A posztmodern állapot mint szkeptikus filozófia Lovász Ádám © Minden jog fenntartva! Összegzés: Tanulmányunk tárgyát képezi Jean-Francois Lyotard A posztmodern állapot című tanulmányának elemzése, főbb megállapításainak összegzése. Ezzel párhuzamosan Lyotard művét be kívánjuk kapcsolni egy szélesebb diskurzusba amelyet jellemezhetünk az emberi megismerőképesség kritikájaként, vagy, más néven, ismerelméleti szkepticizmusként. Igyekszünk kimutatni Lyotard gondolamenete, valamint az ókori és újabbkori szkepticizmus közti párhuzamokat, a szövegből vett konkrét példák segítésével. Komparatív elemzésünknek nem képezi tárgyát a szkepticizmus előnyeinek vagy hátrányainak, vagy egyáltalában a szkepticizmusnak, a feyerabend-i értelembe vett ismeretelméleti anarchizmusnak létjogosultsága. Erre vonatkozóan, személyes preferenciánkat illetően csupán utalásokat tehetünK. Az ismeretelméleti anarchizmusnak mint irányzatnak a részletes bemutatását is ezúttal kénytelenek vagyunk mellőzni, noha önmagában is érdekfeszítő filozófiatörténeti téma. Sokkal inkább a Lyotard munkájában fellelhető szkeptikus érvelésmódokat és a szkeptikus gondolatnak mint olyannak a meglétét kívánjuk megvizsgálni, valamint választ keresni arra a kérdésre, mennyire tekinthető Lyotard, mint a posztmodernitás egyik legfontosabb képviselője, újkori szkeptikusnak.
1
A POSZTMODERN MINT „KÉTELY” Jean-Francois Lyotard a bevezetőben témájaként a tudás állapotának felmérését tűzi ki célul. A tudás 1970-es évekbeli állapotát kívánja felmérni, ennek körét és a tudás társadalmi meghatározódásának főbb irányvonalait, a tudással kapcsolatos társadalmi tendenciákat. A posztmodern állapotnak a körvonalait kívánja egyben normatív és pozitív módon felvázolni, alapvetően ez a mű főbb törekvése. A posztmodern állapot egyben objektív társadalmi tény és mentalitás. Vizsgálatának kontextusát képezi az, amit a „narratívák kríziseként” említ. A nagy metanarratívák válságba kerültek, és nagyon is úgy látszik, mintha lejárt volna a szavatosságuk. Ez a politikai, etikai és ismeretelméleti, tudományelméleti síkon tapasztalható válság átszínezi a mindennapokat, a társadalom minden szintjét, így a tudás világában is meghatározó tendenciává vált Lyotard véleményében. Ennek a normátlanságnak az eredetét a tudományban magában a tudományban véli felfedezni. A modern tudomány narratívákat cáfol meg, viszont akarva-akaratlanul maga is narratíva, amely ugyanúgy rászorul legitimációs diskurzusra (ezt a legitimációs diskurzust nevezi Lyotard „filozófiának”? noha tudnunk kell, hogy a filozófia ebben e vonatkozásban elsősorban a főáramú ismeretelméletet jelenti). A modern európai tudományok is nagy, azaz, univerzalizáló narratívákra hivatkoztak történetük során, mivel a nagy narratívákból nyerték a múltban társadalmi legitimitásukat (erről bővebben lesz alkalmunk szólni a későbbiekben). Ilyen nagy narratívákból kettőt említ Lyotard: a Szellem kiteljesedésének hegeliánus diskurzusa, és a munkásosztály emancipációjáról szóló marxista diskruzus. Ily módon legitimálódott, többek között, a tudomány a tizenkilencedik századtól a huszadik század utolsó harmadáig. Minden olyan metanarratíva, amely a tudománytól a társadalom bajainak orvoslását várta, és a termelőerők fejlődésében bízott, a huszadik század folyamán megcáfolódott. Nemhogy sok szempontból lassabbnak bizonyult a tudomány fejlődése, mint ahogyan a Belle Epoque optimistái gondolták, hanem egyenesen lehetővé tette a barbárságnak eddig példátlan formáit. Guenon értelmezésében a modern világ magában hordozza a barbárság és rombolás újabb lehetőségeit, viszont ennek okaként a princípiumoktól való elidegenedést, az igazság ismeretének hiányát okolja, vagyis éppenséggel ugyanazt amit Lyotard a „nagy narratívák” válságaként értelmez. A különbség csupán abban rejlik, hogy míg mindkét szerző a válság tényét állapítja meg, addig Guenon, tradicionalizmusából adódóan, szükségesnek tart valamilyen szintézist amely túlhaladja a modernitást. Pontosan a szintézis, az egyesítő nagy narratíva hiánya az, ami problematikus: „Szemügyre véve a modern kort, a legfeltűnőbb a szakadatlan nyüzsgés, a loholás, a nyughatatlanság, s általában a folytonos változás és az egyre rohamosabban növekvő sebesség és az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel való versenyfutás; szétaprózódás a sokféleségben, amelyet nem egyesít már többé egy magasabb princípium ismerete. Analízis analízis hátán a hétköznapi életben, a tudományos elméletekben, az emberi aktivitás szélsőséges, végnélküli elaprózódásához és menthetetlen széteséséhez vezetetve minden olyan szinten, amelyben emberi aktivitás egyáltalán végbemehet. 2
Szintézisképtelenség, dekoncentráció, amely utóbbi ellentéte pedig oly feltűnő a keleti szemekben; nos ezek a magától értetődő, elkerülhetetlen következményei az egyre fokozódó materializálódásnak, tudniillik maga az anyag nem más, mint az osztás és a multiplicitás alapelve; mellesleg ez az, amiért a materializmus a népek és emberek közt szigorúan csak viszályt, háborút és számtalan súlyos emberi konfliktust képes szülni.” (Guénon 2000 [1927]: 38) A szétesettség Guenon és a tradicionalizmus számára problematikus. Ebben a tudati káoszban mint olyanban rejlik a nyílt, materiális területeken is megnyilvánuló káosz lehetősége. A katasztrófát, amely egyébként a mű megírását követően megérkezett a második világháború formájában, megelőzi a normátlanság és zavarodottság amely Guenon szerint szükségszerű velejárója egy materialista civilizációnak. Ugyanígy, Lyotardnál is problémát jelenti az a vákuum, amelyet a tudomány legitimációs deifictje hagyott maga után. Noha Lyotard explicit módon nem említi, az ökológiai válságot is említhetjuk mint a tudomány legitimitását aláásó, azt alapjaiban megrengető objektív és, irónikus módon, tudományos eszközök által kimutatott folyamatot. (Beck 2003 [1992]) Cáfolatot nyert azon Felvilágosodás-kori gondolat, mely szerint a nagyobb tudás automatikusan elvezet a közösség és egyén nagyobb boldogságához. Kimondhatjuk, hogy a tudományba vetett vak bizalom, amelyet többek között a pozitivista spekulatív tudományok és az ipari kapitalizmus is tápláltak a tizenkilencedik század folyamán, Hirosima és Auschwitz révén cáfolatot nyert. Ezek után majdhogynem bűnössé, de mindenképpen delegitimálttá vált a tudomány. Különösen amiatt problematikus ez, mert a delegitimáció ténye nem tette a fennálló társadalmi rendszert működésképtelenné. Lyotard a performativitás elvének vizsgálatánál tér vissza ennek a furcsa anomikus helyzetnek az elemzéséhez. Elölrjáróban Lyotard posztmodernitás-definícióját említhetjük. A posztmodernitás a metanarratívákkal szembeni kételyként definiálja. Mivel szétestek a metanarratívák, lehetetlenné váltak a korábbi nyelvi összekapcsolódások. Mintegy köddé váltak. E ponton emlékezhetünk A kommunista kiáltvány azon mondatára, mely szerint „minden ami állandó, elpárolog” a kapitalista viszonyok következtében. (Marx, Engels 1848)*. Hasonlóképpen Lyotard is hangsúlyozza a modernitásnak ezt a meghatározó tendenciáját, amely a posztmodernitás társadalmi viszonyai közepette válik nyilvánvalóvá. Lehetetlenné váltak a nagy narratívák, mert nem felelnek meg kritikai értelemben sem egy olyan társadalmi valósághoz, amely folyton változik. Az egyetlen logikailag megalapozott intellektuális stratégia ilyen viszonyok láttán, a kétely. Erőteljes és mindenre, még a kritikai társadalomtudományra is kiterjedő szkepszisre van szükség ahhoz, hogy szabadok maradhassunk, és ne kerüljünk valamely hamis diskurzus hatalmába: „Kissé leegyszerűsítve, a posztmodernt mint a metanarratívákkal szembeni kételyt értelmezem. Ez a kétely egyrészt a tudományokban tapasztalható haladás eredménye, ugyanakkor viszont a tudomány fejlődése is előfeltételezi a kétely meglétét. A legitimáció metanarratív apparátusának idejétmúlt jellegéhez tartozik a metafizikai filozófia válsága és 3
az ahhoz kapcsolódó egyetemnek mint intézménynek a válsága. A narratív funkció elvesztette funktorait, nagy hőseit, nagy veszélyeit, nagy utazásait, nagy céljait. Szétszóródott a narratív nyelvi elemek felhőiben – narratív, ám azzal együtt denotatív, preszkriptív, deszkriptív és stb. Minden egyes felhőben közvetítődnek pragmatikus valenciák amelyek csupán helyi érvénnyel rendelkeznek. Mindannyian ilyen helyi érvényű pragmatikák útkereszteződéseinél élünk. Azonban nem vagyunk többé képesek olyan stabil nyelvi kapcsolódásokat létrehozni, és amelyeket létre is hozunk, nem feltétlenül kommunikálhatóak.” (Lyotard 1984 [1979]: xxiv) A posztmodernitásban egyetlen intellektuális stratégia maradt: a szkepszis. Többé nincs olyan paradigma, amelyben hinni lehet, túl az egyetemes hitetlenségen és kételyen. A nagy narratíváknak és az univerzalizálni kívánó nyelvi rendszerek, összekapcsolódásoknak még a lehetősége sem áll fenn. Ehelyett nyelvi felhők maradtak, amelyeknek nincsen egyetemes érvényük. A huszadik században tapasztalható delegitimációs folyamatok, amelyek egyébként hosszabb múlttal rendelkeznek és a modern tudományból mint olyanból fakadnak Lyotard és Guenon értelmezésében egyaránt, darabjaira szaggatták a nyelvet. Többről van itt szó mint nyelvelmélet, hiszen a nyelv dialektikus kapcsolatban van a társadalommal. Amikor a nyelvelméletről beszélünk, egyben társadalomelméletet is művelünk. Egzisztenciálisan megahatározza a posztmodern embert a tudatlanság felhőibe, e pluralizált káoszba való bezártság. Ismét hangsúlyoznunk kell e ponton, hogy Lyotard nyelvhasználata sem újdonság, mivel a középkori misztikának egyik alapvető szövegében is előfordul a „felhő” mint egzisztenciális és ismeretelméleti fogalom. A tudatlanság felhője című mű a következőképpen írja le azt a tudatállapotot, amelyet az imént Lyotardnál olvashattunk: „...eleinte csak sötétben találod majd magad, mintegy a tudatlanság felhőjében, amelyben mit sem tudsz, csak azt érzed, hogy akaratod Isten puszta akarása. Bármit tegyél is, ez a sötétség és ez a felhő megmarad most közötted és Isten között, mert az értelem fényében sohasem láthatod tisztán, de még a szeretet édességében is csak ködösen erezheted. Azért tökéld el magad, hogy erős leszel, és megmaradsz ebben a sötétben, szüntelen kiáltva szeretőd után, mert ha valaha látni és érezni fogod, az csak itt lehet, s ezért úgy van jól, hogy mindig e felhőben és sötétben legyél. Ha iparkodsz, hiszem, hogy Isten kegyelmével eléred ezt.” – A tudatlanság felhője** Több mint véletlen a hasonlóság. A negatív teológia talaján álló Tudatlanság felhőjében is nagy hangsúlyt kap a tudatlanság mint az emberi állapottal együttjáró, attól elválaszthatatlan jelenség. A fenti szöveg értelmében a földi élet keretein belül még a misztikus sem képes egyesülni teljes mértékben Istennel. Továbbá, Istent, a szkolasztika racionalizmusával határozottan ellentétes módon, nem ésszel megismerhető objektumként értelmezi a szerző, hanem átélhető valóságként, amely túlmutat a puszta ész határain. Lyotard ismeretelméleti álláspontja is ennyiben szkeptikus az olyen állításokkal vagy ismeretelméleti paradigmákkal szemben, amelyek a mindenki számára elérhető, univerzális 4
