjaim csillogó sárgarézből készített másolatait ráillesztette a fa puskatus két oldalára, így egyfajta dobozt képeztek, melyben a zsíros fojtásanyagot tárolhattam. Ez az anyag lövéskor a golyó előtt haladva megtisztítja a puska csövét a lőpor maradványától. A guggoló szeráfok kinyújtott szárnyai a frigyláda díszítésére emlékeztettek. A lány egy új tomahawkot is készített nekem. Olyan boldog voltam, hogy hálából megtanítottam a kétkedő Jerichót a fáraó alapjaira, ha netán efféle, szerencsejátékos társaságba keveredne, Mirjamnak pedig vettem egy kicsiny aranykeresztet. Azon sem lepődtem meg, hogy a kijelölt indulási napon a lány ragaszkodott ahhoz, hogy velünk jöhessen, bár Jeruzsálemben a nőket el szokták zárni a házba. – Ismeri azokat a régi legendákat, amik engem untatnak – ismerte el Jericho. – Meglát olyasmit is, amit én nem tudok vagy nem akarok észrevenni. És nem szívesen hagynám egyedül, miközben francia tolvajok ólálkodnak a környéken. – Ebben egyetértünk – mondtam. – Amellett mindkettőtöknek jól jöhet egy nő józan esze – mondta a lány. – Fontos, hogy csendben mozogjunk – tette hozzá Jericho. – Mirjam szerint rendelkezel a vörös indiánok képességeivel. Az igazat megvallva a vörös indiánokkal kapcsolatos képességeim leginkább arra korlátozódtak, hogy lehetőség szerint elkerültem e vad népeket, vagy ha ez nem sikerült, megpróbáltam ajándékokkal lekenyerezni őket. Csupán egy-két csetepatém volt velük, de ezek a legszörnyűbb emlékeim közé tartoztak Határvidéki élményeimet igazság szerint kissé felnagyítottam Mirjam előtt – ez rossz szokásom volt –, és nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy beismerjem a bűneimet. Farhi is velünk jött, méghozzá tetőtől talpig feketében. – Jelenlétem még nagyobb jelentőséggel bír, mint ahogyan gondoltam – mondta. – Zsidó rejtélyek is akadnak ám szép számmal, s legutóbbi beszélgetésünk óta átnéztem a zsidó kabbala és a Zóhár Könyve számmisztikáját, ami a templomosok előtt sem maradt rejtve. – Még egy könyv? Ez miről szól? – Egyesek közülünk úgy gondolják, hogy a Tórát, vagyis a ti Bibliátokat, kétféleképpen is lehet olvasni. Az első szint azokat a történeteket rejti, melyeket mindnyájan jól ismerünk. A második szint azonban egy másik, titokzatos, sőt rejtett történetet mesél el, mely egy számkód segítségével válik érthetővé – ha úgy tetszik, a sorok között kell olvasni. Ez a Zóhár. – Eszerint a Biblia egy titkos kód? – A héber ábécé minden egyes betűjének megfelel egy szám, s azon túl van még tíz másik szám is, melyek a szent szefirát jelképezik. Ezek alkotják a kódot. – Tíz micsoda? – Szefira. A valóság hat iránya – a négy égtáj, tehát a kelet, a nyugat, az észak
és a dél, plusz a fel és a le – és az univerzum alkotórészei: a tűz, a víz, az éter és Isten. Ez a tíz szefira a huszonkét betűvel együtt a bölcsesség harminckét útját jelenti, melyek elvezetnek Isten hetvenkét szent nevéhez. Lehet, hogy ezt a Thot könyvét ugyanezen módszer alapján kell olvasni. De mi a kulcsa? Majd meglátjuk. Na tessék, már megint ugyanaz a zagyvaság, ami azóta kísér, mióta Párizsban elnyertem azt az átkozott egyiptomi medált. Az őrület nyilván ragályos. Oly sok emberrel találkoztam azóta, akik hittek a legendákban, a számmisztikában és a matematikai rejtvényekben, hogy lassan már én is hinni kezdtem bennük annak ellenére, hogy igen ritkán értettem, miről fecsegnek éppen. Am ha egy Farhihoz hasonló elcsúfított bankár hajlandó földalatti csatornákban kujtorogni a zsidó számmisztika miatt, akkor talán nekem is érdemes időt szánnom rá. – Hát, örömmel látjuk. Ne maradjon le. – Jerichóhoz fordultam. – Miért cipeled azt a zsák maltert? – Hogy befalazhassuk magunk mögött, amin áttörtünk. A lopás sikerének záloga, hogy a változást ne vegyék észre. Ez az a fajta gondolkodásmód, amit mindig is csodáltam. A Trágya-kapun mentünk ki sötétedés után. Március eleje volt, már megkezdődött Napóleon hadjárata. A hírek szerint a franciák február 15-én lépték át az egyiptomi-palesztinai határt El-Arisnál, gyors győzelmet arattak Gázánál, és most Jaffa felé közelednek. Fogytán volt az időnk. A köves lejtőn leereszkedtünk Siloám tavához, mely Dávid király korától kezdve a város egyik jelentős ivóvízforrása volt. Én lendületesen osztogattam a tanácsaimat – kuporodjanak le itt, osonjanak ott –, mintha valóban az algonkinoktól tanultam volna a lopakodást. Igazság szerint jobban otthon éreztem magam egy kártyaszalonban, mint a vadonban, de szerettem volna lenyűgözni Mirjamot. Az újhold vékony sarlója alig-alig világította meg a dombokat, a kora tavaszi éjszaka pedig igencsak hideg volt. A juhászok és kecskepásztorok elszórt kunyhói felől kutyaugatás kísért bennünket, miközben a régi romok között lopakodtunk előre. Mögöttünk az ég háttere előtt sötét vonalként húzódott a városfal, mely déli irányból zárta körül a Templom-hegyet. A templomosok korából származó falakkal és boltívekkel együtt ki tudtam venni az Al-Aksza sziluettjét. Vajon vannak-e muszlim őrök odafent? Kúszás közben nyugtalanító érzésem támadt: mintha figyelnének. – Valaki van a közelben – suttogtam Jerichónak. – Hol? – Nem tudom. Érzem, de nem látok senkit. Körülnézett. – Én nem hallottam semmit. Szerintem sikerült elijesztened a franciákat. Megérintettem a tomahawkomat, és megmarkoltam a puskámat. – Ti hárman menjetek előre. Én várok egy kicsit, hátha elkaphatom az illetőt. Ám az éjszaka oly üres volt, mint egy bűvész zsákjának belseje. Kis idő múlva visszatértem a Siloám tavánál várakozó társaimhoz. Ez egy koromfekete, négyszögletes verem volt a völgy aljában; fényesre koptatott kőlépcsők vezettek le egy párkányra, ahonnan a nők megmeríthették a korsóikat. Jöttünkre a verem oldalában fészkelő verebek nyugtalanul verdesni kezdtek. Csupán sápadt arcok villanása jelezte,
merre bújnak a többiek. S társaságunk megszaporodott időközben. – Sir Sidney küldött segítséget – magyarázta Jericho. – Britek? – Most már értettem, mi okozta a rossz előérzetemet. – Odalent szükségünk lesz a segítségükre. – Henry Tentwhistle hadnagy a HMS Dangerous fedélzetéről szolgálatára áll, Mr. Gage – suttogta a sötétben kuporgó parancsnok. – Talán emlékszik még, én voltam, akit olyan sikeresen átvert a brelanjátszmákban. Felsóhajtottam. – Csupán szerencsém volt, ez semmi az ön merészségéhez képest, hadnagy úr. – Ez itt Potts zászlós, akitől faraóban hathavi fizetését nyerte el. – Valóban, olyan sokat? – Kezet ráztunk – Milyen jól jött a pénze ahhoz, hogy elvégezhessem a Korona által rám bízott feladatot itt, Jeruzsálemben! – Ezt a két legényt szintén ismeri, ha nem tévedek. Még Siloám tavának éjszakai sötétjében is felismertem a hiányos fogsort, mely széles és ellenséges mosolyra húzódott. – Tartozol egy bunyóval, ha ezzel végeztünk – mondta a tulajdonosa. – Meg a pénzünkkel, cimbora! Hát persze. Nagy Ned és Kicsi Tom.
Nyolcadik fejezet – Érezd magad megtisztelve, főnök – mondta Nagy Ned. – Ez az első küldetés, amire önként jelentkeztünk – így Kicsi Tom. – Sir Sidney szerint az a legjobb, ha mind együttműködünk. – De csakis miattad jöttünk. – Roppant hízelgő – mondtam bizonytalanul. – Jericho, nem tudtál volna előre szólni erről? – Sir Sidney szerint a kevesebb beszéd, jobb. Ez kétségkívül igaz. Az öreg Ben is mindig azt mondogatta: „Három ember akkor tud titkot tartani, ha ketten közülük halottak.” – És erre ideküldött még négy embert, értem én. – Úgy gondoltuk, nagy pénz lehet a dologban, ha egy olyan kurafi is részt vesz benne, mint te – mondta vidáman Kicsi Tom. – Megkaptuk a csákányokat, oszt mondjuk egymásnak: hohó, ez biztosan elásott kincs! És így ez a jenki is elintézheti a dolgot Neddel, ahogy a fregatton ígérte – vagy nekünk adhatja a részét. – Nem vagyunk ám olyan buták, ahogy hiszed – tette hozzá Nagy Ned. – Ez nyilvánvaló. Hát – mondtam, miközben végignéztem a matrózok szándékosan barátságtalan csapatán, és megpróbáltam figyelmet sem venni a rossz előérzetről, ami kísértett – jó, hogy itt vannak az ember barátai, akiket szívélyes játék közben ismert meg. Na mármost, a dolog kissé veszélyes, oly nesztelenül kell settenkednünk, mint az egerek, de ha sikerrel járunk, történelmet írhatunk Nem kincsről van szó, hanem egy titkos átjáróról, amely az ellenség táborába vezethet, ha netán Boney elfoglalná a várost. Ez a küldetésünk célja. Nézetem szerint a múltbeli sérelmekre fátylat kell borítanunk, hiszen a lehetőségeket csak együtt tudjuk kiaknázni, nemde? Egyébként is minden pennyt, amim van, a Korona ügyére fordítok. – A Korona ügyére? És mi az a csinos darab ott a válladon, cimbora? – bökött a puskámra Kicsi Tom. – Ez? – A fegyver valóban hivalkodóan csillogott. – Nos, éppen erről beszélek. A ti védelmetekre szolgál, hiszen az én felelősségem, hogy mindannyian épségben hazaérjetek. – Drága egy jószág, az egyszer biztos. Cifra, mint egy úri kurva. Fogadom, jó sok pénzünkbe kóstált. – Itt Jeruzsálemben potom áron kapható ilyesmi – erősködtem. – Keleti kézművesség, nem értenek az igazi puskakészítéshez… Valójában csak egy csinos kacat. – Kerültem Jericho tekintetét. – Tehát nem ígérhetem, hogy bármi értékeset találunk. Ám ha igen, akkor örömest nektek adom a részemet, fiúk, csupán egy-két régi papirosra tartok igényt. Az efféle együttműködést már szeretem! Minden macska szürke a sötétben, ahogy Ben Franklin mondta. – Kicsoda? – kérdezte Tom. – Egy rebellis kutya, akinek lógnia kéne – dohogott Nagy Ned. – És mi az ördögöt jelent? – Hogy nyavalyás macskák vagyunk, vagy mi. – Azt jelenti, hogy mind egyek vagyunk, amíg a küldetés tart – helyesbített
Tentwhistle. – És ez a kisasszonyka emitt kicsoda? – kérdezte Kicsi Tom Mirjamra mutatva. A lány undorodva húzódott el tőle. – A húgom – morogta Jericho. – A húgod! – Tom úgy meglepődött, mintha áramütés érte volna. – Magaddal hozod a húgodat egy kincsvadászatra? Meg vagy te húzatva? – Észrevesz dolgokat – mondtam. – Meghiszem azt – mondta Ned. – És az ott ki a fene? – A zsidó vezetőnk. – Még egy zsidó is? – A csajok balszerencsét hoznak – jegyezte meg Tom. – Nem fogjuk magunkkal cipelni – tette hozzá a társa. – Mintha hagynám, hogy megtegyétek! – szólt ingerülten Mirjam. – Vigyázz, Ned! – figyelmeztettem. – A térde hamar megtalálja a golyóidat. – Tényleg? – A matróz érdeklődve mérte végig a lányt. Lexington lankáira, hát mi aztán jól összejöttünk! Akkor sem kaphatnék rosszabb eredményt, ha anarchistákkal íratnám újra az alkotmányt. így hát mélységes nyugtalansággal a szívünkben léptünk be a sekély medencébe, s gázoltunk át a térdig érő vízben egészen a végéig. A sodrás egy barlangszerű nyílásból áradt felénk, melyet vasrostély zárt le. – Ez azért van itt, nehogy a gyerekek vagy az állatok beleessenek – mondta Jericho, megmarkolva a feszítővasát. – Számunkra nem akadály. – Megfeszítette izmait, nekifeküdt, majd csattanás hallatszott, s a rozsdás vasrúd nyikorogva hajlott meg. Átbújtunk a rácson, azután a kovács visszahajlította a rudat, sőt saját lakatjával le is zárta azt. – Van hozzá kulcsom. Hátranéztem a kút hosszú peremére. Tényleg rejtőzik ott valaki? – Nem látott semmi gyanúsat? – kérdeztem Farhit. – Azóta nem látok semmit, amióta magunk mögött hagytuk Jericho házát – dünnyögte a vén bankár. – Tudja, nem szokásom sötét kutakban lófrálni. Hamarosan a víz már combig ért; hűvös volt, de nem hideg. A járat, melyben haladtunk, olyan széles volt, mint két kinyújtott karom, magassága három-öt méter lehetett. Falán csákánynyomok látszottak, hiszen ez ember alkotta járat volt, melyet, mint Farhi elmondta, azért ástak, hogy a források vizét elvezessék Dávid király régi városába. Az alja egyenetlen volt, ezért folyton botladoztunk. Mikor már elég messze értünk, Jericho megkockáztatta az első lámpa meggyújtását. Odagázoltam Tentwhistle-hez. – Senki nem követte magukat idáig, ugye? – kérdeztem. – Megfizettük a vezetőinket, hogy tartsák a szájukat – felelte a hadnagy. – És Jeruzsálemben sem szóltunk egy kukkot se – tette hozzá Ned. – Várjunk csak! Maguk négyen angol matrózokként bementek a városba? – Csak hogy kaját vegyünk. – Megmondtam, hogy sötétedésig meg se moccanjatok! – sziszegte dühösen Jericho. – Arab leplekben voltunk, és végig együtt maradtunk – védekezett Tentwhistle.
– A fenébe is, nem fogok úgy eljönni Jeruzsálemből, hogy nem láttam belőle semmit. Híres város, ugyebár. – Arab leplekben! – kiáltottam. – Annyira látszanak arabnak, mint a Mikulás! A céklavörös képük legalább olyan feltűnő, mintha a Union Jacket lobogtatnák! – Tán estig éheznünk kellett volna, hogy aztán neked dolgozhassunk? – ellenkezett Nagy Ned. – Hozhattál volna magaddal valami elemózsiát, ha már ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy ne lássuk a drágalátos városodat. Hát, most már úgysem tehetünk semmit. Jerichóhoz fordultam. A kovács komor arcát borostyánszínűre festette a lámpafény. – Azt hiszem, sietnünk kellene. – Erős lakatot tettem a rácsra. De te vagy a hátvédünk, a puskáddal. Ekkor Mirjam felsikoltott a sötétben. – Ne érj hozzám! – Ő, magácska az? – incselkedett Kicsi Tom. – Gyere ide, babám, majd én megvédelek! – tette hozzá Ned. Jericho már éppen emelte volna a csákányát, de megállítottam. – Majd én elintézem. Hátraverekedtem magam a csoport mögé, s közben úgy intéztem, hogy az új puskám csöve jól ágyékon bökje Nedet. – A rohadt életbe! – kiáltott levegőért kapkodva. – Az én hibám – mondtam, és hirtelen arrébb lendítettem a tust, mely szépen fejbe vágta Kicsi Tomot. – Te nyavalyás! – Biztosra veszem, hogy ha tartjuk a távolságot, nem ütközünk egymásba. – Oda állok, ahová csak… – S azzal Tom nagyot kiáltva megugrott. – Ez a lotyó hátulról rám ütött! – Ó, magácska az? – mondta Mirjam, kezében a feszítővassal. – Figyelmeztettelek titeket, uraim. Maradjatok távol tőle, ha kedves a férfiasságotok. – Saját kezemmel heréllek ki titeket, ha még egyszer a húgomhoz értek – tette hozzá Jericho. – Én pedig megtáncoltatlak a korbáccsal! – így Tentwhistle. – Potts zászlós! Tegyen rendet! – Igen, uram! Ti ketten – viselkedjetek! – Ó, csupán játék volt. Atyaúristen! Vele meg mi történt? – Farhi ugyanis áthaladt a fáklyafény alatt, s az elképedt matrózok először pillantották meg eltorzított arcát: a szeme helyén tátongó üreget, a disznószerű orrot és a levágott fület. – Hozzáértem a húgához – válaszolt furfangosan a zsidó. A matrózok elsápadtak, és attól kezdve oly távol tartották magukat Mirjamtól, amennyire csak tudták. oOo A combközépig érő vízben való fárasztó kutyagolásnak egyetlen előnye volt: a matrózoknak a lihegéstől nem maradt erejük a méltatlankodásra. Nem szoktak hozzá
sem a zárt helyekhez, sem a szárazföldi munkához, s most csak az ősi kincsek ígérete tartotta bennük a lelket. Hogy egy percre se szusszanhassanak, javasoltam a hadnagynak, hogy a két bajkeverő segítsen Jerichónak cipelni a maltert. – Mért nem egyből egy taligányi téglát hurcolunk magunkkal? – dohogott Ned, de azért csak ment előre fáradhatatlanul, mint az öszvér. A lámpás táncoló fényében gázoltunk; én egyszer lemaradtam, hogy hallgatózzam egy kicsit a sötétben. Mintha hallottam volna valamit – csengést, talán egy lakat leverésének visszhangját? Ilyen távolságból nem volt hangosabb egy leejtett tűnél, és mivel más gyanús hangot nem hallottam, kisvártatva feladtam, és felzárkóztam a csapathoz. Végül vízcsobogás ütötte meg a fülünket, s a járat mennyezete egyre inkább megközelítette a vízfelszínt. Hamarosan össze kellett görnyednünk. – Közeledünk a forráshoz – mondta Farhi. – A legenda szerint valahol felettünk van Jeruzsálem köldöke. – Inkább a hátsójában vagyunk, amondó vagyok – motyogta Kicsi Tom. Addig keresgéltünk a fáklya fényénél, amíg rá nem leltünk egy sötét nyílásra a fejünk fölött, ami oly szűk volt, mint az uzsorás erszénye. Nem hittem volna róla, hogy bárhová is vezet, de amikor felhúztuk egymást, láttuk, hogy odafönt kiszélesedik és egy újabb, ezúttal száraz járat nyílik belőle, mely visszakanyarodott a város irányába. Továbbmásztunk előre, a mennyezetről lehullott köveket kerülgetve. Mirjam haladt a legfürgébben. Aztán egy újabb egérlyuk következett, a lány belebújt, mi pedig utána – Nagy Ned szitkozódva préselte keresztül magát rajta, maga előtt tolva a malterral teli zsákot. A testét verejték borította. A járat nemsokára ismét szabályossá vált és fokozatosan emelkedni kezdett. A teteje fél méterre sem volt a fejünktől, s szélessége kevés lett volna két férfinak egymás mellett. Ned folyton beverte a fejét, ami újabb és újabb káromkodásra ingerelte. – A legenda szerint ez a járat pontosan olyan széles, mint egy pajzs – mondta Farhi. – Egyetlen ember megtarthatta egy egész hadsereggel szemben. Jó helyen járunk. A levegő áporodottá vált, lámpásunk fénye elhalványult. Fogalmam sem volt arról, mekkora utat tettünk meg vagy mennyi idő telt el. Akkor sem lepődtem volna meg, ha kiderül: visszamásztunk egészen Párizsig. Végül a barlangfal helyét faragott kövek cserélték fel. – Heródes fala – dünnyögte Jericho. – Most haladunk át alatta, eszerint valahol odafent van maga a Templomhegy. Nem álltunk meg, és csakhamar újra vízcsobogást hallottam. A járat hirtelen egy tágas barlangba torkollott, melyet alig-alig világított be lámpásunk gyenge fénye. Jericho átadta nekem egyetlen fényforrásunkat, miközben ő óvatosan beleereszkedett a csarnokot borító vízbe. – Minden rendben, csak mellig ér és tiszta – jelentette ki. – Megtaláltuk a ciszternát. Innentől néma csöndben kell lennünk! A járat a barlang túloldalán folytatódott. Egy újabb ciszternába jutottunk, majd egy harmadikba; mindkettő nagyjából tíz méter széles volt. – Az esős évszakban ezeket a járatokat elöntené a víz – mondta Jericho. Egy emelkedő után a folyosó hirtelen egy száraz barlangba torkollott. A mennyezeten rés tátongott, az onnan leomlott szikla félig kitöltötte a csarnokot,
megemelve a padló szintjét is. A kövek mögül boltíves ajtónyílás kandikált ki, de a bökkenő az volt, hogy magát az ajtót eltávolították, a nyílást befalazták, ezzel elzárva az egyetlen utat. – Kénköves ménkű, hát hiába volt minden! – fakadt ki Ned. – Valóban? – kérdezte Jericho. – Mi lehet a fal mögött, amit az építők nem akartak megmutatni? – Vagy kiengedni – tette hozzá Mirjam. – Kéne egy hordó lőpor – mondta a tengerész, válláról ledobva a zsákot. – Nem, csendben kell maradnunk – mondta Farhi. – Át kell fúrnotok még a hajnali ima előtt. – Majd vissza is kell falazni – szólt közbe Mirjam. – Még mit nem! – így Ned. Igyekeztem vigasztalni a mamlaszt. – Az elvesztett időt soha többé nem találjuk meg, mondaná az öreg Ben. – A csalóknak meg vissza kell adniuk, amit ebül szereztek, mondja Nagy Ned. – És ezzel rám kacsintott. – Reménykedj, hogy van valami a mögött a fal mögött, főnök, különben a bokádnál fogva kirázom belőled a lelket is. – De a hetvenkedése ellenére ő és Kicsi Tom mégis nekiveselkedtek a feladatnak Nyolcan sorba álltunk és egymásnak adogattuk a sziklákat, hogy utat vágjunk a befalazott ajtónyíláshoz. Kétórányi kimerítő munkára volt szükség, hogy megtisztítsuk az ajtó környékét. A széles földalatti bejáratot úgy eltömítették az eltérő színű mészkőtömbök, mint egy palackot a dugó. – Okkal zárták el ezt a nyílást – töprengett Tentwhistle. – Itt könnyen behatolhattak az ellenséges seregek. – Valószínűleg a régi zsidók építették ezt a boltívet – mondta Farhi, – és arabok, keresztesek vagy templomosok falazták be. Aztán valami földrengés beomlasztotta a mennyezetet, és azóta elfeledve rejtőzik itt, csupán a legendák ismerik a pontos helyét. Jericho fáradtan emelte fel a feszítővasat. – No, akkor ugorjunk neki. Mindig az első kő a legnehezebb. Nem mertünk hangosan kopácsolni, ezért kivéstük a maltert, majd Ned az egyik oldalról, Jericho pedig a másikról próbálta meg kifeszíteni. Izmaik megfeszültek s a makacs kő lassan engedni kezdett. Elkapták, mielőtt nagy robajjal leeshetett volna, s némán rakták félre. Farhi egyre csak a mennyezetet bámulta, mintha látná odafönt a muszlim őröket. Lehajoltam a keletkező réshez, és orromat dohos szag csapta meg. Csak sötétséget láttam odaát. Kiemeltük tehát a szomszédos köveket is, előbb meglazítva a kötésüket, majd egyenként kifeszegetve őket. A nyílás végül elég nagy lett ahhoz, hogy egy ember átférjen rajta. – Jerichóval körülnézünk odabent – mondtam. – Ti matrózok, őrködjetek. Ha találunk valamit, kihozzuk nektek. – Félkegyelműnek nézel, cimbora? – tiltakozott Ned. – Attól tartok, egyet kell értenem a beosztottammal – mondta fagyosan Tentwhistle. – Küldetésünket a haditengerészet megbízásából végezzük, uraim, így akár tetszik, akár nem, mindannyian a Korona ügynökei vagyunk. Emiatt minden,
amit találunk a Korona tulajdona, melyet később szétosztanak a hadizsákmányra vonatkozó törvények szerint. Az önök hozzájárulását természetesen figyelembe fogják venni. – Már nem vagyunk a maga haditengerészetében – ellenkezett Jericho. – Önt is Sir Sidney Smith fizeti, vagy nem jól tudom? – kérdezte Tentwhistle. – És Gage is az ő ügynöke. Ami azt jelenti, hogy együtt megyünk át ezen a lyukon, a király és a haza nevében, vagy pedig mindannyian itt maradunk. Ekkor a korábban a barlang falának támasztott puskám csövére tettem a kezem. – Tudtommal önt segéderőként küldték ide, nem pedig zsákmányolóbiztosnak. – Önt pedig, uram, a Korona ügynökeként küldték Jeruzsálembe, nem pedig privát kincsvadászként. – A keze a pisztolyára tévedt, akárcsak Potts zászlósé. Ned és Tom megragadta a tengerészkardja markolatát, Jericho pedig lándzsaként emelte fel a feszítővasat. Úgy acsarkodtunk, mint éhes kutyák a hentesüzletben. – Állj! – sziszegett ránk Farhi. – Megőrültek? Essenek csak egymásnak idelent, és egykettőre minden muszlim ránk fog vadászni Jeruzsálemben! Nem engedhetjük meg magunknak a vitát. Tétováztunk, azután leeresztettük a kezünket. Igaza volt. Sóhajtottam. – Akkor tehát melyikük akar előremenni? Jó, ha tudják: Egyiptomban minden lyukban kígyók és krokodilok rejtőztek. Nyugtalan csend támadt. – Úgy tűnik, te vagy az egyetlen hivatásos, főnök. így hát keresztülfurakodtam a nyíláson, vártam egy pillanatig, hátha valami belém harap, azután áthúztam a lámpást, és magasra tartottam. Döbbenten láttam, hogy koponyák vigyorognak rám. Nem voltak igaziak, ám a mennyezet alatt a falakon végigfutó, faragott halálfejek és keresztbe tett lábszárcsontok így is meglehetősen félelmetes látványt nyújtottak. Egyiptomban sehol sem találkoztam ilyesmivel. A többiek is benyomakodtak utánam. A morbid fríz különböző reakciókat váltott ki a tengerészekből, az ijedt „Jézusom!”-tól a várakozásteljes „Kalózkincs!” felkiáltásokig. – Nem kalózokról van szó, uraim – hűtötte le a kedélyeket Farhi. – A csontvázfaragás a templomosokra jellemző. Ön tudta, Mr. Gage, hogy a koponya és a lábszárcsontok motívuma egészen Krisztus szegény lovagjaiig vezethető vissza? – Láttam ilyet a szabadkőműveseknél is. Meg a templomi temetőkben. – Nos, a halandóság gondolata mindig is foglalkoztatta az embereket, nem igaz? A koponyák egy folyosót díszítettek, melyen végighaladva egy nagyobb terembe jutottunk. Itt újabb díszítőelemeket fedeztem fel, melyekről eddig azt hittem, hogy a szabadkőművesektől erednek A padlót ugyanis márványlapok borították, mégpedig a dionüszoszi építészek ismerős fekete-fehér sakktáblamintázatában, a terem közepét kivéve, ahol furcsa ábrát láttam. A fekete kőlapok itt cikcakkosan helyezkedtek el a fehér háttéren, egyfajta villámnyalábot rajzolva ki. Különös. Miért éppen villámot? A bejárat két oldalán két hatalmas oszlop emelkedett, egy fekete és egy fehér. A falban mindkét oldalon egy-egy mélyedés volt, bennük szobrokkal, melyek mintha a Szüzet ábrázolták volna, csakhogy egyikük alabástromból készült, a másik ébenfából.
A Fehér és a Fekete Madonna. Mária, Isten Anyja és Mária Magdolna? Vagy Szűz Mária és az ősi Ízisz, Szíriusz csillagának istennője? – Minden dolog kettős – mormolta Mirjam. A boltíves mennyezet dísztelen volt, de elég szilárdnak látszott ahhoz, hogy elbírja a fent található, Heródes által emelt magaslatot. A terem túlsó végében egy kőoltár állt, mögötte sötét falmélyedés. Semmi mást nem láttunk A helyiség ötven lépés hosszú lehetett; mérete egy étkezőcsarnokéhoz volt mérhető – talán itt lakomáztak a lovagok, amikor éppen nem a föld alatt kutattak Salamon kincsei után. Én azonban csalódást éreztem az üres terem láttán. Átmentünk az oltárhoz, és észrevettük, hogy az előlapjához egy kétoldalas lemezt illesztettek. A lemez egyik oldalán egy kupolás templom elnagyolt rajza látszott, a másikon két lovag, akik egy lovon ültek. – A templomosok pecsétje! – kiáltott fel Farhi. – Ez bizonyítja, hogy valóban ők építették ezt a helyet. Az ábrán lévő templom a Sziklamecset, ami éppen fölöttünk helyezkedik el; ez Salamon templomának helyét jelzi, ahonnan a templomosok neve is ered. És a közös lovon ülő lovagok? Több kutató ebben az önként vállalt szegénység szimbólumát látja. – Mások szerint arra utal, hogy a kettő csupán különböző aspektusai az egynek – mondta Mirjam. – Férfi és nő, előre és hátra, éjszaka és nappal… – Hát itt rohadtul semmi sincs – vetette közbe Ned, miután alaposan körülnézett. – Pontos megfigyelés – jegyezte meg Tentwhistle. – Úgy tűnik, fáradságos munkánk hiábavaló volt, Mr. Gage. – A Koronát szolgáltuk vele, nemde? – vágtam vissza fanyarul. – Az amerikai jól megdolgoztatott minket – dünnyögte Kicsi Tom. – Hé, nézzenek csak ide! – szólalt meg ekkor Potts zászlós, aki közben a Fehér Madonnát vizsgálgatta közelebbről. – Szolgák bejárata lehet? Vagy egy titkos átjáró! Odasereglettünk a zászlós köré, aki megfogta a Madonna kinyújtott kezét és felfelé tolta, mintha az alak áldást osztana – s a szobor elfordult. Eközben mögötte félrehúzódott egy kőlap, s feltárult egy nyílás, oly szűk, hogy csak oldalazva fértünk át rajta. Odabent egy csigalépcső vezetett meredeken felfelé. – Ez Salamon templomának magaslatára vezet – mondta Farhi. – Összeköttetést biztosít a templomosok régi főhadiszállásával az Al-Aksza mecsetben. Valószínűleg odafönt is kő zárja le, de még így is csendesebben kell mozognunk, mint eddig. Ez a lépcső úgy továbbítja a hangot, mint egy kémény kürtője. – Kit érdekel, ha meghallanak? – mondta Ned. – Úgysincs itt lent semmi. – Ez a muszlimok számára szent terület, ostoba, és ugyanúgy a zsidók számára is. Ha bármelyikük meghallja, hogy itt vagyunk, összekötöznek, körülmetélnek, megkínoznak, amiért megszentségtelenítettük a földjüket, aztán darabokra szaggatnak bennünket. – Ó. – Próbáljuk meg ugyanezt a Fekete Madonnával is – mondta Mirjam. Átmentünk a másik fülkéhez, ám ezúttal bármilyen erősen nyomta is Potts a szobor karját, az meg sem moccant. Úgy tűnik, a gyakorlat kifogott Mirjam dualizmusán. Csalódottan ácsorogtunk a szobor előtt.
– Hol van Salamon templomának kincse, Farhi? – kérdeztem. – Nem megmondtam, hogy a templomosok már jártak itt előttünk? – De ez a terem olyan európai stílusú, mintha ők maguk építették, s nem csupán felfedezték volna. Vajon mi célból emelhették? Túl sok munkát fektettek bele ahhoz, hogy egy egyszerű étkezőcsarnok legyen. – És ablakai sincsenek – jegyezte meg Potts. – Akkor a szertartásaikat tarthatták itt – töprengett Mirjam. – Am a legfontosabbat, a kutatást, máshol végezték Kell lennie egy másik ajtónak is. – Sehol sincs repedés a falakon – mondta Jericho. Eszembe jutott a denderai templom Egyiptomban, s lenéztem a padlóra. A fekete-fehér lapok sugaras vonalakat képeztek, melyek középpontja mintha az oltár lett volna. – Azt hiszem, Nagy Nednek meg kellene próbálnia eltolni a kőoltárt – mondtam. – Rajta, Ned! Először semmi nem történt. Azután Jericho is beállt segíteni, végül Kicsi Tom, Potts és én nyögve próbáltuk elmozdítani a követ. Végül csikorgó hang hallatszott, és az oltár lassan elfordult a sarkán. Ahogy félrecsúszott, feltárult az alatta rejtőző üreg, amelyben lépcsősor vezetett a sötétbe. – Na, ezt már szeretem – mondta lihegve Ned. A lépcsőn leereszkedtünk a terem alatti előcsarnokba. Ezt a helyiséget egy nagy, rozsdás vasajtó zárta le, melyre tíz sárgaréz korongot erősítettek, nagyjából étkezőtál méretűeket; ezek is zöldesek voltak már, jelezve az eltelt időt. Egy korong állt legfelül, alatta két sor, benne három-három koronggal. A kettő között, kissé mélyebben, függőleges elrendezésben kapott helyet a maradék három. A korongok közepén fogantjai volt. – Tíz ajtókilincs? – kérdezte Tentwhistle. – Vagy tíz zár – mondta Jericho. – Mindegyikük egy-egy rudat fordíthat ebbe a vastömbbe. – Megrángatta az egyik fogantyút, ám az nem mozdult. – Esélyünk sincs arra, hogy áttörjünk ezen. – Ami azt jelenti, hogy talán még nem nyitotta ki és így nem rabolta ki senki sem – mondta Ned, ezúttal okosabbnak tűnve, mint amit kinéztem volna belőle. – Ez jó hír. Lehet, hogy a fonok végül mégis talál valamit. Mi lehet olyan értékes, hogy ekkora nagy dög ajtót tettek eléje, mi, ráadásul az egészet ide le, egy rókalyuk mélyére? – Tíz zár, de még sincs rajtuk kulcslyuk? – mutattam rá az ellentmondásra. Jericho és Ned teljes erőből húzta-vonta az ajtót, mindhiába. – Meg se moccan – mondta végül a kovács. – Lehet, hogy nem is ajtó. – Fogytán az időnk – figyelmeztetett Farhi. – Odafönt már hajnalodik, a muszlimok hamarosan imára jönnek. Ha kopácsolni kezdünk, valaki biztosan meghallja. – Várjunk csak! – mondtam, mert emlékezetembe ötlött a medál rejtélye körüli hercehurca Egyiptomban. – Mintha valamiféle mintázat lenne, nem gondolják? Tíz korong, kerek, mint a Nap, talán a tíz szent szám. Felteszem, nem véletlenül helyezték őket így el a templomosok. – De mit jelenthetnek?
– Szefirák – mondta lassan Mirjam. – A fa. – Fa? Farhi hirtelen hátralépett. – Igen, már én is látom! Az éc hajim, az élet fája! – A kabbala – erősítette meg Mirjam. – A zsidó miszticizmus és számmisztika tudománya. – A templomosok zsidók voltak? – Természetesen nem, de az ősi titkok kutatásában nem ismertek felekezeti hovatartozást – mondta Farhi. – Tanulmányozták a zsidó iratokat is, hátha találnak valami nyomot, amin elindulhatnak. Muszlim szövegeket is vizsgáltak, és bármi mást, amiről úgy vélték, hogy segítségükre lehet. Minden olyan szimbólum érdekelte őket, ami elvezethetett a tudáshoz. Ez a minta a tíz szefirát ábrázolná: legfelül a keter, korona, alatta a bind, megérzés, mellette a hokmá, bölcsesség, és így tovább. – Nagyság, könyörületesség, erő, dicsőség, győzelem, fenségesség, alap, és uralom vagy királyság – sorolta Mirjam. – Egy felfoghatatlan Isten különböző aspektusai. Istent nem, csupán lényének ezeket a megjelenési formáit érthetjük meg. – De mégis milyen célt szolgálnak ezen az ajtón? – Azt hiszem, ez egy rejtvény – mondta Farhi. Közelebb hajolt a lámpásával. – Igen, itt héber szavak állnak. Heszed, tiferet, necah… – Az egyiptomiak szerint a szavak mágikus erővel bírnak – jegyeztem meg. – Hisznek abban, hogy elmondásukkal megidézhető egy isten vagy olyan hatalmak… Nagy Ned keresztet vetett. – Micsoda pogány istenkáromlás! Ezek a ti lovagjaitok átvették a zsidók jelképeit? Akkor nem csoda, hogy máglyán égették meg őket! – Nem vették át, csak felhasználták – felelte türelmesen Jericho. – Mi itt Jeruzsálemben tiszteletben tartjuk a többiek vallását, még ha olykor vitatkozunk is velük. A templomosok nem cselekedtek ok nélkül. Lehet, hogy megfelelő sorrendben kell elfordítani a fogantyúkat. – Előbb a koronát – javasoltam. – A ketert, ott fölül. – Megpróbálom. – Ám a legfelső fogantyú ugyanúgy mozdulatlan maradt, mint a többi. – Várjanak, előbb gondolkozzunk! – mondta Farhi. – Ha hibázunk, talán egyik sem fog működni. – Vagy működésbe hozunk valamiféle csapdát – mondtam, eszembe idézve a leereszkedő kőtömböket, amelyek kis híján agyonnyomtak a piramisban. – Ez egy próba, a méltatlanok kizárására. – Vajon melyiket választaná először egy templomos? – töprengett Farhi. – A győzelmet? Végtére is harcosok voltak. A dicsőséget? Hiszen ezt keresték. A bölcsességet? Ha a kincs egy könyv volt… Vagy a megérzést? – A tudást – mondta Mirjam. – A tudást, ami angolul Thotra utal, akinek könyvét Ethan keresi. – Tudás? – Ha képzeletben összekötjük a korongokat, a vonalak itt, a középpontban találkoznak – mutatott oda a lány. – Ez a középpont a zsidó kabbalában Isten megismerhetetlen elméjét jelképezi, ugye? Hát nem ez a tudás maga? A lényeg? Az,
amit mi, keresztények léleknek nevezünk? – Igazad van – mondta Farhi, – de ott nincs fogantyú. – Igen, csak a szívben nincsenek zárak. – Ujjával vonalakat húzott a tíz korongból ebbe a láthatatlan középpontba. – De van egy kis bekarcolt kör. – S azzal, mielőtt bármit tehettünk volna, felemelte a feszítővasat, amivel korábban oldalba bökte Kicsi Tomot, és a rúd végét a kijelölt ponton az ajtóba vágta. Tompa, visszhangzó döndülés hallatszott, amitől mind megriadtunk. Azután a vasba karcolt kör egy kattanással besüllyedt, s egyszerre mind a tíz korong fogantyúja megmozdult és fordulni kezdett. – Készüljetek fel! – emeltem fel a puskámat. Tentwhistle és Potts előhúzta a pisztolyát, Ned és Tom kivonta rövid kardját. – Most gazdagok leszünk – mormolta Ned. Mikor a fogantyúk megálltak, Jericho meglökte az ajtót, ami nagy csikorgás közepette egyszerre ereszkedett befelé és lefelé, mint egy felvonóhíd. A tetejét láncok tartották, melyek lassan engedték lefelé, s végül halk koppanással földet ért. Porfelhő keletkezett, amitől egy pillanatig semmit sem láttunk, majd észrevettük a hasadékot odaát, melyet az ajtó áthidalt. A nyílás alja a sötét mélységbe veszett. – Valami hasadék lehet az alapkőzetben – töprengett Farhi a szakadékba nézve. – Ez az idők kezdete óta szent hegynek számít: szikla, mely az égbe vezet, de ezek szerint az alvilággal is kapcsolatban állhat. – Minden dolog kettős – mondta ismét Mirjam. A hasadék felől hűvös légáramlat csapott meg minket. Mindannyian idegesek voltunk, nekem ráadásul a piramis alatt felfedezett pokoli verem is eszembe jutott. Ám végül a mohóságunk győzedelmeskedett, és átléptük a nyílást. Ez a terem sokkal kisebb volt, mint a fenti templomos csarnok, alig nagyobb egy szalon szobájánál. Alacsony, boltozatos mennyezete volt, melyen csillagok, állatövi jegyek és valamely elfeledett ősidő különös lényei nyüzsögtek, s a szimbólumok forgataga engem leginkább a denderai templom mennyezetén látott festményekre emlékeztetett. A boltív csúcsán feltehetőleg aranyozott gömb látszott, ami valószínűleg a Napot jelképezte. A terem közepén derékig érő kőtömb állt, mintha egy szobor vagy kiállított tárgy talapzata lett volna. A falakon írás futott végig, mégpedig olyan betűkkel, melyeket soha nem láttam azelőtt: nem hasonlított sem az arab, sem a héber, sem a görög vagy a latin írásmódra. Még az egyiptomi hieroglifáktól is különbözött. A jelek egy része mértani alakzat volt – négyzet, háromszög vagy kör alakú –, másik részük viszont tekergő gilisztákra vagy apró labirintusokra emlékeztetett. Körös-körül fa- és rézládák hevertek összedobálva; kiszáradt és rozsdás volt már mind, és belül… Teljesen üresek voltak. Ismét csak a Nagy Piramis jutott eszembe, ahol a könyv tárolóját éppígy üresen találtam. Egyik sorscsapás a másik után. Előbb a könyv tűnik el, aztán Astiza, most meg ez a kegyetlen vicc. – A rohadt életbe! – kiabált Ned és Tom a ládákat rugdosva. Ned az egyiket a kőfalhoz vágta, s az nagy csattanással szilánkokra tört. – Semmi sincs itt! Kirabolták az egészet!
Kifosztották vagy magukkal vitték. Ha egyáltalán volt itt kincs valaha – márpedig gyanítottam, hogy volt –, már régen eltűnt: talán a templomosok magukkal vitték Európába, esetleg elrejtették, mikor a vezetőiket máglyára küldték. Talán már akkor sem volt itt, amikor a zsidókat fogságba hurcolta Nabukodonozor király. – Csendet, ostobák! – sziszegte Farhi. – Muszáj mindent összetörnötök, hogy a muszlim őrök meghallják odafent? A Templomhegy tele van barlangokkal és járatokkal! – Tentwhistle-hez fordult. – Az angol tengerészeknek az agyuk is tölgyfából van? A hadnagy elvörösödött. – Mi van a falakra írva? – kérdeztem, továbbra is a különös írásjegyeket vizsgálva. Senki sem felelt, mivel még Farhi sem tudta a választ. Ekkor azonban Mirjam, aki eddig számolt valamit, a falak és a mennyezet boltívének találkozásánál lévő kis párkányra mutatott. Kőből faragott karok álltak ki belőle, melyek mintha mécsesek vagy olajlámpások tartói lettek volna. – Farhi, számold meg őket! – kérte. A megcsonkított bankár így is tett. – Hetvenkettő – mondta lassan. – Mint Isten hetvenkét neve. Jericho közelebb ment. – Olaj csöpög beléjük! – mondta hitetlenkedve. – Hogy lehetséges ez, ennyi év után? – Valami gépezet, amit az ajtó beindított – vetette fel Mirjam. – Meg kell gyújtanunk őket! – mondtam hirtelen támadt meggyőződéssel. – Hadd világítson a tudás fénye! – Ez valami templomos mágia lehetett, valamiféle eszköz, mely megvilágítja az előttünk álló rejtélyt. Így hát Jericho meggyújtott egy fadarabot, és a legközelebbi tartó olajához érintette. Az felgyulladt, majd tűzkígyó indult útjára tőle a fal vájatán keresztül egészen a következő tartóig. Egymás után gyulladtak ki a fények, körbe a boltív kerületén, mígnem a terem, mely egy pillanattal azelőtt még félhomályos volt, táncoló fénnyel és árnyékkal telt meg. S ez még nem volt minden: észrevettem ugyanis, hogy a mennyezeten bordák nyújtóznak a boltív csúcsáig, s ezekben szintén vájatok vannak. A vájatok most a lentről jövő hő vagy fény hatására ragyogni kezdtek, mégpedig hátborzongató, bíborszínű fénnyel, melyhez hasonlót a légritkított üvegcsövekkel folytatott elektromos kísérleteknél láttam. – Lucifer odúja – suttogta Kicsi Tom. A boltív legmagasabb pontján a Napra hasonlító gömb, melyről korábban azt hittem, csupán aranyozott, szintén felragyogott Bíbor fénysugár csapott ki belőle – olyasféle, amilyet karácsonykor áram segítségével idéztem elő –, s ez egyenesen a terem közepén álló talapzatra esett. Éppen úgy, mintha egy könyv vagy tekercs feküdne ott, s ennek lapjait világítaná meg. Jericho és Mirjam keresztet vetett. A talapzat közepén egy lyuk tátongott, amit a rajta lévő könyv vagy tekercs éppen elfedett volna. így azonban a felülről jövő fény átsütött rajta. S ekkor csikorgás hallatszott, mintha rozsdás kerék forogna. A matrózok
megtorpantak és fülelni kezdtek Én a mennyezetre szegeztem a tekintetemet, repedések megjelenésétől tartva. – A Fekete Madonna az! – kiáltotta Potts zászlós a templomosok csarnokába vezető lépcsőről. – Elfordul!
Kilencedik fejezet Felrohantunk, vissza a csarnokba, hogy lássuk a csodát. A szobor karja, mely eddig mozdíthatatlannak tűnt, most felemelkedett, s vele együtt a Fekete Madonna is elfordult. Mögötte nyílás tárult fel, ugyanolyan, mint amilyet a Fehér Madonna mögött láttunk. Mikor a szobor megállt, karja éppen a megnyílt ajtóra mutatott. – Az összes szentekre! – kiáltotta Ned. – Ott lesz a kincs! Potts, előhúzva pisztolyát, elsőként bújt be a nyíláson, s elkezdett felfelé mászni a meredek csigalépcsőn. – Várjatok! – kiáltottam én is. Ha a nyílás feltárulását a különös fénysugár váltotta ki, ez csakis akkor történhet meg, ha a könyv nincs a helyén, s így a fénysugár áthatolhat a lyukon. Tehát a kérdés az, hogy a lyuk valamiféle kulcs-e, amely kincsekhez vezet – vagy a templomosok vészjelzője, mely akkor lép működésbe, ha a könyv eltűnik? – Nem tudjuk, mit jelent mindez! Ám a négy matróz akkorra már eltűnt a lépcsőn, így Jerichóval vonakodva követtük őket; Mirjam és Farhi zárták a sort. A lépcső elnagyolt falai miatt a Siloám tavából eredő vízvezető járatra emlékeztetett: régi volt, a templomosoknál is sokkal korábbi. Talán Salamon, sőt netán Ábrahám idejéből származik? A folyosó spirálisan emelkedett, míg végül egy kőlapba ütköztünk Ezen nagy vasgyűrű lógott. – Húzd meg, Ned! – parancsolta Tentwhistle. – Húzd, ahogy csak bírod, s fejezzük be végre ezt a dolgot! Már hajnalodik! A matróz engedelmeskedett. Amint lassan kifeszítette az ajtólapot, észrevettem, hogy a másik fele természetes szikla. Emiatt az ajtó a túloldalról közönséges barlangfalnak tűnhetett. Lehet, hogy az odafönt élők soha nem is tudtak erről az átjáróról? – Hol a pokolban vagyunk? – kérdezte Potts. A fejünk fölött egy szélesebb barlangnyílás tátongott, melyen fény tört be. – Azt hiszem, egyenesen a szent kő alatti barlangba jutottunk – találgattam suttogva. – Éppen a Kubbet es-Sakra, a világ köldöke alatt állunk, azaz a Sziklamecset alatt. – Ami ugyebár Salamon temploma volt egykoron – jegyezte meg izgatottan Farhi, amikor a kimerültségtől lihegve végül ő is felbukkant a sor végén. – Ahol Salamon templomának kincseit őrizhették, talán még a frigyládát is… – Ahol a legkönnyebben meghallják a mecset őrei a betolakodókat – figyelmeztetett Jericho. Igaza volt, minden túl gyorsan történt. – Úgy érted, a muszlimok… Ám a matrózok türelme elfogyott. – Kincsek várnak ránk, fiúk! – kiáltotta Ned, s azzal társaival együtt benyomult a folyosóra. Arab kiáltást hallottunk, majd egy lövést – s szegény Potts feje szétloccsant. A zászlós az egyik pillanatban még vad lelkesedéssel rángatott minket maga után, a következőben pedig már az agyveleje terített be mindnyájunkat. Úgy rogyott össze, mint egy báb, melynek elvágták a zsinórjait. Lőporfüst ismerős szaga töltötte be a szűk folyosót.
– Hasra! – ordítottam; így is tettünk. Puskák dörrentek és golyók pattogtak mindenfelé körülöttünk. – Allah akbar! Isten hatalmas! – Ezek szerint a muszlimok meghallották, amint a legszentebb templomkörzetükben kutakodunk, és értesítették a janicsárokból álló őrséget! Most aztán tényleg darázsfészekbe nyúltunk! A füstön túl homályos alakokat láttam, amint újratöltik a fegyvereiket. Én is elsütöttem a puskámat; sikoltás volt a válasz. Tentwhistle is tüzelt a pisztolyával, eltalált egy másikat, így most a janicsárokon volt a fedezékbe húzódás sora. – Vissza! – kiáltottam. – Gyorsan, az istenért! Vissza az ajtóhoz! De még vissza sem tudtuk zárni az ajtót, amikor a janicsárok rohanni kezdtek felénk, és egy szempillantással később tucatnyi kéz ragadta meg az ajtó keretét a másik oldalon. Ned felordított és nekik esett a kardjával; több ujjat le is vágott, de akkor elsült néhány puska, és Kicsi Tom golyót kapott a karjába. Káromkodva vágódott hanyatt. Az ajtónyílás feltartóztathatatlanul tágult, így végül Ned, bömbölve, mint egy medve, közéjük rontott, s tébolyultan vagdalkozott egészen addig, amíg a kezek el nem tűntek. Akkor becsapta az ajtót és az egyik feszítővasunkkal kiékelte, hogy legalább addig zárva maradjon, amíg be nem törik. A csigalépcsőn visszarohantunk az üres templomos csarnokba. Mögöttünk és fölöttünk nehéz kalapácsütések döndülését hallottuk, amint a muszlimok a kőajtót verték. Ha elkapnak, ott helyben meglincselnek minket szentségtörésért. Csak a boltíves bejáraton át szökhettünk meg. A forráshoz vezető járatról Farhi azt állította, hogy abban egyetlen ember egy egész hadsereget képes lenne feltartóztatni. A koponyafrízes folyosón keresztül a réshez szaladtunk, amit egy órával azelőtt nyitottunk a falban. Arra gondoltam, majd én fedezem a többieket a kardommal és a puskámmal, gyanítottam, hogy szörnyű mészárlás következik. Ám valami megváltozott. A boltíves átjáró nyílása összeszűkült, amióta legutóbb itt jártunk. A kövek újrarendeződtek, s a rés immár túlságosan szűk volt ahhoz, hogy átférhessünk rajta. Miféle varázslat ez? – Au reyoir, Monsieur Gage! – kiáltotta egy ismerős hang a kicsiny nyílás túloldaláról. Ó volt megint: az állítólagos vámtiszt, aki Franciaországban már megpróbált kirabolni egyszer, s akivel már Jeruzsálemben is meggyűlt a bajom, amikor a pribékjeivel Mirjamra támadt. S a nyílás, amin keresztül beszélt, már csak egyetlen kőtömb nagyságú volt! Tehát semmiféle mágia nem volt ebben, csupán Silano álnoksága miatt ragadtunk ezen az átkozott helyen. Az utolsó kő éppen az orrunk előtt csúszott a helyére, hogy teljesen elzárja előlünk az utat. Amitől tartottam, bekövetkezett: a franciák valóban követtek minket, feltörték Jericho lakatját Siloám tavának rácsán, és hallották a kiáltásainkat, amikor nem leltük a kincset. Akkor elkezdték visszafalazni az egyetlen ismert menekülési útvonalat, méghozzá éppen azzal a zsák malterral, amit Nagy Ned cipelt el egészen idáig. Saját előrelátásunk csalt tőrbe minket. – A malter még nem köthetett meg! – ordította Nagy Ned. Ám vagy gyorsabban szilárdult meg a kelleténél, vagy gerendákkal és törmelékkel támogatták meg a falat a túloldalon; mindenesetre a matróz úgy pattant vissza róla, mint egy labda. Ned ezután az öklével kezdte ütni a lezárt nyílást, miközben Kicsi Tom úgy dülöngélt,
mint egy részeg, a karját szorította, ujjait vörösre színezte a vér. – Nincs erre időnk! – rivallt rájuk Tentwhistle. – A muszlimok nemsokára áttörnek a kőajtón, és a lépcsőn elérnek a Fekete Madonnáig! – A Fehér Madonna lépcsője! – kiáltotta ekkor Farhi. – Ez az egyetlen esélyünk! Visszaindultunk hát a templomos csarnokba. Ekkor nagy csattanást hallottunk, majd dühös arab ordítozás visszhangzott a fekete szobor mögötti lépcső tetejéről. Az arabok áttörtek! Tentwhistle és én a lépcső aljához rohantunk és vaktában tüzeltünk, hogy legalább az ide-oda verődő golyók lassítsák őket az előrehaladásban. Eközben a túloldalon Farhi átpréselte magát a Fehér Madonna mögötti nyíláson és mászni kezdett a lépcsőn, sarkában Mirjammal, akit Jericho tolt maga előtt. Aztán a csarnokon át mi is visszavonultunk, s egyesével indultunk el a lépcsőn. Nagy Ned végül még engem is maga elé tuszkolt. – Majd én elbánok velük! – Azzal a góliát megragadta a Fehér Madonnát, és letörte a talapzatáról, bár az izmai majd szétrobbantak az erőfeszítéstől. Üldözőink közben elérték a csarnokot, megálltak álmélkodni, majd meglátván minket a túloldalon, kiáltozni kezdtek. Ned ekkor, kezében a szobor fejével, elfordult, valahogyan bepréselődött a csigalépcső nyílásába, és a szobor testét a szűk ajtóba ékelte. Ez legalább egy időre elzárja üldözőink útját. Megfordultunk és rohantunk felfelé. A muszlimok első hulláma nekiütközött az akadálynak. Hátrahőköltek, ordításukban ezúttal düh és csalódottság keveredett. Azután nekiálltak félretolni a szobrot. Kétségbeesetten törtettünk felfelé. Hallottam alattunk a csőcselék kiabálását, amint haragjában nekiesik a menekülési útvonalunkat elálló szobornak. Puskák dörrentek, de a golyók ártalmatlanul csapódtak az alsó lépcsőfokokba. Megszólalt a riadó, kétségtelenül azzal a céllal, hogy az odafönt, a Templom-hegyen tartózkodó hittársakat értesítse az ellenség közelgő felbukkanásáról. Egy vasrácsba ütköztünk; Tentwhistle szétlőtte a zárat a pisztolyával, majd félrerántotta az akadályt. Akkorát szólt, mint egy gong. En a pillanatnyi szünetet kihasználva újratöltöttem a puskámat. Végül kiértünk a felszínre, mégpedig az Al-Aksza mecset kellős közepén. Az épületen jól látszottak a keresztesek hozzátoldásai: a boltívek és a magas ablakok, melyek hatására a tágas csarnok olyan hatást keltett, mintha egy arab palota és egy európai templom kereszteződése volna. Farhi helyesen következtetett: a Fehér Madonna lépcsőjét bizonyára azért építették, hogy titkos átjáróként szolgáljon a templomosok főhadiszállásától az odalent rejtőző termekhez és folyosókhoz. A mecset ajtajához rohantunk. A Templomhegy széles terén a hajnali szürkület bágyadt fényében muszlimok százait láttuk: szedett-vedett fegyvereket lóbáltak, megannyi dühös méhként, melyek otthonát felzavarták. Mögöttük emelkedett a Sziklamecset méltóságteljes tömbje: kék csempéi és arany kupolája – kapui tárvanyitva álltak, s azokon is dühödt emberek áramlottak mindkét irányba. A tömeg kántált, őrökért kiáltott, és husángokat rázott. Janicsárból és puskából szerencsére kevés akadt. Végül ők is megpillantottak minket, s a tömeg egy emberként felkiáltva rohanni kezdett felénk. – Jó kis zűrzavart okoztál, főnök! – mondta nekem Ned. Így hát célra emeltem a puskát.
Az Al-Aksza mecsetet éjszaka hatalmas lelógó rézlámpásokkal világítják ki, melyeket fehér gyapotfonalakon eresztenek alá. E lámpák egyike – valójában egy három méter átmérőjű vaskeret, mely több tucat kisebb lámpát tartott és legalább egy tonnát nyomott – pontosan a mecset főkapuja fölött függött. Mikor a csőcselék átviharzott a bejáraton, a puskámra szerelt távcsővel célba vettem a kötelet és az azt a mennyezethez rögzítő kampót, majd meghúztam a ravaszt. Lövésem elszakította a kötelet, s a lámpa úgy zuhant alá, mint egy guillotine. Óriási robajjal esett a tömeg közé, az elöl haladókat agyonnyomta, mire a többiek ijedten széledtek szét. Üldözőink egy pillanatra megtorpantak, és ijedten bámultak felfelé. Piszkos, véres barlanglakókhoz hasonló csapatunknak azonban éppen elegendő volt ez a pillanat ahhoz, hogy eljusson a mecset hátsó kapujához. – Náluk vannak Mohamed szent ereklyéi! – hallottam a tömeg kiáltásait. Hirtelen elmerengtem azon, vajon a Próféta éjszakai utazása Jeruzsálembe és felemelkedése a mennyországba valóban csupán kitaláció-e, vagy pedig tényleg járt itt valamikor, az igazság után kutatva s talán meg is találva azt. Talán ő is tudott Thot könyvéről? Miről tanulhatott Jézus Egyiptomban, vagy Buddha a vándorlásai során? Lehet, hogy az összes hit, mítosz és történet az ősi szövegek örökké egymásba fonódó tekervénye, bölcsességre épült bölcsesség, újabb titkokat rejtő titok? Eretnek gondolat volt ez – mégis itt, a világ vallási fővárosában, meglehetősen kézenfekvőnek tűnt. A mecset padlókövét fedő kopott, vörös szőnyegeken át a nagy csarnok mögötti kisebb előtermekbe siettünk, folyton attól rettegve, nehogy zsákutcába fussunk Ám azon a helyen, ahol az Al-Aksza és a Templomhegy a várost körülvevő falhoz simul, egy újabb lezárt ajtóra leltünk. Nagy Ned teljes erőből nekirohant, és ezúttal sikerült is feltépnie: az öreg fa széthasadt, mintha sebhelyek nyíltak volna benne. Kinéztünk. A fal a Templomhegy déli oldalától egy lejtőn át kerülte meg Jeruzsálemet, majd egy toronynál nyugatnak fordult, hogy kövesse az alant elterülő város alakzatát. – Ha bejutunk az utcák labirintusába, könnyen nyomunkat veszíthetik – mondta zihálva Farhi. A tudós Mirjammal és a sebesült Kicsi Tómmal a kimerültségtől támolyogva futni kezdett a fal mentén a lépcső irányába, amely lefelé, a Szemét-kapuhoz vezetett, miközben Tentwhistle és én a mellvéd árnyékában újratöltöttük fegyvereinket, Ned és Jericho pedig kivont karddal várakozott. Mikor üldözőink megjelentek az ajtóban, lőttünk, azután két kardforgatónk is a füstbe vetette magát. Üvöltések hallatszottak, majd a tömeg visszavonulót fújt. Ned bukkant fel először, ruháját vér szennyezte. – Legközelebb kétszer is meggondolják – mondta foghíjas vigyorral. Jericho is megjelent, láthatóan émelyegve. Pengéje nedvesen csillogott. – Gonosz dolgot műveltél – mondta a tengerésznek. – Ha nem tévedek, akkor te voltál, kovács, meg a ribanc húgod, aki idevezetett minket. Azzal továbbálltunk. Ha a csőcselék jobb fegyverekkel bír, mostanra már halottak lennénk. Ám pergőtűz helyett néhány kósza lövés jött csupán felénk, a golyók azzal a sajátos forró süvítéssel száguldottak el mellettünk, ami megbénítja az embert, ha elgondolkodik rajta. Hamarosan leértünk a fal lépcsőjén a jeruzsálemi utcára. Szemét-kaput egy janicsárosztag zárta el kivont handzsárral, így nem szökhettünk ki rajta. Fölöttünk a
mellvédeken kiáltozó muszlimok tolongtak a lépcső felé. – Menjünk a zsidó negyedbe! – sürgetett Farhi. – Ez az egyetlen esélyünk! Mostanra a minaretek is átvették a riasztást, és megszólaltak a keresztény templomok harangjai is. Az egész várost felvertük! Kiabáló emberek özönlöttek ki az utcákra. Kutyák ugattak, juhok bégettek. Egy rémült kecske rohant el mellettünk az ellenkező irányba. Farhi vezetésével felkaptattunk a Ramban zsinagógához és a Jaffai-kapuhoz, nyomunkban a fáklyákat lengető muszlim tömeg kígyózott. Még ha lett volna is időm tölteni, egyetlen lövéssel semmiképp sem csitíthattam volna le a helyiek dühét, amiért beléptünk a Sziklamecset alatti zárt területre. Ha nem kapunk segítséget, elvesztünk. – Fel akarják gyújtani a Ramban és a Johanan-ben Zakkai zsinagógákat! – kiabálta Farhi torkaszakadtából a döbbent zsidóknak, akik akkor léptek ki az utcára. – Szerezzetek keresztény segítséget! A muszlimok ellenünk fordultak! – A zsinagógákhoz! Védjétek meg a szent templomainkat! – S ezzel egykettőre meglett a védelmünk. A zsidók ugyanis összegyűltek, hogy elállják a negyedükbe özönlő tömeg útját. A keresztények azt gondolták, a muszlimok a Szent Sír temploma felé igyekeznek. A tömegek összecsaptak, és pillanatokon belül leírhatatlan káosz keletkezett. Farhi mindeközben eltűnt. Megragadtam a többieket. – Váljunk szét! Jericho, Mirjam, nektek ez az otthonotok. Menjetek haza! – Hallottam, amint a muszlimok a nevemet üvöltik – mondta komoran a kovács. – Nem maradhatunk Jeruzsálemben. Felismertek – Rám függesztette a tekintetét. – Kifosztják és felégetik a házamat. Szörnyű lelkiismeret-furdalást éreztem. – Akkor vedd, amid van, és menjetek a partra. Smith Akko védelmét szervezi. Ő majd megvéd titeket! – Gyere te is velünk! – kérlelt Mirjam. – Nem, ti ketten zavartalanul utazhattok, hiszen helybeliek vagytok. Mi meg olyan feltűnőek, mint a hóemberek júliusban. – A lány kezébe nyomtam a szeráfokat. – Vedd ezeket, rejtsd el őket, amíg nem találkozunk ismét. Mi, európaiak el tudunk futni vagy rejtőzni, majd éjszaka mozgunk. Másik irányba megyünk, hogy ti időt nyerhessetek. Ne aggódj! Akkóban találkozunk. – Elvesztettem az otthonomat és a becsületemet egy üres terem miatt – mondta Jericho keserűen. – Valami volt odalent! – erősködtem. – Te is tudod. A kérdés: hol lehet most? És ha megtaláljuk, gazdagok leszünk. Rám nézett, szemében a harag, a kétségbeesés és a remény keverékét láttam. – Menj, menj, mielőtt késő lesz a húgod számára is! Ekkor Tentwhistle rántotta meg a ruhámat. – Jöjjön, mielőtt mi is kifutunk az időből! Így hát elváltunk. Futás közben még visszanéztem a testvérekre. – Megtaláljuk! – kiáltottam utánuk. A brit matrózokkal a Cion-kapuhoz siettünk. Még egyszer hátranéztem, de a tömeg akkorra már úgy elnyelte Jerichót és Mirjamot, mint viharos tenger egy
csónakot. Továbbrohantunk, vagyis inkább – botladoztunk, gyengén és kétségbeesetten. Kicsi Tom, akinek karját teljesen eláztatta a vér, nem bírt sietni, de zokszó nélkül jött tovább. Beléptünk az örmény negyedbe, és elértük a kaput. Nem őrizték, az őrök valószínűleg a tömeg megfékezésére vagy a mi keresésünkre indultak – most először mosolygott ránk a szerencse ez alatt a balul sikeredett vállalkozás alatt. Kitártuk a nagy kapuszárnyakat és kiléptünk a szabad levegőre. Az ég előttünk sápadt rózsaszín fényben tündökölt. Mögöttünk, a városfalak fölött viszont narancssárgán lángolt a tűz, a fáklyafény és a közelgő napkelte miatt. Oltalmazó árnyék vett körül minket. Jobb kéz felé a Sion-hegyet és Dávid sírját láttuk Bal kéz felé Hinnom völgye húzódott sötéten, benne Siloám tavával. – Kerüljük meg északról a városfalat, és a nábluszi úton távozzunk! – mondtam. – Ha éjjel utazunk, négy nap alatt elérhetjük Akkót, és értesíthetjük Sidney Smitht. – És mi lesz a kinccsel? – kérdezte Tentwhistle. – Ennyi volt? Lemondunk róla? – Maga is látta, hogy nem volt ott. Ki kell találnunk, hol folytassuk a kutatást. Remélem, nem kapták el Farhit. Ő tudni fogja, hol keressük legközelebb. – Nem, szerintem elárult minket. Miért tűnt volna el egy szó nélkül? Ezen én is csodálkoztam. – Mindenkinek a maga bőre a legkedvesebb – mondta Nagy Ned. Ekkor a hadnagy hirtelen összerándult, és lövés visszhangzott keresztül a hegyen. Aztán még egy és még egy: csak úgy pufogtak a golyók a porban. Tentwhistle nyögve huppant a földre. Aztán francia kiáltásokat hallottam: – Ott vannak! Szóródjatok szét! Vágjátok el a kapuhoz vezető utat! Ugyanaz a csapat volt, amelyik megpróbált befalazni minket a föld alatt, ugyanazok a franciák, akik Mirjamot is zaklatták. Bizonyára visszamásztak Siloám tavához, hallották a zűrzavart, és a falnál várakoztak, hátha felbukkan valaki. Leguggoltam Tentwhistle mellé és céloztam. A célkeresztben megjelent az egyik támadó; meghúztam a ravaszt. A fickó összeesett. Jó kis puska ez! Lázas sietséggel töltöttem újra. Ned elvette Tentwhistle pisztolyát és ő is lövöldözött, bár ellenségeink túl messze voltak neki. – Ezzel csak annyit érsz el, hogy a villanásokkal elárulod a hollétünket – mondtam neki. – Inkább fogd Tomot, és a hadnaggyal együtt menjetek vissza a kapun! Én feltartom őket egy kicsit, az örmény negyedben pedig úgyis nyomunkat vesztik. Ujabb golyó süvített el a fejünk fölött. Tentwhistle vért köhögött, tekintete fátyolossá vált. Látszott, hogy nem sokáig húzza már. – Rendben, főnök, fedezz minket! – Ned megragadta a hadnagyot és elkezdte visszafelé húzni; Tom imbolyogva követte őket. – Potts halott, ketten közülünk sebesültek. Jó ötlet volt követni téged, mondhatom. Lassan kivilágosodott. Golyok röpködtek, amint a franciák közelebb nyomultak. Ismét tüzeltem, majd hátrapillantottam. A matrózok már eltűntek a kapu mögött. Nem maradt idő az újratöltésre, sietnem kellett a kapuhoz. Összegörnyedve surrantam visszafelé, mögöttem sötét árnyak közeledtek, mint a prédájukat bekerítő farkasok. Hirtelen nyikorgást
hallottam. A kapu becsukódik! Nekiiramodtam, és éppen akkor értem a falhoz, amikor a kapu nagy robajjal bezárult. Hallottam, amint a reteszt is a helyére csúsztatják odaát. – Ned! Nyisd ki! – Francia parancsszó harsant, és a következő sortűz előtt alig sikerült időben hasra vetnem magam. A golyók úgy kopogtak a vaskapun, mint a szögek. Halálraítélt voltam a kivégzőosztag előtt. – Gyorsan, már jönnek! – Azt hiszem, itt elválnak útjaink, főnök – szólt Ned. – Elválnak? Az isten szerelmére… – Szerintem a békaevők mit se törődnek egypár szegény brit tengerésszel. A kincs titkát csak te ismered, nem igaz? – Micsoda, itt akarsz hagyni velük? – Talán vezesd őket is ugyanúgy, ahogy minket! – A francba, Ned, hiszen szövetségesek vagyunk, a hadnagy is így akarta! – Neki vége, és a mi dolgunknak is. Nem éri meg átvágni a becsületes tengerészeket, főnök. Elveszíted a barátaidat, ugyebár. – Nem vágtalak át, csak túljártam az eszeden! – Ez rohadtul ugyanazt jelenti. – Ned, nyisd ki a kaput! Nem érkezett válasz. – Ned! – A földön fekve dörömböltem a kérlelhetetlen vason. – Ned! Engedj be! Ó persze nem tette, és a fülemet hegyezve még hallottam, amint a város lármája közepette visszavonulnak. Visszafordultam a franciák felé, akik már csak méterekre voltak, és több muskétát is rám szegeztek. A legmagasabbik mosolygott. – Egyszer már elbúcsúztunk a Templomhegy alatt, és most mégis újra összefutunk? – kiáltotta. Levette háromszögletű kalapját és meghajolt. – Van érzéke ahhoz, hogy egy időben mindenütt ott legyen, Monsieur Gage, de nekem is, nemde? – Mosolya leginkább egy vallatóéhoz hasonlított. – Bizonyára emlékszik rám a touloni postakocsiról. Pierre Najac, szolgálatára. – Emlékszem rád. A vámtiszt, akiről kiderült, hogy útonálló. Tehát Najac a valódi neved? – Éppen elég valódi. Mi történt a barátaiddal, monsieur? Lassan felálltam. – Nem tudnak veszíteni.
Tizedik fejezet Biztosan tudtam, hogy a Pokolba kerültem, amikor Najac erősködött, hogy megmutathassa a sebét. Ezt az előző évben okoztam neki, de még most is ronda vörös heg jelezte a helyét a törzsén, mely törzs egyébként legalább egy hónapja nem látott szappant vagy törlőkendőt. Az apró lyuk pár ujjnyival a bal mellbimbója alatt helyezkedett el, kissé az oldala felé, ami arra utalt, hogy a célzásom több fokkal célt tévesztett. Az is kiderült, hogy a fickó igencsak rossz szagú. – Bordát tört – mondta. – Képzeld csak el az örömömet, amikor felépülésem után hírét vettem, hogy még élsz, és segíthetek a mesteremnek elkapni téged. Először is elkövetted azt az ostoba hibát, hogy Egyiptomban kérdezősködtél. Amikor pedig ideértünk, a kezünk közé került egy szenilis vénség, aki, miután kissé megsütögettük, valami frankról hadovált, akinél a Sátán arany angyalai vannak. Ekkor már tudtam, hogy a közelben kell lenned. Annál édesebb a bosszú, minél később jön el, nem gondolod? – Majd megmondom, ha megöltelek. Nevetett a viccemen, majd felállt, és csizmájával arcon rúgott, úgy, hogy az éjszaka ragyogó csillagokra hullott a szemem előtt. A tűz mellé zuhantam megkötözött kézzel és lábbal, s végül a ruhámra telepedett parázs és az ebből adódó fájdalom térített magamhoz, legalább annyira, hogy arrébb vergődjek. Fogva tartóim igen jól szórakoztak mindezen, de hát mindig is szerettem a figyelem középpontjában lenni. Az égési seb következtében később belázasodtam. Annak a napnak az éjszakáján történt mindez, melyen elhagytuk Jeruzsálemet. Csak a félelem és a fájdalom miatt nem veszítettem el az eszméletemet. Kimerültem, minden porcikám sajgott, és ijesztően egyedül éreztem magam. Najac pribékjeinek létszáma időközben tízre gyarapodott. Felük francia volt, a többi rongyos beduin, akik mintha Arábia legmocskosabb zugaiból másztak volna elő; rondák voltak, mint a varangyok. Fogaik fele hiányzott – egyébként nem ez volt az egyetlen hiány, ugyanis az a francia sem volt köztük, akit Mirjam védelmezése közben szúrtam le. Reméltem, hogy sikerült végeznem vele – ez arra utalt volna, hogy egyre ügyesebben szabadulok meg az ellenségeimtől. Azonban az is elképzelhető volt, hogy ő is csupán lábadozott valahol, arról a napról ábrándozva, amikor a keze közé kerülök és ő is jól megrugdoshat. Najac kedélyén mit sem javított, mikor felfedezte, hogy a puskámon és a tomahawkomon kívül semmi érték nincs nálam. Az említett tárgyakat – végtére is tolvaj volt – elvette. A szeráfokat Mirjam gondjaira bíztam, ami pedig az erszényemet illette, csupán most eszméltem rá, hogy a nagy kavarodásban valahogyan lába kélt; nyilván Nagy Ned vagy Kicsi Tom közreműködésével. Kitartottam amellett, hogy semmit sem találtunk a föld alatt, és Jeruzsálem ugyanúgy csalódást okozott, mint Egyiptom, de kétlem, hogy hittek nekem. Miért mentünk arra a helyre, ha egyszer semmi nem rejtőzött odalent? Alulról is meg kívántuk vizsgálni a világ gyökerét, feleltem. Összevertek, de arra vigyáztak, hogy ne öljenek meg. A Templomhegy alatti járatok most olyanok lehettek, mint egy hangyaboly: a muszlimok bizonyára azon törték a fejüket, mit kereshettünk arrafelé. A felfordulás miatt az én franciaarab
bandám sem mehetett vissza oda, így személyem volt az egyetlen információforrásuk. – Most rögtön megsütnélek, ha Bonaparte és a mester nem akarna élve viszontlátni téged – acsargott Najac. Hagyta, hogy az arabjai szórakozásképpen tőreikkel zsarátnokokat pöcköljenek a karomra és a lábamra, de ennél tovább ők sem mehettek. Bőséges idejük volt még arra, hogy sikoltozásra bírjanak. Így végül kimerült álomba zuhantam. Másnap reggel fájdalmas ütéssel ébresztettek, megkaptam csicseriborsó-kásából és vízből álló reggelimet. Azután folytattuk utunkat lefelé az ösvényen, a jeruzsálemi fennsíkról a tengerparti lapály felé, ahol a horizonton füstoszlopok emelkedtek. A francia hadsereg ismét munkába lendült. oOo Fogoly mivoltom ellenére különös otthonosság érzete lett úrrá rajtam Napóleon táborába érve. Bonaparte seregével meneteltem Egyiptomban, Denderában pedig Desaix hadosztályával kerültem kapcsolatba. A Jaffa falai előtt felvert fehér sátrakban ugyanilyen európai uniformisokat láttam. Ismerős ételek illatát éreztem, és fülemet megütötte a francia nyelv méltóságteljes dallama. Miközben a katonák között lovagoltunk, azok érdeklődve figyelték Najac pribékjeit, és néhányan meglepve mutogattak felém. Kevéssel ezelőtt még a tudósaik közé tartoztam, s most itt voltam ismét, ám ezúttal szökevényként és fogolyként tértem vissza. Jaffát is ismertem már, de most az ostromlók szemszögéből is megnézhettem. A házakról eltűntek a ponyvák és a szőnyegek, mellvédjeiken ágyúgolyók ütötte friss sebek tátongtak A narancsfák viszont, melyek Napóleon seregét rejtették, több helyütt széthasadtak ott, ahol ottomán ágyútűz szántott végig rajtuk. Földet és homokot halmoztak fel az ostromlók védelmére, s a francia lovasság állatai hosszú sorokban álltak az árnyékban kikötve. Nyugtalanul nyihogtak és mozgolódtak az ágyúdörgés hallatán; farkuk ide-oda járva csapdosta a legyeket, mint a metronóm – trágyájuk ismerős édeskés bűzt árasztott. Najac belépett Napóleon tágas vászonsátrába. Engem ott hagytak fedetlen fővel ácsorogni a mediterrán napsütésben, szomjasan, kábultan és belenyugvón. Egyszer, régen leestem a Szent Lőrinc-folyó fölötti szikláról, s egy örökkévalóságig zuhantam tehetetlenül. Akkor ugyanezt a homályos, émelyítő megbánást éreztem – aztán egy bokorba pottyantam, végiggurultam a köveken, bele a folyóba. Talán éppen itt jön az én mentőbokrom… – Gaspard! – kiáltottam. Monge-ot hívtam, a híres francia matematikust, aki segített megfejteni a Nagy Piramis néhány rejtélyét. O már Napóleon itáliai győzelmei óta bizalmasa volt a tábornoknak, és engem is a szárnyai alá vett, mint egy szertelen unokaöcsöt. Most pedig elkísérte a sereget Palesztinába. – Gage? – Monge hunyorogva lépett közelebb hozzám. Civil ruhát viselt, mely láthatóan elnyűttebb lett, mióta nem láttam: térdein foltozás, kabátja gyűrött, arca borostás. Ötvenkét éves volt, a sok fáradozás lassan legyűrte az erejét. – Maga meg mit keres itt? Mintha azt mondtam volna, hogy menjen haza Amerikába! – Megpróbáltam. Figyeljen! Nem hallott valamit Astizáról?
– A lányról? De hát ő magával tartott! – Igen, de elváltak útjaink. – Maguk ketten elloptak egy ballont – így mesélte Conte. Ó, hogy dühöngött a miatt a csíny miatt! Elvitorláztak a szél hátán, hogy irigyeltük magukat mind… és most megint itt van, ebben a bolondokházában? Jó ég, ember, azt eddig is tudtam, hogy nem igazi tudós, de most úgy tűnik, egyáltalán nincsen semmi esze. – Ebben egyetértünk, doktor Monge. Nem csak Astizáról nem tudott semmit: nyilvánvalóan nem hallott a piramisba való bejutásunkról sem. Hamar elhatároztam, hogy nem is árulom el neki. Ha a franciák egyszer megneszelik, hogy odalent értékes dolgok rejtőznek, levegőbe röpítik az egész építményt. Hagyjuk a fáraót békében nyugodni. – Astiza a Nílusba zuhant, a ballon pedig végül a Földközi-tengerbe esett – magyaráztam. – Nicolas is itt van? – Conte-tal, az expedíció repülési szakértőjével nem szívesen találkoztam volna, miután elkötöttem egy megfigyelőballonját. – Szerencséjére visszament délre, az ostromágyúk szállítását szervezni. Volt egy pompás terve, hogy többkerekes kocsikkal hozzuk át az ágyúkat a sivatagon, de Bonaparténak nincs türelme az új találmányokhoz. így hát megkockáztatjuk a tengeri utat. – Elhallgatott, mert rádöbbent, hogy hadititkokat kotyog ki. – De mit keres itt, hátrakötözött kézzel? – Zavarodottnak tűnt. – Piszkos, égett, magányos. Istenem, mi történt magával? – Ez egy angol kém – mondta Najac, aki ekkor bukkant fel a sátorból. – És maga is gyanús lehet, tudós, amiért vele beszél. – Angol kém? Ne legyen nevetséges. Gage egy dilettáns, egy élősdi kontár, egy csavargó. Senki nem venné komolyan, hogy kém. – Nem? Nos, a mi tábornokunk igen. S azzal megjelent maga Napóleon; még a sátorponyva is meglebbent, mintha a férfi elektromos kisugárzása hatott volna rá. Hozzánk hasonlóan Napóleon is barnább volt, mint mikor egy évvel ezelőtt elhagytuk Toulont, és bár még mindig csak harmincadik évét taposta, a siker és a felelősség megkeményítette a vonásait. Josephine megcsalta; Egyiptom francia republikánus szellemű átalakításának terve megbukott, amikor hitetlennek bélyegezték; és nemrég egy véres felkelést kellett levernie Kairóban. Idealizmusa romokban hevert, romantikus beállítottsága a múlté volt. Szürke szeme fagyosan mért végig, sötét haja kócos, viselkedése inkább sólyomszerű volt, járása türelmetlen. Odajött hozzám, és megállt előttem. Százhatvanöt centijével alacsonyabb volt nálam, és mégis hatalmasnak tűnt. Akaratlanul is megremegtem. – Így. Tehát tényleg maga az! Azt hittem, meghalt. – Átállt a britekhez, mon général – mondta Najac készségesen, mint egy árulkodó gyermek. Kezdtem megbánni, hogy nem a nyelvét lőttem el. Bonaparte felém hajolt. – Igaz ez, Gage? Átállt az ellenséghez? Átállt a köztársaság, a racionalitás és a reform oldaláról a királyok, a maradiak és a törökök oldalára? – A körülmények más útra kényszerítettek, tábornok. Csupán annak a nőnek a sorsát akarom kideríteni, akivel Egyiptomban találkoztam. Talán emlékszik Astizára. – Ő volt az a lövöldöző lány. Tapasztalatom szerint a szerelem több kárt okoz,
mint amennyit használ, Gage. Őutána jött Jeruzsálembe, ahol Najac elfogta magát? – Tudósként történelmi jellegű kutatásokat végeztem… – Nem! – fakadt ki. – Ha valamit megtudtam, hát azt, hogy maga nem tudós! Ne fecsérelje itt az időmet ostoba mesékre! Maga köpönyegforgató, hazug és képmutató, aki angol matrózok oldalán harcolt. Minden valószínűség szerint tényleg kém, ahogy Najac állította. Bár ez csak akkor lehetne igaz, ha nem lenne olyan mihaszna, amire meg Monge mutatott rá. – Uram, Najac megpróbált ellopni tőlem egy nagy jelentőséggel bíró medált Franciaországban, miután már elszegődtem az ön expedíciójához. Ő az áruló! – Rám lőtt! – mondta Najac. – Alessandro Silanónak dolgozik, az eretnek Egyiptomi Rítus beavatottja, ellensége minden igazi szabadkőművesnek Ebben biztos vagyok! – Csendet! – vágott közbe Bonaparte. – Nagyon is jól tudom, hogy nem kedveli Silano grófot, Gage. S azt is tudom, hogy a gróf csodálatra méltó hűséget és kitartást tanúsított annak ellenére, hogy leesett a piramisról. – Hát így állunk, gondoltam: Silano életben van. A rossz hírek után még rosszabbak következtek. Lehet, hogy úgy tett, mintha nem is a ballonról, hanem a piramisról zuhant volna le. És miért nem beszél senki Astizáról? – Ha magában is Silano hűsége lakozna, most nem keverte volna magát még nagyobb bajba – folytatta Bonaparte. – A szentekre, Gage, magát gyilkossággal vádolták, tőlem minden lehetőséget megkapott, és mégis úgy váltogatja a táborát, mint egy inga! – Veleszületett jellemhiba, mon général – mondta önelégülten Najac. Meg tudtam volna fojtani. – Valami kincset keresett, nemde? – kérdezte Napóleon. – Erről szólt az egész! Az amerikaiak kalmárösztönéről és mohóságáról. – A tudásról – helyesbítettem, némiképp az igazságnak megfelelően. – És miféle tudásra lelt? Beszéljen őszintén, ha kedves az élete! – Semmit, tábornok, láthatja az állapotomon. Ez az igazság. Csak az igazat mondom. Egyszerű amerikai utazó vagyok, aki belekeveredett egy olyan háborúba, mely nem az ő… – Napóleon, nyilvánvaló, hogy ez az ember inkább ostoba, mint áruló – szakított félbe Monge. – Bűne a dilettantizmus, nem az árulás. Nézzen rá! Mit tudhat? Próbáltam együgyű képet vágni – ez egy hozzám hasonló eszes fickónak nem könnyű feladat –, mert beláttam, hogy a matematikus ítélete még mindig kedvezőbb Najacénál. – Mesélhetek önnek a jeruzsálemi politikai helyzetről, mely roppant zavaros – próbálkoztam. – Nem lehet tudni, hogy a keresztények és a zsidók, meg a drúzok melyik oldalra… – Elég! – Bonaparte kedvetlenül nézett ránk – Gage, nem tudom, itt helyben agyonlövessem-e, vagy pedig hagyjam a törökökhöz futni. Be kellene küldenem Jaffába, hogy ott várja ki a csapataim érkezését. A katonáim nem éppen türelmes emberek, különösen az el-arisi és a gázai ellenállás után. Vagy talán elküldhetném Dzsezárnak egy levél kíséretében, mely szerint nekem kémkedik. Nagyot nyeltem.
