3/a Populációdemográfia A populációk térbeni és időbeni szerkezetét az alábbi hatások befolyásolják: - diszperzió (vándorlási / mozgás képesség), - magatartas (élőhely szelekciós hatás), - más fai szerepe (ragadozók versengés, paraziták) - fizikai / kémiai környezet paraméterei (hő, fény, pH, stb.). Ha az élőlény viselkedését valamely környezeti tényező változásával kapcsolatban vizsgáljuk, rendszerint egycsúcsú, harang alakú görbét kapunk, ami megmutatja az intervallumot, amelyben az adott tényező mértékét az élőlény képes elviselni. Kardinális pontok: a minimum-, maximum és optimumpont. Aszerint, hogy az élőlénynek milyen az ökológiai tényezők iránti igénye, illetve tűrőképessége euriök (tág tűrőképesség, generalisták) és sztenök (szűk tűrőképesség, specialisták) fajokat különböztetünk meg. A populációk térbeni viselkedése mennyiségi (nagyság és sűrűség) és minőségi (a mintázatot kialakító diszpergáltsági jellemzők és térfolyamatok) karakterisztikákkal jellemezhetők. A populációk nagyságát az egyedek számával határozhatjuk meg. Egyedszám becslési mód-szerek: - abszolút technika (megszámoljuk), - mintavételi eljárás (fogás-visszafogás), - relatív módszer(nyom alapján). Sokkal informatívabb azonban a denzitás (sűrűség) értéke, amely azt mutatja meg, hogy hány egyedet találunk az adott populáció tagjai közül. A populáció nagysága és sűrűsége változó.A populáció jellemző sajátsága az egyedek térbeli eloszlása - a populáció térszerkezete (diszpergáltság). A diszpergáltság arra ad felvilágosítást, hogy a populáció egyedei hogyan (milyen tömegeloszlásban) népesítik be a rendelkezésükre álló teret. A diszpergáltság leírására valószínűségi eloszlásokat használnak, ezek alapján a térszerkezet lehet: - random (véletlen: a természetben ritka), -egyenletes (a természetben viszonylag ritka, olyan populációkra jellemző, ahol az egyedek között nagymértékü a versengés), -aggregált (csomós; a természetben a leggyakoribb) A vertikális diszperzió a talaj különböző mélységeiben mozgó állatfajok populációinál figyelhető meg. Lineáris diszperziót mutat pl. az utat, szegélyező gyomnövény populáció vagy a villanyvezetéken ülő fecskepopuláció. A populációk struktúrájának és funkciójának időbeni változását populáció-dinamikának nevezzük. A populáció nagyság át befolyásoló tényezők. - növeli : születés,bevándorlás. - csökkenti: halálozás, elvándorlás.. Kifejezésük a születési (natalitás) és halálozási (mortalitás) rátával történik. Ha különböző korú egyedek számát megvizsgáljuk, a popukició életképességére felvilágosítást adó korcsoport-struktúrához jutunk, ez mutathat fejlődő/fiatalodó (ábrázolás: háromszög), egyensúlyban lévő/stagnáló (ábr.: méhkas) vagy hanyatló/öregedő(ábr.: gomba) tendenciát.
