A reformkor másfél évtizede A több évszázados feudális, rendi társadalom a reformkor politikai, gazdasági és kulturális küzdelmeinek hatására válságba került. A nagybirtok hazájának mondott Fejér megyében is jelentkeztek azok az erők, amelyek a társadalmi átalakulás igényét megfogalmazták. A változások nem robbanásszerűen, hanem mintegy másfél évtizedes küzdelem hatására következtek be. Az 1830-as évek második felében társaskörök, kulturális és gazdasági egyesületek alakultak azzal a céllal, hogy Székesfehérvár szabad királyi város polgárainak és a feudális társadalmi berendezkedés biztosította kiváltságok felszámolásában érdekelt nemességnek jelentős részét a progresszió oldalán kapcsolják be a társadalmi küzdelmekbe. Egymást erősítette e folyamatban a polgárság és a liberális nemesség. Ugyanakkor jelentkeztek, sőt szervezetté is váltak a konzervatív, a változásoktól elzárkózó erők. Az 1840es évek elejétől hol lappangó formában, hol fennhangon fogalmazta meg ezen réteg is politikai törekvéseit. Fejér megyében a nagybirtok (világi és egyházi) politikai hatalma az 1830-as évek közepéig töretlennek bizonyult. Az 18321836. évi országgyűlésen felvetett súlyos és megoldásra váró problémák – közteherviselés, jobbágyfelszabadítás – nem maradtak hatás nélkül, a lakosság 5,6%-át kitevő nemesség soraiban polarizálódás következett be. A feudális társadalom gazdasági rendszerén az árutermelés, az uradalmak modernizálása, az ipari és kereskedelmi tőke igen lassú felhalmozása olyan tátongó rést ütött, amelyet tüneti kezeléssel orvosolni nem lehetett. Az elmaradott termelési viszonyok mind jelentősebb mértékben az osztályellentétekre hívták fel a figyelmet. A megye birtokviszonyainak elemzése azt bizonyítja, hogy a polgári forradalmat megelőző esztendőkben a földesúr-jobbágy ellentéte a földért, a szabad paraszti tulajdonért, a feudális szolgáltatások megszüntetéséért folytatott küzdelem mind határozottabban érvényesült. A megművelt földterület – 833 055 hold (1 hold = 1200 négy7
szögöl) – művelési ágak szerinti megoszlása a következő volt: szántóföld 425 238, rét 83 446, legelő 128 556, erdő 155 252, szőlő 35 435, kert 5128 hold. A terület mintegy 9-10%-át a jobbágyok művelték, közel 90%-át az uradalmak. Az allodiális földek jelentős része az arisztokrata családok tulajdonában összpontosult. A Zichy, a Batthyány, az Esterházy, a Lamberg, a Luzsénszky, a Cziráky, az Ürményi, a Károlyi, a Szapáry és a Lilien családok tagjai kiterjedt domíniumokkal rendelkeztek, s a XIX. század második évtizedétől a nemesi birtokosok között találjuk a Habsburg-család magyarországi ágának megalapítóját, József nádort is. A jelentősebb egyházi birtokosok közül ki kell emelnünk a zirci apátságot, a székesfehérvári káptalant és a székesfehérvári római katolikus egyházmegyét.1 A mezőgazdasági termelés, a gazdálkodás szervezetében bekövetkezett pozitív tartalmú változásokra mind a világi birtoktesteken, mind az egyházi uradalmakban találunk példát. Nemcsak Fejér megyében, hanem országosan is az egyik – szervezettségét, termelékenységét illetően – legjelentősebb uradalma az ercsi domínium. Az ercsi uradalom gazdálkodásának „forradalmasítása” Lilien József báró nevéhez fűződik. Nem volt egyedüli a másként gondolkodó, alkotó és gyakorlati szakemberek között. Itt elegendő csupán kortársára, a keszthelyi Festetics Györgyre utalnunk, aki Európában az elsők között az általa alapított Georgikonban a mezőgazdasági szakemberképzést valósította meg. Figyelmet érdemel életútjuk abból a szempontból is, hogy mindketten a katonai pályán szereztek érdemeket. Feltehetően az ott szerzett tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a szervezettséget, a fegyelmet és a fegyelmezett munkavégzést nemcsak másoktól követelték meg, hanem maguk is a fentiek szerint éltek. Lilien József szász eredetű nemesi családban született 1753ban, felesége Szapáry Julianna grófnő hozományaként lett az uradalom birtokosa.2 Apósától, Szapáry Pétertől 1795-ben vette át a 24 ezer holdas birtoktest igazgatását a gazdálkodás legkisebb 8
előzménye nélkül. Elegendő ez esetben arra utalnunk, hogy apósa rendszerint bérbe adta az uradalomhoz tartozó pusztákat, így Besnyőt és Aggszentpétert is, amelyeknek éves bérleti díja mindössze 40-50 forint volt. Lilien gazdálkodása az uradalom szervezettségéből fakadó jövedelemtermelő-képességgel a XIX. század elejére elérte a 90 ezer forint bevételt. Nem a hazai gazdasági viszonyok, hanem az európai gazdasági konjunktúra adta a változtatás mozgatórugóját. A Napóleon-elleni háborúk időszaka biztos piacot jelentett a mezőgazdasági termékeknek, s hogy a magyar mezőgazdaság ezen fellendülést kellő mértékben kihasználni nem tudta, annak oka abban keresendő, hogy termékeiket a földesurak nem dolgozták fel, a mezőgazdasági feldolgozóipar fejlesztését elhanyagolták, de ennél is döntőbbnek bizonyult, hogy a gazdaságok termelési szervezetét is – miként a társadalmat – valóban feudális termelési viszonyok közepette működtették. Lilien József az uradalom szervezetében, gazdálkodásában, a termékek feldolgozásában, az értékesítés megszervezésében egyszerre és egy időben változásokat hajtott végre. A 24 ezer holdas gazdaságban nagyjából azonos területtel – egyenként 3000 holddal – 8 majort szervezett. Az így kialakult központokban új épületeket emeltetett, s oly módon helyeztette el őket, hogy tűzvész esetén külön-külön védhetők legyenek. A majorok központjait legelő vette körül, de csak annyi területtel, hogy rossz idő esetén a majorsági központban levő juhnyáj legeltetését megoldhassák. A majorközpont legelőit 16 (egyenként 12 holdas belterjes művelésű) tábla követte. A mintegy 190 holdas területen a viszonylag nagyobb munkaigényű ipari- és takarmánynövényeket: napraforgót, kukoricát, burgonyát, cukorrépát, lucernát, baltacint és festőbuzért termesztettek. (A rubia tinctorum gyökere vörös festékanyagot tartalmazott, és a textíliák festésére használták.) A 8 majorságot figyelembe véve: 1400-1500 holdon termesztették az előbb említett növényeket. A 16, egyenként 12 holdas táblákat a nagy összefüggő egységek követték; a 24 egyenként 83 holdas területeken repcét, burgo9