és objektív tudás létét lehetségesnek tartják. Ez az ismeretelméleti pesszimizmus vagy realizmus, kinek melyik fogalom tetszik jobban, fontos alkotóeleme mind a misztikának, a szkepticizmusnak és, tézisünk szerint, a lyotard-i értelembe vett posztmodernnek. Hiába igyekeznek a döntéshozók menedzselni ezt a darabjaira szakadt nyelvet, képtelenek többé összerakni és koherens egésszé kovácsolni. Azt sugallja a hatalom, mintha lehetséges volna olyan metanyelv, amely mintegy kilép a „tudatlanság felhőiből”, egy olyan metanarratíva amely képes összeegyeztetni a nyelvi elemeket, holott Lyotard szerint egyáltalán nincs így. Minden ilyen törekvéssel szemben szkeptikus, még az alternatív diskurzust kínáló marxizmussal szemben is. A megvalósult szocializmus államainak példája ugyanis bebizonyította, hogy az osztályviszonyok sem hordozzák magukban az emancipációnak, az emberi boldogság kiteljesedésének lehetőségét: „A maximális teljesítmény logikája inkonzisztens sok szempontból, különösen a társadalmigzadasági viszonyok tekintetében: kevesebb munkát követel (a termelési költségek csökkentése végett) és ugyanakkor többet (a munkanélküli tömegek társadalmi terhének csökkentése végett). Mára oly mértékűvé vált kételyünk, hogy nem várhatjuk többé hogy ezekből az inkonzisztenciákból megváltás származzon, amint Marx hitte.” (Lyotard 1984 [1979]: xxv) Számos posztmodern vagy a posztmodernhez köthető szerzőnél láthatjuk a marxizmussal való szakítást. Hogy mi állhat a marxizmus térvesztésének, intellektuális hitelvestésének hátterében, arra vonatkozóan csak bizonyos korlátozott érvényű elképzeléseket fogalmazhatunk meg, viszont teljes mértékben kimerítő oksági magyarázattal eddig nem találkoztunk. Lyotard kritikája totális, sőt, mondhatnánk hogy totalizáló, mert a szkeptikusokhoz hasonlóan, kritikája nem áll meg bizonyos irányzatok vagy tézisek bírálatánál. Az igazi szkeptikus egyetlen irányvonalat vagy nézőpontot sem tartja relevánsabbnak a másiknál, mivel minden tézist emberek alkotnak, így ugyanazon egzisztenciális korlátok teszik lehetetlenné valamilyen „objektív”, szubjektív értékítéleteken kívüli valóság igazi megismerését. Igazán egytelen, ember által megalkotott tézis vagy gondolat sem írhatja le adekvát módon a valóságot. Ez alól a marxizmus sem alkothat kivételt. Az intellektuális követekezetesség tipikusan szkeptikus követelményének tesz eleget e ponton Lyotard, amikor a marxizmust is besorolja a kiüresedett, értelmüket vesztett metanarratívák közé. TUDÁS ÉS PERFORMATIVITÁS A posztindustriális társadalmakban alapvető változásokon megy keresztül a tudás. Alárendelődik a tautologikussá váló performativitással, és egyfajta új diskurzussá válik, ami összefügg az új informatikai nyelv megjelenésével. Többé csak az számít társadalmilag elfogadott tudásnak, ami kvantifikálható és lefordítható az informatika nyelvére. Ezen kijelentés első pillantásra meglehetősen banálisnak tűnhet, hiszen korunkban a régi klasszikus szépirodalmi művek is gond nélkül digitalizálhatóak. Lyotard azonban 5
nyilvánvalóan nem a fájlformátumokról értekezik, hanem arról, hogy az informatika és számítástechnika mint olyan átformálja a tudásra szóló fogalmainkat. Mivel egyre gyorsul a technológia, az emberekből elvész a lassan és gondosan elsajátított tudás iránti igény. Mindennek ami a számítógépesített infokapitalizmusban „tudásnak”, „elsajátítandó tudásnak” számít, lerövidíthetőnek és gyorsan elsajátíthatónak kell lennie. Lyotard szerint rányomja a bélyegét a technológia a tudás világára. Kétséges, hogy vajon meg fognak-e maradni azok a tudásformák, amelyek nem fordíthatók le adatmennyiségekké. Meglehetősen pesszimista módon, Lyotard vizionálja az összes, adatokra nem redukálható tudásformáknak a tudás világából való kirekesztődését. A tudományos kutatás jövőbeli irányát a továbbiakban az fogja meghatározni, mennyie fordítható le a kutatás az informatika nyelvére. Itt a lefordíthatóság követelménye egyértleműen mint a kirekesztésnek egy megnyilvánulási formája jelenik meg. Hangsúlyos szerepet kap Lyotardnál a kirekesztés, akárcsak Foucaultnál, aki szerint a diskurzusok mint olyanok, kirekesztési rendszerek, legyenek bármennyire is „elfogulatlanok” vagy „értéksemlegesek”. (Foucault 1981 [1970]: 48-79) A számítógépek hegemóniája megváltoztatja azt, mi számít tudásnak, és mi rekesztődik ki a tudás köréből. Olyanná válik a tudás a számítógépesített társadalom keretein belül, mint amilyen az árucikk a munkásokkal szemben. Vagyis az elidegenedés újabb formájával van dolgunk: „A tudás előállítóinak és felhasználóinak viszonya a tudáshoz amelyet termelnek és felhasználnak mostanában egyre inkább az árutermelőknek és árufogyasztóknak az általuk előállított és elfogyasztott árucikkhez kapcsolódó viszonyának formáját ölti magára - tehát az érték formájához. A tudást egyre inkább eladásra fogják termelni, és azért fogják fogyasztani, hogy realizálódhasson az új termelésben: mindkét esetben, a csere a cél. A tudás többé nem önérték, elveszíti használati értékét.” (Lyotard 1984 [1979]: 4-5) Nincs szó arról, hogy a nagyobb információmennyiség felszabadítja az embert, mint Hegel gondolta. A Szellem, avagy a tudomány szellemének fokozatos kiteljesedése csupán az elidegenedés formáját változtatja meg. Az információ és a tudás ember által létehozott konstrukciók, viszont az emberi munka végeredményeiként egy olyan társadalmi-gazdasági rendszerbe kapcsolódnak bele, amelyben elidegenedik a munka gyümölcse a termelőtől. Sőt, mi több, a tőke formájában halmozódik fel, és kerül szembe a termelőkkel és fogyasztókkal. Ráadásul, a tudásként definiált ismeretek, információk távolról sem öncélúak: az inforkapitalizmus viszonyai között a tudás termelése és fogyasztása a cserének mint olyannak van alárendelve. Mind az információk előállítói, mind annak fogyasztói, a további performativitás végett termelik és fogyasztják az információt. Ez, röviden, az elidegenedés új formája. Lyotard megállapítja meglehetősen előrelátó módon, hogy a jövőben akár komoly konfliktusok is elképzelhetőek országok között az információk birtoklásáért, mivel az információ mint olyan alkotja a számítógépesített társadalom nyersanyagát. Ez a nyersanyag komoly gazdasági értékkel rendelkezik, így nem véletlen hogy konfliktusok tárgyát képezi. A tudás birtoklása nemcsak tudományos előnyökkel jár, hanem egyben hatalmi kérdés is. Nem 6
túlzás azt mondanunk, hogy az információ lehet a huszonegyedik században az a kulcsfontosságú stratégiai „nyersanyag”, amelynek szerepét a huszadik századi világgazdaságban a kőolaj töltötte be. *** Ezeknak a küzdelmeknek már ma lehetünk tanúi. Ugyanakkor az „átláthatóság” ideológiája megköveteli a nemzeti hatáskörökkel felruházott államok részéről a multiancionális szereplőkkel való „nyitottságot”, miközben fordított esetben a multinacionális vállalatok hivatkozhatnak, néha jogosan, néha kevesebb joggal, az „üzleti titokra” mint legitimációra saját titkolózásuk legitimációja végett. Míg az államok kénytelenek egyre inkább nyitott módon eljárni, a zártságnak egyre több megnyilvánulásával találkozhatunk a magánvállalkozások szintjén. Az információ szabad áramlása egyben lehetővé teszi az információ szabad áramlását korlátozó eszközök és módszerek átvételét is. Erős és rejtett hatalmi hálózatok is bújhatnak a „nyitottság” ideológiája mögé. Elképzelhető az információk szabad áramlásának globális megvalósulása, miközben új egyenlőtlenségek jönnek létre az adatokhoz való hozzáférés tekintetében (ez utóbbit csaknem teljesen bizonyosnak tekinti Lyotard). Mivel a tudás alapvetően hatalmi jelenség, valamennyi hatalmi jelenséghez hasonlóan legitimációt igényel. Állítólag nincsen alternatívája a tudomány látszólagos „haladásának”, azonban a tudomány magában hordozza ellentmondásai formájában a meghaladását lehetővé tevő alternatívát, amelyet Lyotard „paralogizmusnak” nevez. A modern tudományok haladása nagyon is kérdéses, méghozzá két oknál fogva: egyrészt a tudomány nem egyenlő a létező tudásformák összességével. Létezik ugyanis a tudományos tudáson kívül narratív tudás is, amely az előbbivel versenyez. Másrészt, a huszadik század fejleményei következtében a tudósok demoralizálódtak, elvesztették legitimációjukat. Az olyan jelenségek mint Hirosima (vagy említhetnénk Csernobilt is), a tudományt oly mértékben lejáratták, hogy legitimációs vákuum keletkezett. Legyen bármennyire is megalapozott „objektív értelemben” a tudomány mint intézmény vagy diskurzus, széles tömegek egyszerűen képtelenek többé hinni a tudomány által lehetővé tett Szép Új Világban. Egyre inkább azon benyomás uralkodott el, mely szerint a tudomány, kiváltképp a természettudomány, fejlődése nemhogy utópiához vezet, hanem egy negatív utópiát eredményezhet, amely akár még embertelenebb mint bármely valaha létezett társadalom. A legitimációt Lyotard úgy értelmezi, mint a törvényhozó azon jogát, hogy narratív érvényt szerezzen az általa hozott törvényeknek. A tudományban ez a relevancia kérdése, annak kérdése, mi illik bele a „tudományosként” aposztrofált diskurzusba, és mi nem. (Lyotard 1984 [1979]: 7) A nyugati tudomány világában a politika és tudás szorosan összefonódnak szinte a nyugati civilizáció kezdetei óta. Hatalmi kérdés, hogy mi illeszkedik a tudományos diskurzusba, és mi nem. Ezen megállapítás magába hordozza az ismeretelméleti anarchizmus lehetőségét. Ha ugyanis tisztán hatalmi kérdés, mi a tudományos és mi nem, elvész az objektum. Kizárólag azon múlik a tudományosság, mit tartanak a tudósok igaznak és hamisnak. Tökéletesen beleillik a szkepticizmusba ennek kimondása. Hatalmi kérdésként definiálni a tudományt egyben a tudományos objektivizmus tagadását is magába jelenti. Nincsen világ saját definícióinkon kívül. A definícióknak nincsen a diskurzusban résztvevőkén 7