3.b Bükki Nemzeti Park
A védett terület nagysága: 43.130 hektár, ebből fokozottan védett 3.774 hektár. Elhelyezkedés: A Bükk hegység területe (nagyjából az Eger, Szilvásvárad, Tardona, Diósgyőr, Cserépváralja által határolt terület). 3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 1
A Bükki Nemzeti Park Magyarország egyetlen egy tömbben kialakított nemzeti parkja, amely az Északi-középhegység keleti részén, a Tarna- és a Sajó-völgy, valamint délről az Alföld által határolt Bükk hegység párját ritkító geológiai, természeti és társadalomtörténeti értékeit hivatott megvédeni az ember sötétebb oldalától. A környezetéből mintegy nyolcszáz, ezer méterre kiemelkedő Bükk hegység a Kárpát-medence egyedülálló gyöngyszeme. A mészkőhegység múltja a földtörténeti ókorig követhető nyomon, amikor a mai Kárpát-medence területén húzódó hegyvidék széle megsüllyedt, és területén mintegy hetvenmillió éven át (a karbontól a perm időszakáig) tenger hullámzott. A tengerfenékre a legkülönbözőbb típusú mészkőüledék, dolomit, és agyag rakódott. A kőzetképződést a triászban és később is több alkalommal erős vulkáni tevékenység követte, amelynek következtében az agyagból agyagpala képződött, a területen bazalt, riolittufa és egyéb vulkáni eredetű kőzetek jelentek meg. A Bükk mintegy tizenötmillió éve emelkedett ki, majd a folyamatos mállás, erózió hatására lassan elnyerte mai, jellegzetes alakját, amely őrzi a terület teljes múltját. Ennek köszönhető a hegység sokszínű, bonyolult mintázatú geológiai és geomorfológiai képe. A tündéri szépségű karsztképződmények – töbrök, zsombolyok, víznyelők, dolinák – mellett híresek az ország legnagyobb karsztfennsíkját, a hegység közepén elterülő Bükk-fennsíkot övező hatalmas, hófehér bércek, a "kövek", amelyekről belátni a hegység teljes földrajzi környezetét (Tar-kő, Istállóskő, Pes-kő, Őr-kő, Őrvény-kő stb.). A kövek külső lábainál magashegyi vidékeket idéző mély, hideg, sötét szurdokvölgyek rejtik ritka értékű élővilágukat. A felszín alatt barlangok százai húzódnak meg. Az eddig feltárt mintegy nyolcszáz barlanggal a hegység belseje hatalmas szivacsként áramoltatja magában mélységi vizeit. A Bükk barlangjai közül negyvenöt fokozottan védett, nemzetközi hírűek az "ősember-barlangok" (róluk később még szót ejtünk), és itt található Magyarország legmélyebb barlangja, a kétszázötven méter mély és mintegy 4,5 km hosszú István-lápai barlang is. A turisták által leginkább kedvelt két barlang a hegység keleti oldalában, Lillafüreden található. Az István-barlang a Palota Szállótól ötszáz méterre nyílik, Oszlopés Kupolacsarnokát "mészkőélőlények" sokasága népesíti be. A másik közvetlen a szálló mellett nyílik a mélybe, lenyűgöző képződményei nemzetközileg is egyedülállóak, mert nem mészkőben, hanem mésztufában alakultak ki. Felszíni vizekben a mészkőhegység természetesen már jóval szegényebb. A karsztfennsíkon található két nagyobb forrást kivéve nemigen található víz a tetőn, a hegység oldalában azonban kisebbnagyobb patakok szaladnak a hegylábak felé. A legnevezetesebbek a nyugati oldalon a Szalajka, északkeleten pedig a Garadna, illetve a ma már csak időszakos Szinva. A Garadnán Lillafürednél található a mesterségesen kialakított Hámori-tó. A Szalajka híres fátyolvízesése a festői, magashegységi hangulatot árasztó Szalajka-völgy, tizenhét méteres szintkülönbségű mészkő lépcsősorán bukik alá. A hegység éghajlata rendkívül változatos, néhol kifejezetten szélsőséges. A fennsík csapadékos, páradús, és viszonylag