nyát és gabonaféléket termesztettek. Ezen táblák között évente változó területű ugart is találunk, de csak annyit, amennyit trágyázni nem tudtak. Az egyes majorokat a legelők zárták, amelyek zömében természetes területek voltak, de nem egyet nemes fűmaggal bevetve jó hozamú legelővé alakítottak át. Tehát egy-egy 3000 holdas központhoz 200 holdas belterjes művelésű tábla, 2000 holdas összefüggő ipari növény- és gabonatábla, valamint 700-800 holdas legelő tartozott. Tudatosan megtervezett a majorságokhoz tartozó állatállomány is: egy-egy központhoz 70-80 ökör, 12 ló tartozott. Az igásökrökkel a szántást és a betakarítást végezték, a lovakkal a szállítási feladatokat, valamint a kapásnövények esetében alkalmazott gépek és eszközök vontatását oldották meg. Egy-egy majorsági központban 3000 birkát legeltettek, 100-150 sertést tartottak. A központokban cselédházakat építettek, s a majorsági cselédek részére 240-250 holdnyi területet biztosítottak. Aratóit Buda környéki és felvidéki falvakból toborozta. Aratás, betakarítás időszakában nem a szokásos aratórész ellenében dolgoztatott, hanem szakmányban, azaz teljesítménytől függő bérezést vezetett be. Az általunk ismert első géprombolás is az ercsi uradalomban történt. Lilien a XIX. század elején vásárolt cséplőgépet, amely kitűnő eredménnyel dolgozott, „minthogy azonban az ercsi nép értetlenségből a gépet felgyújtotta, azt többé magának be nem szerezte”. A mezőgazdasági termékek feldolgozását a mezővárosban, Ercsiben felállított malmai, sajtolóüzemei, szeszgyárai biztosították. Étolajat napraforgóból sajtoltatott, repcéből világításhoz használt olajat, burgonyából szeszesitalokat készíttetett, legismertebbek a likőr- és puncskészítmények voltak. Az étolaj, a világításra használt olaj és a szeszkészítmények fő felvevő piaca Bécs volt, kisebb mértékben Pest-Buda és Székesfehérvár. A vörös festékanyagot tartalmazó buzér gyökerének őrleményét Ercsiből egyenesen Prágába szállították. A nemesített juhállomány gyapjúját az egyik legigényesebb piacon, Londonban értékesítette, s 10
mindaddig jelentős bevételre tett szert, míg Napóleon szárazföldi zárlata az Angliába irányuló kivitelt kétségessé nem tette. Lilien országosan elismert mezőgazdásszá vált; észrevételeit, tanácsait kikérve modernizáltatta József nádor az alcsúti uradalmat, de az Osztrák Birodalom mindenható kancellárja, Metternich herceg is Lilien gazdasági eredményeit alapul véve rendeztette a Krassó-Szörény megyében levő uradalmát.3 Tehát Lilien gazdasági eredményei közvetlenül hatottak az alcsúti uradalom átszervezésére. Az ercsihez hasonló viszonyok jellemezték az alcsúti uradalmat, amikor 1819-ben a Tanulmányi és Vallás Alap kezeléséből királyi adományként József nádor és örökösei birtokába került. A 11 ezer holdas birtokból mindössze 2000 holdat szántottak, a gabonatermés oly silány volt, hogy az elvetett mag 2-3-szorosát termette csupán. A legelőket az állandó legeltetéssel tönkre tették, a szántókat alig trágyázták. Egy korabeli leírásból idézve: „az uradalom egyes részei és pusztái közt semmi rendes összekötő út, hanem minden, ami bevetve vala, bitangnak, szabad csapásnak szolgált. A csekély terjedelmű erdő részint kipusztítva, részint megrongálva, az erdő nevet sem érdemelné... minden egy kopár, kisült, kicsigázott s ...tövis bokrokkal néhol változó vadont képezett.” Az uradalom átszervezése a birtokbavételt követően, 1819ben kezdődött. Tudatosan meghatározottak szerint: ugyanis a termőföldeket valósággal kiszipolyozták, nem voltak meg a szükséges művelési eszközök, hiányzott az igaerő, a munkáskéz, és ami döntőnek bizonyult, nem rendelkezett az uradalom szakképzett mezőgazdászokkal. A földek termőképességének helyreállítása folyamatos trágyázást és hatékony szántást követelt. Az állattenyésztés fellendítéséhez gazdasági épületekre volt szükség, és a takarmánynövények termesztését is meg kellett kezdeni. Holsteini szarvasmarhaállományt telepítettek Ginzapusztára és Máriavölgybe. Ezen két majorsági központba cselédeket telepítettek, s a tankötelesek számára az 1830-as években pusztai népiskolát létesítettek. 11
Két évtized kellett ahhoz, hogy József nádor alcsúti uradalma szervezettségével, gazdasági eredményeivel az ország egyik legjövedelmezőbb gazdaságává váljon. 1839-ben az Országos Gazdasági Egyesület is megszemlélte, s az egyesület titkára, Török János az uradalom leírását közzé is tette. Az 1830-as évek végén 6260 holdon belterjes, vetésforgórendszerű gazdálkodás valósult meg. Szemben Lilien József uradalmával az alcsútit az állattenyésztés, azon belül a juhtenyésztés jellemezte. Tenyészállatok eladására szakosodott; tenyészkosok és anyabirkák értékesítéséből 1837-ben 43 ezer, 1838-ban 44 ezer, 1839-ben 52 ezer forint volt a bevétel. Nem lenne teljes az alcsúti uradalom átszervezéséről alkotott képünk, ha nem szólnánk a birtokos és a jobbágyok viszonyáról, amelyben döntő változást eredményezett az 1828. évi birtokrendezés, az uradalmi földek elkülönítése a jobbágyok használatában lévőktől, a telki állományok szabályozása, a közösen használt legelő felszámolása, és ezzel összefüggésben a jobbágyok legelőilletőségének kimérése. Az uradalom és a jobbágyok kapcsolatának rendezése előfeltétele volt a majorsági gazdálkodás modernizálásának. József nádor nemcsak nyári rezidenciáját, a kastélyhoz tartozó park kialakítását tartotta fontosnak, hanem a falu, Alcsút belterületének rendezését is.4 A feudális társadalom viszonyai közepette az eltérő természeti adottságokkal rendelkező uradalmak szervezettségükkel, termelékenységükkel, uradalom és jobbágy gazdasági kapcsolatának megújításával nemcsak a megyében, hanem országosan is érdeklődést, majd elismerést váltottak ki. Az uradalmak birtokosai – Lilien József báró és Magyarország nádora, József főherceg gazdasági téren – akarva-akaratlanul – a polgári, a tőkés fejlődés előmozdítói lettek. Ugyanez nem mondható el a megye valamennyi nagybirtokáról annak ellenére sem, hogy a gazdasági dekonjunktúra esztendeiben a juhtenyésztés a kálozi, a bicskei, a csurgói és az 12
iszkaszentgyörgyi uradalmakban is fellendült. A feudális termelési viszonyok, a háromnyomásos gazdálkodás, a robotmunkaerő nem tette lehetővé a gazdaságok modernizálását. A csákvári Esterházy uradalom feudális jellegű terhekkel adott bérbe földet zselléreinek. Bajzáth György iszkaszentgyörgyi domíniumához tartozó Atyapusztát telkes jobbágyai bérelték. A földesúri regáléjogok bérbevétele ellenben a század első felében már általánossá vált. Főként kereskedők, molnárok váltották ki a pálinkamérés, kocsma-, mészárszék- és malomtartás jogát. Az egyes uradalmi központokat a földesurak kérelmére az uralkodók mezővárosi rangra emelték; a polgári forradalom kirobbanásáig 15 település – Káloz, Sárosd, Seregélyes, Bodajk, Isztimér, Mór, Csákvár, Lovasberény, Vál, Adony, Dunapentele, Bicske, Érd, Ercsi, Martonvásár – lett mezővárossá. Közülük csupán a fontos szárazföldi és vízi kereskedelmi utak menték fekvők emelkedtek ki a falvak sorából. A Mészáros úton (Buda–Bicske–Bánhida–Győr–Bécs) Bicske, a Király úton Mór, a Duna mentén Érd, Ercsi, Adony és Dunapentele voltak a megye legjelentősebb települései. A mezővárosokban tömörültek a vidéki iparosok, a kézművesek és a főként Galíciából bevándorolt zsidó kalmárok is. A mobil tőkével rendelkező zsidó kereskedők a nagybirtokosok üzleti ügyeit bonyolították le, felvásárolták a gabonát, a gyapjút, a bort, a pálinkafőzőkben előállított szeszt. Tevékenységükkel meggyorsították a tőkefelhalmozás menetét, a mezővárosok és a zsidók által lakott falvak mindaddig, amíg a szabad királyi városok, köztük Székesfehérvár is, elzárkóztak letelepedésük engedélyezésétől, a kereskedelmi tőke vállalkozásának fontos színhelyei voltak. A feudalizmus elmélyülő válsága a végsőkig kiélezte az osztályellentéteket. A megye 73 úrbéres helységében a sok és sokféle szolgáltatás, a földesúri földtulajdon, a földrablás akadályozta a paraszti árutermelés jelentősebb mértékű kialakulását. Az 1846/47. évi adóösszeírás 7080 úrbéres telkes családfőt rögzített. Ebből 3085 családfő rendelkezett 1/2 telki állománnyal, az 1/4 telkesek száma 2343 volt. Tehát a 1/2 és 1/4 teleknagyság 13