kívüli relevanciája, mert a relevancia mint olyan a tudomány területére korlátozódik. A diskurzusban résztvevők hatalmi helyzetétől függ, a valóságnak mely definíciója győzedelmeskedik: "A tudás és hatalom - egy kérdés két oldala: ki dönti el, hogy mi a tudás, és ki dönti el, hogy mit kell eldönteni? A számítógép korszakában oly mértékben kormányzati kérdés ez, mint korábban soha.” (Lyotard 1984 [1979]: 8) Amennyiben a kormányzással függ össze a tudás, és a valóság definiálása, ebből az következik, hogy a domináns valóság-definíciók nem attól fognak függeni, mi az igaz, hanem attól, mi a hasznos a hatalmon-lévők szempontjából. De miként vált lehetővé egy diskurzus, egyféle beszédmód uralma a többi felett? Erre válaszul Lyotard a wittgensteini értelembe vett „nyelvjáték” fogalmát vezet be. Az uralomnak kortárs módszere ez. A hatalom olyan nyelvi fordulatokkal és kijelentésekkel bombázza az alattvalókat, amelyek elkendőzik a valós hatalmi viszonyokat, ugyanakkor az objektivitás és pártatlanság látszatát hordozzák magukon, miközben nagyon is ideológiai telített kijelentések a dolgok léynegét tekintve. Tipikusan ilyen kijelentés „az egyetem nyitott”. Lehet egyszerű tény, mely szerint az egyetem megnyitotta kapuit, viszont lehet egyben értékítélet is. Az utóbbi értelemben implicite módon benne van a mondatban egyfajta normatív telitettség, amely egyrészt előfeltételezi a nyitottság kívánhatóságát, másrészt homályban marad, mit jelent voltaképpen a „nyitottság” mint fogalom, és egyáltalában az, mire is vonatkozik, melyek azok az értékek amelyek beleférnek a „nyitottságba”. Korunk nyilvános diskurzusai, különösen a hatalom képviselői részéről, valósággal hemzsegnek az ilyen látszólag semleges, ám valójában nagyon is elfogult, világnézeti premisszákon alapuló kijelentésektől. Egyre inkább hasonlít a hatalom működése, működtetése Lyotard véleményében egy nagy és intézményesedett nyelvjátékra. A nyelvjtáték keretein belül a szabályok módosíthatóak, így a szavak jelentése szinte vég nélkül változtatható, manipulálható, igaz, a hatalom és az alattvalók részéről egyaránt. Wittgenstein szerint három fontos összetevője van a nyelvjátékoknak: a). A szabályok legitimációja a játékosok közti szerződésből ered, amely a játékon kívül köttetik meg (ezeknek a szerződéseknek időtartama a posztmodernitás korszakában számottevően lecsökkentek, gondolhatunk a házasságok vagy a munkaszerződések rugalmasabbá és rövidtávúvá-válására). b). Ha nincsenek szabályok, nincsen játék. c). Minden nyelvi megnyilvánulás egy lépés a nyelvjátékban. Különösen nagy hangsúlyt fektet Lyotard ezen utóbbi pontra, hiszen ez adja a magyarázatát szerinte az osztályharc kudarcának. A kapitalizmus ugyanis alapvetően a cselekvésből él, abból meríti erejét, így még az ellenlépések is valójában a nyelvjáték folytatását szolgálják; még ha látszólag ellent is mondanak a domináns nyelvjátéknak, valójában megerősítik azt. A fennálló társadalmi kötelékek zöme beágyazható egy nagy nyelvjátékba, annak ellenére hogy 8
a nagy narratíva már hiányzik. Valamennyi társadalmi cselekvés egy nyelvjátékon belüli lépésként értelmezhető. A beszéd ebben a vonatkozásban egyenlő a cselekvéssel, küzdelemmel. Ezt követően kétféle társadalomképet vesz szemügyre Lyotard: a funkcionálisan meghatározott, integráns egészet képező struktúra és azzal szemben, a dichotomális, konfliktusalapú társadalomképet. Vagyis, az álláspontok ütköztetésének klasszikus szkeptikus technikájával semmisíti meg mindkét rivális nézőpontot. Sőt, Sextus Empiricus értelmezésében a szkepticizmus voltaképpen a rivális nézőpontok felszámolásából, a kijelentéstől mint olyantól való megszabadulás művészete: „A szkepticizmus azon képesség, mellyel olyan dolgok között állítunk fel ellentéteket, amelyekről gondolkodnak bármilyen értelemben, egy képesség amelyből, a vizsgált tárgyak egyenértékűségéből, mintegy eljutunk először az ítélet felfüggesztéséig és, azt követően, a lelki békéhez (ataraxia).” (Sextus Empiricus 2000: I. könyv, iv., 8.) Lyotard mintegy megállapítja az ekvipollenciát a funkcionalista strukturalizmus és a marxizmus között, és meg kívánja haladni Talcott Parsons és Karl Marx dichotómiáját. Ma a társadalmi funkció az input-output optimalizálására korlátozódik; a mainstream funkcionalista strukturalizmusban még a szubjektumok szükségletei is háttérbe szorulnak. Egyedül a „struktúraként” felfogott társadalmi rendszer további működése számít. Öncélúvá vált a performativitás, ez uralkodik el a társadalom egésze felett. A strukturalizmus egészét áthatja egy technokrata vízió az „egyensúlyról”, amelyet emberáldozatok árán is fenn kell tartani a rendszer stabilitása végett. Áldozatokat követel a stabilitás, mert ez az egyetlen megmaradt „értéke” a strukturalista szemszögéből. Luhmannál a társadalom „unicitás”, és ez a fajta gondolkodásmód tökéletesen beilleszkedik a funkcionalista-strukturalizmus paradigmájába Lyotard szerint. Parsonsnál a rendszer vagy „működik” vagy sem, nincs a struktúrán kívüli alternatíva, helyette csak entrópia, azaz, összeomlás és szétesés van. Nem tud mit kezdeni a funkcionalista-strukturalista társadalomtudományi paradigma mit kezdeni az olyan társadalmi jelenségekkel, amelyek kívül esnek az éppen aktuális társadalmi struktúrán. Epokhét tanúsít Lyotard e ponton a strukturalizmussal szemben, azonban nem áll meg, hanem tovább megy, és a kritikai társadalomtudományt is bírálat tárgyává teszi. Horkheimer a funckionalista-strukturalizmust az ész paranoiájának nevezi, de csak annyiban beszélhetünk „paranoiáról”, amennyiben birtokunkban van egy valós társadalmi alternatíva. Ilyen alternatíva lehetőségét képviseletére lett volna hivatott az osztályelmélet, azonban ez utóbbi is csődöt mondott Lyotard véleményében. Ily módon beszélhetünk a kétely kiterjesztéséről, egyetemessé-tételéről Lyotard tanulmányában. Az integratív, hagyományos társadalomtudományi elméletek mindegyike felhasználható, beépíthető az elit által működtetett társadalmi rendszer tautologikus működésébe (a funkcionalista-strukturalizmus kiszolgálja a kapitalista és szocialista rendszerek ideológiai szükségleteit egyaránt). A kritikai elmélet elvileg mentes kéne hogy legyen ettől a tendenciától, viszont a marxizmus egészét áthatja egyfajta skizofrénia. Noha alapvetően konfliktus-alapú megközelítés, a marxizmust is sikeresen beépítették a fejlett, liberális menedzsment alatt álló társadalmak a rendszer 9
fenntartásába. Az osztálykonfliktusok konformmá lettek szelidítve a fejlett világban, tehát a rendszer önszabályozásának alkotóelemeivé váltak. A marxista-leninista vezetés alatt álló térségben viszont paradox módon a totalizáló, egységesítő strukturalizmust vette át a Párt, és ezt, ötvözve a marxizmussal, felhasználja az osztályellentétek tagadására. „Kénytelenek leszünk megelégedni a főbb tanulságok levonásával, most hogy tudhatjuk, mi lett az osztályharcokból: a liberális vagy fejlett liberális menedzsment alatt álló társadalmakban a küzdelmek és azok eszközei át lettek alakítva a rendszer szabályozó elemeivé; a kommunista államokban a totalizáló modell és annak totalitárius hatásai újjáledtek éppenséggel a marxizmus nevében, és a szóban forgó küzdelmeknek a puszta létjogosultságát is kétségbe vonják. Mindenütt, a Politikai Gazdaságtan Kritikája és annak párja, az elidegenedés társadalmának kritikája, ilyen vagy olyan módon felhasználásra kerülnek az aktuális társadalmi rendszer programozásában.” (Lyotard 1984 [1979]: 13) Ily módon, a konkrét politikatörténeti körülményekbő adódóan kicsúszott a talaj a dichotómián alapuló társadalomkép alól is. Lyotard követekezetességére vall, hogy a kritikai elméletet sem kíméli az epokhétól. Fontos észrevenni Lyotard álláspontja szerint a kérdésfeltvéseknek általánosan relatív jellegét. Amennyiben valaki a tudást mint a társadalom számára fontos alkotóelemként definiálja, ezzel azt is kimondja hogy a társadalom egy nagy gép. Ha valaki a kritikai elméletből indul ki, és a kritika fejlődésétől, annak kiteljesedésétől teszi függővé a társadalom átalakulását, ez máris feltételez egy olyan társadalomképet, amely nem integráns egészként, hanem differenciaként értelmezi a társadalmat. Viszont igencsak önkényes a kettő közti döntés, azaz, a döntés nincsen igazán logikailag megalapozva. A döntéshozó kénye-kedvétől, politikai preferenciától függ, melyik társadalomképet választja. Ezzel Lyotard azt sugallja, hoyg egyik sem különb vagy kívánatosabb a másiknál. Kifejezetten szkeptikus, sőt, nihilista álláspont ez, hiszen extrém módon tagadja a döntésnek még a puszta létjogosultságát is. Tetten érhető az álláspontok ütköztetésének és kölcsönös megsemmisítésének mozzanata e ponton, akárcsak Sextus Empiricusnál: „Amikor kijelentem, hogy >>minden egyes állásponttal szemben van egy azzal egyenértékű álláspont<<, implicit módon a következőt mondom: >>minden egyes álláspontot [ebben a vonatkozásban] megvizsgáltam amely dogmatikus módon igyekszik kijelenteni valamit, és számomra úgy tűnik, mintha létezne minden egyes dogmatikus állásponttal szemben egy másik, azzal ellentétes álláspont, amely valamit dogmatikus módon igyekszik megalapozni, és az előbbivel tökéletesen egyenértékű a meggyőzőerő vagy meggyőzőerő hiánya tekintetében.<< Ezért az előbbi kijelentés nem dogmatikus, hanem egyszerűen egy emberi érzés közlése amely annak számára aki kijelenti, nyilvánvalónak tűnik.” (Sextus Empiricus 2000: I. könyv, xvii., 203.)
