Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, V. évfolyam, 1. szám, (2010) pp. 111-120.
A POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ STRATÉGIÁI AZ EURÓPAFOGALOM VÁLTOZÁSÁNAK TÜKRÉBEN JOÓ ETELKA
Miskolci Egyetem, Modern Filológiai Intézet, Német Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros
[email protected] Kivonat: Jelen cikk elıször a legalapvetıbb fogalmakat tisztázza, majd röviden felvázolja a politikai kommunikáció, illetve a politikai nyelv sajátosságait, melyek közül a legfontosabb az, hogy a politikai nyelv nemcsak ábrázolja, hanem maga is konstituálja a valóságot. További fontos vonása, hogy nyilvánossághoz kötött, illetve függ a kontextustól, tehát vizsgálatakor mindig figyelembe kell venni az adott korszak szociális, kulturális és történelmi vonatkozásait is. Ennek megfelelıen kerül sor az Európa-, illetve Közép-Európa-fogalom fejlıdésének kapcsán a különbözı kommunikációs stratégiák bemutatására 1945-tıl napjainkig. Tíz ilyen stratégiát mutat be a tanulmány, a megosztástól kezdve a konszenzuskeresésen és Németország rehabilitációján át egészen a német egység elısegítéséig, valamint a közép-kelet-európai országok EU-csatlakozásáig. Kulcsszavak: politikai kommunikáció, kommunikációs stratégia, Európa-fogalom, megosztottság, német egység
Bevezetés A politikai nyelv, a politikai kommunikáció mindig az adott történelmi korszak lenyomata. Ezért híven tükrözi a politikai gondolkodás változásait, hiszen a különbözı korszakokban más-más stratégiákat alkalmaznak a politikai élet résztvevıi. Jól mutatja ezt a második világháború lezárását követı történelmi-politikai fejlıdés Németországban és Kelet-KözépEurópában. Az európai gondolat és maga az Európa-fogalom is sokféle értelmezést nyert az idık folyamán, s ezen értelmezések mögött – mint a késıbbiekben látni fogjuk – mindig más kommunikációs stratégia érhetı tetten. 1. Az alapfogalmak tisztázása Mindenek elıtt szükségesnek tartom bizonyos alapfogalmak tisztázását, mert mind a magyar, mind a német szakirodalomban sokféleség uralkodik a szaknyelvi terminológia alkalmazásában, és nagyon zavaró, ha ugyanazt a fogalmat mindenki más jelentésben használja. 1. 1. Kommunikáció A kifejezés a latin „communitas = közösség”, illetve „communicatio” = „közzététel, gondolatok közlése” szavakból ered. A legáltalánosabb értelmezés szerint az a mővelet, melyben két vagy több ágens (adó, vevı) között információ átadására, visszacsatolására, cseréjére kerül sor. A szó eredetébıl is következik, hogy csak társadalmi kontextusban képzelhetı el. Feltétele az egységes és közös kódrendszer. A kommunikáció képessége és kényszere velünk születik. A természet tehát úgy alkotott meg bennünket, hogy biológiailag képesek vagyunk kommunikálni, ugyanakkor ez egy pszichológiai kényszer is. Úgy is kifejezhetnénk, hogy kommunikációra ítéltettünk.