dominált a megyében. A jómódú parasztság, az egésztelkesek és az azon felüliek rétegéhez csupán 397 családfő tartozott. Az elszegényedés, a zsellérsors leginkább az egynyolcad telkeseket fenyegette, hiszen igaerő hiányában földjeiket nem tudták megművelni. A gazdag paraszti réteg megerősödését az is elősegítette, hogy soraikból kerültek ki az úri terhek egy részétől mentes falusi elöljárók. A falusi lakosság rétegeződése a század harmadik-negyedik évtizedében felgyorsult, ugyanakkor a parasztság antifeudális harca megélénkült, majd az 1848-at megelőző években állandósult.5 Harc folyt a szabad bíró- és jegyzőválasztásért (Mór), a hatalmukkal visszaélő elöljárók elmozdításáért (Adony, Ercsi, Dunapentele). Az osztályharc legélesebben az úrbéres és a majorsági földek elkülönítésének kérdésében csúcsosodott ki. A század második negyedében gyors ütemben folytak a tagosítások. A földesurak visszaélései, a legjobb minőségű szántók, rétek és legelők elvétele, azoknak az uradalmi földekhez történő csatolása a parasztság ellenállásába ütközött. A helységek sorra tiltakoztak, pert perre halmoztak, a megye és a helytartótanács döntésétől várták sérelmeik orvoslását. Nemegyszer pénzt, fáradságot nem kímélve az uralkodóhoz, a „jó király”-hoz fordultak. Az 1848 tavaszán fellobbant parasztmozgalmak sora bizonyítja – még a befejezett rendezések esetén is –, hogy a tagosítások során a földművelők „tetemes” károkat szenvedtek. Az úrbéri szabályozás által kiváltott jelentős megmozdulásra került sor Dunapentelén, ahol kimutatható az 1836. évi úrbéri törvények hatása. A „lázadás” vezetője Szórád Márton csizmadiamester volt, aki az 1832–1836. évi „honi nyelven” megjelent törvénykönyvet Pesten megvásárolta. Visszatérve a mezővárosba, házánál gyülekezett néhány jobbágy és zsellér. 1836 decemberében már a lakosság jelentős része Szórád mellett sorakozott fel, követeléseiket is megfogalmazták: síkraszálltak az 1808. évi úrbérrendezés törléséért, mert azt a földesurak a jobbágyok ellenállása dacára önkényesen vezették be, s 1826-ban, a falu (Dunapentele 1833-ban nyerte el a mezővárosi rangot) vezetőinek közremű14
ködésével végrehajtott földfoglalást sérelmezték. A földesurak és az elöljárók ellen indított mozgalmat a megye leverte, a penteleiek követelését elutasították.6 A polgári forradalom előtti években Mány parasztsága szervezetten szállt szembe a földesúrral, Batthyány Kázmérral az elkülönítés kérdésében. 1845-ben végeztette el az uradalom a határ felmérését, s hozzáfogott a rendezés megvalósításához is, amelyet a jobbágyok minden eszközt felhasználva meg akartak akadályozni. Természetesen a határrendezés nem maradt „törvényes és békés” korlátok között. 1845 decemberében már a megyei adminisztráció is közbeavatkozott, a mozgalom vezetőit azonban nem tudták letartóztatni, mert azok elmenekültek. Végh János telkes jobbágy fogalmazta meg: „…még egy kasza és vasvilla lesz Mányon, addig azt nem fogják felosztani, …ott vérnek kell folyni”. 1846 nyarán falugyűlést hirdettek az egységes fellépés biztosítása érdekében, s a lakosságot – bizonyos szabadságlevélre történt hivatkozással – további ellenállásra buzdították. A földesúri szolgálatokat ugyan nyíltan nem tagadták meg, de a falugyűlés szónokai azzal fokozták a tettekre kész társaik elszántságát, hogy „még az idén szabadok lesznek a dézsma adástól”, ne rettenjenek meg az uradalomtól és a szolgabírótól. Az uradalmi gazdatiszt, hogy megbontsa a lakosság egységét, azt ajánlotta a házas zselléreknek, hogy kérvényezzék a rendezés során fennmaradó „jobbágyföldek” kiosztását. A jegyző az elöljáróság tudta nélkül meg is fogalmazta a petíciót, azonban a földet akaró zsellérek kérvényét akként értelmezték a telkesek, hogy rovásunkra, a jobbágyilletőség további csökkentésére törekszik az uradalom. Szembeszálltak a zsellérekkel, megtiltották a petíció aláírását, s a jegyző eltávolítását követelték. Az uradalom a mányiak ellenállását megtörni nem tudta, a történtek után a megye elfogatta vezetőiket s bebörtönöztette. Végh Jánost, aki a megtorlás elől ismét elmenekült, 1847 júliusában állították törvényszék elé. A bíróság lázításért egy évi – hetente két napi böjttel szigorított – börtönnel sújtotta.7
15
Pozsony, a rendi országgyűlések alsótáblájának üléshelye
16
17
Székesfehérvár, megyeháza
Székesfehérvár, városháza
18
József nádor
19
Az alcsúti kastély rajza (1831)
20
21
Nyomtatószérű a nagybirtokon az 1840-es évek végén
Megyei börtön a XIX. század első felében
Fejér megyei béres a XIX. század közepén
22
Vidéki és városi zsidó az 1840-es években
Putrik Martonvásár környékén 1845 körül
23
Nemzetiségek együttélése az 1840-es évek végén. Balról jobbra páronként: románok, magyarok, szlávok, németek
24
Batthány Kázmér gróf
25
Védegyleti bál 1845-ben, a résztvevőkön hazai gyártmányú anyagokból készült ruhák
26
Haladás és konzervativizmus egyszerre és egy időben volt jelen Székesfehérváron is. A polgárság a rendi kiváltságok lebontásáért szállt síkra, de kiváltságaik védelmét követelték akkor, amikor tömegessé vált a környező mezővárosokból, falvakból a feudális kötöttségektől mentes ipar és kereskedelem megvalósulását magukban hordozó zsidók letelepedése. Földművesek és a városi tanács ellentéte abban fejeződött ki, hogy a város tulajdonában levő legelők feltörésével, a művelési ág megváltoztatásával, a mezőgazdasági területek gazdaságosabb hasznosításával a bérleti rendszer megvalósítására törekedett a magisztrátus. A nemzetgazdaság alappillérei: földművelés, ipar, kereskedelem és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra már nem felelt meg a kor követelményeinek, azért sem, mert nem jött létre a XIX. század közepéig sem városi, sem megyei szintű pénzintézet, amely jelentősebb beruházásokat tett volna lehetővé. E szempontból igen tanulságos az a megállapítás, amelyet a városi tanács 1844ben megfogalmazott: a város „az egész ország legkeresetnélkülibb és legpénztelenebb részei közé tartozik”. Székesfehérvár gazdasági szervezete a földművelésre és az állattenyésztésre épült, földművelésből élt a lakosság 60-65, iparból 20, kereskedelemből 5, városi és megyei közszolgálatból ugyancsak 5%-a. A város népességeltartó képessége az adott gazdasági szervezetben elérte csúcsát; egy lakosra mindössze 930 négyszögöl föld jutott. A szabad munkaerőt sem az ipar, sem a kereskedelem nem kötötte le, a környező uradalmak foglalkoztatták a város zselléreit. Megkezdődött a szegényebb néprétegek kezdetben csak munkavállalási majd letelepedési célú kirajzása, elsősorban a szőlőművelő vidékekre, Úrhidára és Csókakőre. A város kereskedelmét a kiváltságokkal körülbástyázott kereskedelmi társulat tartotta kezében. Ipara a céhes viszonyokon és munkaszervezeten nem nőtt túl. Jóllehet az első vállalkozásokra az 1840-es évek második felében sor került, kékfestőüzem és posztómanufaktúra létesült, meghatározók az 1-2 tanonccal és legénnyel dolgozó kisiparosok voltak. Tovább növelte a gazdasági pangást, hogy jelen27