– Talán segíthetnék doktor Monge-nak.. Ekkor lövések hallatszottak, majd kürtszó és üdvrivalgás zengett fel. A város felé néztünk. A déli kapun át ottomán gyalogosok oszlopa özönlött ki Jaffából, török ágyúk dörgésétől kísérve. Zászlók lobogtak, s a katonák futólépésben közeledtek egy félig kész francia tüzérségi üteg felé. Válaszképp megszólaltak a francia harsonák is. – A fenébe! – dünnyögte Napóleon. – Najac! – Oui, mon général! – Most ezzel a kitöréssel kell foglalkoznom. Ki tudja szedni belőle, mit tud valójában? A férfi elvigyorodott. – Ó, igen. – Tegyen jelentést, ha végzett. Amennyiben tényleg haszontalan, agyonlövetem. – Hadd beszéljek vele én, tábornok… – kérte ismét Monge. – Beszélhet majd vele, doktor Monge, de csak hogy meghallgassa az utolsó szavait. – Azzal Bonaparte, szárnysegédeit maga mellé intve, elviharzott az ágyúk irányába. oOo Nem tartom magam gyáva embernek, de amikor a franciaarab martalócok gúnyos röhögés közepette fejjel lefelé felhúztak egy homokba ásott verem fölé, bizony szívesen elmondtam volna nekik bármit, amit hallani akartak. Legalább azért, hogy az átkozott vér ne toluljon a fejembe! A franciák közben visszaverték az ottománok kitörési kísérletét, ám a merész törökök így is elpusztították a félig kész üteget, és éppen elég franciát vágtak le ahhoz, hogy a hadsereg feldühödjék. Mikor a katonák megtudták, hogy állítólag angol kém vagyok, többen is önként jelentkeztek, hogy segítsenek Najac embereinek gödröt ásni és pálmatörzsből állványt ácsolni, amiről lelógathatnak. Hivatalosan azért tették, hogy kicsikarjanak belőlem minden titkot, amit eddig még nem adtam ki. Nem hivatalosan viszont a kínzásommal Najac válogatott szadistákból, perverzekből, őrültekből és tolvajokból álló bandáját akarták megjutalmazni, amiért elvégzik az invázió számára szükséges piszkos munkát. Ami az igazságot illeti, azt már legalább tucatszor elmondtam nekik. – Nincs semmi odalent! – Meg hogy: – Kudarcot vallottam! – És: – Azt sem tudtam, pontosan mit is keresek! A kínzás célja azonban általában nem az igazság kiderítése, mivel az áldozat bármit elmond, csak hogy a fájdalom megszűnjék. Nem; a kínzás a kínzókról szól. Így hát kötelet hurkoltak a bokámra és felhúztak a homokgödör fölötti keresztrúdra úgy, hogy karjaim szabadon maradtak. Jó három méter mély vermet ástak, s bár végül valami keménybe ütköztek, úgy döntöttek, ez is megteszi, hogy a sírom legyen. A beduinok egyike most előlépett, és a kezében tartott fonott kosár tartalmát a gödörbe öntötte. Fél tucat kígyó pottyant ki belőle, s méltatlankodva sziszegett és tekergőzött a verem alján. – Érdekes módja ez a halálnak, nemde? – tette fel a szónoki kérdést Najac. – Apóphisz – feleltem kissé rekedten, ami nem csoda, hiszen a torkom épp a
lábam helyén volt. – Mi? – Apóphisz – mondtam hangosabban. Úgy tett, mintha nem értené, ám az arabokra nagy hatást gyakorolt a név. Hátrahőköltek az ősi egyiptomi kígyóisten neve hallatán, melyet a renegát gyilkos, Ahmed bin Szadr is imádott. Hát persze, ugyanaz a hitvány banda volt, mely most összerándult, mintha levedlené az álarcát. Tudtam, hogy kétségeik támadtak. Valójában mennyit tudhatok én, a rejtélyes jeruzsálemi elektromosság-szakértő? Najacon azonban nem látszott, hogy ismerné a nevet. – A kígyómarás, mint tudja, rettenetesen fájdalmas és gyötrően lassú. Mi gyorsabban végzünk magával, Monsieur Gage, ha őszintén elmondja, mit keresett és mit talált meg. – Jobb ajánlatot kaptam mástól. Menjen a pokolba. – Csak ön után, monsieur. – A kötelet tartó emberei felé fordult. – Eresszék lejjebb! A kötél nagy rándulások közepette letekeredett. Testem a verem fölött himbálózott, tekintetem egy vonalba került a föld szintjével, és semmi mást nem láttam, csak csizmákat és szandálokat, miközben gazdáik gúnyolódását hallgattam. Aztán még lejjebb ereszkedett a kötél. Megfeszítettem a nyakamat, hogy lenézhessek a gödör aljába. Igen, ott voltak a kígyók, fajtájuk rémes szokása szerint vonaglottak. Talma barátom szerencsétlen halála jutott eszembe, aztán mindaz a gyalázatos aljasság, amit Silano és bandája elkövetett, hogy megszerezze a könyvet. – Megátkozlak titeket Thot nevében! – kiáltottam. A kötél megtorpant, és heves vita tört ki arab nyelven. Képtelen voltam követni a dühös szóáradatot, csupán egy-két szót hallottam ki, olyanokat, mint „Apóphisz” és „Silano” és „varázsló” és „elektromosság”. Tehát mégiscsak utolérte őket a hírem! Idegesek voltak. Végül Najac mérges, sürgető hangja úrrá lett a hangzavaron. Megint lejjebb engedtek, de aztán a kötél ismét megállt, és a veszekedés folytatódott. Egyszer csak pisztolylövés dörrent, a kötél megrándult, és több mint fél métert zuhantam, mire megállították. Most már egész testem a veremben volt, a kígyók alig több mint egy méterre lehettek a fejemtől. Felnéztem. Az egyik beduin, aki túl sokáig ellenkezett Najackal, most holtan feküdt, egyik szandálos lába átnyúlt a gödör peremén. – Aki legközelebb vitába száll velem, az amerikai mellé kerül! – mondta Najac, mire a csoport elnémult. – Na, most már egyetértünk? Eresszétek lejjebb! Lassan, hadd könyörögjön az életéért! Nos, ezen nem múlt a dolog: könyörögtem, mint egy megszállott. Ha kígyómarás elkerüléséről van szó, félreteszem a büszkeségemet. Persze semmit nem értem el vele, kivéve azt, hogy fokozatosan engedtek lejjebb, hogy tovább tartson a mulatság. Bizonyára azt hitték, hogy színésznek születtem. Mindent előadtam, amit véleményem szerint hallani akartak: könyörögtem és vonaglottam, miközben szememet már csípte a verejték. Mikor aztán megunták szánalmas jajveszékelésemet, lökést éreztem, amitől ide-oda lengtem. Megszédültem. Már nem sok kellett ahhoz, hogy elájuljak. Láttam, amint a kígyók izgatottan tekeregnek egymás hegyén-hátán –
ám aztán más valami is szemet szúrt. – Egy ásó van idelent! – Hogy betemethesse a sírját, miután megharapták, Monsieur Gage! – felelte Najac. – Vagy elmeséli végre, mit látott a Templomhegy alatt? – Már megmondtam, hogy semmit! Ismét lejjebb kerültem. Ide vezet az őszinteség. A nyavalyás hüllők egyre csak sziszegtek Nem volt sportszerű tőlük, hogy rám haragudtak, hiszen nem én juttattam őket a gödör mélyére. – Rendben, talán valamit mégis láttam – tettem hozzá. – Fogytán a türelmem, Monsieur Gage. – A kötél megint kissé ereszkedett. – Várjanak, várjanak! – Kezdtem tényleg pánikba esni. – Húzzanak fel és elmondok mindent! – Kitaláltam valamit! A kígyók némelyike már ágaskodott, hogy mielőbb lecsaphasson a fejemre. A nap magasan állt már, fénye lassan megvilágította a sírgödröm belsejét is. Megint észrevettem az ásót a hullámzó kígyók között, és az összekarcolt követ is, mely megállította a sírásóimat. De most már nem is kőnek tűnt: vöröses agyagszíne volt, mint egy korsónak vagy tetőcserépnek. Alakja is szabályos volt, hengerszerű, legalábbis a tárgyat borító homok domborulatából ítélve. Teljesen úgy nézett ki, mint egy cső. Sőt – az is volt. Egy csővezeték, mely, ha meggondoljuk, valószínűleg a tengerbe vezet. – Szerintem onnan is elmondhatja, amit tud – válaszolta Najac áthajolva a gödör peremén. Szabadon himbálózó karjaimmal olyan mélyre igyekeztem lenyúlni, amennyire csak bírtam. Még néhány arasz hiányzott, hogy elérjem az otthagyott ásót. Kínzóim látták, mire készülök, és néhány centiméterrel lejjebb engedtek. De aztán az egyik kígyó a kezem felé kapott, mire felrántottam a karomat és összerándultam, ami újabb nevetést váltott ki odafent. A pribékek most fogadásokat kötöttek, vajon sikerül-e megragadnom az ásót, mielőtt a tekergőző bestiák megmarnak. Ismét ereszkedtem pár centit, majd ismét. Kínzóim szemlátomást roppant jól szórakoztak. – Ha megöltök, elveszítitek a világ legnagyobb kincsét! – figyelmeztettem őket. – Akkor áruld el, hol van. – Megint lejjebb engedtek. – Elvezethetlek oda, ha megkímélitek az életemet! – Szememet le nem vettem az ásóról és a kígyókról, és addig himbálóztam és tekeregtem, míg a szerszám fanyele fölé nem kerültem. – És mi légyen ez a kincs? Újabb kígyó csapott felém, felkiáltottam, amire újabb kacagás zendült fel. Bárcsak a párizsi szajhák is ennyire odavolnának értem! – A… – A kötél lejjebb ereszkedett, én nyújtózkodtam, a kígyók felágaskodtak, de amint hátrahőköltek, megragadtam az ásót és kétségbeesett mozdulattal lendítettem rajta egyet. Két hüllőt eltaláltam és a homokos falig röpítettem, ami kisebb omlást idézett elő. Dühödten verdesve zuhantak vissza a gödörbe. – Fel, fel, az isten szerelmére, húzzatok már fel! – Szóval, mi az, Monsieur Gage? Mi az a kincs? Egyéb ötletem nem volt, így két kézre fogtam az ásót, fájdalmasan hátrafeszítettem magam, amennyire csak tudtam, gondosan céloztam, majd
elengedtem magam, s a súlyom lendületével az agyagcsőbe vágtam az ásó hegyét. A cső összetört! Folyadék bugyogott fel belőle. Senki sem lepődött meg nálam jobban ezen. A kötél lejjebb ereszkedett, odafönt meglepett kiáltások hallatszottak, s a hajam a szennytől és tengervíztől bűzlő folyadékba ért. Ez talán valami Jaffából kivezető hitvány csatorna lehet? Becsuktam a szemem, és vártam a harapásokat az orromon, a fülemen vagy a szemhéjamon. Ám a mérges sziszegés egyre halkult. Kinyitottam a szemem. A kígyók a verem oldalához siklottak, hogy elkerüljék a bűzlő forrást. Sivatagi hüllők voltak, éppen olyan szerencsétlenek, mint én magam. A fejem ismét lejjebb került, most már a homlokom is beleért a nyálkás pöcegödörbe. Hamilton dollárjára, hát csak azért menekültem volna meg a kígyók mérgétől, hogy fejjel lefelé fulladjak meg? – A Grál! – üvöltöttem. – A Grál az! Najac erre parancsot adott, és elkezdtek felhúzni. Az arabok közt nagy kavarodás támadt, láthatóan azt hitték, varázsló vagyok, aki valamiféle elektromos trükkel csalt elő vizet a homokból. Najac hitetlenkedve nézte a kezemben tartott ásót. Odalent a verem egyre jobban megtelt, a kígyók elkeseredetten próbáltak kimászni, de újra és újra visszapottyantak. A fejem végre ismét a földdel került egy vonalba. Megkötözött bokával és ideoda lengő testtel úgy festhettem, mint egy kötözött sonka. – Mit mondtál? – kérdezte Najac. – A Grál – suttogtam erőtlenül. – A Szent Grál. Lőjetek végre agyon, kérlek. Természetesen szívesen megtette volna. Ám mi van, ha a vallomásom fontos Bonaparte számára? Ekkor azonban dühös mormolás hallatszott, majd felháborodott kiabálás tört ki az egész ostromló seregben.
Tizenegyedik fejezet A rémtettekre nincs mentség, magyarázatot azonban olykor lehet találni rájuk. Bonaparte csapatai egyre jobban kiábrándultak azóta, hogy tavaly nyáron partra szálltak Egyiptomban. A hőség, a nyomor, valamint a helyiek ellenségessége mind-mind megdöbbentette a franciákat, hiszen ők úgy gondolták, felszabadítókként fogadják majd őket, amiért elhozzák a lakosoknak a felvilágosodás ajándékát. Ehelyett azonban ellenállásba ütköztek, hitetlenekként és istentagadókként bántak velük, és a mameluk sereg maradéka is folyton rajtuk ütött a sivatagból. A falvakban hagyott helyőrségeket pedig a mérgezés vagy a sötétben lesújtó tőr veszélye fenyegette. Napóleon minderre csak egy megoldást ismert: menni, egyre előre! Gázában ismét szokatlanul erős ellenállás fogadta őket. A török foglyokat szabadon engedték, miután ígéretet tettek arra, hogy nem veszik fel a fegyvert újra, ám a tisztek távcsöveikkel ismerős egységeket fedeztek fel Jaffa védői között. Ez az európai harcmodor egyik alapelvének megsértését jelentette. Ám ez önmagában még nem okozott volna olyan szörnyűséget, ami végül bekövetkezett. Az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor az ottománok parancsnoka, Abdalla aga Napóleon megadási feltételeire azzal válaszolt, hogy megölette a két francia követet és fejüket lándzsahegyre tűzette. A muszlim vezér büszkesége elhamarkodottnak bizonyult. A franciák háromszoros túlerőben voltak, s most az egész hadsereg égett a bosszúvágytól, mint a megsebzett oroszlán. Innentől nem volt kegyelem. Néhány percen belül kezdetét vette az ágyúdörgés. Dörrenések hallatszottak, majd ágyúgolyók sivítottak keresztül a hadszíntéren, s nagy por- és törmelékfelhő közepette csapódtak a város falainak. A katonák minden találatot megéljeneztek, s az ágyúzás hosszú órákon át tartott, módszeres könyörtelenséggel rombolva Jaffa védőfalait. A keleti és az északi oldalon hatpercenként sütötték el az ágyúkat. Délen, ahol az ágyúk előtt egy növényzettel sűrűn benőtt vízmosás húzódott, kiváló védelmet nyújtva a támadó csapatoknak, hárompercenként dörrent el egy-egy lövés, s a falak lassan megrogytak. Az ottomán tüzérség ugyan visszalőtt, ám elavult fegyvereik igen pontatlanok voltak. Najac megvárta, amíg a kígyói mind megfulladnak, azután egy narancsfához kötöztetett, és elvonult, hogy az ágyúzást figyelve elgondolkodjon azon, amit mondtam. A csata izgalmairól természetesen nem akart lemaradni, de feltehetőleg akadt egy perce közben arra is, hogy jelentse Bonaparténak a Szent Grállal kapcsolatban összehordott ostobaságaimat. Leszállt az éj, Jaffában tüzek gyúltak, de sem ételt, sem vizet nem kaptam. A tüzérség monoton dörgésének szavára aludtam el. Hajnalra már nagy rés tátongott a város déli falán. Az emeletes tortaként csoportosuló fehér házakon fekete lyukak éktelenkedtek, s füst borult Jaffa fölé. A franciák sebészi pontossággal céloztak, és a rés egyre növekedett. A fal tövében, a törmelék között kilőtt ágyúgolyók tucatjai hevertek, mint mazsolák a császármorzsában. Ekkor két század gránátos és robbanóanyagot cipelő
ostrommérnök kezdett gyülekezni a vízmosásban. Mögöttük újabb csapatok álltak hadrendbe. Előkerült Najac is, és eloldotta a láncaimat. – Megyünk Bonapartéhoz. Bizonyítsd a hasznodat, vagy meghalsz. Napóleont tisztjei körében találtuk – méretre a legalacsonyabb, szellemileg a legkiemelkedőbb volt közöttük, s ő gesztikulált a legélénkebben. A gránátosok előttük vonultak fel a hasadék felé menet, s tisztelegtek, miközben a Jaffa falán lőtt réshez igyekeztek Körülöttünk olykor elsüvített egy-egy ottomán ágyúgolyó, akkora pusztítást okozva a növényzetben, mint egy feldühödött medve. A katonák ügyet sem vetettek a védők pontatlan lövéseire és a nyomukban járó levélesőre. – Meglátjuk majd, kinek a feje lesz a lándzsán! – kiáltott az egyik őrmester, amikor a szakasza feltűzött bajonettel elvonult előttünk. Bonaparte komoran mosolygott. A tisztek egy darabig nem törődtek velünk, de amikor az elöl haladók nekiláttak a támadásnak, Napóleon hirtelen felém fordította a tekintetét, mintha velem akarná elütni az időt, amíg kiderül, katonái sikerrel járnak-e. A gránátosok muskéta-lövések dörgése közepette előbújtak a vízmosásból, a falon tátongó lyuk felé rohantak – ám ő oda sem nézett. – Nos, Monsieur Gage, úgy hallom, már csodatévő képességekkel is bír: vizet fakaszt a sziklából és megfojtja a kígyókat. – Találtam egy régi csatornát. – És a Szent Grált is, nemde? Nagy levegőt vettem. – Ugyanez után kutattam a piramisokban is, tábornok, és erre feni a fogát Alessandro Silano gróf és korrupt Egyiptomi Rítusa is, amivel mindannyiunk fejére bajt zúdíthat. Najac szintén ezeknek a banditáknak dolgozik, akik… – Mr. Gage, hosszú hónapokig hallgattam türelmesen a locsogását, és nem emlékszem, hogy bármi hasznom is származott volna belőle. Idézze emlékezetébe, hogy partnerséget ajánlottam önnek, lehetőséget, hogy népeink, a franciák és az amerikaiak forradalmának eszméi révén átformáljuk a világot. Ön erre azzal felelt, hogy megszökött egy ballon fedélzetén. Nem így volt? – De csak mert Silano… – Önnél van a Grál vagy nincs? – Nincs. – Tudja, hol van? – Nem, de éppen ezt kutattuk, amikor Najac… – Tudja, mi az egyáltalán? – Nos, pontosan nem, de… Najachoz fordult. – Nyilvánvaló, hogy semmit sem tud. Miért húzta ki? – De a gödörben azt állította, hogy tud! – Ki ne találna ki bármit, ha a maga átkozott kígyói köröznek a feje körül? Elég volt a maga és az ő ostobaságaiból! Példát akarok statuálni ezzel az emberrel: nemcsak hogy teljességgel haszontalan, ráadásul még unalmas is! Elvonultatjuk a gyalogság előtt, aztán kivégezzük, ahogy az árulókat szokás. Elegem volt a
szabadkőművesekből, a varázslókból, a kígyókból, a rég elporladt istenekből és az összes többi gyerekes legendából, amit azóta hallgatok, hogy kitettem a lábam Franciaországból! Én a Nemzeti Intézet tagja vagyok! Franciaország a tudomány fellegvára! Egyetlen „Grált” ismerek, az pedig nem más, mint a puskapor! Ekkor, mintegy végszóra, egy lövés levitte a tábornok kalapját és a mögötte álló ezredes mellkasába fúródott, aki azonnal meghalt. A tábornok hátrahőkölt, megdöbbenve bámult az összerogyó tisztre. – Mon Dieu! – Najac keresztet vetett, amit a képmutatás netovábbjának tartottam: a fickó istenhite körülbelül annyit érhetett, mint egy amerikai dollár. – Ez egy jel! Nem szabad így beszélnie! Napóleon egy pillanatra elsápadt, de hamar összeszedte magát. Szemöldökét ráncolva a falakon nyüzsgő ellenségre nézett, aztán a földön fekvő ezredesre, végül felvette a kalapját. – Lambeau kapott találatot, nem én. – Ez a Grál hatalma! – Ez a második alkalom, amikor a termetem menti meg az életemet. Ha oly magas volnék, mint Kleber tábornok, már kétszeresen is halott lennék. Tessék a csodája, Najac. Kínzóm megrökönyödve bámulta a lyukat a tábornok kalapján. – Ez talán egy jel, hogy még mindig segíthetünk egymásnak! – próbálkoztam. – Es peckeljék ki az amerikai száját, miközben megkötözik. Ha még egy szót szól, kénytelen leszek saját kezűleg lelőni. Azzal elsétált, többet nem is foglalkozott velem. – Jól van, megvetették a lábukat! Lannes, vigyen egy háromfontost ahhoz a réshez! oOo A következő események nagy részéből kimaradtam, amiért roppantul hálás vagyok a sorsnak. Az ottománok elszántan védekeztek, olyannyira, hogy az utászok parancsnokának, egy Ayme nevű századosnak Jaffa pincéin keresztül kellett az ellenség hátába kerülnie a bajonettjével. Ezután a dühös francia katonák elkezdtek beözönleni Jaffa utcáira. Eközben Bon tábornok a város északi részén, az eddigi elterelő hadműveletet általános támadásra váltva, abból az irányból is behatolt. A francia csapatok berajzása végső csapást mért a védők moráljára, és az ottomán katonák sorra adták meg magukat. A franciáknak a követek elhibázott kivégzése miatt érzett dühe azonban nem csillapodott, s egy ideig ellenőrizetlenül folyt a gyilkolás és a fosztogatás, ami végül tömeghisztériába torkollott. A foglyokat agyonlőtték vagy leszúrták. A házakat feldúlták. A véres alkony lassanként mindent elrejtő éjszakába fordult, s az utcákon rikoltozó katonák támolyogtak zsákmánnyal megrakottan. Belőttek az ablakokon, kardjuk vértől csillogott. A fosztogatók még arra sem szántak időt, hogy sebesült bajtársaikon segítsenek. Azokat a tiszteket, akik megpróbáltak véget vetni a mészárlásnak, megfenyegették és félrelökték. A nők fátylát letépték, azután a ruhájuktól is megszabadították őket. Ha a férjük vagy fivérük a védelmükre sietett,
agyonlőtték, és a nőt a holttestek mellett erőszakolták meg. Egyetlen mecset, templom vagy zsinagóga sem menekült meg – muszlimok, keresztények és zsidók együtt pusztultak el a lángokban. Síró gyermekek feküdtek szüleik tetemein. Lányok könyörögtek kegyelemért, miközben haldokló anyjuk testén tettek erőszakot rajtuk. A foglyokat letaszították a falak tetejéről. Az öregekre, betegekre és tébolyultakra rágyújtották a házat, amiben rejtőztek. A vízelvezető árkokban vér csörgedezett esővíz helyett. Csaknem egy teljes évnyi keserű hadjárat minden félelme és csalódása szabadult rá e védtelen városra egyetlen borzalmas éjszaka alatt A józan ész hadserege, a józan ész fővárosából, egy éjszakára kivetkőzött önmagából. Bonaparténak több esze volt annál, hogysem útját állja az elszabadult energiáknak; ugyanilyen anarchia tombolt ezer és ezer városban a történelem hajnala óta, Trójától kezdve Konstantinápoly és Jeruzsálem keresztesek általi kifosztásáig. „Az ember ne tiltsa meg, amit nincs hatalmában megakadályozni” – mondta. Hajnalra a katonák kifáradtak, s áldozataik mellé rogytak a földre – rádöbbentek, mit tettek, ugyanakkor elégedettséget is éreztek, mint a szatírok egy orgia után. Mohó, démoni haragjuk elpárolgott. Mikor az öldöklés véget ért, több mint háromezer konok, éhes és rémült ottomán fogoly maradt Bonaparte nyakán. Napóleon soha nem riadt vissza a nehéz döntésektől. Bármennyire csodálta a költőket és a művészeket, szívében mindig is tüzértiszt és mérnök maradt. A két és fél milliós népességű Szíria és Palesztina lerohanásához tizenháromezer francia katona és kétezer egyiptomi állt rendelkezésére. A sereg egy része még Jaffa elestekor is járványtól szenvedett. Bonaparte fantasztikus célt tűzött ki maga elé: Indiáig akart eljutni, mint Nagy Sándor hajdan, ázsiaiakból toborzott serege élén, birodalmat alapítva Keleten. Ám Horatio Nelson megsemmisítette a flottáját és elvágta őt az utánpótlástól, miközben Sidney Smith Akko védelmének szervezésén fáradozott. Bonaparténak valahogyan rá kellett vennie a Mészárost a megadásra. A foglyokat nem merte szabadon engedni, etetni és őrizni viszont képtelen lett volna őket. Ezért úgy döntött, mindet kivégzi. Ellentmondásos karrierjének egyik legszörnyűbb döntése volt ez – annál inkább, mert engem is a kivégzendő foglyok közé soroltak be. Még annyi megtiszteltetésben sem lesz részem, hogy elvonultatnak a felsorakozott ezredek előtt, mint afféle híres kémet; ehelyett Najac belökött a marokkóiakból, szudániakból és albánokból álló tömegbe, mintha egy egyszerű ottomán katona volnék. A szerencsétlenek nem tudták, milyen sors vár rájuk, hiszen éppen azért adták meg magukat, hogy az életüket mentsék. Vajon hajóra szállítják őket, hogy hazatérjenek Konstantinápolyba? Vagy rabszolgaként Egyiptomba kerülnek? Vagy talán csak a város füstölgő falain kívül kell maradniuk, amíg a franciák tovább nem vonulnak? Nem, egyik sem, s a gránátosok és puskások komor sora, mely vállra vetett muskétákkal gyülekezett, hamarosan nyugtalanságot és pánikot keltett soraikban. A part két oldalára francia lovasság állt fel, hogy megakadályozza a szökést. A narancsliget felöl a gyalogság, a hátunk mögött a tenger zárta el a menekülési utat. – Megölnek minket! – siránkozott a foglyok némelyike. – Allah megvéd! – ígérték mások. – Ahogyan Jaffát is megvédte?
– Hallgasson ide – suttogtam Najacnak –, még nem találtam meg a Grált, de tudom, hogy létezik, egy könyv az, és ha megöl engem, soha nem találja meg. Még nem késő, hogy együttműködjünk. Válaszul kardja hegyét a hátamnak nyomta. – Ez bűn, amit elkövetnek! – sziszegtem. – A világ nem fogja megbocsátani! – Ostobaság. Háborúban nincsenek bűnök. Ami ezután történt, már leírtam a történet elején. Amikor az ember a saját kivégzésére vár, figyelemre méltó módon kiélesednek az érzékei. Szinte éreztem a bőrömön a levegőt, mintha lepkeszárnyaim lennének, éreztem a tenger és a vér szagát, a narancs illatát, minden egyes homokszemet mezítelen talpam alatt, minden egyes fegyver kattanását, amint felhúzzák a kakasát, a türelmetlen lovak rángatta lószerszám nyikorgását, a bogarak zümmögését, a madarak rikoltását. Nem akartam meghalni! Körülöttem tucatnyi nyelven könyörögtek és jajveszékeltek. Imák fonódtak egymásba. – Legalább a rohadt kígyóid megfulladtak – jegyeztem meg. – Érezni fogod, amint a golyó belefúródik a húsodba, ahogyan én is éreztem – felelte Najac. – Aztán egy újabb és még egy. Remélem, lassan vérzel el, mert az ólom nagy fájdalmat okoz. Szétlapul és roncsol, ugyebár. Én személy szerint a kígyókra esküszöm, de ez is megteszi. – S azzal arrébb állt, mert már emelkedtek a muskéták. – Tűz! oOo
Dörrenés hallatszott, s a foglyok sora megingott. Becsapódtak az első golyók, húscafatok és vércseppek repültek szét. Én hogyhogy megmenekültem? A néger óriásomnak köszönhettem, aki esdeklőn feltartott kézzel rohant Najac után, mintha ugyan a pribéktől haladékot nyerhetne, ám ezáltal éppen közém és a muskéták közé került, amikor a sortűz eldördült. A lövések ereje hátravetette, de néhány pillanatra védelmet nyújtott. A foglyok sikoltozva rogytak össze körülöttem, a ruhám oly véres lett, hogy először attól féltem, az enyém is kicsordult már. Az életben maradottak némelyike térdre esett, mások a franciák felé iramodtak. A legtöbben azonban, engem is beleértve, ösztönösen a tenger irányába menekültünk. – Tűz! – A második sortűz nyomán újabb foglyok perdültek meg, buktak fel és maradtak fekve. A mellettem haladó rémisztő, véres köhögést hallatott; a másiknak vörös köddé robbant szét a feje búbja. A felcsapódó tengervíz elvakított minket, akik több századmagunkkal a hullámok közé vetettük magunkat, hogy megmenekülhessünk a borzalomtól, amely túl szörnyű volt ahhoz, hogy igaz legyen. Páran megbotlottak, s szitkozódva, négykézláb evickéltek tovább a sekély vízben. Sokan sérült karjukat-lábukat fogták. Kétségbeesett fohászok szálltak Allahhoz. – Tűz! Golyók fütyültek el mellettem, mire lebuktam és úszni kezdtem – közben rádöbbentem, hogy a körülöttem lévő törökök nagy része képtelen erre. Teljesen megbénította őket a mellig érő víz. Néhány méter után hátranéztem. A lövések megritkultak, mivel a katonák bajonettekkel rontottak a tengerbe. A sebesült és a
rémülettől bénult embereket egyszerűen leszúrták, mint a malacokat. A francia katonák némelyike közönyösen újratöltött, és a beljebb jutott menekülőket vette célba, miközben egymásnak mutogatva jelezték a célpontokat. A sortüzek helyét szórványos lövöldözés vette át. Fuldokló emberek kapaszkodtak belém. Leráztam őket és nem álltam meg. A parttól mintegy ötven méterre lapos zátony terült el. Tetejét éppen csak ellepték a hullámok – nagyjából fél méterrel feküdt a vízszint alatt. Több tucatnyian is elértük ezt az egyenetlen felszínű platót, s felhúzva magunkat, a tenger felőli oldal mélykék vize felé másztunk. Ezzel magunkra vontuk a katonák figyelmét. A mellettem haladók közül sokan összerándultak, felbuktak és a rózsaszínre festett habokba merültek. Mögöttem a tengert lelőtt vagy megfulladt ottománok felfelbukkanó fejei és hátai lepték el, s a franciák – kardjaikkal és fejszéikkel – egyre közeledtek felénk. Micsoda borzalom! Csodával határos módon éppoly sértetlen voltam, mint Napóleon maga, aki a dűnékről figyelte a mészárlást A zátony véget ért, és én vad reménységgel buktam le a mélyebb vízbe. Hová mehetnék? Határozatlanul tapostam a tengert, körülúsztam a zátony külső peremét, figyeltem, amint az emberek összegörnyedve rejtőznek, míg el nem találja őket egy-egy golyó. Najac lenne az ott, aki fel-alá futkos a parton? Bizonyára a holttestem után kutat ilyen elkeseredetten. Jaffa felé a zátony egy része kiemelkedett a tengerből. Talán ott elrejtőzhetnék? Bonapartét sehol sem láttam, nyilván nem érdekelte az esemény végkimenetele. Odaértem a sziklához, melyen emberek kapaszkodtak, ugyanolyan szánalomra méltóan védtelenül, mint a legyek a légypapíron. A franciák csónakokra szálltak, hogy végezzenek a túlélőkkel. Jobb ötlet híján a víz alá merültem és körülnéztem odalent. Láttam a foglyok kapálódzó lábait, amint a menedékükön egyensúlyoznak, és a szikla tompa kékjét, amint a mélységbe veszett. És akkor észrevettem egy nyílást, mely mintha egy szűk víz alatti barlangba vezetne. Mindenesetre kellően távol esett a felszínen zajló szörnyű lármától, így hát alábuktam és beúsztam rajta. Karommal kitapogattam a felszínét, mely éles és síkos volt. Kinyújtott karom azonban hirtelen levegőt tapintott. Előrelöktem magam – és kibukkantam a felszínre! Levegő! A víz alatt, a barlang belsejében egy légbuborékra akadtam. Halvány fény derengett a fejem fölül a szikla egyik hasadékából, s ismét meghallottam a sikolyokat és a lövéseket, bár tompán. Nem mertem kiszólni a menekülttársaimnak, nehogy a franciák észrevegyenek. Egyébként is csak egy embernek volt hely. így hát reszketve vártam, miközben odafönt csónakok ütődtek a sziklának, puskák dörögtek, s az utolsó zokogó foglyokkal is végzett a kard vagy a bajonett. A katonák módszeresen dolgoztak, nem akartak szemtanút hagyni. – Ott van egy! Kapd el! – Nézd, hogy vergődik a mocsok! – Itt egy másik, végezzünk vele! Végül csend lett. Én voltam az egyetlen túlélő. Így lapultam ott, egyre jobban reszketve a hidegtől, miközben fölöttem lassan elhalt a szitkozódás és a könyörgés zaja. A Földközi-tengeren alig van apály, ezért
nem fenyegetett a fulladás veszélye. Reggel hajtottak le minket a tengerpartra, ám én csak éjszaka mertem előbújni; a bőröm akkor már olyan repedezett volt a víztől, mint egy tetemé. Ruháim cafatokban lógtak, fogam vacogott. És most mi lesz? Tétován lebegtem a vízen, a tengert fürkészve. Időnként egy-egy holttest úszott el mellettem. Láttam, hogy Jaffa még mindig ég, vörösen parázslik az ég háttere előtt. A csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy ki lehetett venni a parti növényzet körvonalait. Észrevettem a francia tábortüzeket is, olykor egy-egy lövés, kiáltás vagy keserű nevetés hangja ütötte meg a fülemet. Ekkor valami sötét tárgyat vettem észre a vízen lebegni, ami nem holttest volt. Megragadtam: üres puskaporos hordónak bizonyult, melyet a csata során vetett a tengerbe egyik vagy másik fél. Teltek az órák, fölöttem rótták égi pályájukat a csillagok, és Jaffa parazsa lassan elhalványult. Erőm egyre fogyott, testem lehűlt. Aztán a hajnal előtti félhomályban, csaknem huszonnégy órával a kivégzés kezdete után egy csónakot pillantottam meg. Arab hajócska volt, olyasféle, amilyen a H M S Dangerousről Jaffába hozott. Rekedten kiáltani próbáltam, integettem, köhögtem, s végül a hajó felém fordult. Tulajdonosa tágra nyílt szemmel lesett a korlát fölött, mint egy félénk állat. – Segíts! – Kérésem alig volt több egy suttogásnál. Erős kezek ragadtak meg és rántottak a hajóra. A padlaton feküdtem elnyúlva, mint egy medúza, kimerülten pislogtam a szürke égboltra és nem voltam benne biztos, élek-e vagy meghaltam már. – Efendi? Összerándultam az ismerős hang hallatán. – Mohamed? – Mit csinálsz a tenger közepén? Hát nem Jeruzsálemben hagytalak? – És belőled mikor lett tengerész? – Amikor a város elesett. Elkötöttem ezt a hajót és kieveztem a kikötőből. Sajnos nem értek a hajózáshoz, így hát csak sodródom. Nyögve ültem fel. Megkönnyebbülve láttam, hogy elég messze vagyunk a parttól, a francia puskák hatótávolságán kívül. A hajónak egy árboca és latin vitorlája volt; hasonlított azokhoz az alkalmatosságokhoz, amelyekkel a Níluson utaztam. – Jókor jössz, mint egy falat kenyér – krákogtam. – Én tudom irányítani. Menjünk, keressünk egy baráti hajót. – De mi történik Jaffában? – Mindenki meghalt. Megdöbbent. Kétségkívül lehettek barátai vagy rokonai, akik az ostrom miatt a városban rekedtek. – Azazhogy szinte mindenki. – De az első mondat közelebb állt az igazsághoz. Évek múltán a történészek próbálják majd megindokolni Napóleon egyiptomi és szíriai hadjáratainak stratégiai célját. Magyarázatokat keresnek a jaffai mészárlásra és az értelmetlen menetelésekre. De az erőfeszítésük haszontalan lesz. A háború ugyanis soha nem az értelemről, mindig az érzelemről szól. Ha van is logika benne, hát a pokol tébolyult logikája az. Mindnyájunkban rejtőzik gonoszság. Legtöbbünkben mélyen elrejtve, másokból elő-előtör, de a háború mindenkiben felszabadítja a gonoszt.
Az emberek képesek mindenről lemondani e szabadság kedvéért – nem is sejtik, hogy a fazékban, melyről a fedőt leveszik, forrón lobog a víz, s azután egy életen át viselik a felcsapó gőz nyomát. A franciák most nem törődtek sem a ködös republikánus eszmékkel, sem a távoli pasákkal kötött szövetségekkel, sem a tudományos kutatással, sem a reformokról szőtt álmokkal – csupán a katarzisnak éltek, melyet megkeserített a biztos tudat, hogy amit most szabadjára engedtek, előbb-utóbb elemészti őket. A háború mérgezett dicsőség. – És hol találunk baráti hajót? – kérdezte Mohamed. – Talán a britek segítenek. Híreket hozok nekik. – És persze akad egy-két elintézetlen ügyem is, gondoltam. – Van vized? – Van, és kenyerem is. Meg datolyám. – Akkor hajóstársak lettünk, Mohamed. Derűsen nézett rám. – Allah mindig eléri, amit akar, nem igaz? No és megtaláltad Jeruzsálemben, amit kerestél? – Nem. – Majd később megtalálod. – Adott enni és inni, amitől egyszeriben felélénkültem, mintha áram rázott volna meg. – Az a sorsod, hogy megtaláld, különben Allah nem tartott volna életben. Milyen megnyugtató lehet, ha valaki ennyire hisz valamiben! – Vagy nem lett volna szabad kutatnom, és azért büntetett meg, mert túl sokat láttam. – Hátat fordítottam a part szomorú ragyogásának. – Akkor segíts a vitorlával. Indulunk Akkóba, az angol hajókhoz. – Igen, ismét a vezetőd vagyok, efendi! Új, biztos hajóm a rendelkezésedre áll. Elviszlek az angolokhoz! Nekidőltem az egyik evezőspadnak. – Köszönöm, hogy megmentettél, barátom. Bólintott. – És csak tíz shillinget kérek érte.
MÁSODIK RÉSZ Tizenkettedik fejezet Hősként érkeztem Akkóba, bár nem azért, mert túléltem a jaffai mészárlást. Érdemem az volt, hogy a franciák „vendégszeretetét” élvezve, hasznos információk birtokába kerültem. Mohamed és én kétnapi hajózás után leltük meg a brit hajórajt, melyet a Tigre és a Theseus hadihajók vezettek. Mikor a zászlóshajó szélvédett oldalához irányítottuk hajónkat, ördögi cimboránk, maga Sir Sidney Smith üdvözölt minket. – Tényleg maga az, Gage? – kiáltott le. – Már azt hittük, visszament a békaevőkhöz! És most mégis itt van? – Vissza a franciákhoz, igen, de csak a maga brit matrózainak árulása miatt, kapitány! – Árulás? Nekem azt mondták, maga dezertált! Hát, Nagy Nednek és Kicsi Tómnak van bőr a képén, nem vitás. Nyilván azt hitték, meghaltam és már nem lesz módom vitatni az állításukat. Efféle szócsavarásokhoz én szoktam folyamodni, ami még inkább megalázóvá tette a helyzetet. – Ostobaság! A maga derék matrózai elzárták előlem a bátor visszavonulás útját, úgy ám! Tartozik nekünk egy kitüntetéssel. Nem igaz, Mohamed? – A franciák megpróbáltak megölni minket – mondta hajóstársam is. – Ráadásul tíz shillinggel tartozik nekem. – És most itt van, a Földközi-tenger kellős közepén. – Smith a fejét vakargatta. – Ördög és pokol! Maga mindenhol ott van – honnan tudjuk, hová tartozik? Na mindegy, jöjjön fel, és beszéljük meg a dolgot. így is tettünk. A hatalmas, nyolcvanágyús sorhajó mellett teljesen eltörpült kicsiny hajónk, melyet vontatókötélre vettek. A brit tisztek oly alaposan átkutatták Mohamedet, mintha attól félnének, bármely pillanatban tőrrel ront rájuk; engem pedig gyanakvó pillantásokkal méregettek. Én azonban már eldöntöttem, hogy az áldozat szerepét játszom, ráadásul volt egy ütőkártyám is. így hát nekifogtam az események saját szempontú elbeszélésének. – … És akkor a vaskapu becsapódott az orrom előtt, miközben a francia és arab patkányok egyre csak közeledtek felém… Ám a megérdemelt felháborodás és együttérzés helyett Smith és vezérkara szkeptikus tekintettel hallgatta mesémet. – Ugyan, Ethan, el kell ismernie, hogy túl könnyen váltogatja a barátait – mondta végül Smith. – Es túl könnyen menekül meg lehetetlen helyzetekből. – Hiszen ez csak egy lázadó amerikai – jegyezte meg az egyik hadnagy. – Várjanak! Azt hiszik, a franciák hagytak elmenekülni Jaffából? – A jelentések szerint senki nem élte túl a mészárlást. Ezek után a maga felbukkanása kissé, nos, figyelemreméltó.
– Na és ki ez a pogány? – kérdezte egy másik tiszt, Mohamedre mutatva. – A barátom és a megmentőm, és lefogadom, jobb ember, mint maga. Erre felhorkantak. Valószínűleg csak Smith gyors közbelépése mentett meg attól, hogy azonmód párbajra hívjanak. – Most nincs időnk ilyesmire! – mondta. – Nekünk jogunkban áll kérdezni, magának jogában áll válaszolni. Hogy őszinte legyek, Gage, nem sok használható információt kaptam magától Jeruzsálemből, noha a Korona jelentős összeggel támogatta a küldetését. Sőt, a matrózaim jelentették, hogy valami méregdrága, pompás puskát is összeszedett valahonnan. Hol van? – Egy Najac nevű nyavalyás francia tolvaj és kínzómester ellopta tőlem – feleltem. – Ha átálltam volna a franciákhoz, mégis mi az ördögöt keresnék itt rongyosan, sebesülten, megégve, egy csónakban egy muszlim tevehajcsárral, fegyver nélkül? – Egyre ingerültebb lettem. – Ha átálltam volna a franciákhoz, vajon most miért nem szürcsölgetek bordóit Napóleon sátrában ülve? Beszéljük meg a dolgot. Hívják ide azokat a semmirekellő matrózokat, és… – Kicsi Tom elveszítette a karját és hazaküldték – mondta Smith. Dühöm ellenére megrázott a hír. Egy végtag elvesztése egyenértékű azzal, mint ha élete végéig szegénységre ítélnék az embert. – Nagy Ned a parton kapott új feladatot a Dangerous legénységének zömével együtt: Dzsezár védelmét erősítik Akkóban. Talán ott majd rendezhetik a vitájukat. Jó néhány kemény fickó gyülekezik ott, hogy feltartsa Bonapartét: törökök, mamelukok, zsoldosok, csirkefogók, és derék angolok is. Még egy francia is csatlakozott hozzánk, egy royalista tüzértiszt, a neve LouisEdmond Phelipeaux. A védműveket erősíti. – Szóval szövetkezett egy franciával, és még maga vallat engem? – Ez a fickó segített nekem megszökni a párizsi Temple börtönéből, nála hűbb bajtársat kívánni sem lehetne. Érdekes, ki-ki hová áll veszélyes időkben, nemde? – Fürkészőn tekintett rám. – Potts és Tentwhistle halott, Tom nyomorék, nem nyertünk semmit, és most felbukkan maga. Jericho szerint maga is meghalt vagy dezertált. – Ezek szerint Jerichóval is beszélt? – Akkóban van a húgával együtt. No, ez legalább jó hír. Egy ideje lefoglaltak a saját problémáim, de most megkönnyebbültem, hallván, hogy Mirjam biztonságban van. Vajon nála vannak még a szeráfjaim? Nagy levegőt vettem. – Sir Sidney, biztosíthatom, hogy részemről végeztem a franciákkal. Egy kígyóverem fölé akasztottak fejjel lefelé! – Istenem, micsoda barbárok! De nem mondott nekik semmit, ugye? – Persze hogy nem – hazudtam. – Viszont tőlük megtudtam valamit, amivel bizonyíthatom a hűségemet. – Eljött az idő, hogy kijátsszam az adumat. – Mit tudott meg? – Azt, hogy Bonaparte ostromtüzérségét tengeren szállítják, és kis szerencsével elfoghatjuk, mielőtt csapatai elérnék Akkót. – Igazán? Nos, ez sok mindent megváltoztat, nemde? – ragyogott fel Smith tekintete. – Találja meg azokat az ágyúkat, Gage, és megkapja a kitüntetést. Szép török medált fog kapni – azok nagyobbak a miénknél és kellően cifrák is. Kosárszámra osztogatják őket, úgyhogy bizonyára tudok egyet szerezni magának is,
ha igazat mondott. Most az egyszer. oOo Természetesen eleredt az eső, ami rontotta az esélyeinket, hogy megtaláljuk a francia hajórajt, később pedig leereszkedett a köd, még inkább csökkentve a látótávolságot. Az angolokban ismét felmerült, hátha kettős ügynök vagyok, mintha bizony én irányítottam volna az időjárást is. De ha a mi dolgunkat megnehezítette az idő, a franciák még rosszabbul jártak. A köd az ő ellenségük is volt. Így történt, hogy a franciák szó szerint belénk botlottak március 18-ának reggelén, amikor Standelet kapitány megpróbált a Kármel-hegy megkerülésével bejutni a nagy öbölbe, melyet délen Haifa, északon Akko határolt. Csupán három hajó menekült meg, köztük Standeleté. Hatot viszont sikerült elfognunk, s a rakterükben megtaláltuk a huszonnégy fontos ostromágyúkat. Egyetlen akcióval kézre kerítettük Napóleon legerősebb fegyvereit. Egyetlen reggel alatt híressé váltam: Akko bástyája, Jaffa rókája, A tenger őrszeme lett belőlem, és kaptam egy ékköves medált is, a szultán Oroszlán-rendjét. Ezt utóbb Smith visszavásárolta, hogy legyen miből kifizetnem a tartozásomat Mohamednek és maradjon némi pénzem is. „Ha az ember képes kevesebbet költeni, mint amennyit szerez, máris övé a bölcsek köve” – oktatott ki. „Olvasgattam ám a maga Franldinjét.” így jutottam el végül a keresztesek ősi városába. Napóleon csapatainak előrenyomulását jelezve, vízi utunkat a szárazföldön füstoszlopok kísérték. A jelentések szerint állandó csetepaték zajlottak az ő ezredei és a belső területekről rajtuk ütő muszlimok között, ám tudtuk, hogy a háború Akkónál fog eldőlni. Akko a Földközi-tengerbe nyúló félszigeten fekszik, a Haifai-öböl északi végén, kétharmadát tenger veszi körül. A félsziget délnyugat felé kanyarodik, kikötőjét hullámtörő védi. A város kisebb Jeruzsálemnél – tengeri és szárazföldi falai nagyjából két kilométer kerületűek –, ám gazdagabb annál és legalább annyira népes. Mire odaértem, a franciák már elzárták a várost a szárazföld felől – táboraik félkörívét lobogó trikolórok jelezték. Békeidőben Akko nagyon kellemes hely lehetett. Tengeri falait kékeszöld zátonyok, a szárazföldieket pedig smaragdzöld mezők keretezték. A városfal árkától régi, használaton kívüli vízvezeték húzódott a francia arcvonalakig. A központi mecset nagy, zöldes patinával borított kupolája és a mellette álló kecses minaret a tetőcserepek, tornyok és ponyvák rengetege fölé emelkedett. A házak felső emeletei a kanyargó utcák fölé borultak. A kikötőben só, friss hal és fűszer szaga érződött. Három nagyobb fogadó és raktárépület szolgálta ki a tengerről érkező látogatókat: a Kán el-Umdan, a Kán el-Afrandzs és a Kán a-Savarda. A csinos épületek ellenpontját jelentette az északi falnál elterülő uralkodói palota, ez a keresztesek építette komor épülettömb, sarkain egy-egy kerek bástyával, melynek zordságát csak a háremablakok alatt, a mecsetig húzódó zöld kertek enyhítették valamelyest. A masszív erőd és a cseréptetős, nyüzsgő középkori város együttese olyan hatást keltett, mintha egy rideg, szigorú iskolaigazgató figyelné a zajos, csintalan gyereksereget. A kormányzati és vallási negyed a város északkeleti részén kapott helyet. A szárazföldi falak északra és keletre néztek, s találkozási pontjuknál impozáns torony
emelkedett. A későbbi ostrom során főszerepet játszott ez a bástya, melyet a franciák idővel la tour maudite-nak, „átkozott toronynak” neveztek el. Ám a kérdés ekkor még nyitva állt: képes lesz Akko kitartani? Sokan láthatóan úgy gondolták, nem. Mikor a Tigre csónakját követve partra vontattuk Mohamed kicsiny hajóját és kiszálltunk a rakpartra, menekültek tömege vett körül minket, akik minél előbb el akarták hagyni a várost. Smith, Mohamed és én a pánik határán álló emberek között verekedtük át magunkat. Legtöbbjük nő vagy gyermek volt, ám nem kevesen gazdag kereskedők, akik busás összeget fizettek Dzsezárnak a távozási engedélyért. A háborúban a pénz életeket menthet, márpedig a partvidéken gyorsan terjedtek a rémtettek hírei. A lakosok sietve összecsomagolták, amit tudtak, és versengve próbáltak helyet szerezni a kikötőben horgonyzó kereskedőhajókon. Egy verejtékező nő ezüst kávéskészletet cipelt, miközben bömbölő gyermeke a ruhájába kapaszkodva követte. Egy gyapotkereskedő töltött pisztolyokat dugott aranyérmekkel kivarrott övébe. Egy aranyos, sötét szemű tízéves lányka reszkető szájjal szorította magához vergődő kiskutyáját. Egy bankár afrikai rabszolgáival tört utat magának a hajója felé. – Micsoda csőcselék! – fakadt ki Smith. – De nélkülük könnyebb lesz a dolgunk. – Nem bíznak a saját helyőrségükben? – A helyőrség nem bízik a saját erejében. Dzsezár kemény ellenfél, de a franciák eddig mindenkit legyőztek, aki az útjukba állt. A maga ágyúi igencsak jól jönnek majd. így nagyobb ágyúink vannak, mint Boneynak. Felállítunk egy üteget oda, a szárazföldi kapuhoz, a tengeri és a szárazföldi fal találkozásához. A torony lesz az a dió, amibe beletörik ennek az ördögnek a foga! Sajnos a lehető legtávolabb esik a hajóink ágyúitól, ám akkor is ez a fal a város legerősebb pontja. Ez Akko gerince, titkos fegyverünk pedig, amivel megvédjük, az a férfi, aki még nálunk is jobban gyűlöli Boneyt. – Dzsezár, a mészáros? – Nem, hanem Napóleon hajdani osztálytársa a párizsi Ecole Royale Militaire-en. Ha hiszi, ha nem, a mi jó öreg Louis-Edmond le Picard de Phelipeaux-nk egy padban ült a korzikai csirkefogóval. Képzelje, az arisztokrata gyerek és a vidéki senki egymás lábát rugdosták suhanc korukban! Phelipeaux mindig jobb dolgozatokat írt, mint Bonaparte, jobb érdemjeggyel tette le a vizsgáit, és jobb katonai feladatokat kapott. Ha nem tör ki a forradalom, mely royalista barátunkat elűzte Franciaországból, most valószínűleg Napóleon felettese volna. Tavaly settenkedett vissza Franciaországba titkos ügynökként, és megmentett engem a Temple börtönéből: rendőrbiztosnak adta ki magát, aki azért jött, hogy másik cellába szállítson. Ó még sosem veszített Napóleonnal szemben, és most sem fog. Jöjjön, ismerje meg! Dzsezár palotája olyan volt, mintha a Bastille kelt volna új életre. A keresztesek régi várát átalakították, és nem a kényelem érdekében: ágyúréseket vágtak a falaiba – a Mészáros ágyúinak kétharmada ugyanis saját népére szegeződött, nem a franciákra. A szögletes, szilárd fellegvár könyörtelen jelképe volt Dzsezár vaskezű uralmának. – Az alagsorban van a fegyverraktár, a földszinten a kaszárnya, fölötte a kormányzati irodák, a felett pedig Dzsezár palotája, legfölül pedig a hárem – mutatta Smith. Láttam a rácsozott háremablakokat: mintha szép madarak kalitkái lettek
volna. Fecskék repdestek köztük és a kerti pálmák között. Miután Egyiptomban már betörtem egy hárembe, ezúttal semmi kedvem nem volt hasonló felfedezőakcióhoz. Azok a nők meglehetősen ijesztőek voltak. Elhaladtunk a megtermett ottomán őrök között és a masszív, vaspántokkal megerősített kapun át beléptünk a félhomályos erődbe. Levante vakító napfénye után olyan érzés volt, mintha valami kazamatába kerültem volna. Hunyorogva néztem körül. Ezen a szinten laktak Dzsezár hűséges őrei, így katonás egyszerűség uralkodott mindenütt. Az ottománok az árnyékból bizalmatlanul figyeltek minket – muskétáikat tisztították, vagy éppen kardjaikat élezték. Körülbelül annyira tűntek lelkesnek, mint a Valley Forge katonai akadémia újoncai. Ekkor sietős lépteket hallottunk a lépcső felől. Egy hajlékony, energikus francia szökellt le a lépcsőfokokon; meglehetősen kopott, pecsétes fehér Bourbon-egyenruhát viselt. Bizonyára ő lesz Phelipeaux. Magasabb volt Napóleonnál, mozgásából elegancia és az a könnyed magabiztosság áradt, amely általában együtt jár az előkelő származással. Phelipeaux, arcán halvány mosollyal, színpadiasan meghajolt, miközben sötét szeme egy tüzértiszt pontosságával fürkészett körbe. – Monsieur Gage, úgy hallom, ön megmentette a városunkat! – Valóban ezt tettem volna? – Biztosíthatom, hogy az ön által elfogott francia ágyúk felbecsülhetetlen értékkel bírnak. O, minő irónia! És maga, egy amerikai! Mint Lafayette és Washington! Nemzetközi szövetséget alkotunk mi itt: britek, franciák, amerikaiak, mamelukok, zsidók, ottománok és maroniták – s mind az én hajdani osztálytársam ellen! – Tényleg együtt jártak iskolába? – Hogyne, és rólam leste a megoldásokat. – Vigyorgott. – Jöjjön, lessük meg most mi őt. Máris megkedveltem a fickót. Phelipeaux egy csigalépcsőn Dzsezár erődjének tetejére vezetett minket. Milyen pompás kilátás nyílt innen! Az utóbbi napok esőzései megtisztították a levegőt: az öböl túlpartján jól látszottak a távoli Kármel-hegy kékes vonulatai. Hozzánk közelebb a gyülekező franciákat olyan élesen láttam, mintha ólomkatonák lennének. Sátrakat és ponyvákat állítottak fel, mintha vándorcirkusz érkezne a városba. Jaffából tudtam, hogy megy a soruk: bőséges élelmet kapnak, a támadó csapatok harci szellemét importált borokkal erősítik, s prostituáltak és szolgálónők serege követi őket, hogy főzzön-mosson rájuk, és persze társaságot nyújtson éjszakánként. Mindezt égbekiáltóan magas áron, melyet azonban a férfiak örömmel megfizettek, hiszen úgyis jó esélyük volt arra, hogy nem érik meg a hadjárat végét. Másfél kilométerre a szárazföld belseje felé egy körülbelül harminc méter magas domb emelkedett; emberek és lovak csoportja álldogált rajta csapkodó zászlók alatt, a mi fegyvereink hatótávolságán kívül. – Gyanítom, Buonaparte ott fogja felállítani a főhadiszállását – mondta Phelipeaux, arisztokratikus megvetéssel utánozva az olaszos kiejtést. – Ismerem őt, és tudom, hogyan gondolkodik. Mindketten ugyanazt tennénk. Megpróbálja kiterjeszteni az árkokat, és utászokkal aláaknázni a falainkat. Tudom, hogy tisztában
van azzal, hogy a torony a kulcs. Tekintetemmel követtem az ujját. Az ágyúkat most húzták fel a falakra, melyek mögött nagyjából hét méter mély és tizenöt méter széles, száraz, kövezett árok húzódott. – Nincs víz az árokban? – Nem erre tervezték, hiszen még az alja is magasabban áll a tengerszintnél. Mérnökeinknek azonban van egy ötlete. Ásunk egy víztárolót a város szárazföldi kapuja közelében, és feltöltjük tengervízzel. Ha veszély fenyeget, az árokba engedhetjük. – Am még több hétig eltart, amíg elkészülnek vele – mondta Smith. Bólintottam. – Közben tehát ott a torony. – Szilárd építménynek tűnt, hegyfokként magasodott a tenger fölé. A franciák felől valószínűleg még magasabbnak látszott. – Ez á fal legerősebb pontja – mondta Phelipeaux –, ugyanakkor viszont két oldalról is lőhetnek rá és meg is ostromolhatják. Ha a republikánusok átjutnak rajta, betörhetnek a kertekbe, majd legyező alakzatban szétszóródva a védők hátába kerülhetnek. De ha nem, a gyalogságuk hasztalanul pusztul majd el. Próbáltam az ő mérnökszemével felmérni a terepet. A romos vízvezeték a falaktól a franciákig vezetett, és éppen a fal mellett, a tornyunk közelében omlott le. Láttam, hogy a franciák vele párhuzamosan ássák az árkaikat, mivel ez menedéket nyújtott a védők tüzétől. Oldalt egy mélyedés tátongott, kiszáradt tavacskához hasonló. A franciák mérőbotokat szúrtak le benne. – Lecsapoltak egy víztárolót, hogy a védett mélyedésben helyezzék el a tüzérségüket – mondta Phelipeaux, mintha a gondolataimban olvasna. – Hamarosan felállítják benne a könnyebb ágyúkat, melyeket szárazföldön hoztak. Lenéztem az árnyas kertre, mely szinte oázisnak tűnt a lázas katonai készülődés közepette. A hárembeli nők valószínűleg ezen a helyen szoktak sétálni. Most azonban rengeteg katona és matróz nyüzsgött a falakon, így elzárták őket. – Csaknem száz ágyúval erősítettük meg a város védelmét – folytatta Phelipeaux. – Most, hogy a legnehezebb francia ágyúk a mi kezünkön vannak, már csak megfelelő távolságban kell tartanunk őket. – Ami azt jelenti, hogy tartanunk kell a lelket Dzsezárban – tette hozzá Smith. – És itt kerül a képbe maga, Gage. – Én? – Maga látta Napóleon hadseregét. Mondja el a szövetségesünknek, hogy az ellenség legyőzhető, mert valóban az, ha hiszünk benne. De előbb magának is hinnie kell. Hisz a győzelemben, Gage? Gondolkodtam egy percet. – Bonaparte ugyanúgy gombolja be a gatyáját, mint bárki más. Csupán még nem talált olyat, aki harciasságban felvehet-né vele a versenyt. – Pontosan. Jöjjön hát, ismerje meg a Mészárost. Nem kellett audienciát kérnünk, ugyanis a Jaffánál történtek után Dzsezár felismerte, hogy a saját életben maradása is új európai szövetségeseitől függ. Azonnal bevezettek minket a pasa fogadótermébe. A szépen díszített, ám ennek ellenére szerény helyiség mennyezetét bonyolult faragások, padlózatát több rétegben keleti
szőnyegek borították. Énekesmadarak csiripeltek aranykalitkáikban, egy bőrszíj végén kis majmocska ugrándozott, a párnák közül pedig valamiféle foltos nagymacska nézett ránk lustán, mintha azt mérlegelné, megérjük-e az elfogyasztásunkkal járó fáradságot. Ugyanez jutott eszembe magáról a Mészárosról is, aki mereven ült a helyén, ám idős teste még mindig erőt sugárzott. Törökülésben ültünk le előtte, miközben szudáni testőrei le sem vették rólunk a szemüket, mintha éppenséggel nem is szövetségesek, hanem orgyilkosok volnánk. Dzsezár, ez a hetvenöt éves vénember inkább hasonlított lánglelkű prófétára, mintsem nyájas öregapóra. Bozontos, fehér szakálla, égő tekintete, kegyetlen metszésű ajka volt; övéből pisztoly kandikált ki, keze ügyében tőr hevert. A tekintetéből azonban kétséget is kiolvastam – olyan nehézfiú volt, aki Napóleon személyében emberére akadt. – Pasa, ez az amerikai, akiről beszéltem neked – mutatott be Smith. Dzsezár egy pillantással végigmérte a matrózoktól kölcsönzött ruhámat, piszkos csizmámat, napfénytől és sós víztől cserzett képemet, és nem rejtette véka alá a kételkedését. – Te lennél az, aki megmenekült Jaffából? – A franciák a többi fogollyal együtt engem is meg akartak ölni – feleltem. – Kiúsztam a tengerre, és találtam egy kis barlangot a sziklák között. Szörnyű mészárlás volt. – A túlélés viszont a nagy emberek képessége. – Persze ő maga is mestere volt ennek a képességnek. – És segítettél elfogni az ellenség ágyúit? – Legalábbis egy részét. Fürkészőn nézett rám. – Leleményesnek tűnsz. – Mint ahogyan te is, pasa. Leleményes, mint Napóleon. – Leleményesebb, azt hiszem – mosolygott Dzsezár. – Több embert öltem meg és több nőt tettem a magamévá, mint ő. Kettőnk akarata versenyez tehát. Ostrom lesz. És Allah úgy akarta, hogy hitetlenekkel harcoljak a hitetlenek ellen. Nem bízom a keresztényekben. Mindig ármánykodnak. Ez kissé méltatlannak hangzott. – Most éppen azon ármánykodunk, hogy megmentsük a bőrödet. Erre vállat vont. – Szóval beszélj nekem erről a Bonapartéról. Türelmes ember? – Egyáltalán nem. – Ugyanakkor kitartóan törekszik megszerezni bármit, amit akar – tette hozzá Phelipeaux. – Nemsokára kemény támadást intéz majd a városod ellen, akár még az ágyúi nélkül is – mondtam. – A gyors, letaglózó erejű csapás erejében hisz, amely megtöri az ellenség akaratát. A katonái értik a szakmájukat, s pontosan lőnek. Dzsezár elvett egy datolyát egy kehelyből, s úgy vizsgálta, mintha sosem látott volna ilyet ezelőtt, majd a szájába tette, és lassan rágta beszéd közben. – Akkor talán be kellene hódolnom neki. Vagy elmenekülhetnék. Kétszeres túlerőben van a helyőrségemmel szemben. – A brit hajókkal együtt több ágyúnk van, mint neki. Több száz kilométerre van
egyiptomi bázisától, s több mint háromezer kilométerre Franciaországtól. – Így tehát legyőzhetjük, mielőtt még több ágyút szerezne. – Egyáltalán nincsenek felesleges emberei, akikkel megvédhetné, amit elfoglal. A katonáit honvágy gyötri és kimerültek. – Más is gyötri őket – jegyezte meg a pasa. – Szóbeszéd terjeng valami ragályról. – Erinek már Egyiptomban is mutatkoztak jelei – erősítettem meg. – Úgy hallom, Jaffánál még többen betegedtek meg. – Láttam, hogy a Mészáros ravasz ember, nem valamiféle báb, akit a konstantinápolyi Fényes Porta irányít. Tudóst megszégyenítő alapossággal készült fel az ellenségeiből. – Az idő Napóleon ellen dolgozik, pasa. Minden egyes nappal, melyet Akko előtt tölt, még több csapatot vezényelhet ide a szultán Konstantinápolyból. Nem kap erősítést, sem utánpótlást, minket azonban mindkettővel elláthat a brit flotta. Egyetlen nap alatt próbálja megtenni azt, ami az átlagembernek egy egész évébe kerülne, s éppen ez a gyengéje. Tízezer katonával próbálja meghódítani Ázsiát, miközben senki nem tudja nála jobban, hogy ez lehetetlen feladat. Abban a pillanatban, amikor ellenségei megszűnnek rettegni tőle, vége van. Ha kitartasz… – Akkor elmegy – fejezte be Dzsezár. – Ez a kis ember, akit eddig senki nem győzött le. – Mi leszünk az elsők – fogadkozott Smith. – Hacsak nem talál valamit, ami hatásosabb a tüzérségnél – szólalt meg egy hang az árnyékból. Rádöbbentem, hogy ismerem ezt a hangot. Haim Farhi! S a Dzsezár párnákkal borított kerevete mögötti félhomályból valóban a zsidó bankár csúf ábrázata bukkant elő. Smith és Phelipeaux pislogva nézte a megcsonkított arcot, de nem mutattak meglepetést. Eszerint már korábban is látták. – Farhi! Maga meg mit keres Akkóban? – Szolgálja az urát – válaszolta Dzsezár. – Jeruzsálemben kissé forró lett a talaj a lábunk alatt, Monsieur Gage. Könyv híján semmi értelme sem volt ott maradnom. – Velünk jöttél a pasához? – Természetesen. Hiszen tudjátok, ki változtatta át így a külsőmet. – Szívességet tettem neki – morogta a Mészáros. – A szép arc hiúságra ösztönöz, márpedig a büszkeség a legnagyobb bűn. A sebei lehetővé teszik, hogy a számaival foglalkozzon és eljusson a paradicsomba. Farhi meghajolt. – Mindig is nagylelkű voltál, uram. – Tehát elmenekültél Jeruzsálemből! – Éppen csak. Azért hagytalak el titeket, mert az arcom túl nagy feltűnést kelt, s mert tudtam, hogy további kutatásra van szükség. Mennyit tudnak a franciák? – Semennyit, és a muszlimok haragja megakadályozza őket abban, hogy tovább keresgéljenek a járatokban. Kígyókkal próbálták kiszedni belőlem, amit tudok. Azt hiszem, mindannyian üres kézzel távoztunk. – Hogy érti, hogy üres kézzel? – kérdezte Smith. Farhi a brit tiszthez fordult. – A szövetségese nem csupán a maga szolgálatában járt Jeruzsálemben,
kapitány. – Nem, volt valami nő is, akiről kérdezősködött, ha jól emlékszem. – És egy kincs, amelyet mindenre elszánt emberek hajszolnak. – Egy kincs? – Nem pénz – mondtam, kissé bosszankodva, amiért Farhi ilyen könnyedén kikotyogta a titkomat. – Hanem egy könyv. – Egy varázskönyv – pontosított a bankár. – Évezredek óta rebesgetik a létezését, már a templomos lovagok is keresték. Mikor a tengerészeinek segítségét kértük, nem valamiféle titkos átjárót kerestünk Jeruzsálembe. Ezt a könyvet próbáltuk megtalálni. – Mint ahogyan a franciák is – tettem hozzá. – S én is – mondta Dzsezár. – Farhi volt a fülem. Helyénvaló volt egyes számot használni, mivel a miniszter másik fülét éppen ő, a zsarnok vágatta le. Smith egyikünkről a másikunkra nézett. – De nem találtuk meg – mondtam. – Valószínűleg nem is létezik. – Am mégis ügynökök járják egész Szíriát a könyv után kérdezősködve – mondta Farhi. – Zömével arabok, kiket egy rejtélyes alak mozgat Egyiptomból. Megborzongtam. – Elmondták, hogy Silano gróf még él. – Él, feltámadt, vagy halhatatlan. – Farhi vállat vont. – Miről beszélsz, Haim? – kérdezte Dzsezár olyan hangnemben, mint a főnök, aki beosztottai parttalan locsogásának hallatán kezdi elveszíteni a türelmét. – Amint Gage is mondta, lehet, hogy amit mindenki keres, nem is létezik. Am ha mégis, most akkor sem tudunk a nyomába eredni, hiszen Napóleon hadserege körülzárt minket ezen a helyen. Valóban, az idő az ő ellensége. De nekünk sem a szövetségesünk. Ha sokáig tart az ostrom, talán túl késő lesz, hogy Alessandro Silano gróf előtt találjuk meg, amit ő is nagy erőkkel keres. – Rám mutatott. – Ennek az embernek itt meg kell találnia a módját, hogy folytassa a titok megfejtését, mielőtt még késő lesz. oOo Az égő szén szagát követve Dzsezár palotájának alagsorában, a fegyvertár melletti műhelyben találtam rá Jerichóra. Izmait megvilágította a kohó ragyogása, miközben Thorként ütötte az üllőt. Különböző harci eszközök kerültek ki a keze alól: kardok, lándzsák, villás végű rudak – melyekkel az ostromlétrákat lehet ellökni –, bajonettek és döngölőpálcák. Ólom hűlt a golyók öntőmintáiban, mint a fekete gyöngy, a sarokban fémhulladék hevert, melyből kartácslövedékek és repeszek készülnek majd. Mirjam a fújtatónál dolgozott. Haja izzadt csigákban tapadt az arcára, ruhája nyirkos volt és zavarba ejtően testhez simuló, s verejték csillogott a nyaka és a keblei közötti mélyedésben, a kísértés eme ellenállhatatlan völgyében. Nem tudtam, miként fogadnak majd azután, hogy az általam okozott zűrzavar miatt elveszítették jeruzsálemi otthonukat, ám a lány szeme felragyogott, amikor meglátott, s a félhomályban azonnal hozzám rohant és átölelt. Milyen jó érzés volt magamhoz
szorítani! Minden erőmre szükségem volt, hogy a kezem ne csússzon lejjebb, a formás fenekére – ám a bátyja figyelt minket. De még a hallgatag kovács szája is óvatos mosolyra húzódott. – Azt hittük, meghaltál! Mirjam arcon csókolt, amitől elvörösödtem. Biztonságos távolságra toltam magamtól, különben a találkozásunk feletti örömöm túlságosan észrevehető lett volna. – S én ugyanazt hittem rólatok – mondtam. – Sajnálom, hogy a kalandunk miatt itt ragadtatok, de tényleg hittem abban, hogy megtaláljuk a kincset. A barátommal, Mohameddel együtt hajón menekültünk meg Jaffából. – Mirjamra néztem, és hirtelen rádöbbentem, mennyire hiányzott, és hogy milyen angyalian szép teremtés. – A hír, hogy életben maradtatok, olyan volt, mint a szomjazó embernek a nektár. A lány mintha elpirult volna a korom alatt, bár ebben nem voltam biztos; a bátyja arcáról viszont sikerült eltüntetnem a mosolyt. De nem számított. Nem engedtem el a derekát, mint ahogyan ő sem engedte el a vállamat. – Életben maradtunk, és most mind itt vagyunk – mondta Jericho. – Mindhárman. Végre elengedtem a lányt, s bólintottam. – Igen, itt vagyunk. Egy Mészáros nevű török, egy holdkóros angol kapitány, egy megcsonkított zsidó, Bonaparte egy bosszúszomjas iskolatársa és egy muszlim vezető. No meg persze egy nagydarab kovács, a mindentudó húga és egy javíthatatlan amerikai szerencsevadász. Igazi vidám fickók vagyunk így együtt! – És leányok – mondta Mirjam. – Ethan, hallottuk, mi történt Jaffánál. Mi lesz, ha a franciák ide is betörnek? – Nem fognak – mondtam a valóságosnál magabiztosabbnak tettetve magam. – Nem muszáj legyőznünk őket, elegendő, ha feltartjuk a seregüket, míg végül visszavonulásra nem kényszerülnek. Van is egy ötletem. Jericho, akad-e egy felesleges nehéz vaslánc valahol ebben a városban? – Láttam néhányat. A hajókon használnak effélét, és a kikötő bejáratát láncolják le vele. Mire kell? – Ki akarom lógatni a toronyból, hogy így üdvözöljük a franciákat. Megcsóválta a fejét – bizonyára azt gondolta, ez is egy tőlem megszokott őrült vicc. – Hogy könnyebben feljussanak? – Igen, és hogy azután áramot vezethessünk bele. – Áramot! – Keresztet vetett. – A hajón jutott eszembe, mikor Mohameddel idefelé tartottunk. Ha egy leideni palackokból álló elembe megfelelő mennyiségű szikrát töltünk, egy drót segítségével átvezethetjük egy lelógó láncba. Aki hozzáér, azt ahhoz hasonló ütés éri, mint amilyet Jeruzsálemben már bemutattam, ám az áldozatok ezúttal a várárokba zuhannának, ahol könnyen végezhetünk velük. – Íme, ilyen vérszomjas harcos vált belőlem. – Úgy érted, nem tudnák megfogni a láncot? – kérdezte Mirjam. – Éppúgy nem, mintha izzásig hevítettük volna. Olyan lesz, mint egy tüzes fal. Jericho érdeklődve nézett rám. – Valóban működhet ez a lánc?
– Ha nem, akkor a Mészáros ezzel fog felkötni minket.
Tizenharmadik fejezet Olyan mértékű elektromos töltést kellett létrehoznom, amilyenről még maga Ben Franklin sem álmodott, ezért nem volt vesztegetni való időnk. Miközben Jericho láncokat gyűjtött és forrasztott egybe, Mirjam és én üveget, ólmot, rezet és palackokat halmoztunk fel az óriási elemhez. Ritkán élveztem még munkát ennyire. Mirjammal nem csupán együtt dolgoztunk, de partnerekké is váltunk, ahhoz hasonlóan, ahogyan azelőtt Astizával működtünk együtt. Az illedelmes tartózkodás, mely az első időkben jellemezte a lányt, eltűnt valahol a Jeruzsálem alatti járatokban; most tevékeny magabiztosságot sugárzott, mely bátorságot kölcsönzött a közelében lévőknek is. Senki sem akar gyávának mutatkozni egy nő előtt. Vállt vállnak vetve dolgoztunk, s közben a kelleténél többször értünk egymáshoz; arcomon pedig még mindig éreztem forró csókjának helyét. Semmi sem kívánatosabb, mint egy olyan nő, aki még nem volt a miénk. Munka közben hallottuk a francia ágyúk dörgését, amint a tüzérek a megfelelő távolságra állították be őket. Az ostromárkok egyre közeledtek a falainkhoz. Még Dzsezár palotájának alagsora is meg-megreszketett, mikor egy-egy vasgolyó a külső falba csapódott. A sorba állított leideni palackokat Franklin nevezte el elemnek. A mi esetünkben az egyes palackok töltése az utolsó palackban összeadódott, s így biztosította az általam tervezett mértékű elektromos ütést. Hamarosan oly sok palack gyűlt össze, hogy a szikrával való feltöltésük – melyhez a szikrát egy dörzs-kerekes gép adta – sziszifuszi munkának bizonyult, márpedig Sziszüphosz a monda szerint egy örökkévalóságon át görgette a sziklát hegynek fölfelé. – Ethan, hogyan fogjuk az üvegkorongokat elég hosszan forgásban tartani ahhoz, hogy ezt az egész szerkezetet feltöltsük? – kérdezte Mirjam. – Egy egész hadseregnyi segédre lesz szükségünk, akik a kereket forgatják. – Nem kell ide hadsereg, csupán egy ember. Valaki, akinek nálam szélesebb a válla és tompább az agya. – Igen, Nagy Nedre gondoltam. Mióta partra léptem Akkóban, folyton azon töprengtem, mi lesz, ha találkozom a behemót, mogorva tengerésszel. Meg kell fizetnie a jeruzsálemi árulásáért, ez egyszer biztos, ám még mindig ugyanaz a veszélyes óriás volt, aki neheztelt rám a kártyán elvesztett pénze miatt. Amíg hátrányban voltam vele szemben, nem szabadott összefutnunk, ezért alaposan kiterveltem, miként leckéztetem meg. Mint megtudtam, Ned hallott csodálatos felbukkanásomról, s azzal hencegett, hogy jól ellátja a bajomat, mihelyt kibújok a nőm szoknyája alól. Mikor értesültem arról, hogy azok közé osztották be, akik a várárok falának hiányait javították Akko legfontosabb tornyának aljában, elmentem, hogy az árok fölötti kiskapuról segítsek neki. Az ideális falon nincsenek repedések, melyeket az ágyúlövések kitágíthatnának; Smith és Phelipeaux ezért úgy rendelkezett, hogy a fal hibáit mihamarabb ki kell javítani. Bátorságot igénylő feladat volt ez: néhány önkéntes, köztük Ned, kint dolgozott a falon a sötétben, a brit és a francia mesterlövészek tűzpárbaja közepette. Bármennyi gondom is akadt Neddel és Tómmal, lassan csodálat ébredt bennem az angol katonák megingathatatlan elszántsága iránt. Szegény, írástudatlan férfiak
voltak, kikben nemigen élt a francia önkéntesek idealizmusa, ugyanakkor makacsul ragaszkodtak a királyhoz és a hazához. Nedet ugyanilyen fából faragták. Miközben fel-felvillant a muskéták fénye és lövések dörrentek a sötétben – ó, mennyire hiányzott a saját puskám! –, kosarakban követ, meszet és vizet eresztettek le az alkalmi kőművesekhez, akik széthasították, kivésték és a helyükre illesztették a köveket. Hajnal felé végül sietve mászni kezdtek felfelé a kötélhágcsókon, mint a lőporinasok a hajókon; körülöttük golyók pattogtak minden irányból. Mindnek segítettem bemászni. Végül már csak Ned maradt odalent. A biztonság kedvéért jól megrángatta a kötelet. Látni kellett volna az arcát, amint a menekülést jelentő eszköz egyszer csak kioldódott és a lába elé zuhant! Hiába, a bosszúnak nincs párja. Kihajoltam a lőrésen. – Nem nagy móka, ha kizárnak, ugyebár, Ned? Mikor rájött, hogy én vagyok tizenöt méterrel a feje fölött, az ábrázata úgy elvörösödött, mint a lila hagyma. – Szóval előbújtál a pasa palotájából, te jenki szélhámos! Azt hittem, a jeruzsálemi lecke után, amit tőlem kaptál, száz mérföldre is elkerülöd majd a tisztességes brit tengerészeket! És most? Itt akarsz hagyni ebben az árokban, hogy a franciák tegyék meg velem azt, amire te nem voltál képes? – Tölcsért formált a kezéből, a szájához emelte és úgy kiabált. – Ez egy gyáva alak, úgy ám! – Ó, dehogy! – tiltakoztam. – Csupán azt szerettem volna, hogy megízleld a saját árulásod ízét, és hogy kiderüljön, vagy-e elég férfi ahhoz, hogy becsülettel kiállj ellenem, ahelyett, hogy becsapnád a kaput az orrom előtt vagy elbújnál egy hajóraktárban. A szeme úgy kidülledt a haragtól, mintha gőzzel pumpálták volna tele. – Becsülettel kiállni! Istenemre, egyenként tépem le a végtagjaidat, te csaló, ha lesz benned annyi mersz, hogy férfiként megküzdj velem! – Csak a balgák hagyatkoznak a méretükre, Nagy Ned! – kiáltottam. – Küzdjünk meg tisztességesen, kard a kard ellen, mint az úriemberek, s akkor igazi leckét kapsz majd tőlem. – Kénköves ménkű! így is lesz! Legyőzlek pisztollyal, kötélbontó vassal, husánggal, tőrrel vagy ágyúval is! – Kardot mondtam. – Akkor húzz fel! Ha nem tudlak megfojtani, majd kettéhasítalak! Mivel ilyenformán sikerült a párbajt megfelelően elrendezni, leeresztettem egy kötelet, visszahúztam a kötélhágcsót, és visszasegítettem Nedet Akkóba, épp mielőtt a hajnali fényben könnyű célponttá vált volna. – Az imént több könyörületet tanúsítottam irántad, mint te énirántam – dorgáltam meg, miközben fenyegető tekintetet meresztve rám leporolta a meszet a ruhájáról. – Tőlem pedig visszakapod a könyörületet, amit a kártyánál tanúsítottál. Keressünk két kardot, s intézzük el a dolgunkat egyszer és mindenkorra! Most már akkor sem engedném, hogy pénzzel váltsd ki magad, ha lenne annyid, hogy tízszeresét fizesd vissza a káromnak! – Rendben, találkozzunk a palotakertben. Tőrkardot, szablyát, netán
tengerészkardot választasz? – Tengerészkardot, az Isten nevére! Ami átvágja a csontot is! És hozom a fiúkat is, hadd lássák, amint elvérzel! – Kihívóan meredt a többiekre, akik élvezettel hallgatták perlekedésünket. – Senki nem packázhat Nagy Neddel. oOo Természetesen azért kerestem ilyen hévvel a párbaj lehetőségét, mert néhány lappal előre gondolkoztam. Franklin mindig is megihletett, s mialatt Jericho új műhelyében dolgoztam, folyvást azon töprengtem, vajon Philadelphia bölcse mit találna ki, hogy ésszel győzzön a nyers erő felett. Azután munkához láttam. Ned része gyerekjáték volt. Leszedtem a tengerészkardja vászonból és fából készült markolatát, egy rézből készült másolatot erősítettem a helyére, majd megedzettem a markolatot, hogy ellenfelemnek jó fogást nyújtson, s az egész eszközt kifényesítettem. A fém ugyebár meglehetősen jól vezeti az áramot. Az én kardom már bonyolultabb feladatot jelentett. Ennek üreget vájtam a markolatába, ólommal béleltem ki, körültekertem még egy vászoncsíkkal, hogy biztosan szigeteljen, majd – épp mielőtt ellenfelem megérkezett volna – a tompa végét egy dróthoz érintettem, mely az áramfejlesztéshez használt dörzskaros géphez vezetett. Mikor ellenfelem felbukkant a kert végében, megpördültem és elléptem a keréktől. A fegyverem acéljában most már elektromosság áramlott. Ned hunyorogva figyelt. – Mi az az izé, te nyavalyás jenki szélhámos? – Varázslat – mondtam. – Hé, végre egyszer tiszta harcot akarok! – Meg is kapod: kard a kard ellen. A te izmaid az én eszem ellen. Nincs ennél tisztább dolog, nem igaz? – Ketté fog hasítani, Ethan, mint egy fahasábot – figyelmeztetett Jericho, ahogyan előre megbeszéltük. – Ez ostobaság! Semmi esélyed Nagy Ned ellen! – A becsület megköveteli, hogy megküzdjünk – feleltem színpadiasan, szintén begyakorlott lemondással a hangomban –, mindegy, milyen ügyes vagy erős. – Gondolom, nem teljesen sportszerű így játszani az áldozattal, de végső soron melyik matador nem lengeti meg a kalapját a közönség felé? Vártam néhány percet, hogy az összeverődött matrózoknak legyen ideje fogadásokat kötni ellenem – a kovácstól kölcsönzött pénzből álltam mindegyiket; gondoltam, miért ne legyen némi hasznom ebből a hacacáréból –, majd vívóállást vettem fel a kerti ösvényen, ahol a párbajunk zajlott. Szerettem volna azt hinni, hogy a hárembeli lányok is figyelnek odafentről – tudtam, hogy Dzsezár így tesz. – En garde, te nagy mamlasz! – kiáltottam. – Ha veszítek, visszafizetek mindent az utolsó shillingig, de ha te maradsz alul, akkor a lekötelezettem leszel! – Ha veszítesz, akkor majd én elveszem, ami jár nekem a daraboktól és cafatoktól, amikké változtatlak! – A tömeg üvöltéssel helyeselte az elmés visszavágást. Ned ünnepeltette magát egy pillanatig, majd előrerontott és felém vágott. Hárítottam.