kiegyenlített időjárású, az évi átlaghőmérséklete 6 fok, de egy-egy töbör alján még júliusban sem ritka a fagy. A déli hegylábak éghajlata meleg, száraz, míg a szurdokvölgyekre nyáron is a párás, hűvös klíma jellemző. Ez a gazdag felszíni és klimatikus változatosság páratlanul gazdag növény- és állatvilágot alakított ki, amit tovább formált az évezredek óta itt élő ember. A Bükk-hegység növénytársulásainak kialakulását két alapvető tényező befolyásolta: az észak-déli és a magassági zonalitás, valamint a mikrokörnyezetek nagy száma. Az Alföldről majd ezerméteres magasságig emelkedő hegység déli, délkeleti oldalán még mindig hatalmas kiterjedésű melegkedvelő gyertyános-tölgyesek, feljebb cseres-tölgyesek húzódnak. Tovább emelkedve, helyüket előbb a szubmontán, végül a hegy tetején a hegyi vagy montán bükkösök veszik át (a fenyvesek kivétel nélkül mesterséges telepítések a Bükkben). Akad olyan hely is – a Sár-hegy oldalában –, ahol már több, mint 3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 2
száz éve nem folyik erdőművelés, a területen összefüggő, több száz éves faóriások erdeiben sétálhat a látogató. Az erdőkben ritka, és igen értékes növényfajok találnak menedékre. A montán bükkösökben virít a ritka kárpáti sisakvirág, jellegzetes veszélyeztetett faj a kárpáti aggófű, a pávafarkú salamonpecsét és a nyúlsaláta. Szintén jellegzetes magashegyi növények a sugárkankalin és a bérci rózsa. A hegytető hatalmas "tányérjában", a fennsíkon szintén a bükkös az uralkodó, de nagy területen találunk be nem erdősült területeket is (legértékesebb, szigorúan védett része a Nagymező és a Zsidórét). A töbrök szőrfüves társulásában nő az egész kontinensen ritka sokcimpájú holdruta. A hegytető és a magas hegyoldalak bükköseinek magashegyeket idéző irtásrétjein szártalan bábakaláccsal, hegyi és csinos tárniccsal, tüzes liliommal találkozhatunk. A bükkösök alsó részén már megjelenik a kőris, a gyertyán, és jellegzetesen megváltozik az aljnövényzet is: szagos müge, podagrafű, bükksás csillaghúr alkotja az aljnövényzetet. A meredekebb, sziklásabb területeken a sziklai bükkös társulás az uralkodó, a lisztes berkenyés cserjeszint alatt jó néhány reliktum növényritkaságot és csak itt élő bennszülött növényfajt rejtve (enyves aszat, magyar nyúlfarkfű, havasi hagyma). Egyedülálló csodaként rálelhetünk a végveszélyben lévő boldogasszony papucsára is. A Bükk déli, melegebb, sziklás, kőtörmelékes oldalán a ritka-értékes hárs-kőris és hársas-berkenyés sziklaerdő a jellemző. Aljnövényzetének dísze a mérges sás és az igen szép virágú bükki estike. A tetőről a hegylábak felé tartó mély, hideg szurdokok társulásai a hegyvidéki fajokban bővelkedő szurdokerdők. Jellegzetes fajai a havasi turbolya, a gímpáfrány és a holdviola, míg a kőtörmelékes oldalakon Magyarországon csak itt nyílik a féltett sárga ibolya. A cseres- és gyertyános tölgyesek aljnövényzete is számos látnivalót rejteget: gyakori az odvas keltike, a csillagvirág, vagy a jellemző pirosló hunyor, míg savanyúbb talajon a gyöngyperje és a fehér perjeszittyó. A tölgyes zónában fás növénytársulások gazdag változatosságát találjuk, amely a Bükk már említett sokszínű kőzet és talajféleségeinek eredményeképpen alakult ki: mészkerülő és mészkedvelő tölgyesek, sajmeggyes molyhostölgyesek, magyarperjés bokorerdő, cserszömörcés karszterdő, és még sokáig folytathatnánk. Mind egy-egy kis önálló, külön világ, jellegzetes forma, szín- és illatvilággal. A bokorerdők mellett, ahol a talaj már nem teszi