tős állami, megyei és városi beruházásokra nem került sor. Az 1820-as évek végére befejeződtek a jelentős építkezések, a várost is érintő vízrendezési munkák. Egy kényszerű ok azonban fellendítette az építőipar iránti keresletet. 1843 augusztusában tűzvész pusztított, a Rácváros és az Alsóváros jelentős része a tűz martaléka lett. A tűzvész előtti állapotot tükröző adatsor szerint a Belvárosban 214 ház- és házhely, a Felsővárosban 743 ház és házhely, a Rácvárosban 621 ház és házhely, a Vízivárosban 147 ház és házhely volt. A város területe 20 537 kat. hold és 438 négyszögöl, a lakosság létszáma 22 000 fő. A XIX. század első felében a mezőgazdaságból élő lakosság egyik alapvető problémája a gazdálkodás, a mezőgazdaság művelési rendszerének kérdése volt. A módos parasztgazdák és a patríciusok a kötöttségektől mentes gazdálkodás megvalósításáért indítottak mozgalmat, amely minden esetben a város tulajdonában levő területeket, pontosabban a legelőket érintette. Ugyanis a város tulajdonában levő földterület (6961,5 kat. hold) 87,6%-a állt művelés alatt, de a művelés minősége szempontjából a földek 51,5%-át legelőnek használták. 1845 tavaszán a városi tanács a módos polgárok követelését tette magáévá. A közlegelő jelentős részét 5 holdanként bérbe adta, s engedélyezte a bérleti földek feltörését: „szántása, vetése és szabad használata megengedtetik.” A bérlők közül a módos parasztgazdák, gabonakereskedők jelentős területekre tettek szert: Neuveld Márton, Langhammer Károly, Tarr István 120-120, Réh János gabonakereskedő 300 holdat bérelt. Több évtizedes vita zárult le, a bérmunkásokat (zselléreket) alkalmazó gazdaságok megerősödtek, a mezőgazdaság amerikai típusú fejlődésnek tendenciái érvényesültek a szabad királyi városban.8 A politikai hatalmat gyakorló nemesség polarizálódása a harmincas évek második felében következett be, főként az 1832–1836. évi országgyűlés hatására nőtt meg a feudalizmusellenes erők tábora. A Habsburgok önkényuralmával szembehelyezkedő ellenzéki nemesség vezetői a középbirtokosok, a neme28
si származású ügyvédek voltak, tömegerejüket pedig a társadalmi átalakulás szükségességét felismerő közbirtokosok alkották. Főként az alapi és a rácalmási „respublika” tagjai voltak az ellenzék támogatói. Az előbbi helységben Modrovich Ignác, az utóbbiban Salamon Lajos és György vezették a haladás zászlója alatt gyülekezőket. A megyei konzervatív politikusok ellen fellépők táborát a Madarász fivérek (László és József) szervezték, irányították: Madarász László ügyvéd, cecei közbirtokos e megyében kezdte meg politikai pályáját, lett országosan is ismert ellenzéki vezetővé, a kormánypárt meg-megújuló támadásának célpontjává. A nemesi közgyűléseken az egységes álláspont kialakítása érdekében szükségesnek tartotta az ellenzéket összefogó szervezet létrehozását. 1840-ben az ő kezdeményezésére megalakult a Fejér Megyei Olvasótársaság. Az egylet lett a reformeszmék és az ellenzéki szellem legfőbb fóruma. Nem előzmények nélkül jött létre a kulturális és politikai célokat egyaránt megfogalmazó Fejér Megyei Olvasótársaság. 1838. április 7-én alakult meg a székesfehérvári nemesi kaszinó, majd ugyanezen esztendőben a székesfehérvári polgári kaszinó. A nemesi kaszinó alapszabálya a legfőbb célkitűzéseket az alábbiak szerint fogalmazta meg: „jó ízlést, mívelt társalkodást, egyesek értelem- és erkölcsbeni gyarapultát, s ezúttal egyszersmind a közértelmesség kifejlődését ápoló, lelket s testet ébresztő intézet.” A nemesi kaszinó taglétszáma a megalakulás évében 240 volt, a nyilvántartott tagok száma 1840-ig lassan emelkedett (1839-ben 258, 1840-ben 269), majd a Fejér Megyei Olvasótársaság létrejöttét követően erősen visszaesett, 1845/46-ban már csak 165-en tagjai a kaszinónak. A tagok zömét földbirtokosok, nemesi származású ügyvédek, városi és megyei hivatalnokok, orvosok, gazdatisztek és a városban állomásozó katonai alakulatok tisztjei alkották. A nemesi kaszinó megalakulása ösztönzően hatott Székesfehérvár polgáraira is, 1838. május 12-én megkezdte működését a polgári kaszinó. Taglétszáma az első évben elérte a 236 főt. Nem29
csak elnevezésében bizonyult polgárinak a kaszinó, hanem tagjai társadalmi helyzetét illetően is, 1838-ban a polgárság az egyesület 2/3-át tette ki. Pozitív kezdeményezésnek bizonyult a kaszinók létrehozása. Keretet biztosítottak a társasági életnek, politikai eszmecseréknek, s tagjainak figyelmét a közélet alapvető kérdései mellett a gazdasági terület sem kerülte el. 1840. december 20-án a polgári kaszinó ülésén a Székesfehérvári Gazdasági Egyesület létrehozásának gondolata fogalmazódott meg. A szervező bizottság 1841. március 15-re hívta egybe a gazdasági egyesület alakuló közgyűlését, amelyen a méhészet, a gyümölcsfa- nemesítés és dohánytermesztés fellendítését határozták el. Céljaik megvalósítására 200, egyenként 10 ezüstforint értékű részvényt bocsátottak ki. A részvényesek között egyházi személyeket, földbirtokosokat, gazdatiszteket és városi tisztviselőket találunk.9 Közművelődés és politika – a fentebbiekben már utaltunk rá – szerves egységet alkotott a liberális nemesség, a jogtudó értelmiségiek képviselői által megalapított Fejér Megyei Olvasótársaság tevékenységében. Az 1840. május 31-én megalakult egyesület céljairól, feladatáról így vallott Madarász József: „Nem elégedtünk meg a gyűlésekbeni (nemesi közgyűlések) működéssel, de hogy társaskört is alkothassunk, olvasóegyletet létesítettünk, hogy a jól vizsgát tett fiatal ügyvédeknek elvtársaink közül, alkalmat adhassunk önmívelésökre és előrehaladásukra nézve.”10 A székesfehérvári székhelyű olvasótársaság nemcsak az önművelésnek adott helyt, nemcsak a szakmai ismeretek gyarapítását szolgálta, hanem tagjait tudatosan felkészítette a hatalom átvételére. E szempontból is meghatározónak bizonyult, hogy fiókkönyvtárakat hoztak létre Alapon, Csákváron, Baracskán, Bicskén, Sárbogárdon és Rácalmáson.11 Döntő hatást gyakorolt a társaság tevékenységére Madarász László, Madarász József, Salamon Lajos, Salamon György, Fiáth István, Modrovich Ignác és Kossuth sógora, Meszlényi Rudolf. Vezetésükkel tömörítette a társaság a polgári átalakulás híveit, akik nemcsak a reformkori küzdelmek, hanem 30