10
Egyre inkább gépekhez kerülnek a társadalmi funkciók. Mostantól a társadalmi hierarchiában betöltött helye az embereknek attól fog függni, kinek van a gépekbe kerülő információkhoz hozzáférése, hogy kik és hogyan ellenőrzik az információáramlást. Az infokapitalizmus paradigmájában mind a stukturalizmus, mind a marxizmus értelmüket veszti, és feloldódnak a termelési erők felszabadulása révén keletkező performativitásban. Szakértők és technokraták gyakorolják a hatalmat, ők ellenőrzik a legfontosabb informatikai folyamatokat. Nincsenek többé nagy célkitűzések, egyedül az adatok bevitele és az adatbevitelnek további zavartalan működésének biztosítására való, többé vagy kevésbé sikeres törekvés. Nincs szó individualizálódásról, mert a társadalom zöme részét képezi a hálózatoknak. Mostantól a nyelvjátékon belüli hely a meghatározó a társadalmi rétegződés szempontjából. Azok rendelkeznek a legtöbb hatalommal, akik a nyelvjáték szabályait képesek leginkább manipulálni. Minden mozgás, még a rendszernek egyébként ellentmondani igyekvő mozgás is jó a rendszernek; az üzenetek, nyelvjátékon belüli lépések teremtenek „értéket” ebben a társadalmi paradigmában. Szükség van bizonyos mennyiségű társadalmi konfliktusra is, mivel a konfliktusok számos üzenetváltás eremdényeznek, ami elősegíti a nyelvjáték folytatását. Ilyen szemszögből nézve, az aktivizmus, legyen bármennyire is „antikapitalista”, minden más mozgással együtt rendszer-valorizáló tényező, azt élteti, további működését segíti elő. Konkrétan nyomonkövethetjük a Lyotard által vizionált gazdasági tendenciát a közösségi honlapok alakjában. A közösségi hálózatok szempontjából lényegtelen az üzenetek tartalma. Az a fontos, hogy a felhasználóak rendszeresen használják az általuk nyújtott felületeket. Legyen szó a fogyasztási szokásaikat közszemlére tevő egyszerűbb állampolgárokról, vagy a legújabb forradalmat éltető aktivistáról, a rendszergazdákat és tulajdonosokat hidegen hagyja az üzenetek témája. Egyedül a belépések gyakorisága és a felhasználói adatbázis mérete a fontos, hiszen ezen adatok konvertálhatóak reklámbevételekre. A mozgásból, az újabb és újabb üzenetek szakadatlan áramlásából táplálkozik a rendszer. Az infokapitalizmus paradigmája során a társadalmi kapcsolat mint olyan, egyfajta nyelvjáték a nyelvjátékon belül. Noha a gépek rendeltetése lehet a társadalom fenntartásának elősegítése annak performativitásának biztosítása, semmilyen garanciája sincs annak Lyotard véleményében, hogy a számítógépesített társadalom kívánatosabb vagy célszerűbb az előbbi társadalmi formáknál. Más szóval, egyáltalán nem biztos, hogy a termelőerők bővülése elvezet a Marx által elképzelt posztkapitalista forradalmi Kánaánhoz. Minden látszólagos szabadsága ellenére, a fennálló nyelvjátéknak is vannak határai, amelyek a diskurzus korlátozását szolgálják. Ennek a lehatárolásnak szélsőséges formája a bürokratizáció, amely „ideális” esetben a teljes szabályozottságot jelenti. Egy nyelvjáték határa a játék „tétje”. Akkor stabilizálódik a nyelvjáték, amikor megszűnik az oppozíció. NARRATIV ÉS TUDOMÁNYOS TUDÁS, AVAGY, A TUDÁS LEGITMÁCIÓJA A tudás (savoir) nem redukálható sem tudományra, sem tanulásra (connaissance). Sokkal tágabb a tudás a pusztán denotatív kijelentések halmazánál, mivel Lyotard szerint túlmutat „igazon” és „hamison.” Sokkal inkább kompetencia kérdése. Kiterjed olyan 11
kritériumok megállapítására és operacionalizálására, mint a technikai minősítés, az etika és az esztétika. A kultúra is, bizonyos fokig, minden társadalomban kirekesztési rendszer, amely meghatározza azok körét, akik ismerik és akik nem ismerik az aktuális társadalom igazságkritériumait. A legtöbb kultúrában találhatunk konszenzust, amely a kultúrában található tudások összességéből áll össze. Nagyon fontos Lyotard részéről a tradicionális és modern tudásformák megkülönböztetése, hiszen ez megóvja attól a végzetes hibától, amelybe a tudományban és annak erényeiben dogmatikus módon hívők rendszeresen esnek. Feltételezik ugyanis, hogy a hagyományos tudásformák valamilyen módon kevesebb igazságtartalommal rendelkeznének, mint a modern tudomány által szentesített tudások. Ez Lyotard szerint hamis diskurzus, mivel nem tudjuk megmondani, melyik tudásforma „jobb” a másiknál. Nem foglal állást egyik mellett sem, ami ismét példázza szkepticizmusát: „A >>fejlődés<< elve előfeltételez egy olyan fejletlen állapotot, ahol a különböző kompetenciák nem választódtak el egymástól, és együtt léteznek egy tradíció keretein belül és nincsenek minősítés vagy egyéb speciális szempontok szerint megkülönböztetve. Ez az oppozíció [fejlettség és fejletlenség között] nem feltétlenül vonja maga után a >>primitív<< és >>civilizált<< ember alapvető különbségét, azonban összeegyeztethető a >>vad elme<< és a tudományos gondolkodás közti egyenlőségtétellel: sőt, még azon, látszólag ellentmondó premisszával is összeegyeztethető, amely a tradicionális tudás felsőbbrendűségét hírdeti szemben a tudás és kompetencia mai szétszóródásával.” (Lyotard 1984 [1979]: 19) Tradicionális társadalmakban a tudás köre tágabb mint a modern világban, és nem korlátozódik a tudomány által szentesített, azáltal jóváhagyott tudásformákra. Lyotard a hagyományos tudásnak, amelyet „narratív tudásnak” nevez, öt jellegzetességét különbözteti meg: a). A narratívák történések, mítoszok, hősök sikereit és/vagy kudarcait mesélik el. Ezek a sikerek és kudarcok adnak legitimációt a tradicionális társadalmi intézményeknek, amelyek a mítoszoknak mintegy funkciói, konkrét megvalósulási formái. Ráadásul a narratívák szolgáltatnak a közösség számára pozitív vagy negatív archetípusokat is. Mindez a normák megszilárdulását eredményezi. b). Mint diskurzív forma, a narratív, szemben a tudományos diskurzussal, nyitottabb a nyelvjátékokkal és a nyelvjáték módosításával kapcsolatban. Egységes nézőpontot alkot ugyan, ám többféle kompetenciás területre van kihatással egy bizonyos narratíva. c). A narratívákat átszínezi transzmissziójuk módja, ugyanis a tradicionális narratívák legitimációja a továbbvitelükből, továbbadásukból származik (azért kompetens az indián mesemondó a történet elbeszélésére, mert maga is hallotta valakitől). Hagyományos közegben, az elbeszélő legitimitása abból ered, hogy valaha maga is végighallgatta a történetet olyan embertől, aki közelebb volt a fény emanációjának kezdőpontjához. A tudásnak ezen formája meghatározza nemcsak a tartalmat (azaz, a narratíva tartalmát), hanem azt, mit kell mondani és milyen tárgya legyen a mondanivalónak. Ráadásul annak aki 12
beszél, be kell töltenie egy meghatározott szerepet ahhoz, hogy legyen joga elmesélni a történetet. Például valamilyen hőstettet kell magának is végrehajtania, vagy legalábbis eljátszania a hős szerepét egy rituálé keretein belül. Röviden, a narratív tudás tartalmazza azokat a pragmatikus szabályokat amelyek rendszerezik mindazt, amit tudni érdemes. d). Az idővel való kapcsolata is más a narratív tudásnak. Egy bizonyos ritmust követnek a rituálék zenéi, és számos esetben a zenéhez igazodik a narratíva. A beavatási szertartások jellemzően mind valamilyen narratívának az újraélésén alapulnak. Az időt a modernitásban a diskurzus végtelenné-válása felszámolja, viszont hagyományos társadalmakban a társadalmi kötelékek, kapcsolatok nyersanyag az élő narratívákban keresendő, vagyis a múlt folyamatos átélésében, abban amit Nietzsche az Örök Visszatérésnek nevezett. Ezen Örök Visszatérés ritmusához igazodik valós időben a közösség, így nincs értelme a „múltról” beszélni tradicionális társadalmakban, mert folyamatosan, újra és újra átélik azt: „A tradicionális társadalmi kötelék nyersanyaga nemcsak az elbeszélt narratívák jelentéstartalmában keresendő, hanem magában az elbeszélés aktusában. A narratívák látszólag mindig a múltra hivatkoznak, azonban valójában mindig egykorúak az elbeszélés aktusával.” (Lyotard 1984 [1979]: 22) e). Nincs szükség a narratívák jóváhagyására. Az autoritás, legalábbis a „primitív”, orális tradíciók esetében, a narratívából magából fakad, és nem az elbeszélő személyéhez mint olyanhoz kötődik. Az emberek, a rituáléban, szertartásban résztvevők csupán aktualizálják a narratívát. Egyaránt hozzájárul az elbeszélés és a hallgatás az aktualizálás folyamatához. A továbbiakban megkülönböztet Lyotard kétfajta „játékot”, amely az általunk „infokapitalizmusnak” nevezett társadalmi paradigmában hegemón szerepet töltenek be: a kutatási játékot és az oktatási játékot. Itt is, mint annyi más helyütt, a bizonyíthatóság tudományos előítéletét teszi bírálat tárgyává a szerző. Copernicus szerint „a bolygók útja ellipszis-alakú”. Ezen mondatot elemzi kritikai módon Lyotard, és kimutatja dogmatikus jellegét, hasonlóan ahhoz, ahogyan Galilei munkásságáról kimutatta Feyerabend annak dogmatikusságát és logikai megalapozatlanságát. **** Magába foglalja Copernicusnak ezen rövid mondata a kutatási játék valamennyi szabályát, azokat a szabályokat, amely a kutatási és tudományos játékokat szabályozzák, korlátozzák. Ezek Lyotard értelmezésében a következőek: a). Az előadónak „igazat” kell mondania, azaz, bizonyítékot kell szolgáltatnia és a vele ellentétes álláspontot cáfolnia kell. b). Leheteségesnek kell lennie az ellenfél szémára az egyetértésnek vagy cáfolatnak (verifikáció vagy falszifikáció követelménye). Ez azt is magába foglalja, hogy a befogadó potenciális küldő is egyben, ráadásul Copernicussal egyenrangú személy. Vagyis, „tudományos” diskurzust kizárólag tudósok folytathatnak egymással. (Itt ismét előtérbe kerül a kirekesztés mozzanata.) 13
