A NYELV HATÁRAI1 Mennyiben vagyunk urai gondolatainknak? Előállhat-e az az állapot, amikor sem a szavaink, sem a gondolataink már nem alkalmasak arra, hogy rendbe tegyük magunkban a világot? Elveszthetjük-e bizonyosságunkat önmagunkban és a dolgokban? A biztonságérzet elvesztéséről beszélünk, ami – rövidebb-hosszabb időre – előfordul mindannyiunk életében. Ismerjük azt a kétségbeejtő állapotot, azt a fejvesztett kapkodást, ami ilyenkor erőt vesz rajtunk. Ha ez a bizonytalanság fokozódik bennünk, és a szorongás tartós állapottá válik, előbb-utóbb úrrá lesz rajtunk a pánik. Az orvosi rendelők tele vannak pánikbetegekkel, akiknél a bizonytalanság és a szorongás többnyire hipochondriás képzetekkel társul. Előadásomban most nem ezekről a személyekről, nem a pánikbetegekről (nem erről a kóros tünetről) szeretnék beszélni, hanem arról a talajvesztésről, bizonytalanság-érzésről, ami a modern tömegtársadalmak emberére jellemző. Vagyis nem egy kórképről, hanem egy kortünetet szeretnénk beszélni. A korábbi korok emberének és a mai tömegtársadalmak emberének egyik eltérő pszichikus attitűdjét próbálom összevetni. Természetesen az emberiek a modernkor előtti világokban is féltek. Minden okuk megvolt rá, hiszen cseppet sem nem volt rózsás az életük. Többnyire szűk keretek között zajlott, behatárolt, szomorú és fájdalmasan rövid volt. Minél távolabbi múltra gondolunk, az élet annál kockázatosabb és rövidebb volt. Az emberek többnyire abban a környezetben élték le egész életüket, amelybe beleszülettek. Bár nélkülözések közepette éltek, valamiért mégis nagyobb biztonságban érezték magukat, mint korunk embere, akinek összehasonlíthatatlanul tágabb keretek között zajlik az élete, biztonságosabb, hosszabb, javakban is bőségesebb. Régen álmodni sem lehetett volna olyan civilizációs körülményeket, amelyekben a ma az embereknek a fejlett világban részük lehet. Vajon akkor mivel magyarázható a modernkor emberének egyik legjellemzőbb lelki sajátossága, nevezetesen, hogy szinte állandó bizonytalanságban él? Ma már minden ember szabadnak születik, nincs annyira kiszolgáltatva a sorsnak, mint volt korábban, egyformán joga van mindenkinek az élethez, a boldogság kereséséhez. Minden ember egyformán meg van áldva ésszel, lélekkel, szabad akarattal. A modern társadalom ezeket az értékeket nem csak nyíltan deklarálja, hanem a modern minderre jogot is formál. Más kérdés – és ahogy mondani szokták, itt van a kutya elásva – hogy ez a szabadság, ez az életeszmény csak formális, képzeletbeli, amely a modernkor emberének a vágyfantáziáját jellemzi. Magában a valóságban ez az eszményi élet szinte soha, senkinek sem adatik meg. A modernkor által deklarált lehetőség 1
Az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok keretében 2015. október 10-én szervezett tudományos tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata.