a polgári forradalom és szabadságharc aktív részesei is lettek. Az aulikusok sem voltak tétlenek; gr. Zichy Ödön – valójában: Eugen (Jenő) – és gr. Cziráky János vezetésével tömörítették a társadalmi haladást ellenzők táborát. A feudalizmus konzerválásában érdekelt főurak mellett a kiváltságaikhoz ragaszkodó kisnemesség tagjaiból jelentős számú képviselőt tudtak felvonultatni a közgyűléseken. Támogatásukkal sikerült 1843 áprilisában a retrográd követutasítások elfogadtatása is. Ragaszkodtak a nemesség adómentességéhez, az ősiséghez, ellenezték a kötelező örökváltságot: „csakis szabad ajánlattal legyen az megváltható, mégpedig az úrbéri birtok egy részének visszaadásával is.”12 Az ellenzék szervezetten lépett fel a konzervatívokkal szemben, a liberális nemesség a tavaszi tisztújító és követválasztó közgyűlésen akarta pozícióit megerősíteni. A „vörös tollasok” Alapon tartottak értekezletet, s döntöttek a személyi kérdésekben, képviselőik bejárták a megyét, csatlakozásra szólították fel az ingadozókat. Az 1843. május 3-án megtartott tiszt- és követválasztó közgyűlésen a megyei reakció és a liberálisok által vezetett haladó párt csapott össze. A konzervatív párt vezetői a világi és egyházi nagybirtokosok soraiból kerültek ki, nevezetesen: Zichy Domonkos veszprémi püspök, Cziráky Antal, a megye főispánja, Ürményi József alnádor és a zirci apát. A liberálisokat tömörítő haladó párt vezetői a Madarász testvérek, Fiáth István és Salamon Lajos voltak, akik mögött nagyszámú kis- és középbirtokos sorakozott fel. A másodalispán személyét illetően lángoltak fel az ellentétek. A konzervatívok Fiáth Ferenc másodalispánt továbbra is meg akarták tartani hivatalában, az ellenpárt viszont Salamon Lajos megválasztását támogatta. Cziráky főispán a választást megelőző napon a haladó párt küldöttsége előtt kijelentette: Salamont nem jelöli a másodalispán tisztségére. A kijelölési jogával visszaélő konzervatív politikus nem vette figyelembe, hogy Salamon személyében „roppant tömeg bizalma pontosul”, közel 1200 nemesi választó támogatta. 31
A szabad választás jogában korlátozott nemesség a megyeháza udvarán tartott közgyűlésen érthető okok miatt fennhangon követelte Salamon kandidációját, de a konzervatívokat vezető főispán a „legelső asztal mozdulásra” elnöki székét elhagyta, felfüggesztette a tisztújítást, s híveinek kíséretében visszavonult. A kisés köznemesség ellenállása láttán a megyeháza ablakából jelt adtak a közelben lévő laktanyában készenlétbe helyezett katonaságnak. Zichy Ödön és Ürményi József a feltűzött szuronyokkal rohamozó gyalogságot az udvarban ekkor már verekedő liberálisok és a tanácsteremben tartózkodó képviselőik ellen vezette. A kapubejáratot eltorlaszolókat elkergették, a tanácsteremben összegyűlt ellenzék tagjait tettlegesen bántalmazták, többeket súlyosan megsebesítettek. Az ülésterem „padlóját és falait békésen várakozó nemes társaink vérével befetskendezték, s végre egész felekezetünk nem tsak a teremből, hanem az egész megyeházából is kiszuronyozván” – írták a történteket feltáró ellenzékiek. A sorkatonaság a megyeház előtti teret lezárta, a szétvert, majd az utcán gyülekező haladó párti nemeseket ismét elűzte, s a választójog további gyakorlásából kirekesztette őket. A főispán a megyeház udvarra nyíló erkélyéről tovább folytatta a tisztújítást, de most már csak a konzervatív párti nemesek voltak jelen, s közfelkiáltással Sárközy Kázmért első-, Fiáth Ferencet másodalispánná választották, ugyancsak ők lettek a megye országgyűlési követei is.13 Az 1843 tavaszán megtartott tisztújításon a konzervatívok megerősítették pozíciójukat, de győzelmük nem az ellenzék vereségével volt azonos. Éppen ellenkező hatást értek el, a haladó párt szervezettség és egység tekintetében összekovácsolódott. A törvényes jogokat és eszközöket mellőző közgyűlést követően az ellenzék vezetői bejárták a megyét, „majálisokat” tartottak, s értekezleteiken 1216 nemes írta alá azt a petíciót, amelyben a választások megsemmisítését, új választás kiírását, sérelmeik „gyökeres” orvoslását követelték, mert sérelmük „a nemzet sérelme is, s mely a főispáni jogbitorlást korlátozó célszerű törvényalkotásra fontos adatul s okul szolgáland”. A konzervatívok mindent elkövettek 32
annak érdekében, hogy az országgyűléshez benyújtott petícióról bebizonyítsák; az csak a Madarász László köré tömörülő kisszámú ellenzéki politikus rendzavaró irománya. Főként Zichy Ödön támadta igen hevesen a haladó párt vezérét, s legfőbb célkitűzését – Madarász politikai befolyásának szétzúzását – sem rejtette véka alá: „...kinek szabad elműség palástjával takart vélemény zsarnokságától megyénket megszabadítani polgári legfőbb hivatásomnak tartottam.” A megye júniusi közgyűlésén rágalmak özönét zúdították a Madarászokra.14 Zichy Ödön magatartására a kormányzat is felfigyelt, az ellenzék háttérbe szorítását célzó, sok esetben meg nem engedett eszközöket felhasználó, erkölcsileg is sértő politikájával a megyei reakció vezetőjévé lépett elő, már 1842-ben olyan javaslatot fogadtatott el a közgyűlésen, hogy az országgyűlési követek az egyházi tizedet ne engedjék eltörölni.15 A megyei ellenzék megerősödését az is bizonyítja, hogy a konzervatívok a májusi közgyűlésen lezajlott események kivizsgálására királyi biztos kinevezését látták szükségesnek. A kinevezendő királyi biztos feladatkörét is körvonalazó feliratban kérték, tevékenysége ne csak a követválaszra korlátozódjék, hanem ellenőrizze a megyei haladó párt tevékenységét is, vezetőik ellen folytasson vizsgálatot, és a központi tisztikar megrendült hatalmát szilárdítsa meg. „Napról napra látjuk ingadozni – a felirat megfogalmazása szerint – a törvényes felsőbbségnek a tapasztalatlanabb nép előtti le alacsonyításával járó fel ingerlések által megyénk úgy is meg rezzent nyugalmát, napról napra növekszik bennünk... a félelem.”16 A liberálisok harca nem bizonyult eredménytelennek, annak ellenére sem, hogy a kizsákmányolt és politikailag jogfosztott tömegekkel nem vették fel a kapcsolatot, osztályszempontjaikkal ekkor még nem, de a későbbiekben is csak kevesen tudtak szakítani. 1843 tavaszától a város – a megyei törvényhatósághoz hasonlóan – az országgyűlés munkáját kísérte figyelemmel. Az országgyűlési utasítások elkészítésével 30 képviselőből álló testületet 33