112
Joó Etelka
Buda Béla (1994) azt mondja, hogy a kommunikációnak „respiratorikus jellege” van, azaz olyan, mint a lélegzés. Állatok és emberek körében végzett izolációs kísérletek bebizonyították, hogy ha megvonták tılük a kommunikáció lehetıségét, abba belebetegedtek. Az embernél a kommunikáció hiánya tartós személyiségzavarhoz vezet. „A szükségszerőség azt jelenti, hogy az ember képtelen nemkommunikálni, mivel a szociális viszonylatok olyan sőrő hálózatában él, hogy minden interaktív helyzetben mindenféle megnyilvánulása kommunikációnak számít, és különösképpen kommunikáció az, ha egy megszokott és minısített kommunikációs csatorna használatáról lemond” (Buda 1994: 12). 1. 2. Stratégia A görög „strategos” szóból származik, és eredetileg a hadászat területéhez kötıdött. A háború megnyerésének mővészetét, a seregek mozgatását és ellátását jelentette. Mai jelentése: a cselekvésnek egy hosszabb távú terve bizonyos cél elérése érdekében. Számunkra pillanatnyilag ez a jelentés a fontos. 1. 3. Kommunikációs stratégia Hosszú távú cselekvési terv a célok elérésére, melynek eszköze az emberi kommunikáció. 1. 4. Politikai kommunikáció A politikai kommunikáció csak interdiszciplináris megközelítésben vizsgálható, mert olyan komplex fogalom, illetve kutatási terület, amelynek nem létezik egyetlen, egységesen alkalmazható definíciója. A politikai kommunikációval több tudomány is foglalkozik: a kommunikációtudomány, a szociológia, a pszichológia, az antropológia, a politikatudomány, valamint a nyelvészet és ezen belül a retorika is. A politikai kommunikációnak többféle definíciója létezik: a./ A politikai kommunikáció mint tér. Legtágabb értelemben a politikai kommunikáció egyfajta tér, a társadalmi nyilvánosság egyik jellegzetes metszete, amelyen belül több kommunikációs színtér (pl. közpolitikai, pártpolitikai) különíthetı el. Ebben az értelmezésben tehát a politikai kommunikáció ugyanazt jelenti, mint a politikai nyilvánosság (Bátori et al. 2005). b./ A politikai kommunikáció mint folyamat. A leggyakrabban használatos meghatározások nem térnek vagy közegnek tekintik a politikai kommunikációt, hanem a nyilvánosság terében lejátszódó közlésfolyamatnak. Ezek szerint a politikai kommunikáció a politikai szereplık, a média szereplıi, valamint a választók által létrehozott politikai információk, tartalmak cseréje, kölcsönhatása (Mazzoleni 2002). Ebben a megközelítésben a politikai kommunikáció összetett jelenségvilága a kommunikáció legáltalánosabb, legegyszerőbb meghatározására vezethetı vissza, azaz leírhatóvá válik a kommunikatív folyamatok alapelemei segítségével (adó, vevı, üzenet, csatorna). c./ A politikai kommunikáció mint eszköz. A definíciók harmadik csoportját azok a meghatározások alkotják, melyek szerint a politikai kommunikáció nem több, mint a hatalom megtartására vagy megszerzésére irányuló kommunikatív politikai cselekvés. Eszerint nem önmagában a politikai színtér vagy a folyamat avat valamit politikai kommunikációvá, hanem elvileg bármilyen téma instrumentalizálása a hatalom megtartása,
A politikai kommunikáció stratégiái az Európa-fogalom változásának tükrében
113
illetve megszerzése érdekében (Karácsony 2000). Ebben a szőkebb értelmezésben tehát a politikai kommunikáció szinte azonos a politikai marketinggel. Szabó (2000) a politikai kommunikációt diszkurzív politológiának nevezi, melynek tárgya a „beszélı politika” szövevényes realitása és jelentéstana. Rámutat arra az összefüggésre, hogy a politikai kommunikációt korábban ideológiának vagy propagandának, még korábban retorikának nevezték. (Álláspontom szerint ezek a fogalmak nem teljesen fedik egymást. Az ideológia olyan értékképzeteket és gondolkodási mintákat jelöl, melyek egy bizonyos társadalmi csoport vagy társadalmi rendszer alapjait képezik. Az ideológia vezérli a politikai cselekvést. A propaganda pedig mai szóhasználattal a politikai reklámnak felel meg.) A politikai kommunikációt úgy is felfoghatjuk, mint a politikai rendszer, a média rendszere és az állampolgárok által létrehozott közérdekő és politikai tartalmak cseréjét, illetve konfrontációját. 