Szívesen beszámolnék arról, hogy ezután szemet gyönyörködtető, művészi kardpárbaj bontakozott ki, s hogy Ned nyers támadásait kecses mozdulatokkal hárítottam el sorra, ám mikor a kardok acélja egymáshoz ért, csupán szikraeső csapott fel, s éles dördülés hallatszott, mint egy pisztolylövés, amitől a nézők döbbenten kiáltottak fel. A pengém éppen hogy csak hozzáért Nedéhez, s ellenfelem mégis úgy repült hátra, mintha egy öszvér rúgta volna meg. Kardja oldalra vágódott, majdnem eltalálva egyik matróztársát, s azzal Ned elterült a földön, mint egykoron Góliát, s a szeme fennakadt. Az én kezem is bizsergett, ahol a kardot markoltam, de az ütés javát sikerült leszigetelnem. A levegőben égett hús szaga terjengett. Meghalt vajon? Megböktem a kardom hegyével. Úgy rándult össze, mint Galvani békája. A hallgatóságra áhítatos némaság telepedett. Végül Ned megrázkódott, pislogott, és elhúzódott előlem. – Ne érj hozzám! – Nem kéne nálad okosabbakkal ujjat húznod, Ned. – Francba, mit tettél velem? – Varázslat – mondtam ismét. Kardom hegyével a többiekre mutattam. – Becsületesen nyertem a kártyán, és ezt a párbajt is én nyertem meg. Na mármost. Van-e még köztetek olyan, aki ki akar hívni párbajra? Úgy hátráltak el előlem, mintha leprás volnék. Az egyik fedélzetmester gyorsan a lábam elé dobta a fogadásaikat tartalmazó erszényt. Isten áldja a brit tengerészek ostoba játékszenvedélyét. Ned bizonytalanul felült. – Eddig még senki sem győzött le. Még a saját apám sem, azóta, hogy nyolc-vagy kilencévesen elég nagy lettem ahhoz, hogy eltángáljam. – Akkor tisztelni fogsz végre? Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa. – A lekötelezetted vagyok, amint mondtad. Furcsa egy hatalmad van, főnök. Most már én is elismerem. Mindent túlélsz, mindegy, hogy melyik oldalon állsz éppen. – Csak az eszemet használom, Ned. Ha mellém állsz, megtanítom neked, hogyan kell. – Veled akarok szolgálni, nem ellened harcolni. – Nagy nehezen felállt, de megingott. El tudtam képzelni, milyen ijesztő dermedtséget érezhetett abban a pillanatban. Az elektromosság erős fájdalmat képes okozni. – Ti ott, figyeljetek ide! – reccsent rá a matrózokra. – Ne húzzatok ujjat az amerikaival! Ha megteszitek, velem gyűlik meg a bajotok. Társak vagyunk, úgy ám. – Azzal átölelt, mint egy óriási majom. – Ember, ne érj hozzá a kardhoz! – Ó, persze. – Gyorsan hátralépett. – Nos, akkor szükségem van a segítségedre, hogy még több varázslatot állítsak elő, ám ezúttal a franciák ellen. Olyan férfi kell nekem, aki úgy hajtja a gépemet, hogy az ördög se tudná jobban. Képes vagy erre, Ned? – Ha többé nem érsz hozzám. – Nem, részemről vége – erősítettem meg. – Most már akár barátok is lehetünk.
oOo Ezután furcsamód nyugalom volt egy ideig – a franciák hangyaként fúrták az aknákat Akko falai felé, és elhelyezték a hátramaradt ágyúikat is. Miközben ők ástak, mi vártunk, s úrrá lett rajtunk a tehetetlen beletörődés, mely a legelszántabb védőket is kikezdi. Nagyhét volt, Smith és Bonaparte az ünnepek tiszteletére fogolycserében állapodott meg, és ki-ki visszaküldte azokat a katonákat, akiket a portyázások és csetepaték során ejtett fogságba. Dzsezár nyugtalan kandúrként sétált fel-alá a falakon, félhangosan szidta a keresztényeket és a többi hitetlent. Majd leült a sarokbástyán elhelyezett székre, hogy szigorú tekintetével ösztönözze a katonáit. Én az elektromos berendezésemen dolgoztam, bár Jerichótól meglehetősen nehéz volt segítséget kapnom most, hogy a Mészáros, Smith és Phelipeaux is állandóan újabb igényekkel bombázta a fegyverműhelyt. A mellvédeken vívott kézitusákban, ahol nincs idő újratölteni, az acél legalább olyan fontos szerepet játszik, mint a puskapor. A kovácson hamarosan kiütköztek a túlterheltség jelei. Nyájas arca gyűrötté vált, szemei alatt sötét karikák jelentek meg. A francia ágyúk percnyi szünet nélkül dörögtek, régóta nem látott napfényt, és nyilván a Mirjam és énközöttem kibontakozó egyre bizalmasabb viszony sem javított a kedélyállapotán. Am olyan ember volt, aki nem tudott visszautasítani egyetlen kérést sem, és a munkája minőségéből sem volt hajlandó engedni. így hát dolgozott még akkor is, amikor Mirjam és én a fáradtságtól összerogytunk a műhely átellenes sarkaiban, és kimerült álomba zuhantunk. Ő keltett fel minket március 28-ának fénytelen reggelén is. A francia ágyúk lövései egyre sűrűsödtek, ami közelgő támadásra utalt. A mennyezet gerendái még itt, Dzsezár pincéjében is remegtek a bombázástól. Por szállt le a magasból. A remegés miatt szikrák röppentek fel a kohóból. – A franciák tesztelik a védelmünket – mondtam kábán. – Ne engedd fel a húgodat. Mindketten többet értek kovácsként, mint célpontként. – És te? – Még nincs kész a láncom, de azért megnézem, használható-e. Hajnali négy óra volt, a lépcsőket és a feljárót fáklyafény világította meg. Török katonák és brit tengerészek csoportja sodort magával, akik a falakra igyekeztek, miközben mindegyik a saját anyanyelvén káromkodott. A mellvédre érve az ágyúzás döreje már fülsiketítő volt, időnként egy-egy golyó nagy robajjal csapódott a falba, vagy pedig sivítva repült el a fejünk fölött. A franciák arcvonalán fények villanása jelezte, merre vannak az ágyúik. Smith is itt volt, ajkán furcsa mosollyal járkált egy szakasznyi királyi tengerészgyalogos mögött. Phelipeaux tébolyultként rohangált fel és alá a falon, francia, angol és arab keveréknyelven kiadott parancsokkal és izgatott kézjelekkel irányítva a város ágyúit. A sarokbástyán – segítséget kérendő a hadihajóktól – jelzőlámpát húztak fel. Hunyorítottam a félhomályban, de sehol sem láttam az ellenséget. Egy kölcsönvett muskétával feléjük lőttem, hátha válaszolnak, és a fények elárulják, merre rejtőznek, de a franciák túl fegyelmezettek voltak az ilyesmihez. Ezért követtem Phelipeaux-t a bástyára, amely úgy remegett, mint egy fa a favágó csapásai
alatt. Most már a mi ágyúink is megszólaltak, torkolattüzeik meg-megszakították a franciák lövésének ütemes dörgését. Ám ezzel az ellenséges tüzérek dolgát is megkönnyítettük, s a lövések egyre feljebb repültek, majd hirtelen nagy robajlás hallatszott. Az egyik ágyúgolyó a mellvédbe csapódott, s kődarabok szálltak minden irányban, mint a gránát repeszei. A lövés ereje kirobbantott egy török ágyút a helyéről, s a felborult fegyver körül kőszilánkoktól megvakított emberek üvöltöttek. – Tehetek valamit? – kérdeztem Phelipeaux-tól, igyekezve elrejteni hangom természetes remegését. Szörnyű volt hallgatni az ostromot. A falak és az árok visszaverte és felerősítette a becsapódások zaját, s közben égett lőpor keserű, émelyítő szaga terjengett. – Kerítse elő Dzsezárt! Ő az egyetlen, akitől az emberek jobban félnek, mint Napóleontól. Hálás voltam, hogy a feladat ürügyén végre visszatérhetek a palotába. A pasa lakosztályában majdnem beleütköztem Haim Farhiba. – Szükségünk van Dzsezárra, hogy lelket öntsön a katonákba! – Most nem lehet zavarni. A háremben van. Casanova nadrágjára, hogy képes ez a kormányzó ilyenkor üzekedni? Am ekkor a felfelé vezető lépcső tetején kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent a Mészáros. Mezítelen felsőtestével, borzas szakállával, lángoló tekintetével úgy nézett ki, mint Illés próféta és egy szatír keveréke. Két pisztoly volt az övébe tűzve, kezében régi porosz szablyát tartott. Egy szolga érkezett: rozsdás, középkori láncinget és nemezruhát hozott. Mielőtt a Mészáros bezárta az ajtót maga mögött, izgatott női hangokat és sírást hallottam odabentről. – Phelipeaux-nak szüksége van önre – mondtam teljesen feleslegesen. – A frankok most már elég közel merészkedtek ahhoz, hogy megölhessem őket – fogadkozott. Mire visszaértünk a bástyára, a reggel sápadt fényében kirajzolódott Napóleon megfigyelődombja. Észrevettem, hogy a brit hajók közelebb jöttek, egészen az öbölig, de a lövéseik így sem érték el a támadók oszlopát. Most már láttam a sekély árkokban nyüzsgő katonákat is odalent: olyanok voltak, mint egy nagy, sötét százlábú. Sokan létrákat cipeltek. – Rést ütöttek a bástyán, közvetlenül az árok fölött – jelentette Phelipeaux. – Nem nagy, de ha bejutnak rajta, a törökök azonnal elmenekülnek. Túl sok pletyka kering arról, mi történt Jaffában. A mi derék ottománjaink túlságosan is ijedtek ahhoz, hogy harcoljanak, és ahhoz is, hogy megadják magukat. Áthajoltam a mellvéden, s messze odalent megvizsgáltam a száraz várárok fekete vonalát. A franciák könnyen belemászhatnak – de a kijutás vajon ugyanilyen könnyű lesz? – Használjunk egy hordó lőport! – javasoltam. – Vagy egy fél hordót, s a másik felét szögekkel és golyókkal töltsük meg. Egyenesen a fejükre ejtjük, amikor át akarnak törni. A royalista ezredes vigyorgott. – Lám, a vérszomjas Américain! Micsoda harciasság! Legyen, világítsuk ki az utat a korzikai előtt!
– Napóleon! – harsant fel ekkor Dzsezár hangja. A pasa a székén állt, jól láthatóan, mint egy zászló. – Tegyél próbát ezzel a mamelukkal! Elbánok veled, ahogy a feleségeimmel tettem az imént! – Golyók záporoztak körülötte, ám csodával határos módon egyik sem találta el. – Úgy van, nyalogass csak, ahogy az asszonyaim! Nagy nehezen lerángattuk. – Ha megölnek, minden elveszett! – rótta meg Phelipeaux. Ám a Mészáros csak köpött egyet. – Ez a véleményem a célzásukról. – Hosszú láncinge a combját verdeste, amint peckesen fel-alá járkálva ellenőrizte a katonáit. – Nehogy azt higgyétek, hogy nem látlak titeket! Felkelt a nap, a táj szürkévé vált, s ekkor rájöttem, hogy Napóleon tényleg elhamarkodta az ostromot. Az árkokat túlságosan sekélyre ásták, így több tucat katonáját máris eltalálták. Több francia ágyú hasznavehetetlenné vált a tározóban kialakított ütegben, mert a földből emelt védművek elégtelennek bizonyultak. A régi vízvezetéket itt-ott eltalálták az ágyúink, amitől kődarabok záporoztak az alatta kuporgó katonákra. Ráadásul a létráik lehetetlenül rövidek voltak. Ennek ellenére a franciák nagy rikoltozás és trikolórlengetés közepette rohamra indultak. Hát igen, elánban sosem szenvedtek hiányt. Most először volt alkalmam megtapasztalni Napóleon seregének halált megvető bátorságát a másik oldalról, és mit mondjak, ijesztő látványt nyújtott. A százlábú mozgásba lendült, és riasztó gyorsasággal nyelte az ostromárkok és a várárok közötti távolságot. A törökök és a brit matrózok próbálták puskalövésekkel lelassítani a támadást, ám a franciák szakszerű zárótüze miatt fedezékbe kényszerültünk. Csak néhányat találtunk el. Sokan közülük a lendülettől átbucskáztak a várárok szélén és egyenesen a mélybe zuhantak. A létráik nem érték el az árok alját – a felderítésük kissé pontatlannak bizonyult –, ám a legbátrabbak leugrottak, és megragadták az alulméretezett mászó-alkalmatosságokat, hogy a társaik követhessék őket. Mások a várárok felett a falban keletkezett résbe tüzeltek, megölve párat a védők közül. Az ottománok között morajlás hallatszott. – Csendet! Úgy nyögtök, mint az asszonyaim! – rivallt rájuk Dzsezár. – Akarjátok tudni, mit teszek veletek, ha elfuttok? A franciák közben nekitámasztották létráikat az árok másik oldalának is. Végük több mint egy méterrel elmaradt az árok peremétől, ami végzetes hibának bizonyult. Elérkezett a megfelelő pillanat – amikor megpróbálnak felhúzódzkodni, minden valószínűség szerint megragadják majd a lelógatott láncot. Normális esetben ez megkönnyítené a városba való behatolásukat, és azt, hogy ugyanazt műveljék Akkóban, amit Jaffában tettek. Am ha a láncba elektromosságot vezettek, a helyzet azonnal megváltozik. A törökök legbátrabbjai kihajoltak, hogy a franciákra lőjenek, vagy köveket hajítsanak rájuk, ám ezeket a szerencsétleneket azon nyomban eltalálták az árok túloldaláról tüzelő ellenséges katonák. Az egyik védő ordítva zuhant át a mellvéden, le egészen a várfal aljáig. Én is elsütöttem a muskétámat, s szitkozódva konstatáltam pontatlanságát. Néhány ottomán katona elhagyta a helyét. A britek megpróbálták megállítani őket, de késő volt, a páni félelem már úrrá lett rajtuk. Ám ekkor Dzsezár lejött a
torony tetejéről, hogy útjukat állja, s porosz szablyáját lóbálva rájuk förmedt: – Mitől féltek? Nézzetek rájuk! A létráik túl rövidek! Nem juthatnak be! – Kihajolt, elsütötte mindkét pisztolyát, majd odadobta őket az egyik töröknek. – Tedd magad hasznossá, anyámasszony katonája! Töltsd újra őket! Emberei visszanyerték harci kedvüket, és újra tüzelni kezdtek. Bármennyire is féltek a franciák hatalmától, Dzsezár még rettenetesebb ellenfél volt. Ekkor egy lángoló üstökös zuhant le a bástyáról. Az a lőporos hordó volt, melynek bevetését én javasoltam. A földhöz csapódva pattant egyet, majd felrobbant. Mennydörgésszerű robaj hallatszott, s a hordóból fa- és fémdarabok záporoztak szerteszét. Az összetömörült gránátosok megtorpantak: a legközelebbieket cafatokra szaggatta a robbanás, mások súlyos sérüléseket szenvedtek, de még a sértetleneket is elkábította a dörrenés. Dzsezár emberei ujjongani kezdtek, majd újult lelkesedéssel lőtték a megingott franciákat, ami csak fokozta a káoszt odalent. A roham tehát véget ért, mielőtt még egyáltalán megindult volna. A franciák ágyúi nem tüzelhettek, hiszen akkor saját katonáikat találták volna el, ráadásul a létráik túl rövidek voltak, a rés pedig túl kicsiny, és az ellenállás is erősebbnek bizonyult a vártnál, így az ellenség lendülete megtört. Napóleon kockáztatott, a gyorsaság kedvéért feláldozván az alapos előkészületeket, s veszített. A támadók megfordultak és tülekedve igyekeztek vissza oda, ahonnan jöttek. – Látjátok, hogy futnak? – kiáltotta Dzsezár az embereinek. A török katonák kiáltásai csodálkozásról és újdonsült magabiztosságról tanúskodtak. A kegyetlen frankok megfutamodtak! Nem is legyőzhetetlenek! S ettől a pillanattól fogva a helyőrség akarata megsokszorozódott, olyannyira, hogy kitartott az elkövetkező hosszú, sötét hetekben is. A bástya nem csupán Akko, de az egész Ottomán Birodalom védelmének kulcspontjává vált. Mikor a nap végre a keleti hegyek fölé emelkedett és megvilágította a csatamezőt, feltárult a pusztítás valódi mértéke. Napóleon csaknem kétszáz katonája feküdt holtan vagy sebesülten a vár alatt. Dzsezár egy percre sem engedte alábbhagyni a tüzelést, s így a franciák nem tudták elvinni a sebesültjeiket. Sokan meghaltak közülük, mielőtt a túlélőket végül az éj leple alatt biztonságba vihették volna. – Megmutattuk a frankoknak Akko vendégszeretetét! – rikoltotta diadalmasan a Mészáros. Phelipeaux azonban nem volt ilyen optimista. – Én ismerem a korzikait. Ez csak próba volt. Legközelebb nagyobb erővel fog támadni. – Felém fordult. – Forrón remélem, hogy a kísérlete beválik majd. oOo Napóleon első rohamának kudarca meglepő hatást gyakorolt a helyőrség moráljára. Az ottomán katonákat magabiztossággal töltötte el a támadás sikeres visszaverése, s most először nem fatalista lemondással, hanem igazi, büszke elszántsággal végezték a feladataikat. Képesek megfutamítani a frankokat! Dzsezár legyőzhetetlen! Allah meghallgatta az imáikat!
A brit tengerészek viszont elcsüggedtek. Tengeri győzelmeik hosszú sorozata következtében kissé elbizakodottan gondoltak a békaevőkkel folytatott küzdelemre. Ám most szembesülniük kellett a francia katonák bátorságával. Bonaparte nem vonult vissza, sőt, hatványozott erőbedobással ásatta tovább az ostromárkokat. A matrózok úgy érezték, a szárazföldön csapdába szorultak. A franciák madárijesztőkkel vonták magukra a lövéseinket, majd az ágyúgolyóinkat kiásták, hogy visszalőjék ránk. Ráadásul Dzsezár meg volt győződve arról, hogy az Akkóban tartózkodó keresztények összeesküdtek ellene, noha a támadó franciák egy olyan forradalom gyermekei voltak, amely elutasította a kereszténységet. Több tucatot közülük – meg két francia foglyot – zsákba varratott és a tengerbe dobatott. Bár Smith és Phelipeaux ugyanúgy nem tehetett semmit a pasa megállítására, mint ahogyan Napóleon képtelen volt visszafogni a csapatait Jaffa kifosztásakor, mégis sok angol jutott arra a következtetésre, hogy szövetségesük egy őrült ámokfutó, akit senki sem képes irányítani. Dzsezár engesztelhetetlen dühe nem csak a kereszt híveit sújtotta. Szalih bej, a kairói mameluk, Dzsezár régi ellensége, Napóleon győzelmei nyomán elmenekült Egyiptomból, s eljött, hogy összefogjon a pasával a franciák ellen. Dzsezár nyájasan fogadta, megkínálta egy csésze mérgezett kávéval, s érkezése után fél órával már a tengerbe dobatta a holttestét. Nagy Ned mindeközben szétkürtölte, hogy bízzanak csak nyugodtan a varázslóban – azaz bennem. Megígérte a társainak, hogy ugyanaz a trükk, amellyel őt, a nálamnál sokkal erősebb férfit is legyőztem, segíteni fog Napóleon ellen is. Irányításunkkal a matrózok két durva csörlőt készítettek fából, egyet-egyet a bástya két oldalára. Ezekről szándékoztunk lelógatni a láncot, mint valami virágfüzért, ráadásul a segítségükkel a lánc magassága is állíthatóvá vált. Ezután felvittem a leideni palackjaimat és a forgattyús szerkezetemet a bástya felénél lévő emeletre – ugyanitt állt az a kiskapu is, amelyből Nagy Neddel beszélgettem. A nagy lánchoz kampóval csatlakozott egy kisebb, ezt pedig egy rézdrót kötötte össze a palackokkal. – Ha jönnek a franciák, úgy tekerd a kurblid, mintha az életed függne tőle! – mondtam Nednek. – Ne aggódjon főnök, úgy kivilágítom a békaevőket, hogy azt hiszik majd, eljött mindenszentek napja. Mirjam segített a gép összeszerelésében; fürge ujjai ügyesen kapcsolták egymáshoz a palackokat. Lehet, hogy az ősi egyiptomiak is ismertek hasonló trükköket? – Bárcsak itt volna az öreg Ben, hogy lássa ezt! – jegyeztem meg az egyik esti pihenőnél, miközben reménybeli varázslatos gépezetünk megcsillant a bástya szűk lőrésein beszűrődő fényben. – Ki az az öreg Ben? – kérdezte Mirjam. A földön ültünk mindketten, a lány a vállamnak dőlt. Az ilyen intim közellét már megszokottnak számított közöttünk, bár én természetesen ennél jóval többre vágytam. – Egy amerikai bölcs, nemzetem egyik alapító atyja. Szabadkőműves volt ő is, sokat tudott a templomosokról, és némelyek szerint az ő eszméik jegyében segédkezett az Egyesült Államok születésénél.
– Miféle eszmék ezek? – Hát, azt pontosan én sem tudom. Talán, hogy egy országnak célja van a világban. Hogy hinni kell valamiben. – És te miben hiszel, Ethan Gage? – Astiza is folyton ugyanezt kérdezte tőlem! Minden nőt ez foglalkoztat? A végén benne kezdtem hinni, és amint így tettem, azonnal elveszítettem őt. Szomorúan pillantott rám. – Hiányzik, ugye? – Éppen úgy, mint ahogyan neked is hiányzik a jegyesed, aki a háborúban halt meg. Ahogyan Jerichónak is hiányzik a felesége, Nagy Nednek pedig Kicsi Tom, Phelipeaux-nak meg a monarchia. – Így vagyunk mind, bezárva a bánat körébe. – Hallgatott egy darabig, aztán azt kérdezte: – Tudod, Ethan, én miben hiszek? – Az egyházban? – Abban, amit az egyház képvisel. – Tehát Istenben? – Inkább abban, hogy az élet több a körülöttünk tomboló őrületnél. Abban, hogy az életben vannak olyan ritka pillanatok, amikor megérint minket valamiféle felsőbbrendű hatalom. Időnk zömében elszigetelődünk tőle, magányosan és vakon élünk, mint a csirke a tojásban, ám olykor képesek vagyunk feltörni a burkot, hogy kipillantsunk belőle. Az áldott emberek ezt életük során többször is megtapasztalhatják, az aljasok viszont egyszer sem. Ám ha megtörténik – ha megérezzük a minket körülvevő felsőbbrendű valóságot, ami sokkal valódibb, mint a rémálom, amiben élünk –, akkor minden elviselhetővé válik És abban is hiszek, hogy ha egyszer megtalálod azt, aki ugyanabban hisz, amiben te, aki szintén a tojás feltörésére törekszik – nos, akkor együttes erővel kitörhettek a burokból. És ez a legmagasztosabb dolog, amit ebben a világban elérhetünk. Megborzongtam. Lehetséges volna, hogy a szörnyű háború, ami már egy éve fogva tart, valami hamis álom, valamiféle burok? Lehet, hogy a régiek ismerték a módját, miként törjék fel a mindnyájunkat körülölelő tojáshéjat? – Nem tudom, nekem volt-e részem valaha is ilyen pillanatban. Akkor én is aljas volnék? – Az aljasok soha nem ismernék ezt be, még saját maguknak sem. – Kezével végigsimította borostás államat, kék szeme úgy csillogott, mint a tenger Jaffa zátonyainál. – De ha elérkezik a pillanat, meg kell ragadnod, hogy beengedd a fényt. S azzal megcsókolt, ezúttal teljes odaadással. Éreztem forró leheletét, a teste az enyémhez simult, keblei hozzám nyomódtak, teste megremegett. Akkor és ott beleszerettem, nem is csupán Mirjamba, hanem az egész világba. Ostobaságnak hangzik? A lélegzet törtrészéig úgy éreztem, kapcsolatban állok őrült világunk minden egyes gondok gyötörte lelkével; különös érzés volt ez, mely fájdalommal és szeretettel töltött el. Visszacsókoltam a lányt, s erősen magamhoz szorítottam. Végre el tudtam feledkezni a fájdalomról, amit Astiza elvesztése okozott. – Megőriztem ám az aranyangyalaidat is, Ethan – dünnyögte Mirjam, s előhúzott egy bársonyerszényt, ami eddig a keblei között lógott. – Visszaveheted őket, ha kellenek.
– Tartsd meg őket, ajándékként tőlem. – Végtére is mire tudnám használni őket? Ekkor robajlás hallatszott, por szállt fel, s az egész torony megingott, mintha egy óriási kéz próbált volna kirázni belőle minket. Egy pillanatra azt hittem, összedől, de végül megszűnt az imbolygás, és a torony – bár kissé ferdébben, mint azelőtt – ismét egy helyben állt. Kürtszó harsant. – Berobbantották az egyik aknát! Jönnek! Eljött az ideje, hogy bevessük a csodafegyvert.
Tizennegyedik fejezet Kinéztem a kiskapun, de csupán füstöt és port láttam odakint. – Maradj itt – mondtam Mirjamnak. – Megpróbálom kideríteni, mi történik. Azzal felrohantam a bástya tetejére. Phelipeaux éppen fedetlen fővel hajolt át a mellvéden, nem törődve a körülötte pattogó francia golyókkal. – Az utászok aknát ástak a torony alá, és telerakták lőporral – mondta. – De elszámították magukat, azt hiszem. A várárok ugyan megtelt törmelékkel, ám csak rést sikerült ütniük. Sehol sem látok hosszanti repedést. – Visszahúzódott, s megragadta a karomat. – Készen áll az ördögi szerkezet? – A sötétbe mutatott. – Bonaparte már döntött. Odalent ugyanis, akárcsak korábban, katonák oszlopa tűnt fel a régi vízvezeték mellett. Ezúttal azonban úgy tűnt, egy teljes dandárt vezényeltek ki, ráadásul hosszabb létrákkal, mint legutóbb; melyek csak úgy pattogtak a felénk ügető katonák vállán. Én is kihajoltam. A bástya aljában jókora rést vettem észre, melyhez szinte töltést készített a várárokba ömlött törmelék. – Szedje össze a legjobb embereit, és menjenek a réshez! – mondtam Phelipeauxnak. – Én a láncommal majd feltartom őket. Ha összegyűlnek, támadjanak rájuk mindennel, amink csak van, odalentről és idefentről is. – Smithhez fordultam, aki ebben a pillanatban érkezett meg kifulladva a torony tetejére. – Sir Sidney, készüljön az ágyúival! – Zeusz tüzét zúdítom rájuk! – felelte az angol, még mindig levegőért kapkodva. – Akkor ne vesztegesse az időt. Előbb-utóbb megszűnik a töltés a láncomban, és akkor le tudják majd szakítani. – Addigra végzünk velük. Ezután Phelipeaux-val lerohantunk a torony tetejéről. A francia továbbment a rés felé, én pedig újdonsült társamhoz vettem az irányt. – Itt az idő, Ned! Gyere a szobánkba, és tekerj, ahogy csak bírsz! Már közelednek, és mire ideérnek, teljesen fel kell töltenünk az elemünket! – Te csak ereszd le a láncot, főnök, én majd csiholok bele szikrát. Egy-egy matrózt állítottam a csörlőkhöz, és arra utasítottam őket, hogy lapuljanak meg, míg nem szólok, hogy ereszthetik. Közben az árok berobbanása óta szabályos tüzérségi párbaj bontakozott ki. A csata ereje és dühe lélegzetelállító volt. Mindenütt ágyúk dörögtek, folyton túl kellett kiabálnunk őket. Golyók csapódtak a városfalba, törmelékzáport repítve mindenfelé. Olykor láttuk a fejünk fölött elzúgó lövedékek homályos csíkját, melyek aztán nagy robajjal és porfelhővel értek célt. Saját lövedékcink homokgejzíreket vertek fel, amikor a francia hadállásokba csapódtak. Időnként sikerült feldöntenünk vagy megsemmisítenünk egy-egy ágyút vagy lőporos szekeret. Az elöl haladó francia gránátosok futólépésre váltottak, létráikkal, mint megannyi kopjával, a várárok felé törtek. – Most! – üvöltöttem. – Eresszétek le a láncot! Ekkor a torony két végében lapuló matrózaim elkezdték tekerni a csörlőket. Az ünnepi virágfüzérhez hasonlóan rögzített lánc lassan, nyikorogva csúszott le a bástya oldalán, az alant tátongó rés felé.
Mikor elérte azt, utasítottam a matrózokat, ékeljék ki a csörlőket, hogy a lánc pontosan a hasadék előtt lógjon, mint valami úttorlasz. A franciák bizonyára azt hitték, megbolondultunk. Egész századok eresztettek sortüzet a fejünk irányába, mi pedig kartácstűzzel viszonoztuk szívélyességüket. Fémgolyók repkedtek sivítva. Emberek ordítottak vagy kapkodtak levegőért, amikor eltalálták őket, s a védművek egyre csúszósabbá váltak az őket beborító vértől. Előkerült Dzsezár is, aki ócska láncingében úgy mutatott, mint egy őrült szaracén. Peckesen sétált fel-alá a földön fekvő vagy kuporgó katonái között, cseppet sem törődve az ellenséges tűzzel. – Lőjetek, lőjetek! Elmegy a kedvük, ha látják, hogy nem futunk el! Az aknájuk sem vált be! Nézzétek, a torony még áll! Lesiettem a lépcsőkön a társaimhoz. A szobába érve láttam, hogy Ned tébolyultan teker. Ingét már levetette, nagy teste verejtékben úszott. Az üvegkorong forgott, mint a postakocsi kereke, a dörzspárnák pedig dühös méhkasként zümmögtek. – Kész, főnök! – Megvárjuk, amíg a lánchoz érnek. – Már jönnek is! – mondta Mirjam, kikukucskálva egy lőrésen. Dacára a soraikat megtizedelő tűznek, a gránátosok vad rohanással keltek át a várárkot félig elborító törmeléken, s mászni kezdtek a torony falában ütött hasadék felé. Egyikük háromszínű lobogót szorongatott. Hallottam, amint Phelipeaux parancsokat üvölt, amire morajló dörrenés felelt – a bástya aljában várakozó emberei sortüzet nyitottak. Az elöl haladó támadók felbuktak, a zászló eltűnt a kavarodásban. Am a mögöttük jövők átléptek bajtársaik holttestén, rendületlenül igyekezve a rés felé, és a lobogó ismét a magasba emelkedett. Az ólomgolyók ismerős puffanással csapódtak a testekbe, a sebesültek nyöszörögtek és kiabáltak. – Mindjárt elérik, Ned! – Minden erőm a palackokban! – válaszolt lihegve. Az ostromlók első sora elérte és meg is ragadta a vasfüzért. Nem torlasz volt, sokkal inkább kötélhágcsó, amin most megkapaszkodhattak, s felhúzhatták bajtársaikat is. A lánc pillanatok alatt megtelt katonákkal – úgy nyüzsögtek rajta, mint darazsak a szirupban. – Most! – kiáltotta Mirjam. – Imádkozzunk Franklinhez! – dünnyögtem. Megnyomtam egy emelőt, amely az elemből kivezető rézdrótot a kisebbik lánchoz érintette, majd ez sercegés és szikraeső közepette továbbadta töltését a nagynak. A hatás azonnali volt. Üvöltés hallatszott, szikrák záporoztak, s a gránátosok úgy zuhantak le a láncról, mintha nagyot rúgtak volna beléjük. Többen képtelenek voltak elengedni, ők ordítva égtek össze, aztán remegve, petyhüdt izmokkal lógtak a láncon. Borzasztó látvány volt. Éreztem az égett hús szagát. Odalent zűrzavar tört ki. – Tűz! – kiáltott fel Phelipeaux. A védők tüzeltek, amire még több támadó rogyott össze. – Furcsa forróság van abban a láncban! – hallottam a gránátosok kiabálását. A katonák megérintették a bajonettjeikkel, és összerándultak. Megpróbálták felemelni vagy félrevonni, mire összeestek, mint a letaglózott ökrök.
A szerkezetem tehát működött. De vajon meddig marad meg benne a töltés? Ned hangosan zihált. Csak idő kérdése volt, hogy támadóink észrevegyék a lánc felfüggesztését, és valamiképpen leszakítsák azt. Egyelőre azonban tétován forgolódtak, miközben mögöttük újabb katonák özönlöttek az árokba. Az összetömörült emberek könnyű célpontot jelentettek. Hirtelen hiányérzetem támadt. Körülnéztem. – Hol van Mirjam? – Elment, hogy lőport vigyen Phelipeaux-nak – dörmögte Ned. – Ne! Itt van rá szükségem! – A rés környéke kész mészárszék lesz hamarosan. Az ajtóhoz rohantam. – Te csak tekerj! Ned arcizma megrándult. – Jó. Két emelettel lejjebb teljes hévvel tombolt a harc. A Phelipeaux vezette, törökökből és angol matrózokból álló egység a torony aljában csoportosult, ahol karddal és muskétával próbálta feltartóztatni a résen át, a láncot óvatosan kikerülve befelé igyekvő francia gránátosokat. Mindkét fél gránátokat hajított a másikra, s a mi embereinknek már csaknem a fele a földön feküdt. Ugyanakkor a franciák oldalán is úgy hevertek a holttestek, mint a halomba rakott rőzse. Innen nézve a rés, ez a félhomályos, füstös nyílás, tágas barlangnak tűnt, melyen mintha az egész francia hadsereg befért volna. Ekkor pillantottam meg Mirjamot, aki az első sorban állt és éppen egy sebesült katonát próbált hátravonszolni a francia bajonettek elől. – Mirjam, szükség van rád odafent! – kiáltottam neki. A lány bólintott. A ruhája szakadt volt és véres, haja kibomlott, kezét szenny borította. Odakint újabb katonák érkeztek, akik hozzáértek a lánchoz, és ordítva zuhantak hátra. Tekerj, Ned, tekerj! – fohászkodtam magamban. Tudtam, hogy a töltés hamarosan megszűnik. Phelipeaux a kardjával vagdalkozott maga körül. Mellkason csapott egy hadnagyot, egy másik katonának a feje felé vágott. – Nyavalyás republikánusok! Pisztolylövés dörrent, a golyó épphogy csak elhibázta az arcát. Ekkor női sikolyt hallottam, és Mirjam összeesett. Az egyik katona ugyanis odafurakodott hozzá, megragadta a lábát, és rángatni kezdte, hogy a lánchoz lökje. Ha sikerül neki, Mirjamnak vége! – Ned, állj meg! Húzd vissza a rézdrótot! – kiáltottam, tudván, hogy nem hallhatja meg, amit mondok. Mirjam után vetettem magam. Egy pillanat alatt francia katonák hada vett körül. Felvettem egy eldobott muskétát és vadul lóbáltam, tekebábukként döntve le a lábukról a körülöttem lévőket, amíg a fegyver a tusnál el nem törött. Végül elértem Mirjam elrablóját. Birkózni kezdtünk, miközben a lány a körmével a férfi szemét kereste. Elvágódtunk a törmeléken, mindkét oldalról kezek nyúltak felénk, azután ütést éreztem, a lányt elvonszolták tőlem, és a láncnak lökték. Lebénultam, várva, hogy ördögi találmányom megölje azt, akit – most már biztosan tudtam – szeretek. Am semmi sem történt. A láncból kifogyott a töltés.
A franciák éljenzések közepette rontottak előre. Megrántották a lánc végét, mire az a földre hullott. Tucatnyi katona cipelte magával, hogy megvizsgálja – nyilván azt hitték, titokzatos erő lakozik benne. Mirjam a lánccal együtt esett a földre. Megpróbáltam előremászni hozzá a rohamozó gránátosok között, de egyszerűen rám tapostak. A ruhája szegélyét sikerült csak megérintenem, mikor a csizmás katonák átbucskáztak rajtunk. Lövéseket és kiáltásokat hallottam – utóbbit legalább három nyelven –, valamint horkantásokat és esések zaját. Aztán robajlás zengett fel megint, ezúttal még hangosabban, mint az akna felrobbanásakor, hiszen most nem a föld alól jött. Sidney Smith emberei lőporos hordókból összetákolt bombát dobtak le a bástya tetejéről, amely a lánc előtt csoportosuló franciák közé zuhant és felrobbant. Hatóerejét még inkább növelte az árok és a toronyfal által közrefogott tér szűkössége. A törmelékre zuhantam, a világ tűz- és füsttengerré változott körülöttem. Pelyvaként szálltak a leszakított fejek és végtagok. A katonák, akik ránk tapostak, most véres pajzzsá váltak, testük úgy dóit ránk, mint megannyi gerenda. Átmenetileg megsüketültem. Végül kezek ástak elő minket, hogy hátravonjanak. Phelipeaux beszélt hozzám, s valamit mutatott is, de nem hallottam. A franciák ismét hátrálni kezdtek. Veszteségeik még súlyosabbak voltak, mint korábban. Megfordultam, és kiáltottam, bár a saját hangomat sem hallottam. – Mirjam! Életben vagy? A lány ernyedten, némán feküdt a földön. oOo Kiemeltem a törmelékből, és kivittem a toronyból egyenesen a pasa kertjébe. Csengett a fülem, de a hallásom kezdett visszatérni. Mögöttem Phelipeaux parancsokat ordított az utászoknak és a munkásoknak, hogy kezdjék betömni a rést. A kertben is füst terjengett és hamu szállongott. Egy szökőkút melletti padra fektettem Mirjamot, s az ajkához hajoltam. Igen! Reszketeg lélegzetvételt hallottam. A lány eszméletlen volt, de élt. Kendőt mártottam a vízbe, melyet rózsaszínűvé festett a vér, és lemostam az arcát. Milyen puha és sima volt a rárakódott mocsok alatt! A hűvös érintés végül magához térítette. Pislogott, vacogott, majd hirtelen felült. – Mi történt? – kérdezte remegve. – A lánc működött. A franciák visszavonultak. Nyakam köré fonta a karját és hozzám bújt. – Olyan szörnyű volt, Ethan! – Talán nem is jönnek vissza már. Megrázta a fejét. – Azt mondtad, Bonaparte sosem adja fel. Valóban: Napóleon legyőzéséhez nyilván többre lesz szükség egy elektromos láncnál. Mirjam végignézett magán.
– Úgy nézek ki, mint egy hentes. – Gyönyörű vagy. Gyönyörű és véres. – Mindkettő igaz volt. – Gyere, menjünk be. – Felsegítettem és elindultunk. Egyik karjával a vállamra támaszkodott. Nem igazán tudtam, hová vigyem, csak Jericho műhelyétől és a városfaltól akartam minél távolabb kerülni. Ezért a mecset felé vettük az irányt. Ekkor felbukkant Jericho, mögötte az izgatott Neddel. – Istenem, mi történt? – kérdezte a kovács. – Belekeveredett a résnél zajló küzdelembe. Oly bátran harcolt, mint egy amazon. – Jól vagyok, bátyám. – Azt mondtad, csak a bűbájodnál fog segíteni! – mondta vádlón Jericho, de a húga felelt helyettem. – A katonáknak lőszer kellett, Jericho. – El is veszíthettelek volna! Kínos csend következett: olyan férfiak hallgatása, akik ugyanazt a nőt akarják, bár mindketten különböző okból. Ned némán álldogált a közelben, és olyan arcot vágott, mintha legalábbis az ő hibája volna mindez. – Jó, akkor gyere vissza a műhelybe – mondta feszülten Jericho. – Oda nem érnek el az ágyúgolyók. – Nem. Ethannal megyek. – Na és mégis hová? Mindketten rám néztek. Mintha ugyan én tudnám! – Elmegyünk oda – mondtam –, ahol végre megpihenhet. A műhelyed olyan zajos, mint egy gyár, Jericho. Forró és piszkos. – Nem akarom, hogy magaddal vidd – mondta a kovács rezzenéstelen arckifejezéssel. – Én már Ethanhoz tartozom, bátyám – válaszolta a lány halkan, de tántoríthatatlanul. S azzal otthagytuk őket. Mirjam járás közben rám támaszkodott. Hátranézve láttam, hogy a kovács továbbra is mozdulatlanul állt a kertben, csak az ökle szorult össze, a levegőt markolva. Mögöttünk távoli dobokként dörögtek az ágyúk. Barátom, Mohamed a Kán el-Umdanban, azaz az Oszlophoz címzett fogadóban vett ki szállást. Nem akart elhajózni, s hátrahagyni minket Napóleon prédájául. A lánc körüli munka hevében megfeledkeztem róla, most azonban hozzá indultunk. Köpenyt terítettem Mirjamra, mégis, mikor barátom szállására érkeztünk, mindketten úgy mutattunk, mint a menekültek – kormosak, piszkosak és rongyosak voltunk. – Szükségünk van egy helyre, ahol pihenhetünk, Mohamed. – Minden szoba foglalt, efendi! – Biztosan tudsz… – Természetesen kellő áron mindenre van megoldás. Fanyarul mosolyogtam. – Megosztozhatnánk a szobádon. Megrázta a fejét. – Vékonyak a falak és kevés a víz. Nem hölgynek való hely. Te nem érdemelsz
jobbat, de ő igen. Add ide annak a pénznek a maradékát, amit Sir Sidneytől kaptál a kitüntetésért, és amit a párbajban nyertél. – Kinyújtotta a tenyerét. Haboztam. – Gyerünk, tudod, hogy nem verlek át! Mire való a pénz, ha nem arra, hogy elköltsd? Így hát átadtam neki, amit kért. Mohamed elment, de fél órán belül vissza is tért – persze az erszényem üres volt. – Gyertek! Egy kereskedő elmenekült a városból, a lakását egy fiatal doktor bérelte ki, akinek viszont alig jut ideje hazamenni. Kölcsönadta nekem a kulcsait. A házban sötét volt, mert a redőnyöket leeresztették. A bútorok becsomagolva álltak a fal mellett. A tulajdonos távozása óta elhagyatott volt a lakás, és a doktor, aki kibérelte, csak átmeneti szállásnak használta. Mint megtudtuk, egy Türoszból származó keresztény volt, a neve Záváni. Kezet ráztam vele. A doktor érdeklődve nézett Mirjamra. – Gyógynövényeket és kötést veszek a pénzből – mondta. – A fürdőt odafönt találják. Pihenjenek nyugodtan, holnapig nem jövök haza. – jóképű, megnyerő tekintetű ember volt, bár a szemében kimerültség tükröződött. – A hölgynek vissza kell nyernie az erejét… – Ne magyarázkodjon. Orvos vagyok, látom. Végre egyedül maradtunk. A ház elég távol állt a falaktól ahhoz, hogy az ágyúdörgés már ne hallatsszon el idáig. A felső emeleten megtaláltuk a fürdőfülkét. Kicsiny medence volt, mely fölé fehér kőből épült kupola borult, melynek egyhangúságát festett üvegtáblák törték meg. Színes nyalábokban szüremlett be a fény, mint egy csonka szivárvány. Oldalt fahasábok sorakoztak, vízmelegítéshez. Elkezdtem megrakni a tüzet, közben Mirjam elbóbiskolt. Mikor a helyiség megtelt gőzzel, felébresztettem. – Kész a fürdő. Távozni akartam, de ő megállított. Mindkettőnket meztelenre vetkőztetett. Kicsi, de tökéletes formájú, kemény mellei voltak, rózsaszín bimbókkal, hasa alatt világos szőrzettel – igazi szűzies jelenség. Addig dörgölt mindkettőnket, míg meg nem szabadultunk a csata mocskától, és a teste ismét alabástromfehéren pompázott. A kereskedő díszesen faragott, magas ágya a derekamig ért, alatta fiókok kaptak helyet, föléje baldachin borult. A lány mászott fel elsőnek, és hátradőlt. A halvány fény megvilágította testét. Nincs szebb látvány, mint egy ránk váró nő! Testének édessége elnyel, mint a meleg tenger árja. Formái titokzatosak és felderítésre csábítók, mint a hófödte hegyek. Vajon emlékszem még, mit kell tennem? Mintha ezer éve csináltam volna utoljára. Hirtelen Astiza képe jelent meg előttem – egy pillanatra úgy éreztem, kést döfnek a szívembe –, de azután megszólalt Mirjam. – Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amikről beszéltem, Ethan. Végre az enyém lett. Lassan és finoman mozogtam. Az első alkalommal sírt, másodszorra viszont már belém kapaszkodott és felkiáltott. Én is magamhoz szorítottam, remegtem és levegőért kapkodtam, szemem könnyezett. Először Astizára gondoltam, aztán Napóleonra, majd Mirjamra, azután arra, vajon mikor támadnak újra a franciák, hogy szabadjára engedjék dühüket, mint Jaffánál. Ha bejutnak, mindnyájunkkal végeznek.
Elfordítottam a fejem, hogy a lány ne láthassa a könnyeimet vagy az aggódó arcomat. Végül pedig elaludtunk. Éjfél felé valaki felrázott. Pisztoly után kaptam, de aztán megláttam, hogy csak Mohamed az. – Mi az ördög? – sziszegtem. – Nem maradhatunk egy percig sem kettesben? Ajka elé emelte az ujját, és a fejével intett, hogy kövessem. – Most? Határozottan bólintott. Nagy sóhajjal lekászálódtam az ágyról, a hideg kőhöz érintettem a talpamat, majd követtem az arabot a nappali helyiségbe. – Mit keresel itt? – morgolódtam, miközben magam köré csavartam a takarót, mint egy tógát. A város csendes volt, az ágyúk elhallgattak. – Sajnálom, efendi, de Sir Sidney és Phelipeaux szerint nem várhat a dolog. A franciák egy nyíllal üzenetet lőttek a vonalaink mögé. A te neved áll rajta. – Egy nyíllal? Isaac Newtonra, hát mégis melyik században élünk? A nyílra kicsiny zsákvászon csomagot kötöztek, mellette egy levélke, melyen míves betűkkel valóban „Ethan Gage” felirat állt. Ez a kézbesítési hatékonyság még Franklint is lenyűgözte volna. – Honnan tudhatják, hogy itt vagyok? – Az elektromos láncod messziről elárulja a jelenlétedet. Fogadni mernék, erről beszél az egész tartomány. Ebben igaza lehetett. De mégis mi lehet ez a csomagocska, melyet az ellenségeim küldtek nekem? Tartalmát a tenyerembe öntve, kibontottam. Egy rubinköves gyűrű volt, akkora kővel, mint egy cseresznye. Mellette újabb papirost találtam, rajta rövid üzenettel: „Szüksége van az angyalokra. Monge.” A levél olvastán körbefordult velem a világ. Ugyanis amikor legutóbb láttam ezt az ékszert, Astiza ujját díszítette.
Tizenötödik fejezet Mohamed fürkésző tekintettel nézett rám. – Jelent neked valamit ez a gyűrű, barátom? – Ennyi? Nincsen más üzenet? – Az aláírás alapján Gaspard Monge küldte a levelet, a francia matematikus, akivel Jaffában is találkoztam. – Nem csak az ékkő miatt értékes, ugye? – faggatott tovább Mohamed. Nehéz szívvel ültem le. – Ismertem a nőt, akié volt. – Astiza tehát él! – És ugyan miért juttatja el hozzánk a gyűrűjét a francia hadsereg? Tényleg, vajon miért? Az ékszert forgatva felidéztem, hogyan került hozzánk. Én vettem rá Astizát, hogy vegye el a Nagy Piramis alatt talált kincses halomból, noha ő tiltakozott, mondván, az efféle zsákmány átkozott. Azután, egészen a szökésünkig, meg is feledkeztünk róla. Akkor ugyanis Astizának – miközben a Contetól elorzott ballon kötelén kapaszkodva, a bokáján csimpaszkodó, kétségbeesett Silanóval megpróbált bemászni a kosárba – eszébe jutott az átok, és könyörgött, hogy szabadítsam meg a gyűrűtől. Nem tudtam teljesíteni a kérését, s mivel el szerette volna kerülni, hogy a ballon a francia katonák lőtávolságán belülre süllyedjen, inkább elvágta a kötelet és Silanóval együtt a Nílusba zuhant. A ballon ez után oly hevesen emelkedett a magasba, hogy képtelen voltam kivenni, hová estek, majd a franciák tüzelni kezdtek, és mire újra le tudtam nézni a fényesen csillogó víztükörre, már semmit sem láttam. Mintha a lány eltűnt volna a föld színéről. Egészen mostanáig. És mik azok az „angyalok”? Nyilván a szeráfok, amiket találtam. Vissza kell kérnem őket Mirjamtól. – Azt akarják, hogy visszatérjek közéjük a válaszért. – Tehát ez egy csapda! – mondta a társam. – Félnek tőled és az elektromos varázslataidtól. – Nem, nem hiszem, hogy csapda lenne. – Azért annyira még nem voltam beképzelt, hogy azt higgyem, olyan komoly ellenfélnek tartanak, hogy így akarnak kicsalogatni a falak mögül és lelőni. Inkább arra gyanakodtam, hogy ők sem adták fel közös küldetésünket, Thot könyvének keresését. Az Astizával való találkozás reményének felcsillantása volt az egyetlen módja annak, hogy újra maguk mellé állítsanak. – Az elektromos lánc révén értesültek arról, hogy életben lehetek, és bizonyára megtudtak valamit, amihez szükségük volt a segítségemre. Úgy sejtettem, köze lehet ahhoz, amit Jeruzsálemben is kerestem. És azzal is tisztában voltak, hogy egyedül Astiza miatt térnék vissza hozzájuk. – Nem gondolhatod komolyan, efendi, hogy elhagyod e falakat! Visszanéztem az ágyra, ahol Mirjam aludt. – Muszáj. Az arab értetlenül bámult rám. – Egy nő miatt? De hát már van nőd, ott alszik a másik szobában! – Azért, mert odakint valami arra vár, hogy megtalálják, és az egész világ sorsa függhet attól, jóra vagy rosszra használják. – Gondolkodtam egy sort. – Segíteni fogok a franciáknak a megkeresésében, de aztán ellopom tőlük. Rád is szükségem lesz,
Mohamed. Ha megtaláltam Astizát is és a kincset is, át kell majd jutnom Palesztinán, ehhez pedig nélkülözhetetlen a helyismereted. Mohamed elsápadt. – Épphogy megmenekültem Jaffából, efendi! Még hogy visszamenjek a frank ördögök közé… – Részt ajánlok neked a föld legnagyobb kincséből – mondtam nyugodtan. – A föld legnagyobb kincséből? – Nincs rá semmi garancia. Elgondolkodott. – Mekkora részre gondoltál? – Hát, öt százalék jutányosnak tűnik? – Épségben átjuttatni téged a palesztinai vadonon? Legalább az egyötödét kérem! – Másoktól is szeretnék segítséget kérni. Hét százalék a legfelső határ, ameddig elmehetek. Meghajolt. – Akkor legyen egytized, ez igazán jutányos ár. Plusz némi jelképes díj, ha igénybe vesszük az unokatestvéreim, fivéreim és nagybátyáim segítségét is. A lovak és a tevék persze extra kiadást jelentenek. Meg a fegyverek és az étel. De mindez nevetséges összeg, ha valóban a föld legnagyobb kincséről van szó. Sóhajtottam. – Előbb jussunk el Monge-hoz anélkül, hogy lelőnének, rendben? Természetesen előttem állt még egy szívfájdító feladat, amit el kellett rendeznem, mielőtt tervünk megvalósításához fogok Hiszen éppen most feküdtem le a legédesebb teremtéssel, akit valaha is láttam, s máris arra készültem, hogy visszavegyem tőle a szeráfjaimat, és szó nélkül faképnél hagyjam Astiza miatt. Gazembernek éreztem magam, és fogalmam sem volt, hogyan magyarázzam el neki a helyzetet anélkül, hogy hazug fráternek tartson. Nem arról volt szó, hogy hűtlen lettem Mirjamhoz, csupán arról, hogy az első nőm emlékéhez is hűség kötött, hiszen mindkettejüket szerettem, bár különböző módon. A szépséges Astiza számomra Egyiptom lelkét jelentette, ősi rejtélyeket, s küldetését, a régi tudás keresését, magaménak éreztem. Mikor találkoztunk, a lány éppen az ellenem készülő merényletben segédkezett, s maga Napóleon vezette a kicsiny rohamot, amivel fogságba ejtettük őt. Azután, nem is egyszer mentette meg az életemet, s a bennem lévő ürességet céllal töltötte meg. Nem pusztán szeretők voltunk – társakká váltunk egy küldetésben, és kis híján mindketten odavesztünk a Nagy Piramis alatt. Számomra tökéletesen érthető volt, miért kerestem őt még mindig – a gyűrű úgy gyújtotta fel az emlékeimet, mint kanóc a lőporos hordót. Ám kissé bajos lett volna elmagyaráznom mindezt Mirjamnak. A nők általában meglehetősen rosszul viselik az ilyesféle magyarázkodást. Ezért úgy döntöttem, szó nélkül távozom, megfejtem Astiza gyűrűjének jelentését, megmentem őt, összehozom őket, és aztán… Aztán mi lesz? Hát, Sidney Smith szerint a dolgok végül pompásan elrendeződnek majd. „Milyen felemelő gondolkodó teremtménynek lenni!” – mondta Ben Franklin. „Így az ember megteheti mindazt, amire egyébként is vágyna.” Az öreg Ben is sokat forgolódott a nők körül, miközben a felesége Philadelphiában őrizte a családi tűzhelyet.
– Felkeltsük a nődet? – kérdezte Mohamed. – Inkább ne. oOo Mikor Nagy Nedet arra kértem, tartson velünk ő is, körülbelül akkora nehézséget jelentett a meggyőzése, mintha egy ebet hívtam volna sétálni. Ned azok közé tartozott, akik semmit sem tesznek fél szívvel: a legkönyörtelenebb ellenségemből egy csapásra a leghűségesebb szolgámmá lépett elő. Meggyőzte magát, hogy varázsló vagyok, aki különös erőknek parancsol, s csak az időt múlatja, hogy aztán megossza vele Salamon kincsét. Jericho viszont már régen nem beszélt kincsekről. Mikor felkeltettem, és Astiza rubinköves gyűrűjéről meséltem neki, érdeklődve hallgatott végig, bár valószínűleg csak azért, mert abban bízott, hogy ez az új küldetés végre megszabadítja tőlem a húgát. – Ezért neked kell Mirjam gondját viselned, míg én távol leszek – mondtam neki. A lelkiismeretemet próbáltam megnyugtatni azzal, hogy rábíztam a lányt. A kovács oly elégedettnek tűnt, hogy egy percre felmerült bennem, nem ő küldte-e a gyűrűt. De aztán pislogott egyet és megrázta a fejét. – Nem engedhetlek el egyedül. – Nem leszek egyedül. Velem tart Mohamed és Ned is. – Egy pogány és egy fajankó? Hát, nem könnyű megállapítani, hogy hármótok közül melyik sodorná először bajba a másikat. Nem, olyasvalakire van szükséged, akinek helyén van az esze. – Ez Astiza lesz, ha még életben van. Smithnek, Phelipeaux-nak és a helyőrségnek nagyobb szüksége van rád, mint nekem, Jericho. Védd meg a várost és Mirjamot is! Ne félj, nem feledkezem meg rólad, ha megtaláltuk a kincset! – Ha valakinek gyors meggazdagodást ígértünk, nem árt életben tartani benne a reményt, bármily csekély is. A kovács újsütetű tisztelettel nézett rám. – Veszélyes dolog átkelni a franciák állásain. Lehet, hogy mégis van benned valami, Ethan Gage. – A húgod is így gondolja. – S hogy megelőzzem a vitát erről a témáról, sietve távoztam. Ha egyszerűen csak kisétáltam volna Akkóból, oldalamon Mohameddel és Neddel, azonnal agyonlőnek, ezért inkább azon a hajón hagytuk el a várost, amellyel Mohamed elmenekült Jaffából. A város sötéten rajzolódott ki a csillagos ég előtt, hogy a franciáknak minél kevesebb célpontot nyújtson, az ellenség tábortüzei ugyanakkor jól láthatóan ragyogtak az árkok mögött. Hajónk ezüstszín uszályt húzott maga mögött a vízen. Egy homokos szakaszon szálltunk partra a francia hadállások félkörívén túl, és hátulról lopakodtunk a táborukba, keréknyomokat és letaposott gabonát hagyva magunk mögött. Az ember nem is gondolná, milyen könnyű hátulról megközelíteni egy sereget. Ez ugyanis a kocsisok, markotányosnők, kísérők és lógósok terepe, akik nem szoktak hozzá az éberséghez. Míg társaim a bozótban lapultak egy meleg vizű forrás mellett,
én peckesen léptem a tábor területére. Igyekeztem egy tudós megkérdőjelezhetetlen tekintélyét árasztani, olyasvalakiét, akinek mindenről megvan a véleménye, még ha az életben vajmi kevés eredményt mutathat is fel. – Üzenetet hoztam Gaspard Monge-nak a kairói tudóstársaitól – mondtam az őrnek. – Az ispotályban van – mutatta az utat. – Csak saját felelősségedre lépj be. Ilyen sok katonát megsebesítettünk volna? Keleten már hajnal hasadt, mikor megtaláltam a tábori kórház egymáshoz férceit sátrait, melyek leginkább egy jókora vándorcirkuszhoz hasonlítottak. Monge egy priccsen aludt. O maga is betegnek látszott, öregedő tudós kalandornak, aki a hadjárat alatt vénült meg. A napfény ellenére sápadt volt és nyúzott, mintha valami betegség ette volna belülről. Tétováztam, hogy felkeltsem-e. Körülnéztem. Mindenfelé halkan nyögdécselő katonák feküdtek párhuzamos oszlopokban, melyek vége a félhomályba veszett. Túl sokan voltak ahhoz képest, amekkora veszteséget mi okoztunk nekik. Lehajoltam az egyikhez, hogy megvizsgáljam, és hátrahőköltem a látványtól. A katona testén görcsös rángások futottak végig, arcát gennyes hólyagok borították, s a takaróját felemelve baljós duzzanatot láttam az ágyékán. Járvány. Gyorsan hátraléptem, homlokomat verejték ütötte ki. Hallottam a szóbeszédet, mely szerint egyre romlik a helyzet, de a bizonyosság most előcsalta belőlem a rettegést. A járványok a történelem során mindig ott haladtak a seregek nyomában, főleg ostromok idején, és ritkaságnak számított, ha csak az egyik fél szenvedett tőlük Mi lesz, ha bejut a falak mögé? Másfelől viszont a kór nem sok időt hagyott Napóleonnak. Győznie kellett, mielőtt a betegség megtizedelné a hadseregét. Nem csoda, hogy ilyen hévvel támadt ránk! – Ethan, te vagy az? Megfordultam. Monge felült az ágyában, s borzas hajjal, fáradt tekintettel pislogott rám. Arcáról megint egy bölcs öreg kutya jutott eszembe. – Ismét eljöttem a tanácsodért, Gaspard. Elmosolyodott. – Először azt hittük, meghaltál, aztán megsejtettük, hogy csak te lehetsz az az őrült elektromosság-szakértő, aki valahonnan Akkóba csöppent. Most pedig a hívásomra egyszer csak itt teremsz. Mégiscsak varázsló volnál? Vagy csupán a legtanácstalanabb ember mindkét táborban, aki soha nem tudja, melyik oldalhoz tartozik? – Tökéletesen jól éreztem magam a másik oldalon, Gaspard. – Ugyan már! Egy zsarnok pasával, egy eszelős angollal és egy féltékeny francia royalistával? Nem hiszek neked. Több ész szorult beléd, mint amennyit mutatni akarsz. – Phelipeaux szerint az iskolában Bonaparte volt féltékeny őrá, nem pedig fordítva. – Phelipeaux a rossz oldalon áll, mint ahogyan mindenki más is ama falak mögött. A forradalom megszabadítja az emberiséget az évszázados babonák és a
zsarnokság fogságából. A ráció győzedelmeskedni fog a babona felett. A mi seregünk a szabadság lángját hordozza. – Guillotine-nal, tömeggyilkossággal és járvánnyal? Összevont szemöldökkel nézett rám – ellentmondásosságom nyilván csalódással töltötte el –, aztán megrándult a szája széle, és végül elnevette magát. – Milyen filozófus vált belőlünk itt, a világ végén! – A zsidók azt mondanák, a közepén. – Igen. Végül minden hadsereg áthalad Palesztinán, három kontinens keresztútján. – Honnan ez a gyűrű, Gaspard? – Feltartottam az ékszert; köve vércseppként izzott a sápadt fényben. – Astiza viselte, mikor utoljára láttam őt. – Bonaparte rendelte el az üzenet küldését. – De miért? – Nos, legalább megtudtad, hogy a nőd még él. Szívem hevesen vert. – És jól van? – Személyesen nem láttam, de hírekkel szolgálhatok róla. Kómában feküdt, egy hónapon keresztül Silano gróf viselte gondját. Ám, mint megtudtam, ő még így is könnyebb sérüléssel úszta meg a zuhanást, mint a gróf. Gyanítom, Silano előbb ért a vízbe, megtörte a felszínt, s a nő is ráesett. A csípője szilánkosra tört, élete végéig sántítani fog. Fülemben hangos dobszónak éreztem a vér dübörgését. Végre bizonyosság, bizonyosság… – Most a nő törődik vele – folytatta Monge. Mintha arcon csaptak volna. – Csak viccelsz, ugye? – Úgy értem, ápolja a grófot. Nem adta fel a különös küldetést, mely a jelek szerint mindnyájatokat foglalkoztat. Rettentő dühösek voltak, amikor meghallották, hogy halál vár rád Jaffában – ez annak a fajankó Najacnak köszönhető; nem is értem, miért nem rám hallgatott Napóleon –, és megrémültek, mikor a kivégzésedről érkezett hír. Tudhatsz valamit, amire szükségük van. Aztán jött a szóbeszéd, hogy mégis életben vagy, és akkor a nő elküldte ezt a gyűrűt. Láttuk az elektromos trükködet. Arra kértek, hogy kérdezzek rá az angyalokra. Tudod, miről van szó? Hogyne, még éreztem is őket, amint a bőrömhöz nyomódnak. – Lehetséges. De látnom kell őt. – Nincs itt. A Nébó-hegyre mentek Silanóval. – Hová? – Jeruzsálemtől keletre, a Jordán folyó túlsó partjára. Ez az a hely, ahonnan Mózes végre megpillantotta az ígéret földjét, s ahol meghalt, mielőtt beléphetett volna. Vajon miért érdeklődnek ennyire Mózes iránt? – Fürkésző tekintettel nézett rám. Tehát Monge nem tud mindent, s valószínűleg Bonaparte sem. Miféle játékba kezdett Silano és Astiza? – Fogalmam sincs – hazudtam. – És mi lehet az angyalaidban, amiért ugyanolyan türelmetlenül keresnek téged,
mint te őket? – Ezt még kevésbé tudom – mondtam, az igazságnak megfelelően. – Egyedül jöttél? – A barátaim biztonságos helyen várnak. – Palesztinában nincs biztonságos hely. Atokverte egy ország ez. Conte barátunk bonyolult kocsikat szerkesztett, hogy újabb ostromágyúkat hozzunk Egyiptomból, mivel a gálád britek szinte mindet elfogták a tengeren, de ezek is állandó veszélynek vannak kitéve. Ezek az emberek egyszerűen nem látják be, hogy veszítettek. Ha Napóleon még nagy ágyúkra is vár, akkor valóban kevés volt az idő. – Mi történik a Nébó-hegyen? Monge megrántotta a vállát. – Ha megbíznál a tudóstársaidban, Gage, akkor talán pontosabban látnánk a jövődet is. Egyelőre azonban mindig a saját fejed után mész, ami persze folyton bajba kever. Délibábokat kergetsz, mint ahogyan a Pascal-háromszöggel is tetted, amit a medálodra véstek – apropó, megváltál végre attól a játékszertől? – Ó, igen. – Monge-nak meggyőződésévé vált, hogy az egyiptomi medálom csupán egy modern hamisítvány. Astiza emiatt – hallótávolságon kívül – bolondnak nevezte őt, noha nem volt az, csupán vakká tette az önbizalom, mely a túl nagy műveltséggel jár együtt. A képzettség foka és a józan ész között vajmi kevés összefüggés van. – Nincs semmi titkolnivalóm. Pusztán elektromos kísérleteket végeztem, mikor a gyűrű a városba érkezett. – Kísérleteket, melyek végeztek az embereimmel! A hang hallatán összerezzentem. Bonaparte volt az! Előlépett az árnyékból. Úgy tűnt, mindig mindenütt ott van. Hát ez az ember sosem alszik? Arca fakó volt és beesett, fagyos szürke tekintete fogva tartott, mint oly sokan másokat is – úgy tudott nézni, ahogyan a gazda nézi a lovát. Ismét ámulatba ejtett, hogy a méreténél sokkal nagyobbnak tűnt, ráadásul ellenállhatatlan erő áradt a személyiségéből. – Monge-nak igaza van, Gage – a maga helye a tudomány és az ész oldalán van. A forradalom oldalán. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ellenségek vagyunk. – Akkor tehát megint megpróbál lelövetni? – A seregem tegnap már megpróbálkozott ezzel, nem igaz? – felelte szelíden. – S maga, meg az elektromos bűbája legyőzött minket. – Mindez azok után történt, hogy csaknem agyonlőttek Jaffánál csupán azért, mert ön arra az eszelős Najacra hallgatott. Ott álltam, az örökkévalóság kapujában, s amikor felnéztem, láttam, hogy az olcsó regényeit olvassa! – Az én regényeim nem olcsók. Ugyanúgy érdekel az irodalom, mint a tudomány. Tudta, hogy ifjúkoromban írással is foglalkoztam? Arról álmodoztam, hogy egyszer kiadják a műveimet. Szándékom ellenére felkeltette a kíváncsiságomat. – Szerelem vagy háború? – Háború, természetesen, no meg szenvedély. Az egyik legkedvesebb írásom címe Az álarcos próféta. Egy fanatikus muszlimról szól, aki a nyolcadik században a Mahdinak képzeli magát, és háborút indít a kalifa ellen. Profetikus történet, nem igaz?
– És aztán mi történik? – A hős álmát szertefoszlatja a sors, amikor egy csatában elveszíti a látását, ám ő, szerencsétlenségét leplezendő, csillogó ezüst álarc mögé rejtőzik. Az embereinek azt mondja, azért kellett elfednie az arcát, nehogy a Mahdi ragyogása megvakítsa azokat, akik ránéznek. Hisznek neki. Ám győzelme reménytelen, s büszkesége nem engedi, hogy megadja magát, így megparancsolja az embereinek, hogy ássanak egy óriási árkot, mely elnyeli majd az ellenség lovasait. Azután lakomára hívja híveit, s mindet megmérgezi. A holttesteket az árokba vonszolja, meggyújtja őket, s maga is a lángok közé veti magát. Kissé melodramatikus, elismerem. Egy kamasz morbid gondolkodására vall. Így működne a képzelet itt, a Szentföldön? – Mi az értelme ennek, ha szabad kérdeznem? – „A szélsőség, ahová a hírnév hajszolása juttatja az embert.” Ez volt a befejező mondatom – mosolygott. – Profetikus, valóban. – Úgy gondolja, rólam szól a történet? Nem vagyok vak, Ethan Gage. Sőt inkább azt mondom, túlságosan is éles szemmel vert meg a sors. Látom például, hogy maga köztünk van a megfelelő helyen – a tudomány oldalán, melyet soha nem lett volna szabad elhagynia. Azt hiszi, különbözik Silano gróftól, de mindketten a tudást keresik, márpedig ebben tökéletesen megegyeznek. És a nő, akihez mindketten vonzódnak, ugyanilyen – egytől egyig kíváncsiak, mint a macskák. Agyon is lövethetném magát, de ésszerűbb volna hagyni, hogy maguk hárman megoldják a rejtélyüket, nem gondolja? Felsóhajtottam. – Ezúttal legalább nagylelkűbb, mint mikor utoljára találkoztunk, tábornok. – Most tisztábban látom, merre kell mennem, és ez mindig javít az ember kedélyállapotán. Nem adtam fel, hogy magam mellé állítsam, amerikai. Még mindig remélem, hogy együtt jobbá tehetjük a világot. – Jobbá – mint amilyen a jaffai mészárlás volt? – Egy percnyi kegyetlenség milliók életét mentheti meg, Gage. Nyíltan tudattam az ottománokkal, milyen veszéllyel jár az ellenállás, hogy gyorsan véget vethessünk ennek a háborúnak. Ha nem lennének a Smithhez és Phelipeaux-hoz hasonló fanatikusok – az utóbbi ráadásul a saját hazájának is árulója! –, már régen letették volna a fegyvert, és nem lenne több vérontás. Vigyázzon, nehogy csapdába essen Akkóban az ő ostobaságuk miatt! Menjen, kutasson Silanóval és Astizával együtt, azután döntsön tudós módjára arról, mihez kezd a megszerzett ismerettel. Ne feledje, én is az Intézet tagja vagyok! Én kitartok a tudomány mellett. Nem igaz, Gaspard? A matematikus halványan elmosolyodott. – Senki nem tett többet önnél a tudomány, a politika és a haditechnika összeházasításáért, tábornok. – És senki sem dolgozott keményebben Franciaország javáért, mint doktor Monge, akit én magam ápoltam, mikor betegség támadta meg. Mily állhatatosság! Tanuljon tőle, Gage! Egyelőre azonban, figyelembe véve a múltját, bizonyára megérti, hogy kíséretet kell rendelnem maga mellé. Ha nem tévedek, mindketten szívesen tartanák szemmel a másikat, igazam van?
S az árnyékból előlépett Pierre Najac, ugyanolyan rendetlen külsővel és gyilkos tekintettel, mint amikor utoljára láttam. – Ön bizonyára viccel! – Épp ellenkezőleg, az őrzése lesz a büntetése, amiért eddig nem bánt okosabban magával – mondta Bonaparte. – Egyetért, Pierre? – Elviszem Silanóhoz – morogta a fickó. Én azonban nem felejtettem el az égési sérüléseket és a veréseket. – Ez a patkány csak egy tolvaj, semmi több. Nincs szükségem a kíséretére. – De nekem igen – mondta Napóleon. – Elegem van abból, hogy erre-arra kóborol. Vagy Najackal megy, vagy sehogyan sem. O a belépőjegye a nőhöz, Gage. Najac köpött egyet. – Ne aggódj. Ha megtaláltuk, amit keresünk, lesz alkalmad megölni. Mint ahogy nekem is lesz alkalmam végezni veled. A kezében tartott fegyverre pillantottam. – De nem az én puskámmal! – A maga puskája? – kérdezte meglepetten Napóleon. – Részben én készítettem Jeruzsálemben. Aztán ez a bandita ellopta tőlem. – Lefegyvereztelek. Fogságba estél! – És most a szövetségesed vagyok, akár tetszik, akár nem. Add hát vissza! – Átkozott legyek, ha visszaadom! – Nem segítek, ha nem kapom vissza. Bonaparte láthatólag jól szórakozott rajtunk. – De igenis segít, Gage! Megteszi a nőért, meg azért is, mert ugyanúgy nem tudná ennyiben hagyni ezt a rejtélyt, mint felállni egy jó kártyajáték közben. Najacnak igaza van: elfogta magát, így a maga fegyvere hadizsákmány. – Egyébként nem is túl jó – tette hozzá a gazember. – Úgy lő, mint egy mordály. – Egy fegyver pontossága attól függ, hogy ki használja – feleltem, tudván, hogy a puska igencsak megbízható. – Mit gondolsz a távcsövéről? – Ostoba kísérlet volt. Leszereltem. – Ajándékba kaptam. Ha kincskeresésre indulunk, szükségem lesz egy távcsőre. – Ez méltányos – ítélkezett Napóleon. – Adja oda neki! Najac kelletlenül engedelmeskedett. – És a tomahawkomat is. – Tudtam, hogy nála kell lennie. – Veszélyes felfegyverezni az amerikait! – figyelmeztetett Najac. – Ez nem fegyver, hanem szerszám. – Adja oda neki, Najac. Ha egy tucat emberrel nem tudja kordában tartani az amerikait, mikor nála csak egy szekerce van, talán mégiscsak jobb lenne visszaküldenem magát a rendőrségre. A férfi fintorgott, de nem ellenkezett tovább. – Ez az eszköz vadak kezébe való, nem tudósokéba. Úgy nézel ki vele, mint egy bugris! Kezemben méregettem a tomahawkom ismerős fogását. – Te meg úgy nézel ki a puskámmal, mint egy tolvaj. – Ha egyszer megfejtjük a nyavalyás rejtélyedet, Gage, egyszer és mindenkorra elintézzük ezt közöttünk.
– Úgy legyen. – A puskámon máris karcolásokat és csorbákat fedeztem fel – Najac nyilván ugyanúgy nem törődött a fegyverekkel, mint ahogyan a saját külsejével sem –, de még így is karcsú volt és sima, mint egy leány combja. Nagyon szerettem volna visszakapni. – Tegyél meg nekem egy szívességet, Najac. Távolról kísérj, hogy ne érezzem a szagodat! – Ígérem, lőtávolságban maradok. – Hát, a szövetségek sosem indulnak könnyen – csipkelődött Bonaparte. – De most, hogy Najacnál van a puska és Gage-nél a távcső, együtt is célozhatnak! A bosszantó vicc hallatán úgy döntöttem, meglepem valamivel a tábornokot. – És, gondolom, sietnünk kell, ugye? – kérdeztem, a betegekre mutatva. – Sietni? – A járvány miatt. A katonái nyilván rettegnek tőle. Azonban most sem tudtam kihozni a sodrából. – Legalább nem kell sürgetnem őket. Igen, tényleg siessenek De ne foglalkozzon túl sokat az én hadjáratom időzítésével. Nagyobb dolgok vannak itt kibontakozóban, mint amikről maguk tudnak. A küldetésük nemcsak Szíriáról szól, hanem Európáról is. Maga Franciaország vár engem.
Tizenhatodik fejezet Azt hittem, egyenesen a Nébó-hegy felé indulunk Najac bandájával, ám a haramia csak nevetett, mikor erre céloztam. – Akkor keresztül kéne verekedni magunkat a fél ottomán hadseregen! A konstantinápolyi Fényes Porta ugyanis azóta gyűjtötte a seregeit a franciák ellen, amióta Napóleon betört Palesztinába. Najac elmondta, hogy Galileában csak úgy nyüzsögnek a török és mameluk lovasok. A franciák felszabadító hadjáratát a Szentföldön sem fogadták nagyobb örömmel, mint Egyiptomban. Jean-Baptiste Kleber tábornok – aki az előző évben Bonapartéval együtt szállt partra Alexandriában – kapta a feladatot, hogy hadosztályával elkergesse e muszlim csapatokat. Társaimmal az ő seregével megyünk keletre a Jordán folyóig, mely déli irányban halad a Galileai-tótól egészen a Holt-tengerig. Onnan már egyedül folytatjuk utunkat – délre fordulunk, és a híres folyamot követjük a Nébó-hegy lábáig. Mohamed és Ned nem repesett a gondolattól, hogy a franciákkal kell menetelniük. Kleber népszerű parancsnok volt, ám olykor elragadta őt a hév. De nem volt választásunk, mert az ottománok elzárták előttünk az utat, és nem szándékoztak különbséget tenni egyik vagy másik európai között. Kénytelenek voltunk Kleberre bízni, hogy utat törjön nekünk. – A Nébó-hegy! – kiáltott fel Mohamed. – Szellemek és kecskék tanyája! – Meg kincseké, azt hiszem – mondta Ned ravaszul. – Máskülönben miért szegődne a varázslónk ismét a békaevőkhöz? Mózes kincse, mi, főnök? Ahhoz képest, amilyen mamlasz volt, túl sok mindent sejtett meg. – Csupán régiségbúvárok találkozójára megyünk – mondtam. – Egy nő, akit Egyiptomban ismertem meg, életben van és vár engem. Segít megoldani a rejtélyt, aminek a Jeruzsálem alatti járatokban is kerestük a nyitját. – Aha, és amint hallom, már van is egy kis csecsebecséd. Megrovó pillantást vetettem Mohamedre, aki a vállát vonogatta. – A tengerész tudni akarta, mi indította el a küldetésünket, efendi. – Rendben van, de tudnod kell, balszerencsét hoz. – Azzal előhúztam a gyűrűt a zsebemből. – Egy halott fáraó sírjából származik, és az ilyesmi mindig átkozott. – Átkozott? Kényelmesen megélnék belőle egész életemben – mondta ámuldozva Ned. – Ha jól megfigyelsz, láthatod, hogy nincs az ujjamon. – Nem is illene a külsődhöz – értett egyet Ned. – Túl cicomás, az ám. – Tehát a franciákkal megyünk, amíg alkalmunk nem adódik elszakadni tőlük. Valószínűleg lesz egy-két kisebb csetepaté is. Benne vagytok? – Csetepaté, mi? Közben meg nincs egy darab acélunk se, csak az a kolbászaprító ott az oldaladon – mondta Ned. – És a kísérőidet is elég rosszul válogatod meg, főnök. Ez a Najac gyerek úgy fest, mint aki a saját kőikét is megfőzné, ha legalább egy shillinget kapna a raguért. De azért jó, hogy kijöttünk a falak közül. Kissé bezárva éreztem ott magam. – Most majd meglátjátok az igazi Palesztinát! – ígérte Mohamed. – Aminek megszerzéséért az egész világ harcol!