bíztak meg. Alapvetően három: a zsidók emancipációjáról, a szabad királyi városokról és a kereskedelemről alkotott törvényjavaslat hozta mozgásba a város társadalmát. A polgárok, főként a kereskedők és a céhekbe tömörült kézműiparosok tiltakoztak az izraeliták polgárjoga ellen. A városházán aláírásokat gyűjtöttek, feliratot szerkesztettek, amelyet a királyhoz és az országgyűléshez akartak eljuttatni. A tanács a tiltakozó felirattal nem értett egyet, sőt annak elküldését szükségtelennek tartotta, mert a főrendek visszautasították a zsidókról alkotott törvényjavaslatot. A polgárok jelentős része szembefordult a tanáccsal; 1844 áprilisában a városháza tanácstermében üléseztek, tanácskozásukkal azonos időben lázadást szító, gyújtogatással fenyegető, a magisztrátus tekintélyét sértő tartalmú röpiratok terjedtek el. Az eseményeket „tanácsi titkos konferencia” vizsgálta felül. A polgármester vezetésével a tanácsnokok és a városkapitány három napon át üléseztek, kihallgatták az események részeseit, majd ítéletet hirdettek. Király György szabómestert 12 napi fogságra ítélték. Simli József és Horváth József képviselők ellen büntetőpert indítottak. Herrmann Pált, a szabócéh mesterét, ifj. Horváth József tobakosmestert, Gyurkovits János szűrszabót és Szakály csizmadiát a tanácsi titkos konferencia dorgálásban részesítette, mert Cecére akartak utazni „Madarász úrhoz”, hogy „ezen veszedelmes állapotban tanácsot kérjenek”.17 A magisztrátus eljárásából, de a későbbi határozatokból, követutasításokból is egyértelműen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem a zsidó kereskedőket és iparosokat védelmezte, hanem a tekintélye ellen irányuló és a választópolgárok néhány tagja által is támogatott kézműiparosok szervezett fellépését torolta meg. A városban uralkodó zsidóellenes hangulat ellenére 1844 májusában 6 kereskedő (gabona- és lisztkereskedők) és iparos kért letelepedési engedélyt; a közgyűlés elutasította kérésüket, mert „a zsidóság mesterség és kereskedés űzhetése a polgárság sérelmére lévén”.18 Elterjedt gyakorlattá lett Székesfehérvárott, hogy a polgárjoggal együtt járó bor- és pálinkamérést a polgárok haszonbérbe adták a zsidóknak.19 A bérbe34
adás gyakorlata ellen ifj. Miskey Ferenc ügyvéd tiltakozott. A polgárság szembeszállt az 1840:29. tc-ben biztosított jogokkal is, a közgyűlésen pedig „a zsidóság... igen kiterjesztet jogainak némi megszorítását” követelték. Országgyűlési követutasításban megfogalmazták: mindaddig, amíg a feudális előjogokat az országban el nem törlik, zsidók városi polgárjogot ne kaphassanak, és a külföldi – nagyrészt galíciai – zsidók bevándorlását tiltsák meg.20 A konkurenciától tartó kereskedők és céhes iparosok harca a zsidó tőke ellen nem szolgálta a tőkés viszonyok kibontakozását, de nem is gátolhatta meg a folyamatot, sőt az 1844. évi retrográd álláspont csak ideiglenesnek bizonyult, mert az antiszemita közhangulat elcsitulta után az izraelita kereskedők letelepedése az előző évekhez képest felgyorsult. 1838-ban 9, 1844-ben 119, 1846-ban 328 iparból és kereskedelemből élő zsidó lakosa volt a városnak, s lehetővé tették számukra azt is, hogy imaház céljára házat vásároljanak, amelyben iskolát, fürdőt nyitottak, a tanító és a sakter lakását berendezték. A törökök kiűzése (1688. május 19.) után nem került sor a székesfehérvári zsidó hitközség újjászervezésére, a szabad királyi városból évtizedeken át ki voltak zárva az izraeliták, ugyanis az 1703. évi kiváltságlevél szerint Székesfehérvár csak katolikus vallásúakat fogadhatott be (protestánsok és zsidók nem telepedhettek le). Az első zsidó család II. József uralkodása alatt telepedett meg a városban. Stern Chajim majd Frank Lázár Fülöp tartott fenn kóser vendéglőt és fogadót a budai külvárosban azon zsidók számára, akik napkeltétől napnyugtáig, főleg a vásáros és piaci napokon a városban tartózkodhattak és portékáikkal kereskedhettek. Változást Székesfehérvár és a zsidóság kapcsolatában a reformkor eredményezett; 1836-ban 8 lovasberényi kereskedő kapott lakhatási engedélyt, majd 1837-ben a tanács hozott határozatot a zsidók letelepedéséről. A határozat szerint csak azon izraeliták telepedhettek meg a városban, akiknek magatartását korábbi lakóhelyük igazolta, 6 000 Ft értékű vagyonnal rendelkeztek, és a városi pénztárba váltság címén 400 Ft-ot befizettek. Mindezek meglé35
te, illetve teljesítése esetén bárhol lakhattak a város területén, bérleti jogok illeték meg őket, és korlátozott mértékben szabadon folytathatták iparukat és kereskedésüket. Nem szerezhettek ingatlant – még zálogban sem –, nem gyakorolhattak polgár- és céhjogokhoz kapcsolt mesterséget és aprókereskedést sem. Az idézett határozat döntő változást nem eredményezett, ennek bizonysága, hogy 1838-ban is csak 9 állandó zsidó lakosa volt Székesfehérvárnak. A változások alapját nem a tanács határozata, hanem az 1839–1840. évi országgyűlésen elfogadott 29. törvénycikk jelentette, amely a szabad királyi városokban is biztosította az izraeliták szabad lakhatását, és engedélyezte, hogy lakóhelyükön üzletet nyithattak. Az országgyűlést követően felgyorsult a zsidók letelepedése, 1842 decemberében Pillitz Dániel rabbi megszervezte a hitközséget. A következő évben Szegedre távozott, őt a modern gondolkodású, tudós rabbi, Zipser Mayer követte. Újjászervezte a hitközséget, kidolgozta a hitközség alapszabályait, s ő szorgalmazta az oktatás megkezdését is. Normalizálta a hitközség és a város kapcsolatát, eredményes tevékenysége abban is megmutatkozott, hogy 1848-ig 548 főre gyarapodott a zsidók létszáma.21 A magisztrátus, a választópolgárság határozottan foglalt állást a kormányzat központosító törekvéseivel szemben. A főrendek a városok ellenőrzésére királyi felügyelő hivatal felállítását követelték, s a szabad királyi városok élére felügyelőket akartak kinevezni. Az önkormányzati jogok csorbításától tartó tanács a felügyelő hivatalt szükségtelennek tartotta, s azt hangsúlyozták, hogy az országgyűlésnek – így a főrendeknek is – nem a személyi hatalmat, hanem a „nép” hatalmát kell előmozdítania. A város közigazgatásában „a nép által választott és a nép nevében tanácskozó számos tagokból álló testület”-nek kell gyakorolnia a hatalmat. Ha a felügyelő hivatal felállítását nem lehet megakadályozni, azt érjék el a követek, hogy a hivatal hatásköre „törvény általi korlátozása szabatosan kimondasson”, s a város élére kerülő felügyelőnek a közgyűlés határozata nélkül intézkedési joga ne lehessen. A fel36