1. 5. Politikai kommunikáció és retorika Egyértelmő a politikai nyelv, illetve a politikai kommunikáció kapcsolata a retorikával is. A politikai beszéd mőfaji sajátosságai egybeesnek a szónoki beszéd sajátosságaival. A retorika a meggyızés mővészete, ugyanakkor a polisz életének legjelentısebb tevékenysége volt a hatalomért folytatott harcban. Szabó (1998) a „retorika” szó három jelentését különbözteti meg: a./ szónoklástan (vagy szónoklattan), b./ stílustan, c./ politikai tudás. A szó legrégebbi értelme az elsı jelentéshez kapcsolódik. A retorika a meggyızés elmélete és gyakorlata. A szónok (rétor) tudását, fogásait foglalja magába, melyekkel elérhetı a meggyızı, hatásos beszéd. Van egy pejoratív értelme is: a szócsavarás mestersége, mások becsapása, öncélú fecsegés. A szó második jelentése, a stílustan is szorosan kapcsolódik a retorika kialakulásának történetéhez, tehát a görög poliszhoz. Ebben az értelemben az élı prózai beszéd stílustanát, a szép beszéd stíluseszközeit jelenti (ellentét, felsorolás, ismétlés, körmondat, stb.). A harmadik jelentés, a politikai tudás, kevésbé ismert. Eszerint a retorika a közéleti politikai tudás jellegzetes tudatformája. 1. 6. Közéleti nyelv, politikai nyelv, politikai diskurzus, politikai szaknyelv A magyar szakirodalomban a „politikai nyelv” kifejezést sokan a közéleti nyelv szinonimájaként, mások annak részeként definiálják (Goldman 2003). Sokszor a politikai nyelvet a politikai kommunikációval azonosítják. Szerintem a közéleti nyelv nem szinonimája a politikai nyelvnek. A közéleti nyelv tágabb fogalom, amely magába foglalja a politikai nyelvet, valamint más szaknyelvek bizonyos részét is. (A politika és a közélet is csak akkor szinonimák, ha a politika fogalmát tágabban értelmezzük.) A magam részérıl a továbbiakban a „politikai kommunikáció”, illetve a „politikai nyelv” fogalmát fogom használni. A politikai nyelvet nehéz egyetlen definícióval meghatározni. Talán legegyszerőbben a politikai kommunikáció eszközeként lehet definiálni. Corcoran a következıképpen fogalmaz: „A politikai nyelv, mint a politikatudományban lévı paradigma, minden, csak nem világosan definiált fogalom” (Corcoran 1990: 66 in Mazzoleni 2002:100).
114
Joó Etelka
A politikai nyelvet gyakran azonosítják a politikai diskurzussal, a politikai üzenettel, vagy magával a politikai kommunikációval. A diskurzus fogalma is sokrétő: eredetileg kedélyes beszélgetést, társalgást jelent, Goldman (2003) közbeszédnek nevezi. Ebben a jelentésben valóban közel áll a politikai nyelvhez. „Diszkurzuson, közbeszéden egy személy (animátor) által elmondott oly beszédet értünk, mely alkalmas a társadalomnak, vagy valamely csoportjának, rétegének szocio-kulturális befolyásolására. […] A diszkurzussal szemben a konverzálás nem szocio-kulturális tartalmú…” (Goldman 2003: 21). Napjainkban már egyértelmő, hogy a politikai nyelv a szaknyelvek egyik fajtájának tekinthetı (v.ö. Mihalovics 2000), ám ez nem volt mindig ilyen magától értetıdı. Sobrero (1993) nyomán Mazzoleni (2002), valamint Mihalovics hívja fel a figyelmet arra, hogy a politikai nyelvben sokkal kevesebb a szakszó, mint más szaknyelvekben, ennek megfelelıen sokkal több köznyelvi elemet tartalmaz. Ezért vitatják sokan, hogy önálló szaknyelv lenne. Ráadásul: „…tele van kétértelmőségekkel, elhallgatással és többértelmő kifejezésekkel” (Sobrereo1993 in: Mazzoleni 2002:106). Hasonlóan fogalmaz Dieckmann (1969) is, aki egy egész tanulmányt szentel a politikai nyelv többértelmőségének. Mazzoleni szerint még nem