Nos, amennyire én látom, éppen ez a probléma. Vajon szövetségeseink a franciák, avagy őrzőink? A tomahawkomat leszámítva teljesen fegyvertelenek voltunk, ráadásul nem mozoghattunk szabadon, mert a minket kísérő vadászok és Najac emberei is folyton azt lesték, mit csinálunk. Ám Kleber tábornok üdvözletét küldte nekünk, s mellé egy palack kellemes bort. Jó lovakat adtak alánk és megkülönböztetett figyelemmel bántak velünk, mert a hadoszlop előtt lovagolhattunk, hogy elkerülhessük a por zömét. Olyanok voltunk, mint a pórázon tartott, drága ebek. Ned és Najac azonnal megutálta egymást. A matróz nem felejtette el az összecsapást, melyben Tentwhistle meghalt, Najac pedig irigyelte az óriás erejét. Ha a gazember közelebb jött hozzánk, félrevonta a köpönyegét, hogy jól láthassuk az övébe tűzött két pisztolyt, nehogy eszünkbe jusson ujjat húzni vele. Cserébe Ned hangosan ecsetelte, hogy ilyen ronda békát utoljára a Portsmouth legolcsóbb bordélya mögötti illemhely tócsájában látott. – Ha az agyad legalább feleakkora lenne, mint a bicepszed, talán érdekelne, mit locsogsz – mondta Najac. – S ha neked a fityegőd legalább feleakkora lenne, mint a villás nyelved, nem kéne mindig annyit keresgélned, amikor letolod a gatyád – replikázott Ned. Az állandó civódás ellenére megkönnyebbültem, mikor magunk mögött hagytuk Akkót. A Szentföld különös érzést kelt az utazóban. Az északi, csapadékos vidékek tavasszal smaragdzölden ragyognak. Annyi a búza és az árpa, mint máshol a fű, s közöttük, mintha festő játszadozna a színekkel, piros pipacsok és sárga mustár nő. De láttunk bíborszín lent, csavart törzsű, aranyló krizantémot, és hosszú szárú kutyatejet is. Ez volna Isten kertje? A tengertől távolabb az ég úgy kéklett, mint Madonna fátyla, a hegyoldalakon apró ékkövekként csillámkő és kvarc csillogott. – Nézzétek, egy sármány! – mondta Mohamed. – Ez a madár a nyár közeledtét jelzi. Hadosztályunk kék kígyóként tekergőzött az édenkert szívében. Francia trikolór jelezte a sereget, valószínűtlen látványként az Ottomán Birodalom belsejében. Jöttünkre juhnyájak váltak szét, mint egykoron a Vörös-tenger. A könnyű tábori ágyúk meg-megdöccentek, ilyenkor bronztestük villant egyet, mintha jelezne. Fehér ponyvás szekerek inogtak az úton. Valahol tőlünk északkeletre volt Damaszkusz, délre pedig Jeruzsálem. A katonák jó hangulatban meneteltek, örültek, hogy otthagyhatják az idegölő ostromot, ráadásul elég pénzük maradt a jaffai zsákmányból, hogy rendes ételt vegyenek, és ne kelljen lopniuk. A második nap végén megmásztuk az utolsó hegygerincet is, és elénk tárult a messze odalent fekvő Galileai-tó – kék leves egy hatalmas, zöldesbarna tányérban. Ez az óriási tó a tenger szintje alatt fekszik, pára borítja és – természetesen – szent hely. Mi mégsem ereszkedtünk le hozzá, inkább a hegyeket követtük deli irányba, a híres Názáret felé. A Megváltó otthona sziklás, elhagyatott hely. Főutcája nem több egy poros keréknyomnál, forgalma jobbára kecskékből áll. Egy mecset és egy ferences kolostor áll benne szemközt, mintha csak szemmel tartanák egymást. Mária kútjából vettünk vizet, és meglátogattuk az Angyali üdvözlet templomát, ezt az ortodox barlangtemplomot, mely színültig volt a protestánsok számára oly taszító limlomokkal. Azután ismét felkerekedtünk, és a termékeny Jizreél völgye felé vettük
utunkat, az ősi Izrael éléskamrájába és az elmúlt háromezer év hadseregeinek keresztútjába. Tehenek legeltek a füves dombokon, melyeken nagy erődök álltak egykoron. Szekerek zötyögtek azokon az utakon, melyeken római légiók vonultak hajdan. Társaim rosszul viselték a hadsereg kanyargós vonulását, én azonban tudtam, hogy olyasvalamit adatik látnom, amelyet csak nagyon kevés amerikainak – a Szentföldet. Minden írás azt állítja, hogy az ember itt közelebb juthat Istenhez. A forradalom hivatalos ateizmusának dacára a katonák némelyike keresztet vetett vagy imákat mormolt a híres kegyhelyeken. Ám mikor bealkonyult, élesíteni kezdték a bajonettjeiket, s a tücsökciripelés mellett a reszelők ismerős hangja ringatott álomba minket. Bármilyen türelmetlenül vártam az Astizával való találkozást, aggódtam is. Elvégre nem sikerült megmentenem őt. Ráadásul valahogyan ismét közel került Silanóhoz, az okkult felfedezőhöz. Politikai hovatartozásom zavarosabb volt, mint valaha, miközben Akkóban ott várt rám Mirjam is. Próbáltam megfelelő első mondatokat kiötölni mindnyájuk számára, de lapos közhelyeknél tovább nem jutottam. Mohamed ezalatt amiatt nyugtalankodott, hogy háromezer fős seregünk nem elegendő. – Minden faluban azt beszélik, a törökök már gyülekeznek ellenünk – figyelmeztetett. – Többen vannak, mint égen a csillag. Seregek Damaszkuszból és Konstantinápolyból, Ibrahim bej megmaradt mamelukjai Egyiptomból, hegyi harcosok Szamáriából. Síiták és szunniták egyesített erővel. Marokkótól egészen Örményországig mindenfelől érkeznek zsoldosok. Esztelen dolog ezekkel a franciákkal tartanunk. Halálra vannak ítélve. – Nincs más választásunk – böktem Najac haramiái felé. Kleber tábornok persze megtalálni igyekezett e török hadat, s nem elkerülni. Célja az volt, hogy a názáreti hegyek közül leereszkedve az oldalukba kerüljön. „A szenvedély mindig győzedelmeskedik” – mondogatta az öreg Ben – „márpedig ő nem bölcs győztes.” Valóban, Kleber, bár meglehetősen jó tábornok volt, egy teljes éve Napóleon alárendeltjeként senyvedett. Idősebb, magasabb, erősebb és tapasztaltabb is volt a korzikainál, ám az egyiptomi hadjárat dicsőségét mégis amaz aratta le. Bonapartét dicsőítették az Egyiptomból hazaküldött hadijelentések, Bonaparte happolta el a zsákmány oroszlánrészét, Bonaparte támogatta a nagyszerű régészeti felfedezéseket és Bonaparte uralta a katonák szívét is. S ami még ennél is rosszabb volt, a palesztinai hadjárat kezdetén, az el-arisi csatában Kleber hadosztálya közepesen teljesített, míg riválisa, Reynier kivívta Napóleon elismerését. Mit sem számított, hogy a szálas termetű, méltóságteljes, göndör hajú Kleberben a hős katona minden olyan tulajdonsága megvolt, ami Bonapartéból hiányzott, sem az, hogy jobban lőtt és lovagolt nála. Tiszttársai a feltörekvő korzikai mellé álltak. Egyikük sem ismerte volna be, de Bonaparte minden hibája ellenére is magasan felettük állt szellemileg, s ők ösztönösen köréje gyűltek, ahogyan a bolygók keringenek a Nap körül. Ez az önálló feladat, az ottomán erősítés szétzúzása volt a lehetőség Kleber számára, hogy kitűnjön. Ahogyan Bonaparte is az éjszaka közepén bontott tábort, hogy azelőtt csaphasson le a mamelukokra a piramisoknál, mielőtt még teljes hadrendbe állnának, így Kleber is úgy döntött, sötétben indul el, hogy meglepje a
török tábort. – Őrület! – sopánkodott Mohamed. – Túl messze vagyunk ahhoz, hogy meglepjük őket. Pont akkor fogunk a törökökhöz érni, amikor a nap felkel és egyenesen a szemünkbe süt. Igaza lett, a Tábor-hegy megkerülése ugyanis jóval tovább tartott, mint ahogyan Kleber számította. Ahelyett, hogy a tervnek megfelelően hajnali kettőkor indult volna a támadás, a franciák napkeltekor csaptak össze az első török felderítőkkel. Mire a sereg hadrendbe állt a támadáshoz, „áldozatunknak” már reggelizni is volt ideje. Az ottomán lovasság ide-oda száguldozott körülöttünk, s a józan ész lassan felülkerekedett Kleber ambícióján. A kelő nap fényében kiderült, hogy háromezer emberrel akart megtámadni huszonötezret. Hát, tényleg mindig jó érzékkel választom ki a vesztes oldalt. – Úgy tűnik, a gyűrű mégiscsak átkozott – dünnyögte Mohamed. – Elképzelhető, hogy Bonaparte még nem tett le arról, hogy kivégeztessen, efendi, csupán bonyolultabb módot talált rá? Szájtátva bámultuk a baljósan örvénylő, óriási lovassereget. A törökök, kengyelig a magas tavaszi gabonában gázolva, céltalanul lövöldöztek a levegőbe. Az egyetlen dolog, ami miatt még nem söpörtek el minket, az az ellenség határozatlansága volt. Úgy tűnt, egyáltalán nincs vezető közöttük. Túlságosan sokszínű volt az ottomán sereg. A különböző ezredek a szivárvány változatos színeiben pompáztak, mögöttük hosszú sorokban szekerek és fehéren világító sátrak sorakoztak. Ha az ember szép látványt kíván, nézzen meg egy csatát – persze csak mielőtt a harc el nem kezdődik. – Mintha újra a piramisok melletti csatában lennénk – próbáltam nyugtatni magam. – Nézzétek, milyen rendezetlenek! Oly sok katonájuk van, hogy nem bírják egybefogni őket. – Nincs is szükségük rá – dörmögte Nagy Ned. – Csupán le kell rohanniuk minket, és kész. Bárcsak ismét a fregatton lehetnék! Az tisztább hely is volt ennél. Bár Kleber némileg elsiette az ellenség erejének felmérését, megpróbálta kijavítani a hibáját. Jó taktikai érzékkel egy Dzsebel el-Dahi nevű magaslat csúcsa alatt állította fel hadseregét, így elfoglalva a magasabb pozíciót. A csúcs közelében egy Le-Faba nevű romos keresztes erőd őrizte a széles völgyet. A francia tábornok száz emberét a düledező mellvédek védelmére küldte, a többiekből pedig két gyalogsági négyszöget alkotott, az egyiket a saját, a másikat Jean-Andoche Junot tábornok parancsnoksága alatt. Ezek a négyszögek eleven erődökhöz hasonlítottak – a katonák kifelé szegezték fegyverüket mind a négy irányban, így lehetetlen volt oldalba kapni őket. Az újoncok mögött álltak a veteránok és az őrmesterek, hogy megakadályozzák a hátrálást és az alakzat összeomlását. Ez a taktika megoldhatatlan feladatot jelentett az egyiptomi mamelukoknak, és ugyanilyen hatást vált majd ki az ottománokból is. Mindegy volt, hogy melyik irányból támadnak, mert mindenütt puskacsövekből és szuronyokból álló merev falakba ütköztek Mi hárman, Najac embereivel és a hadtápszekerekkel együtt középen kaptunk helyet. A törökök botor módon hagyták, hogy Kleber rendezze sorait, azután kísérletképpen rohamokat indítottak – vad csatakiáltások közepette, kardlengetve vágtattak katonáink felé. A franciák némán várakoztak, aztán felharsant a
tűzparancs, melyre villanások és dörrenések sorozata felelt, fehér füst szállt fel, és a legközelebbi ellenséges lovasok a földre buktak. A többiek erre visszavonultak. – A kutyafáját neki! Ezek bátrabbak, mint amennyi eszük van! – mondta pislogva Ned. A nap egyre magasabbra kúszott. Újabb és újabb lovascsapatok érkeztek az alattunk nyújtózó völgybe. Ordítozva rázták lándzsáikat, s időnként néhány százan úgy döntöttek, próbát tesznek a négyszögeinkkel. Ilyenkor sortűz következett, ugyanolyan eredménnyel. Hamarosan színes selyemruhás tetemek hevertek körülöttünk mindenfelé a földön, mint a levágott virágok. – Mi az ördögöt csinálnak? – dörmögte Ned. – Miért nem indítanak egy rendes rohamot? – Talán arra várnak, hogy elfogyjon a vizünk és a lőszerünk – találgatott Mohamed. – Úgy, hogy közben a testükkel fogják fel az összes golyónkat? Szerintem arra vártak, hogy mikor roppanunk össze és fogjuk menekülőre a dolgot – eddigi ellenfeleik nyilván kevésbé voltak kitartóak. A franciák azonban nem inogtak meg. Bajonettjeik rezzenéstelenül meredtek előre, mint megannyi sündisznó, és az ottomán lovasok nem bírtak közel férkőzni hozzánk. Kleber a lován ült, nem törődve az ellenség lövéseivel. Lassan poroszkált a sor egyik végétől a másikig, s a katonákat bátorította. – Tartsatok ki! – mondta. – Tartsatok ki! Úton van a segítség. Segítség? Honnan? Bonaparte messze volt tőlünk. Lehet, hogy az ottománok csak eljátszadoztak velünk, hadd főjünk a saját levünkben, mielőtt megindították volna a végső rohamot? Ám minél tovább figyeltem őket a Sir Sidneytől kapott távcsövemen keresztül, annál inkább kezdtem kételkedni egy efféle rohamban. A törökök zöme hátramaradva várta, hogy mások törjék meg sorainkat először. Néhányuk a fűbe kuporodva evett, mások aludtak. Mindezt a csata kellős közepén! Azonban az órák múlásával mi is kezdtünk kifáradni, ami növelte az önbizalmukat. Fogytán volt a lőszerünk is, ezért a sortüzekkel az utolsó pillanatig vártunk, hogy az értékes golyók biztosan célba találjanak. A törökök megérezték a bizonytalanságunkat. Harcias kiáltások közepette megsarkantyúzták a lovaikat, s hullámokban özönlöttek felénk, ahogyan a vihar ostromolja a part menti sziklákat. – Várjatok, még ne, hadd jöjjenek közelebb… tűz! Most a második sor, tűz! Nyerítés hallatszott mindenfelől, felbukó paripák lepték el a csatamezőt. Földrögök záporoztak, miközben díszes ruhákban pompázó janicsárok zuhantak a földre. A bátrabbak folytatták a rohamot, átrobogtak pórul járt bajtársaik között, ám a bajonettek erdejét elérve hátasaik visszahőköltek. Pisztoly- és muskétalövések ritkították a mi sorainkat is, de a vérontás az ő oldalukon sokkal nagyobb volt. Annyi lótetem borította a földet, hogy már a puszta megközelítésünk is nehézkessé vált a számukra. Ned, Mohamed és én segítettünk a négyszög közepébe húzni a sebesülteket. Már délre járt az idő. A pórul járt franciák vízért könyörögtek, ami mindnyájunknak elkélt volna ebben az időben. Ám magaslatunk olyan száraznak tűnt, mint egy egyiptomi sírkamra. A nap megállt az égbolt közepén, mintha örökké
bombázni akarna minket a sugaraival, a törökök pedig egymást biztatták a támadásra. Legalább száz francia eshetett el, így Kleber megparancsolta, hogy a két négyszög egyesüljön. A sorok így még szélesebbek lettek, s a katonák nagyobb biztonságban érezhették magukat. Úgy tűnt, mintha a világon élő összes muszlim egyesült volna ellenünk. A gabonát mostanra a földbe taposták, és magasra csaptak a porfelhők. A törökök megpróbálták megkerülni a Dzsebel el-Dahi félkörívét, hogy odafentről csapjanak le ránk, azonban a régi keresztes várban rejtőző vadászok és karabélyosok eltérítették a rohamot, amely így ártalmatlanul dübörgött el az alakzatunk két oldalán, kitéve magát oldalról jövő lövéseinknek. – Most! Sortűz dörrent, majd kesernyés füst vakított el, a fojtások cafatjai pedig hópelyhekként szálltak mindenfelé. Nyihogó, üres nyergű lovak ügettek vissza a török tábor felé. Azután a katonák újabb töltényeket téptek fel a fogukkal, majd csövekbe töltötték az értékes lőport. A talajt fehér papírfoszlányok borították. A délután közepére úgy kiszáradt a szám, mint a vatta. A holttesteken legyek gyülekeztek Néhány katona elájult a hosszú ideig tartó egy helyben állástól. Az ottománoktól már nem tartottunk, a helyünkről azonban nem mozdulhattunk el. Attól féltem, a csatának csak akkor lesz vége, ha mindannyian szomjan veszünk. – Mohamed, ha legyőznek minket, tettesd halottnak magad. Te végtére is muszlim vagy. Nem muszáj osztoznod a gyűlölt európaiak sorsában. – Allah nem azt tanítja, hogy hagyjuk el a barátainkat – felelte az arab komoran. Ekkor azonban kiáltás harsant. Némelyek állítólag bajonettek csillogását pillantották meg a nyugatra fekvő völgyben. – Le petit caporal! Kleber hitetlenkedett. – Hogy érhetne ide Bonaparte ily hamar? – Intett nekem. – Jöjjön velem a távcsövével együtt. – Az én angol műszerem ugyanis élesebbnek bizonyult a francia hadsereg kincstári teleszkópjainál. Kiléptem a négyszög biztonságot nyújtó közepéből, s követtem a tábornokot a magaslatunk peremére. Elesett muszlimok mellett haladtunk el, némelyik még nyögdécselt a fűben, vérük vörösre színezte a zöld gabonaszárakat. A keresztes erődből jól áttekinthettük a környező területet. A törökök tábora, ha lehet, még népesebbnek tűnt most, hogy elláttam fölöttük. Lovasok ezrei vágtáztak fel és alá, s hadonászva vitatkoztak azon, mit kellene tenniük. Alattunk a dombot bajtársaik százainak teteme borította. A távolban láttam sátraikat, hadtápszekereiket, valamint a táborukban nyüzsgő szolgák és egyéb léhűtők ezreit. Kék szirtként magasodtunk a vörös, fehér és zöld tengerben. Egyetlen elszánt roham is elegendő lett volna ahhoz, hogy biztosan elsöpörje az alakzatunkat. Katonáink menekülőre fognák, és mindennek vége lenne. De ilyesmire egyelőre nem került sor. – Ott! – mutatta Kleber. – Lát francia bajonetteket? Addig hunyorítottam, míg a szemem bele nem sajdult. A magas fű hajladozott nyugaton, de hogy gyalogosok átvonulásától vagy csupán a széltől, nem tudtam megállapítani. A dús mező úgy nyelte el a mozgásban levő
hadseregeket, mintha csak hangyák lettek volna. – Lehetséges, hogy francia hadoszlop, mert mozog a fű. De ahogyan ön is megjegyezte, miképpen érhettek volna ide ilyen hamar? – Ha a helyünkön maradunk, szomjan halunk – válaszolta Kleber. – Vagy a katonáink dezertálnak, és az ottománok a torkukat metszik. Nem tudom, érkezik-e onnan erősítés, vagy sem, de hamarosan ki fog derülni. Azzal visszasietett a dombra, én pedig utána. – Junot, rendezze oszlopba az embereket! Elébe megyünk a megmentőinknek! A katonák éljenzésben törtek ki. Belekapaszkodtak abba a halvány reménybe, hogy az alakzat megnyitásának nem pusztán a felkoncoltatás lesz az eredménye. Amint a négyszög két oszloppá alakult, a török lovasság is felélénkült. Itt az alkalom, hogy hátulról és oldalról ránk rohanjanak! Kiáltások és kürtök szava zengett fel. – Előre! – Az oszlopok megindultak lefelé a dombról. A török lándzsák felemelkedtek. Ekkor ágyú dördült a távolban. A pontos lövés oly árulkodóan francia sajátosság volt, mint egy kiabálva feladott rendelés egy párizsi étteremben – az ellenséges seregek ágyúinak űrtartalma között óriási különbség volt. Odanézve füstpamacsot láttunk felszállni. A katonákból megkönnyebbült kiáltás szakadt fel. Tényleg eljött a segítség! Üdvrivalgás tört ki, néhányan énekelni kezdtek. Az ellenséges lovasság határozatlanul kémlelt nyugat felé. Mi eközben lobogó trikolórokkal vonultunk lefelé a Dzsebel el-Dahiról, mintha díszszemlén lennénk. Azután füst szállt fel az ellenség táborából. Lövéseket és tompa kiáltozást hallottunk, majd diadalmasan felharsantak a francia kürtök. Napóleon lovassága hátulról tört a törökökre, pánikot keltve a soraikban. Értékes utánpótlásaikat felgyújtották. Lőszeres ládáik nagy robajjal robbantak fel. – Nyugalom! – parancsolta Kleber. – Tartsátok a sort! – Ha felénk jönnek, kuporodjatok le és csak parancsszóra tüzeljetek! – tette hozzá Junot. A szomszédos település, Fula mellett kicsiny tavat pillantottunk meg. Izgatottság vett rajtunk erőt. Egy ottomán ezred állt köztünk és a tó között, meglehetősen bizonytalanul. A tisztjeink fel-alá vágtattak az oszlop előtt, előkészítve a rohamot. – Előre! S azzal a véres francia katonák rikoltva kezdtek rohanni lefelé a domboldalon, egyenesen a faluban állomásozó szamáriai gyalogság felé. Néhány lövés, szuronydöfés és muskétaütés árán megfutamítottuk az ellenséget. Közben a török sereg egy emberként kezdett menekülni a nyugatról közeledő ellenség elől. Csodával határos volt, ahogyan a huszonötezres sereg perceken belül összeomlott és pánikba esve futott keletre néhány ezer francia elől. Bonaparte lovassága eközben elviharzott mellettünk, folytatva az üldözést a Jordán völgye felé. A folyó irányába menekülő ottománokat kíméletlenül lekaszabolták. Mi pedig belevetettük magunkat a fulai tóba, csillapítottuk a szomjunkat, majd csuromvizesen ácsorogtunk a parton, mint a részegek, üres lőportartóval az oldalunkon. Napóleon odavágtatott hozzánk. Ragyogott, mint ahogyan egy
megmentőhöz illik, nadrágja szürke volt a portól. – Sejtettem, hogy bajba kerülsz, Kleber! – kiáltotta. – Már tegnap elindultam, miután elolvastam a hadijelentéseket! – Mosolygott. – Lám, egyetlen ágyúlövéstől megfutamodtak!
Tizenhetedik fejezet Bonaparte kitűnő politikai érzékére vall, hogy ezt az épphogy győzelemnek nevezhető összeütközést azonnal elnevezte „tábor-hegyi csatának” – noha ez a sokkal könnyebben kiejthető és impozánsabb csúcs több mérfölddel távolabb volt a helyszíntől, mint a szerényebb Dzsebel el-Dahi –, és kijelentette, hogy „ez volt a világtörténelem egyik legaránytalanabb csatája. Elrendelem, hogy részletes jelentést küldjenek róla Párizsba, amilyen gyorsan csak lehet.” Biztos voltam abban, hogy a jaffai mészárlás hírét nem sietett ennyire közölni az otthoniakkal. – Ha lenne még egy-két hadosztályunk, akár Damaszkuszig vonulhatnánk! – mondta Kleber, valószínűtlen győzelmétől megrészegülve. Féltékenység helyett most csak ámulatot érzett parancsnokának kellően időzített megérkezése felett. Úgy tűnt, Bonaparte csodákra képes. – Ha lenne még egy-két hadosztályunk, Bagdadig és Konstantinápolyig is elmennénk! – tette hozzá Napóleon. – Ha az a kurafi Nelson nem pusztítja el a flottámat, már Ázsia ura lehetnék! Kleber bólintott. – És ha Nagy Sándor nem hal meg Babilonban, vagy Caesart nem gyilkolják meg, avagy Roland nem marad le a főseregtől… – Hiányzott egy szeg, s a csata elveszett – szólaltam meg. – Mi? – Mesterem, Ben Franklin mondogatta ezt. A nagy vállalkozások általában a legapróbb dolgokon buknak meg. Franklin hitte, hogy az összes részletre egyaránt figyelni kell. – Franklin bölcs ember volt – mondta Napóleon. – A részletek iránti aprólékos figyelem minden katonai tevékenység alapja. A mestere igazi tudós volt. Nyilván boldogan vett volna részt ősi rejtélyek megfejtésében, nem a saját, hanem a tudomány érdekében. Éppen ezért indul most ön is útnak Silano grófhoz, nemde, Monsieur Gage? – Úgy tűnik, ön megtisztította az utat előttünk, tábornok – feleltem nyájasan. Bonaparte valóban úgy söpörte félre az ellenállást, mint ahogyan Mózes választotta ketté a tengert. – Azonban még mindig csupán a kapujában vagyunk Ázsiának. Több ezer mérföld választ el minket Indiától és az ön ottani szövetségesétől, Tipu száhibtól. Még Akkót sem vette be. Hogy akarhat ilyen kevés emberrel Nagy Sándor nyomdokaiba lépni? Bonaparte bosszús arcot vágott. Nem szerette, ha kételkednek benne. – A makedónok sem voltak sokkal többen. És Nagy Sándornak is meggyűlt a baja az ostromokkal, például Türosznál. – Eltűnődött. – Ám a mi világunk nagyobb, mint az akkori, s a dolgok Franciaországban is mozgásban vannak. Sok minden köti le a figyelmemet, s a maga felfedezései talán még fontosabbak lehetnek Párizsban, mint itt. – Franciaországban? – kérdezte Kleber. – Ön az otthonra gondol, miközben még ebben a pöcegödörben harcolunk?
– Én mindig mindenre megpróbálok gondolni, ezért döntöttem úgy, hogy a segítségére sietek még jóval azelőtt, hogy egyáltalán szüksége lett volna rá, Kleber – mondta nyomatékosan Bonaparte. Megveregette a föléje tornyosuló, oroszlánsöré-nyű tábornok vállát. – Csak sose feledje, hogy célja van annak, amit véghezviszünk. Teljesítse a kötelességét, és együtt emelkedünk fel! Kleber gyanakodva nézett rá. – A kötelességünk itt van, nem Franciaországban. Nem igaz? – Amerikai barátunknak pedig az a kötelessége, hogy végre a végére járjon annak, amiért idehoztuk őt – hogy Alessandro Silano gróffal együtt megfejtse a piramisok és az ősök titkát! Siessen, Gage, mert az idő mindnyájunkat sürget. – Én bárki másnál jobban vágyom arra, hogy hazajussak – válaszoltam. – Akkor találja meg a könyvét. – Azzal megfordult és vezérkarával együtt elsétált, közben még ujjaival hadonászva parancsokat osztogatott. Engem viszont hideg zuhanyként ért az utolsó mondata. Most említette meg először, hogy tud a könyvről. A franciák nyilvánvalóan többet tudtak, mint reméltem. Tehát Astiza többet árult el nekik, mint szerettem volna. Most már nem szállhattunk ki: Silano és a hírhedt Egyiptomi Rítus eszközeivé váltunk. A templomosok találtak valamit, s máglyán haltak meg azért, mert kínzóik azt remélték, megszerzik a kincset. Reméltem, hogy nekem szelídebb jövőt tartogat a sors. Reménykedtem benne, hogy nem a pusztulásba vezetem a társaimat. A zsákmányolt török húsokból és tésztákból megebédeltünk, közben próbáltunk nem tudomást venni a szagról, mely máris belengte a sötét csatamezőt. – Hát akkor ennyi – jegyezte meg komoran Nagy Ned. – Ha egy ekkora horda sem képes helytállni pár békaevővel szemben, mennyi esélye lehet a cimboráimnak Akkóban? Ez is egy olyan véres mészárlás lesz, mint amilyen Jaffa volt. – Csakhogy Akkóban ott van a Mészáros is – mondtam. – Ő nem fogja hagyni, hogy bárki elfusson vagy megadja magát. – Meg az ágyúk, meg Phelipeaux és Sidney Smith – tette hozzá Mohamed. – Ne aggódj, tengerész! A város még állni fog, mire visszaérünk. – Hogy megnézhessük, amint végül kifosztják. A matróz ravasz arckifejezéséből rájöttem, mire gondol: keressük meg a kincset, aztán futás! S hazudnék, ha azt állítanám, hogy én teljesen elvetettem ezt a gondolatot. oOo A francia lovasság még mindig az ottomán sereg szétszéledt csoportjait üldözte, amikor a nyomukat követve mi is leereszkedtünk a Jordán folyó völgyébe. A szántóföldek elmaradtak mögöttünk, s száraz, kecskéknek való vidéken jártunk, ahol csupán a folyópart mentén láttunk kisebb ligeteket és réteket. Összeszámolni is képtelenség, hány szent taposta már ezt az ösvényt, Keresztelő Jánostól kezdve, aki valahol e híres partokon tartózkodott egykoron. Mi azonban inkább útonállók bandájának tűntünk. Najac tucatnyi francia és arab martalóca puskák, muskéták, pisztolyok és kardok arzenálját cipelte. Voltak itt igazi útonállók is, két csoportot is
észrevettünk, akik, miután meglátták fegyvereinket, csalódott farkasokként somfordáltak el. Itt-ott folyóba fulladt és lelőtt ottomán harcosok teteme bukkant fel – úgy felpuffadtak, mint a ruhába varrt léggömbök. Széles ívben kikerültük őket a szaguk miatt, és gondunk volt rá, hogy csak forrásvizet igyunk. Dél felé haladva a völgy egyre szárazabbá vált. A Ned otthonát jelentő brit hajók mintha a világ másik végén maradtak volna. A matróz egyik éjjel odakúszott hozzám. – Csapjunk szét e banditák közt, és menjünk tovább egyedül, főnök! – biztatott. – Ez a Najac úgy les téged, mint varjú a halott szemét. A patkányait meg még akkor is kitiltanák a Westminsterből, ha kórustagnak öltöznének. – Erkölcsük, mint a képviselőké, és mocskosak, mint a gályarabok, de mégis szükségünk van rájuk, hogy elvezessenek minket a rubingyűrűs nőhöz, emlékszel? – Valamivel meg kellett nyugtatnom a zsörtölődő matrózt. – Ne hidd, hogy nem őriztem meg az elektromosság feletti hatalmamat. Megszerezzük, amiért jöttünk, és megfizetnek ezek a gazfickók is. – Várom már a napot, amikor összetörhetem a csontjukat. Gyűlölöm a békaevőket. Az arabokat, Mohamedet kivéve. – Eljön még az a nap, Ned. Biztos lehetsz benne. Elügettünk egy út mellett, mely Najac szerint Jerikóhoz vezet. Semmit nem láttam belőle, s a vidék oly kihalt volt, hogy nehezemre esett elhinni, egykor hatalmas falakkal körbevett város állt volna itt. A kovács jutott eszembe, és ismét bűntudatom támadt, amiért elhagytam Mirjamot. Jobb bánásmódot érdemelt volna. A Holttenger kiérdemelte a nevét – a sókristályokkal borított partokon túl ragyogó kék víztükör húzódott egészen a horizontig. Nem gyülekeztek madarak a sekélyesekben, s halak sem törték meg a vízfelszínt. Sűrű, párás, fülledt levegő uralkodott itt, mintha éppenséggel két nap alatt két hónapot haladt volna előre az időjárás. Osztoztam Ned szorongásában. Különös, álomszerű tájon jártunk, mely túl sok prófétának és őrültnek volt szülőföldje. – Jeruzsálem arra van – mondta Mohamed nyugat felé mutatva. Azután az ellenkező irányba bökött, és így szólt: – A Nébó-hegy. A Holttenger partjáról meredek hegy szökött a magasba, mintha a sós víz elől menekülne. A legmagasabb csúcsot foltokban borókafenyő borította, a sziklás vízmosásokban – melyekben csak eső idején csordogált patak – rózsaszín leander virágzott. Najac, aki utunk során alig-alig szólalt meg, egy jelzőtükröt húzott elő, és megvillantotta a reggeli napfényben. Vártunk, de nem történt semmi. – Tessék, a nyavalyás tolvaj miatt eltévedtünk – dörmögte Ned. – Türelem, tompa eszű barátom! – vágott vissza a francia, és megismételte a jelzést. Végre füstoszlop szállt fel a Nébóról. – Íme! – kiáltott vezetőnk. – Mózes otthona! Megsarkantyúztuk lovainkat, majd kaptatni kezdtünk felfelé. Jó érzés volt otthagyni a Jordán füllesztő párával borított völgyét. Most hűvösebb, borókaillatú levegő ölelt körül minket. A hegység teraszain beduin sátrakat láttunk, közelükben fekete leples arab suhancok terelgették ványadt kecskéiket. Régi
karavánúton haladtunk felfelé, lovaink patája puhán dobogott a talajon, s hátasaink prüszkölve jelezték, ha tevetrágya szaga csapta meg az orrukat. Négy óránkba került, hogy felérjünk a csúcsra. Megfordulva, nyugat felé az ígéret földje a lábunk előtt hevert. A Jordán folyó barnásnak és párásnak tűnt ebből a távolságból, és egyáltalán nem hasonlított tejjel és mézzel folyó Kánaánra. A Holttenger kék tükörként szikrázott. Magán a hegyen semmiféle barlangot nem láttam, mely kincs rejtekhelye lehetne. Egy kis völgyben viszont egy francia sátor állt zöldellő fűvel körülvéve, ami forrás jelenlétére utalt. Közelében valamiféle épület, talán egy régi templom romjai hevertek. A füstölgő tábortűz – a jelzőtűz maradványa – mellett emberek ácsorogtak, ránk várva. Vajon közöttük van Silano is? Ám mielőtt megállapíthattam volna, észrevettem még valakit, aki az emberektől távolabb, a romos templom alatti sziklás ormon ült, és a közeledésünket figyelte. Lovammal kiléptettem a sorból, és leszálltam a nyeregből. Egy fehér ruhás nő volt az. oOo Mikor gyalogszerrel a közelébe értem, felállt. A napfény ellen fehér sálat viselt, mely alól ugyanolyan hosszú, fekete hajtincsek szabadultak el, mint amelyek emlékeimben éltek. A sál és a fürtök lágyan lengtek a hegyi szellőben. Szépsége az élénk fényben még kézzelfoghatóbb volt, mint amire felkészültem. Eddig szellemként lebegett előttem, s most ott állt előttem, hús-vér valójában. Titkon reméltem, hogy csalódnom kell majd, s kiderül, túlságosán megszépítettem az emlékét, de nem. A lány pontosan olyan volt, mint a képzeletemben – karcsú eleganciája, Kleopátráéhoz méltó ajkai és orcája, csillogó sötét szemei ismét elbűvöltek. Ha a nők virágok, akik szebbé teszik a világmindenséget, akkor Astiza lótusz volt közöttük. Azonban szemmel láthatóan megöregedett. Nem volt csúnyább – bár egyébként is hibának tartom, ha a nők sértésnek veszik koruk felemlegetését, hiszen az idő múlásával csupán szépségük mélyül el –, de a tekintete rejtélyesebb lett, mintha olyan dolgokat látott vagy élt volna át, melyekre nem szívesen emlékszik vissza. Persze lehet, hogy rajtam is látszott hasonló változás – hiszen mikor is néztem utoljára tükörbe? Kezemmel végigsimítottam a borostámat, és hirtelen rádöbbentem, milyen piszkos az öltözékem. Az övé is poros volt, benne hasítékkal, a lovaglást megkönnyítendő. Lovassági csizmát viselt, mely kicsiny mérete alapján talán egy dobosé lehetett. Teste vékonyabbnak, ruganyosabbnak tetszett, de hát egyikünk sem hízott az utóbbi időben. Derekán selyemöv, benne kis, görbe tőr és egy bőrerszény pihent. Mellette a kövön vizestömlő hevert. Tétováztam; fejemből egyszerre eltűntek a begyakorolt mondatok. Olyan érzés volt, mintha a halálból támadt volna fel. Végül mégis kinyögtem: – Kerestettelek. – Úgy hangzott, mint valamiféle mentegetőzés, kínosan és otrombán – de hát valóban szégyenkeztem amiatt, hogy elrepültem a ballonnal, miután ő a mélybe zuhant. – Azt mondták, eltűntél. – Nálad van a gyűrűm? Hát, kissé hűvösen indult az első párbeszédünk. Elővettem a csillogó ékszert. Astiza úgy kapott érte, mint egy madár, és gyorsan az oldalán függő erszénybe
csúsztatta, mintha forró volna. Még mindig azt hiszi, hogy a gyűrű átkozott, gondoltam. – Áldozatnak fogom felajánlani – mondta. – Ízisznek? – Mindegyiküknek, Thotnak is. – Attól féltem, meghaltál. Olyan ez, mint egy csoda. Te pedig, mint egy szellem vagy egy angyal. – Megvannak a szeráfok? A távolságtartása nyugtalansággal töltött el. – Utánad jöttem, keresztül a poklon és a tengeren, és téged csak az ékszerek érdekelnek? – Szükségünk van rájuk. – Rádöbbentem, minden erejével arra összpontosít, nehogy bármilyen érzelmet mutasson ki. – Szükségünk? – Alessandro mentette meg az életemet, Ethan. Tessék, a tőrdöfés a szívembe. Amikor a ballon lelógó kötelébe kapaszkodott, és a bokáját szorongató Silano miatt nem tudott feljebb mászni, végül a tomahawkommal elvágta a kötelet, hogy a léggömb kirepülhessen a muskéták lőtávolságából. Nem tudtam behúzni őt a kosárba, és nem tudtam megszabadítani őt a vajákos gróftól sem, aki egykoron a szeretője volt. Lehet, hogy ismét egymásra találtak? Amennyiben igen, kutya legyek, ha megértem, miért hívtak ide. Ha csak az arany csecsebecsékre fájt a foguk, nos, azokat postán is elküldhettem volna. – Majdnem megölt a rohadék! Csakis azért nem menekültél meg velem együtt, mert ő nem engedett el. Astiza elfordította arcát, a völgyet nézte, hangja fátyolos volt. – Nem emlékszem a földet érésünkre, csak a zuhanásra. Az utolsó emlékem a te arcod, amint rám nézel a kosár pereme fölül. A legszörnyűbb dolog volt, amit valaha is tennem kellett. Mikor elvágtam a kötelet, százféle érzelem tükröződött a szemedben. – Úgy emlékszem, rémületet éreztem. – Meg ijedtséget, szégyent, sajnálatot, dühöt, vágyakozást, szomorúságot… és megkönnyebbülést. Tiltakozni akartam, de csak elvörösödtem, tudván, hogy igazat mond. – A tomahawkkal felszabadítottalak téged, Ethan, a rád rótt kötelezettség alól. Már nem kellett Thot könyvét őrizned. Megszabadítottalak magamtól. És te mégsem mentél vissza Amerikába. – A minket összekötő köteléket nem vághatod el egy baltával, Astiza. Visszafordult és ismét rám nézett, tekintete feldúlt volt, teste remegett – tudtam, minden erejével próbál ellenállni a késztetésnek, hogy a karjaimba omoljon. Miért tétovázik? Nem értettem semmit. De én sem nyúlhattam feléje, mert egy láthatatlan, kötelességből és sajnálatból épült fal emelkedett közénk, melyet először le kellett volna döntenünk. Képtelenek voltunk közeledni a másikhoz, oly sok mindent kellett volna megosztanunk egymással. – Mikor egy hónap múlva felébredtem, Silanót találtam magam mellett, aki titokban ápolt engem. A tudósoktól kapott szállást Kairóban. Amíg a törött csípője beforrt, továbbra is elolvasott minden ősi töredéket, amit csak össze tudtak gyűjteni
neki. Egyik utazóládáját a másik után tömte tele a könyvekkel. Még olyan, megfeketedett kéziratokat is láttam nála, melyek bizonyára Énoch leégett könyvtárából származtak. Egyetlen pillanatra sem adta fel. Tudta, hogy semmi hasznosat nem találtunk a piramisban, ebből megsejtette, hogy a könyvet máshová vihették. így újra a szövetségese lettem, hogy az ő segítségével jussak vissza hozzád. Reméltem, hogy még Egyiptomban vagy, de legalábbis a környéken. – Az előbb azt mondtad, hogy azt vártad, visszamegyek Amerikába. – Elismerem, voltak kétségeim. Tudtam, van esély arra, hogy elfutsz. Aztán értesültünk róla, hogy valaki kérdezősködik felőlem, és a szívem szaporábban kezdett verni. Silano Bonapartéval börtönbe záratta az igazi hírnököt, és a saját emberét küldte helyette Jeruzsálembe, hogy eltántorítson. De nem vált be a csele. A gróf újabb tervet kezdett fabrikálni, Najacot küldte utánad nyomozni, én pedig rádöbbentem, a sors csavarja úgy a szálakat, hogy mindhármunkat összehozzon. Meg fogjuk fejteni ezt a titkot, Ethan, és megtaláljuk a könyvet. – Minek? Pusztán el akarod rejteni ismét, nem igaz? – Jóra is lehet használni. Az ősi Egyiptom hajdan a béke és a tudás fellegvára volt. A világ ismét hasonló hellyé válhat. – Te is ismered a világot, Astiza. Vagy az esés kiverte a fejedből a józan észt? – Áll itt, éppen felettünk, egy mára romba dőlt templom. Azt a helyet jelöli, ahol Mózes ült hajdan, tekintetét az ígéret földjére vetve, s tudván, hogy minden áldozata ellenére sem nyerhet oda bebocsátást. A te kultúrád régi istene kegyetlen isten volt. Maga az épület a bizánci időkből származik. Mint ahogyan Silano kutatásai alapján vártuk, megtaláltuk benne egy templomos lovag sírját, a csontjaival. Az egyik combcsontjában pedig egy középkori térképre leltünk. – Széttörtétek egy halott csontvázát? – Silano bukkant erre az utalásra Konstantinápolyban. Miután Európában kiirtották őket, egyes templomosok ide menekültek, Ethan. Azt, amit Jeruzsálemben találtak, egy különös városban rejtették el – ez a térkép odavezet. Silano felfedezett még valamit – valamit, ami kapcsolatban lehet az elektromossággal és a te Benjamin Franklineddel. Aztán hallottuk, hogy Jaffában kivégeztek, de a holttested nem került elő. Végső kétségbeesésemben odaadtam Monge-nak a gyűrűt, hátha ő megtalál téged. És most… – Szeretted Alessandro Silanót valaha is? Csupán egy pillanatig habozott, mielőtt választ adott volna. – Nem. Álltam és vártam, hátha mond még valamit, mielőtt minden bátorságomat összeszedve feltenném a logikusan következő kérdést. – Nem vagyok büszke erre – mondta a lány. – Ő szeretett engem. Még mindig szeret. A férfiak könnyen lesznek szerelmesek, a nőknek azonban óvatosaknak kell lenniük. Szeretők voltunk, igen, de nehezemre esett volna bele is szeretnem. – Astiza, azért nem kellett volna idejönnöm, hogy elhozzak két aranyszeráfot. – Szeretsz még, Ethan, ahogyan a Nílus partján mondtad? Hát persze hogy szerettem. De féltem is tőle. Minek is nevezte őt szegény Talma, boszorkánynak? Varázslónőnek? Féltem a hatalmától, mellyel a bűvkörébe vont, amikor beismertem az iránta érzett vonzalmamat. És mi lesz szegény
Mirjammal, Akko ostromlott falai mögött? Ám mindez most nem számított. Elöntötték a régi érzelmek. – Szerettelek attól a pillanattól fogva, amikor lesöpörtem rólad a törmeléket Alexandriában – tört fel végül belőlem a vallomás. – Szerettelek, amikor a Chebek fedélzetén utaztunk a Níluson, szerettelek Énoch házában, és szerettelek még akkor is, amikor a denderai templomban egy percre azt hittem, elárultál. És szerettelek, amikor a Nagy Piramis mélyén azt hittem, elvesztünk. Eléggé szerettelek ahhoz, hogy átálljak a nyavalyás britekhez, ha ezzel a legkisebb reményem is nyílt arra, hogy visszakapjalak; és úgy tűnik, eléggé szerettelek, hogy újra visszatérjek a nyavalyás franciákhoz. Még az újratalálkozás reményét is szerettem, amikor odalent lovagoltunk a völgyben, majd fel a hegyre, bár fogalmam sem volt, mit mondok majd neked, hogy milyen leszel és hogyan érzel. – Kezdtem elveszíteni az önuralmam. Egy nő hamarabb elveszi egy férfi eszét, mint a legkiválóbb Appalache-hegységi whisky. Kifulladva, a reménybe kapaszkodva vártam, hogy egyetlen szavával a szívembe döfjön. Feltártam keblemet a muskétáknak, lehajtottam fejem a hóhér bárdja előtt. A lány szomorúan mosolygott. – Alessandróba nehezen szerettem volna bele, de téged annál könnyebb volt megszeretnem. Szó szerint megszédültem, fejem kótyagossá vált a boldogságtól. – Akkor menjünk el, még ma este! Könnyes szemmel rázta meg a fejét. – Nem lehet, Ethan. Silano túl sokat tud. Nem hagyhatjuk, hogy ő fejezze be a küldetést. Be kell fejeznünk, amit elkezdtünk, s meg kell szereznünk tőle a könyvet, ha eljön az idő. Együtt kell működnünk vele, hogy azután eláruljuk. Ez a sorsom azóta, hogy Kairóban találkoztam vele, s a tiéd is azóta, hogy Párizsban elnyerted a medált. Azóta minden út ide vezetett, erre a hegycsúcsra, és a rajta túl fekvő hegyekbe. Megtaláljuk, és azután elmegyünk. – Miféle hegyekről beszélsz? – Ott van a Szellemek Városa. – Micsoda? – Egy szent, mitikus hely. Európai ember nem járt ott, azt hiszem, egészen a templomosok óta. Utunk még nem fejeződött be. Felnyögtem. – Benedict Arnold kapzsiságára mondom… – Ezért most el kell válnunk, Ethan, hogy félrevezessük őt. Te dühösnek tetteted majd magad, amiért újra összeálltam Alessandróval, s úgy utazunk ettől fogva, mint csalódott egykori szeretők. Végig azt kell hinniük, ellenségek vagyunk. – Ellenségek? Azzal pofon vágott, oly keményen, ahogyan csak bírt. Ütése akkorát csattant, mint egy puskalövés. Hátranéztem. A többiek odafentről bámultak minket. S mind közül a legfürkészőbben egy magas, arisztokratikus fellépésű férfi nézett – Alessandro Silano. oOo
Silano többé már nem az a ruganyos testű vívó volt, aki az emlékeimben élt. Sántítva járt, s a fájdalom megkeményítette nemes vonásait, ami sötétebbé és keserűbbé változtatta eddigi Pán-szerű vonzerejét. A sérülés, melyet a zuhanás okozott, merevebbé tette; pillantásából csáberő nem, pusztán céltudatosság áradt. Tekintete komorrá, szája kemény metszésűvé vált. Hunyorogva közeledett a romos bizánci kápolnától lefelé vezető kecskeösvényen, és nem nyújtotta üdvözlésre kezét. Minek is tette volna? Vetélytársak voltunk. Gyanítottam, hogy Monge-tól vagy más orvosoktól fájdalomcsillapító szereket kapott. – Nos? – kérdezte Silano. – Nála vannak? – Nem árulta el – felelte Astiza. – Nem biztos abban, hogy segítenie kell nekünk. – És úgy akartad meggyőzni, hogy pofon vágtad? – Volt némi vitás ügyünk – vont vállat a lány. Silano felém fordult. – Úgy tűnik, nem menekülhetünk egymás elől, igaz, Gage? – Én boldogan éltem, amíg ön el nem küldte utánam Astiza gyűrűjét. – És ön eljött érte, ahogyan régen is tette. Remélem, azelőtt megtanulja majd értékelni, mielőtt ön ráunna. Nem könnyű szeretni őt, amerikai. – A lányra pillantott. Láttam rajta, hogy ő sem tudja jobban, mennyire bízhat meg benne, mint én. Astiza az orránál fogva vezette őt. Társak voltak, de nem szeretők. Nem könnyű együtt élni olyasvalamivel, amit nem kaphatunk meg, márpedig Silano igen rosszul tűrte a visszautasítást. Mindnyájan arra kényszerültünk, hogy szemmel tartsuk a másik kettő viselkedését. – Azt állította, hogy magával hoz majd két kicsiny fémangyalt, melyeket a Nagy Piramisban találtatok. Itt vannak? Egy pillanatra tétováztam, hadd kínlódjon. – Elhoztam őket – feleltem aztán. – De ez nem jelenti azt, hogy segíteni is fogok. – Próbára akartam tenni, mennyire gyűlöl engem. Persze bármikor megölethet, ha úgy dönt. – Biztos helyen vannak, amíg nem tisztázzuk a részleteket. A múltban történtek fényében bizonyára megérti, ha nem bízom önben feltétel nélkül. Meghajolt. – És persze én sem bízom önben. Ám a társaknak nem kell egyszersmind barátoknak is lenniük. Igazából olykor jobb is, ha nem azok – így őszintébbek lehetnek egymáshoz, nem gondolja? Jöjjön, biztosan megéhezett az út sorári. Együnk, s közben elmondok egy történetet. Azután eldöntheti, akar-e segíteni. – És ha nem akarok? – Akkor visszatérhet Akkóba. Astiza pedig önnel mehet, vagy maradhat, ahogy kívánja. – Elkezdett felfelé bicegni az úton, aztán megfordult. – Ám biztosan tudom, hogyan döntőtök majd. Astizára pillantottam, hátha a tekintete elárulja, hogy mélyen megveti ezt az embert, ezt a diplomatát, párbajhőst, vajákost, tudóst és intrikust. Ám a lány szemében megvetést nem, csupán szomorúságot láttam. Megértette, mennyire gúzsba kötnek minket a vágyaink és a csalódásaink Saját magunk teremtettük azt a rémálmot, amelyet most együtt álmodtunk. Felkapaszkodtunk a tető nélküli templomhoz, melynek romos kövein megült a napfény. Itt-ott halmok és gödrök jelezték az ásatások helyét. Astiza odavezetett ahhoz a padló alá rejtett, nyitott kőszarkofághoz, melyben a templomos lovag
maradványait találták. – Silano a Vatikánban és a konstantinápolyi könyvtárakban lelt utalásokat erre a sírra – mondta. – A lovag Michel de Troyes volt, aki Párizsból menekült el a letartóztatások elől, s a Szentföldre hajózott. – Egy levél szerint Mózessel együtt nyugszanak a csontjai – mondta Silano –, és magával vitte a titkot is. Beletelt némi időbe, míg rájöttünk, hogy a szöveg a Nébóhegyre utal, bár Mózes sírját soha nem találták meg. Reméltem, hogy egyszerűen a lovag sírjában lesz az irat, de tévedtem. – És türelmetlenségedben ráütöttél a csontokra – mondta Astiza. – Igen. – Vonakodva ismerte be hirtelen érzelemkitörését. – Ekkor a combcsontja egyik repedésében arany csillanását pillantottam meg. Vékony hengert csúsztattak bele – a halála után valószínűleg levágták a lábát és lyukat mélyítettek a csontba –, amiben egy középkori térképet találtunk, latin nevekkel. Ez rejti a következő állomás titkát. Ekkor küldtünk önért. – Miért? – Mert Franklin embere. Ért az elektromossághoz. – Az elektromossághoz? – Ez a kulcs. Vacsora után elmagyarázom. Csoportunk mostanra – Najac embereivel, velem és két társammal, valamint Silanóval, Astizával és a gróf testőreivel együtt – húsztagúra bővült. Beesteledett. Silano szolgái tüzet raktak a romos falak sarkában, majd magunkra hagytak minket, az expedíció vezetőit. Najac sajnos velünk evett, így ragaszkodtam ahhoz, hogy Ned és Mohamed is csatlakozhasson. Astiza illedelmesen térdelt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. A központi helyet Silano foglalta el. Homokon ültünk, mely lassanként elnyelte a régi római mozaikpadló vadászjeleneteit, amelyen vadállatok menekültek az erdőben lándzsás nemesurak elől. – Végre mindnyájan összegyűltünk – kezdte Silano. A tűz melege beburkolt, megvédett minket a hideg sivatagi éjszakától. Szikrák rebbentek a csillagok felé. – Talán Thotnak kedvére valók az ilyen szövetségek, melyek az általa hátrahagyott titkok megfejtésén igyekeznek? Lehet, hogy szándékunk ellenére végig az istenek akaratát követtük? – Én az egyetlen igaz Istenben hiszek – dünnyögte Mohamed. – Egyetértek – csatlakozott Ned –, bár a tiéd nem igazi, cimbora. Azért ne sértődj meg. – Mint ahogyan én is az Egyben hiszek – mondta Silano –, s hogy minden dolog, minden élőlény és minden vallás csupán egy-egy arca a végső misztériumnak. Ezernyi utat követtem a világ különböző könyvtáraiban, kolostoraiban és sírboltjaiban, s mind ugyanabba a központba vezetett. Ezt a központot keressük most, kelletlen barátaim. – Miféle központ ez, mester? – szólt közbe Najac, kezes ebként viselkedve. Silano felvett egy homokszemet. – Mi szólnátok, ha azt mondanám: ez az univerzum? – Azt, hogy tartsd meg, és hagyd nekünk a maradékot – javasolta Ned. A gróf halványan elmosolyodott, feldobta a homokszemet, és elkapta. – És ha azt mondanám: a világ körülöttünk vékony fátyolszövet, anyagtalan, mint a pókháló rései, és mindezt az illúziót egy misztikus energia tartja fenn, melyet
mi nem érthetünk – bár lehet, hogy ez az energia nem más, mint a gondolat maga. Vagy talán az elektromosság? – Azt felelném erre, hogy a Nílus, melybe beleesett, bizony nem pókháló volt, hanem éppen elég kézzelfogható dolog ahhoz, hogy eltörje a csípőjét – mondtam. – Illúzió az illúzió mögött. Bizonyos szent szövegek szerint, melyek Thot tanítását rejtik. – Hogy az arany pókselyem volna? A hatalom pedig a puszta levegő markolása? – Ó, nem! Bár mindnyájan álmok vagyunk, ez az álom számunkra valóság. És éppen ebben rejlik a titok. Tegyük fel, hogy a legszilárdabb tárgyak, például e templom kövei, szinte a semmiből épülnek fel. Hogy egy kőtömb avagy egy csillag lezuhanása egyszerű matematikai törvényszerűség. Hogy egy épületben benne foglaltatik az isteni, egy alakzatban a szentség, s az emberi elme pedig megérezheti a láthatatlan energiát. Mire lennének képesek azok, akik felismerik mindezt? Ha a hegyek csupán pókhálók, mily könnyű volna elmozdítani őket! Ha a tenger valójában vékony pára, könnyűszerrel szétválasztható! A Nílus vérré változhat, a semmiből békák hada bukkanhat elő. Mekkora erő kellene Jerikó falainak ledöntéséhez, ha a valóságban csupán míves csipkéhez hasonlatos? Mekkora erő az ólom arannyá változtatásához, mikor lényegében mindkettő – csupán por? – Örült vagy – mondta Mohamed. – Ezek a Sátán szavai. – Nem! Tudós vagyok! – Talpra kászálódott; Najac segédkezet nyújtott neki, amit nyomban félrelökött, amint megállt a lábán. – Egyszer már, Napóleon estélyén, megtagadta tőlem ezt a címet, Ethan Gage. Megalázott, hogy kicsinyes színben tüntethessen fel. – Akaratom ellenére elvörösödtem. Ez a fickó semmit nem felejtett el. – Ám én idestova húsz éve fürkészem ezeket a titkokat. Akkor érkeztem Kairóba, amikor ott még a mamelukok uralkodtak, és már akkor az ősi rejtélyeket kutattam, amikor ön még az élete elherdálásával volt elfoglalva. A régiek nyomában jártam, miközben ön merő opportunizmusból a franciákhoz szegődött. Próbáltam megérteni a számunkra elhelyezett, titokzatos jeleket, miközben ti mind a sárban hemperegtetek. – A saját felsőbbrendűségébe vetett hite sem lett a múlté, úgy tűnik. – Most végre megértettem, mi az, amit keresünk, és milyen eszközzel találhatjuk meg. Igába kell fognunk a villámot! – A mit? – kérdezte hitetlenkedve Ned. – Mint hallom, Gage, sikerült az elektromosságot fegyverként bevetnie Bonaparte serege ellen. – A háború kényszerített rá. – Azt hiszem, Franklin szakértelmére lesz szükségünk, ha Thot könyvéhez érünk. Ön szerint elegendő lesz a tudása? – Tudós vagyok én is, bár egy szót sem értek abból, amit itt összehord. – Ezért van szükségünk a szeráfokra, Ethan – szólt közbe halkan Astiza. – Úgy gondoljuk, megmutatja, hol van a végső rejtekhely, melyet a templomos lovagok használtak a rendjük elpusztítása után. Azt, amit Jeruzsálem alatt találtak, a sivatagba vitték és a Szellemek Városába rejtették. Az iratok nem világosak, de Alessandro és én hiszünk abban, hogy Thot is ismerte az elektromosságot, és hogy a templomosok általa teszik próbára azokat, akik a könyvet keresik. A földre kell csalnunk a villámot, ahogyan Franklin is tette.
– Akkor hát egyetértek Mohameddel. Mindketten őrültek vagytok. – A Jeruzsálem alatti kamrákban – mondta Silano – egy furcsa padlómintára bukkantatok, mely villámot ábrázolt. S egy különös ajtóra. Nem így volt? – Honnan tud erről? – Biztos voltam abban, hogy Najac sosem jutott el az általunk feltárt helyiségekbe, és nem látta Mirjam meglepő mintával díszített ajtaját sem. – Nos, kutattam, ahogyan ön is mondta. És ezt a templomos ajtót héber mintázat díszítette, nemde? A kabbala tíz szefirája? – És mi köze ennek a villámhoz? – Csak figyeljen. – Lehajolt, s a tűz melletti porba két kört rajzolt, melyek a szélüknél metszették egymást. – Minden dolog kettős – mormolta Astiza. – És mégis egy – fejezte be a gróf. Újabb kört rajzolt – akkorát, mint az első kettő együttvéve –, mely magában foglalta az előzőeket. Azután újabb és újabb köröket, egymás után, s a mintázat egyre bonyolultabbá vált. – A próféták tudták ezt. Talán Jézus is tudta. A templomosok pedig idővel rájöttek. – Azután a körök metszéspontjától vonalakat kezdett húzni, s ebből egy másik minta bontakozott ki – egy öt- és egy hatágú csillag. – Az egyik egyiptomi, a másik zsidó jelkép – mondta. – Egyformán szent mindkettő. Nemzete zászlajában is szerepel az egyiptomi csillag. Ön szerint véletlenül, vagy a szabadkőművesek szándéka szerint, kik az országa alapítói közt voltak? – Végül a térközökben tíz pontot jelölt meg, melyek ugyanazt a sajátos mintázatot adták ki, mint amit a Templomhegy alatti templomos csarnokban is láttunk. A szefirák, ahogyan Haim Farhi nevezte őket. Ismét úgy éreztem, a körülöttem lévők olyan ősi nyelven beszélnek, melyet én nem ismerek, és nagy jelentőséget tulajdonítanak olyan dolgoknak, melyeket én csupán egyszerű dísznek hittem. – Megismeri? – kérdezte Silano. – Miért? – kérdeztem vissza óvatosan. – A templomosok egy másik mintát is rajzoltak ebből. – S azzal cikcakkos vonallal összekötötte a pontokat. – íme. Egy villám. Hátborzongató, nem? – Lehet. – Nem lehet, egészen biztos. A jelek egyértelműen arra utalnak, hogy meg kell szelídítenünk az ég erőit, ha meg akarjuk tudni, hol a könyv. A térképen, melyet itt találtunk, szintén szerepel a villám jele, és még ott van a vers is. – Miféle vers? – Egy rímes verspár. Igazán ékesszóló, hallgassa csak! – S azzal nekikezdett:
Aether cum radiis solis fulgore relucet Angelus et pinnis indicat ore Dei, Cum region deserta bibens ex murice torto Siccatis labris arida sorbet aquas Tum demum partem quandam lux clara revelat Quae prius ignota est nec repute tibi
Oppenens cunctatur eum dea candida Veri Floribus insanum qui furit atque fide
– Ez nekem kínai, Silano. – Latin. A határvidéken nem tanítják a klasszikusokat, Monsieur Gage? – A határvidéken a klasszikusokkal tüzet gyújtunk. – Utazásaim során bukkantam erre a szövegre. A fordítása megmagyarázza, miért siettem annyira újra felvenni önnel a kapcsolatot:
Mikor az égen fellángol a napsugarak villámfénye, És az angyal, Isten szavára, szárnyaival felmutat, Mikor a sivatag a csavarodott csigaházból, Száraz ajkaival felissza a vizet, Akkor a tiszta fény végül felfed egy bizonyos helyet, Mely azelőtt ismeretlen volt és jelentéktelennek tűnt előtted Az isteni, fénylő Igazság várja epekedve azt, Aki megőrül a virágokért, s hittel bízik.
Ez meg mi az ördögöt jelenthet? Sok bonyodalomtól megkímélné a világot, ha mindenki egyszerűen csak kimondaná, amit gondol, de a jelek szerint ez nem szokásunk, igaz? Ám volt valami ezekben a szavakban, ami felkavart bennem egy emlékfoszlányt, mégpedig olyan emléket, amelyről sem Astizának, sem Silanónak nem beszéltem. Jeges borzongás futott végig a hátamon. – A Szellemek Városán belül egy kitüntetett helyre kell eljutnunk – mondta Silano –, ott megidézni a vihar tüzét, a villámot, ahogyan a mestere, Franklin is tette Philadelphiában. Lehívjuk a szeráfokhoz, és megnézzük, melyik irányba mutatnak. – És mit találunk majd ott? – Véleményem szerint egy épületet vagy egy barlangot. Megtudjuk, ha beválik a tervünk. – A sivatag, mely csigaházból iszik? – A viharfelhők esőjéből. Úgy sejtem, valami szent ivóalkalmatosságra utalhat. Vagy valami másra, gondoltam. – És a virágok meg a hit? – Elméletem szerint ez magukra a templomosokra utal, valamint a Rózsa és Kereszt Rendjére, avagy röviden a rózsakeresztesekre. A Rózsakeresztes Rend eredetéről megoszlanak a vélemények. Az egyik elmélet szerint időszámításunk szerint 46-ban Márk apostol megtérített egy alexandriai bölcset, Ormust, aki a kereszténység tanait ősi egyiptomi tanításokkal vegyítve egy gnosztikus, azaz a tudáson alapuló vallást hozott létre. – Átható pillantással nézett rám, hogy
megbizonyosodjon arról, felismertem-e az összefüggést Thot könyvével. – A történelem során különféle mozgalmak váltakoznak, de a kereszt és a rózsa rendkívül ősi szimbólumok, a halált és az életet, illetve a kétségbeesést és a reményt jelképezik. A feltámadást, ha úgy tetszik. – Valamint a férfit és a nőt – tette hozzá Astiza –, hiszen a kereszt a férfi, a rózsa a női nemi szervet szimbolizálja. – A virág és a hit szimbolizálja azt az embert, aki rátalálhat a titokra – mondta Silano. – Egy nő volna az? – Talán. Ez az egyik oka annak, hogy egy nő is velünk tart. Úgy döntöttem, saját sejtéseimet megtartom magamnak. – Tehát az a szándéka, hogy a földre vonja a villámot, egyenesen a szeráfokhoz, és megnézi, mi történik? – Ha eljutunk a szövegekben megjelölt helyre, igen. Elgondolkoztam. – Tehát egy villámhárító, vagyis inkább kettő, hiszen két szeráfunk is van. Fémre lesz szükségünk, hogy az energiát a földbe vezessük, azt hiszem. – A sátorrudaink pontosan azért készültek fémből, hogy rájuk erősíthessük az angyalokat. Már hónapok óta tervezem ezt az expedíciót. Nélkülünk nem találná meg a várost, mint ahogyan mi sem találnánk meg ön nélkül az eldugott rejtekhelyet. – És azután mi lesz? Félbevágjuk a könyvet? – Nem – mondta Silano. – Nincs szükség efféle salamoni döntésre. Együttes erővel fogjuk az emberiség javára fordítani, amiként a régiek is tették. – Együtt? – Miért ne, ha egyszer végtelen hatalmat nyerünk általa? Ha a világ valóban fátyol, akkor alakítható és félrevonható. Ez a könyv kétségkívül ennek a módját tartalmazza. És ha minden lehetségessé válik, akkor sziklák emelkedhetnek a magasba, az élet meghosszabbíthatóvá válik, ellenségek békélnek majd meg egymással, a sebek pedig begyógyulnak. – Szeme ragyogott. A csípőjére néztem. – És ismét fiatallá válhatunk. – Pontosan, és uralkodhatunk a világ felett, mely végre a józan ész törvényein alapszik majd. – A Bonaparte-féle józan észen? Silano Najacra pillantott. – Nem tagadom meg a kormányt, amely megbízott engem. Am a politikusok és a tábornokok nem érthetnek meg mindent. A jövőt a tudósok uralják, Ethan. A régi világ a fejedelmek és papok játszótere volt. Az új terhe a tudósok vállán nyugszik. Ha az ész és az okkult erő egyesül, új aranykor köszönt majd ránk. Egyiptomban a papok játszották ezt a szerepet. Mi leszünk az eljövendő világ papjai. – De hát ellenkező oldalon állunk! – Nem, nem igaz. Minden dolog kettős. És összeköt minket Astiza. – Nyájasnak szánt mosollyal nézett rám. Minő szentségtelen hármasság ez! De hogyan érhetek el bármit is, ha nem játszom a szerepemet? A lányra néztem. Silano oldalán ült, nem az enyémen.
– Még csak meg sem bocsátott nekem – hazudtam. – Megbocsátok, ha segítesz nekünk, Ethan – felelte. – Szükségünk van rád, hogy lehozd a tüzet az égből. Szükségünk van rád, hogy igába hajtsd a mennyek erejét, mint ahogyan a te Benjamin Franklined tette.
Tizennyolcadik fejezet A Szellemek Városának bejárata egy hasadék volt a homokkővel szegélyezett szurdokban, szűk és rózsaszín, mint egy szűz öle. A kanyargós folyosó talán ha szobányi szélességű lehetett – az égből csupán egy kék csíkot láttunk odafent. A szurdok falai kétszáz méter magasba nyúltak, s időnként fölénk hajoltak, mintha bezárulni igyekeznének, mint a földrengés nyitotta hasadékok. Nyugtalanság töltött el, miközben a hatalmas falak árnyékba borult tövében haladtunk. Ugyanakkor, ha egy szikla egyáltalán lehet érzéki, ez a rózsaszín és kék őrtorony bizony az volt – hullámzó testek háreme, melyet a víz csiszolt ezer különböző formára, oly kellemes látványt nyújtva a szemnek, mint a szultán legszebb ágyasa. Korallszín, szürke, fehér és levendula árnyalatú rétegek sorakoztak egymás fölött. A kövek helyenként fagyott szirup cseppjeire emlékeztettek, máshol feldagadt cukormázra, megint máshol csipkefüggönyre. Ösvényünk, ez a homokos, köves vádi, ferdén ereszkedett ismeretlen célunk felé, mintha egy szatír álmának alvilágához közelednénk. S amikor közelebbről is megvizsgáltam a sziklát, láttam, hogy nem a természet volt az egyetlen szobrásza. Ez régi karavánút volt, s a kanyon falába csatornát mélyítettek, mely sötétre színeződött, bizonyságául annak, hogy hajdan egy ősi városnak szállította a vizet. Elhaladtunk a szurdok felső bejáratát jelző, kopott római boltív alatt, és néma ámulattal bámultuk a falakba vágott fülkéket, melyeket istenszobrok és geometrikus ábrák díszítettek. Kétszeres életnagyságú, homokkő tevék kísérték csoportunkat – faragott féldomborművek. Olyan érzésünk támadt, mintha maguk a holtak váltak volna kővé, s amikor befordultunk a szurdok utolsó kanyarján, ez a kísérteties érzés csak felerősödött bennünk Levegő után kapkodtunk. – Nézzétek! – kiáltotta Silano. – Minden lehetséges, ha merünk álmodni! Igen, a könyvnek itt kellett lennie. oOo Ez a hely többnapi útra feküdt a Nébó-hegytől. Csapatunk a Jordán menti hegyeket követte idefelé. A zöld legelőkkel borított fennsíkon időnként keresztes várak romjai sejlettek fel; elhagyatottak voltak, mint a templomosok maguk. Néha mély, meleg levegőjű szurdokokba ereszkedtünk alá, melyek a nyugati homoksivatagra nyíltak. Az apró csermelyeket elnyelte a száraz föld. Azután felkaptattunk a másik oldalon és folytattuk utunkat dél felé. Fölöttünk sólymok keringtek a száraz, meleg légáramlatokon, s jöttünkre beduinok terelték kecskéiket az oldalsó vádikba, hogy biztonságos távolból némán figyeljék elhaladásunkat. Akko ostroma mintha egy másik bolygón zajlott volna. Lovaglás közben elegendő időm nyílt Silano latin versén töprengeni. Az angyalokról szóló rész valamelyest valóságosnak tűnt, bár fel nem foghattam, mily erő késztetné őket mozgásra. Elmémben azonban megragadt két szó: a „csigaház” és a „virág”. Ugyanezeket a képeket használta francia tudós barátom, Edme Francois Jomard is, mikor felmásztunk a Nagy Piramisra. Jomard szerint a piramis méretei valamiféle „aranyszámot”, szent arányokat tükröznek – mely, ha jól emlékszem, 1,618
volt –, amely viszont a Fibonacciról elnevezett számsor geometriai ábrázolását jelentette. Ezt a számtani sorozatot ugyanis egyre növekvő, egymásba fonódó négyszögek sorával lehet lerajzolni, s ha egy íves vonallal összekötjük a négyzeteket, akkor ugyanazt a spirális mintát kapjuk, melyet a természetben a nautiluszok házában vagy – amint arra Jomard felhívta a figyelmemet – a virágok szirmaiban figyelhetünk meg. Társam, Talma ennek hallatán bolondnak nevezte az ifjú tudóst, ám mindez mégis felkeltette a kíváncsiságomat. Talán a piramis valóban valamely alapvető természeti törvényt képez le? És ha ennek köze van a mostani úti célunkhoz, vajon mi lehet az? Próbáltam Monge és Jomard matematikusfejével gondolkodni. „Akkor a tiszta fény végül felfed egy bizonyos helyet, mely azelőtt ismeretlen volt és jelentéktelennek tűnt előtted” – így szólt a templomosok verse. Értelmetlennek tűnt, de hallatán mégis vad gondolat ötlött az eszembe. Elképzelhető lenne, hogy olyan nyomra bukkantam, melynek segítségével Thot könyvét elorozhatom Silano orra elől? Táborainkat a lehető legvédettebb helyeken ütöttük fel. Egy este felmásztunk egy magaslatra, hogy az éjszakát egy keresztes erőd mészkőből emelt falai között töltsük. A vár csonka tornyai fölött fecskék keringtek, köveit sárgára festette a lenyugvó nap fénye, repedéseikben dudva nőtt. Felfelé haladva vadvirágos mezőn keltünk át. A virágok lágyan hajladoztak a tavaszi szellőben, mintha bólogatásukkal az én feltevésemet akarnák megerősíteni. Fibonacci, suttogták. Mikor a félig leomlott kapuban gyülekeztünk, hogy lovainkat az elhagyott udvarba vezessük, sikerült Astiza mellé keverednem. – Találkozzunk, ha feljön a hold, fent a mellvéden, a lehető legtávolabb az alvóhelyünktől! – súgtam oda neki. Alig észrevehetően bólintott, majd bosszankodást színlelve megsarkantyúzta a lovát, s elém vágott. Valóban, a többiek szemében megkeseredett egykori szerelmespár lehettünk. Az én trióm már régóta elhúzódott esténként Najac martalócaitól. Megvártam, amíg Ned kéjes horkolásba kezd, majd elosontam, és az árnyékban várakoztam. A lány úgy érkezett, mint egy szellem, fehér ruhája ezüstösen ragyogott. Felálltam és behúztam őt egy őrfülkébe, ahol nem láthatott minket senki, a tejszínű holdfény is csupán egy szűk lőrésen át szűrődött be ide. Először csókoltam meg, mióta újra találkoztunk. Ajkai hidegek voltak, ujjai az enyémbe fonódtak, hogy lefogják elvándorolni készülő kezemet. – Nincs időnk! – suttogta. – Najac ébren van, azt hiszi, a dolgomat végzem. Számolni fogja a perceket. – Hadd számoljon a nyomorult! – Megpróbáltam átölelni. – Ha túl messzire megyünk, Ethan, mindent elronthatunk! – Ha viszont nem tesszük, akkor szétrobbanok. – Nem! – Ellökött magától. – Légy türelemmel! Már közel járunk! Ördög és pokol, már Párizs óta folyamatosan megtartóztatom magam. Túl sok erőfeszítés, túl kevés nő. De azért mély lélegzetet vettem. – Jól van, figyelj. Ha ez a villámtrükk beválik, segítened kell, hogy elszakadhassak Silanótól. Időre van szükségem, hogy próbát tehessek valamivel – aztán találkozunk.
– Tudsz valamit, amit nem mondtál el nekünk, ugye? – Talán. A szerencsén múlik. – Te pedig szerencsejátékos vagy. – Elgondolkozott. – Ha sikerrel földre csaltuk a villámot, mondd meg neki, hogy a könyvből téged illető részt elcseréled értem. Akkor én majd úgy teszek, mintha elárulnálak és vele maradnék. Ezután otthagyunk téged. Tégy majd úgy, mintha csalódott lennél. – Ez nem lesz nehéz. Megbízhatom benned? A lány elmosolyodott. – A bizalom mindig belülről fakad. S azzal elment. Tettünk róla, hogy az út hátralévő részén olyan ingerlékenynek tűnjünk, mint a feldühített sündisznók. Reméltem, hogy mindez valóban csak színjáték. Az ősi karavánúton haladtunk tovább. Tartottunk ottomán őrjáratok felbukkanásától, ám a tábor-hegyi csata után a török hadak mintha teljesen eltűntek volna. A világ üresnek látszott, mintha az ősidőkbe kerültünk volna vissza. Egy alkalommal a helyi bennszülöttek beértek minket. Tagbaszakadt emberkék voltak, teveháton, de a mi csapatunk túl keménynek és túl szegényesnek tűnt ahhoz, hogy megérje kirabolni. Najac odalovagolt hozzájuk a pribékjeivel, amitől hamarosan meggondolták magukat és elmentek. Mire elértük a templomos térképen megjelölt várost, már senki sem követett minket. Nyugatnak fordulva a központi magaslatról a távoli sivatag felé ereszkedtünk. A síkság és miközöttünk azonban a legfurcsább geológiai alakzat állt, melyet valaha is láttam. Csipkés, kopár holdbéli hegyek sorakoztak arra, előttük pedig egy gömbölyű, barna mészkődudor. Úgy nézett ki, mint egy megszilárdult, hajdan bugyborékoló főzet, vagy mint egy rosszul megkelt kenyér. Nem láttunk utat, melyen beléphettünk volna, ám a fura alakzat közelébe érve észrevettük, hogy barlangszájak pöttyözik, mintha egy százszemű szörny tekintene ránk. Tele volt ezekkel a járatokkal. A kinyúló részekbe itt-ott oszlopokat és lépcsőket faragtak. Egy száraz vádiban táboroztunk le, a ragyogó csillagok alatt. Silano szerint a másnap délelőtt megteendő út túl keskeny és veszélyes a lovaknak, így amikor kivilágosodott, otthagytuk őket kikötve a kanyon bejáratánál, s Najac pár arabot rendelt az őrzésükre. Felfigyeltem a lovak különös nyugtalanságára – nyihogtak, kapálództak, és félrehúzódtak egy szekér elől, mely valamikor az éjszaka folyamán jelent meg a táborunk szélén. A négyszögletes járművet ponyva borította. Silano azt mondta, készleteket rejt, köztük húst is, és emiatt idegesek az állatok. Meg akartam bizonyosodni róla, de ekkor a reggeli nap besütött a szurdokba és megvilágította repedezett falait és az utasokat fogadó római boltívet. Gyalogszerrel indultunk tovább, és néhány méter után már semmit sem láttunk a táborból. Minden hang elnémult, csupán saját lépteink visszhangzottak, amint leereszkedtünk a vádi mentén. – A viharok kaviccsal borították ezt a régi utat – mondta Silano. – A hirtelen jött árvizek a feljegyzések szerint leginkább az évnek erre a szakaszára jellemzőek, mert a mennydörgést és villámlást követik. A templomosok tudták ezt, és ki is használták. Így teszünk mi is.
Amint már említettem, egy mérföld megtétele után elértük a kanyon túlsó végét, és ámulatunkban levegő után kapkodtunk Előttünk egy újabb szurdok nyílt az előzőre merőlegesen, de nem ez keltett bennünk meglepetést. A szemben magasodó falon ugyanis a legváratlanabb épület bukkant fel, melyet valaha is láttam – az első dolog a Szentföldön, amely versenghetett a piramisok roppant terjedelmével -: egy kőbe faragott templom. Képzeljünk csak el egy száz méternél is magasabb sziklafalat, mely rózsaszín, mint egy leány orcája, benne – s nem pedig rajta – oszlopok, timpanonok és kupolák együtteséből álló díszes pogány épülettel, mely még a philadelphiai templomok tornyánál is magasabbra emelkedik. Felső párkányain bölény méretű, faragott sasok ültek, s az oszlopok közötti fülkékben angyalszárnyú alakok szobrai sorakoztak. Ám nem is ezek a kerubok vagy démonok vonzották leginkább a tekintetemet, hanem a központban, a templom sötét kapuja fölött álló szobor. Egy nőalakot ábrázolt, melynek fedetlen keblei lekoptak, csípőjén római stílusú lepel redőződött, s állát büszkén szegte a magasba. Az ősi Egyiptom szentélyeiben láttam hasonló alakokat ezelőtt. Karjában bőségszarut tartott, fején napkorongból és bikaszarvakból álló korona maradványa látszott. Borzongató érzés volt ezen a helyen viszontlátni azt az istennőt, aki Párizs óta kísértett engem – mely városban egyébként templomot emeltek neki a rómaiak, ugyanott, ahol ma a Notre-Dame áll. – Ízisz! – kiáltott fel Astiza. – Csillagként vezet minket a könyvhöz! Silano mosolygott. – A hely arab neve Khazneh, azaz „kincstár”, mert a legendák szerint a fáraó itt rejtette el a vagyonát. – Úgy érted, itt rejtőzik a könyv? – kérdeztem. – Nem. Ezek a helyiségek alacsonyak és üresek. Ám valahol a környéken kell lennie. A Fáraó kincstárának bejárata felé tartottunk, átkelve egy kis patakon, mely a szurdok közepén kanyargott. A kanyon jobb kéz felé folytatódott. Széles lépcsősor vezetett fel a sötét, oszlopos kapuhoz. Egy pillanatra megálltunk a templom hűvös előcsarnokában, kinéztünk a vörös sziklákra, majd beléptünk a kapun. Silano igazat mondott, a templom tényleg kiábrándítóan üres volt és jellegtelen – ugyanolyan, mint az a szoba, mely a Nagy Piramisban az üres szarkofágot rejtette. A sziklafalba durva kamraszerűségeket vájtak. Néhány perces vizsgálódás után megbizonyosodtunk arról, hogy ezen a helyen nincsenek rejtett ajtók. Elhagyott volt, mint egy üres raktár. – Itt semmi sincs, hacsak nem valami rejtett jelentéssel bír ez a hely, például matematikai arányaiban – mondtam. – Vajon milyen célból épülhetett? – Lakóépületnek túl nagynak tűnt, ám templomnak mégsem volt elég tágas és világos. Silano vállat vont. – Nem számít. Nekünk az Áldozatok hegyét kell meglelnünk. Ezzel az épülettel kapcsolatban pedig egy dolog legalább biztos, mégpedig az, hogy nem egy magaslaton fekszik. – De annál nagyszerűbb – mormolta Astiza. – Illúzió, mint bármi más – mondta Silano. – Csak az elme valódi. Ez az oka annak is, hogy a kegyetlenség nem bűn.