lehetővé a fás társulások kialakulását, nyílt és zárt sziklagyepek, lejtősztyepprétek veszik át a terepet – védett növényritkaságok tucatjait éltetve. Csak néhány faj ezek közül: leánykökörcsin, pillés zanót, szirti páfrány, nyúlfarkfű, sziklai borkóró, a fodorkák fajai, pikkelypáfrány, henye boroszlán, az orchideák közül a légybangó és a bibircsvirág stb. A Bükk állatvilága a növényvilághoz hasonlóan gazdag. A hegységben élő állatfajok számát mintegy huszonkétezerre becsülik, közöttük – a középhegységekre jellemző rovar-, emlős- és madárfaunán túl – számos ritka és értékes fajjal. A művelés alól kivont, nagy kiterjedésű, idős bükkösökben, tölgyesekben még mindig megélnek az elhalt fákhoz kötődő rovarfajok, a ma már ritka szarvasbogár vagy a cincérek, melyek legszebb faja, a havasi cincér szintén él a Bükkben. A szurdokerdőkben otthonosan érzi magát a kárpáti kék meztelencsiga, míg a karsztforrások vizében az endemikus zöld forráscsigával találkozhatunk. A még mindig tisztavizű kisebb-nagyobb hegyi patakokban tegzesek, kérészek, álkérészek, és szitakötők élnek, de láthatunk alpesi gőtét is. Az erdőszéleken, kaszálókon, sziklagyepeken rengeteg, köztük több endemikus lepkefaj él, míg a napsütötte sziklák féltett kincse a pannongyík. A Bükk madárvilágának leghíresebb tagjai a ragadozók. A legmeredekebb sziklák fészkelője, az egykor a kipusztulás szélén állt kerecsensólyom az aktív védelemnek köszönhetően szépen szaporodik, ezért többször is szem elé kerül. Hasonlóképp gyarapodik már az uhu állománya is. Rendszeres fészkelő a darázsölyv, a kígyászölyv. A sziklás területeken és felhagyott kőbányákban él a színpompás kövirigó, míg a patakok mellett még mindig láthatunk vízirigót. Félreeső völgyekben fészkel Magyarország egyetlen fészkelő fajdfaja, a fokozottan védett császármadár. A bükki barlangok 3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 3
pedig akár többezres denevérkolóniáknak nyújtanak szálláshelyet, közöttük több ritka, másutt már kipusztult fajnak. Végezetül meg kell említeni a híres lipicai ménest, amely a Bükk-fennsík jellegzetessége. A Bükk ember- és társadalomtörténeti jelentősége vetekedik egyedülálló természeti értékeivel. A 20. század elején Kadic Ottokár kezdte feltárni a hegység barlangjait, és a Hámor község közelében fekvő Szeleta-barlang rögtön világraszóló eredményt hozott. Az ásatások során ezres nagyságrendben kerültek elő paleolit és neolit kori kőszerszámok, kalcedon lándzsahegyek, csiszolt és vonaldíszes kőeszközök, cseréptöredékek. Az alig később feltárt Balla-barlang ismét szenzációt szolgáltatott: egy kőkorszaki, kb. másfél éves korú gyermek csontjai kerültek elő a barlangi üledékből. Az Istállóskőbarlang feltárása során pedig különböző csonteszközökön kívül egy kőkori tűzhelyet, és a tűzhely körül több, mint kétszáz eltört és megpörkölt emberi csontot találtak, amiből arra következtettek a kutatók, hogy ez az ősünk bizony emberevő volt. Hasonló őskori emlékek kerültek napfényre majd valamennyi emberi tartózkodásra alkalmas bükki barlangból. A kutatók szerint egyetlen kultúrkörhöz tartoznak, amit a nemzetközi irodalom ma már szeleta-kultúraként említ. Korban valószínűleg a következő emlék az Odor-hegy tetejéről előkerült kőkori emlék, amely talán egy valaha volt őrhely maradványa. A Felsőtárkány melletti Várhegyen is őskori település emlékére (favázas épületek és földsáncok nyomaira) bukkantak a régészek. Avar kori sáncokat, vármaradványokat pedig több helyen rejthetnek még az erdők. A