c). A tudományosként aposztrofált diskurzusnak „tényekre” kell vonatkoznia, viszont semmi sem szavatolja a bizonyítás bizonyosságát, vagy a „tények” valódiságát. Tehát kizárólag a tudósok közötti konszenzuson alapulnak a tények, a tények által definiált valóság szubjektív valóság. E ponton kifejezetten hasonló gondolatmenetet találhatunk Sextus Empiricusnál, aki Lyotarddal és Feyerabenddel megegyező módon a bizonyítás lehetetlenségére hívja fel a figyelmet: „A bizonyítékokról mindig vita van. Egyesek szerint nem léteznek (például akik azt állítják, hogy az ég világon semmi sincs), míg mások szerint léteznek (ahogyan például a Dogmatikusok állítják), míg mi pedig azt mondjuk, hogy nincsnek inkább, mint nem. A bizonyítékok tartalmaznak meggyőződéseket, és mindig vita tárgyát képezik a meggyőződések, tehát szükségképpen vita tárgyát kell hogy képezzék a bizonyítékok. Amikor például úgy tartják, hogy egy bizonyíték amellett szól, hogy valahol van egy űr, és erről megegyezés születik, akkor azt is gondolják, hogy van űr: így akik kétségbe vonják az űr létét, kétségbe vonják az arról szóló bizonyítékot is. Ez a gondolatmenet érvényes minden olyan meggyőződésre, amely bizonyítás tárgya. Ily módon minden bizonyítás egyben vita tárgya is. Mivel a bizonyítékok valóságtartalma nem tiszta, a róluk szóló vita miatt (mivel a vitatott tárgyak léte nem tisztázott), ezek nem maguktól-értetődőek, hanem bizonyítás révén kéne hogy elfogadjuk. Mivel azonban a bizonyítás amely alapján a bizonyítékok alátámasztást nyernek nem képezi egyetértés tárgyát és nem magától-értetődő (mivel most azt vizsgáljuk, léteznek-e bizonyítékok), a bizonyítás újabb és újabb bizonyítékokat igényelne, és így ad infinitum. Viszont lehetetlen végtelen sok dolgot bizonyítani. Tehát, lehetetlen végső soron megállapítani azt, hogy léteznek-e bizonyítékok.” (Sextus Empiricus 2000: II. könyv, xiii., 180183.) A tudományos és kutatási játék a kirekesztés révén „oldja meg” ezt a dilemmát. Egyszerűen nem vesz tudomást azokról a kételyekről, amelyek megkérdőjelezik a fennálló tudományos diskurzust, vagy az abban résztvevők által felhozott érveket cáfolják meg. Aki új szempontokat kíván bevinni a tudományos életbe, kirekesztés és ignorálás tárgyává válik, és nem reménykedhet abban, hogy egyáltalán foglalkoznak eredményeivel. A legtöbb nagy tudós szembesült ezzel a kirekesztési folyamattal, ami nem egyszer a tudomány történetében nagy mértékben késleltette az innovációt. Eredendően nihilista a tudományos fejlődés, mert az innováció egyben a korábbi álláspontok lerombolását is igényli, a már kialakult konszenzusok felszámolását. Csakhogy a tudomány fejlődése során egyik előítéletet és meggyőződést helyettesíti a másik. Azaz, semmi sem szavatolja a tudósok konszenzusán kívül, hogy az „új igazságok” jobban megfelelnek-e a valóságnak, mint az előbbiek. Lehetetlen megmondanunk, hogy léteznek-e olyan bizonyítékok, amelyek valójában megcáfolhatóak. Nincsen objektív, abszolút érvényük, érvényességük a konszenzusból származik, ami vagy elfogadja valóságtartalmukat, vagy sem. A tudományos kirekesztési folyamat intézményes válasz ezen dilemmára, amely Lyotard szerint két szabályt követ:
14
a). Addig kell igaznak venni egy állítást, amíg a beszélő felhoz érveket és bizonyítékot állításai mellett (igaz, annak kérdése, mi számít bizonyítéknak, maga is társadalmilag meghatározott konszenzus tárgya!) b). Nem használhat a tudós önellentmondó érveket vagy bizonyítékokat. Ráadásul a verifikáció és falszifikáció már ismertetett követelményének is eleget kell tennie a „tudományosságra” törekvő szerzőnek. Előfeltételeződik, hogy az állítás igazsága konszenzust teremthet, ami igencsak kérdéses. A tudósnak kell egy partner mindebben, és a partner szolgáltatásának feladata a felsőoktatásban lejátszódó oktatási játék feladata. Azok kiképzéséről szól az oktatási játék, akikből a későbbiekben lesznek a tudományos üzenetek küldői. A kompetencia forrása mindkét játékban nem a hozzáértés vagy az igaz ismeretek birtoklása, hanem sokkal inkább egy kollektíva helyeslése: „Valakinek a kompetenciája sosem kész tény. Attól függ, hogy kijelentéseit társai diszkusszióra méltónak tartják-e egy olyan sorozat részeként, amely magába foglalja a vitát és a cáfolatot. A kijelentés igazságtartalma és küldőjének kompetenciája tehát alá van rendelve embereknek egy bizonyos csoportjának a helyeslésének akik kompetensek, a beszélővel való egyenrangúságukból adódóan. Egyenlő felek szükségeltetnek, és létre kell hozni őket.” (Lyotard 1984 [1979]: 24) A kollektíva, a helyeslő közönség megteremtése, avagy a konszenzus újratermelésének követelményének tesz eleget a didaktika. A didaktika szabályszerűen a befogadó tudatlanságának, a mesterrel való jövőbeni egyenlővé-válásának és a kijelentések bizonyíthatóságának, bizonyítottságának előfeltételezésén alapul. Vannak a tudományos nyelvjátéknak további szabályai. Először, a tudománynak mindig denotatív kijelentéssel kell végződnie. Valaki akkor tudós, amennyiben verifikálható vagy falszifikálható kijelentéseket képes tenni olyan tárgyakról, témákról amelyek hozzáférhetőek a szakértők számára és elfogadottak a tudomány művelői szemében. Ily módon a „tudományos” tudás kiszakad a társadalmi kötelékek szövedékéből. Szemben a narratív tudással, nem alkotja közvetlenül hozzáférhető részét a társadalmi kötelékek rendszerének, hanem, ellenkezőleg, a társadalom többi tudásformájától és játékától elidegenedve létezik egyfajta légüres térben. Lyotard hasonlóan Husserlhez, problematikusként értelmezi a tudomány elidegenedését a szélesebb, társadalmi értelembe vett „világtól”: "A 19. század második felében a modern ember egész világszemléletét kizarolag a pozitiv tudomanyok határozták meg; tekintetét az ezeknek köszönhető "prosperity" homályosította el, ami azzal járt, hogy az emberek közömbösen fordultak el az igazi emberi létezés döntő kérdéseitől. A puszta ténytudományok csupán tényembereket szülnek." (Husserl 1998 [1936]: 22)
15
Ennek a tudománykritikának a lényegéhez tartozik az elidegenedés bírálata, amely a nyelvjátékok konkretizálódásában, intézményesedésében nem az emberi szabadság új lehetőségeit és távlatait látja, hanem az elidegenedés új formáját. A tudomány fejlődése egyre bonyolultabbá és életidegenné teszi azt, a tudóst pedig szinte menthetetlenül elválasztja a többi embertől, sőt, egyáltalában az élettől mint olyantól. Az intézményekké objektifikálódott tudományos nyelvjáték eluralkodik a tudósok felett is, akárcsak az árucikk a proletárok felett. Ráadásul, a tudományos kirekesztés nemcsak lekorlátozaa az elfogadható állítások körét, hanem a küldők személyének meghatározásáról is gondoskodik. Akkor „tudományos” egy kijelentés, amennyiben a konszenzus „hitelesnek” nyilvánítja, és amennyiben tudományos eszközökkel falszifikálható is. Utolsósorban, a tudomány feltételez memóriát és projektet. Mindig van visszacsatolás korábbi tudományos állításokhoz, valamilyen tudományos diskurzushoz, az aktív tudósok mindig egy korábbi tudományos diskurzushoz viszonyulnak, vagy pozitívan, vagy negatívan. A projekt pedig a tudományos diskurzusnak mint olyanak a folytatása, továbbvitele, akár a tudomány „haladásának” nagy projektjeként is felfogható. Lyotard lényegében azt hangsúlyozza, hogy a tudományos tudás elsőbbsége a többi tudásformával szemben távolról sem szükségszerű. A narratív és tudományos „tudás” egyaránt nyelvjátékokon alapulnak, és nyelvjátékon belüli lépésekből tevődnek össze. Megengedhetetlen a narratív tudás igazságtartalmának objektivista helyeslése vagy cáfolata tudományos eszközökkel vagy érvekkel Lyotard szerint, mert eltérőek a két tudásforma igazságkritériumai. Még azt is megengedi magának a szerző, hogy toleránsabbnak tituálja a narratív, azaz, hagyományos tudást a tudományos tudásformánál, mivel az előbbi nem követel meg a bizonyítást, és ennélfogva nem tagadja meg a legitimitást a bizonyítás-nélküli állításoktól. Ellenben a tudomány sokkal kirekesztőbb Lyotard vélekedése szerint a hagyományos tudásformánál, mert képtelen eltűrni bármit ami nem argumentáción és bizonyításon alapul. Alaptalan előítéletnek tartja a modern tudomány a narratív tudást, holott ez, lévén hogy az összes létező bizonyítás hitelessége ugyanúgy megkérdőjelezhető, igencsak kérdéses intellektuális stratégia. Mivel a narratív tudáshoz hasonlóan a tudomány is egy nyelvjáték, az előbbinek is szüksége van narratívákra amelyek legitimációt kölcsönöznek számára. Ilyenek a nagy felfedezésekről szóló mítoszok és mesék, valamint a tudományos felfedezésekről szóló, a köznépnek szánt történetek, beszámolók. A tudományt is el kell adni, és erre szolgálnak a tudományos életet ábrázoló epikák, a Newtonról és Einsteinről szóló anekdoták, a Curie-házaspár életrajza, és sorolhatnánk. Ezekből az epikákból nyer legitimációt a tudományos nyelvjáték, és azon keresztül, valamilyen szinten az állam is, mivel az állam legitimációja egyre inkább a tudomány epikus elbeszéléséből származik. Lyotard álláspontja szerint már Platónnál megfigyelhető ez a tendencia, vagyis a tudomány új nyelvjátékának kibontakozásának lehetünk tanúi a Dialógusokban. Platónnál a vita célja mindig a konszenzus (homológia), tárgya mindig egy valami, a résztvevők egyenlősége, egyenrangúsága feltételezve van, és ki vannak rekesztve a párbeszédből azok, akik nem fogadják el a játékszabályokat. A tudomány legitimációja jellemzően Platón óta is tudományon-kívüli narratívákkal történik. Ennek tipikus példája a Barlanghasonlat, hogy csak egyet említsünk a számos mítosz közül amelyet találhatunk 16