Visszamentünk az épület elé. A kanyon egyik fele napfényben fürdött, a másik árnyékba borult. Párás volt a levegő. – Szerencsénk van – jegyezte meg Silano. – Nagy a légnyomás, és vihar szagát érzem a levegőben. Nem kell sokat várnunk, ám még azelőtt kell cselekednünk, hogy a vihar megérkezne. Előrehaladva a szurdok egyre szélesebb lett, így jobb kilátásunk nyílt a magunk mögött hagyott hegyek labirintusára. Különböző kőalakzatok törtek a magasba – réteges sütemények, gömbölyű cipóformák, tésztaszerű várak. A sziklákon leander virágzott. A falakat mindenütt barlangok lyuggatták, melyek nem természetes képződmények voltak – négyszögletű bejáratuk volt, mint a házaknak, amiből az következett, hogy emberek faragták őket egykoron. Egy egész város épült így nem a földre, hanem a földbe. Egy nagy, félköríves római színház mellett haladtunk el, melynek padsorait szintén a homokkőből faragták ki, végül egy tágas helyre jutottunk, melyet meredek hegyek öveztek, mint egy hatalmas udvart. Tökéletes búvóhely volt ez egy városnak, mert kizárólag a szűk, jól védhető kanyonon át lehetett megközelíteni, viszont eléggé tágas volt ahhoz, hogy akár egy Boston méretű település is elférjen benne. A porból oszlopok emelkedtek ki, melyek már nem tartottak semmit. Beomlott tetejű templomok látszottak a törmelék között. – Ízisz szerelmére – dünnyögte Astiza. – Ki álmodhatott itt? Az egyik sziklafalon olyasvalamit pillantottunk meg, ami versenyre kelhetett volna a Fáraó kincstárával is. Mesébe illő várost faragtak itt a kőbe: lépcsősorok, oszlopok, timpanonok, teraszok, ablakok és ajtók tobzódtak rajta, melyek a mögöttük rejtőző méhkasszerű városba vezettek. Elkezdtem megszámolni a bejáratokat, de rövidesen feladtam. Több száz volt belőlük, ha nem több ezer. – Ez a város óriási – mondtam. – Itt kéne megtalálnunk a könyvet? Ehhez képest a piramisok kicsiny postaládák. – Önnek kell megtalálnia. Önnek és a szeráfoknak. – Silano elővette a templomos térképet, tanulmányozni kezdte, majd a távolba mutatott. – Mégpedig arról a helyről. Mögöttünk hegy emelkedett az ókori színház fölé, melyre mellvédeket faragtak, ám a teteje laposnak tűnt. Kecskeösvények vezettek fel rá. – Onnan? Mi van ott? – Az Áldozatok hegye. oOo A homokkőbe vésett keskeny, durva lépcsősoron indultunk el fölfelé. Fülledt idő volt, mindnyájan verejtékeztünk, de mászás közben egyre messzebbre tekinthettünk Sziklafalak tengere feküdt előttünk, melyeket helyenként ajtók és ablakok pöttyöztek. Embert sehol sem láttunk. A kihalt város néma csendjét még szellemek hangja sem törte meg. Alkonyodott. A csúcsra érve lapos homokkő teraszra jutottunk, ahonnan pompás kilátás nyílt a környékre. Messze alattunk feküdt a poros város, benne romos falakkal és ledőlt oszlopokkal, körülötte sziklafalakkal. Ezen túl csipkés hegyormok emelkedtek, csupaszon, egyetlen zöld fűcsomó nélkül. Az alkonyi égbolton – megannyi fekete
hadihajóként – viharfelhők tűntek fel s úsztak felénk. Forró, nyirkos szél támadt, mely tölcsérré kavarta és megpörgette a port. Magát a teraszt pontosan vízszintesre vésték ki egykori építői. Közepén egy szalon méretű, négyszög alakú mélyedés tátongott, mintha egy sekély, kiszáradt medence volna. Silano megvizsgálta az iránytűjét. – Észak-dél felé tájolták, hát persze – jelentette ki határozottan, mintha csak erre számított volna. Nyugat felé, ahonnan a vihar közeledett, négy lépcsőfok vezetett egy emelvényhez, mely valamiféle oltár lehetett. A tetején kör alakú tároló volt, egy csatornavájattal. – A vérnek – mondta a gróf. Köpönyege csapkodott a szélben. – Sehol sem látok egy könyvnek való rejtekhelyet – jegyeztem meg. Silano a messze alattunk fekvő városra mutatott, a homokkőbe vájt tízezer lyukra – erre a holdkórosok tanyájára. – Én viszont a végtelent látom. Itt az ideje, hogy elővegye a szeráfjait, Ethan Gage. Ezek még az aranynál is szentebb fémből készültek. – Miféle fémből? – Az egyiptomiak Rá-ezhrinek, „a Nap könnyeinek” nevezték őket. Most pedig megérinti őket az Isten ujja, s ők megmutatják, hová kell mennünk. Mit kell tennünk, hogy magunkra vonjuk Thot ujját? Hogyan vehetjük rá az univerzumot, hogy jelet adjon nekünk? Kétségtelenül őrült volt, bár azt hiszem, az öreg Ben sem sokban különbözött tőle, amikor a fejébe vette, hogy viharban fog sárkányt eregetni. A tudósok már csak ilyen habókos emberek. – Várjunk csak! Mi lesz, ha megtaláljuk a könyvet? – Megnézzük – mondta röviden Silano. – Azt sem tudjuk, egyáltalán képesek leszünk-e elolvasni – vetette ellen Astiza. – Úgy értem, kié lesz? – erősködtem. – Valakinek a gondjára kell bíznunk. Úgy tűnik, a szeráfjaim nélkülözhetetlenek, és csak én tudom megfelelően elhelyezni őket. Ráadásul én nem igazán tartozom sem a francia, sem a brit oldalhoz; semleges vagyok. Nyugodtan rám bízhatjátok. – Nélkülünk ezer év alatt sem találtad volna meg ezt a helyet – zsörtölődött Najac –, ráadásul még egy bevásárlólistáról sem tudnál gondoskodni. – Te pedig még akkor sem találnád meg a jobb füledet, ha a golyóidhoz lenne kötve – feleltem bosszúsan. – Monsieur Gage, a helyzet mostanra egyértelművé vált – mondta türelmetlenül Silano. – Csatlakozzon hozzám, az Egyiptomi Rítushoz, és részt nyerhet a hatalomból. – Csatlakozzak ahhoz, aki Egyiptomban egy korsóban küldte el nekem a barátom fejét? Felsóhajtott. – Távozhat üres kézzel is. – És ön ugyan milyen alapon formál jogot a könyvre? – Végig kellett játszanom a szerepemet. A gróf vidáman pillantott körbe. – Hogy milyen jogon? Nos, nálam van az összes puska, a készletek zöme, és én vagyok az egyetlen reményetek arra, hogy megfejtsük, amit találunk. – Najac
emberei felemelték a fegyvereiket. Különösen bosszantott, hogy a saját puskám csövével kellett farkasszemet néznem, mely most Najac mocskos kezében volt. – Tényleg nem tudom, mit látott önben Franklin, Ethan. Oly lassan fogja fel, ami nyilvánvaló! A közelgő felhőkre mutattam. – Nélkülem nem fog működni, Silano. – Ne legyen bolond! Ha nem segít, senki sem leli meg a könyvet, ráadásul ön sem nyer semmit. Ön éppoly kíváncsi, mint én. Astizára néztem. – Akkor, íme a feltételeim. Segítek elhelyezni a szeráfokat. Ha beválik, a könyv az öné lehet. Vigye, s engem hagyjon vele békén. – Főnök! – kiáltott fel Ned. – De cserébe Astizát akarom. – Ó nem az enyém, hogy odaadhatnám, monsieur. – Azt akarom, engedjen el minket sértetlenül és zavartalanul. A gróf a lányra pillantott, aki elkerülte mindkettőnk tekintetét. – Ha beleegyezem, segíteni fog? Bólintottam. – Sietnünk kell. – De ez az ő döntése lesz, nem az enyém – figyelmeztetett Silano. Astiza arca kiismerhetetlen volt. – Az ő döntése – hagytam jóvá magabiztosan. – Nem az öné. Pusztán ennyit kérek. – Rendben van. – Mosolya körülbelül annyira volt szívélyes, mint egy kanadai hódcsapda. – Akkor tegyük meg a megfelelő előkészületeket. Nagy levegőt vettem. Vajon megbízhatom a lányban? És vajon működni fog ez egyáltalán? Egyetlen latin verssorra tettem fel mindenemet. Előhúztam ruhámból a piramisból hozott angyalkákat. A vajákos gróf szeme felcsillant, amikor megérintette őket. – Erősítsétek a fémrudakhoz a kapcsokkal, melyekkel Mózes botjához rögzítették őket! – rendelkeztem. – Készítünk egy Franklin-féle villámhárítót. – Észrevettem, hogy a terasz földjébe két lyukat mélyítettek. Silano megerősítette, hogy a templomosok is említést tettek ezekről a mélyedésekről, így hát beledugtuk a rudakat. Azonban nem volt közöttük összeköttetés. Jobban megvizsgálva a teraszt, barázdákat vettem ki a homokkőben. Hatoldalú csillagot ábrázoltak. Ehhez képest a rudak két átellenes pontban álltak. – Össze kell kötnünk a rudakat! – mondtam. – Méghozzá fémszalagokkal, hogy átvezethessük rajtuk az áramot. Van ilyenetek? Természetesen nem volt. Ennyit Silano kutatásairól! Eközben egyre sötétebb lett, az égen sötét felhők gyülekeztek, s távoli mennydörgés morajlott. Alattunk a völgyben portölcsérek hajladoztak, mint holmi részegek. – Nem tudom, mi lesz, ha nem kötjük össze a rudakat – figyelmeztettem Silanót. – A templomosok szerint működni fog. A kutatásaim tévedhetetlenek. Az önbizalmát még Aaron Burr is megirigyelhette volna, az egyszer biztos. Töprengeni kezdtem, mivel helyettesíthetnénk a fémszalagokat. Ellenségeimnek
teljesen igaza volt – ugyanolyan kíváncsi voltam, mint ők. – Najac, tégy valami hasznosat is a fintorgáson kívül – javasoltam végül. – A tömlődből önts vizet ezekbe a barázdákba, és tégy beléjük sót. – Vizet? – Ben szerint részben ez is vezeti az áramot. A víz megtöltötte a kis árkokat, s a rajzolat csillogni kezdett a sűrű, zöldes-bíbor fényben. A napot elnyelték a felhők, és hirtelen lehűlt a levegő is. Megborzongtam. Néhány mennydörgéssel később megjelentek az első esőcseppek – szállingózva estek, mint a tollak, s elpárologtak, mielőtt még földet értek volna. Fény villant nyugaton. Hátramentem egészen a terasz széléig. Ned és Mohamed követett, ám a többieken a félelemnek semmilyen jelét sem tudtam felfedezni. Még Astiza is várakozva állt; haja lobogott, tekintetét az égre függesztette, nem rám. A vihar úgy tört ránk, mint egy lovasroham. Széllökés söpört végig rajtunk, felverve a homokot, s az eget elborították az esővel és mennydörgéssel terhes felhők, melyek ezüstösen ragyogva örvénylettek. Villámok csaptak le a szomszédos hegycsúcsokra, egyre közelebb és közelebb érve, ágyúhoz hasonló dörgések közepette. Forró, kövér esőcseppek zuhogtak, mintha olvadt ólomból lennének. Vacogni kezdtünk, s a szél süvöltéssé erősödött. Azután vakító villanást láttunk, melyet azonnal dördülés követett – a hegy is beleremegett. Az egyik rudunkat eltalálta a villám. Térdeim megroggyantak. Szikrák ragyogtak fel, s kékes fény szaladt végig a csillag barázdáin, majd az egyik angyaltól a másikig ívet rajzolt a levegőbe. A szeráfok fehéren ragyogtak. A villám ereje megperdítette a vasrudakat, így a szeráfok szárnyai most északkelet felé mutattak, kissé egymás felé nézve – ha két egyenessel összekötöttük volna őket, metszéspontjuk körülbelül húsz méterre helyezkedett volna el. A villám elenyészett, ám ereje a rudakban megmaradt, s minden bíbor fényben izzott, mely hasonló jelenség volt, mint a jeruzsálemi Templomhegy alatti csarnokban látottak. Majd hirtelen fénynyalábok csaptak fel a szeráfok szárnyaiból, a levegőben egyesültek, s a kilőtt puskagolyó sebességével egy tőlünk három kilométerre elhelyezkedő sziklatemplom nagy, oszlopos kapujára vetültek Szikrák záporoztak mindenfelé. – Igen! – kiáltottak fel Silano emberei. A sugár egy pillanatig mozdulatlan maradt, mintha a nap fénye tört volna be egy sötét barlangba, majd elhalványult. A teraszra sötétség borult. Kábán néztem fel a fémrúdjainkra. A szeráfok elolvadtak, a rudak teteje gombafejhez hasonlóan ellaposodott. Silano diadalmasan emelte a magasba a kezét. Astiza mereven állt, ruhája átázott, sötét haja csigákban tapadt az arcára. A vihar továbbvonult kelet felé, ám a villámlás végeztével újult erővel zúdult le az eső, ezúttal hűvösebben, s sziszegve tisztítva meg a levegőt a felgyülemlett ózontól. Mintha dézsából öntötték volna. Mindannyian éreztük az elektromosságot a levegőben, hajunk szála égnek meredt. A víz mindenütt túlcsordult a terasz peremén. – Mindenki látta a jelet? – kérdezte Silano. – Csukott szemmel is megtalálnám – fogadkozott Najac, mohósággal a hangjában. – A Sátán jele – dünnyögte Nagy Ned. – Nem, Mózesé! – felelte Silano. – Meg a templomos lovagoké, s mindazoké, akik
az igazságot keresték. Isteni küldetés a miénk, uraim, s legyen bár az az isten Thot, Jehova vagy Allah, álcája egy – a tudás maga. – Szeme fénylett, mintha a villám ereje bujkálna benne. Nekem semmi bajom nem volt a tudással – végtére is tudósok között forgolódtam már jó ideje –, ám a gróf szavai és tekintete nyugtalanított. Gyermekkorom prédikációiból emlékeztem, hogy a Sátán kígyó alakjában ígért tudást Ádámnak és Évának az édenkertben. Miféle tűzzel játszunk mi itt? S mégis, hogyan állhatnánk meg, hogy leszakítsunk egy ennyire csábító almát? Erkölcsi iránytűmre, Astizára néztem. Ám ő ismét elkerülte a pillantásomat – most éppen ámulatot és aggodalmat láttam az arcán, amire persze részben magyarázatot nyújtottak az imént történtek. – Uraim, azt hiszem, hamarosan történelmet írunk – mondta Silano. – Lemegyünk, még mielőtt teljesen besötétedne. A fénnyel jelölt templom előtt ütünk tábort, s holnap a hajnal első fényénél átkutatjuk azt. – Vagy akár még ma este, fáklyákkal – mondta buzgón Najac. – Értékelem a céltudatosságodat, Pierre, ám kétlem, hogy a célunk ezer év után éppen most tűnne szem elől. Monsieur Gage, a társasága, mint mindig, most is roppant érdekfeszítő volt. Mégis, talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy egyikünk sem fogja bánni az elválást. Megkötöttük az egyezségünket, mely ezennel életbe lép. Adieu, határvidéki! – Meghajolt. – Astiza! – mondtam. – Most már velem jöhetsz. A lány egy hosszú percig hallgatott, majd megszólalt. – Nem tehetem, Ethan. – Hogyhogy? – Alessandróval kell tartanom. – De hát érted jöttem! Otthagytam miattad Akkót! – Hevesebben szálltam szembe vele, mint egy ügyvéd a bűnös ügyfelét terhelő bizonyítékokkal. – Nem hagyhatom, hogy egyedül Alessandróé legyen a könyv, Ethan. Ennyi szenvedés után nem sétálhatok el egyszerűen. Ízisz vezetett ide engem, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – De hát őrült! Nézd meg a társait, ezeket az ördögfattyakat! Gyere velünk Gyere velem Amerikába! Astiza a fejét rázta. – Viszlát, Ethan. Silano mosolygott. Épp ezt várta. – Ne! – A hölgy választott, monsieur. – Csak azért segítettem a villámnál, hogy megszerezhesselek! – Sajnálom, Ethan. A könyv fontosabb nálad. Fontosabb bármelyikünknél. Menj vissza az angolokhoz. Én Alessandróval tartok. – Csupán eszköz voltam a számodra! – Eszköz voltál, melynek segítségével a könyv nyomára bukkanhatunk. A jó ügy érdekében, remélem. Tettetett keserűséggel kitéptem az egyik vasrudat, hogy fegyverként használjam, ám Najac pribékjei rám emelték a muskétáikat. Astiza nem nézett rám,
miközben Silano leterelte őt a teraszról; arcát inkább elfedte a fátylával. – Egy napon, hamarosan, rádöbben majd, mit hajított el magától, Gage! – szólt vissza Silano. – Hogy mit kaphatott volna az Egyiptomi Rítustól! Bánni fogja még a döntését! – Úgy van – morogta Najac, kezében pisztollyal. – Kotródj vissza Akkóba megdögleni. Nagy csendüléssel ejtettem el a rudat. Színjátékunk bevált. Már persze, ha Astiza valóban csak szerepet játszott. – Akkor tűnjetek el a hegyemről! – parancsoltam remegő hangon. A banda tagjai önelégült vigyorral, sorban ereszkedtek le az ösvényen. Az elolvadt szeráfokat és a rudakat is magukkal vitték. Astiza csak egyetlenegyszer pillantott hátra, miközben lefelé haladt. Mikor hallótávolságon kívülre kerültek, Nagy Nedből végül előtört az indulat. – Az összes szentekre, főnök, hát hagyjuk, hogy a pápista kígyó ellopja a jogos jussunkat? Azt hittem, tökösebb legény vagy ennél! – Nem tökösebb, csak okosabb, Ned. Emlékszel még, hogyan győztelek le párbajban? Ned lecsillapodott. – Aha. – Az eszemet használtam, nem az izmaimat. Silano nem tud annyit, amennyit hisz magáról. Ami azt jelenti, nekünk is van esélyünk. Keresünk egy lefelé vezető utat a hegy másik oldalán, és a saját szakállunkra kutakodunk egy kicsit, távol azoktól a haramiáktól. – Távol? De hát ők tudják, hol a könyved! – Csak azt tudják, hová mutatott a villám fénye. Én azonban nem hiszem, hogy a templomosok ennyire nyilvánvaló helyre rejtették volna a kincset. Remélem, hasonló módon gondolkoztak, mint a Nagy Piramis építői. – Ezt hogy érted, főnök? – A matróz teljesen összezavarodott. – Lefogadom, hogy mindez csupán megtévesztés volt. Én szerencsejátékos vagyok, Ned. A Nagy Piramisban pedig ott rejlik egy számsor, a Fibonacci-sorozat. Biztos hallottál már róla, nemde? – A fenébe is, nem. – Egyiptomban hallottam róla a franciáktól. Ez a számsor a természet bizonyos alapvető folyamatait képezi le. Szent sorozat, ha úgy tetszik. Pont olyasféle dolog, ami érdekelhette a templomosokat is. – Sajnálom, főnök, de eddig azt hittem, ősi kincsekről és titkos erőkről van szó, nem számokról és templomosokról. – Mindegyikről szó van. Na mármost, van egy arány, ami mindig felbukkan, ha ezt a számsort geometriailag akarjuk ábrázolni – egy hosszabb és egy rövidebb vonal közötti arány, mely igen kellemes a szemnek. Ez nagyjából 1,61-et tesz ki, mely számot aranyszámnak nevezzük, s ismerték már a görögök is, csakúgy, mint a gótikus katedrálisok építői vagy a reneszánsz mesterek. Ez van belekódolva a Nagy Piramis méreteibe is. – Arany? – Ned úgy bámult, mintha bolondot látott volna – talán az is voltam. Rajzolni kezdtem a porba.
– Ami azt jelenti, hogy a könyv helye valamilyen szöget zár be azzal a ponttal, melyet az imént láttunk. Én legalábbis erre tettem fel mindent. Tegyük fel, hogy a piramis alját a völgyön áthaladó fénysugár alkotta vonal képezi. – Húztam egy vonalat a romok felé, ahová Silano és csapata tartott. – Rajzoljunk egy erre merőleges vonalat, mely így többé-kevésbé nyugatnak halad. – A hegyvonulat felé mutattam, ahonnan a vihar érkezett. – Valahol ezen új vonal mentén helyezkedik el egy pont, melyet a derékszögű háromszög befejezésével kapunk, úgy, hogy Silano templomát összekötjük az én nyugatra tartó vonalammal. – De hol? – Hát ez az! Ismernünk kellene a harmadik vonal, az átfogó hosszát is. Tételezzük fel, hogy ez körülbelül 1,61-szerese a Silano templomához vezető vonal hosszának – mivelhogy ez az aranyszám, Fibonacci és a természet megtestesülése, a Nagy Piramis dőlésszöge. Mely piramis azért épült, hogy alapvető számok hordozója legyen – számoké, melyek a csigaházakban és a virágokban is megtalálhatóak. Szemmel persze nehéz megbecsülni a távolságot, de ha a templom úgy három kilométerre van, akkor a mi összekötő vonalunk valamivel több, mint 4,5 kilométeres… Ned pislogva követte tekintetével az ujjamat, amely most elhagyta a villámfény által megjelölt templomot, és északról nyugatra vándorolt. – Úgy hiszem, nagyjából ott metszené képzeletbeli nyugati vonalamat, ahol az az impozáns rom áll. Hunyorítottunk. A völgy aljában ókori épület romja állt, mely úgy nézett ki, mintha száz éven át folyamatos ágyútűz rongálta volna. Természetesen csupán az idő pusztította le, ám még így is magasabb volt a körülötte heverő törmeléknél. A közelében, egy ősi út mentén antik oszlopok sora meredt az égbe. – Pontosan hol is láttad ezt a szöget, efendi? – próbálta tisztázni Mohamed. – A Nagy Piramis oldalában. Barátom, Jomard magyarázta el nekem. – Úgy érted, az ördögi gróf rossz templomot vett célba? – Csak találgatok, de ez az egyetlen lehetőségem. Fiúk, hajlandóak vagytok velem együtt kutatni és remélni, hogy a templomosoknak ugyanúgy fontos volt ez a számbűvészkedés, mint az ősi egyiptomiaknak? – Én megtanultam, hogy bízzak benned, efendi. – Hű, micsoda móka lenne előttük megtalálni a nyavalyás könyvet! – kacagott fel Ned. – És persze aranyat is, ha nem tévedek. – S ezzel kivillantotta széles, fenyegető fogsorát.
Tizenkilencedik fejezet Úgy tettünk, mintha a szurdok kijárata felé igyekeznénk, hogy elhagyjuk a Szellemek Városát. De miután a sziklákat kerülgetve kikerültünk Silanóék látóteréből, találtunk egy kissé meredekebb utat lefelé – egy gyönyörű vízmosáson keresztül – a hegység nyugati oldalán. Újabb barlangok és romos sírboltok mellett haladtunk el, miközben a sziklákról kis vízesésekben csorgott le az eső – a sivatag szó szerint teleitta magát, épp, ahogyan a templomosok megjósolták –, míg végül elértük a város szintjét. Késő este volt, az eső már elállt. Továbbra is a kövek takarásában maradva sikerült elérnünk a nagy templomot. Mostanra már teljesen besötétedett. A vihar nyomán lehűlt a levegő, az égen feltűntek az első csillagok. Ez az épület még az Egyiptomban látott denderai templomnál is elhagyottabb állapotban volt. Teteje teljesen beomlott, csupán ablaktalan, alig díszített falai maradtak épen, melyek magasra emelkedtek ugyan – talán harminc méterre is; a boltív alatt egy fregatt is átúszhatott volna –, ám az épület mégis sivár benyomást keltett. Könnyen ráleltünk egy lefelé vezető járatra. A templom egyik sarkában, a törmelék alatt üreg tátongott, mintha valaki kincset keresett volna a föld alatt. Az aljában nyers deszkapalánkokat fedeztünk fel, melyeket kövek tartottak a helyükön. – Végre megvan! – ujjongott Ned halkan. Félrekotortuk a palánkokat. Alattuk homokkő lépcsők tárultak fel. Száraz gallyakból fáklyákat kötöztünk, kovakővel meggyújtottuk őket, majd elindultunk lefelé. Ám hamar csalódnunk kellett. Harminc fok után a lépcső hirtelen véget ért egy kútnál, melynek falát simára csiszolt homokkő alkotta. Felvettem egy követ és beledobtam. Hosszú másodpercek teltek el, míg végül meghallottuk a csobbanást. Víz csobogása is megütötte a fülemet. – Egy régi kút – mondtam. – A beduinok lezárták, nehogy a kecskéik és a gyerekeik beleessenek. Csalódottan mentünk vissza, hogy átvizsgáljuk a környéket is, de említésre méltó dolgot nem találtunk. A templom előtt semmibe meredő oszlopok szegélyezték az ősi utat. Törmelékhalmok jelezték a régen összedőlt épületek helyét. Mindenütt cserépedények törmelékei hevertek, mintha ismeretlenek dúlták volna fel a helyet. Ez maga a történelem. Törött cserepek és elfeledett csontok – emberek milliói, akik azt hitték, hogy az ő pillanatuk a legfontosabb, ám mára mind porrá váltak. A körülöttünk lévő sziklafalakban némán tátongtak a barlangok Kimerülten rogytunk a földre. – Úgy tűnik, az elméleted csődöt mondott, főnök – mondta lehangoltan Ned. – Még nem, Ned. Még nem. – Akkor hol vannak a szellemek? – nézett körül. – Nem vegyülnek velünk, remélem. Te hiszel bennük? – Már láttam őket. Eltűnt cimborák járják a fedélzetet az éj legsötétebb óráiban. Ismeretlen hajótöröttek kísértetei szólongatnak a hullámokból. Az ilyesmi bizony borzongással tölti el a hajós lelkét. Egy csecsemő egyszer meghalt a házban, amit Portsmouthban vettem ki, és mindig hallottuk a sírását, amikor…
– Ez sátáni beszéd! – vágott közbe Mohamed. – Nem bölcs dolog megidézni a holtakat. – Valóban, összpontosítsunk inkább a feladatunkra, fiúk. Meg kell találnunk a lefelé vezető utat. Ha valami, hát a kemény ásás mindig együtt jár a kincskereséssel. – Bányászokat kellett volna magaddal hoznod – értett egyet Ned. – Holnap reggel Silano belép a templomba, melyet a villámfény jelölt meg. Vagy talál ott valamit, vagy nem. Ha igazam van, akkor nem. Ám addigra nekünk végeznünk kell a kutatással, és útra kell kelnünk. – És mi lesz a nővel? – kérdezte Ned. – Lemondasz róla, főnök? – Úgy állapodtunk meg, hogy eloson és találkozik velünk. – Ó, szóval ő is a tétek között van? Én azt mondom, nőkre nem érdemes fogadni. Vállat vontam. – Az élet nem más, mint szerencsejáték. – Szeretem hallgatni a folyó csobogását – jegyezte meg Mohamed, hogy témát váltson. Az ő szemében persze a szerencsejáték is a Sátán eszköze volt. – A sivatagban ritkán hallani ilyet. Hegyeztük a fülünket. Valóban, az út melletti árokban patak folyhatott, hangja csilingelő nevetésre emlékeztetett. – A vihar okozhatta. Gondolom, az idő nagy részében csontszáraz lehet ez a hely – mondta Ned. – Vajon hová folyik el a víz? – tette fel a költői kérdést Mohamed. – Hiszen egy völgy aljában vagyunk. Felálltam. Tényleg, hová? A sivatag száraz ajkaival felissza a vizet. Hirtelen felélénkültem. A templom töredezett lépcsőjén át lementem az útra, el, egészen az ideiglenes patakig, mely most visszatükrözte a csillagok fényét. Nyugatnak futott, a hegyek felé, majd egy ponton eltűnt. A víz fölött egy régi oszlop hevert keresztben, mint egy kidőlt fa, alatta pedig véget ért a patak. Az egyik oldalán még csobogott a víz, a másikon viszont csupán száraz homok és kavicsok hevertek. Bemásztam a hűvös csermelybe – bokámnál éreztem a sodrását – és benéztem az oszlop alá. Vízszintes hasadékot pillantottam meg a földben, mintha egy alvó óriás szemhéja lett volna: ebbe ömlött bele a víz. Hallottam a visszhangot odalentről. Nem is szem volt ez, hanem inkább száj. Amely felissza a vizet. – Azt hiszem, megtaláltam a nyílást! – kiáltottam oda a többieknek. Ned leugrott mellém. – Ha bemerészkedsz abba a résbe, főnök, lehet, hogy meg sem állsz a Pokol mélyéig. Ebben lehetett némi igazság. Am mi van, ha valami csoda folytán mégiscsak helyes következtetésre jutottam, és ez a nyom valóban a templomosok elrejtett jeruzsálemi titkához vezetett? A feltételezés mindenesetre helyesnek tűnt. Kimásztam az oszlop alól, s még egyszer körülnéztem. Ez volt az egyetlen oszlop, mely a patakmederre dőlt. Mennyi esélye lehet annak, hogy éppen oda zuhanjon, ahol egy nyílás tátong a talajban? Mely nyílást ráadásul kizárólag egy kiadós vihar után lehet megtalálni. Az oszlop törzsét követve átmentem az árok másik, a templommal átellenes
oldalára. Itt megtaláltam a csonka talapzatot, melyről szabálytalanul tört le az oszlop, mintha földrengés döntötte volna ki. A talapzat ugyanakkor érdekes módon tisztább volt, mint a körülötte lévő, törmelék borította talaj. Valaki – talán évszázadokkal ezelőtt – megtisztította. Talán az illető a művelet előtt levetette középkori láncingét és fehér tunikáját, melyet vörös kereszt díszített. – Segíts ásni, Ned! Mohamed, te meg szerezz ágakat, hogy fáklyát gyújthassunk. A matróz felnyögött. – Már megint, főnök? – Kincs vár ránk, ne feledd! Az oszlop talapzata alatt hamarosan egy márványemelvény tárult fel. Egy pillanatra szemem elé tárult a város virágkorában, mikor még oszlopok szegélyezték a központi, árnyékos sugárút két oldalát, mely körül színes üzletek és kocsmák sorakoztak, tiszta víz csörgedezett a kék szökőkutakban, s arábiai tevék vonultak méltóságteljesen tova, árucikkek garmadájával megrakva. Lobogók, harsonák, gyümölcsöskertek… Íme! A márványon mintázatot pillantottam meg. Az oszlop négyszögletes alapja köré háromszögeket véstek. Valójában két réteg helyezkedett el egymás fölött, eszméltem rá hirtelen, az egyik egy ujjnyival magasabb, s átfedi a másikat. Éppen ilyen mintát rajzoltak ki: – Keressetek valamilyen mintázatot a faragványon! – mondtam a többieknek – Olyasfélét, mint amilyen a szabadkőművesek jele, az iránytű és a körző. Keresgéltünk, mindhiába. – Tiszta, mint a szűz melle – jelentette ki Ned. Elvégre a templomosok harcos szerzetesek voltak, nem pedig kőművesek. – Se kereszt, se kard? Se szefirák? – Ez csak egy törött oszlop, efendi. – Nem, valaminek kell itt lennie. Valaminek, ami kapcsolatban áll a virágokkal és a hittel, amint a vers is mondta. Ez egy zár, s a kulcs két négyzet egymás fölött. Négy sarok meg még négy sarok – az összesen nyolc. Talán szent szám lenne? Benne van a Fibonacci-sorozatban. Két társam bambán bámult rám. – Ám van itt két háromszög is, három meg három, az hat. Ez nincs benne a sorozatban. Együtt tizennégyet adnak, ez sincs benne. A fenébe is! Elképzelhető volna, hogy teljesen rossz nyomon járok? – Úgy éreztem, hiába erőlködöm. Monge kellett volna ide, vagy Astiza. – Ha a két háromszöget egymás fölé helyezzük, efendi, akkor megkapjuk a zsidócsillagot. Hát persze! Ilyen egyszerű lenne az egész? – Ned, segíts elmozdítani az oszlop talapzatát! Lássuk, elfordulnak-e egymáson a háromszögek. – Micsoda? – A matróz ismét úgy bámult, mintha futóbolond volnék. – Húzd! Mint ahogyan Jeruzsálem alatt tetted az oltárral! Ned olyan arcot vágott, mint aki biztosra veszi az elkárhozást, de aztán mégis csatlakozott hozzám. Egyedül nem valószínű, hogy sikerült volna elfordítanom a kőtalapzatot, de Ned a végsőkig feszítette izmait, Mohamed is segédkezett, s a ledőlt
oszlop talapzata végül lassan, kelletlenül megmoccant. A márványlap föléje csúszott, s ahogy a háromszögek közeledtek egymáshoz, egyre inkább Dávid csillagára emlékeztettek. – Húzd, Ned, húzd! – A végén még ismét belénk csap a villám, főnök. Azonban semmi ehhez hasonló nem történt. A háromszögek egyre simábban csúsztak el egymás fölött. Mikor a csillag kialakult, kattanás hallatszott, s a talapzat hirtelen elszabadult, és elfordult az egyik sarkába fúrt tengely körül. Az egész szerkezet súlytalanná vált, s a hatágú csillag lassan süllyedni kezdett. Döbbenten figyeltük. – Ugorjatok, mielőtt eltűnne előlünk! – Elrugaszkodtam, majd az ereszkedő márványlapra huppantam. Pillanatnyi hezitálás után Ned és Mohamed is követett, az arab fáklyákat tartott a kezében. Hallottuk az ősi szerkezet nyikorgását, miközben a föld mélye felé utaztunk. – A Pokolba megyünk – dünnyögte Mohamed. – Nem, barátaim! Egyenesen a könyv és a kincs felé tartunk! A vízcsobogás egyre hangosabb lett, valamilyen földalatti csarnok fala verhette vissza, melybe most leereszkedtünk. Hatágú talapzatunk egy csillag alakú kürtőben tartott lefelé, míg végül nagyot döccenve földet nem ért. Felnéztünk. Egy kút mélyén álltunk, melynek pereme túl magasan volt ahhoz, hogy kimászhassunk. Csupán néhány csillagot láttunk. – Hogyan jutunk vissza? – tette fel a kézenfekvő kérdést Ned. – Hát, talán egyvalakinek fent kellett volna maradnia? Most már késő ezen tanakodnunk, fiúk. A könyv majd megmondja, hogyan jutunk ki innét. – Ebben persze én sem voltam teljesen biztos. A különös kürtőből vízszintesen alacsony járat indult a vízcsobogás irányába. Összegörnyedve léptünk be rajta. Körülbelül a fenti kidőlt oszlop hosszával egyenlő utat tehettünk meg, mikor egy barlanghoz értünk A vízcsobogás itt még jobban felerősödött. – Gyújtsunk meg egy fáklyát! – mondtam. – Csak egyet, a többire még szükségünk lehet. Sárga fény lobbant. Ámultan néztem körül. A fent talált hasadékon keresztül esővíz zuhogott alá – a sivatag teleitta magát. Ám mégsem ez volt a legfeltűnőbb jelenség. A barlangot, melyben álltunk, emberkéz alkotta, s kürthöz vagy szellőzőnyíláshoz hasonlóan, lefelé egyre szűkült. Peremét éppen egyembernyi szélességű párkány szegélyezte. Mi ennek tetején szorongtunk. A párkány spirál alakzatban ereszkedett lefelé, ami ismét eszembe juttatta a nautiluszhéjat, amit Jomard mutatott nekem a Nagy Piramisnál, s amely a Fibonacci-sorozat megtestesülése volt a természetben. Virág és hit. Az üreg alján féktelenül örvénylett a víz. – Örvény – dörmögte Ned. – Amiből nem sokan szoktak visszatérni. – Ez is csak egy szimbólum, Ned. Az univerzum valamiképp számokból épül fel, s a templomosok, vagy e város építői, ezeket akarták kőbe vésve megörökíteni. Éppen úgy, mint az egyiptomiak. Erről szól a könyv is, ha nem tévedek. – Föld alatti helyekről, melyeket őrültek építettek?
– Arról, ami az általunk tapasztalt hétköznapi világ mögött rejtőzik. A fejét csóválta. – Ez egy csatorna, főnök. – Nem. Egy kapu. – És hit. – Hogy az ördögbe társulhattam veled? – Ez a hely valóban ördögi, efendi. – Nem, ez szent hely. Ti ketten akár meg is várhattok itt. Lefogadom, nem építették volna meg mindezt, ha nem rejtőzne odalent valami. Nem igaz? Úgy bámultak rám, mintha tébolydából szöktem volna meg, ami nem is állt messze attól, ahogyan éreztem magam. Mindnyájan őrültek vagyunk, hiszen a legrövidebb utat keressük a boldogság felé. Mostanra azonban biztosan tudtam, hogy rájöttem a rejtvény megfejtésére. A holdkóros templomosok és a villámuk ezen a helyen rejtették el a titkot, nem Silano templomában. Ha Astiza teljesíti, amit ígért, végre minden az enyém lehet – a tudás, a kincs és a nő is. Igazából két no, de ezt majd a maga idején elrendezzük. Ismét bűntudatom támadt Mirjam miatt, melybe belevegyültek a testével kapcsolatos kellemes emlékek, és a neki okozott fájdalom miatti szomorúság is. Milyen különös dolgok jutnak az ember eszébe a kritikus pillanatokban! Meggyújtottam egy másik fáklyát, majd elindultam lefelé a csigavonalban tekeredő lépcsőkön. Társaim fent maradtak, onnan követtek a tekintetükkel. Mikor elértem a helyet, ahol a vízesés belezúdult az éjfekete medencébe, fáklyám a pára hatására sisteregni kezdett. Milyen mély lehet ez a kút? Talán túl mély ahhoz, hogy előhozzam belőle, amit a templomosok belehajítottak? Mert nem kételkedtem abban, hogy a Jeruzsálemben talált kincset ebbe a kürtőbe dobták, abban bízva, hogy társaik egyszer majd visszatérnek ide és újjáalapítják a rendjüket. Összeszedtem a bátorságomat. A víz, mint már említettem, sötét volt és úgy örvénylett, mint egy lefolyó, felszínén pedig zöldes nyálka úszott, mint levesen a zsír. Dohos szagot árasztott, mint egy koporsó. De végtére is azon az úton, amelyen bejutottunk, vissza nem mehettünk, nemde? Így hát félretettem a fáklyát, mely rögtön ki is aludt, majd a társaim felől leszűrődő kevéske fénynél nagy levegőt vettem, fohászt mormoltam az összes istenhez, aki az eszembe ötlött, és a vízbe ugrottam. Jéghideg volt, mégis elviselhető. Olyan érzés töltött el, mintha tintában úsznék; puha, rostos algatelepek értek a bőrömhöz – az évszázadok során felgyűlt szenny. Talán úszkáló lények is megbújhattak a sötétben, fehérek és kocsonyásak – ha nem is voltak ott, azért odaképzeltem őket –, de nem álltam meg, tapogatózva úsztam tovább. Két percem volt, hogy megtaláljam, amit oly régen kerestünk, vagy megfulladok. Az áramlás egyre erősebben sodort. Kezdtem pánikba esni, mert rádöbbentem, hogy a visszaúthoz több időre és levegőre lenne szükségem, mint amennyim maradt. Visszafordulni lehetetlen volt, a víz sodort magával. Ekkor különös ragyogásra lettem figyelmes. Előttem volt, és nem is volt túl fényes, de a vaksötétben töltött hosszú másodpercek után megnyugtató hatást gyakorolt rám. Láttam a kürtő alját, mely szintén kellemesen fehérlett, mintha tiszta homok volna. Am azután megpillantottam a sápadt fény valódi forrását, és majdnem
vizet nyeltem ijedtemben. A feneket ugyanis nem homok, hanem csontok borították. Láttam már faragott koponyákkal díszített frízt a Jeruzsálem alatti templomos csarnokban, ám ez százszor rémisztőbb volt annál – kárhozottak csontháza tárult elém. Ezúttal valódi koponyák fogadtak, melyek a félhomály ellenére nagyon is jól kivehetőek voltak – hátborzongatóan keveredtek kar- és lábcsontokkal, valamint bordákkal. Csontokból álló holtsápadt zátony volt ez, ujjnyi hosszú fogakkal és üresen tátongó szemgödrökkel. S az egészet láncok és kődarabok borították. Áldozati kút lehetett, vagy talán egy kivégzőkamra. Az áramlás átsodort a csonttemető fölött, egyenesen a fény irányába. Talán csak egy látomás volt, mert agyam levegő után sóvárgott? Nem, valódi fény volt, s amikor kiértem egy rövid járatból, egyre csak erősödött. Az áramlat megpróbált továbbvonszolni, de én vadul rúgkapálva a fény felé igyekeztem. Egy cseppnyi lélegzetem sem maradt, mikor végül a vízfelszínre értem. Azok a szörnyű csontok! Körülnéztem, és megindultam egy homokkő padlat felé, megragadtam a peremét, felhúztam magam rajta, és elterültem. Egy darabig csak feküdtem ott, levegő után kapkodva. Végül elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felüljek és körülnézzek. Egy homokkőből épült kürtő vagy kút aljába kerültem. A halvány fény forrása magasan fölöttem volt. A földalatti patak, melyből megmenekültem, a sziklapad mellett elhaladva egy másik járatba bukott alá. Megborzongtam. Elképzelhető, hogy odalent még több csont rejtőzik, s hamarosan az enyém is köztük lesz? Felemeltem a fejem, hogy megvizsgáljam a hold és a csillagok sápadt, ezüstös fényét. Az eget nem láttam, ezért feltételeztem, hogy valami visszatükrözi az éjszakai égboltot. A fény nagyon halványan világított, de ahhoz éppen elegendő volt, hogy lássam, a kürtő fala sima, nincs rajta repedés vagy kiugró rész, s túl széles, hogy a lábammal kitámaszthassam magam. Lehetetlen volt kimászni rajta. Egyéb észrevétel? Figyelő férfiak. Lassan felálltam, s csöpögő ruhámban körbefordultam a homályos teremben. Rádöbbentem, hogy emberek vesznek körül. Magasak és szakállasak voltak, középkori páncélt és sisakok viseltek, rombusz alakú pajzsuk a lábuknál nyugodott. Csakhogy nem éltek, homokkő szobrok voltak, melyeket a kürtő falából faragtak ki, hogy örökké őrizzék ezt a helyet. Templomosok lehettek, talán az egykori nagymesterek másai. Életnagyságúnál jóval nagyobbak voltak, három méter magasak is lehettek – komor arccal néztek le rám. Mégis volt valami megnyugtató a jelenlétükben – figyelmük sosem lankadt, úgy támaszkodtak a kőcsarnok falának, mintha csak várták volna, hogy a rájuk bízott kincset egyszer megtalálja valaki. S mi lehetett az? Egy kőszarkofágot pillantottam meg, de ennek fedele is volt, nem úgy, mint a Nagy Piramis királyi csarnokában lévőnek. Az európai templomokban is hasonló szarkofágok állnak. Ennek a fedelét egy európai lovag szobra díszítette. A szarkofág mészkőből készült, a lovag pedig, ha nem tévedtem, az első templomos, Montbard, Szent Bernát nagybátyja lehetett. Az örökkévalóság őre. A fedél meglehetősen súlyos volt, s elsőre nem igazán akart megmoccanni. Ám amikor teljes erőmből megtaszítottam, csikorogva csúszott arrébb. Por szitált a sarkaiból. Nekiveselkedtem, s addig nyomtam, míg félig ki nem nyílt, így az egyik
végénél letámaszthattam a földre. Azután belenéztem, s egy újabb dobozt találtam odabent. A koporsó akácfából készült, s figyelemre méltóan jó állapotban volt. Egy pillanatig tétováztam, mielőtt kinyitottam volna, de innen már úgysem volt visszaút. Felnyitottam a fedelét. Egy férfi csontváza feküdt benne. Nem tűnt túl rémisztőnek, inkább kicsinek és meztelennek hatott így, végső kiszolgáltatottságában. Húsa régen elrothadt már, ruháiból csak foszlányok maradtak. Kardja keskeny, rozsdás fémszalagként árnyéka volt korábbi önmagának. Ám a csontváz egyik kezében csodálatos tárgyat tartott, melyen nem fogott az idő – olyan fényes és díszes volt, mintha csak tegnap készült volna. Aranyhenger volt, körülbelül olyan széles, mint egy tegez, és olyan hosszú, mint egy tekercs. Külsejét mitikus alakok tömege borította: bikák, sólymok, halak, szkarabeuszok, és oly különös, nem e világi teremtmények, melyeket leírni sem tudok, mert semmire nem hasonlítottak, amit valaha is láttam. Barázdák és cikornyás díszek futottak körbe rajta, csillagok és geometriai alakzatok, maga az arany pedig olyan puha volt, hogy akaratlanul is végigsimítottam az ujjaim hegyével. A fém melegnek tűnt. Egy élet munkája rejtőzött itt aranyba foglalva, egy felbecsülhetetlen műremek. Kétségtelenül ebben tarthatják Thot könyvét! – gondoltam. Am amikor megpróbáltam kivenni a koporsóból, a csontváz visszahúzta. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen elengedtem, amitől a henger még inkább beékelődött a csontok közé. Amikor rájöttem, hogy mindössze a tárgy súlya tréfált meg, ismét megemeltem, ekkor a henger kiszabadult, mint egy horgony. Rugalmas, sima és nehéz volt. Nem csapott le villám, s nem harsant fel mennydörgés sem. Csak akkor jöttem rá, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet, amikor kieresztettem a tüdőmben tartott levegőt. Egyedül voltam a homályban, kezemben azzal a tárggyal, melyért az emberek több mint ötezer éve kutattak, harcoltak és haltak meg. Lehet, hogy ez is átkozott? Vagy útikalauz egy jobb világba? És hogyan nyitható? Mikor közelebbről megvizsgáltam, rádöbbentem, hogy a jelek egy része ismerős valahonnan. Nem az összes, de több szerepelt a denderai templom mennyezetén is, mások pedig azon a naptárszerkezeten, melyet a L'Orient fedélzetén tanulmányoztam, mielőtt a francia zászlóshajó felrobbant a nílusi csatában. Itt is volt egy kör egy vonal fölött, ugyanúgy, mint a naptáron, s ott volt a többi szimbólum is: állatok, csillagok, egy piramis, a bika – azaz a Taurus, annak a kornak a jelképe, amelyikben a Nagy Piramist építették. A piramison kívül egy másik kicsiny kép egy oszlopos templomot ábrázolt. A henger szelvényekre oszlott, melyeket el lehetett forgatni egymáson, hogy a jeleket csoportokba rendezzük, hasonlóan a naptár köreihez. Ismét kipróbáltam az ismerős kombinációt: bika, ötágú csillag, a nyári napforduló szimbóluma – épp ahogyan a hajón tettem. Am ennyi nem volt elég, így hozzátettem a piramist és a templomot is. Talán az eszemnek köszönhettem, de lehet, hogy pusztán a szerencsén múlott. Az is meglehet, hogy száz másik kombináció is kinyitotta volna a hengert. Csak annyi t tudok, hogy kattanás hallatszott, s a henger a piramis és a templom között szétvált, mint egy kettévágott kolbász. S amikor széthúztam a két darabot, az volt benne, amit vártam: egy tekercs, azaz egy ősi könyv.
Kigöngyöltem; ujjaim remegtek az izgalomtól. A papirusz, ha az volt egyáltalán, nem hasonlított semmire, amit addig láttam vagy tapintottam. Simább, erősebb, nyújtható és furcsán csillogó volt, anyaga nem tűnt sem bőrnek, sem papírnak, sem pedig fémnek. Vajon miből lehetett? Az írás még különösebb volt. Nem az Egyiptomban látott képjeleket, vagyis hieroglifákat tartalmazta, hanem elvontabb ábrákat. Szögletes, nagyjából geometriai alakzatok voltak ezek, melyeket azonban különböző formák, vonalak, cikornyák, hurkok és bonyolult jelek garmadája alkotott. Felfedeztem hát az élet titkát, az univerzumét vagy a halhatatlanságét – már persze ha hihettem a tárgy nyomában lihegő Őrülteknek –, és egyetlen szavát sem tudtam elolvasni! Thot nyilván jól szórakozott ezen valahol. A rejtvények nem álltak messze tőlem. És még ha megfejthetetlen is, csupán a tárolójának értéke felért a porosz király teljes nyugdíjával. Tehát ismét gazdag lettem. Már ha egyszer kijutok ebből az egérlyukból. Gondolkozni kezdtem. Visszaúszni, az örvény ellenében, lehetetlen feladatnak tűnt, ám még ha képes lettem is volna rá, csupán a kürtőhöz értem volna el, amelyen képtelenség volt feljutni. És ha a sodrás irányába indultam volna, beszippantott volna a földalatti vájat, ahol talán nincs másutt levegő. Egyszer már majdnem meghaltam egy ilyen utazás során a Nagy Piramisban, és nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy újra kipróbáljam. Fönt nem láttam jelét annak, hogy bárhol felbukkanna az időszakos folyó. Mit tenne Ben Franklin a helyemben? Mikor minden egyes nap meg kellett hallgatnom az aforizmáit, kellően megutáltam őket, de most hiányzott a bölcsessége. Hogy is volt? „A bölcseknek nincs szükségük tanácsra, a bolondok meg úgysem fogadják meg.” Okos, de ezzel most nem jutok sokra. „Az energia és a kitartás mindent legyőz.” Kitartás? Ki kéne ásnom magam, mint egy vakondnak? Alaposabban megvizsgáltam a terem falát. A templomosok szobrai mereven, mozdulatlanul álltak, nem akartak elfordulni, mint a Templomhegy alatti Madonnák. A falon nem láttam sem repedést, sem ajtót, vagy nyílást, melybe beledughattam volna az aranyhengert, hátha valamiféle kulcsként szolgál. Megkopogtattam a falat, de sehol nem volt üreges. Kiáltottam egyet, de a visszhangból semmilyen következtetésre nem jutottam. Ütni kezdtem hát, hátha megmozdul valami a teremben, de semmi nem történt. Hogy az ördögbe jutottak be ide a templomosok? A folyosó nyilván kiszárad, ha odafönt nincsen vihar. Várjak talán? Nem; fönt egyre morajlott a mennydörgés, s egy efféle patak napokig is megmaradhat. Rugdostam, rángattam és üvöltöttem, de semmi nem mozdult. „Sose téveszd össze a mozgást a cselekvéssel” – mondogatta Ben. Mi egyebet ismételgetett még? „A szép munka jobb, mint a szép beszéd.” Persze, de jelen helyzetemben ez sem sokat segített, amennyire meg tudtam ítélni. „Mindenki hosszú életet akar, de öregkort egy se.” Pillanatnyilag még az öregség is csábítóbb volt a halálnál. „A folyókban és a rossz kormányokban mindig a legkönnyebb dolgok úsznak a felszínre.” Nos, ebben legalább folyó szerepelt… Úsznak a felszínre. Felnéztem. Ha fény szűrődik le, akkor kell lennie kiútnak Kötél, létra vagy
kiugró részek híján a kürtőt képtelenség megmászni. Bárcsak itt lenne Conte egyik ballonja… úszni a felszínre. Ben annyiban különbözött a legtöbb embertől, hogy előbb gondolkodott, és csak azután cselekedett. Miért olyan nehéz ez? Ám végre támadt egy ötletem, s bármily kétségbeesett is volt, nem létezett más elgondolható alternatíva. Megragadtam a szarkofág fedelét, amelyet korábban letámasztottam, és nagy csikorgás közepette a víz széléhez vonszoltam. Erőlködve felállítottam, mint egy ajtót, hogy egyik sarkán egyensúlyozva billegjen a folyó felett. Majd amennyire tudtam, megcéloztam a sötét nyílást, melyen keresztül a víz tovatűnt, és egy határozott lökéssel beletaszítottam a fedelet a vízbe. A sodrás ereje nekicsapta a vájat szájának, elzárva a víz lefolyónyílását. A vízszint azonnal emelkedni kezdett. Átcsapott a homokkő magaslaton, ellepte a templomosok szobrainak csizmáját. Reméltem, hogy az elgondolásom beválik. „Bocsáss meg, Montbard, vagy akárki is vagy.” S azzal megemeltem az akácfa koporsót, és kiborítottam belőle a csontokat. Kegyeletsértő rendetlenségben potyogtak a mészkő szarkofágba, és esküszöm, a koponya egyenesen szemrehányón nézett rám. Most már átkozott is leszek. A szarkofágon keresztbe fektettem a faládát, az aranyhengert az ingembe rejtettem, s belemásztam, mintha kád volna. A víz gyorsan emelkedett, majdnem fél métert percenként. Hamarosan már a templomosok térdéig ért, körülvette a szarkofágot, majd belezúdult – és azután felemelt engem is. Hálát rebegtem a keresztény, zsidó és egyiptomi isteneknek. Dicsőség, halleluja! Bárkám emelkedni kezdett. Ahogyan a kürtő megtelt és a víz egyre mélyült, tudtam, hogy a fokozódó nyomás előbb-utóbb szétrepeszti a nyílást elzáró fedelet, így csak remélhettem, hogy elég sokáig kitart. „Aki a reményen él, bizony éhen hal.” Szerintem meg ki-ki kedve szerint válogassa meg az aforizmáit, így hát reménykedtem, ahogyan csak bírtam. Emelkedtünk, egyik drága métert a másik után téve meg. Közben ráeszméltem, hogy az akcióm miatt a csigalépcsős terembe is visszaáramlik a víz, egyenesen Ned és Mohamed felé. Reméltem, hogy tudnak úszni. A halvány fény egyre erősödött, a csillagok visszatükröződtek a víz fekete felszínén. Találtam egy-két bordát, ami valahogy a csónakomban maradt, ezeket minden szertartás nélkül a vízbe hajítottam, azzal nyugtatván magam, hogy engem sem érdekel, mi történik a csontjaimmal, ha már nekem úgysem lesz rájuk szükségem. Egyre feljebb jutottam, míg végül megláttam egy ezüstös tányért, mely egy rézsútos kürtőből verte vissza a fényt. S a kürtőben homokkő lépcsőket pillantottam meg! Felálltam ingatag csónakomban, felnyúltam az első lépcsőfokig, és felhúztam magam. Szilárd kő! Mögöttem a víz még mindig emelkedett. Azután dobbanást hallottam, a víz szörcsögni kezdett, majd örvénylő morajlással apadásnak indult, s magával ragadta a koporsócsónakomat is. A patakot elzáró fedél megadta magát a nyomásnak és eltörött. A víz egykettőre eltűnt a szemem elől, ismét a lefolyó felé távozott. De nem volt időm bámészkodni. Felrohantam a lépcsőn, s felismertem, hogy ez ugyanaz a kút, amelyet a romos templomban találtunk. Abból a szögből nem láthattuk a fény visszaverődését, és ha akkor nem dobtuk volna félre a pallókat, akkor semmilyen fény nem szűrődött volna
le. A kőfalak között bukkantam a felszínre, átmásztam a törmeléken, s visszafutottam az úton át az oszlop talapzatáig, ahol először leereszkedtünk. – Ned! Mohamed! Éltek még? – Éppen hogy, főnök! Az egész lyuk megtelt vízzel, megfulladtunk volna, mint a patkányok! Aztán ismét visszahúzódott! – Hogy jutottál fel oda, efendi? Mi történt? – Ugyan, csak meg akartalak fürdetni titeket, fiúk. – De hogyan jutottál ki? – Csónakon. – Láttam a felfelé bámuló arcukat, mintha kis kerek holdak lettek volna. – Várjatok, van egy ötletem, hogyan hozzalak fel titeket. – A ledőlt oszlop talapzata, mint már említettem, kifordult a csillag alakú márványlap alól, s ez indította be a padlat ereszkedését. Most visszanyomtam, mire kattanás hallatszott, és a padlat emelkedni kezdett a csillag alakú kürtőben. Ned és Mohamed úgy kiabáltak örömükben, mint az őrültek. Mikor felértek, a segítségükkel visszatoltuk a talapzatot a helyére, ismét lezárva a bejáratot. Ekkor Ned átölelt, mintha a szülőanyja volnék. – Davy Jonesra, te tényleg varázsló vagy, főnök! Mindig talpra esel, mint egy macska! És megvan a kincs? – Sajnos nincs semmiféle kincs odalent. – Megnyúlt a képük. – Higgyétek el, megnéztem. Csak egy templomos sírbolt, barátaim. Ja, meg ez. Úgy húztam elő az aranyhengert, mint egy bűvész. Társaimnak elakadt a lélegzete. – Tessék, nézzétek, milyen nehéz. – Hagytam, hogy a kezükbe vegyék. – Elég arany van benne, hogy mindhárman jómódban éljünk holtunkig. – Na de efendi – mondta Mohamed –, mi van a könyveddel? Az is benne van? Tele varázslatos titkokkal? – Igen, benne van az is, és mondhatom, a legfurább dolog, amit valaha is láttam. Biztos vagyok abban, hogy jól tesszük, ha elrejtjük Silano elől. Talán egy napon majd megfejti egy tudós. – Egy tudós? – Végre, herkulesi erőfeszítések árán megtaláltam, de nem értek belőle egy szót sem. Döbbenten néztek rám. – Menjünk, keressük meg Astizát.
Huszadik fejezet Ha a legrövidebb úton távoztunk volna a Szellemek Városából, kénytelenek lettünk volna elosonni Silano tábora mellett, amit nem mertem megkockáztatni. Ezért amikor a csillagok elhalványultak és az ég világosodni kezdett, először a helyére tettük a templomi kutat fedő pallókat – nem akartam, hogy egy gyerek miattam essen bele –, azután megismételtük a fárasztó utat visszafelé, fel az Áldozatok hegyéhez. Itt is csak azért álltunk meg, mert Ned ragaszkodott hozzá, hogy kitépjen egy kicsi, fonnyadt fenyőt. – Legalább egy husángunk legyen – magyarázta. – Egy zárdában is több fegyver van, mint nálunk. – S miközben a hegyen meneteltünk, ő Sámsonként tisztította meg a fát az ágaitól, hogy valódi husánggá formálja. Előbb fel, majd át a teraszon, végül lefelé vezetett az utunk. Kifulladva és fáradtan érkeztünk vissza a szurdok aljára a római színház romjainál. Másfél-két kilométerrel mögöttünk tábortűz fényét láttam, ami Silano táborának hollétét jelezte. Ha Astiza eljött, vajon mennyi idő múlva veszik észre a távozását? Keleten már ragyogott az égbolt, a magasabb csúcsok máris fényárban fürödtek. Sietve tettük meg a hátralevő utat a kanyargós hasadék, azaz a kanyon bejárata felé, majd visszaértünk az első építmény, a Fáraó kincstárának homlokzatához. Társaim letérdeltek a patakparton, hogy igyanak, eközben én felmentem a lépcsőkön és beléptem a sötét csarnokba. – Astiza? Csend volt. Nem ezen a helyen kellene találkoznunk? – Astiza! – A visszhang mintha csúfolódott volna velem. Ördög és pokol. Lehet, hogy félreismertem őt? Esetleg Silano megneszelte a tervünket és fogságba ejtette? Vagy csak egyszerűen késik, netán eltévedt volna? Visszarohantam az épület elé. Az ég szürkéről kékre váltott, a sziklák ormai ragyogni kezdtek. El kell tűnnünk, mielőtt még a gróf rájön, hogy egy üres lyukhoz vezettem! Azonban eszem ágában sem volt elcserélni a nőt, akit szeretek, egy tekercsre, melyet elolvasni sem tudok. Ha nélküle indulunk el, ismét kínozni fog az elvesztése miatti fájdalom. Ám ha túl sokáig időzünk itt, a barátaim veszélybe kerülhetnek. – Nincs itt! – jelentettem aggódva. – Akkor mennünk kell – mondta Mohamed. – Minden mérföld, mely elválaszt minket a frank hitetlenektől, megduplázza esélyünket a szökésre. – Érzem, hogy eljön! – Nem várhatunk tovább, főnök! Nednek igaza volt. Távoli kiáltások visszhangzottak a kanyon falain Silano tábora felől, bár hogy izgatottságot vagy dühöt tükröztek-e, azt egyelőre nem tudtam megítélni. – Még néhány percet! – erősködtem. – Talán megbabonázott az a nő? Mindnyájan fogságba esünk miatta, a könyveddel együtt! – A könyvet elcserélhetjük, ha szükséges.
– Akkor meg mi a fenéért jöttünk ide? Ekkor a kanyarban hirtelen felbukkant a lány. A sziklához simulva haladt, hogy ne legyen feltűnő, arca sápadt volt, sötét haja csigákban omlott a homlokába, látszott, hogy teljesen kifulladt a futástól. Odarohantam hozzá. – Mi tartott ennyi ideig? – Olyan izgatottak voltak, hogy nem tudtak aludni. Elsőként feküdtem le, és egész éjszaka kínlódva vártam, mikor csendesednek végre el. Azután át kellett jutnom az alvó őr mellett, és a szurdok vádijában másztam vagy száz métert. – A ruhája piszkos volt. – Azt hiszem, már észrevették a szökésemet. – Képes vagy futni? – Ha nincs nálad, akkor nem akarok. – Kérdő tekintettel nézett rám. – Megtaláltam. Arcán üdvözült mosollyal ragadta meg a karomat, mint a gyerek, aki az ajándékát várja. O sokkal régebb óta álmodozott erről a pillanatról. Elővettem a hengert. Astiza lélegzete elakadt. – Nézd, milyen nehéz! Ujjai úgy simogatták végig a tárgyat, mint egy vaké. – Tényleg benne van? – Igen. De nem tudom elolvasni. – Allah kegyelmére, efendi, most már tényleg mennünk kell! – szólt közbe Mohamed. Nem törődtem vele, ehelyett kinyitottam a hengert és kigöngyöltem a tekercs egy részét. Ismét megdöbbentett, menynyire idegenek a rajta lévő jelek. A lány két kézzel fogta a könyvet, álmélkodva nézte, és nem akaródzott visszaadnia. – Hol volt? – Egy templomos sírkamra mélyén. Sejtettem, hogy a jel nem a rejtekhelyet mutatja meg, a keresőnek a piramisok matematikáját is használnia kell, hogy ezzel bizonyítsa tudását. – Ez megváltoztatja a világot, Ethan. – Jobbá teszi, remélem. Ennél rosszabb már úgysem lehetne, legalábbis az én szemszögemből nézve. – Főnök! – Ned kiáltása magunkhoz térített minket a révületből. A matróz a fülére tette a kezét, és valamit mutatott. Puskalövés visszhangzott fel. Elragadtam a könyvet a lánytól, bezártam, visszadugtam az ingembe, és oda szaladtam, ahová a matróz mutatott. A napfény közben elöntötte a templom homlokzatát, ragyogó rózsaszínűvé varázsolva a sziklát és a faragásokat. Ned azonban hátrafelé mutatott, arra, ahonnan jöttünk, azaz Silano tábora felé. Tükör villanását vettem észre. – Valakinek jeleznek! – Ned a homokkő teraszra mutatott, amelyet a szurdok bejárata vágott ketté. – Valami ördögfattyúnak amott fent, hogy követ dobjon a fejünkre. – Silano emberei közelednek, efendi! – Akkor hát nincs más hátra, a bejáratnál el kell vennünk a kikötözött lovakat az araboktól. Készen álltok, cimborák? – Ez olyasféle csatakiáltás volt, amit Nelson vagy Smith is használhatott volna.
– Irány Anglia! – ordította válaszul Ned. Rohanni kezdtünk. A szűk bejárat azonnal elnyelt minket, és a kanyaroktól semmit sem láttunk. Lábdobogásunkat visszaverték a falak, miközben felfelé ügettünk. Ned a husángját markolta, Astiza haja mögötte lobogott. Fölöttünk üvöltés harsant, majd lövés dördült. Felnéztünk Egy lőporos hordó méretű szikla pattogott ide-oda a szurdokban, egyenesen felénk zuhant, s a sziklák úgy záporoztak, mint a repeszek. – Gyorsabban! – Megfeszítettük minden erőnket, és sikerült elhagynunk a lövedéket, mielőtt az nagy robajjal becsapódott volna a kanyon aljába. A sziklaoromról arab kiáltásokat hallottunk. Továbbrohantunk Ekkor robbanás hallatszott, és fény villant. Ezek a kurafik aláaknázták az egész szurdokot! Silano nyilván megsejtette, hogy túl akarunk járni az eszén, s így akarta elzárni a menekülési útvonalat. A robbanás nyomán kő-lavina indult meg a hegyoldalon. Ezúttal visszatartottam a társaimat, és behúzódtunk egy kiszögellő szikla alá. A kőzápor becsapódott, az egész kanyon megremegett, mindent porfelhő borított el. Ennek takarásában újra nekiiramodtunk, és elkezdtünk átmászni a törmeléken. Golyók fütyültek el mellettünk, de nem találhattak el, mert láthatatlanok voltunk. – Siessetek! Mielőtt még egy bombát felrobbantanak! – Végszóra újabb robbanás dördült fel, s újabb kövek záporoztak az útra, ám ezúttal a hátunk mögött, a minket üldöző Silanót akadályozva. Becslésem szerint már majdnem félúton jártunk ebben a kígyóveremben, s ha az arabok mind odafönt voltak, hogy meggyújtsák a bombákat, akkor a lovakra bizony nemigen vigyázhatott senki. Ha elérjük őket, nyeregbe pattanunk, átgázolunk a maradékon, és… Lihegve fordultunk be a kanyarban, majd megtorpantunk, mert egy szekér állta el az utunkat. Ugyanolyan rácsos szerkezet volt, mint amilyenben a rabszolgákat szállították, s úgy tippeltem, ugyanaz a szekér lehet, amelyet a tábor mellett láttunk letakarva, s amelytől még a lovak is elhúzódtak. Egyetlen arab őrizte, egyenesen ránk emelve muskétáját. – Majd én elintézem – dörmögte Ned, husángját a magasba emelve. – Ne adj könnyű célpontot neki, Ned! A matróz rohamra indult, ekkor azonban süvítést hallottam, s egy kő száguldott el a fülünk mellett, csaknem a kilőtt golyó sebességével. Éppen akkor találta homlokon az arabot, amikor az meghúzta a ravaszt. A muskéta elsült, de a golyó célt tévesztett. Hátranéztem. Mohamed levette a turbánját, s a vászoncsíkból rögtönzött parittyát készített, azt használta a lövéshez. – Gyerekként távol kellett tartanom a juhoktól a kutyákat és a sakálokat – magyarázta. Előrerontottunk, hogy leüssük a kábult arabot, és elrohanjunk a szekér mellett. Ned ment elöl, Astiza utána. Ám miközben a fickó nyögve összerogyott, utolsó erejével még lenyomott egy kart, s a ketrec ajtaja nagy csattanással kinyílt. Odabent sötét árnyék emelkedett fel. – Ned! – kiáltottam. A fenevad úgy ugrott ki a ketrecből, mintha nem is a hátsó lábai röpítenék,
hanem egy katapult. Egy szörnyű pillanatra láttam barna sörényét, fehér fogait, sőt még pofája belsejének rózsaszínjét is. Astiza felsikoltott. Ned és az oroszlán egyszerre ordított fel. Egymásnak ütköztek, a husáng lecsapott, de a ragadozó állkapcsa a matróz bal karjába kapott. Ned fájdalmában és dühében felüvöltött, ugyanakkor azonban meghallottam az oroszlán bordáinak roppanását is. A fenyőfa husáng újra és újra az oldalába vágódott, olyan erővel, hogy az állat végül lerogyott. Mivel eközben egy pillanatra sem eresztette el Ned karját, a matróz is ráesett, majd a földön kezdtek gurulni – az ember ordított, a vadállat vicsorgott, miközben egyetlen nagy szőr- és porfelhőt alkottak. A tengerész felállt, s egy pillanatra sem hagyta abba a csapkodást, bár a karmok mély sebeket ejtettek. Ruhája cafatokra szakadt, testét vér borította. Émelyegni kezdtem a látványtól. Előhúztam a tomahawkomat, amely olyan ártalmatlannak tűnt az oroszlánnal szemben, mint egy teáskanál. Ám mielőtt végiggondoltam volna a dolgot, és hátat fordítottam volna a csatamezőnek, mint ahogyan bármelyik józan ember tette volna, máris azon kaptam magam, hogy feléjük rontok. – Ethan! – Astiza hangja mintha távolról jött volna. Mohamed ismét kilőtt egy követ és tökéletes időzítéssel, éppen akkor találta fejen a nagymacskát, amikor a küzdőkhöz értem. Lecsaptam a fenevad fejére, az egyik szemöldökénél találva el, mire az állat végre elengedte Ned karját. Fájdalmasan felordított, farka a földet söpörte. Ekkor Astiza is megindult, egy nehéz követ emelt a feje fölé, majd elhajította, mint egy atléta. A kő egyenesen a vadállat pofájába csapódott, az orránál találta el. Vad rohamunk megzavarta az oroszlánt. Végül, mindnyájunk meglepetésére, feladta a harcot, inkább menekülőre fogta. Elrohant a szekér mellett, mely idáig hozta, felszáguldott a szurdok mentén, s láttam, hogy nekiront Najac arabjainak, akik az útnak azt a részét őrizték. Mikor azok felfogták, hogy titkos fegyverük ellenük fordult, ordítva hátat fordítottak és elrohantak. A vérző oroszlán egyiküket a földre döntötte, egy pillanatra megállt, hogy a férfi nyakát szegje, majd a többiek után vetette magát, egyenesen a szabadságot jelentő hegyek felé. A lovak rémülten nyerítettek. Lassan tértünk magunkhoz, a szívünk még mindig kalapált. A tomahawkomra vér és szőr ragadt. Astiza összegörnyedve zihált. Csodával határos módon Neden kívül egyikünk sem sérült meg. Még mindig éreztem a nagymacska szagát, ezt az áporodott vizelet-, hús- és vérszagot, s hangom még akkor is reszketett, amikor az óriás tengerész mellé térdeltem. Az, ahogyan megrohamozta az oroszlánt, a legbátrabb cselekedet volt, amit valaha is láttam. – Ned, Ned! Tovább kell mennünk! – lihegtem. – Silano közeledik, de legalább az oroszlán megtisztította előttünk az utat. – Attól tartok, nem, főnök – Nehézkesen, összeszorított állkapoccsal beszélt. Úgy nézett ki, mint akit megkorbácsoltak. Egész teste vérben úszott. Mohamed megpróbálta a turbánjának vásznával bekötözni a matróz összezúzott karját, de nem volt értelme. Mintha egy hatalmas gép szaggatta volna össze a végtagot. – Nélkülem kell továbbmennetek. – Magunkkal viszünk!
Felkacagott, vagyis inkább zihált: összeszorított ajkai közül horkantásszerű nevetés tört elő. Tágra nyílt szemében a végzet felismerése tükröződött. – Rohadtul nem valószínű. Alányúltunk, hogy felemeljük, de a fájdalomtól felüvöltött, és elhessentett minket. – Hagyjatok! Mind tudjuk, hogy sose jutok vissza Angliába! – Nyögött, arcát könnyek szántották – Szétkarmolta a bordáimat, a lábam kificamodott vagy eltört, és nehezebb vagyok, mint György király a fürdőkádjával együtt. Fussatok, mint a szél, legalább ne legyen hiábavaló a halálom. – Elfehéredett ujjakkal szorította a husángját. – Dögöljek meg, Ned, ha itt hagylak! Nem, ezek után nem! – Akkor fogsz megdögleni, ha nem hagysz itt, és a varázskönyved annak az őrült grófnak és a holdkóros cimborájának a kezébe kerül. Luciferre, maradj életben, hogy a halálom ne legyen értelmetlen! Visszamászom a törmelékkupachoz és elkapom a grabancukat, amikor odaérnek. – De hát lelőnek! – Ez már kegy lesz számomra, főnök. Már kegy lesz. – Fintorgott. – Volt egy érzésem, hogy nem látom viszont Angliát, ha veled tartok. Ám mégis, átkozottul érdekes fickó vagy, Ethan Gage. Több egy egyszerű jenki hamiskártyásnál, belátom. Miért van az, hogy néha a leggaládabb ellenségeink válnak a legjobb barátainkká? – Ned… – Menekülj, a fene essen beléd! Menekülj, és ha egyszer összefutsz a szülőanyámmal, add neki az aranyamat. – S azzal lerázott minket magáról, konokul felállt – előbb térdre, majd lábra emelkedett –, s támolyogva indult visszafelé. Az egész oldala véres volt. – Krisztusra, de szomjas vagyok. Képtelen voltam megmozdulni, de Mohamed megrángatta a karomat. – Efendi, mennünk kell! Most azonnal! Továbbfutottunk. Nem vagyok rá büszke, de ha maradtunk volna, hogy megvívjunk Silano fegyveres pribékjeivel, bizonyosan veszítünk, és akkor mi értelme lett volna az egésznek? így hát elrohantunk a szekérnél heverő arab mellett, majd átugrottuk a másikat, akit az oroszlán marcangolt szét. Ziháltunk a szurdokban felfelé haladva, s minden sarkon számításba vettük, hogy a fájdalomtól felbőszült nagymacska bármikor ránk vetheti magát. Ám az oroszlán eltűnt. Mikor a kanyon végébe értünk, kiáltások és lövések visszhangját hallottuk a hátunk mögül. Ordítás harsant, olyasféle, amilyet egy nagydarab ember ad ki, ha elviselhetetlen fájdalom éri. Ned még mindig küzdött, hogy időt nyerjen nekünk, de már alig bírta szusszal. A kikötött lovakat ott találtuk, ahol előző nap hagytuk őket, bár éles hangon nyerítettek, toporzékoltak és a szemüket forgatták. Felnyergeltük a három legjobbat, megragadtuk a többi kötőfékjét, s vágtatni kezdtünk arra, amerről jöttünk. Lövések hangzottak fel, de szerencsére jóval túl voltunk a lőtávolságukon. A fennsík tetejére érve hátrapillantottunk Silano csoportja éppen akkor bukkant ki a kanyonból. Makacsul követték a nyomunkat, ám csak gyalogszerrel tehették, így a távolság egyre növekedett közöttünk. Mivel a többi hátassal nem tudtunk mit kezdeni, három váltóló kivételével szabadjára engedtük őket. Üldözőink sok időt
veszítenek majd a befogásukkal. Azután teljesen kimerülve, könnyáztatta arccal, útnak eredtünk északra, Akko felé. oOo Napnyugtára elértük azt a keresztes várat, ahol korábban meghúzódtunk éjszakára. Talán tovább kellett volna lovagolnunk, azonban a könyv megszerzésével és a kanyonbeli szökésünkkel már így is ébren töltöttünk egy éjszakát. Mohameddel mindketten szédelegtünk a nyeregben; Astiza talán egy kicsit jobban bírta az iramot. Végtére is szerencsejátékos voltam, s most arra tettem, hogy Silano és Najac nem fogja egyhamar befogni az elkóborolt lovakat. így hát megálltunk az alkonyi fénytől narancssárgára festett romok között, és elfogyasztottuk a nyeregtáskában talált kevéske kenyérből és datolyából álló vacsoránkat. Tüzet gyújtani nem mertünk. – Ti aludjatok elsőnek – mondta Mohamed. – Majd én őrködöm. Még ha a franciák és az arabok gyalog járnak is, akad itt más bandita is rajtuk kívül. – Te ugyanolyan fáradt vagy, mint mi, Mohamed. – Ezért kell felváltanotok néhány órán belül. Amott, a sarokban puhább a fű, és a kő még őrzi a nap melegét. Én fent leszek a csonka toronyban. Azzal eltűnt. Hiába, arab barátom még mindig a vezetőm és őrangyalom volt. – Szándékosan hagyott egyedül minket – mondta Astiza. – Igen. – Gyere közelebb. Fázom. Az évnek ebben a szakában a fű még mindig zöld volt és puha. Egy gyík osont vissza a vackába, mikor leszállt az éjszakai sötétség. Lefeküdtünk két meleg kő közé. Ez volt az első alkalom, hogy valóban kettesben lehettünk azóta, hogy a lány pofon vágott Silano előtt. Astiza befészkelte magát a karjaimba. Valóban reszketett a hidegtől, az arca pedig nedves volt. – Mindig olyan nehéz… – Ned nem volt rossz fickó. Én vezettem őt a bajba. – Najac hozta magával az oroszlánt, nem te. Nedet viszont én hoztam magammal, a gyűrűt pedig, amiért idáig jöttem, Astiza küldte. Hirtelen eszembe jutott az ékszer, és előhúztam a lány erszénykéjéből. – Megtartottad még akkor is, ha szerinted átkozott? – Ez volt az egyetlen emlékem rólad, Ethan. Vissza akartam adni neked. – Vajon az istenek is szándékosan hagyták, hogy megtaláljuk? – Nem tudom. Nem tudom. – Még szorosabban hozzám simult. – Talán mégiscsak szerencsét hoz. Végtére is megszereztük a könyvet, és ismét együtt vagyunk. Csodálkozva nézett fel. – De hiszen üldöznek, a könyvet nem tudjuk elolvasni, és egy társunk meghalt. – Kinyújtotta a tenyerét. – Add ide. Mikor megtettem, amit kért, felült, és a gyűrűt a romos udvar túlsó végébe hajította. Hallottam a csendülését. Ezzel a rubin, mely egy embernek tisztességes megélhetést biztosított volna élete végéig, örökre elveszett.
– A könyv elég. Nem kell más semmi. Azután visszafeküdt, és tüzes tekintettel megcsókolt. Ajka úgy égetett, mintha áramot vezettek volna bele. Egy napon talán lesz egy rendes ágyunk is, de ugyanúgy, ahogyan Egyiptomban, most is meg kellett ragadnunk a rendelkezésre álló időt és helyet. Sietősen, esetlenül, félig levetkőzve szeretkeztünk; nem is a másik testének érintésére vágytunk, hanem inkább a megnyugtató tudatra, hogy együtt vagyunk a hideg, álnok, könyörtelen világgal szemben. Lihegtünk és verejtékeztünk, mint a párzó állatok Astiza végül halkan felsikoltott, majd szinte azonnal kábult álomba zuhantunk, mintegy pajzsként borítva magunkra összegabalyodott ruháinkat. Elalvás előtt félálomban még megfogadtam, hogy ígéretemhez hűen felváltom Mohamedet. Ő ébresztett minket hajnalban. – Sajnálom, Mohamed! – Próbáltuk megőrizni a méltóságunkat, miközben magunkra rángattuk a ruháinkat. – Semmi baj, efendi. Én is elaludtam, talán csak percekkel az után, hogy magatokra hagytalak titeket. A horizontot kémleltem. Senki sem közeledik arról. De hamarosan indulnunk kell. Ki tudja, mikor szerzi vissza az ellenség a lovait? – Igen, és mivel Palesztinát a franciák uralják, csupán egy hely van, ahol biztonságban lehetünk: Akko. S ezt ők is jól tudják. – Hogyan jutunk át Bonaparte hadseregén? – kérdezte Astiza, inkább lelkesen, mint aggódva. A reggeli fényben úgy tűnt, visszatért az ereje – szeme ragyogott, haja királynői kuszaságban tekergett. Én is úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Talán mégiscsak jobb volt megválni a fáraó gyűrűjétől. – Lemegyünk a partra, keresünk egy csónakot, és behajózunk a városba – mondtam hirtelen támadt önbizalommal. Hiszen megszereztem a könyvet, és Astizát is, persze még ott volt Mirjam is, akiről elfelejtettem említést tenni Astizának Csak szépen sorjában. Lóra pattantunk, és levágtattunk az erőd dombjáról. Második éjjel már nem mertünk megállni. Hajtottuk a lovakat, amennyire csak lehetett, s haladtunk visszafelé az úton, előbb a Nébó-hegyhez, majd le a Holttengerhez és a Jordán folyóhoz érve. Hátasaink patája porfelhőt vert fel. Feltételeztük, hogy a jeruzsálemi hegyvidéken még mindig hemzsegnek a szamáriai gerillák, akik vagy elfogadnak minket szövetségesként, vagy nem, így hát inkább északnak fordultunk a Jordán mentén, vissza Jizreél völgyébe, nagy ívben elkerülve Kleber csatájának helyét. Most keselyűk keringtek a hegy fölött, ahol akkor megvetettük a lábunkat. Társaságunk, a tomahawkomat leszámítva, még mindig fegyvertelen volt. Egy alkalommal francia őrjáratot pillantottunk meg több mint egy kilométerre. Míg elhaladtak, leszálltunk a nyeregből és elrejtőztünk egy olajfaligetben. Kétszer pedig ottomán lovasokat láttunk, de előlük is elbújtunk. – Haifa mellett közelítsük meg a partot – mondtam a többieknek – Ezt csak kisebb francia helyőrség védi. Ha tudunk szerezni egy csónakot és elérjük a briteket, biztonságban leszünk. Tovább lovagoltunk. Jöttünkre szétváltak a gabonatáblák, mint Mózes előtt a tenger. A Szellemek Városa valószerűtlen álomnak tűnt csupán, Ned szörnyű halála pedig érthetetlen rémálomnak. Astiza és én ismét felvettük azt a könnyed stílust, ami
az összeszokott párokra jellemző, Mohamed pedig hű kísérőnk és társunk maradt. Szökésünk óta egyszer sem említette a pénzt. Bizony, mindnyájan megváltoztunk. Menekülésünk biztosnak tűnt, egészen addig, amíg északkeleti irányba, a parti dombok és a Haifát övező Kármel-hegy felé haladva egyszerre várakozó lovasok sorát nem pillantottuk meg előttünk. Felmásztam egy fenyőre, hogy a távcsövemmel megvizsgáljam őket. Rettegés fogott el, amint felismertem az első alakot, majd a mellette állót is. Hogyan lehetséges ez? Silano és Najac voltak azok. Nemcsak hogy beértek minket, de valahogyan sikerült megelőzniük és felállítaniuk ezt a felderítőcsapatot, hogy csapdába csaljanak. Talán el tudunk osonni mellettük. De mégsem: észak felé kénytelenek voltunk kimerészkedni a nyílt mezőre, s hamarosan kiáltás jelezte, hogy észrevettek minket. Az üldözés folytatódott! Azonban láthatólag ügyeltek arra, hogy köztünk és a tengerpart között maradjanak. – Miért nem jönnek közelebb? – kérdezte Astiza. – Napóleon felé terelgetnek minket. Éjszaka megpróbáltunk elkanyarodni a Földközi-tenger felé, de egy sorozatot lőttek felénk, mire gyorsan visszafordítottuk lovainkat. Najac arabjai valószínűleg kiváló nyomkeresők voltak, és kitalálták, merre megyünk. Most már nem tudtuk lerázni őket. Gyorsan lovagoltunk, ami arra elég volt, hogy tartsuk a távolságot, ám fegyverek nélkül többet nem érhettünk el. Ok nem erőltették az elfogásunkat, tudták, hogy az idő nekik dolgozik. – Visszafordulhatnánk a szárazföld belseje felé, efendi, Názáretbe vagy a Galileai-tóhoz – javasolta Mohamed. – Sőt, akár Damaszkuszban is menedéket kereshetnénk, a törököknél. – Akkor elveszítenénk mindent, amit megszereztünk – feleltem komoran. – Te is tudod, hogy az ottománok azonnal elkoboznák a hengert. – Hátranéztem. – Rendben van, íme a tervem. Versenyt lovagiunk velük a francia arcvonalakig, mintha Napóleonnak akarnánk megadni magunkat. De nem állunk meg, keresztülvágtatunk a táborukon, és egyenesen Akko falai felé vágtatunk Ha Silano vagy a franciák üldözőbe vesznek, akkor az angolok és Dzsezár ágyúi várják majd őket. – És azután mi lesz, efendi? – Reméljük, hogy a barátaink nem fognak minket lelőni. – Azzal megsarkantyúztuk a lovainkat az utolsó kilométerekre.