Bükk déli lábánál több helyen is látható kaptárkövek vagy bálványkövek eredete azonban mindmáig tisztázatlan. A három-tíz méter magas riolittufa-kúpokba átlagosan 60x30x25 cm-es nagyságú mélyedéseket faragtak – valamikor valakik. Kács és Eger között több mint száz ilyen kaptárkő található, amit egyesek kora középkori, méhészettel foglalkozó törzsek kaptárainak vélnek, mások sokkal régebbre datálják, és valamilyen kultikus esemény rekvizitumainak gondolják. A hegységben Bélapátfalván már 1232-ben megtelepedtek a ciszterciták, és bár kolostoruknak már csak a romjai láthatók, templomuk még áll. A Szentlélek melletti Kis-fennsíkon 1240-ben épült kolostor, míg a Barát-réten karthauzi szerzetesek éltek. A 18. századtól pedig már az ipar is megvetette lábát a hegységben. Előbb a Szalajka-völgyben kezdték el az üveg- és vasgyártást, majd pedig a hegység keleti oldalán, Bükkszentkereszt, Répáshuta környékén indult meg. Ez utóbbi helyen a Fazola család, Fazola Henrik és fia, Frigyes honosította meg a vasgyártást. Fazola Henrik Ómassán őskohót, Hámor községben pedig vasverő üzemet épŕdtett (egyik legszebb ipari műemlékünk az ómassai kohó). A mesterséges Hámori-tavat is a vasgyártás vízszükségletének biztosítására alakították ki. A területen ezzel egy időben kezdődött el az üveggyártás. A két iparág hatalmas faszükségletét a Felvidékről betelepült szlovák favágók biztosították. A folyamatos fakitermelés alakította ki a fennsík fátlan térségeit. A Bükkben az üveggyártáshoz elengedhetetlen hamuzsír-égetés az üveggyártással együtt indult, és mára megszűnt, de a középkorban kezdődött mészégetés és a faszénégetés máig tart. Az erdőben járva találkozhatunk a mészégetők nyomaival, vagy a faszénégetők régmúlt korokat idéző füstölgő boksáival. Kedves-hasznos ipari emlékként szintén működik még az egykor volt keskeny nyomtávú feltáró kisvasutak közül a lillafüredi, szilvásváradi és a felsőtárkányi szárnyvonal. Sajnos az egykori iparból mára hatalmas ipartelepek alakultak, így jött létre a Kazincbarcika és Miskolc között húzódó ipari zóna, amelynek környezetromboló hatása nem marad hatás nélkül a Bükkre. Hasonlóképp szörnyű tájsebbel találkozhatunk a már említett Bélapátfalván, ahol a kőbányászat szinte lebontotta az eredetileg kilencszáz méter magas Sasbércet. Szerencsére a hegység belsejébe csak két út vezet, és mindennemű ipari tevékenységhez a nemzeti park engedélye kell. A legnagyobb problémát ma a felelőtlen turisták környezet- és természetkárosításai jelentik.
3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 4
A nemzeti park megismerését segíti a hámori Kohászati Múzeum, a lillafüredi Herman Ottó Múzeum, és a szalajka-völgyi szabadtéri Erdei Múzeum is. 3/c A biodiverzitás megoszlása a Földön A Földön a leginkább fajgazdag élőhelyek a trópusi esőerdők, a korallzátonyok, a mélytengerek és a nagy trópusi tavak. A trópusok szárazabb élőhelyei, (bozótosok, gyepek, félsivatagok), és a mérsékelt öv mediterrán területei (Dél-Afrika, Délnyugat-Ausztrália, a Földközi-tenger melléke) szintén nagy faj gazdagsággal rendelkeznek. A trópusi esőerdők kiugró fajgazdagságát egyetlen osztály, a rovarok osztályának rendkívül nagy fajszáma okozza. Itt a rovarok számát 5 és 30 millió közé teszik a becslések. Az összes faj kétharmada él a trópusokon, melyek közül több mint 10 000-nek az esőerdők adnak otthont. A korallzátonyok és a mélytengerek diverzitása viszont sokkal egyenletesebben oszlik meg: számos törzs és osztály képviselteti magát nagy