állítható egyértelmően, hogy létezik egy politikai „szubnyelv”, mint ahogyan van például közgazdasági, jogi vagy fizikai. Mások szerint a politikai nyelvnek megvan a maga terminológiája, de más nyelvi szinteken (szintaktikai, pragmatikai, stilisztikai) is rendelkezik bizonyos egyéni sajátosságokkal. A német szakirodalomban sem egységes a fogalmak használata. A 20. század 60as, 70-es éveiben a kerülték a politikai nyelv kifejezést. Klaus (1971) az NDK-ban bevezette a Sprache der Politik (a politika nyelve) megjelölést, Dieckmann (1969) a Sprache in der Politik (a nyelv a politikában) kifejezést használja, de nála már megtalálható a politische Sprache elnevezés is. Használatosak még a szakirodalomban a politischer Sprachgebrauch (politikai nyelvhasználat), politisches Sprechen (politikai beszélés), politische Kommunikation kifejezések is. 2. A politikai nyelv, illetve a politikai kommunikáció sajátosságai A német nyelvterületen és Amerikában folyó kutatások eredményeinek közös vonásait a következıképpen foglalhatjuk össze: - A politikai nyelv nemcsak ábrázolja, hanem maga is konstituálja a valóságot (Dieckmann 1980, Edelman 1980). - A politikai nyelv nyilvánossághoz kötött. A publikum meggyızése nyelvi-szemiotikai probléma, mert a nyilvánosság résztvevıi specifikus érveléstechnikákat, fogalmakat, metaforákat alkalmaznak. - A politikai nyelv kontextushoz kötött. Vizsgálatakor mindig figyelembe kell venni a szociális és szociokulturális, valamint a történelmi vonatkozásokat is. A politika és a nyelv tehát nem választható el egymástól. A politika a nyelven keresztül valósul meg, mint ahogy ezt Grünert megfogalmazza: „A politikát a nyelv által tervezik, készítik elı, váltják ki, a nyelv kíséri, befolyásolja, irányítja, szabályozza, a nyelven keresztül írják le, világítják meg,
A politikai kommunikáció stratégiái az Európa-fogalom változásának tükrében
115
motiválják, igazolják, szavatolják, ellenırzik, kritizálják, ítélik meg és ítélik el” (Grünert 1983: 43. Ford. tılem: Joó). A politika és a nyelv kapcsolata dialektikus, hiszen a nyelv Kopperschmidt (1995) szerint nemcsak eszköze a politikának, hanem feltétele és médiuma is. Szavak nélkül a politika elképzelhetetlen. Dieckmann (1975) egyenesen azonosítja a nyelvet a politikával. Szerinte a politika állami vagy az államra vonatkozó beszéd. Hasonlóan fogalmaz Heringer (1990), mikor azt mondja: a politikai tevékenység tulajdonképpen nyelvi tevékenység. Ezzel ellentétes pozíciót foglal el például Bergsdorf (1991), aki azt tarja, hogy a nyelv és a politika viszonyában az utóbbinak van primátusa. - A politikai nyelv másik alapvetı sajátossága a homályosság. „Ezért van kudarcra ítélve minden olyan tudományos törekvés, amely cáfolhatatlan bizonyossággal meg akarja mondani, hogy pontosan ki mit gondolt, miért beszélt, és mik a céljai” (Szabó 2000: 8). Ezzel egybevág Dieckmann megállapítása, miszerint a politikai nyelv lényegéhez tartozik a homályosság és a többértelmőség. - Fontos jellemzıje a politikai nyelvnek Lasswell szerint a kulcsszimbólumok és jelszavak megléte. A kulcsszavak elemi terminusok, például a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok, vagy éppen Európa és az európaiság. Legfontosabb funkciójuk az, hogy közösségi identitást teremtsenek. A jelszavak pedig elemi mondatok a politikában. Olyan maximák, melyek erkölcsi elvárásokat fogalmaznak meg. Érzelmileg is hatnak az emberekre, ezért a média világában is fontosak. 