Huszonegyedik fejezet A napkelte a tengerparti lapályon talált minket. A Földközi-tenger igéző ezüsttálként terült el előttünk, melyhez azonban ellenségeink miatt nem férhettünk hozzá. Mikor vágtába kezdtünk, üldözőink is így tettek, ráadásul az ő lovaik még frissek is voltak Néha meglestem őket a távcsövemen keresztül. A lovak közül néhányat megismertem – ezeket nyilván ismét befogták –, a többi új hátas volt. Silano kegyetlenül hajthatta őket. Sokba került nekünk az a meggondolatlan pihenő a keresztes várnál. Csupán a meglepetés erejében bízhattunk. – Astiza! Ha a tábor közelébe érünk, tartsd a magasba a fehér kendődet, mintha békekövetségben járnánk! Meg kell tévesztenünk őket! A lány bólintott, majd elszántan hajolt vágtató lova sörénye fölé. Lövések dörrentek mögöttünk. Hátranéztem. Üldözőink lőtávolságon kívül voltak ugyan, de megpróbálták felriasztani a francia őröket, hogy azok letartóztathassanak minket. Mindent arra tettem fel, hogy sikerül kellően nagy zavart keltenünk, amin csak segített, hogy egy nő is volt velünk. Az utolsó kilométert őrült vágtában tettük meg. Lovaink tajtékzottak a verejtéktől, lágyékuk remegett, mi pedig behúztuk a fejünket, mert mögöttünk nem szűntek a lövések. Az őrök felemelt muskétákkal, feltűzött bajonettekkel, ám bizonytalanul vártak minket. – Most, most! Lengesd meg a kendőt! Astiza megtette, amit kértem, egyik karját felemelve meglobogtatta a hosszú kendőt, és kihúzta magát a nyeregben, hogy láthatóvá váljék nőies teste. A szél rálapította ruháját a kebleire, mire az őrök lejjebb engedték puskáikat. Elrobogtunk mellettük. – Banditák és gerillák! – üvöltöttem. Najac pribékjei valóban útonállóknak tűntek, ezért az őrök most határozatlanul üldözőink felé fordították a fegyvereiket. – Ne álljatok meg! – kiabáltam a társaimnak Elvágtattunk a kórházsátrak mellett, majd átugrattunk a szekerek rúdjai fölött. Az ott Monge lenne, s mellette Berthollet, a vegyész? Amott meg Bonaparte fut ki a sátrából? Áttörtünk egy tábortűzön, katonák vetődtek fedezékbe előlünk, parázs rebbent szét körülöttünk. A táborban mindenki félbeszakította a reggelijét és izgatottan mutogatott felénk. Muskétáik takaros kis gúlákba rakva álltak, a bajonettek tisztán csillogtak. Porfelhőt kavarva átviharzottunk az ezred sátrai között nyíló széles, egyenes folyosón. Hátulról dühös kiáltásokat hallottam, miközben Silano csoportja lefékezett a tábor szélén, és vadul mutogatott felénk. Talán van némi esélyünk a sikerre. Egy őrmester pisztolyt emelt rám, de én hirtelen irányt váltottam, és a lovam szügyével fellöktem a férfit. A fegyver ártalmatlanul sült el. A gyors eszű Mohamed közben felkapott egy trikolórt és úgy vitte, mintha bizony mi magunk vezetnénk a rohamot Akko ellen. Ám ez a trükk nem vált be, mert máris egy gyalogsági sor állt fel velünk szemben – köztünk és a még mindig több mint egy kilométerre fekvő városfal között így szlalomozni kezdtünk a sorfal előtt, közben átugratva egy homokból emelt
sáncon. Lövések dördültek a golyók kitartó darazsakként zümmögtek körülöttünk. Akko falain megszólaltak a kürtök. Mit gondol majd Smith, azután, hogy egy szó nélkül faképnél hagytam? Ekkor észrevettem egy konyhás egységet, melynek fegyvertelen tagjait teljesen lefoglalta a főzés. Megfordítottam a lovamat és átgázoltam rajtuk, mindenfelé szétszórva a személyzetet. Ők majd fedezéket szolgáltatnak nekünk a társaikkal szemben. Majd át egy árkon, és máris a régi vízvezeték mentén vágtattunk a városfal felé. Egyszer csak kifutott alólam a talaj. Egy pillanatra fel sem fogtam, mi történt, s azt hittem, talán kilőtték alólam a lovamat vagy már nem bírta tovább szegény pára szíve. Puha földbe csapódtam, gurultam, a por elvakított. Ám még gurulás közben észrevettem, hogy Mohamed és Astiza szintén kirepült a nyeregből. Hátasaik fájdalmasan nyerítettek, mert a lábuk eltörött – s ekkor megláttam a kötelet, melyet nagy sietve feszítettek ki, hogy felbuktassanak minket. A kötél elszakadt, és az egyik szakács diadalittasan kiáltott fel. A földre estünk, pedig már előttünk volt a cél! Talpra kászálódtam – karomat teljesen felhorzsolta az esés –, és a társaimhoz futottam. Újabb lövések, golyók fütyültek el mellettünk. – Efendi, a vízvezeték! Ott fedezéket lelhetünk! Bólintottam, és megragadva Astizát, magam után húztam. A lány megvonaglott, mert az eséstől kificamodott a bokája, de azért elszántan követett. Ostromlétrák hevertek egy halomban, előkészítve a következő rohamra. Mohamed és én felragadtunk egyet, és nekitámasztottuk a régi római vízvezeték boltíveinek. Astizát magam előtt toltam, át a peremen, hogy megbújhassunk a vízcsatorna vágatában. Ez valamennyi védelmet nyújtott, a lövedékek lepattantak a kőről. – Hajoljatok le, amíg a brit fegyverek közelébe nem érünk! – mondtam. – Astiza, te menj előre, és jelezz nekik a kendőddel! – Bátor kedvesem ugyanis még akkor sem engedte el a kendőjét, amikor a lova kirepült alóla. Ám most átadta nekem. – Nem, téged felismernek. Fuss, szerezz segítséget! Én majd követlek, amilyen gyorsan csak tudlak. – Én vele maradok – ígérte Mohamed. Óvatosan kikukucskáltam a vízvezeték pereme fölött. Az egész francia tábor forrongott. Silano mostanra meggyőzte az őröket, hogy engedjék be, s felénk mutatott. Najac pedig mintha éppen az én puskám megtöltésével vesződött volna. Nem volt vesztegetni való időnk. Futásnak eredtem az egy méter mély vágatban, körülöttem golyók süvítettek és pattogtak mindenfelé. Astiza és Mohamed fájdalmasan összegörnyedve követtek. Milyen jó, hogy egy muskétával egy istállót is nehéz eltalálni, hála érte Thotnak! Előttünk az előretolt ostromárkokban álló franciák a zűrzavar hallatán megfordultak, és ők is felemelték a puskáikat. Ekkor egy angol ágyú dörrent Akko falairól, s a golyó a földbe csapódva göröngyöket szórt szét. A franciák ösztönösen a saját árkaikba buktak. Aztán újabb
lövés dördült, majd még egy. A védőknek láthatólag fogalmuk sem volt arról, kit fedeznek az ágyútűzzel, mégis úgy döntöttek, hogy a franciák ellensége bizonyosan jó barátjuk lesz. Egy újabb lövést követően sikoltást hallottam. Golyó érte a vízvezeték tartóoszlopait – a franciák is tüzeltek! Az egész építmény megrogyott. – Siessetek! – ordítottam hátra a többieknek. Összegörnyedve rohantam, tébolyult módjára hadonászva a kendővel, s reméltem, hogy csoda történik. A francia állások felől újabb füstfelhők emelkedtek fel, újabb ágyúgolyók repültek el mellettünk – némelyik a saját árkaikban ért földet. Másodszorra is találat érte a vízvezetéket, majd harmadszorra, emiatt az egész remegni és rázkódni kezdett. Az egyik golyó a felső perembe csapódott, kőszilánkok záporoztak rám. Pislogva néztem hátra. Astiza komoran bicegett előre, Mohamed közvetlenül mögötte. Még száz méter! Agyúk dörögtek mind a két oldalon; kicsiny triónk érkezése nyomán újra fellángolt a harc. Astiza hirtelen felsikoltott. Megfordultam. Mohamed mereven, kihúzott derékkal állt, szája a döbbenettől tátva maradt. Mellkasa közepén vörös folt jelent meg, s teste tuskóként dőlt el. Hátranéztem, és láttam, amint Najac leereszti a puskámat. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne rohanjak oda és öljem meg azon nyomban a rohadékot. Ehelyett inkább odakiáltottam Astizának: – Hagyd őt! – És megálltam, hogy bevárjam. Ám ekkor a köztünk lévő vízvezetékszakasz – egy nagyobb ágyú tökéletes lövésének köszönhetően – beomlott. A franciák nyilván megkapták az ostromágyúkat, hogy pótolják azokat, melyeket a tengeren ragadtunk el tőlük. A vízvezeték megingott, a régi kövek sugárban repültek szét, porfelhő szállt a magasba, s végül nagy rés keletkezett a pillérek között. Astizát egyszerre széles szakadék választotta el tőlem. – Ugorj át, elkaplak! – Nem, menj tovább! – kiabált vissza. – Engem nem fog megölni! Időt nyerek neked! – Azzal letépett egy darabot a ruhájából és sántikálni kezdett visszafelé, kétségbeesetten lobogtatva a ruhafoszlányt, hogy jelezze, megadja magát. A francia tüzelés alábbhagyott. Káromkodtam, de semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Fájó szívvel fordultam hát meg, és futottam tovább a város irányába. Most már teljesen felegyenesedtem, arra számítva, hogy gyors mozgásom megnehezíti a rám célzók dolgát. Ha a hosszú puskát gyorsabban lehetne tölteni, Najacnak talán még így is sikerült volna leszednie engem. Azonban egy teljes percre volt szüksége ahhoz, hogy újabb lövést adjon le vele, a többi fegyvertől pedig már nem kellett tartanom. Elhagytam az előretolt ostromárkokat is, s elértem a vízvezeték végét jelző törmelékhalmot Akko falai alatt, s miközben mindkét oldalon dörögtek az ágyúk, átvetettem magam a törött peremen, s a homokba huppantam. Porfelhő szállt fel a csizmám alól. Lódobogás ütötte meg a fülemet. Hátrafordulva láttam, hogy Najac arabjai fejüket a lovuk sörényére hajtva a vízvezeték mentén közelednek felém, mit sem
törődve az angolok lövéseivel. Rohanni kezdtem az ötven méterre fekvő várárok felé. A stratégiai jelentőségű torony úgy magasodott fölém, mint egy monolit, s a katonák a város mellvédjein felém mutogattak. Talán van esélyem odaérni! Megfeszítettem minden erőmet, és úgy futottam, mint még soha azelőtt, közben hallottam a hátam mögött az üldöző lovasok közeledését. Akko falain most mindenütt tüzelni kezdtek a védők, a golyók a fejem fölött repültek el, és nyerítés jelezte, hogy az arabok némelyikét eltalálták. A várárokhoz érve lecsúsztam az oldalán, mint egy maine-i vidra a jeges folyóparton, és a száraz árok aljába bucskáztam. Odalent émelyítő bűz fogadott. Rothadó testek, törött létrák és elhagyott fegyverek hevertek körülöttem – a háború maradványai. A bástyán ütött rést azóta befalazták, a falon pedig lehetetlen volt felmászni. Katonák bámultak le rám a falakról, de láthatólag egyikük sem ismert fel. Nem eresztettek le kötélhágcsót. Mivel nem jutott jobb ötlet az eszembe, az árok mentén futni kezdtem abba az irányba, ahol az a Földközi-tengerbe torkollott. A távolban láttam a brit hajók árbocait, s fejem fölött még mindig ágyúgolyók röpködtek Nem azt mondta Smith, hogy az árok végében kialakítanak egy tározót a tengervíznek? Újabb kiáltások harsantak fel. Hátrapillantottam. Az átkozott arab martalócok némelyike félelem nélkül hajtotta bele a lovát az árokba, és most utánam vágtattak, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a fejük fölött katonák céloznak rájuk Elszántan próbáltak utolérni és elkapni. Silano bizonyára tudta, hogy nálam lehet a könyv! Előttem a Szárazföldi-kapuhoz vezető felvonóhíd ívelt át az árok felett, azon túl fekete, nyirkos fal zárta el az utat – az új tározó fala. Csapdába estem! Ekkor magam elől újabb robbanást hallottam. A fekete fal a szemem láttára nagy robajjal darabokra hullott. A robbanás ereje megtaszított, és én dermedten bámultam, amint a zöldes tengervíz beözönlik a várárokba, s egyenesen felém és üldözőim felé tart. Éppen sikerült térdre vergődnöm, amikor az ár nekem rontott. Oly könnyedén sodort vissza arra, amerről jöttem, mintha csak egy könnyű falevél volnék egy ciszterna felszínén. Uszadékként bukdácsoltam az árban, nem kaptam rendesen levegőt, s nem voltam biztos abban, hol van a fönt és a lent. Hamarosan összetalálkoztam az üldözőimmel, egy nagy tárgy ütődött nekem, talán egy ló, mely szerencsére felfelé lökött. Mindnyájunkat a központi bástya felé sodort a vízáradat, melybe most már félig megrothadt tetemek és az ostrom törmelékei is belevegyültek. Köhögve tapostam a vizet. S akkor megláttam a láncomat! Vagyis egy láncot, mely úgy lógott le a toronyról, mint egy virágfüzér. Mikor az áradat aláhurcolt, gyorsan megragadtam. A lánc kirántott a vízből, mintha valami kút vödre lennék, s felfelé kezdett húzni a nyers kőfal mentén, mely úgy végighorzsolt, mint a csiszolópapír. – Kapaszkodj, Gage! Mindjárt itthon vagy! Jericho volt az. Golyók pattogtak körülöttem a falon. Rájöttem, hogy az egész francia hadsereg számára könnyű célpontot jelentek, és csupán egyetlen jól célzott lövés választ el attól, hogy az árokba zuhanjak. Összegörnyedtem. Ha ennél is kisebbre tudtam volna összehúzni magam, bizony
eltűntem volna. Ágyúk dörögtek, az egyik golyó – akkorának tűnt, mint egy ház – tőlem pár méterre csapódott a falba, törmelékkel terítve be mindent körülöttem. Az egész torony remegett, én meg úgy csüngtem ott, mint gyöngy a zsinóron. Elszántan szorítottam a láncot. Aztán újabb golyó csapódott be, majd még egy. A bástya minden alkalommal megrázkódott, a lánc imbolygott, én meg szédültem. Vége lesz már ennek valaha? Lenéztem. Az áradat lassan lecsillapodott, az arab lovasok eltűntek, ki tudja, hová sodorta őket a víz. Üledék borította a víz felszínét. Egy ember lebegett odalent, hasával fölfelé, mint egy hal. – Húzzátok be! – kiáltotta Jericho. Erős kezek ragadtak meg és emeltek át a csipkés mellvéden, be Akko védőfalai mögé. Ziháltam, majdnem megfulladtam, horzsolások, vágások és égési sebek borítottak, szívemben újra űr tátongott a szerelmem és a társaim elvesztése miatt, s mégis – csodával határos módon egyetlen golyó sem talált el. Úgy látszik, nem csupán csapzott külsőm miatt hasonlítottam egy sikátorbeli kóbor macskára. Elnyúltam a földön, képtelen voltam felállni. Emberek gyűltek körém – ott volt Jericho, Dzsezár, Smith és Phelipeaux is. – Ördög és pokol, Ethan – mondta Smith üdvözlésképpen. – Most éppen melyik oldalon áll? De én nem őket néztem, hanem a mögöttük álló alakot, aki ösztönösen vonzotta tekintetemet. Aranyló haját, ámulattól tágra nyílt szemét, füsttel és porral borított ruháját figyeltem. – Helló, Mirjam – mondtam rekedten. Ekkor teljes erővel rázendített a francia tüzérség. oOo Tapasztalatom szerint éppen akkor erősödnek föl a zavaró tényezők az ember körül, amikor a leginkább szüksége lenne arra, hogy összeszedje a gondolatait. A zavaró tényezőket ebben a pillanatban száz francia ágyú jelentette, amelyek a szökésem miatti dühüket most a falakra zúdították. Felálltam és remegve néztem körül. Napóleon tábora szinte nyüzsgött – alakzatok álltak fel és indultak meg az árkok felé. Úgy tűnt, van nálam valami, amit Bonaparte vissza szeretne kapni. Mégpedig nagyon. A falak rázkódtak a lábunk alatt. Mirjam olyan tekintettel nézett rám, mely a rémület és a megkönnyebbülés keverékének tűnt, benne egyre növekvő felháborodással, némi zavarodottsággal, egy adag együttérzéssel, és jókora csipet gyanakvással. – Egy szó nélkül mentél el! – szólalt meg végül. Az ő szájából még szörnyűbben hangzott. – Nehéz lett volna elmondanom, miért. – Mi elől menekült ez a keresztény? – követelt választ Dzsezár. – Úgy tűnik, az egész francia hadsereg elől – jegyezte meg Phelipeaux szelíden. – Monsieur Gage, a jelek szerint önt nemigen kedvelik odaát. S nem tagadom, mi is
fontolgattuk, hogy dezertálásért és árulásért agyonlövetjük. Vannak önnek egyáltalán barátai? – Arról a nőről van szó, ugye? – Mirjamban az utóbbi időben kifejlődött az a képesség, hogy mindig a lényegre tapintson. – Életben van, és visszamentél hozzá. Hátranéztem. Vajon tényleg életben van még? Muszlim barátomat nemrég terítette le a saját puskám, Astiza pedig visszafordult, egyenesen a gazember Silano felé. – Meg kellett szereznem valamit Napóleon orra elől – mondtam a körém gyűlteknek. – És sikerült? – kérdezte Smith. A gyülekező csapatokra mutattam. – Ők legalábbis azt hiszik, és el akarnak jönni érte. A helyőrség vezetői rádöbbentek, hogy támadás közeleg, így parancsokat kezdtek ordítani, s a kürtök túlharsogták az ágyúk dörgését. Én közben Mirjamhoz fordultam. – A franciák küldtek egy jelet, melyből arra következtettem, hogy életben van. Bizonyságot kellett szereznem, de nem tudtam, mit mondjak neked – nem, az után az éjszaka után, amit együtt töltöttünk. És valóban életben volt. Együtt jöttünk el idáig, hogy megmagyarázhassak neked mindent, de aztán újra fogságba esett, azt hiszem. – Jelentettem neked egyáltalán valamit? – Hát persze! Beléd szerettem! Csak éppen… – Csak éppen mi? – Csak éppen sosem szerettem ki belőle sem. – Az ördög vigyen el! Ez volt az első alkalom, amikor Mirjamot káromkodni hallottam, és a szájából ez az egyetlen szitokszó jobban megdöbbentett, mint egy egész özön egy Dzsezárhoz hasonló embertől. Gondolkoztam, hogyan tudnám megmagyarázni a dolgot, azt, hogy itt magasabb érdekek forogtak kockán, de amikor belekezdtem egy mondatba, az üresen és önzőn csengett, még a saját fülemnek is. Azon az éjszakán, a bástya megvédése után, elragadtak minket az érzelmek, ám a sors és egy rubinköves gyűrű végül olyan irányt szabott nekem, amire nem számítottam. Vajon hol hibáztam? Ráadásul nálam volt egy felbecsülhetetlen értékű aranyhenger is, az ingembe rejtve. Azonban mindezt nem olyan könnyű szavakba foglalni, amikor a francia hadsereg éppen rohamra indul. – Mirjam, mindig többről volt szó, mint csupán kettőnkről. Ezt te is tudod. – Nem, a döntéseiddel könnyen megbánthatsz másokat. Ez ilyen egyszerű. – Nos, ami azt illeti, újra elveszítettem Astizát. – És engem is. De talán még visszanyerhetem, nem igaz? Persze, a férfiak kutyák, a nők viszont macskaszerű kéjjel élvezik, ha szavakkal és könnyekkel ostorozhatnak minket. Mindkét oldalon van szerelem és kegyetlenség is, nem igaz? Elviselem hát a megvetését, megvívom a csatát, és aztán, ha mindketten túléltük, eltervezem, miként boríthatnánk fátylat a múltra és lehetnénk ismét egymáséi. – Jönnek! Hálás voltam, amiért ezután Mirjam könnyei helyett csupán Napóleon
hadosztályaival kellett szembenéznem. A többiekkel együtt én is felmásztam a nagy torony tetejére. Odalent a síkság megélénkült. Minden árokban rohanó emberek sorai kígyóztak – előrenyomulásukat leplezte a vad ágyútűz keltette lőporfüst. Más csapatok könnyű tábori lövegeket toltak előre, hogy fedezzék a rohamot, ha netán sikerülne rést ütniük a falon. Létrák ugráltak a göröngyös talajon futva közeledő gránátosok vállán, s vágtató katonák cipeltek újabb ágyúgolyókat és lőport az ütegekhez. A félig leomlott vízvezeték közelében arab ruhás férfiak gyülekeztek. Kinyitottam a távcsövemet. Najac bandájának túlélői voltak, legalábbis első ránézésre. Sem Silanót, sem Astizát nem láttam közöttük. Smith megrántotta a vállamat és mutatott valamit. – Mi az ördög az? Arrafelé fordítottam a távcsövet. Vízszintes fatönk gurult felénk, egy hatalmas cédrustörzs, hat pár kereket tartalmazó kocsiszekrényre szerelve. Katonák tolták oldalról és hátulról is. Csúcsa duzzadt volt, mint egy hatalmas hímtagé, s valamiféle páncélzat borította. Tényleg, mi az ördög lehet? Úgy nézett ki, mint egy középkori faltörő kos. Csak nem gondolja Bonaparte, hogy ilyen, évszázadok óta avíttnak számító fegyverekkel kezdi ostromolni a falainkat? S mégis, a szerkezet magabiztosan haladt előre. Napóleon megbolondult volna? Azokra a kézzel barkácsolt szerkentyűkre emlékeztetett, melyeket Ben Franklin annyira szeretett, vagy akár amerikai honfitársam, Robert Fulton, aki kótyagos ötletekkel, például gőzzel működő vagy tenger alatt utazó hajók terveivel járta Párizst. Ki mást ismertem, aki ilyen megrögzött barkácsoló volt? Nicolas-Jacques Conte, hát persze, akinek ballonját Kairóban kötöttük el Astizával. Monge azt mondta, a fickó feltalált valami szívós kocsit, hogy a nehéz ágyúkat Akkóba szállíthassák. Ez a döcögő fatönk mindenben az ő géniuszára vallott. De egy faltörő kos? Ez meglehetősen primitív megoldásnak tűnt egy Conte-hoz hasonló haladó szellemű embertől. Hacsak ez nem egy… – Bomba! – üvöltöttem fel hirtelen. – Célozzatok az elejére, az elejére! A szárazföldi torpedó elért egy emelkedő tetejére, mely a várárokhoz vezetett, s lefelé gurulva gyorsulni kezdett. – Micsoda? – kérdezte Phelipeaux. – Robbanóanyag van a törzs elejében! Fel kell robbantanunk! – Elvettem egy muskétát és tüzelni kezdtem vele, de még ha el is találtam a szerkezetet, a golyó ártalmatlanul csapódhatott le a csúcsot védő fémburkolatról. Mások is lőttek, de a katonáink és matrózaink még mindig inkább a kerekeket toló franciákra céloztak. Egyet vagy kettőt el is találtak, de a szörnyeteg egyszerűen átgurult az elesetteken, s a torpedó egyre gyorsult. – Lőjetek rá ágyúval! – Már késő, Gage – mondta nyugodtan Smith. – Nem tudjuk kellő szögben lehajtani az ágyúkat. Ekkor megragadtam Mirjamot, s meglepett bátyja mellett elrohanva a bástya hátsó részébe húztam, mielőtt még tiltakozhatott volna. – Maradj fedezékben, ha felrobban!
Smith is hátravonult. Dzsezár már előbb elhagyta a tornyot, hogy a falakat járva biztassa az embereit. Phelipeaux azonban a mellvéden maradt, bátran igyekezett egy jól irányzott pisztolylövéssel lelassítani Conte szerkezetének száguldását. Kész őrület! Azután a gördülő kos elérte az árok szélét és egyenesen átrepült rajta, orra belecsapódott a torony aljába. A katonák, akik idáig tolták, most fedezékbe rohantak, csak egyikük maradt még, hogy elhelyezze a kanócot. Gyutacs lobbant. Néhány másodperc múlva a szerkezet felrobbant, mégpedig akkora zajjal, hogy azonnal megsüketültem tőle. A levegő füsttel és tűzzel telt meg, kődarabok záporoztak lustán forogva, magasabbra a torony tetejénél is. A bástya már a korábbi támadások során is rázkódott, ám most szabályosan kilengett, mint egy részeg a Drury Lane-en. Mirjam és én elestünk, bár előtte még sikerült átkarolnom őt. Sir Sidney a torony hátsó mellvédjeibe kapaszkodott. S ekkor az épület eleje a szemem láttára omlott le – különvált és lassan belerogyott az odalent tomboló pokolba. Phelipeaux és Jericho vele együtt zuhantak. – Bátyám! – sikoltotta Mirjam, legalábbis a szája mozgásából ítélve ezt mondhatta. A fülem csengésén kívül ugyanis mást nem hallottam. A lány az omlás pereme felé szaladt, amíg el nem kaptam a derekát. Tekergett a karomban, ráadásul a torony tetejének fele eltűnt és a maradék is veszélyesen imbolygott, de azért sikerült lenéznem a füstölgő káoszba, amely olyan volt, mint egy vulkán kürtője. A torony, Akko legerősebb bástyájának egyharmada leszakadt, a maradék olyan volt, mint egy kettévágott fatörzs, a félig beomlott padlók tartották össze. Mintha a ruhánkat vették volna el, s most ott állnánk meztelenül a francia hadsereg előtt. Odalent emberi testek keveredtek a kőtörmelékkel; a várárkot teljesen megtöltötték a roncsok. Ekkor újabb hang hatolt el fájó fülemig, s rádöbbentem, hogy több ezer ember éljenzését hallom, bár szédelgő agyam alig fogta fel az ordításukat. A franciák voltak, éppen rohamra indultak a rés felé, melyet az imént ütöttek. Fogadni mertem volna, hogy Najac is köztük van, s engem keres. Smith visszanyerte az egyensúlyát és kivonta a szablyáját. Valamit kiabált, amit nem hallottam a csengéstől, de feltételeztem, hogy embereket irányít a lenti réshez. A torony végébe másztam, magammal cipelve Mirjamot is. – Bármikor ledőlhet a maradék is! – kiáltottam. – Mi? – Le kell jutnunk a toronyból! Ő sem hallott semmit. Bólintott, megfordult, visszarohant a bástya leomlott pereméhez, és mielőtt bármit tehettem volna, a mélybe ugrott. Utána vetettem magam, megpróbáltam elkapni, de ismét a meredély szélére csúsztam. Láttam, hogy a lány macskaszerű ügyességgel ér földet az alattunk lévő emeletből kiálló gerendákon, s az omlás oldalán mászik tovább Jerichóhoz. Némán szitkozódva követtem, s biztos voltam abban, hogy az épület bármely pillanatban ledőlhet, s akkor mindnyájunkat maga alá temet a kövek áradata. Körülöttem golyók zümmögtek, mint az üvegbe zárt legyek, ágyúgolyók röppentek minden irányba, s mindenfelől létrák nyúltak fel karmokként.
Smith és egy szakasznyi brit matróz félig rohanva, félig bukdácsolva lejutott a részben összeomlott lépcsőn, és velünk egy időben ért a réshez. Beleütköztek a francia katonákba, akik az eltömődött várárkon át özönlöttek befelé; mindkét oldalon eldördültek a muskéták, emberek ordítottak mindenre elszántan. Azután egymásnak estek bajonettel, tengerészkarddal és muskétatussal. A francia hadosztályparancsnok, Louis Bon halálos sebbel rogyott össze. Szárnysegédje, Croisier – akit Napóleon alig egy éve olyannyira megszégyenített, amikor nem tudott elkapni néhány beduint – az ütközet sűrűjébe vetette magát. Mirjam ebbe a pokolba ugrott bele, s tébolyult módjára kiabálta Jericho nevét. így hát én is utána vetettem magam, s kábultan, fegyvertelenül, lőporfüsttel borítva fordultam szembe az egész francia hadsereggel. Az ellenséges katonák legalább három méter magasnak tűntek a kalapjaikban és a keresztbe vetett övükkel. Dühösek és keserűek voltak a több héten át tartó eredménytelen ostrom miatt. Végre elérkezett az alkalom, hogy befejezzék a mészárlást, mint ahogyan Jaffánál is tették! Morajlottak, mint hullámok a viharban, s a pusztítás közepette feltartóztathatatlanul mentek előre. A cédrustörzs eleje úgy nyílt szét a robbanástól, mint egy virág kelyhe. Ám előrehaladás közben vas- és kődarabok, valamint kisebb bombák záporoztak a nyakukba, melyeket Dzsezár ottománjai hajigáltak odafentről. Az eltalált katonák úgy dőltek el, mint a gabonaszárak. A franciák elszántak voltak, mi pedig kétségbeesettek. Ha sikerül áttörniük a bástyán, Akko elesik, és akkor mindnyájunkra biztos halál vár. Királyi haditengerészek rohantak előre üvöltve, lövöldözve és vagdalkozva – a vörös és kék egyenruhák változó színek tengerévé olvadtak. Soha nem vettem még részt ennél véresebb küzdelemben. Kegyetlen kézitusa volt ez, hasonló, mint a görögök és a trójaiak között, ahol egyik fél sem kért vagy kapott kegyelmet. A katonák ordítva, szitkozódva ütöttek, vágtak, fojtottak és rúgtak. Előrerontottak és küzdöttek, mint a bikák Croisier összerogyott – tucatnyi lövés és szúrás érte a testét. A tágabb csatamezőből semmit sem láttunk, csupán ezt a szűk teret, a törmelékkupacot a bástya aljában, mely bármelyik pillanatban a fejünkre omolhatott. Láttam, amint Phelipeaux félig betemetve – valószínűleg törött gerinccel – fekszik, valahogyan sikerül előhúznia egy pisztolyt maga alól és a forradalmi ellenségre tüzel. Fél tucat bajonett mélyedt a testébe válaszul. Jericho viszont túlélte a zuhanást, sőt arra is maradt ereje, hogy elvonszolja magát a csata sűrűjéből. Ruhája megégett és szétszakadt, bőre a kőportól szürke volt, de felkapott egy meggörbült vasrudat, és Sámsonként vetette magát a közeledő franciák közé. Azok a meglepetéstől hátrahőköltek, amikor közéjük toppant, vadul lengetve a fegyverét. Az egyik puskás célba vette őt, ám ekkor Mirjam, aki valahonnan kerített egy tiszti pisztolyt, két kézzel tartva, közvetlen közelről rálőtt, s a puskás fejének nagy részét elvitte a lövés. A másik irányból egy gránátos közeledett; eszembe jutott a tomahawkom, melyet most sietve hajítottam el. A fegyver pörögve szállt, s végül támadónk torkában állt meg, aki eldőlt, mint a kivágott fa. Felvettem a tomahawkomat, aztán Mirjammal sikerült megragadnunk Jericho karját és hátrarángatnunk egy vagy két lépést, hogy legalább a bajonettek ne érhessék el, bármennyire is szerette volna feltűzni magát rájuk. Eközben Dzsezár friss katonái rohantak el mellettünk, hogy szembeszálljanak a franciákkal. A hallottakból lassan élő sövény emelkedett. Smith kalap nélkül, vérző fejjel, megszállottan vagdalkozott a
szablyájával. Golyók fütyültek és pattogtak körülöttünk, vagy értek célt nagy puffanással, ilyenkor valaki felnyögött és összerogyott. Kezdett visszatérni a hallásom, így odakiáltottam Jerichónak és Mirjamnak. – Vissza kell mennünk a vonalaink mögé! Odafentről többet segíthetünk! Ekkor azonban valami elsüvített a fülem mellett, mint egy darázs. A lövés Jericho vállába csapódott, a kovács megpördült. Megfordultam, és régi ellenségemet pillantottam meg. Najac szitkozódott, s nekiállt újratölteni a törmelékre támasztott puskámat. Martalócai nem vettek részt az igazi küzdelemben, de a fejüket láttam fel-felbukkanni a harcoló gránátosok válla fölött. Azt a lövést nekem szánta! Az én holttestemért jöttek, hát persze – mert tudták, mi lehet az ingemben elrejtve. Ekkor engem is elragadott a harci láz, a dühnek és a bosszúszomjnak ez a sajátos keveréke, melytől úgy éreztem, az izmaim megduzzadnak, ereim friss vért pumpálnak, és a szemem hirtelen természetfeletti élességgel látja a környezetet. A kurafi ujján vörös villanást vettem észre. Astiza rubinköves gyűrűjét viselte! Azonnal tudtam, mi történhetett. Szegény Mohamed nem bírt ellenállni a kísértésnek, mikor megtalálta az átkozott ékszert, melyet Astiza elhajított a keresztes vár udvarán. Miközben mi aludtunk, ő elrakta a gyűrűt, s ezért nem említette ezután egyetlen szóval sem a pénzt. Ezért ölte meg helyettem őt Najac lövése, mikor a vízvezetéken keresztül Akko felé menekültünk A francia pribék megnézte, tényleg halott-e a muszlim, és elvette tőle a gyűrűt, nem ismervén annak eredetét. A gyilkosság bizonyítéka volt ez. Megragadtam Jericho vasrúd-ját és a francia felé indultam, számolva a másodperceket. Egy teljes percig tart, míg megtölti az amerikai hosszú puskámat, melyből már tíz másodperc eltelt. És még át kellett verekednem magam a franciák sűrűjén, hogy eljussak hozzá. A vasrúd süvített, amikor széles ívben meglóbáltam. Csak a célom lebegett a szemem előtt, mint a templomosok előtt Krisztus. Ezt Mohamedért és Nedért! Úgy hittem, sérthetetlen vagyok, nem éreztem félelmet. Az idő lelassult, a zaj elhalkult, a látószögem beszűkült. Kizárólag Najacot láttam, amint reszkető kézzel adagolja a lőport a puskacsőbe. Húsz másodperc. Vasrudammal lecsaptam a bajonettek erdejére. Az acélszuronyok csengve hullottak félre előlem, mint a gabona a sarló elől. A gyalogosok elhúzódtak előlem, a tébolyult elől. Harminc másodperc. Ellenfelem becsomagolta a puskagolyót a fojtásba, idegesen a csőtorkolatba helyezte, majd lenyomta a döngölőpálcával. Najac francia és arab társai üvöltve tüzeltek, de én csak a lövések szelét éreztem. Láttam a csíkokat, melyeket a golyók húztak a füstös levegőbe, vad tekintetek csillanását, vicsorgó fogak fehérjét, s amint valahonnét vér fröccsen egy fiatal tiszt arcára. A rúd bordán talált egy fölém magasodó gránátost, aki fájdalmában összegörnyedt. Negyven másodperc. Most döngölte le a makacs golyót. Átugrottam a holtak és a haldoklók felett, úgy lépkedve a testükön, mintha csak kövek lennének a patakban. Körülöttem kisebb teret nyitott a süvítő vasrúd, az ellenséges katonák hátráltak, mint az előbb Jericho elől. Smith közben leszúrt egy
vadászt a kardjával, egy tengerész haldoklott, másik kettő éppen áldozatába mélyesztette bajonettjét. Odafentről, a falakról egyre csak hullott a törmelék, s Najac mögött robbanások fényét láttam, ami gránátok és ágyúgolyók becsapódását jelezte. Miközben én előrerontottam, ottomán és angol erősítés követett, testükkel és vérükkel zárva el mögöttem a rést. Trikolór lobogott és zuhant a földre, majd ismét felemelkedett, a hadiszerencse változását követve. Ötven másodperc. Najac arra sem vesztegette az időt, hogy kihúzza a döngölőpálcát, egyből tölteni kezdte a lőport a serpenyőbe, s már a závárral bajlódott. Szemében félelem tükröződött, félelem és kétségbeesés, no meg gyűlölet. Már majdnem elértem, amikor az egyik pribékje elém állt, kezét s a benne lévő handzsárt a magasba emelte, arca eltorzult az üvöltéstől – végül a rudam még időben eltalálta a fejét, mire az szétloccsant, mindent beterítve a szennyel. Még a számban is éreztem az agyvelejét. Végső ütésre emeltem a karomat. Najac szeme a rettenettől tágra nyílt, a serpenyőben fény lobbant, dörrenés, hő és füst áradt szét, s a puskám, benne a döngölőpálcával, elsült, egyenesen a mellkasomnak. A lövés ereje hátralökött, s a földre huppantam. Ám még mielőtt meghalhattam volna, meglendítettem a vasrudat és szétzúztam vele a tolvaj bokáját. Velem együtt ő is a földre esett, a katonák pedig átgázoltak rajtunk. Mikor ráébredtem, hogy még életben vagyok, zihálva közelebb másztam és torkon ragadtam Najacot, elvágva fájdalmas ordítását. Oly keményen szorítottam, hogy saját nyakamon is megfeszültek az inak. Reménytelen gyűlölettel bámult rám. Karja tehetetlenül kutatott valami fegyver után, nyelve obszcén módon kilógott. Ezt Nedért, meg Mohamedért, meg Jerichóért kapod, és a többi derék emberért, akit nyomorult csótány életed során megöltél, gondoltam. Egyre csak szorítottam, arca lassan szederjes színt öltött, vérem rácsöppent vonagló testére. Láttam, hogy a döngölőpálca még mindig kiáll a mellkasomból. Mi történik itt? Aztán éreztem, amint a keze a derekam körül kotorászik, majd egy határozott rántást. Elvette a tomahawkomat! Ha már a puskámmal nem sikerült megölnie, most a baltámmal akar halántékon vágni? Gondolkodás nélkül előrehajoltam, hogy a pálca, melyet ő lőtt belém, most a mellkasának és a szívének nyomódjon. A pálca vége eltört, ezért olyan hegyes volt, mint egy kötőtű. Végre rájöttem, minek köszönhetem, hogy még életben vagyok. Mikor a francia tüzelt, a pálca eltalált ugyan, ám pontosan azon a helyen, ahol Thot könyve rejtőzött az ingem alatt. Tompa hegye belefúródott a puha aranyba, így hátralökött, de a testemet nem érte el. S most, hogy a bandita kihúzta övemből a tomahawkomat és megfeszítette karját, hogy lecsapjon, rádőltem, s így a henger éppen a mellkasába fúrta a pálca hegyes végét. Pokolian fájt nekem is, de sikerült átszúrnom a nyavalyás mellcsontját, ami után oly könnyedén szaladt bele a hegy, mint villa a süteménybe. Najac szeme tágra nyílt, s én halálos öleléssel szúrtam át a szívét. Ömleni kezdett belőle a vér, mint egy kútból, egyre szélesebb tócsát alkotva körülöttünk. S azzal Najac, sziszegve, mint ahogyan az a magafajta kígyóhoz illik, meghalt, nevem véres buborék maradt az ajkán.
Üdvrivalgást hallottam, ám ezúttal angolul. Felnéztem. A franciák rohamának lendülete megtört. Kihúztam a döngölőpálcát, talpra kászálódtam, s végre, oly hosszú idő után ismét markomba fogtam drága puskámat. Borzalmas vérengzés folyt a torony aljában, egymásba gabalyodó lábak és törzsek rettenete, ahol az emberek egymással birkózva haltak meg. Százával feküdtek a halottak a résben, s többtucatnyian odakint, a kásássá vált árokban. Törött ostromlétrák hevertek szanaszét, Akko falait pedig számtalan horpadás és rés csúfította. De a franciák végül visszavonultak! A törökök is éljenezni kezdtek, ágyúlövésekkel búcsúztatva a hátráló franciákat. Smith és Dzsezár emberei nem merték üldözőbe venni őket. Saját magukat is meglepte a váratlan siker. Összegörnyedve, sietős kézzel újratöltötték muskétáikat, hátha visszatér az ellenség. Az őrmesterek parancsára szedett-vedett barikádot emeltek a torony aljában. Smith észrevett, és a puha holttesteken lépkedve odatámolygott hozzám. – Gage! Ez a legvalószínűtlenebb győzelem, amit valaha is láttam! Istenem, a torony! Úgy fest, mint ami bármelyik pillanatban összeomolhat! – Bonaparte nyilván ugyanerre gondol most, Sir Sidney – mondtam. Lihegtem, minden porcikám remegett, s olyan kimerült voltam, hogy el sem hittem, hogy még élek Az érzelemkitörés teljesen elszívta az erőmet. Mintha egy évszázada nem érte volna friss levegő a tüdőmet. Mintha ezer éve nem aludtam volna. – Látni fogja, amint holnap hajnalra újjáépítjük, erősebb lesz, mint valaha, ha a brit mérnökökre bízzuk a feladatot – mondta elszántan a hajóskapitány. – Istenemre, legyőztük, Ethan, legyőztük Bonapartét! Most minden ágyúgolyóját, amije csak van, kilövi ránk, de a mai mészárlás után nem fog újra támadni. Az emberei nem hagyják Lázongani fognak. Hogy lehetett ebben ilyen biztos? Ám mégis igaza lett. Smith bólintott. – Hol van Phelipeaux? Láttam, amint személyesen vezeti ellenük a rohamot. Istenemre, micsoda royalista bátorság! Megráztam a fejem. – Attól tartok, végeztek vele, Sidney. Odabotorkáltunk Phelipeaux-hoz. Két tetem feküdt rajta keresztben, ezeket félrehúztuk. S csodák csodája, a royalista még lélegzett, bár a saját szememmel láttam, amint fél tucat bajonett szaggatja testét, mint egy szelet marhahúst. Smith óvatosan megtámasztotta a felsőtestét, s ölébe vette a haldokló férfi fejét. – Visszakergettük őket, Edmond! – mondta. – A korzikainak vége! – Mi? Visszavonult? – Szemei tágra nyitva, mégis vakon meredtek a semmibe. – Most éppen a dombja tetején dühöng, és átkokat szór ránk, amiért kibeleztük vagy megfutamítottuk a legjobb csapatait. Dicsőséggel említik majd a nevedet, ember, mert Boney sosem veszi be Akkót. Megállítottuk a republikánus zsarnokot, s a hozzá hasonló politikus-hadvezérek sem élnek túl egy ilyen súlyos vereséget. – Rám nézett, szeme csillogott. – Emlékezzen a szavamra, Gage. A világ soha többé nem fog hallani Napóleon Bonapartéról. Soha többé.
Huszonkettedik fejezet S azzal Phelipeaux ezredes meghalt. Vajon tényleg felfogta, hogy győztünk, miközben az élet elszállt a testéből? Nem tudom. Talán egy pillanatra megértette, hogy a halála nem volt hiábavaló, s hogy az ostrom legszörnyűbb napjának véres tébolyában döntő győzelem született. Visszamentem Najac holttestéhez, megálltam, felvettem a puskámat, a tomahawkomat és a gyűrűt. Azután a félig leomlott torony omladékán át visszatértem a városba. Körülöttem már folyt a munka – kiabáló utászok hordták félre a köveket, állítottak új gerendákat és keverték a maltert. A bástyát hamarosan ismét befoltozzák. Elindultam megkeresni Jerichót és Mirjamot. Szerencsére nem láttam a vaskereskedő tetemét a védők között, akik hosszú, gyászos sorokban hevertek kiterítve a pasa kertjében. Felnéztem. A madarakat elriasztotta a csatazaj, de megpillantottam Dzsezár háremhölgyeinek elfátyolozott arcát, amint a rácsos ablakokon át a kertet figyelik. A fa rácsozata egyes helyeken szétforgácsolódott, és az egyébként sötét színű mintákon sárgás sebhelyek éktelenkedtek. Maga Dzsezár szokása szerint a falakat járta, mint egy kakas, vállon veregette kimerült embereit és időnként kiordított a franciák felé: – Mi az, nincs ínyetekre a vendéglátásom? Akkor gyertek vissza, kaphattok még! Kortyoltam egy keveset a mecset szökőkútjából, majd lehangoltan útnak eredtem a városban. Vér és lőpor borított, a rémülten rejtőző polgárok gyanakodva néztek rám. A szemeim feltételezhetően vakítóan ragyogtak fekete arcomból, ám tekintetem ezer mérföldre járt innen. Addig mentem, míg el nem értem a hullámtörő gátat, végében a világítótoronnyal. A csata mocska után megdöbbentő látványt nyújtott a Földközi-tenger tisztasága. Hátranéztem. Még mindig dörögtek az ágyúk, füst- és porfelhő szállt fel a város felől, mögötte a lenyugvó nap olyan volt, mintha viharfelhők közül tekintene ki. Mennyi idő telhetett el? Mikor a falak felé futottunk, még reggel volt. Elővettem a fáraó gyűrűjét, ami bánatot hozott mindenkire, aki csak megérintette. Vajon tényleg léteznek átkok? A racionalista Franklin bizonyára tagadta volna. Ám én eleget láttam ahhoz, hogy ne érjek a rubinkőhöz, miközben előbb térdig, majd derékig a hűvös tengerbe gázoltam. A hideg előbb a lábamat zsibbasztotta el, majd a törzsemet is. Lehajoltam és úszni kezdtem a víz alatt, miközben szememet nyitva tartottam a zöldes félhomályban, hogy a tengervíz kimossa belőle a rárakódott szenny egy részét. Ameddig csak tudtam, visszatartottam a lélegzetemet, s közben bizonyos voltam abban, hogy végre készen állok megtenni az elkerülhetetlent. Végül a felszínre buktam, kiráztam a vizet nedves, loboncos hajamból, hátralendítettem a karom, és elhajítottam az ékszert. Vörös meteorként repült a mély vizet jelző kobaltkék rész felé. Egy szimpla csobbanás, és a gyűrű örökre eltűnt. A megkönnyebbüléstől megborzongtam. oOo
Mirjamra a városi ispotályban leltem rá, amelynek helyiségei megteltek a friss sebesültekkel. Vörösre áztak a lepedők, az edényekben a víz rózsaszínben csillogott. A mosdótálakban levágott tagok hevertek. Legyek zümmögtek a húson, s az épületben vérszag elegyedett az üszök, a lúg és a szénserpenyők szagával; utóbbiakban a sebészeszközöket hevítették a műtétek előtt. Időnként sikolyok hallatszottak. Az ispotály épülete remegett a nem szűnő ágyúzástól. Amint Smith mondta, Napóleon egy utolsó, kétségbeesett kitörésben mindent ránk zúdított, amije csak maradt. Talán azt remélte, földig rombolhatja azt, amit bevenni nem tudott. Az asztalokon ugráltak a fűrészek. A mennyezetről por szitált a sebesültek szemébe. Megkönnyebbülten láttam, hogy Mirjam a bátyja mellett áll, aki ezek szerint életben maradt. Jericho sápadt volt, haja piszkos; félmeztelenül feküdt, törzsének felső részét kötések borították. De öntudatánál volt és elég élénk ahhoz, hogy szkeptikus pillantást vessen rám, amikor az ágyához léptem. – Téged semmi sem tud megölni? – Elkaptam a fickót, aki rád lőtt, Jericho. – Hangom színtelen volt a túláradó érzelemtől. – Megtartottuk a rést. Te, én, Mirjam, mindnyájan. Megtartottuk. – Hadész nevére, hová mentél, mikor elhagytad a várost? – Ez hosszú történet. Emlékszel még, mi után kutattunk Jeruzsálem alatt? Nos, megtaláltam. Hirtelen mindketten rám bámultak. – A kincset? – Valami olyasmit. – Benyúltam az ingembe és előhúztam az aranyhengert. Persze behorpadt, sőt majdnem átlyukadt ott, ahol a döngölőpálca belészaladt. A mellkasomon pedig tenyérnyi zúzódás éktelenkedett. De azért sem a könyv fémből készült tartója, sem az én testem nem sérült meg. Mirjam és Jericho szeme tágra nyílt a fém csillogásának láttán, amit eltakartam az ispotály többi betege elől. – Meglehetősen nehéz, Jericho. Elég nehéz ahhoz, hogy két házat is építhess, és két műhelyt is tarthass cserébe azért, amit Jeruzsálemben magad mögött hagytál. Ha a háborúnak vége, gazdag ember leszel. – Én? – Neked adom. Nekem nem hoznak szerencsét a kincsek. A benne lévő könyvet azonban meg akarom tartani. Egy szavát sem tudom elolvasni, de kezdek kötődni hozzá. – Az összes aranyat nekem adnád? – Neked és Mirjamnak. Dühösen vonta össze a szemöldökét. – Csak nem hiszed, hogy ezzel ki tudsz fizetni? – Kifizetni? – Amiért betörtél az életünkbe, s nemcsak az otthonomat és a megélhetésemet ragadtad el, de a húgom erényét is? – Ez nem fizetség! Istenem, ő nem is… – De volt annyi eszem, hogy félbehagyjam a mondatot. – Nem fizetség, még csak nem is köszönet. Csupán egyszerű méltányosság. Szívességet tennél, ha elfogadnád. – Elcsábítod a húgomat, elveszed tőlem, elmész egy szó nélkül, aztán meg
idejössz ezzel? – Egyre dühösebb lett, ahelyett hogy lecsillapodott volna. – Köpök az ajándékodra! Nyilvánvalóan nem értett meg. – Akkor a jövendőbeli sógorod alázatos bocsánatkérésére köpsz. – Micsoda? – kérdezték mindketten. Mirjam hitetlenkedve nézett rám. – Szégyellem magam, amiért magyarázat nélkül tűntem el, és kétségek közt hagytalak titeket az elmúlt hetekben – mondtam. – Tudom, hogy annyinak sem tűntem a szemetekben, mint egy csatornabeli kígyó. De végre alkalmam nyílt, hogy befejezzem a küldetésünket, s meg is tettem, megvédtem ezt a kincset a franciáktól, akik rosszra használták volna fel. Most már sosem fogják megkaparintani a könyvet, mert még ha át is törnének, elküldhetem a tengeren Smith hajóin. Szóval befejeztem, amit elkezdtem, és most itt vagyok, hogy elrendezzem a többi dolgot is. Szeretném feleségül venni a húgodat, Jericho. Az engedélyeddel, persze. A kovács arca eltorzult a csodálkozástól. – Teljesen megőrültél? – Soha életemben nem voltam még ennél józanabb. – Rájöttem ugyanis, hogy a válasz egész idő alatt ott hevert az orrom előtt. Egyik vagy másik isten mindig megmutatta a követendő utat azáltal, hogy eltávolította tőlem Astizát. Mi ketten mérgek voltunk egymás számára, tűz és víz; ha egymásra találtunk, mindig bajba kerültünk, s szegény egyiptomi lány bizonyára boldogabb lesz nélkülem. A szívem nem viselné el, ha még egyszer elveszíteném. Ugyanakkor itt áll előttem a szelíd Mirjam, ez a jólelkű teremtés, aki ugyan megtanulta, hogyan kell valakit egy pisztollyal fejbe lőni, de mégis példamutatóan erényes és csendes életet él. O az a kincs, amire a Szentföldön rátaláltam, nem ez a buta könyv! így hát elveszem a megfelelő nőt, letelepszem, elfelejtem az Astiza elvesztése miatt érzett fájdalmamat, s egy életre végzek a csatákkal és Bonapartéval. Bólintással nyugtáztam tervem helyességét. – És mi van Astizával? – kérdezte csodálkozva Mirjam. – Nem fogok hazudni neked. Szerettem őt. Még mindig szeretem. De ő eltűnt, Mirjam. Megmentettem, mint ahogyan korábban is tettem, s újra elvesztettem, ahogyan azelőtt is. Nem tudom, miért, de nem ez az én sorsom. Az utóbbi órák pokla felnyitotta szememet. Megértettem, hogy mennyire szeretlek téged, és hogy milyen csodás asszonyom lennél, és hogy milyen jó lennék én tehozzád. Tisztességes pár lennénk, Jericho. Add az áldásodat! A kovács hosszú ideig bámult rám kifürkészhetetlen tekintettel. Aztán furcsa kifejezést öltött. – Jericho? Addig-addig gyűrődött az arca, míg végül ki nem robbant belőle a nevetés. Harsogva kacagott, könnyek csorogtak az arcán, és végül Mirjam is nevetni kezdett. Rám nézett, az ő arca viszont zavarba ejtő módon szánalmat tükrözött. Mi folyik itt? – Az áldásomat! – nevetett Jericho. – Mintha szándékomban állna megadni valaha is! – Aztán összerezzent, mert a vállán megsajdult a seb, emlékeztetve őt a fájdalomra.
– De hát megváltoztam, látod… – Ethan. – Mirjam megfogta a kezemet. – Azt hiszed, a világ egy helyben áll, amíg te a kalandjaidat kergeted? – Nos, nem, természetesen nem. – Egyre jobban összezavarodtam. Jericho végre összeszedte magát. Zihált. – Gage, az időzítésed olyan, mint egy törött kronométeré. – Miről beszélsz? – Egyikről a másikra néztem. – Várnom kell, amíg véget ér a háború? – Ethan – mondta sóhajtva Mirjam –, emlékszel még, hol hagytál, amikor elmentél, hogy megkeresd Astizát? – Egy házban itt, Akkóban. – Ami egy doktoré volt, aki ebben az ispotályban dolgozik. – A tekintete lassan a hátam mögé vándorolt. – Egy férfié, aki, mikor végül hazatért, hogy pár óra alváshoz jusson, ott talált engem, könnyek között, összezavarodva, önvádtól kínozva. Lassan megfordultam. Mögöttem ott állt a levantei orvos. Sötét hajú, fiatal, jóképű fickó volt, aki még a vérfoltos kezei ellenére is tisztesebb külsővel bírt nálam, a szerencsevadásznál és semmirekellőnél. John Adamsre, ismét bolondot csináltam magamból! Amikor Sarylla, a cigánylány a Bolond kártyáját húzta nekem a tarotpakliból, bizony tudta, mit tesz. – Bemutatom neked a vőlegényemet, Ethan. – Doktor Hirám Záváni, szolgálatára, Mr. Gage – mondta a férfi, azzal a művelt férfiakra jellemző akcentussal, amelyért mindig is irigyeltem őket. Emiatt azonnal háromszor okosabbnak tűnnek a többieknél, még akkor is, ha különben annyi eszük sincs, mint egy igáslónak. – Haim Farhi mondta, hogy maga nem is olyan csirkefogó, mint amilyennek kinéz. – Doktor Záváni visszaadta a tisztességemet, Ethan. Eddig hazudtam magamnak arról, hogy mire vágyom és mire van szükségem. – Ő az a férfi, akire a húgomnak szüksége van – mondta Jericho. – Ezt senki sem tudja nálad jobban. Ráadásul te hoztad őket össze! Te egy zavaros szívű, léha fickó vagy, Ethan Gage, de most az egyszer valami jót is tettél. Mosolyogtak, miközben én azon töprengtem, vajon bóknak vagy sértésnek vegyem-e az elhangzottakat. – De… – Azt akartam mondani, hogy Mirjam engem szeret, hogy meg kellett volna várnia, hogy két nő is vetélkedett a kegyeimért, és a problémát éppen az jelentette, melyiket válasszam… A kettő bizony fél nap leforgása alatt nullára csökkent. Ráadásul elvesztettem a rubint és az aranyat is. Nos, a csudába velük! Mindennek ellenére egyfajta felszabadulást éreztem. Mióta megszöktem Párizsból, nem voltam egy jó bordélyházban, s most eljött az alkalom, hogy ismét szabad agglegényéletet élhessek. Hogy megalázó érzés volt-e? Igen, mégis megkönnyebbülést éreztem. Meglepve tapasztaltam, hogy mennyire. „Pompásan elrendeződnek majd a dolgok” – mondta egyszer Smith. Magányos volnék? Néha igen. De legalább kevesebb felelősség nyomta a vállamat.
Fogok egy hajót, hazamegyek Amerikába, átadom a könyvet a Philadelphiai Könyvtárnak, hadd törjék ők rajta a fejüket, és folytatom az életemet. Talán Astornak még mindig szüksége lesz egy segítőre a prémkereskedelemben. Ráadásul éppen most épül az új főváros Virginia mocsaraiban, ott, ahol nincs a derék amerikaiak szeme előtt. Már most olyan helynek tűnt, mely a jövőben az opportunizmus, a csalás és az átverés melegágya lehet, épp megfelelő a hozzám hasonló tehetséggel megáldott embereknek. – Gratulálok – nyögtem ki. – Legszívesebben még mindig kettétörnélek – mondta Jericho. – De a történtek után azt hiszem, elegendő lesz, ha segítesz ezt zálogba adni. – Azzal megmutatta az aranyat Záváninak. oOo Másnap a franciák – miután a lőszerük nagy részét elhasználták az utolsó, dühödt bombázás során, ami semmilyen változást nem hozott kedvezőtlen stratégiai helyzetükben – megkezdték a visszavonulást. Bonaparte sikerei a lendületben rejlettek. Ha nem törhetett előre, és nem akadályozhatta meg, hogy ellenfelei visszanyerjék az egyensúlyukat, akkor reménytelen túlerővel nézett szembe. Akko pedig éppen ettől a lendülettől fosztotta meg. Egyetlen alternatíva állt előtte – visszatérni Egyiptomba és diadalmenetet tartani, felemlegetve a megnyert csatákat és elfeledve az elveszítetteket. Távcsövemen keresztül figyeltem, amint elsomfordálnak. Több százan utaztak szekéren vagy lóra kötözve, betegek és sebesültek, akik képtelenek voltak járni. Ha magukra hagyják őket, végük van, így még maga Bonaparte is – saját szememmel láttam – gyalog járt, kötőféken vezetve lovát, melyen egy bekötözött katona ült. A készleteket, melyeket nem tudtak magukkal vinni, elégették, így nagy füstoszlopok emelkedtek a májusi égre, s távozásuk után felrobbantották a Naaman és Kison folyók felett átívelő hidakat is. Annyira kifogytak a megfelelő hátasokból és az abrakból, hogy két tucat ágyút maguk mögött hagytak. Azok a zsidók, keresztények, matuvelliek is árván maradtak, akik a franciák mellé álltak, remélvén, hogy felszabadulnak a muszlim uralom alól. Úgy siránkoztak, mint az elveszett gyerekek, hiszen most már csak kegyetlen bosszút várhattak Dzsezártól. A franciák büntetésül visszavonulás közben felgyújtották a tengerparti farmokat és falvakat, hogy ezzel is lassítsák üldözőiket – pedig üldözők nem akadtak Döbbent helyőrségünk egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy követhette volna őket. Hatvankét napig tartott az ostrom, március 19-étől május 21-éig. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. A járvány, mely megtizedelte Napóleon hadseregét, bejutott a falakon belülre, s a legsürgetőbb feladat a halottak eltávolítása volt. Egész Akko bűzlött a forróságban. Kábán láttam munkához. Astizát ismét elvesztettem – fogságba esett vagy meghalt. A könyvet egy bőrtáskába tettem és a szobámban rejtettem el, amelyet a Kalmár fogadóban, a Kán a-Savardában vettem ki. Bár fogadni mertem volna, hogy akár a központi piacra is kirakhattam volna, akkor sem lopják el, mert a furcsa írásjegyeivel teljesen haszontalan tárgynak tűnt. Eközben lassan befutottak a hírek
Napóleon visszavonulásáról. Egy héttel Akko elhagyása után kiürítette Jaffát, melynek bevételéért oly szörnyű árat fizetett. A legsúlyosabb betegeknek ópiumot és mérget adatott, hogy ezzel meggyorsítsa a halálukat, s ne kerülhessenek a nyomukban járó nábluszi szamáriaiak keze közé. A vert sereg június 2-án El-Arisnál lépte át az egyiptomi határt, megerősítette a helyőrséget, majd folytatta útját Kairóba. A sivatagi homokra kitett hőmérő egy alkalommal 56 °C-ot mért. A Nílust elérve a menet megállt, a katonák pihentek és rendbe hozták magukat, mivel Napóleon nem engedhette meg magának, hogy ilyen rongyos sereggel térjen vissza. Június 14-én lépett Kairóba az elfogott zászlókkal, s bejelentette győzelmét. Az örömbe azonban üröm is vegyült. Megtudtam ugyanis, hogy a féllábú tüzértábornok, Caffarelli karját eltörte egy török ágyúgolyó, s a fertőzésbe bele is halt Akko közelében; Etienne Louis Malus, a fizikus, még Jaffában elkapta a járványt, és haza kellett küldeni; s hogy mind Monge, mind vegyész barátja, Berthollet vérhasban szenvedett, így a betegek között szállították őket, szekéren. Napóleon kalandos vállalkozása csak a romlást hozta mindazokra, akiket ismertem. Smith időközben mindent megtett, hogy végleg legyőzze ellenségét. Bár a török erősítés nem érkezett meg idejében Konstantinápolyból, hogy segítsen Akko védelmében, de július elején végül befutott egy flotta, rajta csaknem tizenkétezer ottomán katonával, készen arra, hogy az Abukir-öbölbe hajózzon és visszaszerezze Egyiptomot. Az angol kapitány saját hajóit is felajánlotta a támadáshoz. Nekem semmi kedvem nem volt csatlakozni ehhez az expedícióhoz, és egyébként is kételkedtem abban, hogy képesek legyőzni a franciák főseregét. Még mindig Amerikába terveztem visszatérni. Azonban július 7-én egy kereskedelmi hajó üzenetet hozott számomra Egyiptomból. Vörös pecsétviasszal zárták le, mely Thot isten madárfejét ábrázolta, s a címzést női kéz vetette papírra. Szívem megdobbant. Ám amikor felnyitottam, a határozott, férfias betűkből láttam, hogy nem Astiza írta a levelet. Az üzenet egyszerű volt. Én el tudom olvasni, ő pedig vár rád. Rosettában van a kulcs. Silano.
HARMADIK RÉSZ
Huszonharmadik fejezet 1799. július 14-én érkeztem vissza Egyiptomba, egy évvel és két héttel az után, hogy először értem itt partot, Napóleonnal az oldalamon. Ezúttal viszont egy török hadsereget kísértem, nem franciát. Smith nagyon lelkesedett ezért az ellentámadásért, s kijelentette, hogy talán egyszer s mindenkorra végzünk Boneyval. Én azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy ő maga a tengeren maradt a hajóival. És nehéz lett volna megmondani, ki bízott kevésbé az invázió sikerében – én avagy maga az idős, fehér szakállú parancsnok, Musztafa pasa, aki az előrenyomulását annak a kicsiny félszigetnek az elfoglalására korlátozta, amely az Abukir-öböl egyik felét alkotja. Csapatai partra szálltak, elfoglaltak egy francia erődöt Abukir falutól keletre, lemészárolták háromszáz védőjét, megadásra kényszerítettek egy másik francia előőrsöt a félsziget végében, majd megálltak. Ahol a félsziget vége a szárazföldhöz csatlakozott, Musztafa – az elkerülhetetlen francia ellentámadás kivédésére – háromsoros erődítés építését rendelte el. Akko sikeres védelme ellenére az ottománok továbbra is húzódoztak attól, hogy nyílt színen ütközzenek meg Napóleonnal. Bonaparténak a Tábor-hegynél aratott, groteszkül egyoldalú győzelme után a pasák minden kezdeményezést a saját részükről a katasztrófába vezető út első lépésének tartottak. Így hát csak ástak és ástak, remélve, hogy a franciák együttműködnek majd velük és elvéreznek a védműveken. Már láttuk is Bonaparte gyorsan gyülekező haderejének első felderítőit, amint a félsziget mögötti dűnékről figyelik ténykedésünket. Bár senki nem kérdezett meg, udvariasan javasoltam Musztafának, hogy nyomuljon előre dél felé, s próbáljon egyesülni a mameluk ellenállókkal. Ez egy Murád bej vezette mozgékony lovas haderő volt, melyhez barátom, Asraf is csatlakozott. A szóbeszéd szerint Murád nem félt eljönni egészen a Nagy Piramishoz, ott felmászni annak tetejére, s egy tükörrel jelezni a feleségének, akit Kairóban tartottak fogságban. Merész parancsnokhoz méltó tett volt ez, s emiatt úgy gondoltam, e törökök is jobb eredményt érhetnének el a ravasz Murád vezetésével, mint az óvatos Musztafáéval. A pasa azonban nem bízott az arrogáns mamelukokban, nem akart osztozni a vezetésben, és egyébként is esze ágában nem volt kibújni a megerősített állásai és ágyúnaszádjai védelme mögül. Ahogyan Bonaparte türelmetlennek bizonyult Akkónál, ugyanúgy az ottománok is túl hamar és túl kevés emberrel szálltak partra Egyiptomban. Ám a stratégiai helyzet állandóan változott. Napóleon eredeti terve dugába dőlt. Flottáját Nelson admirális már több mint egy éve elpusztította, ázsiai előrenyomulását Akko törte meg, ráadásul Smith levelet kapott, mely szerint Tipu száhibot – azt az indiai szultánt, akivel végül Bonaparte fel akarta venni a kapcsolatot – az indiai Seringapatam ostrománál megölte egy Wellesley nevű angol tábornok. Azonban Musztafa inváziója közben híre jött, hogy egy egyesült franciaspanyol flotta hajózott ki a Földközi-tengerre, hogy elvitassa a britek tengeri fölényét. Az esélyek egyre kiszámíthatatlanabban lettek. Úgy döntöttem, a legjobb, amit tehetek, ha a saját dolgom után járok, s a lehető leghamarabb útnak indulok Silanóhoz Rosettába, ebbe a Nílus torkolatában fekvő
kikötővárosba. Később majd valahogyan visszaszököm a török állások mögé, mielőtt még az invázió összeomlana, majd hajóra szállok bárhová, csak el innen. Ha minden jól alakul, talán még Astiza is velem lesz. És a könyv? Bonaparténak és Silanónak igaza volt. Úgy éreztem, engem illet, s jobban furdalt a kíváncsiság, mint valaha, hogy megtudjam, mit rejtenek e rejtélyes írásjegyek. Az öreg Ben vajon ellenállt volna egy ilyen kísértésnek? „A kísértésnek azért oly nehéz ellenállni – írta a mester –, mert az ember nem akarja, hogy teljesen megszűnjön.” Valahogyan meg kell szereznem Silano „kulcsát”, újra megmentenem Astizát, hogy aztán én dönthessem el, mihez kezdek a titokkal. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy amennyiben a szöveg halhatatlanságot kínál, ebben a világban nem szándékozom élni a lehetőséggel. Az élet éppen elég nehéz akkor is, ha nem kell örökké elviselnünk. Miközben a törökök a kínzó nyári hőségben az árkaikban ücsörögtek, mögöttük színes sátraikkal, én felfogadtam egy felukkát, hogy a Nílus nyugati torkolatába, Rosettába vigyen. Első egyiptomi tartózkodásom idején már elhajóztam e település mellett, de nem hiszem, hogy bármivel is kiérdemelte volna a figyelmemet. A fekvése révén ugyan volt némi stratégiai jelentősége, de hogy miért pont itt akart velem Silano találkozni, továbbra is rejtély maradt; az a kérdés, hogy nekem megfelelő-e ez a hely, nyilván utolsó helyen szerepelt a varázsló gondolataiban. A legvalószínűbb magyarázatnak az tűnt, hogy üzenete csupán hazugság, nem más, mint egy csapda, ám éppen elegendő csalétek volt benne – a nő és a fordítás –, hogy beledugjam a fejem a hurokba. Ennek megfelelően megkértem új kapitányomat, Abdult, hogy félúton álljon meg, amíg elvégzek egy fontos módosítást a vitorlán, amit ő a külföldiek hóbortosságának újabb bizonyítékaként fogadott. Néhány érme segítségével azonban könnyedén megeskettem, hogy tartsa titokban a dolgot. Azután elhagytuk a kék tengert, hogy ismét a nagy afrikai folyó barna nyelvén utazzam tovább. Hamarosan francia őrnaszádba ütköztünk, de Silano menlevelet adott nekünk, amelynek segítségével átengedtek minket. A chebek hadnagya azonnal felismerte a nevemet – kalandjaim és a különböző táborok közötti ide-oda vándorlásaim a jelek szerint bizonyos hírnevet kölcsönöztek nekem –, és felhívott a hajójára. Azt feleltem, szívesebben maradnék a sajátomon, hogy úgy kövessem. A papírjaira nézett. – Ez esetben parancsom van rá, monsieur, hogy elkobozzam a poggyászát, egészen addig, amíg nem találkozik Alessandro Silano gróffal. A parancs szerint az állam biztonságának érdekében. – A poggyászom csupán az, amit rajtam lát, mivel a kalandjaim nyomán teljesen tönkrementem, és a barátaim is elhagytak. Nyilván nem kívánja, hogy meztelenül szálljak partra! – És a hátizsák, melyet a vállán visel? – Ó, tényleg. Nehéz, mert egy nagy kő van benne. – Átnyújtottam a táskát a hajókorlát felett. – Ha megpróbálja elvenni még e szerény javakat is, hadnagy úr, akkor inkább a Nílusba dobom. Márpedig ha így történik, biztosíthatom afelől, hogy Silano gróf a legjobb esetben is hadbíróság elé állítja önt, legrosszabb esetben pedig valami különösen csúf ősi bűbájt bocsát magára. Hagyjon minket továbbmenni. Saját
akaratomból jöttem, amerikaiként egyedül vagyok egy francia gyarmaton. – Van egy puskája is – ellenkezett. – Melytől semmi szín alatt nem kívánok megválni, hacsak valaki el nem veszi tőlem. Az utolsó, aki megpróbálta, meghalt. Bízzon bennem, Silano gróf beleegyezik majd. Morogva nézte át még néhányszor a papírjait, de mivel én a korlátnál álltam, egyik kezemben a puskával, a másikat pedig a víz fölé tartva, az elkobzás kivitelezhetetlennek tűnt. így hát továbbhajózhattunk A chebek úgy terelgetett minket, mint egy tyúkanyó, egészen addig, míg ki nem kötöttünk Rosettában. Ez egy pálmafáktól árnyékolt, kútvíz öntözte mezőgazdasági település volt a Nílus deltájában, melynek házait barna vályogból építették, kivéve a homokkőből emelt mecsetet és annak egyetlen minaretjét. Utasításokkal láttam el a felukkám kapitányát, s a kanyargó utcákon keresztül elindultam a Juliannek nevezett, félkész francia erőd felé, melynek vályogfalain trikolór lengedezett. Kíváncsi utcagyerekek hada kísért utamon, de a kapunál strázsáló fekete kalapos, nagy bajuszú őrök elhessegették őket. Hírnevem ismét igazolást nyert – a katonák felismertek, tekintetükben egyértelmű utálat látszott. Ártalmatlan elektromosság-szakértőből egy bosszantó, fenyegető alakká avanzsáltam a szemükben, s úgy néztek rám, mint egy vajákosra. Nyilván ide is eljutott akkói tetteim híre. – Ide nem hozhatja be azt a puskát. – Akkor nem jövök be. Meghívásra érkeztem, nem parancsra. – Majd mi megőrizzük magának. – Sajnos maguknak, franciáknak megvan az a rossz szokása, hogy miután kölcsönkértek valamit, sosem adják vissza. – A grófot nem fogja zavarni – szólalt meg ekkor egy női hang. S egy falmélyedésből nem más, mint Astiza lépett elő. Egyszerű, bokáig érő ruhát viselt, fejét kendő borította, melyet a nyakán is átvetett, így kedves, bár aggódó arca oly kereknek tűnt, mint a hold. – Az amerikai tudósként jött ide, segíteni kíván, nem pedig kémkedni. A jelek szerint Silano tekintélyével rendelkezett, mert az őrök vonakodva bár, de beengedtek az udvarra, s becsukták mögöttem a kaput. A jellegtelen, négyszögletes erőd falain belül téglából és deszkából emelt épületek sorakoztak. – Megmondtam neki, hogy eljössz – mondta Astiza halkan. Ragyogón tűzött a napfény a gyakorlótérre, s ettől, no meg a lány illatától – mely virágokat és fűszereket juttatott eszembe – kissé megszédültem. – És el is megyek, mégpedig veled. – Ne legyenek illúzióid, Ethan – mindketten foglyok vagyunk ezen a helyen, akár van puskád, akár nincs. Ismét meg kell találnunk az együttműködés lehetőségét Alessandróval. – Fejével a falak felé mutatott, és láttam, hogy több őr is minket figyel. – Meg kell tudnunk, van-e valami igazság ebben a legendában, s azután majd eldöntjük, mit tegyünk. – Silano tanított ki arra, hogy ezt mondd? Csalódottnak tűnt. – Miért nem hiszed el, hogy szeretlek? Veled tartottam egészen Akkóig, és egy ágyúlövés választott el tőled, nem a saját akaratom. Ám a végzet most újra
összehozott minket. Csak még egy kis ideig tartson ki a hited! – Úgy beszélsz, mint Napóleon. „Minden számítást elvégeztem. Most már minden a végzeten múlik.” – Bonaparte a maga módján bölcs ember. S ezzel elértünk a parancsnoki épülethez. Ez egy egyemeletes, stukkóval díszített építmény volt, cseréptetővel és pálmalevéllel fedett verandával. Belül hűvös sötétség honolt. Amikor szemem a kinti ragyogás után hozzászokott a félhomályhoz, megpillantottam Silanót, aki egy asztalnál állt, oldalán két katonatiszttel. Az idősebbet már ismertem az alexandriai partraszállás idejéből. Jacques de Menou tábornok bátran harcolt, később pedig a hírek szerint áttért az iszlámra. Lenyűgözte őt az egyiptomi kultúra. Külseje nem éppen tekintélyt parancsoló – hajszálvékony bajusza és kerek hivatalnokképe volt, s a feje búbján kopaszodott. A másik, jóképű kapitányt nem láttam ezelőtt. A szoba két végében az ajtókat lakat zárta. Silano felállt. – Maga folyton el akar szökni előlem, Monsieur Gage, s útjaink mégis mindig keresztezik egymást! – Udvariasságból enyhén meghajolt. – Bízom benne, hogy mostanra felismerte, hová vezeti a végzete. Talán barátokká kellene válnunk, s nem ellenségekké? – Meggyőzőbb volna az érvelése, ha a többi barátja nem lövöldözne rám folyton. – A legjobb barátok is veszekednek néha. – A társaira mutatott. – Ismeri Menou tábornokot? – Igen. – Nem gondoltam volna, hogy újra látom, américain. Milyen dühös volt szegény Nicolas az ellopott ballonja miatt! – Az is egy lövöldözés miatt történt – válaszoltam a tábornoknak. – Ez itt pedig Pierre-Francois Bouchard kapitány – folytatta Silano. – Ő vezette az erőd építési munkálatait, amikor az emberei valami felettébb érdekesre bukkantak. Szerencsére Bouchard kapitány hamar felismerte a lelet jelentőségét. A rosette-i kő minden valószínűség szerint megváltoztatja majd a világot. – Egy kő? – Jöjjön, megmutatom. Azzal Silano kinyitotta a bal oldali ajtót, és vezetésével átmentünk a másik szobába. Ott is homály fogadott; a keskeny ablakot, mely az udvarra nézett, elfüggönyözték a hívatlan szemlélődök elől. Az első, ami megragadta a tekintetemet, egy múmia fából készült koporsója volt. Elénk színekkel díszítették, s figyelemre méltóan jó állapotban maradt meg. A rajta levő festmények mintha a lélek útját ábrázolták volna a halottak országán keresztül. – Holttest is van benne? – Igen, Omár, az őrünk – viccelődött Menou. – Sosem alszik. – Őr? – A folyó felső szakaszáról hoztam ide, s azt mondtam a katonáknak, hogy itt találtuk, az erőd helyén – mondta Silano. – Az emberek félnek ezektől a múmiáktól, s elterjedt a hír, hogy Rosettában szellem kísért. Nagyobb hatékonysággal tartja távol a kíváncsiskodókat e szobától, mint egy kobra. Végigsimítottam a koporsó fedelét.
– Bámulatos, milyen ragyogóak a színei! – Talán ez is a mágia műve. Ma már nem vagyunk képesek ilyesmire, mint ahogyan homályba veszett a középkori katedrálisok ólomüveg ablakainak készítési módja is. Egyiket sem tudjuk utánozni. – Néhány festékesbögrére mutatott a szoba sarkában. – De azért kísérletezem. Talán Omár egy éjjel ihletet ad majd nekem. – Nem hisz az átkokban? – Abban hiszek, hogy hamarosan uralni tudom őket. Mégpedig ezzel. – A szarkofág mellett vitorlavászonnal letakarva egy másfél méter magas és csaknem egy méter széles tömb állt. Silano ekkor drámai mozdulattal félrevonta a leplet. Közelebb hajoltam és hunyorítottam a halvány fénynél. írást vettem ki rajta, különböző nyelveken. Nem vagyok nyelvész, de az egyik szövegrész görögnek tűnt, a másik pedig az egyiptomi templomokban látott íráshoz hasonlított. A harmadik teljesen ismeretlen volt számomra, de igazából a templomi írás fölött lévő legfelső, negyedik rész láttán fogott el izgatott kíváncsiság. Ugyanazok a sajátos szimbólumok álltak rajta, melyek a Szellemek Városában talált tekercsen is szerepeltek. Rájöttem, mire utalt Silano a tömör üzenettel. A lelet segítségével képes volt összehasonlítani a görög szavakat a titkos Thot-féle írással. – Így akár a nyelvet is megfejtheti! – Ez milyen írás? – mutattam arra, amelyiket nem ismertem fel. – Démotikus. Ez egy egyiptomi nyelv, melyet az ősi hieroglifák után használtak – mondta Silano. – Sejtésem szerint az írástípusok időrendben következnek egymás után: a legrégebbi, Thoté, van legfelül, s a legfiatalabb, a görög, legalul. – Mikor Alessandro idehozott, azonnal felismertem az írást, amit már a tekercsen is láttunk, Ethan – mondta Astiza. – Látod? Így kellett lennie, újra fogságba kellett esnem. – És most azt akarjátok, hogy segítsek a megfejtésében – foglaltam össze tömören. – Azt akarjuk, add ide a könyvet, hogy mi segítsünk neked – helyesbített Silano. – És az én hasznom mi lenne? – Ugyanaz, amit már korábban is felajánlottam. – Sóhajtott, mintha egy rendkívül együgyű gyerekkel lenne dolga. – Szövetséget, hatalmat és halhatatlanságot kínálok. Az univerzum titkait. A létezés célját, Isten arcát, s a tenyéren hordozható világot. Vagy pedig semmit, ha nem hajlandó együttműködni. – Ám ha nem működöm együtt, a könyvhöz sem jut hozzá, nem igaz? Láttam, amint Menou hirtelen mozdulatot tesz. Bouchard kapitány mögém lépett. Észrevettem, hogy az övébe pisztoly van tűzve. – Éppen ellenkezőleg, monsieur – mondta Silano. Bólintott, mire a vállamról lerángatták a hátizsákot, és feltépték. – Merde – mondta Bouchard. Felfelé fordította a bőrtáskát, amelyből egy sodrófa esett ki, mélyedést ütve a szoba döngölt földpadlójába. A tábornok és a kapitány zavarodottan bámult egymásra, Astiza pedig elfojtott egy kuncogást. Silano tekintete elkomorodott. – Ugye nem hitte, hogy csak úgy kézbesítem magának, mint Franklin postáját, vagy mégis? – Kutassák át!