1
csupán elvi lehetőség, s talán egyes egyedek számára hellyel-közzel valami megvalósítható belőle, de mindenki számára semmiképpen sem. Ez az ellentmondás, ez a feloldhatatlan kettősség az, amely miatt elveszthetjük biztonságérzetünket, megfoghatatlanná és kiszámíthatatlanná válik az élet. A helyzetet súlyosbítja, hogy ezzel az életeszménnyel együtt sikerült elhitetni a modern emberrel azt is, hogy sikertelenségéért kizárólag ő maga a felelős. Elvégre szabad ember, s ha nem tud ezzel az eszményi szabadsággal élni, magára vessen. Nyilván azért sikertelen, mert szerencsétlen, vagyis lúzer. Ezt a szégyenbélyeget senki sem viseli szívesen, következésképp sikertelenségért mindenkinek bűnbakot kell keresnie. Nyilván mások (házastársunk, valamely családtagunk, szomszédunk, főnökünk, munkatársaink, a gazdagok, a kéregetők, az idegenek, de főként a politikusok) akadályoznak bennünket abban, hogy szép és teljes emberi életet éljünk, ne szenvedjünk hiányt semmiben sem. Nem véletlenül ölt járványos méreteket a bizalmatlanság, irigység, gyűlölködés. Nyilvános vita Nos a zűrzavar ennek az egyszerű igazságnak (az életeszmény és a kőkemény valóság kibékíthetetlen ellentmondásának) az elmosódásával kezdődik. Nem világos és egyértelmű többé, hogy mi a valóság, és mi a vágyálom az életünkben? Mi az igaz, vagy mi a hamis? Mi a hiteles, vagy a hiteltelen? Mi az erény, és mi a bűn? A valóság és a virtuális valóság közötti határ is elmosódott azzal együtt, hogy minden érték relativizálódott a modern ember fejében. Régen az emberek kiültek a kispadra és minden kérdést megbeszéltek. A véleménycsere hozzájárult mind az egyének, mind a csoport önismeretének elmélyítéséhez. Ma sokan vagyunk, az emberek nem ülnek ki a kispadra. ritkán jönnek össze, nem nagyon érdekli őket más véleménye. Mindenki el van magával, ül a szobában, nézi a tévét, lapozgatja az újságot, elvétve könyvet vesz a kezébe, leginkább azonban szörföl az interneten. Az egyénre tartozik, hogyan tájékozódik a világban, miből mit szűr le, miről mi a véleménye. Ez azonban veszélyes kelepce. A helyes eligazodáshoz ugyanis feltétlenül szükség van mások véleményére, a vélemények egyeztetésére. A modern világban az erre kiválasztott emberek mondják meg nekünk, hogy mi az igazság, mi a hiteles, mi a helyes, annak ellenére, hogy ennek megállapítása nem egyes emberekre, hanem mindig egy közösségre tartozik, kollektív megállapodás kérdése. Kollektív megállapodás hiányában szétzilálódott, darabokra töredezett a világ, nincs többé hiteles támpont arra vonatkozóan, hogy mi az igaz, vagy mi a hamis. Ennél is veszélyesebb következménnyel jár az, hogy a véleménycsere elmaradása hátrányosan érinti mind az egyének, mind a csoport önismeretének állandó korrekcióját és elmélyítését.
A tudat manipulálása
2
Az emberek tudatát minden hatalom igyekszik lekötni, manipulálni. A tömegtájékoztatás megjelenésével a tudat befolyásolását csaknem tökélyre sikerült fejleszteni. Ennek leghatékonyabb eszköze a bulvársajtó, de a rangos sajtótermékek, rádió-és tévé is megmondják, szinte a szánkba rágják, hogy miről, hogyan kell vélekednünk. És az emberek agymosott, bamba tömegei, mintha marslakók lennének, rezzenéstelen arccal ülnek a tévé előtt és "isszák" a bulvár információkat, szívják magukba a minden jelentőséget nélkülöző, buta, felesleges információk tömegét, miközben figyelmüket a valós és súlyos gondokról sikeresen el lehet vonni, másra lehet terelni. Valóságos médiaháború folyik az emberi lelkekért. A médiaháború kifejezés talán egy kicsit félrevezető, még azokra a heves küzdelmekre utal vissza, amelyek során – az újságírók, szerkesztők, laptulajdonosok, pártok, kormányok, valamint a közélet egyéb szereplői között – heves csatározások zajlottak és elvileg ma is zajlanak még. A hangsúly ma már nem ezen a csatározáson van, hanem arról van szó, hogy a mainstream (főáramú) média a tömegtársadalmak emberét hogyan tudná teljesen leszoktatni a gondolkodásról. Arról, hogy a világ történéseiben ne keressenek ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a mainstream média (amelyet az uralkodó elit kézben tart, háttérbe szorítva az alternatív, azaz