Magyarország 1944/45 és 1989 között
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc főbb eseményei, célkitűzése, nemzetközi jelentősége
Az 1956-os forradalom 1956 őszén megélénkülő politikai élet: felújítja a tevékenységét a Petőfi Kör, az Irodalmi Újságban, Művelt Népben, az Írószövetség közgyűlésén pártvezetők felelősségre vonását követelő hangok. A legnagyobb koncepciós perek felülvizsgálata; Rajk László és kivégzett társainak ünnepélyes újratemetése október 6-án százezres néma tömegtüntetéssel („Szegény Laci, ha látná ezt, de közénk lövetne”) – kisebb diákcsoportok a Batthyány-örökmécsesnél már antisztálinista és ÁVH-ellenes jelszavakat hangoztatva tüntettek. 1956. október 16-án a szegedi egyetemisták kiválnak a DISZ-ből, megalakítják a MEFESZ-t (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét), október 22-én csatlakoznak hozzájuk a budapesti, miskolci, pécsi és soproni egyetemek diákgyűlései. Követeléseik megfogalmazása 16 pontban: − a szovjet csapatok azonnali kivonását; − új kormányt Nagy Imre vezetésével; − a bűnös vezetők leváltását és bíróság elé állítását; − szabad, többpárti választásokat; − az egész gazdasági életi átszervezését; − a magyar–szovjet és a magyar–jugoszláv kapcsolatok felülvizsgálatát és rendezését; − teljes vélemény- szólás- és sajtószabadságot; − a Kossuth-címer visszaállítását; − március 15-e nemzeti ünneppé, október 6-a nemzeti gyásznappá nyilvánítását stb. Tüntetés szervezése október 23-ra. Az MDP Központi Vezetőségének küldöttsége október 23-án reggel tér haza Belgrádi békülő-útjáról. A Politikai Bizottság a diáktüntetés betiltása mellett foglal állást (bemondja a rádió1315-kor), a DISZ Központi Vezetősége a tüntetés mellett döntött, a Magyar Írószövetség is követeli Nagy Imre bevonását a vezetésbe, valamint a nemzeti egység programjának kidolgozását. Piros László belügyminiszter engedélyezi a tüntetés megtartását (a rádió bemondja 1423-kor). A Petőfi-szobortól induló demonstráció – vonulás a Bem térre, majd a Parlament elé (200 ezresre duzzadó tömeg) – a zászlók közepéből kivágott, rendszert jelképező címer – a forradalom jelképe a lyukas lobogó –, az előkerített Nagy Imre csillapítani akarta a tömeget. A tüntetők egy csoportja a Dózsa György úti Sztálin-emlékműhöz vonult, a szobrot ledöntötték, szétvágták, elhordták. Mások a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél követelték a diákság pontjainak beolvasását.
Az este 8 órakor elhangzott Gerő-beszéd elítélte a „soviniszta tüntetést”, és kemény fellépést követelt a felvonulókkal szemben. A Rádió őrei a tömegbe lőttek; a tüntetők a kivezényelt katonáktól kaptak ill. katonai raktárakból szereztek fegyvereket, s megkezdték a Rádió ostromát. Hajnalra elfoglalják (a vezetés az adásokat közben a Parlamentbe helyezte át). Október 23-án éjszaka az MDP KV ülésén Nagy Imrét, Losonczy Gézát és Donáth Ferencet visszaveszik soraikba, határozott arról, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, egyben „ellenforradalmi bandák” működésének minősítette a történteket, és a szovjet csapatok közreműködését kérte a rend helyreállításához. (Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni a szovjet beavatkozást kérő iratot, azt később Andropov magyarországi szovjet nagykövet Hegedűs Andrással iratta alá). Október 24-től Budapestre érkező szovjet páncélosok (három évvel korábban könnyen eltiporták a felkelést Berlinben, de Budapesten fegyveres ellenállás fogadta őket több helyen: a Corvin közben, a Baross téren, a Práter utcában, Tompa utcában, Tűzoltó utcában, Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren, Csepelen és Újpesten. Pár nap múlva a Kilián-laktanya parancsnoka, Maléter Pál ezredes is a felkelők mellé állt. Közben vidéki tüntetések és nagygyűlések támogatják sok helyen a forradalmat. A honvédek nem harcoltak a felkelők ellen. Azok egyre több fegyverhez jutottak (a Soroksári úti fegyvergyár, a „Lámpuskagyár” raktáraiból), ellenük csak az ÁVH-t, a „párt öklét” tudta bevetni a korábbi hatalom. A szovjet páncélosok beavatkozása nyomán a felkelés mindinkább nemzeti harc jellegét öltötte. A statárium elrendelése is sikertelen volt, ezért a hatalom birtokosai több ízben módosították a határidőket, kegyelmet kínálva a fegyvert letevőknek. A Corvin-köziek a városi harc kiváló alkalmazói lettek (T-34-es tankok visszaverése; vezérük Pongrátz Gergely, a „Bajusz”). A Parlament előtti tüntető tömegre október 25-én az ÁVH sortüzet nyitott, ezek után néhol ávósok meglincselése (összesen 23 főt a forradalom alatt). Október 25-én a Magyarországra érkezet szovjet Mikoján és Szuszlov közreműködésével menesztették Gerő Ernőt, és Kádár János