3. A politikai nyelv történelmi és társadalmi beágyazottsága Fentebb már kimondtuk, hogy a politikai nyelv nemcsak ábrázolja, hanem konstituálja is a társadalmi valóságot. A polisz fennállása óta ez a tétel világos és egyértelmő. Girnth (2002) ilyen értelemben foglalja össze a politikai nyelvalkalmazás ismérveit: - nyilvánosság (Öffentlichkeit): a demokrácia alapelveihez tartozik, hogy a politikai cselekvés a nyilvánosság elıtt zajlik, és egyben a nyilvánosságra vonatkozik. Kivételt képezhetnek ez alól egyes bizottsági ülések vagy frakcióülések, melyek zárt ajtók mögött zajlanak. - csoportra vonatkoztatottság (Gruppenbezogenheit). A politikai nyelv társadalmi csoportok eszköze és egyben ezek a csoportok a címzettjei is. Ebben az összefüggésben beszélhetünk saját csoportról (Eigengruppe), azaz „a mi csoportunk, a mi pártunk”, és az idegen csoportról (Fremdgruppe), azaz: „ık, az idegenek, az ellenfelek, esetleg ellenségek”. - többszörös címzettség (Mehrfachadressiertheit), és ezzel összefüggésben a megrendezettség (Inszeniertheit). Girnth (2002) itt ugyanarra utal, mint Mazzoleni, hogy a parlamenti beszédeket a média is közvetíti, így direkt címzettjei a képviselıtársak, de indirekt címzettje a nyilvánosság. Ebbıl következik, hogy sok olyan elemet találhatunk a politikai beszédekben, amelyek kifejezetten a széleskörő nyilvánosságnak szólnak. - egyetértésre, illetve megosztásra törekvés (Konsens-/Dissensorientiertheit): Ez a pont összefüggésbe hozható az Eigengruppe-Fremdgruppe megosztással is, de általában is elmondható, hogy a politikai nyelv szituációtól függıen a konszenzus létrehozására
116
Joó Etelka
törekszik, más esetben éppen a konfrontációra. Mindez jól megfigyelhetı például a választási kampányok idején. Ezzel elérkeztünk a politikai kommunikáció stratégiáihoz, melyekben a fenti ismérvek jórészt megtalálhatók. A kommunikációs stratégiák változását az Európa-fogalom változásán keresztül szeretném bemutatni. 4. Az Európa-fogalom változásai és a mögöttük húzódó kommunikációs stratégiák A történelem folyamán az európaiság, az egységes Európa már elég korán megvalósult, még ha akkor nem is nevezték annak. Nagy Károly birodalma ugyanis már a középkorban sok mindent megvalósított abból, amit ma az európaiság fogalomkörébe sorolunk. (Egységes gazdaság, kultúra, politika, a résztvevık bizonyos fokú függetlenségének megırzésével, de a feudális állam keretein belül.) A 17. századtól kezdve Európa már nemcsak földrajzi fogalomként, hanem koncepcióként is létezett, a 20. század 50-es évei óta pedig kulturális és politikai kulcsszóvá, vezérszóvá (németül Fahnenwort = zászlószó) vált, melynek jelentése sokat változott. (Vö. Jung / Wengeler 1995). Ezek a jelentésváltozások egyértelmően visszatükrözik a nagyhatalmak, illetve a politikusok kommunikációs stratégiájának változását. Nézzük tehát e folyamat fıbb állomásait! a./ Az európai gondolat az elsı világháború után született. 1923-ban alapították a Páneurópa-mozgalmat azzal a céllal, hogy a kontinentális Európa minden demokratikus államát összefogja. A Páneurópai Kiáltványban megfogalmazódik a nagyhatalmak stratégiája: meg kell akadályozni új katonai konfliktusok kialakulását, az orosz és az amerikai dominanciát, és támogatni kell az európai gazdaságot. Mindezek a célok csak késıbb, a második világháború után kezdtek megvalósulni. b./ 1945 októberében Adenauer mint kívánatos végcélt említi a nyugat-európai államok uniójá-t (Union der westeuropäischen Staaten); c./ 1946: az SPD (szociáldemokrata párt) elsı kongresszusán elhangzik az Európai Egyesült Államok (Vereinigte Staaten von Europa) kifejezés, mely alatt egy demokratikus és szocialista föderációt értettek. d./ 1946: Adenauer egyik levelében azt írja, hogy a németek gazdaságilag és szellemileg egészséges Nyugat-Európát akarnak, amely fel tudja tartóztatni Ázsia további szellemi és hatalmi elınyomulását. e./ 1946. március 5.: Churchill híres fultoni beszéde, melyben elıször jelenik meg a vasfüggöny fogalma. f./ 1946. szeptember 19. Zürich: Churchill követeli az Európai Egyesült Államok létrehozását. Elképzelése szerint ehhez más államok is csatlakozhatnának, akik akarnak, vagy tudnak. Ez azt