underground irányzatokat) világos, egyszerű üzeneteket fogalmaz meg, minimális szókinccsel, rövid tőmondatokban, már-már infantilis módon. Ahhoz, hogy erre az „információ-beetetésre” az emberek maximálisan fogékonnyá váljanak, a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell őket tartani. Szét kell verni a korábbi közösségeket, kulturális értékeket, és a közösségi érzés helyett a nyájszellemet kell erősíteni minden téren. Előbb-utóbb az emberek nem lesznek már motiváltak semmiféle szellemi erőfeszítésre, összetettebb kérdések feszegetésére, magasabb ideálok kergetésére. Nyelv és a világ elrendeződése Látva a káoszt, a szétesést körülöttünk a modern ember hajlamos azt hinni, hogy a rendetlenség, az ésszerűtlenség, a felfordulás hozzá tartozik a világhoz, pedig csupán arról van szó, hogy mi nem vagyunk képesek eligazodni a világban. Sem a világban, sem önmagunkon. Ez a kettő egyébként szorosan összefügg egymással. A káosz azzal kezd rendeződni, hogy a dolgokat megjelöljük, neveket adunk nekik. Ezzel egymástól nem csak elkülönülnek, hanem egymással összefüggésbe is kerülnek, s ezáltal kezdetét veszi valamilyen rend. A nyelv ilyen értelemben (is) a legzseniálisabb emberi lelemény, mivel a dolgok megnevezése révén az azonos nyelvet beszélők fejében nagyjából ugyanolyan módon kezd a világ elrendeződni. Minél alaposabb nyelvismerettel rendelkezünk, annál árnyaltabban tudjuk magunkat kifejezni, a dolgok annál inkább a helyükre kerülnek. Ez a folyamat voltaképpen a tudatosság elmélyülése bennünk. Normális esetben a beszéd elsajátításával már a két-három éves gyerek fejében kialakul a világról valamilyen rend, van a dolgokról valamiféle 3
elképzelése. A későbbiek során, másokkal érintkezve, újabb összefüggéseket, ok-okozati viszonyokat megismerve mind rendezettebb lesz a világ benne, mind inkább csökken a káosz a fejében. Hogyan lehetséges, hogy ezzel ellentétben a modern ember fejében mégis egyre nő a káosz? A kultúrák és nyelvek szétesése Az információk tudatos manipulációjáról már beszéltünk, a tudat manipulálása azonban ennél sokkal átfogóbb és sokrétűbb, ami a kultúrák és nyelvek szétesésével kötődik. Egy nyelv elsajátításával valamely közösséghez való tartozásunk jut kifejeződésre. Ez pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy másokkal osztozzunk egy közös tudásanyagon, közös értékeken, szokásokon és ezeken keresztül kapcsolódunk egymás életéhez. Közös nyelv, közös kultúra, közös tudásanyag nélkül nem csak érintkezni (kommunikálni) nem tudnánk egymással, hanem társadalmi identitásra sem tehetnénk szert. A társadalmi identitás korántsem csak azonosságtudatot jelent, hanem afféle „használati útmutatás” az élethez, viszonyulás mód a világhoz, az emberekhez, a természethez, mindenhez. Erre az egyetemes „használati utasításra”, „sorskönyvre” közösségi mivoltunknak köszönhetően teszünk szert. Ebben a „használati utasításban” egy közösség felhalmozott tapasztalata és tudásanyaga halmozódik fel, és a közösségek értékvesztésével ez a biztonságérzet az, amit a tömegtársadalomban vetett egyén nélkülözni kénytelen. Nem véletlenül a nyelv és gondolkodás viszonyának kérdése heves vita tárgyát képezi. Amíg az egyik tábor magát a gondolkodás eszközét látja a nyelvben, amely egy nemzet kollektív „tulajdonát” képezi, a másik tábor arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy a nyelv pusztán az emberek közötti kommunikáció eszköze. Amíg az egyik opció szerint a nyelvi kultúra határozza meg azt, hogy miről, miként gondolkodunk, az utóbbi opció szerint a gondolkodás nyelvi forma nélkül is létezik. E szerint előbb születnek a gondolatok a fejünkben, aztán öntjük őket szavakba. Tulajdonképpen nem számit, hogy milyen nyelven beszélünk, milyen szavakat használunk, mert az csupán a szavak hangalakját jelenti. Amennyiben az utóbbi feltevésnek hitelt adunk, abból az következik, hogy a gondolkodás egyetemes, vagyis a nyelvek különbözősége a gondolkodás szempontjából lényegtelen, mi több elhanyagolható, értelmetlen. Világos beszéd: ez az okfejtés arra megy ki, hogy tulajdonképpen nincs szükség nyelvekre, mert csak akadályt jelentenek egymás megértésében. Nyilván azért nincs rájuk szükség, mert a nemzetek és nemzetállamok végső soron eltérő nyelvi kultúrára épülnek, amelyeket úgymond a „haladás” (értsd a globális diktatúra, vagy új világhatalom) érdekében el kell az útból takarítani. A népek, nemzetek viszont minden megszüntetésükre irányuló törekvéstől – érkezzék ez akár a kommunisták, akár a globális diktatúra szószólói részéről – érthetően berzenkednek és merőben más észjárást követnek. Ez a tudományos 4