lett a párt első titkára. Október 26-án a tüntetések és harcok kiterjedtek az egész országra (mosonmagyaróvári sortűz) általános sztrájk, munkástanácsok alakulása, forradalmi bizottságok. Maléter Pál ezredes fegyverszünetet köt a Corvin közi felkelőkkel, támogatja a forradalmat. A Központi Vezetőség ülésén Losonczy Géza és Donáth Ferenc nem fogadják el az események ellenforradalomként való értékelését, és követelik, hogy a kormány kössön tűzszünetet a felkelőkkel, és folytasson tárgyalásokat a politikai kibontakozásról – javaslatukat elutasítják, de bevesznek a kormányba két közismert kisgazda politikust, Kovács Bélát és Tildy Zoltánt. Döntő fordulat október 28-ra virradó éjszaka: Mikjan és Szuszlov jelenlétében és egyetértésével jóváhagyják a Szabad Nép másnapi vezércikkét, amely az eseményeket nemzeti demokratikus forradalomnak nevezte. Nagy Imre a pártvezetéssel és a szovjet nagykövetséggel egyeztetve azonnali tűzszünetet rendel el, majd rádió nyilatkozatban jelentette be a szovjet csapatok kivonását, az ÁVH feloszlatását, az amnesztiát, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, az erőszakos tsz-mozgalom beszüntetéséről; általános fizetésemelést is ígért. Megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, s az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kezdeményezésére Király Béla és Kopácsi Sándor (utóbbi Bp. rendőrfőkapitánya) vezetésével létrehozták a Nemzetőrséget. Az MDP vezető szervei föloszlottak, a párt élére elnökség került Kádár János vezetésével, a leginkább kompromittált pártvezetők a Szovjetunióba távoztak. Ugyanezen a napon az ENSZ BT a Szovjetunió ellenszavazatával, Jugoszlávia tartózkodásával napirendre tűzte a „magyar kérdést”. Október 29-én megkezdődött az ÁVH lefegyverzése, a rendőrség, hadsereg, szabadságharcosok képviselői pedig létrehozták a Forradalmi Katonai Bizottságot.
Tito és Gomulka – fenntartásaik hangoztatásával – üdvözölték a magyarországi változásokat, a többi szocialista országban mindvégig ellenségesen írtak a magyar eseményekről. Anglia, Franciaország, Izrael támadása Egyiptom ellen, a Szovjetunió erélyes fellépése, az USA nem védi meg szövetségeseit, s jelzi a Szovjetuniónak, hogy a magyar kérdést is szovjet belügynek tekinti, ill. sem Magyarországot, sem Lengyelországot nem tekinti szövetségesének. Október 30-án a szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat Budapestről (Mikojan és Szuszlov elutaztak, nyilvánosságra hozott nyilatkozatukban sajnálkoztak a vérontások miatt, és a kapcsolatok új alapokra helyezését ígérték a Szovjetunióval). A börtönökből kiszabadították a foglyokat (a politikaiakon kívül köztörvényesek is kiszabadultak); felsőpetényi házi őrizetből Budapestre hozták Mindszenty József hercegprímást. A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületének ostroma (a közvélemény a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalom ellenes központjának tekintette). Mező Imrét és társait megölték a székház védőivel együtt. Október 30-án – szovjet jóváhagyással – Nagy Imre bejelentette, hogy Magyarországon megszűnik az egypártrendszer; az MDP kimondta a párt feloszlatását, másnap az új párt Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven alakult meg (november 1-jén). Vezetője Kádár János november 1-jén „eltűnt” Budapestről (a Szovjetunióba utazott, csak a forradalom mellett hitet tett beszédét közvetítették a rádióban). Október 30-tól újjáalakultak az 1947-től visszaszorított, felszámolt pártok, politikai szervezetek. Célkitűzéseik: − az ország semlegességének deklarálása; − polgári és emberi szabadságjogok tiszteletben tartása; − szólás-, sajtó-, gyülekezési-, egyesülési szabadság, lelkiismereti szabadság; − a magántulajdon védelme, szabad kereskedelem megvalósítása (ugyanakkor nem kérdőjelezték meg az 1945 utáni szociális vívmányokat, sem a legfontosabb üzemek, bankok és bányák államosítását és földreformot). Mindszenty hercegprímás rádiónyilatkozata az egyházi intézmények működésének biztosítását sürgeti (ez részben egyházi vagyon visszaadására vonatkozik). Október 31-én Nagy Imre bejelentette, hogy tárgyalásokat kezdeményez Magyarország Varsói Szerződésből való kilépése ügyében, a semlegesség kimondása érdekében. Moszkvában megszületett a döntés a magyar forradalom eltiprásáról, és megkezdődtek a beavatkozás diplomáciai és katonai előkészületei (Hruscsov egyeztetései a szocialista blokk vezetőivel, a határon pedig átléptek a leverésre küldött páncélos egységek). November 1-jén a munkástanácsok a munka felvételére szólítottak fel, 2-án mindenhol elcsendesedtek a harcok, megindult a munka és a közlekedés. A szovjet csapatok beözönlésének hírére Nagy Imre először magyarázatot kért Andropov szovjet nagykövettől, majd a rádióban bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, kinyilvánította az ország semlegességét, s hogy az ENSZ-hez fordul mindezek biztosításáért. November 3-án a Parlament épületében az új honvédelmi miniszter, Maléter Pál kezdi a szovjetekkel a tárgyalást a csapatkivonásról. Az első forduló után a magyar küldöttséget Tökölre hívták, a magyarországi szovjet haderők főparancsnokságára, itt azonban Szerov, a KGB tábornoka letartóztatta a