A tekercs azonban sehol sem volt. Még a puskacsövembe is belenéztek, mintha ugyan képes lettem volna begyömöszölni. Felfeszegették a csizmáim sarkát, megvizsgálták a talpát, és a méltatlan motozás különböző formáinak vetettek alá. – A fülembe is belenéznek? – Hol van? – Silano csalódottsága jól látható volt. – Elrejtettem, amíg nem kötünk valódi szövetséget. Ha mi, amerikaiak és franciák, valóban a szabadságot és az észt képviseljük, akkor a fordításnak az egész emberiség javát kell szolgálnia, nem csupán a renegát szabadkőművesek Egyiptomi Rítusát, vagy a Bonaparte Napóleonhoz hasonló ambiciózus tábornokokét. Azt akarom, hogy az Egyiptomi Intézetnek adjuk át, hogy a tudósok elterjeszthessék szerte a világban. A Brit Akadémia is részesülhessen belőle. És Astizát is akarom, egyszer s mindenkorra. Azt akarom, hogy mondjon le róla, Silano, cserélje el őt a könyvért, bármekkora hatalommal is rendelkezzen fölöttünk. S azt akarom, hogy megígérje, velem jön, bárhová is tartok. Most és mindörökké. Azt akarom, hogy Bonaparte megtudja, hogy mind itt vagyunk, s együtt dolgozunk az ő javáért, nehogy valamelyikünk eltűnhessen. És véget akarok vetni a vérontásnak. Mindketten elég barátot veszítettünk már. Tegyen ígéretet minderre, és én előkerítem a könyvet. S akkor mindkettőnknek teljesülhetnek az álmai. – Honnan keríti elő? Akkóból? – Egy órán belül az öné lehet. Összeszorította a száját. – A felukkádat és a nyavalyás kapitányodat már átkutattuk. Sőt partra vontattuk a hajót is, hogy megvizsgáljuk a gerincét. Semmi! – Ismét az a türelmetlen csalódottság lett úrrá rajta, melyet Egyiptomban egyszer már láttam előtörni nyájas maszkja mögül. Mosolyogtam. – Ejnye, és a bizalom, Silano gróf? Astizához fordult. – Te elfogadod a feltételeit a magad részéről? Ez volt a második lánykérés, amit ebben a hónapban tettem – döbbentem rá. Egyik sem volt különösebben romantikus, de még így is azt bizonyította, hogy öregszem, hiszen elkötelezettséget vártam egy nőtől, ami azt jelentette, hogy nekem is el kell köteleznem magam. – Igen – mondta a lány. Reménykedve nézett rám. Válasza hallatán boldogságot és rettegést éreztem. – Akkor hát az ördög vigye el. Hol van a könyv, Gage? – És ön elfogadja a feltételeimet? – Igen, igen – legyintett türelmetlenül. – Nemesi és tudósi becsületszavát adja? Ezek az urak a tanúi. – Esküszöm önnek, amerikai, aki több aljasságot követett el, mint amennyit meg tudok számolni. Az a fontos, hogy megfejtsük a kódot és a segítségével lefordítsuk a könyvet. Felvilágosítjuk az egész világot! De csak akkor, ha valóban önnél van. – A hajón van. – Lehetetlen – mondta Bouchard. – Az embereim minden szegletét átkutatták. – De nem vonták fel a vitorlát.
Kivezettem őket az erődből, le a Nílushoz. A nap alacsonyan állt, meleg fény öntötte el a datolyapálmákat, melyek ágait forró szellő ringatta. A zöldes víz oly sűrűnek tűnt, mint egy leves, a sekélyesben kócsagok álldogáltak. Hajóskapitányom a partra vont jármű egyik sarkába kuporodott, mintha bármelyik pillanatban azt várná, hogy kivégezzék. Nem hibáztattam. Általában balszerencsét hozok a társaimra. Parancsot adtam neki, s a vitorla, melyet alul és felül keresztárbocok tartottak, felemelkedett, majd kidagadt és elfordult a szélben. – Ott van. Látják? Közelebb mentek. A vízszintes napsugarak halványan világítottak meg egy csíkot – mely a vitorla aljától a legtetejéig húzódott –, s benne a furcsa, idegen betűket. – Belevarrta a vászonba – mondta Menou elismeréssel a hangjában. – Mindenki láthatta az idevezető úton – jelentettem ki. – És mégis, egyetlen ember sem vette észre.
Huszonnegyedik fejezet Kettős feladat állt előttünk. Először is a rosette-i kő segítségével le kellett fordítanunk a Thot-tekercs jeleit franciára. A második, még időigényesebb feladatot a könyv tulajdonképpeni lefordítása és megértése jelentette. Most, hogy kezében volt a tekercs, melyet annyi éven át keresett, Silano ismét meg-megcsillantotta azt a finom vonzerejét, amellyel hajdanán Párizs hölgyeit is elcsábította. Arcán kisimultak a ráncok, sántítása kevésbé tűnt fájdalmasnak, s élénk lelkesültség öntötte el, miközben nekifogott, hogy táblázatokba rendezze a jeleket, s összefüggéseket keressen közöttük. Valóban nem nélkülözte a vonzerőt, s kezdtem megérteni, mit láthatott benne Astiza. Előkelősége, intelligenciája, s a belőle áradó energia sokakat levett a lábáról. S ami még biztatóbb volt, úgy tűnt, végleg lemondott Astizáról a javamra, bár olykor rajtakaptam, amint vágyakozó pillantást vet felé. Astiza szintén elfogadta a szerződésünk feltételeit. Milyen furcsa triumvirátus volt a miénk! Nem felejtettem el, hogy barátaimat Silano ölte meg, mégis csodáltam az igyekezetét. A gróf ládaszámra hozta magával a poros könyveket, s minden egyes felismerés egy újabb kötethez vezetett el minket, hogy ellenőrizhessük egy-egy nyelvtani szerkezet valószínűségét vagy egy-egy utalás értelmét. Lassan megvilágosodott előttünk az eddig sötétségbe boruló őskor, mikor a könyv állítólag született. Rengeteg munka árán sikerült kisilabizálnunk a tekercs fejezetcímeit. A valóság átlátszóságáról s arról, miként vethető uralmunk alá – szólt az első. A nyugtalanító ígéret szándékom ellenére izgalommal töltött el. A szabadságról és a végzetről. Hát ez jó témának ígérkezett. Az elme, a test és a lélek egybefogásáról. Manna lehívásáról a mennyekből Vajon Mózes is olvasta ezt? Nem láttam olyan utalást, amely a tenger kettéválasztásáról szólt volna. Az örökkévaló életről, s annak különböző formáiról. Vajon ez miért nem működött a próféta esetében? Az alsó és felső világokról. Vagyis a Pokolról és a mennyországról? Arról, hogyan hajlítsuk az embereket az akaratunkhoz. O, Bonaparte imádná ezt a részt. A betegségek meggyógyításáról és a fájdalom megszüntetéséről. Arról, hogyan nyerjük el szeretőnk szívét. Na, ez biztosan gyorsabban fogyna, mint Ben almanachja. A negyvenkét szent tekercsről. A legutolsó olvastán felsóhajtottam. E könyvön kívül láthatólag még negyvenegy másik is létezett, melyek egyiptomi mesterem, Énoch szerint csupán töredékét alkották az eredeti 36.535-nek – száz tekercs az év minden egyes napjára –, melyek mára szétszóródtak a világon. Csupán az arra méltók találhatják meg őket, ha eljött az ideje. Hála érte a szenteknek, hogy én nem voltam különösebben méltó erre a feladatra! Pusztán ennek az elsőnek a megszerzésébe is kis híján belehaltam. Silano azonban máris újabb küldetéseken törte a fejét. – Elképesztő! Szerintem ez a könyv egy összefoglalás, témakörök és alapelvek
felsorolása, s minden újabb kötet tovább mélyíti a tudást és a rejtélyt. El tudja képzelni, milyen hatalom lakozhat az összesben, együtt? – A fáraók úgy gondolták, ezt az egyet is jobb elzárni az emberek elől – emlékeztettem. – A fáraók primitív emberek voltak, kiknek nem állt rendelkezésére a modern tudomány vagy az alkímia. Minden emberi fejlődés alapja a tudás, Gage. A tűz és a kerék feltalálása óta milliónyi ötletet gyűjtöttek össze, osztottak meg és jegyeztek fel; ebből alakult ki a mai világunk. Ami pedig itt előttünk hever, nem más, mint ezer év tudományos fejlődésének eredménye, melyet valaki ránk hagyott. Egy isten, egy mágus vagy más magasztos lény, ki tudja, honnan – esetleg Atlantiszról vagy a Holdról –, aki egykor útjára indította a civilizációt, most pedig vissza kívánja téríteni a helyes irányba. A létező leghatalmasabb könyvtár ötezer évre eltűnt, s most mi találtunk rá. Ez a tekercs elvezet majd a többihez is. S akkor a legbölcsebb emberek, a hozzám hasonlók fogják uralni és rendben tartani a világot. Az én rendeleteim pedig, eltérően a királyoktól és zsarnokoktól, a tökéletes tudáson alapulnak majd! Hát, senki sem vádolhatta őt alázatossággal. A gróf megkeseredett ember volt – miután a forradalom megfosztotta a javaitól, csak úgy maradhatott talpon, ha körüludvarolta azokat a demokratákat, akik azelőtt egyszerű ügyvédek és pamfletírók voltak. A mágia és az okkultizmus segítségével remélte visszaszerezni mindazt, amit a köztársaság elvett tőle. A fejezetcímekkel viszonylag hamar végeztünk, magának a szövegnek az értelmezése azonban roppant nehézkesen haladt. Szerkezete teljesen idegenszerű volt, s pusztán a szavak azonosítása nem világította meg előttünk mondandójuk értelmét. – Ez a feladat egy egész egyetemnek is elég volna – mondtam a grófnak. – A teljes hátralévő életünket azzal tölthetnénk, hogy megpróbáljuk itt, Rosettában lefordítani. Adjuk inkább oda a Nemzeti Intézetnek vagy a Brit Akadémiának. – Teljesen elment az esze, Gage? Hagyni, hogy egy egyszerű tudós tegye rá a kezét minderre, olyan volna, mintha lőport tárolnánk egy mécses üzletben. Azt hittem, éppen ön tart attól, hogy rossz kezekbe kerül. Én évtizedek óta kutatom az e szavak mögött rejtőző hagyományokat. Astiza és én hosszú ideje küzdünk azért, hogy méltók legyünk a feladatra. – És én? – Különös módon önre is szükség volt, hogy megtalálja a tekercset. Csak Thot tudja, miért. – Egy cigány egyszer azt mondta, bolond vagyok. Bolond, aki a bolondot keresi. – Ez az első alkalom, hogy azoknak a sarlatánoknak igazuk volt. S mintha csak szavait akarná alátámasztani, aznap éjjel megmérgezett. oOo Nem vagyok éppen egy finom és szemlélődő lélek, s általában nem sok figyelemre méltatom Isten teremtményeit, hacsak nem vadászom rájuk, nem ejtem csapdába vagy nem ülöm meg őket. De azért voltak ebek, melyekkel összebarátkoztam, macskák, melyek egerészési tudományát nagyra becsültem, és madarak, melyek tollazatát szájtátva csodáltam. Ez okból etettem a szobámban lakó
egeret is. Aznap tovább maradtam fenn, mint Silano és Astiza. A könyvvel bíbelődtem, próbáltam egymáshoz illeszteni a szavakat, s rájönni, hogy az afféle mondatoknak, mint „a ti világotokban a végzetszerű eleve elrendelés alapja a véletlen” és hasonlók, van-e valami értelme egyáltalán. Végül kimentem a verandára, rövid szünetet tartani. Nyári éjszaka volt, párás sötétség, a csillagok sűrűn pöttyözték az égboltot. Egy tisztiszolgával némi ételt hozattam magamnak. Feltűnően sokáig tartott, míg visszaért, ám végül mégis megérkezett egy tál, mellyel visszamentem a szobába, asztalhoz ültem, és csipegetni kezdtem a fuult, ez a főtt babból, paradicsomból és hagymából készült ételt. Eközben az egyik sarokban megpillantottam immár rendszeres látogatómat, aki már azelőtt is elszórakoztatott a motoszkálásával. Egy egyiptomi tüskés egér volt, mely azért kapta ezt a nevet, mert a szőrei oly hegyesek, hogy felsértik a ragadozók száját. Aznap este jó hangulatban voltam, ezért odavetettem elé néhány falatot, bár az efféle rágcsálók jelenléte volt az egyik oka annak, hogy a tekercset páncélszekrényben őriztük. S azzal visszatértem a munkához. Oly sok lehetőség tárult fel előttem! Rácsodálkoztam a szimbólumokra, s hirtelen úgy tűnt, mintha mozognának és elcsúsznának, forognának és bukdácsolnának. Pislogtam, a szavak elmosódtak előttem. Fáradtabb vagyok, mint hittem! – gondoltam. De hátha sikerül még rájönnöm, hol van ennek a mondatnak a vége, vagy hogy Thot használt-e egyáltalán a mai értelemben vett mondatokat… A tekercs most már határozottan elmosódott előttem. Mi folyik itt? A sarokba néztem. Az egér, mely akkora volt, mint odahaza egy patkány, az oldalára dőlve feküdt, tagjai reszkettek, szeme tágra nyílt a rémülettől. Szája habot vert. Félresöpörtem a tálamat és felálltam. – Astiza! – akartam kiáltani, ám duzzadt nyelvem miatt csupán egy elfojtott motyogás tört ki a számon, melyet rajtam kívül senki nem hallott. Bizonytalanul léptem egyet előre. Az a kurafi Silano! Úgy döntött, nincs többé szüksége rám! Eszembe jutott a mérgezett malaccal való tavalyi fenyegetőzése Kairóban. Azután a padlóra zuhantam – nem értettem, mi történt a lábaimmal –, és úgy bevertem a fejem, hogy csillagok kezdtek táncolni a szemem előtt. Mintegy ködön keresztül láttam a haldokló egeret. Emberek settenkedtek be a szobába, hogy magukkal vigyenek. Vajon hogyan magyarázza majd meg ezt a gyilkosságot Astizának? Vagy úgy tervezte, hogy őt is megöleti? Nem, hiszen még mindig epedezett utána. Az emberek felnyaláboltak, s morogva cipeltek kifelé, mint egy zsák lisztet. Kába voltam, de nem ájultam el – valószínűleg azért, mert éppenhogy csak megkóstoltam az ételt. Ok feltételezték, hogy már meghaltam. Kimentünk egy oldalkapun, majd le a folyóhoz, egyenesen a helyőrségi árnyékszékhez, melyet egy csatorna öntözött. Mögötte a folyó egy kisebb mellékága terült el, melynek vizét lótusz és ürülék borította. Meglóbáltak, majd tehetetlen testemet elhajították. Nagy csobbanással elmerültem. Vajon fulladásnak akarták álcázni a gaztettet? A hűvös víz némiképp magamhoz térített, s a páni félelem erőt öntött a tagjaimba. Sikerült a felszínre jutnom, s a vizet taposva mély levegőt vettem. A
kevéske méreganyag hatása lassan múlóban volt. Két önjelölt kivégzőm a partról figyelt, s meglepő módon nem különösebben izgatták magukat virgoncságom láttán. Nem jöttek volna rá, hogy túl kevés méreg jutott a szervezetembe? Nem mozdultak, hogy lelőjenek vagy utánam vessék magukat, és karddal vagy baltával végezzék be, amit elkezdtek. Talán kijutok a partra, hogy segítséget szerezzek. S ebben a pillanatban csobbanást hallottam a közelből. Megfordultam. A lagúna partján alacsony kifutó húzódott, ahonnan most lánc tekeredett le, melynek szemei csörögve úsztak felém a vízben. Mi az ördög lehet ez? Kísérőim felröhögtek. A víz fölé nyúló orrlyukak és a hüllőszemek elárulták, hogy minden vadállatok legocsmányabbika és a legförtelmesebbike, egy nílusi krokodil tart felém a sötétben. Őskori maradvány ez, melynek testét pikkelyvért borítja, vaskos, mint egy fa törzse, egy izmok hajtotta torpedó, mely meglepően gyorsan mozog a vízben és azon kívül is. Ez a faj ősi, mint a sárkányok, s érzéketlen, mint egy gép. Még kába tudatom is felfogta, ellenségeim mire készülnek. Silano martalócai ideláncolták a ragadozót ebbe a lagúnába, hogy darabokra tépje a testem, s így szabaduljanak meg tőlem. Szinte hallottam a gróf meséjét. Az amerikai az árnyékszékre ment, aztán lesétált a Nílushoz, hogy megmosakodjék vagy hogy az éjszakában gyönyörködjék, mire a krokodil előjött a vízből – ilyesmi ezerszer megesett már Egyiptomban – és csitt-csatt! Volt amerikai, nincs amerikai. Silanóé lesz a kő, a tekercs és a nő is. Sakk-matt! Éppen csak végiggondoltam ezt a lehangoló végkifejletet, komor csodálattal adózva a gróf végtelen aljasságának, amikor a fenevad lecsapott rám. A víz alá rántott, állkapcsai közé szorította a lábamat, bár még nem kívánta leharapni. A hátára fordult, hogy ősidők óta bevált módszerével próbáljon vízbe fojtani. Állkapcsa, benne az egymást fedő fogakkal, mohos pikkelyei, pofájának tompa üressége – mindez a szörnyű látvány egyszerre érte el az elmémet, s bár rettegést keltett bennem, a fájdalom és a méreg ellenére is cselekvésre sarkallt. Forgás közben kiszabadítottam a tomahawkomat az övemből és orron csaptam vele a fenevadat; szúrásom nyilván éppúgy meglepte, mint amennyire a feltűnése meglepett engem. Pofája kitárult, mintha dróton mozgatták volna, s elengedte a lábamat. Újra lecsaptam, most a szájpadlásán találtam el – tomahawkom meg is akadt a húsában. A krokodil vonaglani kezdett, amitől a lagúnában magasra spriccelt a víz. Miközben tekergett, lánca egy pillanatra hozzám ért, mire én ösztönösen megragadtam. Az állat és a lánc felrántott, a fejem a víz fölé ért, gyorsan levegőt vettem. Aztán ismét lemerültünk, a krokodil megpróbált megfordulni, hogy megharaphasson, noha állkapcsának csattogtatásával egyre beljebb fúródott a tomahawk, s ez éles fájdalmat okozhatott neki. Nem mertem közelebb engedni, inkább eszelős módjára húztam magam előre a láncán, mígnem elértem azt a pontot, ahol a szörnyeteg nyakán lévő övhöz csatlakozott. Megkapaszkodtam – így hiába forgolódott, nem tudott megharapni. Mélyebbre süllyedtünk, én pedig ütést mértem a szemére. Úgy vergődött, mint egy vádló, alig tudtam a nyakán maradni. Felemelkedtünk a felszínre, majd ismét le, dagonyáztunk egyet a sekély folyómeder iszapjában, majd ismét kilőttünk fölfelé. Hallottam, amint a dokk recseg és nyikorog mögöttünk, miközben a dög tombolva
rángatta a láncát. Kísérőim abbahagyták a nevetést. Vérzett a lábam, s a vér szagára a krokodil még dühösebben tekergőzött. Semmi esélyem sem volt arra, hogy megöljem a vadállatot. Ezért amikor a vergődésünk közben a dokk közelébe értünk, elengedtem és úszni kezdtem. Soha senki nem úszott gyorsabban, mint én akkor – szinte hasítottam a vizet, hogy minél előbb felmászhassak a deszkákra. A krokodil megfordult, s saját láncába gabalyodva utánam eredt. Orra belecsapódott a szilánkosra tört dokkba. Beleharapott a deszkákba, kettétörve azt, s közben morgott a tomahawkom okozta fájdalomtól. A dokk egyik fele megsüllyedt, miközben én próbáltam feljutni a lejtőn. Közben zavart kiáltásokat hallottam azok felől, akik a vízbe dobtak. Ekkor megláttam a cölöpöt, mely köré a láncot tekerték, s mikor a szörnyeteg előrelendülve lazított a lánc feszességén, átemeltem rajta a hurkot, így szabadon engedve az állatot. Reméltem, hogy elúszik a Nílusban. A krokodil azonban szinte kilőtt a vízből. A lánc szabad vége úgy csapkodott, mint egy ostor, el kellett hajolnom előle. Az állat visszazuhant a lagúnába, végre rájött, hogy már szabad, s hirtelen teljes erejével előrerontott – ám ezúttal nem felém. Fájdalom gyötörte szeme megpillantotta a parton álldogáló embereket, alak eddig a küzdelmünket figyelték A krokodil kijött a vízből, s feléjük robogott, nagy lábai az oldala mellett mozogtak, s víz fröcsögött a hátáról. Amazok ordítva menekülni kezdtek. Egy krokodil rövid távon képes olyan gyorsan vágtatni, mint egy ló. El is kapta kínzóim egyikét, s fogsora egyetlen dühös csattintásával csaknem kettéharapta, majd elejtette és a következő után eredt, egyenesen az erőd felé. A férfi riadót kiáltott. Nem volt sok időm. Átkozott legyek, ha mindent itt hagyok Silanónak. Megölném, ha tehetném, de ha ez nem megy, megkínzom, mégpedig úgy, hogy elveszem tőle a tekercset, és a Földközi-tenger legmélyebb árkába hajítom. A krokodil fogai szétmarcangolták a lábamat, melyből most vér csöpögött. Felbicegtem az úton, követve a széles nyomot, melyet az állat hatalmas farka söpört a homokba. Óvatosan megálltam annál a kapunál, melyen át a partra jöttünk. A krokodil ezt is áttörte, már az udvaron volt, ahol hamarosan lövések dörrentek. Egy ágyú is elsült, riadóztatva a bentieket. Bementem én is, de az árnyékban maradtam, s a fal mentén lopakodtam a szállásom felé. Ott magamhoz vettem a puskámat és kilestem az ajtón. A krokodil a földön hevert, százan bámultak rá, óriási állkapcsában egy másik embert tartott fogva. Céloztam, de nem az állatra. A lámpást vettem célkeresztbe, mely az udvar túlsó felén, az istállóban égett, nem túl messze a fegyverraktártól. Felgyújtom az egész erődöt! Visszatartottam a levegőt, ujjam lassan a ravaszra nyomódott. Át kellett lőnöm a gyakorlótéren, át egy nyitott ablakon, s anélkül kellett eltalálnom a lámpást, hogy a kanócát kioltanám. Az egyik legpontosabb lövés volt, melyet valaha is leadtam. A lámpa lepottyant, ripityára tört, s a szénában lángok csaptak fel. Bizarr fény világította meg a szörnyeteg pikkelyeit és tőrszerű fogait, közben az emberek ordítozni kezdtek, hogy „Tűz, tűz!”, s a lovak rémülten nyerítettek. Senki nem figyelt rám. Sántikálva eredtem újra útnak, vissza abba a szobába, ahol megmérgeztek.
Útközben felvettem egy csákányt, melyet az erőd építésénél használtak. Azonban az átokverte tekercset sehol nem találtam. Kinéztem. A lángok egyre magasabbra csaptak, a lovak tülekedve rohantak ki az istállóból, ami csak még jobban fokozta a káoszt. Hallottam, amint a tisztek kiabálnak: „A fegyverraktár! Öntsétek le vízzel a fegyverraktárát!” Megtöltöttem a puskámat és újra tüzeltem, eltaláltam valakit, aki próbálta megszervezni a vödrök adogatását az erőd kútjától. Mikor összerogyott, a vödrös csapat zavartan szóródott szét, nem tudták, mi történt. Lövések dördültek, az őrök minden irányba tüzeltek. Ekkor Astiza toppant be a szobába. Hálóinget viselt, haja fésületlen volt, szeme tágra nyílt a döbbenettől. Végigmérte a véres lábamat, átázott ruhámat, s az üres asztalt, ahol a tekercset hagytam, majd azt kérdezte: – Mit tettél, Ethan? – Úgy érted, mit tett a te exszeretőd, Silano? Megmérgezett, és megpróbált megetetni azzal a hüllővel ott kint! Ne hidd, hogy nem te lettél volna a következő, ha egyszer megszerez s aztán rád un. Csakis magának akarja a könyvet. Nem a tudománynak, nem Bonaparténak, s bizonyosan nem nekünk Tébolyba kergette ez a könyv! – Úgy láttam, Bouchard és ő az őrtorony felé rohannak. Becsukták a kaput és magukra zárták. – Ezek szerint meg akarja várni, hogy a helyőrség végezzen velem. S talán veled is. – Kint újabb kiáltások harsantak fel, s golyók kezdtek pattogni a parancsnokság épületén, ahol meghúzódtunk. – Nem engedhetjük, hogy eltűnjön a könyvvel! – mondta a lány. – Akkor minek találtuk meg egyáltalán? – Miért tanul az ember bármit is? Hiszen ez a természetünkből fakad! – De nem az enyémből. – Megragadtam a karját. – Velem vagy? – Természetesen. – Akkor, ha már a tekercs nem lehet a miénk, elpusztítjuk a kulcsot, mely a fordításához szükséges, s így értéktelenné tesszük. Van kivezető út ebből az egérlyukból? – A mögött az ajtó mögött van egy tiszti fegyvertár, benne némi lőporral. – Azt hiszed, felvehetjük a harcot az egész helyőrséggel? – Nem, de rést robbanthatunk a hátsó falon. Elmosolyodtam. – Istenemre, gyönyörűen nézel ki, amikor izgatott vagy. Nehéz, bezárt ajtó állta utunkat, de egyet lőttem, aztán rácsaptam a csákánnyal, erre engedett. Ez a helyiség nem a fő fegyverraktár volt, csupán a tisztek fegyvereit tárolták benne, de Thot kegyéből két hordó puskaport is találtunk benne. Kihúztam az egyik dugóját, s a porból csíkot szórtam az előző szobába, majd mindkét hordót a külső fal mellé állítottam. – Most pedig elvisszük magunkkal a követ. – De hát ez lehetetlen! Túl nehéz! Felvettem a földről a sodrófát, amelyet elterelésként tettem a hátizsákomba, és megeresztettem egy vigyort. – Ben Franklin szerint nem.
A könyvkiadást mindig is zűrös tevékenységnek tartottam, de Franklin erősködött, hogy könnyű, mint a pénzhamisítás. Vállamra vetettem a puskámat és visszabicegtem a rosette-i kőhöz. A szobára árnyékot vetett a kint lobogó tűz fénye. Az udvaron hosszú sorba rendeződtek a katonák, s egészen a folyótól adogatták fel a vödröket, át a döglött krokodil farka fölött. A lövöldözés alábbhagyott. Elővettem Silano kísérleti festékeit az edényekből, és bemázoltam vele a sodrófámat. Azután végiggörgettem a rosette-i kő felső részén, hogy a festék teljesen befedje, de közben a belevésett szimbólumok tiszták maradjanak. Majd ugyanígy cselekedtem a görög résszel is. – Vetkőzz le derékig, legyél olyan kedves! – De Ethan! – Szükségem van a bőrödre. – Ízisz szerelmére, férfiak! Csupán erre tudsz gondolni még egy olyan helyzetben is, mint… Megragadtam a hálóingét a vállánál, és leszakítottam a hátáról, miközben a lány visított. – Sajnálom, de a te bőröd simább az enyémnél. – Megcsókoltam, s keblei elé tartva ruhájának maradékát, háttal a kőnek nyomtam. Vonaglott. – Mégis, mit csinálsz? – Könyvtárat csinálok belőled. – Elhúztam a kőtől, és megnéztem a hátát. Nem volt tökéletes, néhány szimbólum elveszett a gerince bemélyedésénél, de még így is jól látszott rajta a szöveg tükörlenyomata. Odanyomtam a görög részhez is, melynek egy része már a feneke domborulatára került. Bizarrul erotikus volt, de hát a nőknek rendkívül csábos hátuk van, s igen izgatónak találtam a csípőjére hulló ruháját is… De vissza a munkához! Miközben ott állt, túlságosan döbbenten ahhoz, hogy dühbe guruljon, nekirontottam a kőnek. Nem akartam egészen olvashatatlanná tenni, csupán megcsonkítani. Kénytelen voltam a hieroglifák közepére célozni, remélve, hogy a tudósok később nem fogják emiatt átkozni a nevemet. Egy csapás, kettő, három, s a gránit megrepedt! A végső csapáshoz minden erőmet összeszedtem, mire a rosette-i kő legfölső negyede levált, s vele a Thot-írás egésze, és a hieroglifákkal írott rész egy darabja is. A töredék a földre esett. – Segíts elcipelni! – Teljesen megőrültél? – Nálunk van a kulcs, pontosabban rajtad. Elpusztítjuk ezt a darabot. Az egész követ nem tudjuk megmozdítani, de ezt elvihetjük a fegyvertárig. – És aztán? – A fallal együtt felrobbantjuk. így a könyv hasznavehetetlenné válik majd, míg vissza nem lopjuk! Nehéz volt a kő, de addig taszigáltuk és vonszoltuk, míg sikerült átjutnunk vele a szobán, s a túloldalon be a fegyvertárba. Nekitámasztottam a lőporos hordóknak, arra számítva, hogy segíteni fog a robbanás erejét a fal felé irányítani. Aztán fedezékbe vonultam, elvettem egy mécsest és meggyújtottam a lőporcsíkot. Hátranéztem. Astiza az ablaknál kuporgott, kifelé lesett. Odakint kiabáló emberek rohangáltak fel és alá. A lángok egyre fényesebbek lettek. – Ethan! – figyelmeztetett. Ekkor azonban hatalmas robbanás nyelt el mindent
körülöttünk. A Julian-erőd lőporraktára robbant föl elsőként, mely mennydörgő robaj kíséretében csaknem száz méter magasba lőtte ki a lángoló épületdarabokat. Bár mi a ház belsejében voltunk, a lökéshullám minket is a földre terített. Egy pillanattal később egy második robbanással a fegyvertár is a levegőbe repült, s innen is törmelék záporozott mindenfelé. A rosette-i kő darabjai úgy szóródtak szét, mint a repeszek. Innentől kezdve egyedül Astiza szépséges háta őrzi majd Thot írását. Megérintettem a lány bőrét. – Már meg is száradt a festék – mondtam mosolyogva. – Könyv lettél, Astiza, az élet titka! – Akkor jobban teszed, ha borítót is kerítesz a könyvednek. Nem fogok meztelenül szaladgálni Egyiptomban. Ráadtam az egyik tiszt köpenyét. A tomahawkom a döglött krokodilban maradt, így hát puskámmal törtem utat a fegyvertár romjain át. A vályogfal beomlott, s a törmeléken átmászva Rosetta utcáira jutottunk. A sikátor végében mosott ruhák hevertek egy szekéren, nem messze egy karámba zárt és rendkívül ijedt szamártól.
Huszonötödik fejezet Egy szamár vontatta szekéren való menekülés nem éppen a leggyorsabb módja ellenségeink elkerülésének, de legalább az a haszna megvan, hogy túlságosan nevetséges ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. Magunkkal vittük a mosott ruhákat is, így legalább többé-kevésbé egyiptomi göncökbe öltözhettünk. Lábamon szorosan bekötöztük a sebet, mely még mindig fájdalmasan lüktetett. Reméltem, hogy a tomboló krokodil, a menekülő lovak és a felrobbanó lőszerraktár keltette zűrzavarban sikerülhet elsurrannunk. Kis szerencsével az álnok Silano azt hiszi majd, hogy az óriáshüllő gyomrában végeztem, legalábbis amíg valakinek eszébe nem jut, hogy felnyissa a bendőjét. Ha ennyire nem is naiv, akkor is azt fogja feltételezni, hogy megpróbálunk elosonni a nílusi őrnaszádok mellett. Elnagyolt tervem szerint valahogyan átjutunk a franciákon, vissza az ottománok táborába, kihajózunk Smith hajórajához, és onnan, biztonságos helyről tárgyalunk majd a gróffal. Bár mi elvesztettük a könyvet, Silano elvesztette a kódot, mellyel folytathatná a fordítását. A tervemen az első repedés akkor jelent meg, amikor a nap felkeltével egyre melegebb lett. Elhagytuk a Nílus zöld árterületét, s a vörös sivatagon át Abukir irányába haladtunk tovább, mikor mennydörgésszerű dübörgést hallottunk, mely a tiszta levegőben távoli ágyúk dörgését sejtette. Csata folyt a közelben, ami azt jelentette, hogy amennyiben nem a törökök győznek és a franciák vonulnak vissza, az egész francia hadsereg fogja az utunkat állni. 1799. július 25-e volt. – Nem fordulhatunk vissza – mondta Astiza. – Silano azonnal észrevenne minket. – A csaták zavaros terepet biztosítanak. Talán adódik megfelelő alkalom arra, hogy átjussunk. Egy magas homokdűne széltől védett oldalán megállítottuk a szamarat, s felmásztunk rá, hogy pillantást vessünk a mögötte húzódó öbölre. Szívbe markoló jelenet bontakozott ki előttünk. Ismét szembetűnő példáját láthattuk az ottomán fegyverek elavultságának. Musztafa embereinek bátorságával nem is lett volna baj, ám a tűzerő és a taktikai érzék hiánya éppen elegendő hátrányt okozott. Úgy várták a támadást, mint a kővé dermedt nyulak; a franciák egy darabig ágyúikkal lőtték őket, majd rohamra indult a lovasság. Katasztrófa szemtanúi voltunk: Joachim Murát csapata a szemünk előtt rohanta le és söpörte el az első, a második és – rögtön utána – a harmadik ottomán arcvonalat is. A lovasok csak a félsziget túlsó végén álltak meg, s a védők pánikba esve hagyták ott árkaikat – sátraik összedőltek, amikor tartózsinórjaikat elvágták. Mint később megtudtuk, Murát vad kézitusában maga ejtette foglyul a török főparancsnokot, melynek során Musztafa pisztolylövése az állkapcsát is felsértette, ám ő cserébe szablyájával vágta le a pasa több ujját. Bonaparte a saját zsebkendőjével kötözte be a kezét. Hát igen, 1799-ben még létezett lovagiasság. Mihelyt a vonalak összeomlottak, már csak a mészárlás maradt hátra. Több mint kétezer muszlim harcost kaszaboltak le a szárazföldön, s kétszer annyi fulladt vízbe, amikor a tengerbe vetette magát, hogy eljusson a hajókig. A félsziget végében lévő helyőrség még egy ideig makacsul kitartott, ám a bombázás és az éhezés veszélye
miatt végül megadni kényszerült magát. Ezerembernyi veszteség árán, melynek háromnegyede csupán sebesült volt, Bonaparte egy újabb ottomán hadsereget semmisített meg. Pontosan erre a győzelemre volt szüksége ahhoz, hogy kijavítsa a hírnevén az akkói kudarc során ejtett csorbát. Az egyik kollégájának azt írta: „ez volt az egyik legszebb csata, melyet valaha láttam”, a párizsi Direktóriumnak viszont azt, hogy „az egyik legszörnyűbb” volt. Mindkét állításban volt némi igazság. A törökök vére újra életre keltette őt. A helyzet tehát a következőképpen állt Astiza és az én szemszögemből: egy erődre való dühös francia a hátunk mögött, Rosettában, és egy győztes, éppen szövetségeseink táborát fosztogató francia hadsereg előttünk. A krokodil szájából egyenesen az ellenséges had torkába ugrottam. – Most mit tegyünk, Ethan? – Gondolom, hízelgőnek kellett volna tartanom, hogy a nők ilyesmiket kérdeztek tőlem a veszélyek közepette, ám én nem bántam volna, ha időnként ők is előállnak egy-egy használható ötlettel. – Szerintem meneküljünk tovább. Csak azt nem tudom, hová. Ekkor bátor kedvesem tényleg előállt egy javaslattal. – Emlékszel még a Szíva-oázisra, ahol Nagy Sándort Zeusz és Ámon fiának nyilvánították? Napóleon ezt nem tartja az ellenőrzése alatt. Induljunk el arra. Nagyot nyeltem. – Az legalább száz kilométerre van innen, nyílt sivatagon keresztül, nem igaz? – Éppen ezért ne vesztegessük az időt. Attól tartottam, hogy a hőség és a kiszáradás mindkettőnket múmiává aszal, mielőtt még odaérnénk, de hová mehettünk volna? Silano most már biztosan megöl minket, ha elkap. Napóleon szintén. – Bárcsak ne lenne ilyen éhenkórász és kábult a szamarunk – mondtam. – Ha lett volna időnk, jobb hátast szerzek. Am mindez mit sem számított. Mikor leereszkedtünk a dűnén, egy francia őrjárat már várt ránk. oOo Előre sejthető módon Napóleont jó kedvében találtuk aznap este. A győzelemnél semmi sem csillapította le jobban. Nemsokára jelentések indultak Franciaországba, melyek élénk részletekkel ecsetelték Bonaparte újabb sikereit. Az elfogott zászlókat már előkészítették, hogy hajókon Párizsba szállítsák őket közszemlére tenni. S én, ez a számára oly bosszantó alak, erősen meg voltam kötözve, egyik lábamon krokodilharapás nyoma, szerelmemet szintén összekötözték, puskámat elkobozták, szamaram pedig már útban volt vissza a jogos tulajdonosához. – Próbáltam megvédeni önt a boszorkányságtól, tábornok – próbálkoztam, kevés lelkesedéssel. Kinyitott egy üveg bordóit a saját készletéből, melyet a fivére hozott Franciaországból. – Ne mondja. Oldalán a gyönyörű viperájával? – Silano sötét erőkkel paktált le, melyekkel tévútra akarja vezetni önt. – Akkor hála istennek, hogy a levegőbe röpítette a fél erődömet, Gage. – Kortyolt
egyet. Nos, így megfogalmazva valóban nem hangzott túl jól. – Ez csak elterelés volt. – Tudom, bátrabb dolog lett volna dacosan szembeszállnom vele, de pillanatnyilag csupán azon igyekeztem, hogy megmentsem az életünket. Ekkor befutott Silano gróf is. Mikor meglátott, leesett az álla, mintha három nap után keltem volna ki a síromból. Aztán így szólt: – Belefáradtam abba, hogy megpróbáljam megölni, monsieur. Rámosolyogtam mindkettejükre. – Én is ugyanígy érzek. – Szóval ez a kő, amit elpusztított – mondta Bonaparte –, egy ősi könyv fordításának kulcsát tartalmazta? – Szerencsére szorult beléjük annyi illem, hogy eszükbe se jusson levetkőztetni Astizát. – Igen, tábornok. – És ebből a könyvből pontosan mit is tudhattunk volna meg? – A mágia használatát – felelte Silano. – Tehát a mágia még mindig létezik? – Újjáteremthetjük. A mágia csupán a tudomány egy igen fejlett ága. A mágia és a halhatatlanság is. – Halhatatlanság! – kacagott Bonaparte. – Megszökni a végzet elől! De én túl sok halottat láttam, így az én halhatatlanságom örökre fennmarad. Csupán a tetteink emléke marad meg utánunk. – Szerintünk e könyv segítségével kézzelfoghatóbb formában is elérheti a halhatatlanságot – mondta a gróf. – Ön is, és mindazok, akik önnel együtt emelkednek fel. – Mint például maga? – Átnyújtotta az üveget a grófnak. – Úgy tehát van miért dolgoznia, barátom! – Majd hozzám fordult. – Bosszantó, hogy összetörte a követ, Gage, ám Silanónak már sikerült megfejtenie a jelek némelyikét. Talán a többivel is elboldogul majd. A megmaradt kő segítségével pedig a tudósok nekiállhatnak a hieroglifák megfejtésének. Attól függően, hogy végül ki győz itt, Egyiptomban, a kő előbb-utóbb valószínűleg Párizsba vagy Londonba kerül. Az emberek elmennek majd megnézni, és sosem tudják meg, hogy volt egy negyedik szöveg is. – Én elmondhatnám nekik. – Attól tartok, erre nem nyílik lehetősége. – Napóleon benyúlt egy bőrmappába, és egy köteg régi újságot vett elő. – Ezeket Smith küldte nekem ajándékul, mikor megengedtem, hogy a törökök elvigyék a sebesültjeiket. Úgy tűnik, hogy miközben mi dicsőséget arattunk Egyiptomban, az események Európában is felpörögtek Franciaország ismét veszélyben forog. Ebből már biztosan tudtam, hogy Bonaparte elvetette eddigi célját, Ázsia meghódítását, s helyette másikat tűzött maga elé, a Párizsba való visszatérést. Itt már elérte, amit el lehetett, mi pedig elhoztuk neki, amire a leginkább vágyott. A hatalmat. – Franciaország március óta hadban áll Ausztriával, s kiűztek minket Németországból és Itáliából is. Tipu száhib pedig éppen akkor vesztette életét Indiában, amikor a mi támadásunkat Akkónál visszaverték. A Direktórium romokban
hever, s Lucien fivérem Párizsban azon igyekszik, hogyan reformálhatná meg ezt a bárgyú gyülekezetet. A brit flotta hamarosan enyhít a blokádon, hogy készleteket vegyen fel Cipruson. Eljött a pillanat, hogy hazatérjek, és rendbe tegyem a dolgokat. Szólít a kötelesség. Micsoda arcátlanság! – Kötelesség? Hogy magára hagyja a katonáit? – Hogy előkészítsem az utat. Kleber azóta álmodozik a parancsnokságról, mióta partra szálltunk. Most megkaphatja – meglepem őt egy levéllel. Közben pedig én, vállalva a veszélyt, átjutok a brit flotta tengeri zárján. Még hogy vállalja a veszélyt! Egyiptomban maradni az itt rekedt hadsereggel, nos, ez lett volna igazán veszélyes. A nyavalyás azt tervezte, hogy magára hagyja az embereit a párizsi politika kedvéért! Az igazat megvallva kelletlenül bár, de csodáltam a furfangos gazfickót. Mi ketten több dologban is hasonlítottunk egymásra – mindketten opportunisták voltunk, szerencsejátekosok és túlélők Egyaránt hittünk a végzetben, s mindig felismertük a kínálkozó lehetőséget. Mindkettőnknek gyengéi voltak a szép nők. No meg a kaland, ha ezzel megmenekülhettünk a semmittevéstől. Mintha a gondolataimban olvasott volna, azt mondta: – A háború és a politika kényszerít. Kár, hogy meg kell ölnünk magát, de hát ez a helyzet. – Miről beszél? – Úgy érzem, rejtélyes erő repít valami ismeretlen cél felé, Ethan Gage, s hogy maga legalább annyira veszélyes akadályt képvisel most, mint amekkora segítséget jelentett, amikor Egyiptomba hoztam. Egyikünk sem számított arra, hogy az átkozott angolok oldalán fog kikötni, mégis megjelent Akkóban az elektromosságával. Most meg felrobbantja Rosettát. – Mindennek Silano az oka! Ő volt az, aki a krokodilt… Bonaparte ellentmondást nem tűrően kinyújtotta a kezét. – Au revoir, Monsieur Gage. Más körülmények között talán társakká válhattunk volna. Mivel azonban így alakult, ez volt az utolsó alkalom, hogy elárulta Franciaországot. Túlságosan bosszantó alaknak bizonyult, s túlságosan ügyes ellenfélnek. Ám még a macskáknak is csupán kilenc életük van. Bízom benne, hogy maga is elhasználta már a magáét. – Ezt csak akkor tudja meg, ha próbára tesz – feleltem morózusan. – Silanóra bízom a feladatot, hogy végezzen magával és a nőjével. Aki egykor rám lőtt Alexandriában. – Rám lőtt, tábornok. – Igen. Miért van az, hogy a gonosz nők mindig ilyen gyönyörűek? Nos, mindegy. Vár rám a végzet. – S ezzel elvonult. Most, hogy megszabadult tőlünk, agya már a következő terven dolgozott. oOo Egy tisztességes ember egyszerűen lelőtt volna bennünket, ám Silano tudós volt. Astiza és én éppen elégszer álltunk már az útjába ahhoz, hogy úgy gondolja: megérdemlünk némi kínt, s az érdekesség kedvéért ehhez a környezetet használta fel.
– Tudtátok, hogy pusztán a homok is képes mumifikálni egy tetemet? – Micsoda tájékozottság! Így hát éjfél után nem sokkal eltemettek minket, de csak nyakig. – Azt szeretem ebben, hogy végignézhetitek, hogyan ég és sír a másik – mondta, miközben a pribékjei homokot lapátoltak a testünk köré. Kezünket a hátunk mögött összekötötték, lábunkat szintén. Nem volt kalapunk, s máris szomjúság gyötört minket. – Mikor a nap felkel, csak fokozódni fog a gyötrelmetek. A visszaverődő fény és a por lassan megvakít titeket, s miközben egymást nézitek, fokozatosan borul majd el az elmétek. A forró homok minden csepp folyadékot kiszív a testetekből, s a nyelvetek úgy megdagad, hogy a lélegzetvétel is nehézséget okoz majd. Imádkozni fogtok, hogy jöjjön erre egy kígyó vagy egy skorpió, hogy meggyorsítsa a halálotok. – Lehajolt és megveregette a fejemet, mint egy gyermekét vagy egy kutyáét szokás. – A skorpiók szeretnek a szemre célozni, a hangyák pedig bemásznak az orrlyukaitokon, hogy onnan táplálkozzanak De a keselyűk sem akarják majd kivárni, míg a többiek teljesen felzabálnak titeket. Mégis, a kígyók a legrosszabbak. – Sokat tud erről, mi? – Természettudós vagyok. Éveket töltöttem a kínzás mesterségének tanulmányozásával. Igen kifinomult tudomány ez, s kellemes, ha egyszer megízleli az ember a finomságait. Ugyanis nem könnyű valakit pokoli fájdalmak közt tartani úgy, hogy közben eléggé a tudatánál legyen ahhoz, hogy hasznos dolgokat áruljon el. Ebben a módszerben az a legérdekesebb, hogy a testetek nyaktól lefelé szárazra aszalódik és így megmarad. Úgy gondolom, ez a természetes folyamat vezethette rá az ősi egyiptomiakat a mumifikálás eljárására. Tudtátok, hogy Kambüszész perzsa király egyszer egy egész hadsereget veszített el egy homokviharban? – Nem mondom, hogy túlzottan érdekel. – Azért tanulmányozom a történelmet, hogy ne ismételjem meg. – Astizához fordult, kinek sötét haja legyezőként terült szét a homokban. – Én tényleg szerettelek, tudod. – Sosem szerettél senkit magadon kívül. – Ben Franklin azt mondta: annak, aki önmagát szereti, nem lesz vetélytársa – szúrtam közbe. – Ó, a szórakoztató Monsieur Franklin. Az biztos, hogy hűségesebb voltam magamhoz, mint ti énhozzám! Hányszor ajánlottam önnek szövetséget, Gage? Hányszor figyelmeztettem? És ön újra és újra és újra elárult engem. – Nem is tudom, miért tettem. – Szeretném megnézni, ahogyan a halála előtt könyörög. Ami azt illeti, meg is tettem volna, ha szemernyi reményem nyílt volna a menekülésre. – Ám attól tartok, a végzet engem is elszólít. Bonaparte kíséretében visszatérek Franciaországba, ahol tovább folytatom a könyv tanulmányozását. A tábornok nem az a típus, aki hosszú ideig tétlen marad. Ráadásul nem biztonságos eltávolodni a főseregtől sem. Mindezek okán azt hiszem, most találkoztunk utoljára, Monsieur Gage. – Hisz a szellemekben, Silano? – Úgy fogalmaznék, a természetfeletti iránti érdeklődésem nem terjed ki a
babonákra. – Majd fog, ha visszajövök önért. Felnevetett. – És miután jól megijeszt, talán majd leülünk kártyázni egyet! De előbb még hagyom, hogy szellemmé váljon. Vagy inkább egy múmiává. Lehet, hogy néhány hét múlva ideküldök valakit, hogy ásson ki titeket, s önt egy sarokba teszem, Omár mellé. – Alessandro, ezt nem érdemeljük meg! – kiáltotta Astiza. Hosszú csend támadt. Nem láttuk a gróf arcát. Aztán azt mondta: – De igen, megérdemled. Összetörted a szívemet. S azzal otthagyott minket aszalódni. Astizát és engem egymással szemben ástak el, én dél, a lány észak felé nézett, hogy az arcunk két oldalát ugyanannyira perzselje meg a hajnal és az alkonyat közötti állandó napfény. Éjszaka meglehetősen hideg van a sivatagban, s mikor a nap a horizont fölé emelkedett, az első percekben még kellemes is volt a meleg. Aztán ahogyan a rózsaszín kifakult az égről és tejszínű ragyogásnak adta át a helyét, a hőmérséklet emelkedni kezdett, melyet csak fokozott a napsugarakat visszaverő homok. A fülem égni kezdett. Meghallottam a rovarok első motoszkálását. – Félek, Ethan – suttogta Astiza, tőlem két méterre. – Úgyis eszméletünket veszítjük – ígértem meggyőződés nélkül. – Ízisz! Hívd ide a barátainkat! Hívj segítséget! Ízisz azonban nem felelt. – Egy idő után már nem fogsz érezni semmit – mondtam. Tévedtem, a fájdalom ugyanis egyre csak fokozódott. Hamarosan fájni kezdett a fejem, majd a nyelvem is megdagadt. Astiza halkan nyögdécselt. Egyiptomban a nyári nap még a legjobb esetben is égeti az ember fejét. Most viszont egyenesen úgy éreztem magam, mintha Jericho üllője lennék Tisztán emlékeztem arra, amikor Asraf és én a sivatagba menekültünk. Akkor azonban lovon ültünk, és mameluk barátom tudta, hol találhatunk vizet. A homok egyre forróbb lett. Bőröm minden négyzetcentimétere érezte a fokozódó hőséget, de képtelen voltam megmoccanni. Apró szúrásokat éreztem, de nem tudtam eldönteni, hogy máris elkezdtek-e enni a rovarok, vagy csupán a hőség marja bele magát a pórusaimba. Rossz szokása az agyunknak, hogy a félelem által felerősíti a kínt. Említettem már, hogy a szerencsejáték bűn? Izzadság marta a szememet s félig megvakított, ám nemsokára elpárolgott, s csak a só maradt utána. Úgy éreztem, az egész fejem felpuffadt. Látásomat elhomályosította a ragyogás, s olykor már Astiza arca is felismerhetetlen pacává mosódott előttem. Van már egyáltalán dél? Nem valószínű. Halk morajlást hallottam. Talán újrakezdődött volna a harc? Vagy esni fog, mint a Szellemek Városában. Nem, a hőség egyre fokozódott, vibráló hullámokban öntött el minket. Astiza sírdogált egy ideig, aztán elcsendesedett. Azért fohászkodtam, hogy ájuljon el. Én is arra vártam, mikor kezdek lassan átcsúszni az eszméletlenségbe, majd a halálba, ám a sivatag nem könyörült meg rajtunk. A hőmérséklet emelkedett. Az állam égett. Fogaim mintha megsültek volna az ínyemben. Félig lehunyt szemeimet duzzadtnak
éreztem. Ekkor a közelben mozgásra lettem figyelmes. Fekete volt. Némán felnyögtem. A katonák elbeszéléseiből tudtam, milyen fájdalmat okoz a skorpió marása. „Mint száz méh egyszerre” – mondta egyikük. „Nem, nem, mintha forró szenet nyomnának a bőrödhöz!” – így a másik. „Pontosabban mintha sav menne a szemedbe!” – kontrázott a harmadik. „Vagy kalapáccsal vernék a hüvelykujjadat!” Motoszkálás. Még egy skorpió. A közelünkbe jöttek, majd hátráltak. Nem hallottam, hogy jeleztek volna egymásnak, de úgy csoportosultak, mint a farkasok. Reméltem, hogy a támadásuk nem ébreszti fel Astizát. Megfogadtam, hogy amíg képes leszek rá, megállom üvöltés nélkül. A morajlás közben egyre hangosabb lett. Az egyik ízeltlábú közel merészkedett – alacsony látószögemből nézve valóságos szörnyetegnek tetszett, akkorának, mint egy krokodil. Úgy tűnt, mintha apró agyának tompa, hideg ösztönével a támadás esélyeit mérlegelné. Tüskés farka megrándult, mintha célba vett volna. Aztán… Puff! Összerándultam, már amennyire börtönöm ezt lehetővé tette. Poros csizma csattant az orrom előtt, előbb agyonnyomta a teremtményt, majd akkurátusan a homokba taposta. Ezután ismerős hang ütötte meg a fülemet. – A Próféta szakállára, hát sosem tudsz vigyázni magadra, Ethan? – Asraf? – motyogtam csodálkozva. – Csak arra vártam, hogy kínzóitok kellőképp eltávolodjanak. Roppant fárasztó itt ülni a forróságban! És tessék, itt vagytok ti ketten, még rosszabb bőrben, mint amilyenben tavaly ősszel hagytalak. Hát nem tanultál semmit, amerikai? Lehetséges volna? Asraf, a mameluk először a foglyom volt, majd a társam, akivel együtt szöktünk el Kairóból, s lovagoltunk Astiza kiszabadítására. Ezután a folyó partján vívott harcban ismét megmentett minket, adott nekünk egy lovat, majd elbúcsúzott, hogy Murád bej ellenállásához csatlakozzon. És most megint itt lenne? Thot sosem pihen. – Már napok óta követlek titeket, először Rosettába, majd visszafelé. Nem értettem, miért álcázzátok magatokat fellah-nak egy szamár vontatta szekéren. Aztán a frankok élve eltemettek? Jobb barátokra lenne szükséged, Ethan. – Ámen – nyögtem ki. Aztán áldott, kaparászó hangot hallottam. Egy ásó kezdett kiszabadítani minket. oOo A következő napokra csak homályosan emlékszem. Állig felfegyverzett mamelukok gyűltek körénk, ami megmagyarázta a korábban hallott morajt. Vizet kaptunk, s feldagadt torkunk fájón nyelte a folyadékot. Egy teve térdelt elénk, és minket a hátára kötöztek. Aztán a lenyugvó nap irányába lovagoltunk. Egy oázisban töltöttük az éjszakát, fejünk fölé sátor borult, s az alvás után visszatért belénk az élet. Fejünk vöröslött és felhólyagzott, ajkunk felrepedezett, szemünkön csupán egy résen keresztül láttunk ki. Tehetetlenek voltunk. Így hát újra felkötöttek minket a teve hátára, és még mélyebbre nyomultunk a
pusztaságban, előbb délnek és nyugatnak, majd keletnek, Murád bej titkos táborába. Itt nők látták el égési sérüléseinket, s az ápolás nyomán lassan visszanyertük az erőnket. Az idő múlását még mindig csak ködösen érzékeltem. Ha felmásztam egy közeli dűne tetejére, éppen láttam a piramisok csúcsát. Kairó azonban láthatatlan maradt a távolban. – Hogyan tudtál megtalálni minket? – kérdeztem Asraftól. Barátom addigra már elmesélte azokat a portyákat és csatákat, melyekkel a franciák erejét morzsolták fel. – Először azt hallottuk, hogy a messzi Jeruzsálemből egy kovács érdeklődik Astiza után – mondta. – Különös hír volt, de én tudtam, hogy nyomod veszett, és gyanakodni kezdtem. Azután Ibrahim bej jelentette, hogy Silano gróf északra lovagolt és valahol Szíriában eltűnt. Mi történhetett? Napóleont visszaverték Akkónál, de te nem tértél vissza vele Kairóba. Úgy gondoltam, csatlakoztál az angolokhoz, és elhatároztam, hogy figyelemmel kísérem az ottomán inváziót. S akkor észrevettük a lángokat Rosettában, aztán megláttalak titeket a szekéren, de a francia lovasság túl közel volt. így hát megvártam, amíg eltemetnek titeket, majd végre eltakarodnak. Mindig nekem kell megmentenem a bőrödet, amerikai barátom! – S én mindig hálás leszek neked. – Nem, ha azt teszed, amit sejtésem szerint tenned kell. – És mi volna az? – Most jött a hír, hogy Napóleon hajóra szállt és magával vitte Silano grófot is. Franciaországban kell megállítanod őket, Ethan. A szolgálólányok beszámoltak nekem a társad hátán lévő furcsa jelekről. Mik ezek? – Ősi írás, mellyel elolvashatjuk, amit Silano ellopott. – A festék kezd lekopni, de van rá mód, hogy tartósabbá tegyük. Szóltam a nőknek, hogy keverjenek ki hennát. – A henna egy növény, amellyel az arab nők barna minták bonyolult szövevényét festik fel magukra, egy nem maradandó tetoválásra hasonlít. Mire befejezték a műveletet, Astiza háta bizarr szépségben tündökölt. – Biztosak vagytok abban, hogy jó, ha ezt a könyvet elolvassák? – kérdezte Asraf, miközben indulni készültünk. – Ha nem olvassuk el, akkor a titkai velem együtt szállnak a sírba – felelte a lány. – Én vagyok a rosette-i kő kulcsa.
Huszonhatodik fejezet Astiza és én 1799. október 11-én – éppen két nappal Bonaparte Napóleon és Alessandro Silano megérkezése után – szálltunk partra Franciaország déli részén. Hosszú utazás volt ez mindnyájunk számára. Bonaparte, miután megpaskolta szeretője, Pauline Foures fenekét, s – nem kívánván személyesen találkozni a tábornokkal – üzenetet hagyott Klebernek, mely szerint ettől fogva ő a parancsnok, Monge, Berthollet és még néhány tudós, köztük Silano kíséretében ismét hajóra szállt. Hogy elkerüljék a brit flottát, az általában szélcsendes afrikai partok mentén haladtak, emiatt a szokványosnak számító tengeri utazás fárasztó, negyvenkét napos úttá nyúlt. Miközben a tábornok hazája felé közeledett, a francia politikai élet egyre zűrzavarosabbá vált. Párizs titkos tervektől és összeesküvésektől forrott, ami tökéletes környezetet biztosított az ambiciózus tábornokoknak. A Napóleon megsemmisítő abukiri győzelméről szóló jelentés három nappal előbb érkezett meg Párizsba, mint ő maga. Észak felé vezető útját éljenző tömegek kísérték. A mi utazásunk szintén lassú volt, ám más okból. Egy héttel az után, hogy Bonaparte elhagyta Egyiptomot, Smith biztatására egy brit fregattra szálltunk, és egyenesen Franciaország felé hajóztunk, hogy elkaphassuk Napóleont. A lassúsága azonban megmentette őt. Két héttel előtte értük el Korzikát és Toulont, s mikor megtudtuk, hogy még semmi hír a jöveteléről, sietve visszakanyarodtunk arra, amerről jöttünk. Ám még az árbockosárból figyelő tengerész is csupán néhány négyzetkilométert képes belátni a hatalmas Földközi-tengerből. Nem tudom, milyen közel jártunk a sikerhez. Végül egy őrhajó hozta meg a hírt, hogy a tábornok megérkezett, előbb szülőföldjére, Korzikába, majd Franciaországba, s mire ismét a nyomába értünk, már messze előttünk járt. Ha Silano nem ment volna vele, eszem ágában sem lett volna követni. Az önjelölt hódítók megfékezését sosem tartottam feladatomnak. A gróffal azonban volt egy elintézetlen ügyünk, a könyv az ő kezében veszélyt jelentett, a miénkben pedig még akár hasznos is lehetett volna. Vajon mennyit tudhatott máris? És mennyit tudnánk mi elolvasni, Astiza kulcsának segítségével? Bár maga a tengeri portyázás nyugtalanító és csüggesztő volt, a vele töltött időt egyáltalán nem éreztük ilyen értelmetlennek. Astiza és én eddig oly rövid időszakokat tölthettünk csupán együtt, hogy jóformán még közös levegővételre sem jutott időnk. Minduntalan közénk állt egy hadjárat, egy kincsvadászat vagy éppen egy veszélyes menekülés. Most végre együtt lakhattunk egy hadnagy kabinjában – ami némi irigységet keltett a magányos tisztek és matrózok között –, és alkalmunk nyílt békés körülmények között is megismerni egymást, mint férj és feleség. Igazából annyi időnk volt erre, hogy az bármely, magányát féltő férfit riadalommal töltött volna el. Nekem azonban tetszett a dolog. Kalandjaink során persze társak voltunk, sőt szeretők is, most viszont barátok lehettünk. Astizának jót tett a pihenés és a rendszeres táplálkozás, bőre visszanyerte üdeségét, haja korábbi fényét. Egyszerűen jólesett ránéznem, amint a kabinunkban olvasott vagy a korlátnál állva kémlelte a ragyogó tengert, imádtam, amint a ruhái rásimulnak a testére, ahogyan hajkoronája lebeg a szélben. Persze még jobb volt lassan megszabadítani őt ezektől a ruháktól. A
megpróbáltatások azonban szomorúbbá tették őt, s szépségébe is keserűség vegyült. Amikor pedig szűkös kabinunkban szeretkeztünk – olykor sietve, máskor gyengéd törődéssel, de mindannyiszor igyekezve csendben maradni a vékony falú hajón –, mindig hatalmába kerített a csodálkozás. Megmagyarázhatatlan volt, mi ketten hogyan tudunk egyáltalán kijönni egymással – én, a szeszélyes amerikai opportunista, és ő, az egyiptomi papnő. De valahogyan mégis kiegészítettük és teljessé tettük egymást, s megéreztük egymás gondolatait. Egy előttünk álló, tisztességes élet gondolata kezdett foglalkoztatni. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az utazás, s sosem találnánk meg Napóleont. Astizán azonban olykor kifürkészhetetlen mélabú vett erőt, mintha sötét dolgokat látna a múltban vagy a jövőben. Ilyenkor megijedtem, hogy ismét elveszíthetem. A végzet ugyanúgy magának akarta őt, mint én. – Gondolj bele, Ethan! Bonaparte, Mózes hatalmával felfegyverkezve? Franciaország, a templomos lovagok titkos tudományának birtokában? Silano, amint örökké él, minden évben újabb ősi varázslatokat tanul meg, s egyre újabb híveket toboroz? Nem, addig nem nyugodhatunk, amíg vissza nem szereztük a könyvet. Így hát partra szálltunk Franciaországban. Persze nem köthettünk ki csak úgy Toulonban. Astiza megtanácskozta a dolgot az angol kapitánnyal, tanulmányozta a térképet, majd határozottan egy eldugott öbölhöz irányított minket, melyet meredek hegyek öveztek, s kecskenyájakon kívül nemigen lakta senki. Vajon honnan ismerte Franciaországot? Éjszaka tett minket partra egy csónak, majd magunkra hagyott a holdtalan sötétségben. Ekkor füttyszót hallottunk, Astiza pedig meggyújtott egy mécsest. – Tehát a bolond hazatért – szólalt meg egy ismerős hang a bokrok közül. – Aki megtalálta a Bolondot, minden gondolat atyját, a civilizáció teremtőjét, a királyok áldását és átkát. – Emberek keltek életre a sötétben. Füstös képük volt, csizmát és széles kalapot, derekukon színes övet viseltek, melybe ezüstkéseket dugtak. Vezetőjük meghajolt. – Isten hozott újra a romáknál – mondta Stefan, a cigány. oOo Találkozásunk kellemes meglepetésként ért. Egy éve futottam össze először ezekkel a cigányokkal, vagy, ahogyan olykor hívták őket, „egyiptomiakkal” – mert a legenda szerint ezek a nomádok ettől az ősi néptől származtak. Akkor éppen Párizsból menekültünk Talma barátommal, hogy Napóleon expedíciójához csatlakozzunk. Mikor Najac és orgyilkos cimborái rajtunk ütöttek a touloni postakocsin, az erdőben kerestem menedéket, ahol belebotlottam Stefan csapatába. Náluk találkoztam először Sidney Smithtel, valamint, ami még édesebb emléket jelentett, a gyönyörű Saryllával, aki megjósolta a jövőmet – mondván, hogy bolond vagyok, aki a Bolondot keresi (ez Thot egyik neve volt) –, majd leckét kaptam tőle az ősök szeretkezési tudományából is. Kellemes módja volt ez a Toulonba vezető utam befejezésének, hiszen egy cigányszekéren utazhattam, biztonságban azoktól, akiknek a szent medálomra fájt a foguk. S most megmentőim ismét előbújtak, oly váratlanul, mint a nyúl a bokorból.
– Ti meg mi a tarot-t kerestek éppen erre? – kérdeztem. – Rád várunk, természetesen. – Egy angol vitorlással megüzentem nekik a jövetelünket – mondta Astiza. Vagy úgy. Korábban ugyanezek a cigányok üzentek neki az én medálomról és az érkezésemről. Aminek következtében Astiza néhai gazdája majdnem szétlőtte a fejemet, kissé megnehezítvén az ismerkedésünket. – Bonaparte megelőzött titeket, miként őt is megelőzte legutolsó győzelmeinek híre – mondta Stefan. – Párizsba vezető útja valóságos diadalmenet volt. Az emberek azt remélik, Egyiptom meghódítója megmenti Franciaországot is. Ha Alessandro Silano a legcsekélyebb mértékben is képes ebben a segítségére lenni, akkor mindent elérhet, amire csak vágyik, márpedig a vágy veszélyes dolog. Meg kell kaparintanunk Bonapartétól a könyvet, s nektek kell megőriznetek. A templomosok rejtekhelyén csaknem öt évszázadig volt biztonságban. Nálatok remélhetőleg öt évezredig, vagy még tovább lesz biztos helyen. – De előbb meg kell szereznünk. – Igen, sietnünk kell. Nagy dolgok vannak készülőben. – Stefan, ne hidd, hogy látásod nem tölt el örömmel és ámulattal, de tapasztalatom szerint a sietség a legutolsó dolog, amire a cigányok képesek. Ha jól emlékszem, körülbelül olyan gyorsan poroszkáltunk Toulon felé, mint egy legelésző tehén, és a kicsiny pónijaitok nemigen tudják gyorsabban húzni a szekereiteket. – Ez igaz. Ám nekünk, romáknak, van érzékünk a tárgyak kölcsönvételéhez. Szerzünk nektek egy hintót, lovakkal együtt, barátom, s meglátod, egykettőre Párizsba értek. Úgy teszünk majd, mintha te az Ötszázak Tanácsának tagja lennél, én meg mondjuk a rendőrfőnök, André pedig itt, a kocsisunk. Carlo lesz a testőröd, a hölgy pedig a, nos, a hölgyed… – Hogyan? Visszajövünk Franciaországba, és az első dolog, amit teszünk az az, hogy ellopunk egy hintót négy lóval? – Ha úgy viselkedsz, mintha megérdemelnéd, nem tűnik majd lopásnak. – Törvényesen még csak nem is vagyunk az országban. Még mindig egy prostituált megölésével vádolnak. Ellenségeim felhasználhatják a vádat ellenem. – Ha ez nem szólna ellened, akkor szerinted életben hagynának? – Hát, nem hiszem. – Akkor meg miért aggódsz? De most jöjj. Megkérdezzük Saryllát, mit tegyünk. A cigány lány, aki korábban többet is tett értem, mint hogy kiolvasta a jövőmet a kártyalapokból – istenem, milyen kéjesen tudott sikoltani –, most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint ahogyan az emlékeimben élt. Sötét volt és titokzatos, ujjain gyűrűk csillogtak, a fülében lógó karikákon pedig csak úgy táncolt a tűz fénye. Kissé kínosnak éreztem, hogy Astizával az oldalamon futok bele egy korábbi szeretőmbe, ők ketten pedig eleinte a nőkre jellemző néma gyanakvással méregették egymást, mint a vadmacskák. Aztán Astiza csendben leült mellém, Sarylla pedig kiterítette a tarotpakli lapjait. – A szerencse meggyorsítja az utadat – mondta a cigány lány jelentőségteljesen, mikor az első kártya a harci szekeret fedte fel. – Könnyűszerrel szerzünk majd egy fogatot a céljainkra. – Látjátok? – mondta elégedetten Stefan.
Imádom a tarot-t. Bármit elárulhat neked, amit hallani akarsz. A cigánylány újabb kártyákat húzott. – Találkoztok egy nővel, mégpedig igen hajszolt körülmények között. Utatok kanyargós lesz. Még egy nő? – De végül sikerrel járunk majd? Újabb lapokat fordított fel. A torony, a mágus, a bolond és a császár. – Éppen hogy. Még egy kártya: a szeretőké. Ránk nézett. – Együtt kell működnötök. Astiza megfogta a kezemet és rám mosolygott. Aztán a cigány lány megfordított még egy lapot. A halál. – Nem tudom, ez kire vonatkozik. A mágusra, a bolondra, a császárra vagy a szeretőkre? Utatok mindenesetre veszélyes lesz. – Van egyáltalán bármi esélyünk? – A halál bizonyosan Silanóé, gondoltam. Sőt, talán Bonapartét is meg kellene ölnöm. Újabb kártya: a sors kereke. – Szerencsejátékos vagy, nem igaz? – Csak akkor, ha muszáj. A következő kártya a világot mutatta. – Most nincs más választásod. – Nagy, sötét szemét ránk szegezte. – Furcsa szövetségesekre és furcsa ellenségekre leltek majd útközben. – Egyszóval minden marad a régiben – fintorogtam. A lány azonban zavartan csóválta a fejét. – Várjátok ki, melyik melyik lesz. – Hosszan nézte a kártyákat, majd Astizára pillantott. – Veszély fenyegeti az új nődet, Ethan Gage. Nagy veszély, és még valami mélyebb is, ha jól látom. Bánat. Na tessék, már megint kezdik a vetélkedést. – Miről beszélsz? – Arról, amit a kártyák mondanak. Semmi többről. Szavai aggodalommal töltöttek el. Ha Sarylla korábbi jóslata nem vált volna valóra, akkor egyszerűen félresöpörtem volna ezt is. Végtére is tudós ember volnék, Franklin embere. De bármennyit gúnyolták is a tarot-t, volt valami hátborzongató a hatalmában. Félteni kezdtem a nőt, aki mellettem ült. – Lehet, hogy harcra kerül majd sor – mondtam Astizának. – Megvárhatsz az angol hajón. Még nincs késő, hogy jelezzünk nekik. Astiza elgondolkodva nézte a lapokat és a cigánylányt, majd megrázta a fejét. – Nekem is megvan a saját mágiám, és ha már úgyis eljöttünk ilyen messzire… – mondta, s vállára húzta a köpenyét. Még nem szokott hozzá az európai október hidegéhez, mely máris elérte az ország déli részét. – A valódi veszélyt az idő jelenti. Sietnünk kell. Sarylla együtt érzőn nézett rá, majd nekiadta a csillagot ábrázoló lapot. – Tartsd meg ezt. Az elmélkedést és a megvilágosodást jelképezi. Én hiszek benned, hölgyem. Astiza meglepődött és elérzékenyült.
– Én is benned. A cigányok táborát elhagyva egy helyi elöljáró házához osontunk, „kölcsönvettük” a hintáját és a lovait, és elindultunk Párizs felé. Egyiptom és Szíria kietlensége után szájtátva bámultam a körülöttünk elterülő táj buja, aranyló zöldjét. A tőkéken még ott lógtak az utolsó szőlők kerekre hízott szemei. A mezőkön sárga szénaboglyák sorakoztak. A fán lógó gyümölcsöktől édeskés, érett illat terjengett a levegőben. Az ősz terményeivel megrakott szekerek nyikorogva álltak félre, mikor Stefan emberei parancsokat ordítottak feléjük és megcsördítették az ostort, mintha valóban fontos republikánus képviselők lennénk. Még a falusi lányok is csábítóak voltak: az egész testet fedő sivatagi leplek után olyannak tűntek számomra, mintha félig meztelenek volnának, kebleik kerek dinnyék, csípőik ringó kosarak. Lábikráikon szőlőmust leve csorgott, ajkuk telt és vörös volt a szilvák szopogatásától. – Hát nem gyönyörű mindez, Astiza? A lányt azonban jobban aggasztotta a borult ég, a sárgás levelek, s a fák, melyek girbegurbán tekeregtek az út mentén. – Nem látom a szépségét – felelte. Számos kisvároson is keresztülhaladtunk, itt mindenhol háromszínű szalagok csüngtek, száradt virágszirmok hevertek az úton, s az árkokban kiürült borospalackokat láttunk. Mindegyik arról árulkodott, hogy Napóleon is errefelé haladt el. – A kis tábornok? – emlékezett vissza egy fogadós. – Igazi kakas az az ember! – Jóképű, mint az ördög – tette hozzá a felesége. – Fekete haj, tüzes kék szemek. Azt mesélik, meghódította fél Ázsiát! – Meg azt, hogy az ősök kincsei jönnek utána! – És a bátor legényei! oOo Napnyugta után is folytattuk utunkat, s jóval hajnal előtt keltünk, ám Párizsba nem lehet egyetlen nap alatt eljutni. Miközben észak felé haladtunk, az ég egyre szürkébbé vált; már jól benne jártunk az őszben. Elrobogó hintónk mögött uszályként repült az útról felvert levélszőnyeg. Lovainkról pára szállt föl, mikor megálltunk megitatni őket. így vágtattunk a negyedik nap alkonyán is. Párizs már csak néhány órányira volt, amikor hirtelen egy másik négylovas hintó bukkant föl balról, és egyenesen elénk kanyarodott. A lovak nyerítve gabalyodtak egymásba, majd a földre buktak. Hintónk megingott, egy pillanatig két keréken egyensúlyozott, majd egy árokba csúszott, s lassan felborult. Astiza és én a kabin egyik oldalára estünk. A cigányok időben leugrottak, így nem esett bajuk. – Ti félkegyelműek! – kiabált ki egy nő a másik hintóból. – A férjem ezért agyonlövet titeket! Remegve kászálódtunk ki a romok alól. Hintónk első tengelye eltörött, csakúgy, mint két lovunk lába. Akárki volt is, akivel összeütköztünk, lovasság kísérte, s a katonák most leszálltak hátasaikról és kivont pisztollyal közeledtek felénk, hogy a sebesült lovakat agyonlőjék, azután kiszabadítsák a többit. A másik hintó ablakából egy rendkívül divatos ruhákba öltözött nőszemély rikoltozott felénk – pusztán a
viselete is csődbe kergetett volna egy tehetősebb bankárt. Tekintetében megszállottság uralkodott. Megjelenése Párizs előkelő szalonjaira emlékeztetett, ám mégsem ismertem fel őt azonnal. Amerikai voltam, illegálisan tartózkodtam Franciaországban, tudtommal még mindig köröztek egy gyilkosság miatt, sőt a negyvennapos karantént sem tartottam be, ami a Keletről visszatérőkre vonatkozott. Egyébként Bonaparte sem. Most szembe kell majd néznem a katonákkal és az általuk feltett kérdésekkel, annak ellenére, hogy nem a mi hintónk okozta a balesetet. Volt egy olyan érzésem, hogy az igazság vajmi keveset számít majd. – Létfontosságú államügyekben járok el! – kiabált a nő kétségbeesetten. – Vigyék már azokat az állatokat az utamból! – Maga kanyarodott ki elénk! – felelte Astiza, árulkodó akcentussal. – Maga éppoly udvariatlan, amilyen ügyetlen! – Nyugalom – intettem le a lányt. – Katonái vannak. De már késő volt. – Ti pedig ugyanolyan arcátlanok vagytok, mint amilyen esetlenek! – visította a nő. – Tudjátok egyáltalán, hogy ki vagyok én? Le is tartóztathatnálak titeket! Előreléptem, hogy egy későbbi kártérítésre vonatkozó üres ajánlattal megelőzzem a vadmacskák harcát, és végre megszabaduljunk a satrafától. Cigányaink közben bölcsen felszívódtak az erdőben. A lovasok két pisztolylövéssel elhallgattatták a szívbe markolóan nyerítő lovakat, majd felénk fordultak. Kezüket a kardjuk markolatán tartották. – Kérem, asszonyom, ez csupán egy egyszerű baleset volt – mondtam a rám jellemző nyájas mosollyal. – Egy perc, és ismét úton lehet. Egyébként hová is tart? – A férjemhez, ha megtalálom! Ó, micsoda katasztrófa! Rossz irányba kanyarodtunk, és így elkerültük egymást az úton, most pedig a fivérei érnek hozzá előbb, és teletömik a fejét a hazugságaikkal. Ha miattatok késem el, megfizettek érte! Korábban azt hittem, a guillotine megszüntette az efféle arroganciát, de a jelek szerint nem érte utol mindegyiküket. – De hát Párizs abban az irányban van! – mutattam előre. – Találkozni akartam vele, de elment mellettünk, így megpróbáltunk ezen az úton visszakanyarodni felé. Mostanra bizonyára meg is érkezett, és ha nem talál otthon, azzal bizonyítékot szolgáltatok a legrosszabbra! – Mi lenne az a „legrosszabb”? – Hogy hűtlen voltam hozzá! – Azzal kitört belőle a sírás. Ebben a pillanatban felismertem a vonásait, melyek bizonyos hírnévre tettek szert azokban a párizsi körökben, melyek peremén egykor én is mozogtam. Nem más volt, mint Josephine, Napóleon felesége! Mi az ördögöt kereshet egy ehhez hasonlóan sötét úton ilyen kései órán? A könnyei együttérzést keltettek bennem. Elvégre is úriember lennék, márpedig a sírás bármely úriembert levesz a lábáról. – Ez Bonaparte felesége! – súgtam oda Astizának. – Mikor a tábornok a piramisok melletti csata előestéjén meghallotta, hogy a nő házasságtörő, csaknem megtébolyodott. – Hát ezért ilyen rémült? – Tudjuk, milyen szeszélyes Bonaparte. Akár kivégzőosztag elé is állíthatja. Astiza gondolkodott egy sort, majd hirtelen a hintó ajtajához lépett.
– Mi ismerjük a férjét, hölgyem. – Micsoda? – Most alkalmam nyílt tüzetesebben is szemügyre venni őt. Alacsony termetű volt, karcsú, s drága ruhákat viselt. Sem csúnyának, sem különösebben szépnek nem volt nevezhető, ám mégis, üde bőre, egyenes orra, telt ajkai, valamint nagy, sötét és még ijedtségében is intelligenciát sugárzó szemei vonzóvá tették. Fekete haja, szép fülei voltak, bár orcáin foltokat hagyott a sírás. – Honnan ismerhetnék őt? – Bonapartéval szolgáltunk Egyiptomban. Mi is éppen hozzá sietünk, hogy figyelmeztessük őt egy szörnyű veszélyre. – Tehát tényleg ismerik őt! S miféle veszélyre? Talán merényletre? – Arra, hogy egy társa, Alessandro Silano, árulást tervez ellene. – Silano gróf? Hallottam, hogy ő is a férjemmel tartott. Állítólag a bizalmasa és a tanácsadója. – Megbűvölte Napóleont, s megpróbálta ön ellen fordítani őt, hölgyem. De mi segíthetünk. Ki kíván békülni vele, jól sejtem? Könnyes szemmel bólintott. – Meglepetésként ért. Nem kaptunk hírt a jöveteléről. Otthagytam a legjobb barátomat, hogy találkozzam vele. De ezek az idióták rossz helyen kanyarodtak le! – Kihajolt a hintó ablakán, és megragadta Astiza karját. – El kell mondják neki, hogy mindennek ellenére még mindig őt szeretem! Ha elválik tőlem, mindenemet elveszítem! A gyermekeim az utcára kerülnek! Talán az én hibám, hogy hónapokra, sőt évekre magamra hagyott? – Akkor hát az istenek rendezték el ezt a balesetet, nem gondolja? – mondta Astiza. – Az istenek? Félrevontam kedvesemet. – Mégis, mit csinálsz? – sziszegtem neki. – Ő a kulcsunk Bonapartéhoz! – súgta vissza Astiza. – Katonák veszik körül. Hogyan férkőzhetnénk a közelébe, ha nem a feleségén keresztül? A nő nem hűséges sem hozzá, sem bármi máshoz, ami azt jelenti, bárkivel hajlandó összeállni, aki a céljait szolgálja. Ezért a magunk oldalára kell állítanunk Josephine-t. Az ágyban, ahol a férfiak azt a csepp eszüket is elveszítik, amijük egyébként még van, ki tudja majd deríteni, hová rejtették a tekercset. S akkor mi visszalopjuk! – Miről sugdolóznak ott? – kiáltott ki Josephine. Astiza elmosolyodott. – Kérem, hölgyem, a hintónk összetört, ám rendkívül fontos lenne, hogy eljussunk a férjéhez. Azt hiszem, segíthetünk egymáson. Ha megengedi, hogy önnel utazzunk, segíthetünk abban, hogy kibéküljön vele. – Hogyan? – A társam egy bölcs szabadkőműves. Nálunk van egy szent könyv kulcsa, amely nagy hatalommal ruházhatja fel Napóleont. – Szabadkőműves? – A nő felém sandított. – Barruel abbé híres könyvében azt állítja, ők álltak a forradalom mögött. A jakobinusok egytől egyig szabadkőművesek voltak. Am a Szabad emberek újságja szerint a szabadkőművesek tulajdonképpen royalisták, akik a király hazahozatalára szövetkeztek. Maga melyik közülük?
– Én az ön férjében látom a jövőt, hölgyem – füllentettem. Josephine érdeklődve, s egyszersmind számító módon mért végig. – Egy szent könyv? – Egyiptomból – mondta Astiza. – Ha sietünk, hajnalra Párizsban lehetünk. Némiképp meglepő módon a nő ráállt a dologra. Annyira megzavarta Napóleon felbukkanása és a kétségtelen harag, amit a házasságtörő viselkedése miatt érzett, hogy bármilyen segítséget hajlandó lett volna igénybe venni, bármennyire valószínűtlen volt is az. így hát saját, lopott hintónkat az árokban hagytuk – lovaink felét úgyis lelőtték, cigányaink elrejtőztek –, és felszálltunk Josephine mellé. – Most viszont mindent el kell mondaniuk, amit tudnak, vagy pedig azonnal kipenderítem innen magukat – figyelmeztetett. Kénytelenek voltunk kockáztatni. – Az úgy történt, hogy találtam egy könyvet, amely óriási hatalmat kölcsönöz annak, aki megérti – kezdtem. – Miféle hatalmat? – A meggyőzés hatalmát. A megbabonázásét. A természetellenesen hosszú, talán örökké tartó életét. A tárgyak feletti uralomét. Szeme mohón tágra nyílt. – Azonban Silano gróf ellopta ezt a könyvet és rácsimpaszkodott Bonapartéra, mint egy pióca, aki még az eszét is elszívja. Am a könyvet még nem fordították le. Csak mi vagyunk erre képesek. Ha ön ajánlja fel neki a kulcsot, cserébe Silano eltávolításáért, akkor a házassága bizonyosan helyreáll majd. Szövetséget ajánlok önnek. A mi titkunk révén bejuthat a férje hálószobájába. Mi pedig az ön befolyása révén visszaszerezhetjük a könyvet, megszabadulhatunk Silanótól és segíthetünk Napóleonnak. Josephine gyanakodni kezdett. – Miféle kulcsról beszél? – Egy különös, idegen nyelv kulcsáról, mely régen elveszett. – Astiza Josephine ülése felé fordult, mire én gyengéden kioldottam a csomókat a ruhája hátán. A szövet szétnyílt, s felfedte a hennával megrajzolt, bonyolult betűket. A nő levegő után kapkodott. – Mintha a Sátán kézjegye lenne! – Vagy éppen Istené. Josephine elgondolkodott. – Kit érdekel, kié, ha sikerrel járunk? Végre ránk mosolygott volna Thot? A tábornok itáliai győzelmeinek emlékére nemrég átnevezett Rue de la Victoire-on vágtattunk Bonaparte háza felé. Nem volt tervünk, sem szövetségeseink, sem fegyvereink, és mégis sikerült Josephine-t, ezt a törtető asszonyt a bizalmasunkká tennünk. A vele kapcsolatos ismereteim jórészt azokra a pletykákra korlátozódták, melyeket Párizs népe annyira szeretett. A hölgy Martinique szigetén született, Napóleonnál fél tucat évvel idősebb és öt centiméterrel alacsonyabb volt, és makacs túlélési képesség jellemezte. Feleségül ment egy gazdag, fiatal katonatiszthez, Alexandre de Beauharnais-hoz, ám férje annyira szégyenkezett a nő faragatlan modora miatt, hogy nem volt hajlandó bevezetni őt Marie Antoinette udvarába.
