A MAGYAR NÉPI GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNETI RÉTEGEI
http://mek.oszk.hu/02100/02152/html/07/453.html
A HONFOGLALÁS KORI GYÓGYÍTÁS EMLÉKEI
A honfoglaló magyarság szellemi műveltségéről meglehetősen hiányosak az ismereteink. A kutatás előtt két lehetőség áll, egyfelől megpróbálja a gyér adatokból felépíteni a hajdani hitvilág néhány részletét, másfelől a régészeti tárgyi anyagot igyekszik értelmezni. Vegyük előbb a tárgyi bizonyítékokat, azokat, amelyek összefüggésbe hozhatók a gyógyítással. A honfoglalás korából az ország múzeumai igen gazdag leletanyagot őriznek, mégis csak néhány van köztük, amely a korabeli gyógyító gyakorlat emlékének tartható. Ismert egy Árpád-kori érvágó készülék (Anda 1951; 1960), azonkívül néhány trepanált koponya, amelyen a varratok azt mutatják, hogy a veszélyes lékelést túlélte a beteg (Hoppál–Törő 1975: 18–19; lásd uo. 4. kép – a koponya tetején levő lyukat egy fémlemez védte; a lelet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum birtokában). A koponyalékelés vagy trepanáció ősi gyógyító technika, amely azon a hiten alapszik, hogy a fejben érezhető fájdalmat, nyomást csak úgy lehet megszüntetni, ha utat nyitnak a betegségokozó szellemnek, hogy az eltávozhasson. Az ilyen sebészeti trepanáció során gyógyító célzattal nyitották meg a koponyát, de ezenkívül még kétfajta koponyalékelés ismert a honfoglalók körében. A jelképes trepanációt szintén élő személyen végezték, ez olyan sebészeti beavatkozás volt, amelynek során egy darabon eltávolították a fejbőrt, és egy kis darab koponyacsontot törtek ki, de nem nyitották meg a koponyaüreget. Kultikusnak nevezik a szakirodalomban az olyan koponyalékelést, melyet az egyén halála után végeztek el, s a kiemelt csontdarabot amulettként használták (Nemeskéri–Éry–Kralovánszky 1960). A koponyalékelésnek ezt a fajtáját is gyakorolták honfoglaló őseink. Az embercsont, különösen pedig a koponya mágikus gyógyító erejében erősen hittek még évszázadokkal a honfoglalás után is. Ezt bizonyítja, hogy a nagy műveltségű Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, a 17. század végén (1690) még így írt: „Tsuda erő vagyon a’ meghóltt ember koponyájában…” (Pápai Páriz 1977: 290). A beregi Tiszaháton még {7-700.} a 20. század közepén is hittek
a porrá tört emberkoponya erejében, abban, hogy ez meggyógyítja az ijedős, nyavalyatörős kisgyermeket, ha a port vízzel beveszi (Csiszár 1965a; 1965b). A nyelvészek szerint a magyar nyelv agyafúrt kifejezése őrzi a koponyalékelés egykori gyakorlatának emlékét (Pais 1914). A régészet nem tud későbbi adatokról, valószínűleg a kereszténység felvétele más pogány szokásokkal a koponyalékelés mágikus gyakorlatát is kiirtotta, de a népi állatgyógyászatban napjainkig gyakorolták a juhászok (Hoppál–Törő 1975: 19). A magyar népi hitvilág honfoglalás kori rétegének legalaposabb vizsgálatát Diószegi Vilmos (1958a; 1978) végezte el. A történeti gyökerek és kulturális párhuzamok kutatása során megállapította, hogy a honfoglalók hitvilága az urál-altaji népek samanizmusának világképéhez állt a legközelebb. A szibériai népek körében a sámán volt a közösség szellemi vezetője, betegség esetén gyógyító orvosa. A magyar néphitben a táltos alakját azonosították a hajdani sámánnal, valóban a szibériai – főleg török népek – sámánjának több jellemvonása megegyezik a magyar táltos jellegzetesen elkülönülő alakjával (foggal vagy más felesleges csonttal születik, kiskorában elkülönül társaitól), erős és hallgatag, serdülőkorában betegségbe esik, révül vagy rejtezik. A nyelvészet oldaláról is megerősítést nyert, hogy mind a táltos, mind pedig orvos szavunk nyelvünknek régi és együtt előforduló elemei (az egyik legelső adat egy 1211-ből való tihanyi összeírásban: „…filii Wros, Tholtus…” – vö. Pais 1975: 88), és a török nyelvek köréből vett párhuzamokkal lehet megvilágítani legjobban mindkettőnek az etimológiáját (’ütő~verő’, ’ütött~vert’ – vö. Pais 1975: 85). Feltehetően a hajdani samanizmus emlékét őrzi nyelvünkben és a hiedelmekben a révül (rejtezik, rémül, regöl) igék közös töve, amely a finnugor korból való a magyar nyelvben, és ebből a tőből képzett szóval jelölték a sámán (nálunk a táltos meg a halottlátó) transzbeli, megváltozott tudatállapotát. A gyógyításhoz szükséges révült állapotot, a túlvilági utazás hangulatát, a sámán úgy idézte elő, hogy dobját ütve, éneklésbe fogott. Ritmus és hang fontos kellékei voltak a gyógyító rítusnak. A megidézett segítő szellemek erősítették a gyógyító sámánt a betegség(szellem)ek elleni harcában. A dobbal való gyógyítás emlékét őrizte meg számunkra a gyermekfolklór, egy mondóka formájában: Gólya, gólya, gilice Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta Magyar gyerek gyógyítja Síppal, dobbal, nádi hegedűvel!