Platónnál. ***** Annyiben tudománytalan valami a tudományos nyelvjátékban, amennyiben legitimálni igyekszik önmagát. Ily módon megállapítja Lyotard, hogy a tudomány mint olyan szükségképpen szuicid-hajlamú. Amennyiben nem legitimálja önmagát, a társadalom többi területén nem kerül széleskörű elfogadásra, viszont a legitimációval önmaga objektivitását ássa alá logikai csúsztatásokkal, tudománytalan állításokkal és dogmatikus kijelentésekkel. Még Descartes-nál is metafizikai jellegű legitimációval rendelkezett a tudomány. A modern világban viszont nincs a tudománynak egyéb legitimációja a szakemberek vagy tudósok konszenzusán kívül. Kiiktatódik a metafizika, viszont a helyére semmi sem kerül. Igy a tudomány legitimációs alapja rendkívül ingatag, és pillanatok alatt széteshet a konszenzus eltűnése következtében. A Felvilágosodás óta a legitimáció a tömegből ered: a nép és a hozzáértő tudósok tömege „hősként” értelmeződik. Elterjed azon nézet a tizennyolcadik század folyamán, hogy a tudás köre egyre bővülhet, és ennek a mennyiségi bővülésnek a következtében minden lényeges társadalmi probléma megoldható, kiiktatható. Csupán meg kell nevelni a tömegeket, és ennek következtében öntudatra fognak ébredni, ami egy új aranykor kezdetét hozhatja el a feudalizmus sötétségének eltűnését követően. Egymással párhuzamosan kerül a középpontba a XVIII. század folyamán a szakértői konszenzus és a nép konszenzusa mint kettős eszmény, kettős ideál a Felvilágosodásban. Ennek folyamán a társadalom mint olyan egyre inkább tautologikussá válik, mivel eltűnik a metafizikai legitimáció. Helyette felértékelődik az immanenssé-tett univerzalitás mint alternatív érték. Mindez eddig példátlan mértékű kirekesztést tesz lehetővé. Bármi, ami partikuláris, nem univerzális érvényű, így például a nemzettel szembenálló, annak ellentmondani merő kisebb lokalitások, kiiktatásra, megsemmisítésre kerülnek, és addig nyomja el azokat az államhatalom, míg meg nem szűnik a részükről az oppozíció (gondolunk itt a Franciaország tartományainak a „nemzetbe” történő erőszakos úton történő asszimilációjára). Mostantól a „nép” mint közjogi absztrakció törvénykezik, és magához ragadja azon előjogot, hogy magára nézve érvényes normatív szabályokat alkosson. Sőt, a modern narratívában kizárólag azon szabály lehet érvényes a népre nézve, amelyet maga alkotott meg. Egymással összefonódik a modernitás narratívájában a tudomány hőse és a szabadság hőse. Mindketten, e kargokultusz főszereplői, a nép hatalmának további kiterjesztéséért fáradoznak, míg el nem jön a Kánaán, a haladás beteljesülése.
LEGITIMÁCIÓ ÉS DELEGITIMÁCIÓ A következőkben Lyotard elemzi a tudás legitimációjának főbb narratíváit, valamint a tudomány legitimációjának összeomlása következtében feltáruló új lehetőségeket. A modern, azaz, a Felvilágosodástól körülbelül az 1970-es évekig, legitimációs paradigma egyben politikai és filozófiai. Elsősorban, az emberiség egésze jelenik meg ebben mint a szabadság hordozója, megvalósulási és kibontakozási lehetőségének zálogaként. Ezen mentalitás formálta az oktatáspolitikát. A modernitás ideológiájában az oktatás mint az emancipáció eszköze jelenik meg. Az állam, miközben a szabadságra hivatkozik, monopolizálni és formálni igyekszik az oktatást, alárendelve azt a valós vagy vélt 17
emancipáció ideológiai szükségleteinek. Ez azonban még kevés a tudományos és oktatási nyelvjátékok legitimációjához. Szükséges a filozófia, kiváltképp a spekulatív filozófia. Példaként hozza fel Lyotard a Berlini Egyetem alapítását a XIX. század elején. Wilhelm von Humboldt öncélúként definiálta a tudományt, ugyanakkor hangsúlyozta annak szerepét a „nemzet szellemi és morális képzésében.” E ponton konfliktust figyelhetünk meg a tudományos értelembe vett „igaz”, denotatív kijelentések és a végső igazságra igényt tartó normatív kijelentések között. Humboldt szükségesnek tartotta a tudomány szubjektumának, befogadójának, közönségének megteremtését. Ez a gondolkodó szubjektum, és csak másodsorban „nép” vagy „nemzet”. Ez a gondolkodó szubjektum maga a spekulatív szellem, még Schleiermachernél is. Lyotard meglehetősen cinikus ítélete szerint, a spekulatív szellem kibontakozásáról szóló német idealista filozófiai narratíva nem szól egyébről, mint a tudomány legitimációjáról. Az olyan gondolkodók mint Hegel a spekulatív szellem kibontakozásától, „rendeltetésének” beteljesülésétől várják a megoldást. Itt is, mint számos más esetben, nem egyébbel van dolgunk mint a tudomány metanarrációjával. Hegel a tudományt, sőt, az egész történelmet a Szellem kibontakozásaként értelmezte. Rendszerében a filozófia mint a tudomány legitimáló eszköze jelenik meg, például az Enciklopédiájában. Joggal emeli ki Lyotard ennek a projektnek a totalizáló jellegét. Egyéni létezők nem rendelkeznek önértékkel; egyedül attól függ a megítélésük, hogy elősegítik-e a haladást vagy sem. A folyamat lényege a hegeliánus rendszerben a Szellem fokozatos spekulatívvá-válása. Egyre inkább elszakad a létezőktől a Szellem, míg a történelem végén tökéletesen éteri jelenséggé válik. Az igaz tudás ezen perspektíva szerint absztrakt. Újabbkori formája ennek a metanarratívának a szubjektum önfelszabadításának epikája, vagyis a marxizmus. A törvények legitimációja az öntörvényűségből, az önkormányzás és önigazgatás feltételezett tényéből fakad (feltételezik a marxisták, hogy a forradalom lehetővé teheti az önigazgatást a proletariátus számára). Itt a szubjektum mint törvényhozó jelenik meg. Újabb nyelvjáték veszi kezdetét: az imperatív (preszkriptív) nyelvjáték. A legitimáció ebben a paradigmában az igazságosságra vonatkozó preszkriptív állítások igazolására korlátozódik. Új kritérium az igazságosság. Itt sincs azonban a tudásnak „végsőnek” mondható, legitim alapja túl az immáron autonóm kollektíva érdekeinek szolgálatán. A kritikai tudás imperatívuszának is hívhatjuk ezt a paradigmát Lyotard nyomán. A marxizmus ebben a kontextusban mint két modern tudományos legitimáció között ingadozó skizofrén konstrukció jelenik meg. Az egyik oldalon, metanarratíva, haladás a szocializmus/kommunizmus új valósága felé. Igy kiiktatásra kerül mindaz, ami akadályát képezi ennek a haladásnak, így a kritika is, ezen első típusú marxizmus szerint, kiiktatandó a jövő akadálytalan elérése szempontjából. A második típusú marxizmus viszont a társadalomkritikai elemet emeli ki és annak ad prioritást, szemben minden más elemmel. Az utóbbi típusú marxizmus az autonóm közösség szolgálatát, a kritikai funkció betöltésére vállalkozik. Mindkét progresszív metanarratíva, a hegeliánus és a marxista, elvesztette legitimitását a posztindusztriális/posztmodern társadalmakban. Tautologikussá váltak, értelmüket vesztették maguk a normatív, univerzalizáló célkitűzések is. A spekuláció és emancipáció nagy narratívái eltűntek vagy eltűnőfélben vannak. Ennek a folyamatnak, amit Lyotard delegitimációnak nevez, voltak előzményei már a XIX. században 18