Josephine erre elköltözött tőle, visszatért a Karib-tengerre, majd egy rabszolgalázadás elől menekülve éppen a forradalom tetőpontján érkezett vissza Párizsba, a férjét 1794ben lenyakazták, és ő maga is börtönbe került. Csak a terrornak véget vető államcsíny mentette meg az életét. Mikor az ifjú katonatiszt, Bonaparte meghívta, hogy megdicsérje fia, Eugene viselkedéséért – a fiú segítséget kért tőle kivégzett apja kardjának visszaszerzése ügyében –, a nő elcsábította. Kétségbeesésében ehhez a felemelkedő korzikaihoz kötötte a sorsát, s hozzáment feleségül, ám boldogboldogtalan megfordult az ágyában, miközben a férje Itáliában és Egyiptomban harcolt. Némely szóbeszéd szerint nimfomániás volt. Mikor a tábornok hazatéréséről szóló baljós hírek megérkeztek, Josephine éppen az egykori tisztből üzletemberré avanzsált Hippolyte Charlesszal élt együtt. Most, hogy a forradalom engedélyezte a válást, az a veszély fenyegette őt, hogy éppen akkor veszít el mindent, amikor Bonaparte a végső hatalom közelébe kerül. Harminchat évesen, sárgás fogakkal talán nem lesz még egy esélye. Tágra nyílt szemmel hallgatta Astiza elbeszélését a természetfeletti erőkről. Mivel a Karib-tengeren született, a mágiáról szóló mesék ismerősek lehettek számára. – Ez a könyv képes elpusztítani azokat, akik birtokolják – mondta Astiza –, és romba dönteni azokat az országokat, ahol a hatalmát szabadjára engedik. A régiek tudták ezt, ezért elrejtették, azonban Silano gróf szembeszállt a sorssal, és ellopta. Megzavarta a férje fejét a végtelen hatalomról szóló álmokkal. Napóleon igen fogékony az ilyesmire. Segítenie kell, hogy visszaszerezzük! – De hogyan? – Mi biztonságba helyezzük a könyvet, ha hozzánk kerül. Ez az információ óriási befolyáshoz juttatja majd a férje előtt. – Mégis, kicsodák maguk? – Az én nevem Astiza, ő pedig itt Ethan Gage, egy amerikai. – Gage? Az elektromosság-szakértő? Franklin embere? – Madame, örömömre szolgál megismerni önt, és roppant hízelgőnek találom, hogy hallott már rólam. – Megfogtam a kezét. – Remélem, szövetségesek lehetünk. Josephine elkapta a kezét. – De maga egy gyilkos! – Kétkedőn nézett rám. – Megölt egy olcsó nőszemélyt! Nem igaz? – Ez tökéletes példája Silano hazugságainak, melyekkel képes az ön férjét is összezavarni és tönkretenni az álmait. Hamis vád áldozata vagyok. Segítsen, hogy megszabadítsuk a férjét ettől a méregtől, s akkor visszatér majd a régi családi boldogság. – Igen. Silano bűne, nem az enyém. Azt állítják, hogy ez a könyv szörnyű hatalmat ad? – Olyat, ami rabszolgává teheti a lelket. Mélyen elgondolkodott. Végül hátradőlt és elmosolyodott. – Igazuk lehet. Isten figyel rám. oOo A Bonaparte-ház, melyet Josephine a házasságkötésük előtt vásárolt, Párizs
egyik előkelőbb negyedében állt, a Chaussée d'Antin-on, mely régebben mocsaras terület volt, ám az elmúlt száz esztendő során a gazdagok bájos villákat emeltek rajta. Bonapartéé szerényebb, kétszintes épület volt, kertjében éppen el-virágzottak a rózsák, terasza fölé pedig Josephine fából készült tetőt emeltetett, melyről zászlók és kárpitok lógtak – tiszteletre méltó otthon egy törekvő, középszintű kormányhivatalnoknak. A hintó rágördült a kavicsos bekötőútra, mely fölé hársfák borultak, s Josephine kiszállt. Izgatottan, kapkodva rendezgette a ruháját, megpaskolta az orcáját. – Hogy nézek ki? – Mint egy olyan nő, aki titkot őriz – biztosította Astiza. – És aki tud uralkodni magán. Josephine halványan elmosolyodott, és mély levegőt vett. Aztán beléptünk. A ház helyiségeiben furcsán keveredett a nőies és a férfias jelleg: a finom tapétákon és csipkefüggönyökön térképek és városok alaprajzai lógtak. Az úrnő virága mellett az úr könyvei hevertek halmokban, némelyiket még nem csomagolták ki Egyiptomból való hazatérése óta. A nő rendszeretete mindenben megnyilvánult, bár Bonaparte csizmái az étkezőszalonban álltak, nagykabátja pedig egy szék támlájára dobva árválkodott. Lépcső vezetett felfelé. – A hálószobában van – suttogta Josephine. – Menjen be hozzá! – A fivérei mindent elmondtak neki. Gyűlölni fog! Gonosz, hűtlen asszony vagyok. Nem tehetek róla. Annyira szeretem a szerelmet! Azt hittem, megölik odaát! – Ön is csak esendő ember, mint ahogyan ő is – nyugtattam. – Ó sem szent, efelől biztosíthatom. Menjen, kérje a bocsánatát, és mondja el, hogy az eltelt időben újabb szövetségeseket szerzett neki. Mesélje el, hogyan győzött meg minket arról, hogy segítsünk neki, és hogy a jövője rajtunk, hármunkon múlik. Cseppet sem bíztam Josephine-ben, de nem volt más fegyverem. Amiatt is aggódtam, hogy Silano nem ólálkodik-e valahol a közelben. A nő összeszedte minden bátorságát, megmászta a felső emeletre vezető húsz lépcsőfokot, és bekopogott a férje szobájának ajtaján. – Édes tábornokom? Egy darabig csend volt, aztán dörömbölést hallottunk, majd sírást, majd szipogva elkönyörgött bocsánatkéréseket. Úgy tűnt, Bonaparte magára zárta az ajtót. Talán már eldöntötte, hogy elválik. Mi odalentről hallgattuk, hogyan rimánkodik a felesége az ajtón át. Végül elcsendesedett, halkabb beszélgetés következett, majd mintha zár kattanását hallottam volna. Ezután csend borult ránk. A lépcsőn át az alagsori konyhába siettem, ahol egy szolgálólány némi sajttal és kenyérrel kínált minket vacsorára. A személyzet meglapult, mint ahogyan az egerek szoktak, várták, mi lesz a fent dúló vihar végkimenetele. Mi olyan fáradtak voltunk, hogy elszunyókáltunk. Hajnaltájt egy szolgáló ébresztett minket. – Az úrnő látni kívánja magukat – mondta suttogva. Fölvezettek az emeletre. A szolgálólány bekopogott az ajtón, amire Josephine egy „Jöjjenek!”-kel válaszolt, s hangjából olyan könnyedség áradt, amilyet eddig nem hallottunk tőle.
Beléptünk, s ott találtuk Abukir győztesét, amint ismét hűséges felesége mellett fekszik az ágyban. Állukig húzták a takarót, s mindketten oly elégedettnek tűntek, mint a macskák, ha tejszínhez jutnak. – Te jó isten, Gage! – üdvözölt Napóleon. – Maga még mindig él? Ha a katonáim ilyen túlélési képességgel bírnának, az egész világot meghódíthatnám. – Mi csupán megmenteni igyekszünk azt, tábornok. – Silano azt állította, állig betemetve hagyta ott magukat! A feleségem elmondta, miféle mesékkel traktálták útközben. – Mi csak arra törekszünk, ami a legjobb önnek és az országnak, tábornok. – A könyvet akarják. Ahogyan mindenki. Am senki sem képes elolvasni. – Mi igen. – A nejem szerint feljegyzést készítettek arról, amit elpusztítottak. Csodálom a talpraesettségüket. Nos, legyenek nyugodtak, egy jó dolog mindenképpen kisült az éjszakai kalandjukból. Segítettek kibékülnöm Josephine-nel, és ezért most nagylelkű kedvemben találtak. Hirtelen jobb kedvre derültem. Talán mégis beválik a terv? Körülnéztem, hátha megpillantom a könyvet. Ekkor súlyos léptek dobbanását hallottam mögöttem. Megfordultam. Egy szakasz zsandár tartott fölfelé a lépcsőn. Mikor visszafordultam Napóleon felé, a kezében már egy pisztolyt tartott. – Meggyőzött arról, hogy nem érdemes egyszerűen lelőnöm önöket, inkább a Temple börtönébe záratom mindkettejüket. A kivégzésük várhat, amíg a bíróság nem dönt annak a ringyónak a megölése ügyében. – Elmosolyodott. – Meg kell mondanom, az én Josephíne-em fáradhatatlanul dolgozott a maguk érdekében. – Astizára mutatott. – Ami magát illeti, azonnal vetkőzzön le a feleségem öltözőszobájában. Majd ő meg a szolgálólányok szemmel tartják. Idehívattam a titkáraimat, hogy lemásolhassák a titkukat.
Huszonhetedik fejezet Volt némi irónia abban, hogy egy „templomba” zárattak minket, mely a templomos lovagok főhadiszállásának épült, majd Lajos királyt és Marie Antoinette-et őrizték benne a lefejezésük előtt, később pedig még Sidney Smithnek is börtönéül szolgált, bár csak átmeneti időre. Az angol kapitány ugyanis megszökött. A börtönablakon keresztül jelzett egy hölgynek, akivel korábban intim kapcsolatot folytatott – ez olyan leleményesség volt, melyet én is nagyra értékeltem. Most, tizennyolc hónappal később Astizával együtt én is felmérhettem a nevezetes intézményt, melynek háziura a potrohos, piszkos, lakájtermészetű, fontoskodó, korlátolt, ám roppant kíváncsi börtönőr, Jacques Boniface volt. Sir Sidneyt is ő szórakoztatta el a templomosokról szóló legendákkal. Rácsos kocsin szállítottak minket a börtönbe. A vasrudakon keresztül figyeltük Párizst. A város novemberi szürkeségbe burkolózott, az égbolt borús, az emberek pedig nyugtalanok voltak. A lakosok úgy néztek meg minket, mint a cirkuszi állatokat – mindez meglehetősen lehangoló módja volt annak, hogy megmutassam Astizának ezt a nagyszerű várost. Itt minden idegen volt a számára – a katedrálisok égbe nyúló tornyai, a bőr-, posztó- és gyümölcspiacok nyüzsgése, a nyihogó lovak, a forgalom, az út menti árusok, a nők merész öltözködése, akiknek prém- és bársonykabátjainak stratégiai pontjain nyílások tátongtak, melyen át ki-kivillant a keblük vagy a bokájuk Astizát már éppen eléggé megalázta az, hogy a kulcs lemásolása érdekében levetkőztették, így egész úton egy szót sem szólt. Mikor a külső bástya mellett, a hideg és sivár udvaron kiszálltunk a kocsiból, a szemem sarkából észrevettem valamit az épületegyüttes kapujánál. Sokan bámultak befelé a rácsokon át, hiszen az emberek mindig szívesen nézik a náluk is szerencsétlenebbeket, ám nagy megrökönyödésemre mintha egy rikítóan vörös, kefeszerű hajat pillantottam volna meg közöttük – olyan ismerős volt, mint egy lakbérszámla és olyan undok, mint egy rossz emlék. Lehetséges volna? Nem, természetesen nem. A tizenharmadik században épült börtön rút, keskeny erőd volt, melynek piramis alakú, csúcsos teteje hetven méter magasba nyúlt, s celláiba csupán szűk, rácsos ablakokon keresztül szűrődött be a fény. A cellaajtók befelé, a központi csarnok körüli galériára nyíltak, ahová csigalépcső vezetett fel. A terror hatékonyságáról sokat elárult az a tény, hogy a börtön érkezésünkkor szinte teljesen üres volt. Korábbi royalista lakóit egytől egyig lenyakazták. Börtönök terén láttam már rosszabbat is. Astizának és nekem megengedték, hogy felmenjünk a tető mellvédjére, mely amúgy is túl magas volt ahhoz, hogy leugorhassunk róla, vagy hogy átmászhassunk róla egy másik tetőre. Ami pedig az ételt illeti, végtére is Franciaországban voltunk, ennek megfelelően a konyha jobb volt, mint amit sok Jeruzsálem környéki khánban ízleltem. Ha nem lettünk volna ilyen szűk helyre bezárva, s nem gyötört volna minket a tudat, hogy Bonaparte és Silano eközben a világuralom megszerzésén fáradozik, akár még kedveltem is volna a hely nyújtotta nyugalmat. A kincsvadászatok, az ősi legendák utáni kutatások és a csaták zaja nyomán az emberben bizony felértékelődnek a kellemes délutáni pihenések.
Am Thot könyve továbbra is vonzott minket, s Boniface igazi pletykafészek volt, aki imádta továbbadni a különböző mesterkedésekről szerzett értesüléseit. Márpedig ilyenekből bőven akadt a városban, mely hadban állt és sok gonddal küzdött. Összeesküvéseket és államcsínyeket ütöttek össze annyi idő alatt, ameddig egy crepe kisül, s minden titkos szervezet „kardot” keresett, azaz megfelelő katonai erőt, melynek birtokában megdönthetné a kormányt. Az öt vezető politikusból álló Direktóriumot állandóan cserélte a törvényhozás két kamarája, a Vének Tanácsa és az Ötszázak Tanácsa, ez a két fontoskodó gyülekezet, melynek tagjai római lepleket viseltek és szégyentelenül korruptak voltak A törvényhozás épületében zenekar működött, hogy a szavazások szüneteiben hazafias indulókat játsszon. A gazdaság romokban hevert, a hadsereg folyton utánpótlásért könyörgött, Franciaország nyugati részének felét a britek által pénzelt lázadók tartották uralmuk alatt, s a tábornokok fél szemmel a harcmezőt, fél szemmel Párizst lesték. – Vezető kell nekünk – mondta a börtönőrünk – Mindenkinek elege van a demokráciából. Magának szerencséje van, Gage, hogy itt lehet, távol a zűrzavartól. Mikor a városban járok, sosem érzem magam biztonságban. – Milyen szomorú! – Am az emberek nem egy újabb diktátorra vágynak. Kevesen várják vissza a királyt. Meg kell őriznünk a köztársaságot, de vajon hogyan képes bárki megzabolázni a viszálykodó törvényhozást? Olyan ez, mintha valaki Párizs macskáira akarna gyeplőt vetni. Salamon bölcsességére van itt szükség. – Valóban? – Éppen a cellámban ültünk együtt, s a vacsoránkat költöttük el. Boniface Smithtel is így tett, hiszen napjai unalmasan teltek és barátai nem voltak. Eleinte azt gyanítottam, hogy a börtönőr társaságának elviselése is a büntetés részét képezte, de aztán furcsamód mégis megkedveltem a fickót. Több toleranciát mutatott a foglyai iránt, mint egynémely házigazda a vendégei iránt, s több figyelmet is szentelt nekik. Ebben sokat segített, hogy Astiza továbbra is kellemes látványt nyújtott, s persze én is az átlagosnál szórakoztatóbb társaságot jelentettem. A börtönőr bólintott. – Bonaparte George Washingtont akarja utánozni azzal, hogy vonakodva fogadja el az ország vezetését, de benne nincs meg az a méltóság és visszafogottság. Igen, tanulmányoztam Washington életét, s mondhatom, az elnökük sztoikus szerénysége becsületére válik a maguk fiatal nemzetének. Mikor a korzikai megérkezett, azt hitte, a népérzület hulláma nyomban a Direktóriumba repíti majd, de a felettesei hidegen fogadták. Mit csinál itthon, amikor a parancsa szerint Egyiptomban kellene lennie? Olvasták maguk a Le Messengert? – Ha még emlékszik, Monsieur Boniface, mi ehhez a bástyához vagyunk kötve – mondta tapintatosan Astiza. – Ó, persze, persze. No, ez a bátor újság bizony elítélte az egész egyiptomi hadjáratot! Sőt, gúnyt űzött belőle! Magára hagytak egy sereget! A katonákat fölöslegesen vezették Akko ellen! Bonapartét megszégyenítette az a férfi, Sir Sidney Smith, akit egykor szintén itt tartottak fogva! Tudják, a lapok a törvényhozás szócsövei. Napóleonnak vége. Talma annak idején elmondta, hogy Bonaparte jobban tartott az ellenséges újságoktól, mint az ellenséges bajonettektől. Ám volt valami, amiről senki sem tudott,
arról, hogy Napóleonnál volt Thot könyve, s Silano ismét a teljes kulcs birtokában volt. Ennyit a Josephine-nel kötött alkunkról. Az a cselszövő szuka! Képes lenne elcsábítani a pápát, hogy a végén koldusbotra juttassa. Mikor a templomos lovagokról kérdezgettem Boniface-t, akik ezt a helyet is építették, a hatás olyan volt, mintha bekapcsoltam volna egy szivattyút. Sugárban dóit belőle a tények és elméletek egyvelege. – Jacques de Molay, a nagymester itt élt, mielőtt megkínozták! Szellemek is laknak itt, fiatalemberek, hallom őket sikoltozni a téli viharok idején. A templomosokat addig égették és verték, amíg be nem vallották a legrosszabb elfajzásokat és az ördögimádást is, azután pedig a máglyára küldték őket. De hol lehetnek a kincseik? A cellák, melyeket itt látnak, állítólag tömve voltak velük, ám amikor a francia király megérkezett, hogy kifossza őket, már mindent üresen talált. És hol lehet a templomosok hatalmának állítólagos forrása? Molay semmit sem árult el. Csak akkor szólalt meg, amikor már a máglya felé vitték, akkor is csak azért, hogy megjövendölje a király és a pápa egy éven belül bekövetkező halálát. Ó, micsoda borzongás futott végig a tömegen, mikor ezt meghallották! És igaza lett! A templomosok nem csupán harcos szerzetesek voltak, barátaim, hanem varázslók is. Találtak valamit Jeruzsálemben, melyből különös hatalmukat kölcsönözték. – Képzelje el, mi lenne, ha ez a hatalom ismét előkerülne! – dünnyögte Astiza. – Egy Bonapartéhoz hasonló ember azonnal átvenné a hatalmat. Akkor aztán megváltoznának itt a dolgok, én mondom, jobb és rosszabb irányba egyszerre. – Akkor megtartanák a tárgyalásunkat? – Nem. Akkor magukat kivégeznék – felelte franciás vállvonogatással. Börtönőrünk szívesen hallgatta a kalandjainkról szóló elbeszéléseket is, melyeket persze gondosan megszerkesztettünk Hogy voltunk-e a Nagy Piramis belsejében? Hát persze. Nem, semmi különös nincs odabent. És a jeruzsálemi Templom-hegyen? Ez a muszlimok szent helye, ahová a keresztények nemigen léphetnek be. És mi van a sivatagi elveszett városokkal, melyekről a legenda beszél? Nos, ha egyszer elvesztek, hogyan találhattuk volna meg őket? Boniface ragaszkodott ahhoz az elméletéhez, hogy a régiek nem lettek volna képesek ekkora épületeket emelni, ha nincsenek óriási titkok birtokában. A mágia azonban az ősidők papjaival együtt elveszett. A mi szürke, modern korunk szertefoszlatta a csodákat, s helyébe a gépeket és a cinizmust ültette. A tudomány győzedelmeskedett a rejtélyek felett, a racionalizmus eltaposta a csodákat. Mindez egyáltalán nem fogható Egyiptomhoz! – De mi lenne, ha ismét megtalálnánk? – vetettem fel. – Maga tud valamit, amerikai, nem igaz? Ne, ne rázza a fejét! Maga tud valamit, és én, Boniface, ki fogom szedni magából! oOo Október 26-án börtönőrűnk nyugtalanító híreket hozott. A huszonnégy éves Lucien Bonapartét nemrég az Ötszázak Tanácsa elnökévé választották! Tudtam, hogy Lucien már azelőtt is fivére érdekeit képviselte Párizsban, mielőtt
Napóleon Egyiptomba utazott volna. Tehetséges politikus volt. De hogy Franciaország legbefolyásosabb törvényhozó testületének elnöke legyen? – E poszt megszerzéséhez nem kellene legalább a harmincadik életévét betöltenie a jelöltnek? – Éppen ez az, amiért Párizs is megbolydult! Lucien természetesen hazudott – muszáj volt, ha nem akart ellentétbe kerülni az alkotmánnyal –, de ezt mindenki tudja. S mégis megválasztották! Ez csakis Napóleon műve lehet. A képviselőket biztosan megfenyegették, vagy elvarázsolták. Ezt még érdekesebb hírek követték. A Direktórium által eddig semmibe vett Bonaparte Napóleon tiszteletére hamarosan fogadást rendeznek. Megváltozott volna a közvélemény? Valahogyan sikerült volna a tábornoknak maga mellé állítania a városbeli politikusokat? 1799. november 9-én – vagyis a forradalmi naptár szerint brumaire 18-án – Boniface elképedve rohant vissza hozzánk. Ez az ember egy két lábon járó újság volt. – Nem hiszem el! – kiabálta. – Mintha a törvényhozóink Mesmer bűbájának hatása alá kerültek volna! Ma reggel fél ötkor a Vének Tanácsának tagjai felkeltek, álmosan összegyűltek a Tuileriák lóversenypályáján, ahol megszavazták, hogy áthelyezik működésüket a városból Saint-Cloud birtokra, s ott folytatják a tanácskozást. Ez őrület, ezzel elvesztik a tömeg támogatását. S mindezt önszántukból szavazták meg; az Ötszázak Tanácsa pedig hasonlóan tesz majd! Minden csupa zűrzavar és spekuláció. És van még más is, ami miatt Párizs visszafojtott lélegzettel figyel. – Mi az? – Moreau tábornok elmozdításával a városi helyőrség parancsnoki posztját Napóleon kapta meg. Máris csapatok indultak Saint-Cloud körzetébe! Mások a barikádokra mentek. Mindenütt szuronyokat látni. – A helyőrség parancsnoka? Hiszen ez tízezer katonát jelent! Ez Párizs teljes katonasága, amely eddig mindenkit féken tartott, Bonapartét is beleszámítva. – Pontosan. Miért hagyták ezt a kamarák? Valami nagyon különös dolog zajlik itt, olyasmi, ami arra kényszerítette őket, hogy az ellenkezőjét szavazzák meg annak, amit akár pár órával vagy nappal korábban tettek volna. Mi lehetett az? Én persze tudtam, mi állhat a háttérben. Silano ezek szerint előrehaladt Thot könyvének fordításával. Varázslatokat szőtt, melyekkel ködöt borított az elmékre. A képviselőket valóban elvarázsolták! És velük együtt az egész várost is. Astizával egymásra néztünk. Nem volt vesztegetni való időnk. – A Kelet rejtélyei – szólaltam meg váratlanul. – Micsoda? – Börtönőr, hallott már valaha Thot könyvéről? – kérdezte Astiza. Boniface arca meglepetést tükrözött. – Hát persze. Mindenki, akit érdekel a múlt, hallott már a Háromszor Hatalmasról, Salamon őséről, minden tudás teremtőjéről, az Útról s a Szóról. – Hangja suttogássá halkult. – Egyesek szerint Thot földi paradicsomot teremtett, de már elfelejtettük, hogyan kell azt fenntartani. Mások szerint ő maga a sötétség arkangyala, ezer különféle álarcban – Baal, Belzebub, Bahomet! – Ez a könyv évezredekkel ezelőtt elveszett, nem igaz?
Ravaszkásan nézett rám. – Meglehet. A szóbeszéd szerint a templomosok… – Jacques Boniface, a szóbeszéd igaz – mondtam, s felálltam az asztaltól, ahol éppen egy üveg olcsó bort iszogattunk. Mélyebb hangon folytattam. – Mi a vád Astiza és ellenem? – Vád? Nos, semmi. Nincs szükség vádra ahhoz, hogy valakit a Temple börtönébe zárjanak. – Akkor pedig nem furcsállja, hogy Bonaparte mégis bezáratott minket? Maga is láthatja, hogy nincsenek barátaink, és teljesen ártalmatlanok vagyunk. Bezáratott, de meg nem öletett, hátha még később hasznunkat veheti. Vajon mit keres Párizsban egy hozzánk hasonló furcsa páros, és mit tudhatunk mi, ami ilyen veszélyes az államra nézve? Tekintete nyugtalanná vált. – Igen, én is gondolkoztam már ezeken a dolgokon. – Lehetséges – tartsuk fenn a lehetőségét annak, Boniface hogy egy kincsről van tudomásunk. Mégpedig a Föld leghatalmasabb kincséről. – Előrehajoltam az asztal fölött. – Kincsről? – nyöszörögte. – A templomosokéról, melynek hollétét senki sem ismeri 1309, ama péntek tizenharmadika óta, mikor Franciaország őrült királyának parancsára letartóztatták és megkínozták őket. Börtönőr, maga ugyanúgy csapdába esett ezen a helyen, mint mi magunk. Meddig akar még itt maradni? – Amíg az uraim… – Mert immár a maga ura is lehetne, Boniface. Thot ura. Maga és mi, a múlt igaz kutatói. Mi ugyanis sohasem adnánk ki a szent titkokat a Bonapartéhoz hasonló ambiciózus zsarnokoknak, mint ahogyan Alessandro Silano gróf teszi. Mi megtartanánk őket az emberiség javára, így van? Megvakarta a fejét. – Hát, gondolom. – Ám ahhoz, hogy ezt megtehessük, lépnünk kell, mégpedig azonnal. Azt hiszem, Napóleon ma estére időzítette az államcsínyét. Melynek kimenetele attól függ, ki birtokolja a könyvet, mely régóta elveszett, s most ismét előkerült. A templomosok persze elrejtették a kincsüket, oda, ahol véleményük szerint egyetlen ember sem merné keresni – hazudtam. – Hová? – Lélegzet-visszafojtva figyelt. – Az Esz Temploma alá, mely az Isle de la Citén emelkedik, pontosan azon a helyen, ahol a régi rómaiak templomot építettek Ízisznek, Egyiptom istennőjének. Ám csupán a könyvből tudhatjuk meg, pontosan hol is rejtőzik. Szemei kidülledtek. – A Notre-Dame? – A szegénység bármit elhitet az emberekkel, márpedig a börtönőrök fizetése oly alacsony volt, hogy az már bűn. – Szüksége lesz egy csákányra meg némi kurázsira, Monsieur Boniface. Kurázsira, hogy a világ leggazdagabb, leghatalmasabb embere lehessen! De csak ha hajlandó ásni! És csak egy ember vezethet el minket a pontos helyre! Silanót a saját mohóságán kívül semmi sem érdekli, ezért el kell fognunk, hogy megtegyük, amit
meg kell tennünk, a szabadkőművesekért, a templomosok tudásáért, és a régiek titkaiért! Velem tart? – Veszélyes lesz? – Csak juttasson el minket Silano szállására, akkor elrejtőzhet a Notre-Dame sírboltjában, míg mi megfejtjük a titkot. S akkor közösen megváltoztatjuk a történelmet! oOo Nyugodtabb időkben talán nem sikerült volna meggyőznöm. De most, hogy Párizs egy hatalomátvétel küszöbén állt, a katonák barikádokat emeltek, a törvényhozás képviselői között pánik tört ki, tábornokok vonultak csillogó sorokban Napóleon házába, s a városra nyugtalan félhomály borult, bármi megtörténhetett. S ami még fontosabb volt – miután a forradalom börtönbe zárta a katolikus papság zömét, a Notre-Dame kísértetházzá vált, melyet csak ájtatos öreg hölgyek látogattak, míg a szegények kiürítették belőle a kegytárgyakat. Börtönőrünk ilyen időben meglehetősen könnyedén besurranhatott a sírboltjába. Miközben Bonaparte a Tuileriák kertjében összegyűlt többezres tömegnek szónokolt, Boniface ásószerszámokat keresett. Szabadon bocsátásunk természetesen hivatali kötelességeinek nyilvánvaló megsértését jelentette. Én azonban figyelmeztettem, hogy nélkülünk sosem fogja megtalálni, még kevésbé elolvasni a könyvet. Hogy élete hátralévő részét a Temple börtönőreként töltheti, az elítéltekkel csevegve, ahelyett hogy megörökölné a templomos lovagok vagyonát és hatalmát. Aznap este Boniface jelentette, hogy Bonaparte betört a Vének Tanácsa ülésére, mikor azok visszautasították a követelését, hogy oszlassák fel a Direktóriumot és válasszák meg első konzulnak. Beszéde heves volt és minden beszámoló szerint teljesen értelmetlen, olyannyira, hogy végül a saját szárnysegédeinek kellett őt félrevonniuk. Jelentés nélküli zagyvaságokat ordítozott. Úgy tűnt, minden elveszett. De a képviselők mégsem rendelték el a letartóztatását, és nem is oszlatták fel magukat. Sőt, mintha hajlandóak lettek volna a követeléseinek támogatására is. Hogyan fordulhatott mindez elő? Aznap este, miután Napóleon megbabonázott katonái kisöpörték az Ötszázak Tanácsát SaintCloud Orangerie-jéből – némely képviselő levetette magát az ablakból, hogy megmeneküljön –, a Vének elfogadták azt a rendeletet, mely szerint a nemzet Direktóriumának helyébe egy Bonaparte vezette ideiglenes végrehajtó bizottságot állítanak fel. – Bonaparte összeesküvői tucatszor is vesztésre álltak, ám az emberek mégis meghajoltak az akarata előtt – mesélte börtönőrünk. – Most éppen az Ötszázak képviselőit hajkurásszák, hogy velük is megszavaztassák a rendeletet. A pártütők éjfél után már le is teszik a hivatali esküjüket! Később mindezt a blöff, a bajonettek és a pánik együttes hatásával magyarázták. Ám nekem szöget ütött a fejembe, nem lehetséges-e, hogy ama zagyvaságok között varázsszavak is szerepeltek, melyeket már csaknem ötezer éve nem ejtett ki senki – egy ősi könyv szavai, melyeket egy templomos lovag vitt magával a sírba a Szellemek Városában. Talán máris elkezdett érvényesülni Thot
könyvének mágiája. Ha a varázslata még mindig hatásos, akkor Napóleon, aki immár a Föld legerősebb nemzetének ura, hamarosan az egész bolygó császára lesz – s vele együtt Silano Egyiptomi Rítusa is felemelkedik majd. Okkult megalomániások uralma köszönt ránk, s új hajnal helyett hosszú sötétség borul az emberi történelemre. Cselekednünk kellett. – Sikerült megtudnia, hol tartózkodik Silano gróf? – Bonaparte védelmét élvezi, éppen a Tuileriák kertjében folytatja kísérleteit. De azt mondják, ma este nem tartózkodik otthon, az összeesküvőknek segédkezik a kormány megdöntésében. Szerencsére a hadsereg zöme Saint-Cloudba vonult. A Tuileriákat kevesen őrzik, nagy része üresen áll. Bejuthatnak Silano szállására és elvihetik a könyvet. – Ránk nézett. – Biztosak abban, hogy ő őrzi a titkot? Ha elbukunk, guillotine vár ránk! – Ha sikerül megszerezni a könyvet és a kincset, ön fogja irányítani a guillotinet, Boniface – és minden mást is. Bizonytalanul bólintott. Ingén egymásba folyó foltok éktelenkedtek: a börtönőr legutóbbi fél tucat vacsorájának maradványai. – Igen, igen, csak éppen meglehetősen veszélyes vállalkozás. Nem vagyok biztos abban, hogy helyesen cselekszünk. – Minden nagy tett nehéz, különben nem lenne nagy! – Úgy hangzottak számból e szavak, mintha Bonapartétól kölcsönöztem volna őket. A franciák egyébként is imádják az efféle beszédet. – Juttasson el minket Silano szállására, és mi szembeszállunk a veszéllyel, miközben maga előremegy a Notre-Dame-ba. – De én vagyok a maguk őrzője! Nem hagyhatom egyedül magukat! – Azt hiszi, hogy a világ legnagyobb kincsének megosztása nem köt minket bármely láncnál szorosabban össze? Bízzon bennem, Boniface – nem fog tudni megmenekülni tőlünk. Valamivel több mint két kilométeres út állt előttünk, keresztül Párizson. Gyalog haladtunk, nem kocsin, hogy elkerülhessük a város különböző részein létesített katonai ellenőrző pontokat. Párizs visszafojtott lélegzettel figyelt. Kevés fény világította meg az utcákat, s akik még kint voltak, összegyűlve vitatták meg a küszöbönálló államcsíny részleteit. Bonapartét királlyá választották. Bonapartét letartóztatták. Bonaparte Saint-Cloud-ban van, vagy a Luxembourg-palotában, sőt Versailles-ban. A képviselők fellázítják a tömeget. A képviselők felsorakoztak Bonaparte mögött. A képviselők elmenekültek. Bénult locsogás volt mindez. A városháza mellett elhaladva a Szajna északi partjára jutottunk. A színházak most sötéten ásítottak, pedig kedves emlékeim közé tartoztak az előcsarnokaikban nyüzsgő kurtizánok, akik ügyfelekre vadásztak. Ezután követtük a folyót nyugatnak, el a Louvre mellett. Az Isle de la Cité katedrálisainak magas tornyai és támpillérei a szürke égre meredtek, ahol fellegek takarták el a holdat. – Megérkeztünk – mondtam, a Notre-Dame felé mutatva. – Onnan kell előkészítenie az utat számunkra. Nemsokára visszajövünk a könyvvel és a foglyul ejtett Silanóval együtt. Boniface bólintott. Bevetettük magunkat egy kapualjba, mikor egy század lovas katona haladt el mellettünk. Egy ízben úgy éreztem, mintha valaki követne minket. Megperdültem, de csak
egy szoknyát láttam felvillanni egy kapualjban. S vörös haj villanását. Vajon csak a képzeletem játszik velem? Bárcsak meglenne a puskám, vagy bármely más fegyverem! Azonban ha puskával állítottak volna meg minket, azonnal börtönbe kerülünk. Tilos volt lőfegyvert viselni a városban. – Láttál egy furcsa nőt amarra? – kérdeztem Astizától. – Számomra mindenki furcsa Párizsban. Elmentünk a Louvre mellett – a folyó olvadt fémfolyamként hömpölygött alattunk –, és a Tuileriák kertjeinél elkanyarodva a palota homlokzata mentén haladtunk tovább. A palotát Medici Katalin építtette két évszázaddal ezelőtt, s mint a legtöbb európai kastélyt, ezt is túlméretezték; legalább nyolcszor akkora volt, mint ami bármilyen értelmes tevékenységhez szükséges. Versailles megépítése után a nagy részét elhagyták. Egészen addig állt üresen, amíg a forradalom rá nem kényszerítette szegény Lajos királyt és Marie Antoinette-et a visszaköltözésre. Később az épületet megostromolta a csőcselék, s azóta romokban hever. Még mindig kísérteties elhagyatottságot árasztott. Boniface-nál volt egy rendőrségi engedély, mellyel átjuthattunk az egyik oldalbejáratot őrző unatkozó, álmos katona mellett. Azt állítottuk, sürgős dolgunk van – végül is kinek nem volt ezekben a háborgó napokban? – Én nem vinném fel a nőt oda – tanácsolta az őr, végigmérve Astizát. – Oda senki nem jár már. Egy szellem őrzi. – Egy szellem? – kérdezte Boniface elsápadva. – Éjszaka különös dolgokat hallani. – A grófra céloz? – Valami motoz odafönt, mikor a gróf nincs otthon. – Sárga fogaival vigyorgott. – A hölgyet itt hagyhatják velem. – Én kedvelem a szellemeket – felelte Astiza. Felmásztunk a lépcsőn az első emeletre. A Tuileriák fényűző tervezése itt is nyilvánvaló volt – hosszú sorokban egymásba nyíló, hatalmas csarnokok, bonyolult faragású, dongaboltozatos mennyezetek, intarziás keményfa padlók fogadtak minket, meg kandallók, melyek díszítése fél Philadelphiának elegendő lett volna. Lépteink visszhangot vertek. Ám a festék piszkos volt, a tapéta szakadozott, a padlót pedig felkarcolta és beszakította egy ágyú, melyet a forradalmi tömeg vonszolt keresztül a palotán még 1792-ben, hogy szembeszálljon XVI. Lajossal. A nagy ablakok némelyikét még mindig deszkák borították, mert betörtek. A műtárgyak zöme eltűnt. Mentünk tovább, egyik helyiségből a másikba, mintha egy tükörben végtelenszer ismétlődő termekből álló palotában bolyonganánk. Végül börtönőrünk megállt egy ajtó előtt. – Ez vezet Silano szállására – mondta Boniface. – Nem engedi az őröknek, hogy közelebb jöjjenek. Sietnünk kell, bármelyik percben visszatérhet. – Körülnézett. – Hol lehet az a szellem? – A képzeletében – feleltem. – De valami mégiscsak távol tartja a kíváncsiskodókat! – Igen. A buta mesékben való hit. Az ajtózárat könnyen megpiszkáltuk. Börtönőrünknek elég ideje volt, hogy eltanulja ennek művészetét az általa fogságban tartott bűnözőktől. – Derék munka – mondtam neki. – Maga pont megfelelő ember arra, hogy
bejusson a sírboltba. Menjen, ott találkozunk. – Maguk hülyének néznek? Nem megyek sehova, amíg nincs bizonyíték a kezemben arra, hogy ez a gróf valóban rejteget valami értékeset. Úgyhogy siessünk. – A válla fölött hátratekintett. Együtt haladtunk hát tovább, egy előcsarnokon át egy nagyobb, homályos terembe, ahol bizonytalanul megtorpantunk. Silano láthatólag nem vesztegette az idejét. Először a középen álló asztal ragadta meg a figyelmünket. Egy döglött kutya hevert rajta, pofáján örök vicsorításba fagyott a fájdalom, szőrét helyenként festék borította, máshol kopaszra nyírták. Fémszálakkal összekötött tűk álltak ki a tetemből. – Mon dieu, ez meg micsoda? – suttogta Boniface. – Kísérlet, azt hiszem – felelte Astiza. – Silano a feltámadással játszadozik. Börtönőrünk keresztet vetett. A polcok tömve voltak azokkal a könyvekkel és tekercsekkel, melyeket Silano Egyiptomból hozott magával. Rengeteg tartósítószerrel töltött üveget láttunk, bennük sárgás, epéhez hasonló folyadékkal és különféle élőlényekkel – dülledt szemű halakkal, kötélszerű angolnákkal, madarakkal, amelyek nedves tollaik közé dugták a csőrüket, lebegő emlősökkel, valamint élőlények darabjaival, melyek egy részét nem tudtam beazonosítani. Voltak itt csecsemőktől és felnőttektől származó testrészek egyaránt, agyak és nyelvek, sőt az egyikben, mint az üveggolyók vagy olívabogyók, zavaróan emberinek tűnő szemek sorakoztak. Emitt egy polcra való emberi koponya, amott egy általam ismeretlen, nagy testű teremtmény összeállított csontváza. Kitömött, mumifikált rágcsálók és madarak lestek minket üvegszemeikkel a sötétből. Az ajtó közelében pentagrammát festettek a padlóra, benne a könyvből származó furcsa jelekkel. A falakon ugyanezekkel a jelekkel telirótt tekercsek és táblák lógtak, mellettük régi térképek és a piramisok ábrái. Észrevettem a kabbalamintázatot is, melyet Jeruzsálem alatt láttunk, valamint egyéb titkos forrásokból származó számok, vonalak és jelek kusza sorait, melyek mintha egy torz keresztet alkottak volna. A termet nagyrészt leégett mécsesek világították be: Silano már jó ideje elmehetett, nyilván nemsokára vissza fog térni. Egy másik asztalon papírok tengere hevert, rajtuk Thot könyvének jelei és Silano francia fordításra irányuló próbálkozásai. A felét kihúzta, itt-ott tintapacák éktelenkedtek. További üvegcsékben gyanús folyadékokat találtunk, s voltak itt bádogdobozok is, melyek valamilyen vegyület porát tartalmazták. A helyiségben tinta, tartósítószer, fémpor és valami alapvető tisztátalanság szaga keveredett. – Gonosz hely ez – mormolta Boniface. Úgy nézett ki, mint aki az imént kötött paktumot az ördöggel. – Ezért kell elvennünk a könyvet Silanótól – mondta Astiza. – Menjen el, ha fél – sürgettem. – Nem. Látni akarom azt a könyvet. A padló zömét egy nagyméretű gyapjúszőnyeg borította, pecsétes és szakadt, de kétségkívül Bourbon-hagyaték. Egy erkélynél ért véget, amely a sötétségre nyílt. Alattunk ugyanis a kövezett földszint terült el, ahonnan nagy, kétszárnyú ajtók vezettek ki, mint egy istállóból. Egy hintót és három szekeret zsúfoltak bele,
utóbbiakra ládákat halmoztak. Silano tehát még nem fejezte be a kicsomagolást. Falépcső vezetett fel idáig, ami megmagyarázta, miért éppen erre a lakosztályra esett a gróf választása. Kényelmesen lehetett tárgyakat behozni és kivinni. Olyasmiket, mint például egy faszarkofág. A rosette-i koporsó eddig az árnyékban rejtőzött, de most megpillantottam A falnak támasztva állt, a halvány fényben szürkén, de ismerősen rajzolódott ki rajta az ősi díszítés. De volt valami furcsán taszító is benne. – A múmia – mondtam. – Lefogadom, hogy a gróf terjeszti róla a pletykákat. Ez az a szellem, amelyről az őr beszélt, ami távol tartja az embereket attól, hogy ebben a szobában szaglásszanak. – Egy halott ember van benne? – Évezredek óta halott, Boniface. Menjen csak, nézze meg. Egy napon mind ugyanígy nézünk majd ki. – Még hogy kinyissam? Nem! Az őr szerint életre kel! – Nem, a könyv nélkül nem, azt hiszem, s az még nincs a birtokunkban. A Notre-Dame alatt rejtőző vagyon kulcsa lehet abban a szarkofágban. Hiszen maga embereket kísért a halálba, börtönőr! Most meg megijed egy faládától? – Nem láda, koporsó. – Amelyet Silano baj nélkül elhozott Egyiptomból egészen idáig. Addig noszogattam, amíg a börtönőr végül összeszedte a bátorságát, odament a szarkofághoz és széles mozdulattal felnyitotta. Omár pedig, az őrmúmia – arca csaknem fekete, világtalan szemüregei lezárva, fogai vicsorognak – lassan előredőlt és a karjába zuhant. Boniface felüvöltött. Vászoncsíkok tekeredtek az arcára és dohos por ment a szemébe. Úgy hajította le Omárt, mintha a múmia égetne. – Ez él! Az a baj a közhivatalnokok szánalmas fizetésével, hogy ennyiért sajnos nem a legjobbakat kapjuk. – Nyugodjon meg, Boniface! – mondtam. – Nála halottabb senki sem lehetne, hiszen ő már évezredekkel ezelőtt kezdte. Látja? Mi Omárnak nevezzük. A börtönőr ismét keresztet vetett, újfent bizonyítva a vallás eltörlésére tett jakobinus erőfeszítések teljes kudarcát. – Rossz dolog ez, amit teszünk. Elkárhozunk miatta. – Csak akkor, ha elveszítjük a bátorságunkat. Figyeljen, lassan későre jár. Mennyi veszélyt képes még elviselni? Menjen vissza a templomba, törje fel a zárat és rejtse el az eszközeit. Bújjon el, és várjon meg minket. – De mikor jönnek? – Amint megszereztük a gróftól a könyvet és a válaszokat. Kezdje ütögetni a sírbolt padlóját. Valahol kell ott lennie egy üregnek. Bólintott, s tekintetébe visszatért a korábbi mohóság. – Megígérik, hogy eljönnek? – Hiszen mi sem leszünk gazdagok, ha nem így teszünk, nem igaz? Ez elég volt neki, s végre, nagy megkönnyebbülésünkre, elment. Reméltem, hogy most látom őt utoljára, ugyanis tudtommal egy petáknyi kincs sem rejtőzött a Notre-Dame alatt, és eszem ágában sem volt odamenni. Omár, a múmia nagy
szívességet tett nekünk. Aggódva néztem a tetemre. Reméltem, hogy tényleg nem fog életre kelni. – Gyorsan meg kell találnunk a könyvet – mondtam Astizának. Muszáj volt végeznünk, mielőtt a gróf hazaérkezik. – Te nézd meg azokat a polcokat, én átvizsgálom ezeket. Végigsiettünk a könyvespolcok mentén, tartalmukat a padlóra szórtuk, csupán egy bizonyos könyvet keresve közöttük. Mindenféle kötetek a kezünkbe kerültek: alkímia, boszorkányság, Zarathusztra, Mithrász, Atlantisz és a Végső Thule. Albumok a szabadkőműves jelképekről, vázlatok egyiptomi hieroglifákról, a templomos lovagrend hierarchiája, elméletek a rózsakeresztesekről és a Grál titkáról. Silanónak voltak könyvei az elektromosságról, a hosszú életről, afrodiziákumokról, gyógynövényekről, a betegségek eredetéről, és a Föld koráról. Érdeklődési köre határtalannak tűnt, ám azt sehogyan sem találtuk, amiért idejöttünk. – Talán magánál szokta tartani – találgattam. – Nem merné megtenni, Párizs utcáin semmiképp. Elrejtette valahol, ahol nem is gyanítjuk, vagy ahol nem merünk kutatni. Nem merünk kutatni? Rosettában Omár szolgált őrként. Megvizsgáltam szegény, csonka orrával a földre pottyant múmiát. Lehetséges volna? Felfordítottam. Kötései között rés nyílt, s rádöbbentem, hogy a törzse belül teljesen üres, mert a létfontosságú szerveit eltávolították. Fintorogva nyúltam a belsejébe. S megtapintottam a szorosan összegöngyölt tekercs csúszós felszínét. Okos! – Szóval az egér megtalálta a sajtot – szólalt meg ekkor egy hang az ajtóból. Ijedten fordultam meg, hiszen még nem álltunk készen. Az ajtóból Alessandro Silano közeledett felénk. Kihúzta magát, most évekkel fiatalabbnak tűnt, s kezében ide-oda járt a kivont tőrkard. Sántítása a múlté volt, tekintetében gyilkos indulat lappangott. – Nehéz önt megölni, Ethan Gage, ezért nem követem el újra ugyanazt a hibát, amit Egyiptomban. Bár azt terveztem, kiásatom a mumifikálódott holttestét és kiállítom a jövendőbeli palotámban, azt reméltem, hogy egy napon eljön ez a pillanat – s keresztüldöfhetlek mindkettőtöket, amint azt most rögvest meg is teszem.
Huszonnyolcadik fejezet Sem Astizánál, sem nálam nem volt semmilyen fegyver. A lány egyéb híján egy koponyát kapott fel, én pedig – pusztán csak azért, hogy a kezemben tartsam, amiért idejöttünk – felnyaláboltam az örökké vigyorgó Omárt, a belsejében rejtőző Thot könyvével együtt. A múmia könnyű volt és törékeny, kötései pedig, mint a régi papiros, szárazak és mállékonyak. – Illő, hogy ismét itt vagyunk, Párizsban, ahol az egész elkezdődött, nemde? – mondta a gróf. Tőrkardja úgy rezgett, mint egy kígyó halálos nyelve. Szabad kezével kioldotta a nyakánál a zsinórt, s hagyta, hogy köpönyege a földre hulljon. – Gondolkozott már azon, Gage, mennyire más lenne az élete, ha annak idején, azon az első éjszakán egyszerűen eladja nekem a medált? – Persze. Akkor sosem találkoztam volna Astizával, és nem hódítottam volna el ön elől. Silano szeme a lányra villant, aki ekkor felemelte a karját, hogy elhajítsa a koponyát. – Hamarosan visszaszerzem őt, s azt teszek vele, amit akarok. – Astiza erre eldobta a csontot. A gróf tőrkardja markolatával félresöpörte, s a koponya hangos koppanással zuhant a padlóra. Aztán csak jött egyre felém az asztal mellett, arcán gúnyos mosollyal. Valóban fiatalabbnak tűnt – valami hatása tehát mégiscsak volt a könyvnek –, ám észrevettem, hogy bizarr ifjúság volt ez – mintha a gróf elvékonyodott volna. Bőre sárgán feszült az arcára, csillogó szeme alá árkokat rajzolt a kimerültség. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem aludt. Vagy aki sohasem fog többé. És emiatt a tekintetében az őrület szikrája lapult. Valami szörnyű baj volt a tekerccsel, melyet találtunk. – A kutatásai kénkőszagúak, Alessandro – mondtam. – Melyik istennek a tanítványa? – Ez csupán ízelítő abból, ahová ön megy, Gage Mégpedig most azonnal! – S azzal felém döfött. Magam elé tartottam gyászos pajzsomat. Omár testét átjárta a tőrkard hegye, de a múmia el is nyelte a szúrás erejét. Némi bűntudatot éreztem amiatt, hogy ilyesminek teszem ki az öregfiút, de hát őt már nemigen zavarta, nem igaz? Silano felé taszítottam a múmiát, ezzel ellöktem a kezét, ám a kardja ekkor teljesen átszúrta a tetemet és az oldalamba mart. A francba, ez nagyon fáj! A tőrkardja éles volt, mint a borotva. Silano szitkozódott és a szabad kezével megütött – úgy tűnt, visszanyerte korábbi fürgeségét –, amitől hátratántorodtam, s az egyiptomi holttest kiesett a kezemből. A gróf kitért oldalra. A kardja még mindig beszorult, de ő benyúlt a test üregébe és diadalmasan előhúzta onnan a tekercset. Most már semmilyen pajzsom nem maradt. A feje fölé tartotta a könyvet, hátha rátámadok, és akkor felnyársalhat. Astiza közben a kedvező alkalomra várva, meglapult. Kétségbeesve néztem körül. A szarkofág! Már álló helyzetben volt, így megragadtam és magam elé tartottam az ormótlan faládát, hogy az védjen meg.
Silano mostanra kiszabadította a kardját, amivel majdnem kettévágta szegény Omárt. A tekercset az ingébe dugta, és ismét felém indult. A szarkofággal kivédtem a támadását, hagytam, hogy a kard keresztülszaladjon az öreg fán, aztán megcsavartam, amivel a grófot sikerült hátralöknöm, a tőrkard pedig kettétört. Silano dühösen rúgott a koporsóba, összetörte az elaggott fát, s amikor az szétesett, valami kiesett belőle. A puskám! Azonnal érte ugrottam, de amikor elértem, a törött kard lecsapott az öklömre. Fájt, mint a kígyó marása, olyannyira, hogy képtelen voltam megmarkolni a puskámat. Elgurultam, miközben Silano félrerugdosta a koporsó darabjait, hogy hozzám férkőzhessen. Valahonnan elővett egy pisztolyt is, arca eltorzult a dühtől és a gyűlölettől. Hátravetődtem a polcokhoz, éppen amikor elsült a pisztoly, s éreztem a golyó szelét, amint elsüvített mellettem. Eltalálta az egyik gyanús üvegcsét a terem végében, amely összetört. Folyadék fröccsent a padlóra az erkély közelében, s valami utálatos és fehér szaladt el onnan. Mérgező szag áradt szét, éghető gázoké, mely összekeveredett a lőpor szagával. – Dögölj meg! – Ügyetlenül tölteni kezdte a fegyvert. Ekkor az öreg Ben sietett a segítségemre. „Az energia és a kitartás mindent legyőz” – jutott ismét eszembe a mondása. Energia! Astiza közben az asztal alatt mászott előre Silano felé. Levettem a kabátomat, és feléje hajítottam, hogy eltereljem a figyelmét, majd letéptem az ingemet. A gróf úgy bámult rám, mintha megbolondultam volna – nekem viszont fedetlen, száraz bőrre volt szükségem. Ez a legjobb felület, amellyel szikrát lehet csiholni. Két lépést tettem, majd előrevetettem magam a törött üveg felé. Úgy zuhantam a szőnyegre, mint egy úszó, s a hasamon csúsztam tovább, fogamat összeszorítva, mert a súrlódás égette a bőrömet. Mint köztudomású, az elektromosságot a súrlódás kelti, s a vérünkben lévő só révén a testünk átmeneti időre képes elemmé válni. Mire a szoba végébe értem, már töltéssel rendelkeztem. A törött üvegnek fémtalpa volt, ezért csúszás közben karomat kinyújtva előremutattam, mint ahogy Michelangelo Istene mutat a képen Ádám felé. Odaérve az addig testemben tárolt energia kisüléssel távozott a fém felé. Szikra keletkezett és a terem felrobbant. Silano bűzös kotyvalékának gőze tűzlabdává vált, elsuhant összegörnyedt testem fölött, s elrepült a gróf, Astiza, majd tovább, lefelé a szekerek, kocsik és ládák irányába, ahová a tartósítószer lefolyt. A robbanás ereje forgószélként szórta szét az asztalon heverő papírokat, némelyiket összeégette, az alattunk lévő raktárhelyiség pedig kigyulladt. Feltápászkodtam. A hajam megperzselődött, s mindkét oldalam sajgott – az egyik a kardvágástól, a másik a szőnyegen való csúszástól –, de megpillantottam a puskámat. Volt még némi tartósítószer a ruhám maradékán, és sietve ki kellett oltanom egy lángocskát a nadrágomon. Fakó füst töltötte be a helyiséget. Láttam, hogy Silano elesett, de most már ő is talpra kecmergett, megrázta a fejét, és ismét a pisztolyáért nyúlt. Ekkor hirtelen felbukkant mögötte Astiza, és valamit a nyaka köré tekert. Omár kötésének vászoncsíkja volt az! A puskám felé másztam.
Silano megingott, de felemelte a lányt a talajról, bár Astiza makacsul kapaszkodott a hátába. Miközben támolygó táncukat járták, a múmia velük együtt ugrándozott, egyfajta bizarr ménage á frois-ként. Végre elértem a puskámat, és meghúztam a ravaszt, amire csupán száraz kattanás felelt. – Ethan, siess! A lőporszaru és a töltényerszény ott hevert mellettem, így elkezdtem megtölteni a puskát, s első ízben szitkozódtam a fáradságos döngölés miatt. Kimérés, öntés, fojtás, golyó. Remegett a kezem. Astiza és Silano a közelemben forgott. A gróf arca elvörösödött a fuldoklástól, de sikerült megragadnia a lány haját, s tekergett, hogy elérhesse őt. Első döngölőpálca, aztán a hosszabbik… ördög és pokol! A páros nekicsapódott az erkély korlátjának, s részben eltörte azt. Odalent tombolt a tűz. A hozzájuk kapcsolódó múmia folytatta táncát. A grófnak sikerült pajzsként maga elé rántania Astizát – meglátta ugyanis a puskámat –, s azon küzdött, hogy felemelhesse a pisztolyát. Füst emelkedett a mennyezetig. Egyetlen lövésre volt csak időm, és annak tökéletesnek kellett lennie! Silano lefejtette torkáról a vászoncsíkot, és a lány nyaka köré tekerte, majd felemelte a fegyvert. Eldobtam a döngölőpálcát, kis adag lőport szórtam a serpenyőbe, felemeltem a puskacsövet. Silano tüzelt, de a célzásban Astiza megzavarta, akit most megragadott, hogy a lángokba hajítsa, s birkózásuk közben szabaddá vált a nyaka… – Meg akar égetni! Tüzeltem. A golyó pontosan torkon lőtte a grófot. Üvöltése véres gurgulázásba fulladt. Szeme tágra nyílt a döbbenettől és a fájdalomtól. Ezután átzuhant az erkély korlátján, egyenesen a lenti tűztengerbe – és magával ragadta a kedvesemet is. – Astiza! Megismétlődött a ballonból való kizuhanás szörnyű jelenete – a lány sikoltott egyet, s a következő pillanatban sehol sem volt. oOo A terem végébe rohantam és lenéztem. Azt vártam, hogy a lángok között találom őt. De nem, a múmia ugyanis az egyik törött korlátba akadt. Bordái és száraz izmai az eltelt évezredek után még mindig elég erősek voltak. Astiza a vászoncsíkjába kapaszkodva lógott, lábai a lángok felett rúgkapáltak. Silano grófot elnyelte a tűztenger. Teste a rögtönzött máglyán hevert, mellkasán Thot könyvével. Pokolba azzal az átkozott könyvvel! Megragadtam a kötést, s felhúztam, majd megfogtam a lány karját és kiemeltem a tűzből. Nem engedem, hogy még egyszer Silanóval együtt zuhanjon a mélybe! Amint átrángattam az erkély peremén, Omár kiszabadult és lezuhant, már esés közben fáklyaként gyulladtak meg a vászoncsíkjai. Leesett, hogy a gazdájával együtt pusztuljon el. Lenéztem. Törött végtagjai vonaglottak, mintha agonizálna! Lehet, hogy valamiként mégis élt? Vagy csak a hőség okozta ezt a szemfényvesztést?
Nemhogy átkot nem hozott ránk, de egyenesen a megmentőnkké vált. Thot végül mégis ránk mosolygott. És a könyv? Miközben Silano ruhái elégtek, láttam, amint a tekercs széle összekunkorodik az elszenesedett mellkason. A lángok egyre forróbbá váltak, a gróf húsa felhólyagzott. Hátraléptem. Magamhoz szorítottam Astizát. Odakint templomi harangok szólaltak meg, kiáltásokat, majd nehéz szekerek nyikorgását hallottuk. Hamarosan ideér a párizsi tűzoltó-alakulat. Ám addigra a titok, melyre évezredek óta fájt az emberek foga, hamuvá foszlik. – Tudsz járni? – kérdeztem a lányt. – Nincs sok időnk. Menekülnünk kell! – És a könyv? – Elégett Silanóval együtt. Astiza sírva fakadt, hogy miért, abban nem voltam biztos. Hallottam, amint odalent kinyitják a kocsi ajtaját és beindul a vízszivattyú. Lassan odabicegtünk az ajtóhoz, melyen át bejöttünk, s véresen és megperzselődve átlépkedtünk az üvegeken, folyadékokon, csontokon, könyveken és papírhalmokon. A termet füst borította. Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy a tűz elriasztja majd az üldözőinket, legalább annyi időre, ami alatt elmenekülhetünk. Tévedtem, ugyanis a terem végében egy szakaszra való őr jelent meg, s futva közeledtek felénk. – Ő az! Ott, az! – Bosszantóan ismerős hang volt, melyet már másfél esztendeje nem hallottam. – Tartozik nekem a lakbérrel! Madame Durrell! Egykori párizsi főbérlőm volt, akitől meglehetősen illetlen búcsút vettem annak idején. Ő volt az a titokzatos, vörös hajú nőszemély, akit időnként a szemem sarkából láttam azóta, hogy visszatértem Párizsba. Sosem bízott igazán a jellememben, s az elválásunkkor erőszaktevés kísérletével vádolt meg engem. Persze hamisan, de hát elég volt ránézni, hogy ez egyértelművé váljon. Még a piramisok is fiatalabbak voltak Madame Durrellnél, s jobb állapotban is maradtak meg. – Hát már sosem szabadulok meg magától? – nyögtem fel. – Majd akkor, ha kifizeti nekem, amivel tartozik! „A hitelezőknek jobb a memóriájuk, mint az adósoknak” – mondogatta Ben. Tapasztalatból tudtam, hogy igaza van. – Ezért liheg folyton a nyomomban, mintha Fouché titkosrendőrségéhez tartozna? – Észrevettem a fogolyszállító kocsiban. Ott jó helyen volt, de tudtam, hogy valamiként kiszabadul, s akkor újra rosszban sántikál majd! Oui, figyeltem a Temple börtönét, afelől biztosíthatom! Mikor láttam, hogy azzal a korrupt börtönőrrel belép a palotába, segítséget hívtam. Silano gróf maga mondta, hogy szembe fog szállni vele! S tessék, mire visszaérek, az egész kóceráj lángokban áll! – A katonákhoz fordult. – Ez jellemző az amerikaira. Úgy viselkedik, mint egy erdei vadember. Próbálják csak rávenni, hogy fizesse ki magukat! Felsóhajtottam. – Madame Durrell, attól tartok, ismét elveszítettem mindenemet. Nem tudom kifizetni, akármennyi rendőrt hoz is a fejemre.
A nő pislogott. – Na és a puska? Nem ez az, amelyet a lakásomból lopott, s megpróbált lelőni vele? – Nem loptam el, mert az enyém, és a zárra lőttem, nem magára. Még csak nem is ugyanaz… – De ekkor Astiza a karomra tette a kezét, és tekintetem régi főbérlőm mögé vándorolt. Bonaparte közeledett felénk a folyosón tábornokok és szárnysegédek gyűrűjében. Szürke tekintete hideg volt, mint a jég, vonásai nyúzottak. Legutoljára akkor láttam ilyen dühösnek, amikor Josephine hűtlenségéről értesült, s megsemmisítette a mamelukokat a piramisok melletti csatában. Felkészültem a legrosszabbra. Bonaparte legendás volt arról, milyen előszeretettel használja a katonák érdes beszédét. Ám most csak haragosan nézett rám, megcsóválta a fejét, és kelletlen elismeréssel így szólt: – Sejthettem volna. Maga tényleg felfedezte a halhatatlanság titkát, Monsieur Gage? – Csupán szívós vagyok. – Tehát követ engem idáig, háromezer kilométeren át, felgyújt egy királyi palotát, hogy a tűzoltóim már csak két holttestet találhassanak a hamuban? – Biztosíthatom Önt, csupán még rosszabb dolgokat előztünk meg mindezzel. – Tábornok, ez az ember tartozik nekem a lakbérrel! – szólt közbe Madame Durrell. – Jobban szeretném, ha első konzulnak szólítana, asszonyom, mely posztra ma hajnalban két órakor megválasztottak. És mennyivel tartozik magának? Láttuk, amint számolgat. Nyilván azon töprengett, menynyire fújhatja fel a valós összeget. – Száz livre-vel – próbálkozott aztán. Mikor senki nem kérte ki magának ezt az abszurd számot, még hozzátette: – Plusz ötvennel, a kamatokra. – Madame – mondta Napóleon –, maga volt az, aki riasztott? – Igen, én – húzta ki magát Durrell. – Akkor a kormány nevében adok önnek még ötvenet, jutalomként. – Megfordult. – Berthier, fizessen ki kétszáz livre-t ennek a bátor asszonynak. – Igenis, tábornok. Úgy értem, konzul. Madame Durrell ábrázata ragyogott. – De senkinek sem szólhat egy szót sem erről – okította ki Bonaparte. – Ami ma este itt történt, az Franciaország biztonságát érinti, s nemzetünk sorsa az ön titoktartásától és bátorságától függ. Képes lesz elviselni ilyen terhet, asszonyom? – Kétszáz livre-ért? Hát persze. – Pompás. Ön igazi hazafi. – A szárnysegédek ezután félrevonták a nőt, hogy a kezébe számolják a pénzt. Franciaország új ura pedig hozzám fordult. – A tetemek a felismerhetetlenségig összeégtek. Tudná azonosítani őket, Monsieur Gage? – Az egyik Silano grófé. Úgy tűnik, a munkatársi kapcsolatunk végül nem volt zökkenőmentes. – Értem. – Dobbantott a lábával. – És a második? – Egy régi barátom Egyiptomból, a neve Omár. Azt hiszem, megmentette az életünket. Bonaparte felsóhajtott.
– És a könyv? – Attól tartok, ugyanabban a tűzben pusztult el. – Valóban? Kutassák át őket! – A katonák alaposan megmotoztak minket, eredménytelenül. Egyikük ismét elkobozta a puskámat. – Tehát a végén újra elárult engem. – Összevont szemöldökkel nézett fel az oszladozó füstre, mint a háziúr, aki repedést lát a mennyezeten. – Nos, most már nincs szükségem a könyvre, hiszen az enyém Franciaország. Csak figyelje, mit teszek vele! – Biztos vagyok benne, hogy nem fog a babérjain ülni. – Sajnos már régóta esedékes az ön kivégzése, márpedig Franciaország nagyobb biztonságban lesz, ha ez megtörténik. A mai este előtt másokra hagytam ezt a munkát, minden eredmény nélkül, ezért azt hiszem, kénytelen leszek saját kezűleg végezni önnel. A Tuileriák kertje ugyanúgy megfelel erre, mint bármely másik hely. – Napóleon! – könyörgött Astiza. – Nem fog hiányozni önnek, asszonyom. Önt is lelövöm. Meg a börtönőrüket, ha a kezem közé kerül. – Azt hiszem, jelen pillanatban a Notre-Dame sírboltjában kutat a kincsek után – mondtam. – Ne hibáztassa őt. Egyszerű ember, csak túl nagy a képzelőereje. Ó az egyetlen börtönőr, akit kedvelek. – Az az idióta hagyta futni Sidney Smitht is a Temple börtönéből – morgolódott Napóleon. – Akivel aztán kénytelen voltam megküzdeni Akkónál. – Igen, tábornok. De az ő történetei indítottak el mindnyájunkat az ön könyve után. – Akkor magát lövöm le kétszer, őhelyette. Kivezettek minket. A hajnal előtti szürkületben füstfelhő emelkedett az égre. Ismét a lehető legnyomorultabbul éreztem magam. Fáradt voltam és kialvatlan, oldalamon kardvágás, a padlón való csúszás lehorzsolta a bőrömet. Ha tényleg ördögi szerencsém van, akkor sajnálom az ördögöt. Bonaparte felállított minket az egyik díszes fal mellett. Az évnek ebben a szakaszában már nem nyíltak virágok a kertben. Tehát ezen a baljóslatú novemberi hajnalon ér véget a történetem – Napóleon megszerezte az uralmat, a könyv eltűnt, a szerelmemre halál vár. Ahhoz is kimerültek voltunk, hogy rimánkodjunk. Muskéták emelkedtek a magasba, a katonák felhúzták a kakast. Tessék, már megint – gondoltam. Ekkor éles parancsszó hangzott: – Várjanak. Az imént becsuktam a szemem – Jaffa után már elegem volt abból, hogy folyton lövésre kész muskéták csövébe nézek – és csak abból tudtam, hogy Napóleon odajött, hogy meghallottam a csizmák csikorgását a kavicsokon. Óvatosan kinyitottam a szemem. – Az igazságot mondta a könyvvel kapcsolatban, ugye, Gage? – Elveszett, tábornok. Azazhogy első konzul. Megégett. – Tudja, végül is működött a dolog. Legalábbis részben. Van rá mód, hogy az embereket elvarázsoljuk és rávegyük őket rendkívüli dolgok megtételére. Bűnös pazarlás, amit tett, amerikai.
– Egyetlen embernek sincs joga elvarázsolni másokat. – Én megvetem magát, Gage, ugyanakkor viszont le is vagyok nyűgözve. Maga ugyanolyan túlélő, mint én. Ugyanolyan opportunista, mint én. Sőt, ugyanolyan értelmiségi, mint én, a maga bizarr módján. Nincs szükségem mágiára, ha enyém az államhatalom. Tehát, mit tenne, ha szabadon engedném? – Ha szabadon engedne? Bocsásson meg, de ennyire nem gondolkoztam előre. – A helyzetem megváltozott. Most már én vagyok Franciaország. Nem engedhetek meg magamnak holmi kicsinyes bosszút, mert emberek millióinak sorsáról kell döntenem. A következő évben választások lesznek a maga Egyesült Államában, mellyel mindenképpen javítanom kell a kapcsolatainkat. Tudta, hogy a nemzeteink hadban állnak a tengeren? – Roppant sajnálatos. – Gage, szükségem van egy követre Amerikában, aki képes megállni a saját lábán. Franciaországnak vannak érdekei a karibi térségben és Louisianában is, s nem adtuk fel Kanada visszaszerzésének reményét sem. Furcsa hírek terjednek a Nyugaton fellelt ősi tárgyakról, melyek érdekelhetik a magához hasonló határvidéki fickókat. Nemzeteink lehetnek ellenségei egymásnak, de segíthetünk is egymáson, ahogyan a maguk forradalma idején tettük. Maga ismer engem. Azt akarom, menjen az új fővárosukba, abba a Washington vagy Columbia nevűbe, és vizsgáljon meg néhány kérdést számomra. A kivégzőosztagra pislantottam, amely a háta mögött sorakozott fel. – Követként? – Mint amilyen Franklin volt, aki közelebb hozta egymáshoz a két nemzetet. – A katonák leeresztették a fegyvereiket. – Biztos vagyok abban, hogy örömére szolgál majd a feladat. Köhögtem. – Felfüggesztjük a maga elleni gyilkossági vádat – folytatta Napóleon –, és elnézzük ezt a nézeteltérését Silanóval is. Lenyűgöző ember volt, de sosem bíztam benne. Sosem. Én éppenséggel máshogyan emlékeztem, de Napóleonnal csak egy bizonyos határon belül lehetett vitatkozni. Úgy éreztem, visszatér az élet a tagjaimba. – És? – intettem a fejemmel Astiza felé. – Igen, igen, ő ugyanúgy elbűvölte magát, mint engem Josephine. Bárki láthatja ezt – Isten segítsen mindkettőnket! Menjen hát Astizával, lássa, mit tudhat meg, és ne feledje: tartozik nekem kétszáz livre-vel! Olyan nyájasan mosolyogtam, ahogy csak tudtam. – Ha visszakapom a puskámat. – Rendben. De azt hiszem, a lőszerét elkobozzuk, míg ki nem kerültem a lőtávolából. – Mikor visszaadták a kiürített hosszú puskámat, megfordult és a palotát kezdte vizsgálni. – A kormányom természetesen a Luxembourg-palotában kezdi meg a működését. De az jutott eszembe, hogy ideköltözhetnék. A maga által okozott tűz ürügyül szolgál az átépítésre. Mégpedig ma reggeltől kezdve! – Minő szerencse, hogy a szolgálatára állhattam. – Azért remélem, tudatában van annak, hogy csupán azért engedem el, mert a jelleme oly üres, hogy nem éri meg golyót pazarolni rá!
– Teljesen egyetértek. – És mert Franciaországnak és Amerikának közösek az érdekei, már ami az álnok Nagy-Britanniát illeti! – Anglia időnként valóban erőszakos tud lenni. – Magában sem bízom, Gage. Maga egy szélhámos. De ha nekem dolgozik, talán valami jó is kisülhet belőle. Tudja, ideje lenne már biztos jövedelemhez jutnia. – Nagyon is tudom, első konzul. Csaknem kétévi kaland után egyetlen pennym sem maradt. – Tudok ám nagylelkű is lenni a barátaimhoz. Tehát. A szárnysegédeim keresnek magának szállást, jó messze attól a szörnyeteg főbérlőjétől. Micsoda egy Medúza! Kezdetben kiutaltatok magának egy kisebb járadékot, és számítok rá, hogy nem fogja elkártyázni. Egy részét persze visszatartjuk, amíg vissza nem kapom a livre-jeimet, természetesen. – Természetesen – sóhajtottam. – És maga, hölgyem? – kérdezte Astizától. – Készen áll, hogy megnézze Amerikát? Astiza a beszélgetésünk alatt végig gondterhelt arcot vágott. Most habozott, s végül lassan, szomorúan rázta meg a fejét. – Nem, konzul. – Nem? – Kutattam magamban e hosszú, sötét napok alatt, s rájöttem, hogy Egyiptomhoz tartozom, Ethan pedig nem. Az országuk gyönyörű, de hideg, s az erdői árnyékot vetnek a lélekre. Az amerikai vadon még rosszabb lehet. Ez nem az én világom. S azt sem hiszem, hogy most találkoztunk volna utoljára Thot-tal vagy a templomosokkal. Bízza meg Ethant feladatokkal, de értse meg, hogy nekem vissza kell térnem Kairóba, a maga tudósaihoz. – Madame, nem garantálhatom az ön biztonságát Egyiptomban. Azt sem tudom, a hadseregemet képes leszek-e megmenteni. – Ízisznek célja van velem, és az nem az óceán túlpartjára szólít. – Felém fordult. – Sajnálom, Ethan. Szeretlek, ahogyan te is szerettél engem. De a küldetésem még nem ért véget. Még nem jött el az idő, hogy együtt telepedjünk le. Talán egyszer eljön az is. Biztosan eljön. Georgia mocsaraira, hát sosem lesz már szerencsém a nőkkel? Átélem Dante poklát, sikerül megszabadulnom a korábbi szeretőjétől, tiszteletre méltó állást szerzek Franciaország új kormányától – és most el akar hagyni? Őrület! Vagy mégsem? Végtére is, egyelőre én sem terveztem családalapítást, és fogalmam sem volt, hová sodor a legközelebbi kaland. Astiza sem olyan nő volt, aki engedelmesen ballag a sarkamban. Engem is érdekelt, mit tudhatunk még meg az ősi Egyiptomról. Ó előremehetne ezen az úton, miközben én Bonaparte szolgálatában járom Amerikát. Néhány hivatalos vacsora, egy gyors kiruccanás egy-két cukortermelő szigetre, és újra szabad ember leszek, aki nekiállhat eltervezni a jövőt. – Nem fogok hiányozni? – kockáztattam meg a kérdést. A lány szomorúan mosolygott. – De igen. Az élet része a bánat is. De a végzet is, Ethan, márpedig a kivégzésünk elmaradása jel, hogy ki kell tárnunk a következő ajtót, rá kell lépnünk a
következő útra. – Honnan tudhatom, hogy találkozunk még valaha? Szomorú, sajnálkozó, ám mégis kedves mosollyal arcon csókolt, és közben a fülembe súgta: – Fogadj rá, Ethan Gage. Bízd a szerencsére.
Történelmi áttekintés Ha az ember valóban többet tanul a hibáiból, mint a sikereiből, akkor Napóleon 1799-es szentföldi hadjárata bizony tanulság volt a javából. Türelmetlenül és felkészületlenül indított rohamokat Akko ellen. Sikerült elidegenítenie a helyi lakosság zömét. A jaffai mészárlás és a foglyok ezt követő kivégzése hírnevére sötét árnyékot vetett. Ennél semmivel sem voltak jobbak azok a hírek, melyek szerint szánalomból megölette a saját katonáit azzal, hogy ópiumot és mérget osztott szét a járványtól haldokló betegeknek. Ehhez foghatóan megalázó katonai és politikai kudarcot legközelebb csak az 1812-es, Oroszország elleni inváziója eredményez majd. S mégis: 1799 végére Bonaparte nemcsak hogy túlélte a katonai vereséget; a Korzikai olyan biztos kézzel manipulálta Franciaország közvéleményét, hogy hamarosan első konzullá emelkedett választott hazájában, jó úton a császárrá válás felé. Azokat a modern politikusokat, akik mintha teflonnal lennének borítva (azaz minden szennyeződés lecsúszik róluk), össze sem lehet hasonlítani Napóleon Bonaparte ügyességével. Hogyan volt képes ekkora fordulatot elérni egy ilyen katasztrófa után? Ez a lappangó rejtély áll e könyv középpontjában. Azon olvasók számára, akiket érdekel az ilyesmi, elmondhatom, hogy a regény túlnyomó része igaz. A jaffai tragédia, a tábor-hegyi ütközet és Akko ostroma a valóságban is jórészt úgy zajlott, ahogyan leírtam, bár a részletek terén éltem alkotói szabadságommal. Ethan Gage és árammal töltött lánca kitaláció, csakúgy, mint Napóleon faltörőkos-torpedója. De Sir Sidney Smith, Phelipeaux, Haim Farhi és Dzsezár mind-mind valós személyek voltak. (Phelipeaux a valóságban kimerültségtől vagy napszúrástól halt meg az ostrom során, nem a szuronyoktól.) Akko és Jaffa – ez utóbbi ma már Tel-Aviv egyik külvárosa – megtartottak valamit 1799-es építészeti stílusukból, s ma sem nehéz magunk elé képzelni Gage útját a Szentföldön keresztül. Az Akko ostrománál stratégiai szerepet játszó bástya és a falak mára eltűntek – a csata után Dzsezár javíthatatlan sérüléseik miatt újakat emeltetett a helyükön –, de ma is éppen eléggé romantikus dolog végigsétálni e bájos mediterrán városka mellvédjein. A kelet felé, Galileába vezető autópálya annak a dombnak a lábánál fut, ahol hajdan Napóleon főhadiszállása állt. Azoknak, akiket részletesebben érdekel Bonaparte szíriai hadjárata, ajánlhatom Nathan Schur: Napoleon in the Holy Land és J. Christopher Herold: Bonaparte in Egypt című munkáit. Szemléletesen idézik meg a leírt eseményeket azok az akvarellek, melyeket az angol festő, David Roberts készített 1839-ben; ezek számos művészeti albumban megtalálhatók. Bár a Jeruzsálem Templom-hegye alatti járatok egy része csupán képzeletem szülötte – kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni, mivel a muszlim hatóságok még az olyan, régóta látogatható termeket is lezárták a látogatók elől, amilyenek Salamon istállói –, a város alatt valóban barlangok és járatok labirintusa rejtőzik. Köztük van egy sötét, combmagasságig vízzel elárasztott folyosó is, mely Siloám tavánál kezdődik, s amelyen a szerző kötelességtudóan végigmászott, hogy élményeket gyűjtsön a könyvben leírt földalatti kalandokhoz. Titkos járatokhoz vezető földalatti kapuk is léteznek a Templomhegy alatt, turistaként is megnézhetünk
közülük legalább egyet. A Templom-hegyen tilos régészeti feltárásokat végezni, mert az esetleges leletek vallási ellentéteket gyújthatnak lángra. Előfordult már, hogy a kutatókat dühös tömegek kergették el a területről – ám mindez nem éppen annak az elméletnek a hitelességét erősíti, mely szerint vannak még felfedezetlen dolgok odalent? Csak ne lássák meg ásóval az embert. Különben még vallásháborút robbantunk ki. Egyes olvasók bizonyára rájöttek, hogy a „Szellemek Várósa” valójában Petra, ez a Jordániában található lélegzetelállító romváros, melyet a nabateus arabok építettek Krisztus előtt nem sokkal, később római közigazgatási székhelyként működött. Abban az időben, amikor Gage meglátogatja, ez valóban elveszett város volt, mely megdöbbenti majd azokat az első 19. századi európaiakat, akik felfedezik. Bár itt is szerepelnek kitalált részletek, a város nagyrészt olyan, amilyennek leírtam Még az Áldozatok hegye is létezik. A párizsi Tuileriák palotáját 1564-ben kezdték építeni, es 1871-ben leégett. 1800 februárjában, tehát három hónappal a hatalomátvétel után. Napóleon és Josephine is ideköltözött. A Temple börtöne szintén valódi helyszín volt, bár azóta lerombolták. És igen, a Notre-Dame tényleg egy római Ízisz-templom helyére épült. A templomos lovagok tudása, a kabbala szimbolizmusa és a Thot könyvével kapcsolatos elméletek szintén valódiak. Thotrol még többet talál az olvasó e regény előző részében, a Napóleon piramisaiban. A feltevésem, mely szerint Thot könyvét a templomosok megtalálták, persze csak spekuláció – de ha nem igaz, akkor vajon mi lehetett az alapja a rend elképesztően gyors és lenyűgöző felemelkedésének a templom-hegyi ásatásaik után? Mit találhattak odalent? S hol van a Bibliából ismert frigyláda? Miféle titkokat őriztek az ősi társadalmak? Mindig akad újabb rejtély. Végül engedjenek meg egy fanyar megjegyzést. Lehet, hogy a British Museumot meglepetésként éri a hír, hogy a rosette-i kőnek – melyet a brit csapatok a franciáktól vettek el 1801-ben, s utána büszkén állítottak ki Londonban – tulajdonképpen hiányzik a legfölső és legfontosabb része. A regény elolvasása után a kurátorok talán odatehetnének egy kis üzenetet a kő üvegtartójára, melyben elnézést kérnek a hiányért és biztosítják a látogatókat: mindent megtesznek azért, hogy megtalálják azokat a töredékeket, melyeket egy bizonyos renegát amerikai robbantott le a kőről Rosettában, 1799-ben. Persze ez csak javaslat, mint ahogyan az is, hogy a régészek elkezdhetnék a maradék 36.534 Thot-könyv felkutatását. De csak akkor, ha méltók rá.
Impresszum A mű eredeti címe:The Rosetta Key Copyright © 2008 by William Dietrich Hungarian translation © Valló Gábor © General Press Kiadó Fordította VALLÓ GÁBOR Szerkesztette LADÁNYI ANNA A borítót KISS GERGELY tervezte ISBN 978 96 3 643 127 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ rodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő STIBINGER ÁGNES Kiadói munkaszám 1806-09