Egyéb, mágikus jelentésű játékdalokban a dob és a szita együtt fordul elő, ami azért érdekes, mert a „tudományos”-nak tartott személyek gyógyításkor (vagy jósláskor) ezt a mindenhol könnyen elérhető házi szerszámot használták a dob helyett. Ezekről a gyógyítókról azt tartották, hogy táltosi erővel bírnak (Bencze 1960b), s gyakorta használták a rostát, melyet régebben bőrrel vontak be, s így teljesen dob formájú volt (vö. Hoppál 1982b). Érdemes felfigyelni ezekre az újabban előkerült adatokra, amelyek azt bizonyítják, hogy a 20. század közepéig élt a nép körében a samanisztikus gyógyítás emléke. {7-701.}
AZ ORVOSI TUDOMÁNY ÉS A KÖZNÉP A 16. SZÁZADIG
A kereszténység felvétele, az európai államok rendjébe való beilleszkedés egyúttal azt jelentette, hogy a pogánysághoz fűződő hagyományok szálait erőszakkal el kellett vágni. A középkori hazai kútfőkben csak szűkszavú utalások találhatók néhány királyunk betegségének vagy halálának okára, sajnos ezekben nincs szó gyógyításról. Tudjuk azonban, hogy 1112-ben Könyves Kálmán megvakíttatta Álmos herceget és fiát (a későbbi Vak Béla királyt), akik feltehetően a korabeli empirikus hagyományokon alapuló gyógymódok segítségével élték túl a kegyetlen művi beavatkozást (Képes Krónika. Budapest, 1964: II. 150–151). Rendkívül érdekes anyag található a magyar népi gyógyítás történetének szempontjából egy középkori kéziratban, a Syngrapha Dominicanában, amely több gyógyító táltos állítólagos peréről számol be (Fehér M. J. 1956). Sajnos a 13. századból származó adatokat tartalmazó mű hiteles szövegének közzététele késik, s a kivonatok alapján nem lehet egész pontosan megítélni az anyagot, pedig a forrás hitelessége esetén képet kaphatnánk a népi gyógyítás középkori állapotáról. A középkori Európában a görög és római gyógyászat klasszikusainak tanításai a szerzetesrendek révén terjedtek el. A középkorban a szerzetesi élethez hozzátartozott a gyógyítás, a betegek ápolása. Az újonnan alapított kolostorokhoz pedig hatalmas kert csatlakozott, ahol különféle gyógynövényeket is termesztettek. A kolostorokban ismerték – Dioszkoridész, Hippokratész, Galenus művei nyomán – az egyes gyógynövények hatását, s ezt a tudásanyagot feltehetően közvetítették az alsóbb néprétegek felé. Az érvágás a középkori orvostudomány egyik jellegzetes gyógymódja volt, majd a népi gyógyító gyakorlat része lett. Az első hazai adatok az érvágásra abban a Pray-kódexben találhatók, amely a Halotti Beszédet is tartalmazza. A 12. század utolsó éveiben keletkezett kódex naptárának lapszéleire egészségügyi szabályokat jegyzett fel az egyik korabeli másoló. Ezek a tanácsok minden hónap mellé írva közlik, hogy mit egyen, igyon és mikor vágasson – vagy ne vágasson – eret az ember. Példának okáért idézzük az április mellé írt glossza szövegét:
„Mense aprili bonum est sanguinem minuere. / Pocionem ad solucionem accipere. carnes / comedere. Sanguinem inter cutaneum minuere / calido usitare. Sto / machum purgare. / ungento calistico usitare. / a radicibus abstinere. quia / scabiem et puriginem ge / nerant. Pocio de netonica et / bibinella accipiende est.” Magyarul: „Április havában jó eret vágni, folyékony hashajtó orvosságot magunkhoz venni, húst enni, bőrközi eret vágni. Meleget (ti. ételt) használni, kitisztítani a gyomrot, ernyesztő kenőcsöt használni, tartózkodni a gyökerektől, mert rühöt és viszketeget okoznak. Italként végy tisztesfűből és Csaba íréből” (Vida 1975: 123). A filológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az ilyen egészségjavító tanácsok Európa-szerte elterjedtek; nagyon hasonló megfogalmazásokat alkalmaztak a 16. századtól megjelenő magyar orvosi füveskönyvek, nem is szólva az olyan, napjainkig használatos gyógynövényekről, mint a tisztesfű és a Csaba-íre. Az előbbi példából jól látható, hogy a középkorban és később is mily közel állt egymáshoz a felsőbb és a szélesebb alsó néprétegek gyógyító gyakorlata. A 13. századtól sok száz magyar diák tanult Európa híres egyetemein (vö. Veress 1941), akik sok könyvet, köztük orvosi munkákat is hoztak haza. Noha egyes vélemények {7-702.