ügyelő személyét illetően a polgárság élhessen kijelölési jogával, viszont a kinevezés jogát az uralkodónak tartották fenn. Abban az esetben, ha a kormány önkényesen nevezné ki a város felügyelőjét, úgy Székesfehérvár polgársága a kinevezett felügyelő „részéről magára semmi nemű terhet el nem vállaland”.22 A szabad királyi városok rendezéséről szóló országgyűlési vitákban a város a liberális ellenzéket támogatta. Pozitív módon foglalt állást az ország fejlődését előmozdító kérdésekben is. Támogatták a közteherviselésről szóló javaslatot, a kereskedelmi útvonalak kiépítését célzó törekvéseket, a folyók szabályozását, az országos hitelintézet felállítását. Felkarolták a népnevelés ügyét, a lótenyésztés fellendítésére és a Duna pesti szakaszának árvízvédelmi munkálataira felajánlott 50 000, illetve 100 000 ezüstforintot is a népnevelésre kívánták fordítani. Követelték az „osztályokat elkülönöző falak lerombolását”. Csupán azt tartották sérelmesnek, hogy Székesfehérvárt a közteherviselés kérdésében az első osztályú városok sorába vették fel. Opponáltak, mert a város „az egész ország legkeresetnélkülibb és legpénztelenebb részei közé tartozik”.23 Azon túl, hogy a gazdasági viszonyokat tükröző megfogalmazásban az állami adó csökkentésének követelése kapott hangot, tömören utalt a tanács az ipart, a kereskedelmet és a mezőgazdaságot sújtó válságra, a feudális viszonyokkal szemben egyre fokozottabban elmélyülő és általánossá váló elégedetlenségre. Az 1843–1844. évi országgyűlés jelentősebb eredmény nélkül zárult, továbbra is megoldandó feladat maradt a polgári átalakulás, a nemzeti függetlenség és az iparfejlődés kérdése. Kossuth és az országgyűlési baloldal 1844. október 6-án országosan is kibontotta a védegyleti mozgalom zászlaját. A Védegylet a függetlenségi mozgalom új harci eszközének bizonyult, elősegítette a rendiségen kívüli tömegekkel való kapcsolat kiépítését is. Fejér megyében 1844 végén alakult meg a Védegylet fiókegyesülete. Liberálisok, nemesek és ügyvédek, megyei, városi tisztségviselők, kereskedők és iparosok csatlakoztak a mozgalom37
hoz. Madarász László paraszti hallgatói előtt ismertette a Védegylet jelentőségét. 1845 januárjában közel 400 tagot számlált a megyeszékhelyen működő fiókegyesület. A tagjait rendi különbségek nélkül tömörítő Védegylet Székesfehérváron igen széles körre terjedt ki, elsősorban azért, mert a kulturális, gazdasági egyesületek megteremtették a mozgalom alapjait, másrészt pedig a magisztrátus hathatós támogatásáról biztosította a mozgalmat. Mailáth Antal kancellár felszólítására Bajzáth György királyi biztos személyesen igyekezett gátat vetni a bécsi udvar számára veszélyesnek bizonyuló törekvésnek. Bajzáth sérelmesnek és meg nem engedhetőnek tartotta, hogy a tanács tagjai közül többen részt vesznek a Védegylet munkájában. A reakció fenyegetéseitől megrettent magisztrátus többsége határozatban foglalt állást: a tanácsnokok lépjenek ki a Védegyletből! Bajzáth fellépése az önkormányzati jogokat sértette; ugyanis az iszkaszentgyörgyi uradalom birtokosa csakis a városi tisztújítás időszakára kapott királyi biztosi kinevezést, s az nem terjed ki a tanács tevékenységének, így a Védegylet felkarolásának ellenőrzésére. A Védegylet tagjai 1845. március 20-ai ülésükön tárgyalták a történeteket, s nem a városi tanácsteremben, hanem az Olvasótársaság termében gyülekeztek. Az ülésen éles hangú kirohanások, bírálatok hangzottak el a tanács és a királyi biztos ellen. Niczky János helyettes főbíró, a „védegyletisták” elnöke lemondott, helyette Karácsony Antalt választották a Védegylet székesfehérvári csoportja elnökévé.24 A hazai iparfejlődést előmozdító mozgalom hatással volt a tőkeerős polgárságra is. Székesfehérváron 1845-ben alakult meg a Felmayer István és Fiai kékfestőüzem, Tschida János pedig posztómanufaktúrát alapított.25 A kereskedelem igen lassú fellendülésével kapcsolatban szükségessé vált a Székesfehérvári Takarékpénztár megalapítása. Az 1845. november 1-jén 32 500 Ft tőkével induló takarékpénztár fő részvényesei a városi kereskedelmi társulat tagjai és a megyei földbirtokosok voltak. A mobil tőkével 38
rendelkező és a városban letelepedett zsidó kereskedők távol maradtak a vállalkozástól; a kereskedelmi társulat a pénzintézetből kizárta a konkurenciát. A takarékpénztár főként ingatlanvásárlásokhoz nyújtott hitelt, gyümölcsöző kapcsolatokat épített ki a tanáccsal. Elsősorban a polgárok helyezték el megtakarított pénzüket, az alapító részvényeseket nem tekintve, a földesurak betétállománya jelentéktelen volt. A gazdasági élet pangása, majd a válság elmélyülése ellenére 1847 végén a betétállomány meghaladta a 260 000 forintot. Jelentős kezdeményezés bontakozott ki a takarékpénztár kebeléből. Hamvasy Imre főpénztárnok ösztönzésére 1846-ban megkezdték az Első Magyar Kölcsönös Életbiztosító Intézet megszervezését. Az életbiztosító intézet szervezeti és működési rendjét a Lipcsében működő intézettől kölcsönözte. Kiss Sándor táblabíró elnöklete alatt csupán az első kísérletek valósultak meg. 1847-ben Kassán és Temesvárott akartak ügynökséget létrehozni. Törekvésük csak az utóbbi városban járt eredménnyel.26 A negyvenes évek második felében Fejér megyében is jelentős változások következtek be. Az ipari és kereskedelmi tőke első igen szerény vállalkozásai megtörténtek, a hitelviszonyok terén is kilépett a megye a feudális elmaradottságból. A további fejlődés a társadalmi átalakulás kérdésével, a rendi társadalom felszámolásával függött össze. A forradalmi helyzet kialakulása felgyorsult, a polgári reformokért küzdő nemesség és vagyonos polgárság mellett a kizsákmányolt tömegek aktivitása megélénkült. A parasztság elviselhetetlen helyzetét, nyomorát az 1846 őszén országosan is általánossá vált éhínség fokozta, s jelentős mértékben hozzájárult a forradalmi helyzet kialakuláshoz. A tömegek nyomora, az éhezők, a koldusok nagy száma a feudális viszonyok ellentmondásaira irányította a figyelmet. A rossz terméseredmények által előidézett gazdasági válság politikai válságba torkollott. Az uralkodó osztály megrettent, félt az ínség következtében fellépő mozgalmaktól. Fejér megye nemesi vezetői 1846 végén gyors intézkedéseket 39
léptettek életbe; községenként felmérették az éhezők számát, a földbirtokosok gabonakészleteikből vetőmagot, „ínséggabonát” osztottak, egyes uradalmakban munkalehetőséget is teremtettek. Tüneti kezeléssel azonban nem lehetett orvosolni, enyhíteni a nyomort. 1847 telén és tavaszán tovább romlott a helyzet. A Sármelléki járás felső kerületében a zselléreket, a negyed- és nyolcadtelkes jobbágyokat sújtotta leginkább az éhínség. A telkesek – vetőmag nem lévén – földjeiket nem tudták művelni, a zsellérek munkát nem kaphattak. Bodajkon 180, Velegen 57, Csókakőn 119, Móron 614, Vajalpusztán 63, Söréden 39, Pusztavámon 87, Keresztesen 58, Iszkaszentgyörgyön 150, Gúton 121, Isztiméren 16, Kútiban 83, Csóron 119, Inotán 117, Csurgón 73 volt az éhezők száma. A zsellérek helyzetét – akik kenyerük nagy részét aratással biztosították – az a körülmény is súlyosbította, hogy 1846 nyarán nem aratórészért, hanem pénzért vállalták a gabonabetakarítást. Munkabérükért, az élelmiszerárak rohamos növekedése miatt, csupán 3-4 pozsonyi mérő búzát vásárolhattak (1 pozsonyi mérő = 62,5 liter). Ugyanakkor az egyik igen fontos élelmezési cikk, a burgonya hozama is igen rossz volt, eddig ismeretlen „betegség” támadta meg, s megrothadt a földben. Tác, Soponya, Káloz és Csősz helységek éhezőin az uradalmak segítettek. Ellenben Rácalmáson, Adonyban és Perkátán nyomasztó volt a jobbágyok helyzete. A két utóbbi település lakói közül 2371-en, illetve 2016-an éheztek, s a környező községekben kerestek munkát, kéregettek, koldultak. Az ínségesek között Ercsi földesura 500 pozsonyi mérő rozsot osztott ki, de a vetőmagszükséglet biztosításáról nem nyilatkozott. Gyors segélyre szorult Martonvásár, Vál, Alcsút és Kajászószentpéter lakossága is. Tabajd zsellérei 2 pozsonyi mérő búzát kértek a megyétől. A pázmándi és sárosdi zsellérek helyzetén az segített, hogy Jakabszálláspusztán vállalhattak munkát. Cziráky Antal lovasberényi és nadapi jobbágyainak ígéretet tett arra, hogy 300 pozsonyi mérő gabonát oszt közöttük fel.27 Az uradalmak igen kis mértékben segélyezték a rászorulókat, 40