is. Már Nietzsche felfigyelt azon tendenciára, mely szerint a tudomány, éppen a felfedezésekből és újabb tudományos paradigmák győzelméből adódóan, állandóan lerombolja önmagát és újjáépíti, gyakran az alapoktól kezdve. A tudomány kritériumainak önmaga ellen való fordítása Nietzsche szerint szükségképpen nihilizmushoz vezet. Ezért a delegitimáció a tudomány legitimációs szükségletéből ered. Alapvetően hamis annak feltételezése, hogy az igaz denotatív kijelentésből eredő preszkriptív kijelentés igaz lesz, mivel kétféle, egymástól eltérő relevanciával rendelkezik két különböző kijelentés. Ráébredtek az olyan gondolkodók mint Wittgenstein, Buber és Levinas, hogy a tudomány képtelen legitimálni más nyelvjátékokat. Sőt, az igazság maga is kívül esik a mindenkori nyelvjátékokon: „Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Wittgenstein 1989 [1919]: 6.54) Wittgenstein és Lyotard egyaránt felszólítják az olvasót a nyelvi korlátoktól való megszabadulásra. Nincsen univerzális metanyelv, és ezen felismerésre egyre több gondolkodó kezd rádöbbenni amint közeledik a századvég. A megoldás nem a nyelvjátékon belül keresendő, hanem az univerzalizáló szándék nyelvjátékból kilépve reménykedhetünk abban, hogy megtaláljuk a praxison keresztül, méghozzá egy olyan alternatív praxis formájában amely nem alapul a performativitáson. Egyre növekszik a tudományos bizonyítás komplexitása. Szükséges a metanyelv egy logikai rendszer logikusságának biztosítása végett, mivel külsődles elv bevitele nélkül bármely logikai rendszer tautológiává fajul. Gödel tétele bebizonyította egy olyan aritmetikus prepozíció létét, amely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Megdőlt ezzel Lyotard szerint a tudományos játékszabályok legitimációja. Úgy tűnik, mintha sohasem fogjuk tudni kiiktatni a „kimondhatatlant” a tudás világából. Azaz, nincs az ismeretlennek szélső határa. Ezen felismerés, amely a matematika tudományából ered, alapjaiban kérdőjelezi meg az egész tudományos projekt értelmét. Nem meríti ki a teljességet az aritmetikai rendszer, ezért nem remélhetjük, hogy valaha is megismerjük annak teljességét, amit ismerni lehet. Újabb felfedezések bebizonyították a logika területén is a paradoxonok lehetőségét: „...Gödel bebizonyította, hogy az aritmetikai rendszerben leheteségesek olyan prepozíciók amelyek sem bizonyíthatóak sem cáfolhatóak a rendszeren belül, és ez magába foglalja azon tanulságot is, hogy az aritmetikai rendszer nem meríti ki a teljességet. Mivel ezen helyzetet általánosíthatjuk, el kell fogadnunk hogy minden formális rendszernek vannak belső határai, korlátozásai. Ez vontakozik a logikára is: a metanyelv amelyet használ egy mesterséges (axiomatikus) nyelvre vonatkozik amely >>természetes<< vagy >>mindennapi<<; univerzális,
19
hiszen minden más nyelvre lefordítható, azonban a negációt illetően nem konzisztens – megengedhetőek a belső paradoxonok.” (Lyotard 1984 [1979]: 42-3) Immáron teljes mértékben a szakértői konszenzustól függ a tudomány és a logika metanyelve, viszont a tudomány alakulása sosem volt oly kaotikus és zavaros mint jelenleg, különösen a káoszelmélet és fraktálelemzés térhódításának köszönhetően. A tudomány alapvetően lelepleződött; nem más, mint szerződés a benne résztvevők között. Manapság a formális és axiomatikus rendszerek pluralitásával van dolgunk. Univerzális, ugyanakkor inkonzisztens, önellentmondó metanyelv uralkodik, amely magában hordoz önellentmondó, paradox elemeket is. Ebbe a kaotikusságról szóló értelmezési keretbe ágyazza be Lyotard a technológiai fejlődés diskurzusát. A technológia ebben a vonatkozásban az embernek egy prosztetikus meghosszabításaként jelenik meg. Akkor „jó” a technnológia, ha „jobban” csinál valamit. Ez új problémához vezet társadalmi szinten: a technológia kiadásokat igényel, így azok kezében összpontosul akik megengedhetik maguknak a
technológiába való beruházást. A technológia, ahelyett hogy felszámolná az igazságtalan viszonyokat, átalakítja azokat, és új privilégiumokat eredményez. Már Descartes is pénzt követel: "Alighogy befejezte az "Értekezés a módszerről" című művét, Descartes máris kutatási forrásokat követelt. Új probléma jelenik meg: azok az eszközök amelyek az ember kognitív képességeit megnövelik a bizonyíték-előállítás végett, több kiadást igényelnek. Ha nincs pénz, nincs bizonyíték, nem lehetséges állításaink verifikációja, ezért igazság sincs. A tudomány nyelvjátéka a gazdagok játékává válik, amelyben azoknak van nagyobb eséllyel igazuk, akik gazdagabbak. Egyenlőségjel jön létre a gazdagság, hatékonyság és igazság között." (Lyotard 1984 [1979]: 44-5) A tudomány termelési tényezővé válik, egy pillanattá a tőke mozgásában. Azért vált oly fontossá a kapitalizmus kibontakozásával a tudomány, különösen a természettudomány, mert a társadalmat eleve áthatotta a performativitás. A bizonyítékok előállítása már a tudomány nyelvjátékának irányítása alá kerül, amelynek célja a performativitás, a tautologikussá-vált hatékonyság. A kutatók finanszírozásának diskurzusa egyben hatalmi diskurzus is. Áthatva a performativitás által, a fejlett társadalmakban átformálódnak az igazság-kritériumok is. Annak van igaza, aki bizonyítékokat állít elő, viszont a bizonyítékelőállítás eleve feltételez anyagi erőforrásokat, azaz, végső soron performativitást. Luhmann szerint az igazság helyett procedúrák jellemzik a fejlett társadalmakat. Minden más szempontot felülmúl a teljesítmény-növelés, ez a legitimáció forrása de facto. A technológia irányítása hatalmat ad, a valóság definiálását segíti elő, teszi lehetővé. A számítógépesített társadalom performativitása megköveteli a felsőoktatástól középvezetők, informatikusok tömeges képzését, mivel a rendszer számára olyan játékosok kellenek, akik az aktuálisan létező társadalmi rend fennmaradását biztosítják. A performativitás mint elv ebből adódóan áthatja a felsőoktatást, alárendelve azt a hatalomnak. Lyotard meglehetősen éles megfogalmazásában, az egyetemi autonómia „semmit sem ér, mert a felsőoktatási intézmények alá vannak rendelve a performatív elveket követő rendszernek, amely csupán 20
„skillek” átadását követeli meg azoktól. Mivel a nagy narratívák eltűntek és a történelem szemétdombján rozsdásodnak, ironikus módon megjegyzi Lyotard hogy immáron nyugodtan lehet gépekkel helyettesíteni egyetemi tanárokat, mert szükségtelenné vált a rendszer szempontjából elvek, életfelfogások közvetítése. Kizárólag az anyagi érvényesülés, vagy létfenntartás motiválja a legtöbb hallgatót. Nem az számít a kortárs felsőoktatásban, „ez igaz?”, hanem „ez mennyire hasznos?”. Ilyen körülmények között a tudás kommercializálódik, és eleve úgy termelődik hogy el lehessen adni. Az adattárolók a posztmodern ember számára olyanok mint a „természet” korábbi embertípusoknak. Ezek képezik az új Enciklopédiát. Továbbra is fontos szerepet tölthet be a képzelőerő, noha a legtöbb területen még mindig már meglévő adatforrások operacionalizálása, annak felügyelete a legmérvadóbb. Ugyanakkor az extra performativitás viszont függ a fantáziától, ami eddig össze nem kapcsolt dolgok összekapcsolásának képességét jelenti Lyotard szóhasználatában. Az igazság szempontjából értelmetlenek a számok, legyen szó emberekről vagy kutatási eredményekről. A teamwork csak a performativitást növeli, igazságot nem lehet ily módon hatékonyabban megtalálni, de az igazság keresése nem is cél manapság (noha még a performativitást/hatékonyságot sem növeli egyértelműen). A professzoroknak nincsen helyük ebben a paradigmában, végük van, és gépek fogják őket helyetesíteni, mivel a performativités kizárólagosságára épülő posztmodern paradigmában nincs rájuk szükség. Mégsem zárja értekezését pesszimista hangnemben Lyotard. Ezen folyamatok magukban hordozzák a szabad, helyi kezdeményezésre épülő közösségek lehetőségét. Hangsúlyozza, hogy a lokalizált tudásokra épülő, a kölcsönös tiszteletnek a mainál valamennyivel nagyobb teret engedő társadalomkép nem szükségszerű, hanem egy lehetséges alternatíva a központosított, szémítógépesített rémálommal szemben. A modern tudomány fejlődése a rombolások és cáfolatok sorozatából eredt. Eddig úgy működött, amennyiben talált egy tudós valamilyen eddig magyarázatlan paradoxont, addig dolgozott, amíg talált valamilyen megoldást a paradoxonra. Feltételezték, hogy van ugyanis megoldása a paradoxonoknak. Mára kiderült, hogy nincs. A performativitás mint elv feltételezi, a legtöbb esetben hamisan, hogy létezik egy rendszer amely alapvetően stabil, és amely tökéletesen performatív lehet, és egyben kívánatos dolog is növelni annak performativitását. Viszont egy rendszer stabilitása Brillouin szerint épphogy csökkenti annak performativitását. Megbukott tehát a funkcionalista-strukturalizmus, cáfolatot nyert. (Lyotard 1984 [1979]: 55) A társadalom „javítása”, „megváltoztatása” előfeltételezi, hogy meg tudjuk mondani, mi az hogy „társadalom”. Ez viszont tévedés Lyotard véleményében, nem lehet megmondani ugyanis egészen pontosan mit is jelent a „társadalom”, mert alaptalan absztrakció. Viszont a determinizmus még működik kisebb szinten, mikroközösségek elemzése során meg tudjuk állapítani a legfontosabb összefüggéseket. Azonban még ennek is vannak határai. A kvantumfizika kimutatta, hogy a pontosságra való törekvés ronthat a pontosságon. Kicsi eltérések is számottevő torzítást okozhatnak egy bizonyos mérési szint alatt a levegő sűrűségének vizsgálata alatt Jean Perrin szerint, így a mikroszinteken tapasztalható determinizmussal szemben is kételyt kell tanúsítanunk. A mikrofizika szintjén lehetetlen egy bizonyos információs mennyiségnél többet szerezni; ha túl kicsik a megmért összegek, akkor 21