fajszámokkal, az eddig leírt és ma is élő 33 állattörzsből 28 él a tengerekben, ezek közül 13 kizárólag tengerekben él. Ugyanakkor csak egyetlen törzs fordúl elő kizárólag a szárazföldön. A mélytengerek nagy fajgazdagságának kialakulásáért felelős lehet a fajképződésre rendelkezésre állt rendkívüli hosszú fejlődési idő, a nagy terület, a kontinensek által biztosított földrajzi izoláció, a környezet viszonylagos stabilitása és a különböző üledékféleségekre való specializáció, A korallzátonyok fajgazdagságának egyik oka a nagy produktivitás. A korallzátonyok vizének tisztasága lehetővé teszi a fény nagy mélységekbe való lejutását, így a korátokkal szimbiózisban élő algák fotoszintézisét is. A korallfajok közötti niche szegregáció és a bolygatáshoz való eltérő alkalmazkodottság is segíti a nagy fajgazdagság kialakulását. Ausztrália keleti partjainál elterülő Nagy-korallzátony a legnagyobb. A korallzátonyok fajai széles földrajzi elterjedésűek , mert szabadon úszó lárváik segítségével könnyen szétterjednek a tengerekben. Csak az izolált szigetek rendelkeznek sok bennszülött fajjal. A trópusi nagy tavak kiemelkedő diverzitását a nagy produktivitású, izolált élőhelyeken végbement gyors fajképződés okozza. Szinte minden élőlénycsoporton belül a faj szám a sarkoktól a trópusok felé növekszik. A szárazföldeken és á tengerekben is a trópusok felé haladva növekszik a fajgazdagság. Szárazföldi körülmények között a domborzat, az éghajlat és más környezeti tényezők helyi változatossága hatással van a faj gazdagsági mintázatokra. A fajgazdagság általában nő az alacsony tengerszint feletti magasság, a növekvő besugárzás és a növekvő csapadék hatására. Az emlősök legnagyobb fajgazdagsága általában nem a legcsapadékosabb, hanem a közepesen nedves régiókra esik. Az összetett, változatos geomorfológia növeli a fajgazdagságot, hiszen változatosabb az élőhely és nagyobb lehetőség van az izolációra. Ez magyarázza a magashegységek egymástól elszigetelt csúcsainak láncolatát benépesítő kisfajok nagy számát. Az összetett geológiai felépítésű területek is gazdagok, mert az eltérő alapkőzetü részeket egyéb szempontból hasonló igényű , de más-más alapkőzethez adaptálódott faj ok társulásai népesítik be. A tengerekben a fajgazdagság a mélységgel csökken. A nyílt tengeri közösségek a különbözőtársulásokkal benépesített víztestek határzónájában a leginkább fajgazdagok, bár e területek elhelyezkedése változhat. Az enyhe, csapadékos telű és meleg, száraz nyarú mediterrán területek szárazföldi növénytársulásai különösen sok fajból épülnek fel. A. Földközi-tenger melléke, Délnyugat-Ausztrália, Dél-Afrika, Kalifornia és Chile cserjés, illetve lágyszárú társulásaiban a nagy fajgazdagságot a magas geológiai kor, a termőhelyi viszonyok változatossága és a mostoha környezeti feltételek együttes hatása okozza. Az e területekre jellemző gyakori tüzek szintén kedvezhetnek a gyors fajkeletkezésnek. A történeti tényezőknek szintén nagy szerepe van a ma tapasztalt diverzitási mintázatok kialakulásában: az élővilág kontinuitása esetén az idősebb geológiai képződmények közösségei faj gazdagabbak. 3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 5