mutatja, hogy ı is csak Nyugat-Európát értette ezen államalakulat fogalmán. Az eddigi elnevezések azt tükrözik, hogy a nagyhatalmak stratégiája a második világháború után Európa (és Németország) megosztása volt, ezt egyébként ki is mondták a Postdami Egyezményben. A következı kulcsszavak azonban már jelzik a mélyben készülıdı történelmi-politikai változásokat, még ha azok jóval késıbb realizálódtak is. A politikai kommunikáció stratégiája innentıl kezdve valamiféle konszenzus keresése, végsı célja pedig az integráció: g./ A fiatal Nyugat-Németországban már felmerül az a gondolat, hogy Európa az újraegyesítés eszköze lesz. (Europa als Instrument zur Wiedervereinigung)
A politikai kommunikáció stratégiái az Európa-fogalom változásának tükrében
117
h./ 1951: Walter Hallstein kimondja az európai haza (Europäisches Vaterland) fogalmát; i./ Adenauer változtat egy kicsit a szóképen: az európaiak hazája (Vaterland der Europäer) kifejezést használja. Mind Hallstein, mind Adenauer szóhasználata azt tükrözi, hogy Németország az európaizálástól remélte a második világháború utáni rehabilitációját. A kommunikációs stratégia itt tehát egyértelmően annak bizonyítása, hogy Németország szakított a fasizmussal, tanult a múlt bőneibıl, és vissza akar térni az európai államok közösségébe. j./ de Gaulle megfordítja Adenauer genitivusos szerkezetét (Europa der Vaterländer), és nem véletlenül: emögött a francia nacionalizmus, illetve a nemzetállamiság megırzésének stratégiája húzódik meg: A hazák (vagyis a nemzetek) Európája. De Gaulle úgy gondolta, ha Franciaország és más nemzetállamok elég erısek maradnak, akkor a németek már nem fenyegethetik ıket. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kommunikációs stratégia mélyén egy esetleges újabb világháborútól való félelem húzódik meg motívumként. k./ 1965-tıl kezdve egyre gyakrabban merül fel az európai integráció és a német egység fogalma (europäische Integration, deutsche Einheit ). A két kulcsfogalom együttes emlegetése is határozott kommunikációs stratégiát takar: a német egység nem valósítható meg az európai integráció nélkül, és fordítva: az európai integráció sem lehetséges a két német állam egyesítése nélkül. l./ Az európai integrációs törekvések jelszava német részrıl A német kérdés európaizálása kifejezéssel foglalható össze (Europäisierung der deutschen Frage). A kommunikáció stratégiája itt a megnyugtatás volt: le kell építeni a szomszéd népek félelmét bármiféle német háborús törekvéssel kapcsolatban. A német politikusok folyamatosan hangsúlyozták, hogy a német egységnek minden szomszédos állam beleegyezésével kell megvalósulnia. Ezt a jelenséget nevezem én nagy-nép-szindrómának, amirıl a késıbbiekben még szó lesz. m./ 1990 után született a két ellentétpár: az Európa-nemzet és a nemzetek Európája (Nation Europa vs. Europa der Nationen). Ez már az EU-n belüli dilemmát tükrözi: milyen legyen az új egyesült Európa? Egyetlen egyesült nemzet, vagy az egyesült nemzetek közössége? n./ 80-as, 90-es évek: Európa és Közép-Európa integrációs fogalommá vált. Ez a folyamat már a 70-es években elkezdıdött, s az Európa-fogalom alatt immár Össz-Európát értették. A 80-as évek közepén született meg a Közép-Európa-koncepció, melyet egykori keleteurópai disszidensek ösztönöztek. Stratégiájuk Jalta, Potsdam és az európai megosztottság meghaladása volt. A közép-európaiság mint fogalom a történelem folyamán különbözı konnotációkat nyert. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején még részben pozitív volt, egy sokszínő, soknyelvő, igaz, hogy feszültségekkel terhes, de kultúrájában mégis egységes birodalmat jelölt, amelyben Ruszcsuktól Zágrábig, Prágától Budapestig és Bécsig felismerhetık voltak ennek a kultúrának a nyomai. Volt azonban egy negatív konnotációja is, melyre Jung/Wengeler hívja fel a figyelmet. Az eredeti Közép-Európa-koncepció ugyanis Friedrich Naumann nevéhez főzıdik, aki 1915-ben megjelent Közép-Európa c. könyvében kifejti, hogy Németországnak egy új, vezetı szerepet kell kapnia Európa közepén, mind gazdasági, mind politikai értelemben. Naumann ezzel a mővével megalkotta a liberális imperializmus elméletét, amely tehát Németország politikai és gazdasági dominanciáját jelentette és egyben Nyugat-Európa-ellenességet is. Franciaországban emiatt a „Közép-Európa” kifejezés idegen szónak számított. A népi demokráciák összeomlása óta Közép-Európa fogalma ismét felértékelıdött, mert Európa egyesítésében a híd szerepét szánták neki. (Érdekes megfigyelni, hogy
118
Joó Etelka
Németország, Ausztria, Magyarország és bizonyos mértékben Csehország is magának tulajdonítja ezt a szerepet.) o./ A 80-as évek végén bıvül az Európa szó jelentése: a közös Európa-ház (Gemeinsames Haus Europa) kifejezést Gorbacsovnak tulajdonítják. p./ Ugyanebben az idıben kezdenek a politikusok a kelet-közép-európai országok Európába való visszatérésérıl beszélni, különösen Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon. Az értelmiség azonban mindhárom országban erısen kritizálta, illetve elutasította ezt a kommunikációt, mondván, hogy mi mindig is Európához tartoztunk. Jól emlékszünk még a rendszerváltás és az EU-csatlakozás körüli vitákra és szónoklatokra. Több akkori magyar miniszterelnök (Antall, Horn, Orbán, Medgyessy) beszédeiben megtaláljuk ezt a nézetet. Magyarországon a mai napig megfigyelhetı annak hangsúlyozása, hogy mi mindig is Európához tartoztunk, már Szent István idején betagozódtunk Európába, és a negyven év csak félresiklás volt. Mi nem csatlakozunk, hanem visszatérünk Európához (Rückkehr nach Europa), ahová mindig is tartoztunk. Nem mi hagytuk el Európát, hanem Európa hagyott el minket. Ez egyfajta nemzeti önerısítésnek is tekinthetı, ami párosul annak hangsúlyozásával, hogy mi gazdagítjuk Európát. Ezt a jelenséget nevezem kis-nép-szindrómának, melynek mélypszichológiai okai vannak. De annak illusztrálására, hogy ez mennyire áthatotta a többi közép-kelet-európai országot is, a lengyel Szczypiorsky-tól idézek: „A közép-európaiak […] sosem hagyták el és sosem árulták el Európát. Európa hagyott el minket, Európa árult el minket. Ez az igazság. Nem úgy van, hogy mi térünk vissza Európába, Európának kell hozzánk jönni. Ez a nyugat-európaiak morális, politikai és kulturális kötelessége. […] Mi mindig is Európában voltunk” (Szczypiorsky 1991. 129. Ford. tılem: Joó). Hosszú út vezetett tehát a páneurópai gondolattól addig a pontig, amikor Közép-KeletEurópa országaiban is napirendre került az „Európához való csatlakozás” kérdése. 1945-tıl a rendszerváltásig a kelet-közép-európaiság egyet jelentett az elmaradottsággal, a szovjet érdekszférával, a vasfüggönyön túli világgal. Kelet- és Nyugat-Európa politikai választóvonala éppen az NDK és NSZK között húzódott, és valóban két világrendszert, ugyanakkor egy népet választott ketté. Az “Európához tartozás” az NDK-ban ugyanolyan vágyálom volt, mint Magyarországon. Mivel azonban az egykori NDK a német egyesítéskor automatikusan tagja lett az Európai Uniónak, ott másként merült fel az európaiság kérdése, mint nálunk. Németországban más szindrómát lehet megfigyelni Európával kapcsolatban: a fasizmus tragikus korszakával való szembenézést, önvizsgálatot és leszámolást. A német szónokok beszédeit a túllépni akarás hatja át, amely szándék visszatérı motívumként jelenik meg a német-francia viszony rendezıdésének és a németlengyel barátságnak a gyakori emlegetésében. Ezt a jelenséget nevezem nagy-népszindrómának. Mind Kohl, mind Schröder rendre hangsúlyozta a rendszerváltást megelızı, illetve kísérı beszédeiben, hogy az egyesült Németország senkit sem fenyeget, mindenkivel békében akar élni.