a pontos mérés lehetetlenné válik elméletileg és gyakorlatilag. A matematikában is lehetetlen a pontos mérés, még emberi szinten sem vagyunk képesek precízen mérni. A derivatívátumok, függvények inkább kivételt alkotnak, semmint szabályt. Gyakorlatilag lehetetlen pontosan definiálni vagy mérni bármit, amit nem hozott létre, formált, az ember maga. Az olyan természeti jelenségek mint a felhők vagy a sziklák olyan formákat öletenek, amelyekre nem létezik matematikai függvény, ezért a matematika nyelvén leírhatatlanok. (Lyotard 1984 [1979]: 58) Az előrejelzések lehetetlenségére hívja fel a figyelmet a katasztrófaelmélet. Még egy olyan banális, jelentéktelen eseményt mint egy kutya viselkedése, hogy vajon támadni vagy ugatni fog-e, felvázolható mint egyfajta előreláthatatlan, kaotikus katasztrófaesemény egy 3D-s matematikai modell segítségével. Tökéletesen megjósolhatatlan matematikai úton a kutya viselkedése. A matematikai modell a katasztrófát képes kimutatni, előrejelezni viszont nem. Igy bizonyosságot szerzett a késő huszadik-századi tudomány Herakleitosz mondásának, mely szerint minden dolog forrása a Káosz. A determináció maga is determinált, mivel az is determinált különböző természeti és egyéb tényezők által, akinek feladata volna megállapítja az okságot. A posztmodern tudomány felszabadulhat a modern tudomány korlátai alól, amennyiben a káosszal foglalkozik, irányíthatatlan jelenségekkel (fraktálok, katasztrófák, és a paradoxonokat helyezi figyelme középpontjába. Ez Lyotard szerint magában hordozza egy jövőbeni emancipáció lehetőségét. Ha nincsnek nagy narratívák, akkor helyettük mi legyen? Habermas kommunikatív racionalitása Lyotard véleményében nem hiteles alternatíva, mivel az abból fakadó konszenzus hamis és valótlan. Előfeltételez ugyanis valamilyen nagy emancipációs narratívát. Ráadásul a konszenzus mint olyan a létező társadalmi rendszernek és annak intézményeinek az érdekeit szolgálja. Luhmann értelmezésében a rendszer adminisztratív procedúráinak részét képezi. Viszont a paralógiát nem képes a társadalom irányítani vagy kontroll alá venni. A felfedezések logikájából kiindulva, Lyotard szerint a káoszban található az a paralógia, amely a fennálló univerzalizáló szabályok elleni lázadás forrása lehet, lázadás amely akár lerázhatja a társadalomról a tudományos nyelvjáték korlátozásait. A rendszerelméletek ideje lejárt, tudományos téren is megcáfolódtak. Mivel a rendszer működésének kulcseleme a sebesség, ha ez lecsökkenne, a performativitás is csökkenne, ami társadalmi változáshoz vezethet. A mostani társadalom lényegében azt éri el az emberek körében, hogy tudatosan akarják azt, amit a társadalom akarja hogy akarjanak, interiorizálják a kívülről jövő preferenciákat. Ennek egyik eszköze az informatika és az informatikán alapuló adminsztratív procedúrák. A rendszer dehumanizálja az embereket azért, hogy egy másik normatív szinten rehumanizálja őket. Nagyon jól tudják a döntéshozók, hogy a legtöbb ember nem tudja, mit miért akar. Nem is ismerhetik szükségleteiket az új technológiák által meghatározott viszonyok közepette. Ezért bizonyos esetekben a rendszer terrort gyakorol, amikor mégis öntudatra ébrednek az alárendeltek, kirekesztéssel fenyegetve meg azokat akik nem hajlandóak résztvenni a nyelvjátékban. Viszont bizonyos differenciális tudományágak, tudományterületek magukban hordozzák a rendszer antimodalitását. A Lyotard által „paralogikusként” értelemzett cselekvés célja a fennálló tudományos és egyéb, nyelvjátékbeli szabályok megkérdőjelezése, és új szabályok felváltásának lehetőségére való 22
figyelemfelkeltés. A performativitás, és az azt kiszolgáló univerzális metanarratívák helyett olyan diskurzust javasol, amely elismeri a különbségek létjogosultságát, és teret hagy sokféle narratívának. Sokféle metanyelv békés egymás mellett való létezését javasolja mint civilizációs alternatívát a performativitással szemben. Azon felismerés motiválja Lyotardot, hogy nincsen egységes „emberiség”, amely valamilyen nagy cél felé törekedne. Ehelyett el kell ismerni a különbségeket. A konszenzus gyanús és lejáratott értékké vált, amelynek nincsen jövője: „A konszenzus egy idejétmúlt és gyanús értékké vált. Azonban az igazság mint érték sem idejétmúlt, sem gyanús. Az igazságosságnak egy olyan elvéhez és gyakorlatához kéne eljutnunk, amely nem kapcsolódik a konszenzushoz.” (Lyotard (1984 [1979]: 66) Lyotard konkrét javaslataival zárja tanulmányát, amelyek a következőek: a). A nyelvjátékok heteromorf jellegének elismrése, és a totalizáló terroról való feltétlen lemondás. Azaz, egyik nyelvjáték ne erőltesse rá magát a többire. b). A nyelvjátékokban a szabályalkotásnak helyinek, lokálisnak kell lennie. A metanyelveknek elsősorban helyi érvényük lehet. A társadalmi kapcsolatok, kötődések egyre inkább átmenetiek és szerződés-alapúak. Ez ugyan nem egyértelműen jó vagy helyes folyamat, számos ambiguitással rendelkezik, viszont a szabadság lehetősége is benne rejlik. Nem lehetséges a kapitalizmussal szembeni „tiszta” alternatíva, helyi szinten viszont lehetségesek alternatív életmódok. A komputerizáció szolgálhatja a közérdeket, amennyiben lokális, információkkal bőven ellátott közösségek léteznek, és a tudósok, valamint a társadalomirányító ambíciókkal rendelkező technokraták lemondanak az univerzálisan érvényes tudára való igényükről. Mint igyekeztünk kimutatni, Lyotard szkeptikus módon cáfolta meg a modern narratívákat, és általánosságban kimutatta A posztmodern állapot során az emberi tudás korlátozottságának felismerésének fontosságát. Egy olyan korban amely a gyakorlat szintjén még mindig úgy tesz, mintha az emberi ész mindenható volna, mindnyájan tanulhatnánk Lyotard záró soraiból: „Munkánk egy olyan politika kontúrjait igyekezett körvonalazni, amely tiszteletet tanúsítana az igazságosságra és az ismeretlenre irányuló vágy felé egyaránt.” (Lyotard 1984 [1979]: 67)
23
MEGJEGYZÉSEK * Marx, Karl és Engels, Friedrich: A Kommunista Párt Kiáltványa, I. (1848) http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1 ** Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője, 3. pont *** Érdekes e vonatkozásban megfigyelnünk a Wikileaks és a Snowden-ügy körüli vitákat, amelyek rámutatnak az információnak mint hatalmi és gazdasági nyersanyagnak a fontos szerepét. Ilyen konfliktusok lehetőségére hívta fel a figyelmet Lyotard már 1979-ben. Ilyen szempontból számunkra nem lehet meglepő, hogy az inforkapitalizmus társadalmi paradigmája magában hordozza ezen konfliktusokat, hiszen az, hogy az információ az új kőolaj, már szinte közhellyé vált az üzleti sajtóban az elmúlt években. Lyotardhoz képest több évtizedes késéssel megindult egyfajta vita az adatok és a kőolaj hasonlóságáról és különbözőségéről, pl. http://www.forbes.com/sites/perryrotella/2012/04/02/is-data-thenew-oil/ és http://www.varonis.com/news-events/press-releases/2013/bring-your-owndevice.html. Az utóbbi cikkben különösen érdekfeszítő azon szófordulat, mely szerint az információtárolás egyik legfőbb veszélye a „leakage”. Hasonló veszélyekkel járhat egy üzleti vállalkozás számára az adatok „szivárgása”, mint egy olaj- vagy földgázvezetőkből történő szivárgás. **** Galilei számottevő csúsztatásait veszi górcső alá az említett szerző, és kimutatja hogy nem képes logikailag bizonyítani, hogy a teleszkóp a valóságnak megfelelő képet ad az égboltról, miközben Galilei tudományos téziseit nagyrészt a műszerei által nyert empirikus adatokra alapozza. lsd (Feyerabend 1993 [1975]: 77-86) ***** Ezzel ellentétes példaként Platón mítoszai közül említhetjük az Atlantiszról szóló beszámolót a Kritiasz és Timaiosz című dialógusából, amely sokkal inkább a narratív tudásforma jellegzetességeit hordozza magán, hiszen az elbeszélő arra hivatkozik hogy „valakitől hallotta” aki ismert egy személyt aki szintén továbbadta a történetet.
24
FELHASZNÁLT IRODALOM - Beck, Ulrich (2003 [1992]): A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba (Budapest: Századvég) - Feyerabend, Paul (1993 [1975]: Against Method (London: Verso) - Foucault, Michel: The Order of Discourse ebben: Young, Robert (1981 [1970]): Untying the Text: A Post-Structuralist Reader (Boston: Routledge & Kegan Paul) 48-79 old. - Guenon, Rene (2001 [1927]: The Crisis of the Modern World (New York: Sophia Perennis) - Husserl, Edmund (1998 [1936]): Az europai tudomanyok valsaga (Budapest: Atlantisz) - Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője - Lyotard, Jean-Francois (1984 [1979]): The Postmodern Condition. A Report on Knowledge Manchester: Manchester University Press) - Marx, Karl és Engels, Friedrich: A Kommunista Párt Kiáltványa (1848) - Sextus Empiricus (2000): Outlines of Scepticism (Cambridge University Press) - Wittgenstein, Ludwig (1989 [1919]): Logikai-filozófiai értekezés (Budapest: Akadémiai Kiadó)
25