Rengeteg megfigyelés igazolja, hogy a trópusi területeken fordul elő a legtöbb faj, ennek magyarázatára számos hipotézis született: 1. A hozzáférhető energiamennyiség. Vagyis a hozzáférhető tápanyag- és energiamennyiség megbatározza az. egy területen együtt élő fajok számát, abból kiindulva, hogy több faj több energiát igényel. Ebből azonban még nem következik, hogy több energia hatására több faj fog előfordulni. 2. A rendelkezésre álló idő. A fafajok száma a trópusoktól a sarkok felé csökken. E jelenség értelmezése kapcsán vetették fel, hogy a háttérben a trópusi társulások viszonylagos stabilitása áll, azaz a trópusokon hosszú időn keresztül közel hasonló viszonyok uralkodtak, így hosszabb idő volt a fák rendszertani diverzifikációjára, ami azután kiválthatta a kapcsolódó állatcsoportok diverzifikációját is, ezzel ellentétben Észak-Amerika vagy Európa mérsékelt övi területein az eljegesedések miatt a társulásoknak többször vándorolniuk kellett. 3. A területhatás. Azaz a trópusi területek nagy fajgazdagsága a trópusi területek nagy kiterjedéséből adódik. És hogy a nagy terület a nagy populációméret, illetve több ökológiai niche és elterjedési határ kilakulásának kedvez, ami a fajképződés felgyorsulását, valamint a kihalási ráta csökkenését eredményezi. Ennek egyik támadási pontja a számos közül, hogy a trópusi fajok populációi nem nagyobbak. 3. A Rapoport-szabály. Azaz az egyenlítőhöz közelebb előforduló fajok áreája földrajzi szélesség szempontjából kevésbé kiterjedt, vagyis több faj „fér el" a trópuspkon amit úgy is értelmezhetnénk, hogy a trópusi fajokat általában keskenyebb, specializáltabb, ökológiai, niche jellemzi. Ezt a feltevést számos élőlénycsoport elterjedésének analízisé meg is erősítette. Azonban a trópusokon élő tengeri halak esetében nem sikerült igazolni érvényességét. És vajon a specializáltabb niche ok e, vagy következmény. 4. A kedvezőtlen évszak hiánya. A trópusi éghajlatot jellemző egyenletesen magas páratartalom és hőmérséklet sok faj túléléséhez és szaporodásához teremt megfelelő feltételeket, a mérsékelt öv viszonyai között csak olyan fajok képesek fennmaradni, melyek kitudják küszöbölni a fagy és a szárazság hatásait. 5. A parazitanyomás. A folyamatosan kedvező feltételek a paraziták elszaporodásának is kedveznek, ami megakadályozza, hogy egyes gazdapopulációk mások rovására túlzottan elszaporodjanak. Ez vezethetett ahhoz, hogy a trópusi társulások sokkal több, de egyenként ritkább fajból épülnek fel. 6. Az önmegtermékenyítés alacsony aránya a trópusi növényekben, mint a mérsékelt övben, ami nagyobb genetikai diverzitáshoz,s ezen kerjesztül több helyi adaptáció majd, fajkialakuláshoz vezet. Napjainkig körülbelül 1,5 millió fajt ismerünk, melynek több mint fele rovar. Bizonyos, hogy legalább kétszer ennyi még ismeretlen faj él, így kb. 5 millió faj él a Földön. Mintegy 1,6 millió gombafaj létét feltételezhetjük. Nagy a bizonytalanság a Földön előforduló fajok számát illetően, rengeteg kutatásra van még szükség. A tudományos szempontból jól feltártnak tekinthető néhány élőlénycsoportot leszámítva mai tudásunk rendkívül szegényes. A kevésbé feltűnő csoportok, mint például a rovarok, a gombák, vagy a baktériumok fajgazdagságából, az utóbbi idők célzott vizsgálatai rengeteg új fajt mutattak ki. A feltárást segítő technikák fejlődésével eddig teljesen ismeretlen és fajgazdag közösségek megismerésére is lehetőség nyílik. Igy például a mélytengerek vagy a trópusi esőerdők lomkoronájának társulásai. Rendkívül nagy szükség van a legkülönbözőbb élőlénycsoportok megismerését, az új fajok leírását elvégezni képes taxonómus szakemberek számának növelésére, az ilyen célokat szolgáló oktatás és kutatás fokozottabb anyagi támogatására.
3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 6
3-as tétel szerk: Gincsai János
oldal 7