A politikai kommunikáció stratégiái az Európa-fogalom változásának tükrében
119
Összegzés A nagyhatalmak és az európai politika kommunikációs stratégiái határozott és jól követhetı változást mutatnak 1945-tıl napjainkig. Tíz stratégiát lehet elkülöníteni az elmúlt közel 60 év folyamán: 1./ megosztás, 2./ konszenzus keresése, 3./ Németország rehabilitációja, 4./ erıs Nyugat-Európa (az amerikai és az orosz befolyás ellen), 5./ erıs nemzetállam (a német hegemónia ellen), 6./ német egység = európai egység, 7./ megnyugtatás, 8./ integráció, 9./ Közép-Európa (híd-szerep), 10./ csatlakozás ~ visszatérés Európához, Ezekbıl a stratégiákból kirajzolódik a 20. századi Európa egész története. Azt a kérdést már a történészeknek és a filozófusoknak kell eldönteniük, hogy ezek a stratégiák és kulcsszavak alakították-e ilyenre az európai történelmet, vagy a történelem alakulása termelte ki ezeket a kommunikációs stratégiákat. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a nyelv hően tükrözi ezeket a változásokat mind lexikai, mind szemantikai síkon. Irodalom Bátori et al. 2005. Bátori, Zs. / Hamp, G. / Horányi, Ö.: A társadalmi kommunikáció szerkezete és mőködése a második modernitás idıszakában. Budapest: Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet. Bergsdorf, W. 1991. Zur Entwicklung der Sprache der amtlichen Politik in der Bundesrepublik Deutschland. In: Liedtke, F. et al. (Hrsg.) Begriffe besetzen. Strategien des Sprachgebrauchs in der Politik. Opladen: Westdeutscher Verlag. 19-33. Buda, B. 1994. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerőségei. Budapest: Animula. Corcoran, P. E. 1990. Langue and Politics. In: Mazzoleni, G. 2002. Politikai kommunikáció. Budapest: Osiris. Dieckmann, W. 1969, 1975. Sprache in der Politik. Einführung in die Pragmatik und Semantik der politischen Sprache. Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag. (Sprachwissenschaftliche Studienbücher 2.) Dieckmann, W. 1980. Sprache in der Politik. In: Greiffenhagen, M. (Hrsg.) Kampf um Wörter? Politische Begriffe im Meinungsstreit. Bonn: Bundeszentrale für Politische Bildung. 47-64. Dieckmann, W. 1981. Politische Sprache – politische Kommunikation. Vorträge, Aufsätze, Entwürfe. Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag. (Sprachwissenschaftliche Studienbücher Abt. 1). Edelman, M. 1980. Politische Sprache und politische Realität. In: Greiffenhagen, M. (Hrsg.) Kampf um Wörter? Politische Begriffe im Meinungsstreit. Bonn: Bundeszentrale für Politische Bildung. 39-46.
120
Joó Etelka
Girnth, H. 2002. Sprache und Sprachverwendung in der Politik. Eine Einführung in die linguistische Analyse öffentlich-politischer Kommunikation. Tübingen: Niemeyer. Goldman, L. 2003. A XX. század magyar közéleti nyelve. Veszprém: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány. Grünert, H. 1983. Politische Geschichte und Sprachgeschichte. Überlegungen zum Zusammenhang von Politik und Sprachgebrauch in Geschichte und Gegenwart. In: Sprache und Literatur in Wissenschaft und Unterricht 52. 43-58. Heringer, H. J. 1990. „Ich gebe Ihnen mein Ehrenwort.“ Politik – Sprache – Moral. München: Beck. Karácsony, A. 2000. A politikai kommunikáció elméleti megközelítése Niklas Luhmann munkásságában. In: Szabó, M. (szerk.) Beszélı politika. A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Budapest: Jószöveg Mőhely Kiadó. 86-112. Kopperschmidt, J. (Hrsg.) 1995. Politik und Rhetorik. Funktionsmodelle politischer Rede. Opladen: Westdeutscher Verlag. Mazzoleni, G. 2002. Politikai kommunikáció. Osiris: Budapest. Mihalovics, Á. 2000. A politikai szaknyelv néhány sajátossága. In: Mihalovics / Révay (szerk.): Tanulmányok a politikai szaknyelvrıl. Nyíregyháza: Bessenyei Kiadó. 29-61. Sobrero, A. A. (szerk.) 1993. Introduzione all‘ italiano contemporaneo. Bari: Laterza. In: Mazzoleni 2002. Szabó, M. 1998. Politikai tudáselméletek. Budapest: Tankönyvkiadó. Szabó, M. (szerk.) 2000. Beszélı politika. A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Budapest: Jószöveg Mőhely Kiadó. Szczypiorsky, A. 1991. Wir waren immer in Europa. In: Europäische Rundschau, 1991. H. 1. 129.