} szerint mély szakadék tátongott a tudós medicusok és az egyetemi tanulmányokból kizárt, céhekbe tömörülő chirurgusok és borbélysebészek között (Spielmann 1979: 37), az orvostörténet tényei inkább azt mutatják, hogy kibogozhatatlan szálakkal fonódik egybe a köznépi tudás és a nyomtatott művek ismeretanyaga. Csak egyetlen példa: a Calepinus-szótár egyik baseli kiadásának (1558) magyar glosszaírója egy kis zempléni falu prédikátora volt (Büky 1967). Megjegyzései széles körű orvosi ismeretekről tesznek tanúságot, s különösen érdekes az a tény, hogy mennyire gazdag volt már akkor a magyar orvosi nyelv, nem is szólva a gyógynövényismereti szókincsről (vö. Grynaeus–Papp 1977), s még érdekesebb, hogy már akkor teljesen eltérő az európaitól, vagyis teljesen magyar. A 16. századi gyér adatokból elég nehéz megállapítani, hol válik el egymástól a tanult, a nemesi rétegek által használt gyógymód a népitől. A hajdani főurak levelezéséből kitűnik, hogy gyakran ugyanazt a javasembert hívták segítségül, mint a jobbágyuk (Vajkai 1948b: 3). Nádasdy Ferenc nádor betegségét például házi szerekkel gyógyították 1555-ben (Demkó 1894: 293). A recepteket tartalmazó könyvek kéziratban terjedtek, és külföldi meg hazai orvosi művekből összeállított gyűjtemények voltak, mint például a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban talált munka (Varjas 1943). Jellemző az összeállító és a kor szemléletére, hogy keverednek benne a hasznos gyógynövények javallatai a babonás néphittel, mint például: „Az mely Nyawalyat magyarul Bozorkannak hynak, semmy nem egyeb, hanem az embery testnek megh nyomasa es Eyely fuladasa” (Varjas 1943: 39–40).
A nyomtatott művek közül Melius Juhász Péter munkáját, az 1578-ban Kolozsvárott megjelent Herbariumot említhetjük, amely nagy hatással volt a kortársak gyógyászati ismereteire. Mint címe mondja: …az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól Magyar nyelvre és ez rendre hozta az doktorok könyveiből az Horhi Melius Péter, vagyis a kor természettudományának szintjén foglalta össze, külföldi példák nyomán, az írástudók számára a gyógynövényekről szóló tudnivalókat. Természetesen az itthoni növényvilághoz kellett igazítsa tanácsait, ezért a korabeli köznépi elnevezéseket használta. Ily módon megőrzött számunkra valamivel több mint ezerkétszáz növénynevet, mintegy háromszáz régi betegségelnevezést és vagy másfélezer receptet, javasolt gyógymódot. Figyelemre méltó, hogy Melius milyen sok népi növénynevet ismert és említ művében, ezenkívül az is, hogy e népi elnevezések napjainkig fennmaradtak (Szabó A. 1979: 74–75), mint ahogy ugyanez elmondható egész sor gyógyjavallatról, amelyek mindmáig használatban vannak (vö. Melius 1979: 261, 288; Halmai 1962). A 16. század végi Erdélyben igen kevés képzett orvos, chirurgus működött, s a gyógyítás fő forrásai a nemesi udvarházak gyógynövényekkel és ásványi szerekkel felszerelt házipatikái voltak. A patikaládák tartalmát kiegészítette egy-egy kéziratos orvoslókönyv. Melius művének népszerűségét és fontosságát bizonyítja, hogy számos kivonata, átdolgozása készült, így például Beythe András Fiveskönyve (1595-ben jelent meg), vagy a későbbi, Kájoni János-féle Hasznos orvoskönyv az fáknak és füveknek erejekről. Egy barátnak 1656-beli szép Collectája. Csiki conventbeli Frater Joannes kájoni Orgonistának. Hasonló jellegű mű született az ország nyugati felében is, az Erdődy grófok monyorókeréki (Vas m.) nyomdájában 1588-ban jelent meg Frankovith Gergely Hasznos és fölötte szükséges könyv c. munkája. A magát orvosdoktornak kiadó szerzőről kiderült, hogy nem végzett orvosi iskolát. A kor ismeretében érthető, hogy az ő művében is keverednek a külföldi szerzőktől átvett idézetek, a hazai gyógynövényismeret és a néphit elemei.