küldötteket. Ugyanaznap Moszkvában is „megalakult” a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Ezután Kádár és Münnich Szolnokra repültek. November 4-én hajnalban a szovjet csapatok általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen. 520-kor Nagy Imre rádióbeszéde közli a támadás tényét. A szovjet támadás után a jugoszláv nagykövet átadta Tito üzenetét (a jugoszláv nagykövetség menedékjogot biztosít; a magyar vezetők a jugoszláv közvetítésben bízva többen – családjukkal együtt – a jugoszláv nagykövetség épületébe mennek; Mindszenty az amerikai követségre). A parlamentben mindvégig Bibó István államminiszter maradt. Szolnokon a rádióban Kádár János jelenti be a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, hogy a Szovjetunió fegyveres erőinek segítségével megkezdődött az „ellenforradalom” felszámolása. A katonai ellenállás megszervezéséhez késő volt, csak elszigetelt ellenállási gócok voltak. A nyugati segítségben bizakodva sokan harcoltak, teljesen kilátástalanul. November 14-én megalakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács. Az Írószövetség, a Magyar Tudományos Akadémia s más szervezetek kiáltványokban követelték a szovjet csapatok távozását, a semlegesség biztosítását, a szabadságjogok védelmét. Kádár november 7-én érkezett a fővárosba, s Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke sietve kinevezte miniszterelnökké (Nagy Imre kormányát elfelejtették felmenteni, erre csak november 12-én került sor). A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kulcspozícióba Marosán György, Biszku Béla, Kállai Gyula, Apró Antal és Münnich Ferenc kerültek – teljesen a megszálló csapatok függvényei bábjai voltak, a társadalom többsége elutasította létezésüket. November 22-én Nagy Imre és társai – bízva a Kádár-kormány által adott garanciában – eltávoztak a Jugoszláv követségről, ahol időközben tarthatatlanná vált a helyzetük. Autóbuszukat szovjet katonák a magyar hatóságok egyetértésével eltérítették, majd a foglyokat Romániába szállították. Ennek hatására s a Kodály Zoltán elnökletével november 12-én létrejött Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa kezdeményezésére Budapesten november 23-án egyórás elnéptelenedés, tiltakozás. A támogatás nélküli kormány november 25-én tárgyalásokat kísérelt meg a munkástanácsok képviselőivel, ez azonban hamar megszakadt a komoly nézetkülönbségek miatt (a munkástanácsok továbbra is Nagy Imrét követelték, valamint a szovjet csapatok kivonását, többpártrendszert, szabad választásokat). Időközben Münnich Ferenc vezetésével megszervezték a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, melynek feladata a „rend” helyreállítása volt. A „pufajkások” rendcsinálásának eredménye: 4.700 fő őrizetbe vétele, 860 elvitele szovjet területre. December 2-án az MSZMP vezetői ellenforradalomnak nyilvánították az eseményeket, melynek okaként a Rákosi–Gerő-klikk helytelen politikáját, a Nagy Imre, Losonczy Géza vezette „pártellenzék” tevékenységét, a „Horthy-fasiszta” és más kapitalista erők aknamunkáját, valamint a nemzetközi imperializmust jelölték meg. Elkezdődött ill. folytatódott a kíméletlen megtorlás: sortüzek Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben; rögtönítélő bíráskodás, 1957 tavaszától létrehozták a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, melynek ítéletei ellen fellebbezni nem lehetett. 400 halálos ítélet (200-at végre is hajtottak), 20.000 fő bebörtönzése, 13.000 internálása. 1957. Kádár moszkvai tárgyalásán a szovjetek megígérik, hogy nem engedik haza Rákosiékat, cserébe Nagy Imre és társai bíróság elé állításáért, elítéléséért.
1958. júniusában a Nagy Imre koncepciós per, Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós halálra ítélése, Kopácsi Sándor, Donáth Ferenc, Tildy Zoltán, Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós súlyos börtönbüntetése. 1958. június 16-án végrehajtott halálos ítéletek (szögesdróttal összekötözve, arccal lefelé temetve jeltelen sírba). A börtönben Losonczy Géza is meghalt. A megtorlások során 2.500 ember még a harcokban esett el, 200.000 fő emigrált.