észjárás arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy a gondolkodás és a nyelv egyazon pszichikus folyamat része, a két megnevezés pusztán ennek a folyamatnak két különböző oldalát (aspektusát) jelenti. Nyelv és gondolkodás egymást kölcsönösen feltételezik, nem egymásutániságról van szó, hanem egyidejűségről. Ebből kifolyólag a nyelv azonos a gondolkodással: ahogyan nem képzelhető el gondolkodás nyelv nélkül, fordítva, nyelv sem képzelhető el gondolkodás nélkül. Pszichológiai szempontból a helyzet ennél valamelyest bonyolultabb. Vitathatatlan, hogy a nyelv kulturális termék (közösségi „tulajdon” képez), amely az ember fejlődéstörténete során alakult ki és a kultúrával, körülményekkel együtt lassan változik. A gondolkodás viszont pszichikus tevékenység, amely az egyed agyműködéséhez kötötten fejlődik, szerveződik. Ez a pszichikus folyamat azonban nem az általában vett ember agyában megy végbe, hanem konkrét nyelvi-kulturális együtteshez tartozó konkrét egyének elméjében. Biológiai (genetikai) értelemben sokféle lehetőséget öröklünk, de ahhoz, hogy valami megvalósuljon belőle, ilyen, vagy olyan személyiséggé váljunk, váljék belőlünk közösségre, nyelvi-kulturális környezetre, afféle „külső agyra” van szükségünk. Tekintettel arra, hogy a személyiséggé válás folyamata megismételhetetlenül egyedi, ez a sajátosság rányomja bélyegét a beszéd elsajátítására is. A nyelv az egyént az adott nyelvet beszélő közösséghez köti, de a nyelv elsajátítása és használata ugyanakkor az egyén sajátos alkotásának is tekinthető. A nyelv tehát pszichológiai értelemben egyéni és közösségi alkotás egyben, Az adott nyelvet beszélő közösség rányomja bélyegét az adott nyelvet beszélő egyének gondolkodására, de ez utóbbiak gondolkodása is visszahat az adott nyelvre és közösségre. A gondolat és a nyelv határai A nyelv határairól beszélve óhatatlanul beleütközünk ezekbe a kérdésekbe. A tudomány, mint látjuk, megosztott ezekben a kérdésekben. Azzal áltatni magunkat, hogy majd a tudósoknak sikerül végül sikerül tiszta vizet önteniük a pohárba, több mint naivitás. A különböző elméletek között levő kibékíthetetlen ellentétek ugyanis nem az ismeretek hiányából fakadnak, hanem a szellemi élet fejlődését befolyásoló elméleti keretek kialakulását befolyásoló politikával. Annak ellenére, hogy a tudomány, ahogyan mondani szokták, öles léptekkel halad előre, sajnálatos módon a politika gyakran előtte jár egy lépéssel. Azt is mondhatnánk, hogy a nyelv (és velejáróan a gondolkodás) határait voltaképpen a politika, a nagyhatalmi játszma mindenkori állása jelöli ki. Napjainkban történetesen az a játszma, amely a nemzetek önrendelkezési törekvése, illetve a nemzeti közösségek (nyelvek, kultúrák) felszámolására törekvő globalista diktatúra törekvése között húzódik. Tagadhatatlan, hogy a demokratizálódási hullám részeként a nyelvvédelem (és a szólásszabadság) sok országban csak most születik meg, vagy bontakozik ki, ugyanakkor ezzel egyidőben a globalizmus térhódításával valóságos nemzetközi véleményterror5
osztagot tartják rettegésben a világot. Gondoljunk csak a „politikailag korrekt” beszédre, amelynek követelményrendszere ma sokkal kiterjedtebb és elmélyültebb, hogy sem az a nyelv képletes határait, gondolkodásunkat, és világlátásunkat ne érintené. És itt nem csupán azokra a tömegre kell gondolnunk, akik a véleményterroristák hatékony tevékenységének következtében hivatalos agymosásban részesültek, hanem arra a kisebbrendűségi érzésre is, amit a napjainkban dúló információs háborúban a mainstream média, (cenzúrázott propaganda) hamis fényben, hamisított tényekkel, hazug képekkel, megrendezett jelenetekkel megpróbált (és megpróbál) kialakítani bennünk.
6