csak ott és akkor osztottak „ínséggabonát”, ahol az elégedetlenség kirobbanásától tartottak. A nyomor, az éhínség láttán egyetlen földbirtokos sem szüneteltette a feudális szolgáltatások teljesítését, a megye az adótartozások behajtásával állandó feszültséget teremtett a községekben. Székesfehérváron 1847 tavaszán csökkentek a kereskedőknél és jómódú parasztoknál levő gabonakészletek, az árak hetivásárról hetivásárra, sőt naponként emelkedtek. A tanács adminisztratív eszközökkel terelte gátak közé a gabonakereskedelmet; igyekezett megszüntetni a spekulációt, a készletek felhalmozását és visszatartását. Rendszeresen ellenőriztették a gabona és a liszt mennyiségét. Május 11-én 8221 mérő gabonát és „egyéb eleséget” mértek fel. A lisztkereskedőknél ugyanezen a napon 748 bécsi mázsa (1 bécsi mázsa = 56 kg) lisztet írtak össze, 15-én pedig 859 bécsi mázsát. Megtiltották az élelmiszerek kivitelét, korlátozták a felvásárlást, s a kereskedők csak kis tételekben mérhették ki gabonájukat. Az intézkedések betartására felügyelő állandó küldöttség megállapította, hogy az élelmiszerárak emelkedéséhez nagyban hozzájárultak a kereskedők, akik a városba hozott gabonát felvásárolták. A lisztkereskedők az eladási jog korlátozása ellen tiltakoztak. Forgalmuk jelentősen csökkent, ugyanis a megyéből érkező vásárlóknak lisztet nem adhattak el. A városban is a zsellérlakosság körében jelentkezett leginkább az éhínség, amelynek egyik oka a napszámbérek, a munkalehetőségek csökkenése volt. („Jelenleg munka sem magánosoknál, sem a városnál nem találtatván.”) A munkanélküliség és az ínség enyhítése érdekében korlátozott mértékben kereseti lehetőséget biztosítottak (utak javítása, a vásártér „egyengetése”). A kereskedők tiltakozására a magisztrátus intézkedéseinek módosítására kényszerült. Annak ellenére, hogy a városban levő készletek a betakarításig nem fedezték a lakosság élelmezését, a vásárra érkező vidékieknek 25 kg liszt vagy búza kivitelét engedélyezték. Az élelmiszerek iránti kereslet felvirágoztatta a spekulánsok 41
tevékenységét. A városba érkező gabonaszállítmányokat a falakon kívül felvásárolták és a környező falvakba szállították, hogy magasabb árakon értékesíthessék. Nemegyszer meg nem engedett eszközökhöz is folyamodtak, búzalisztet árpaliszttel kevertek. Június elején tovább romlott az élelmezés helyzete. A készletek csökkenésével magyarázható, hogy a tanács ismét megerősítette korábban kiadott korlátozó intézkedéseit. Réh gabonakereskedőtől 500 pozsonyi mérő kukoricát és 400 mérő búzát vásároltak kedvezményes áron, 5, illetve 7 ezüstforintot fizettek pozsonyi mérőként, holott a búza piaci ára 17-18, a rozsé 16, az árpáé 1213, a zabé 5, a kukoricáé 12-13 forint volt. A szegényebb népréteget sújtó éhínség csak a nyári munkák időszakában és az aratás befejezését követően enyhült. Az 1847. évi gabonatermés alig közelítette meg a közepes hozamot. Székesfehérvár esetében búzából 45 411, rozsból 12 817, árpából 19 669, zabból 9514 pozsonyi mérő termett.28 A gazdasági válság, az éhínség és a tömegek nyomora a megyei ellenzéket arra késztette, hogy fokozza támadását, s a küszöbönálló országgyűlésre kormányellenes követeket delegáljanak. A konzervatívok élén az 1845-ben adminisztrátorrá kinevezett Zichy Ödön állt, aki arra törekedett, hogy a kormánypárt programját felhasználva kifogja a szelet az ellenzék vitorláiból. Az októberi követválasztó közgyűlésen a kormánypárt főkortesei – Zichy Ödön főispáni helytartó, Marich István Dávid Veszprém megyei főispán, Barkóczy László püspök, Cziráky János és Zichy Aladár – voltak jelen. Az ellenzéket Batthyány Lajos, Meszlényi Rudolf (Kossuth sógora) és Salamon Lajos vezették. A közgyűlésen a két haladó párti középutas jelöltet, Cserna Károly másodalispánt és Horváth Lászlót közfelkiáltással választották meg.29 A középutas elképzeléseket nemcsak a választás, hanem a kidolgozott követutasítások is tükrözték. Elvben elfogadták a közteherviselést, nem támogatták az ősiség azonnali megszüntetését, mert az „az ország birtokosainak nagy részét törvényes jogától minden kárpótlás nélkül megfosztaná”. A konzervatívok ál42
láspontját kifejtő javaslat követelte; az ősiséget „a kor kívánalmainak” megfelelően módosítsák. A közgyűlés egyébként elismerte, hogy az ősiség gátja a hitelviszonyok és az ipar fejlődésének. Az örökváltság kérdésében is középutas elvek érvényesültek. Utasításban fogalmazták meg: a dézsma megváltásával az úrbéri földek egy részét a földbirtokos kapja meg, a feudális szolgáltatások megváltása pedig „szabad alkudozás” útján legyen megvalósítható. A követutasítások vitája során elhangzott az a vélemény is, hogy „az örök váltságnak teljes kármentesítés melletti életbeléptetése a földesurakra nézve kényszerítőleg kimondhassék”. A liberális ellenzék tiltakozott az osztrák államadósság egy részének átvállalása és az ország területén felállítandó monopóliumok ellen. Követelték a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését. Nyíltan még nem léptek fel az adminisztrátori rendszer ellen, csupán óvatos formában a főispán és a főispáni helytartó esküszövegének módosítását tartották szükségesnek.30 Az 1847. évi országgyűlés vitáinak hatására Meszlényi Rudolf vezetésével az ellenzék ismételten támadásba indult. Meszlényi sérelmezte, hogy a rendkívüli közgyűlésekre a közbirtokosság tagjait későn vagy egyáltalán nem hívják meg. Az ország függetlenségének követelésével túllépett a követutasításokon. Az alapvető problémák okát abban jelölte meg, hogy a magyar ügyeket a „láthatatlan” osztrák tanácsosok tartják kezükben, s nincs az országnak önálló, független kormánya. Támadta az akkori kormányzatot is, ezrek véleményét fogalmazta meg, mert annak képviselői „a nemzetnek sem sympathiáját, sem bizalmát nem bírják”.31 A kormánypárt hadállásai meginogtak, a januári közgyűlésen az adminisztrátori rendszer felszámolását követelték. A követeket utasították: „...az alkotmányosság igényeivel, a hazai törvények rendeletével ellenkezőnek, és általjában mint haladási úgy igazgatási tekintetben is veszélyesnek kárhozatosnak ismertetik fel, az ország egyik fő s legérzékenyebb sérelmének jelentsék ki”.32 A nemzeti kormány létrehozása, az adminisztrátori rendszer 43
felszámolása a megye progresszív követelése volt, de ahogy a Pozsonyban ülésező rendeket, úgy a megyei nemességet sem lehetett rávenni a döntő átalakulás elfogadására, illetve követelésére. A változást az európai forradalmak, elsősorban a pesti nép forradalmi megmozdulása eredményezte.
44
