A KATONAI MAGÁNVÁLLALATOK HATÉKONYSÁGÁNAK MEGÍTÉLÉSE AZ AMERIKAI DISKURZUS ALAPJÁN AVAGY MEGÉRI-E EURÓPÁNAK A KATONAI PRIVATIZÁCIÓ?

A KATONAI MAGÁNVÁLLALATOK HATÉKONYSÁGÁNAK MEGÍTÉLÉSE AZ AMERIKAI DISKURZUS ALAPJÁN AVAGY MEGÉRI-E EURÓPÁNAK A KATONAI PRIVATIZÁCIÓ?

PETŐ GERGŐ

2014

Tartalomjegyzék I.

Bevezetés ......................................................................................................................................... 2

II. A katonai magánvállalatok alkalmazásának hatékonysága az amerikai diskurzus alapján ................ 4 1. A katonai magánvállalatok nemzetközi szerepének felértékelődése a hidegháború végét követően ............................................................................................................................................................. 4 2. Milyen elméleti alapokon nyugszik ezen szervezetek alkalmazásának kiterjesztése? .................... 7 3. A funkcionális hatékonyság kérdése az amerikai 2006-os és 2008-as átvilágítások tükrében ...... 11 4. A gazdasági hatékonyság értékelése az amerikai tapasztalatok alapján ........................................ 21 5. Párhuzamos problémák az ENSZ és a katonai magánvállalatok kérdéskörében .......................... 28 6. Az amerikai diskurzus tapasztalataink összegzése ........................................................................ 30 IV. Katonai magánvállalatok a jelen Európájában: lehetőség vagy szükségszerűség? ......................... 32 1. Katonai magánvállalatok Franciaországban .................................................................................. 32 2. Katonai magánvállalatok az Egyesült Királyságban ..................................................................... 34 3. Katonai magánvállalatok Németországban ................................................................................... 36 4. Az európai katonai képességek hanyatlása.................................................................................... 38 5. A katonai magánvállalatok és Európa: kényszer vagy kihasználható lehetőség? ......................... 40 V. Konklúzió ......................................................................................................................................... 45 VI. Irodalomjegyzék .............................................................................................................................. 47

1

I.

Bevezetés

A katonai magánvállalatok kérdésköre az elmúlt évtizedben rendkívül felkapott téma lett mind a külföldi, mind a magyar szakmai életben, nem is szólva a médiáról, Irak és Afganisztán kapcsán. Megosztó téma ez, hiszen a katonai magánvállalatok megítélése a civil közvéleményt és a védelmi ügyekkel foglalkozó szakértőket egyaránt megosztja. Egyes vélemények ezen szervezetek erkölcstelen és káros jellegét hangsúlyozzák – amely okát több szakértő is a hasonló szervezetek 1960-as, 1970-es években, Afrikában játszott véres szerepében véli megvalósulni –, és ezek nemzetközi szerepének felértékelődését a nemzetállamokra leselkedő veszélyként értelmezik. Más vélemények szerint azonban a katonai magánszolgálatok tevékenysége átível az emberiség történelmén, így jelenlegi megerősödése nem egyértelmű veszélyként értelmezhető, hanem egyfajta lehetőségként az államok számára. Különösen aktuális ez a kérdés az Európa Unió tagállamai számára, hiszen azt láthatjuk, hogy az utóbbi időben egyre növekszik a katonai magánvállalatok szerepe az „öreg kontinensen”, miközben a szabályozás és a kérdés pontos elemzése egyelőre várat magára. Ezt csak tetézi, hogy a francia, a brit és a német álláspont merőben eltér ezen szervezetek hasznát illetően. A komoly képességbeli hiányokkal küszködő európai védelem kérdése pedig továbbra is megoldásra vár, miközben az Európai Unió határainak követlen közelében kénytelenek vagyunk komoly biztonsági deficittel számolni Líbia és Szíria árnyékában. 2009-ben az Európai Bizottság közzétett egy elemzést a közös európai védelem kapcsán, amelyben a szerzők további vizsgálat tárgyául javasolták azt a kérdést, hogy előnyös lenne-e Európa számára a katonai magánvállalatok kiterjedtebb alkalmazása. (Európai Bizottság, 2009) Tanulmányomban így elsősorban arra a kérdésre kell keresnem a választ, hogy ezen vállalatok mennyire hatékonyak. Kitűzött célomból következik, hogy nem helyezek nagy hangsúlyt ezen szervezetek általános bemutatására, hiszen ez egy igen közkedvelt és széles körben tárgyalt téma. Vizsgálatom homlokterében az a kérdés áll, hogy ezen vállalatok mennyire hatékonyak gazdaságilag1 és funkcionálisan2, ebből következően mennyit profitálhatnak az európai nemzetállamok ezek kiterjedtebb alkalmazásából. Ugyancsak az elemzés specializált voltából adódik, hogy nem foglalkozom ezen vállalatok

1

Gazdasági hatékonyságon a következőt értem: olcsóbb-e ezen szervezetek alkalmazása az államok számára, mintsem ugyanazokat a képességek fenntartása az állami fegyveres erőknél. 2 Funkcionális hatékonyságon a következőt értem: milyen hatásfokkal képesek az államok ezen szervezeteket alkalmazni, hogy politikai céljaikat elérjék a különböző konfliktusokban.

2

történelmi előzményeivel, csak a hidegháborút követő időszak – téma szempontjából releváns – történéseivel. Tanulmányomban először megvizsgálom, hogy miképp növekedett meg ezen szervezetek szerepe az Egyesült Államokban az 1990-es évektől kezdve, majd áttekintetem eredményességüket a 2000-es évek két nagy konfliktusában, miközben rövid kitekintést teszek az ENSZ és a katonai magánvállalatok viszonyára is. Ezt követően áttérek Európára: röviden felvázolom, hogy melyek azok a problémák, melyekre megoldást nyújthat a katonai magánvállalatok

kiterjedtebb

alkalmazása,

majd

feltárom,

hogy

Németországban,

Franciaországban és az Egyesült Királyságban milyen mértékeket ölt alkalmazásuk. E dolgozat végén pedig megpróbálok választ adni a megfogalmazott kérdésre. E tanulmány metodikája kapcsán ki kell emelnem, hogy megközelítésem elsősorban államközpontú: a kérdést annak függvényében vizsgálom, hogy a nemzetállamoknak érdemes-e társadalmi és gazdasági okokból kiterjesztenie a katonai magánvállalatok alkalmazását. Ezen kérdés megválaszolásához a téma kapcsán egyre aktívabb amerikai diskurzus szolgáltatja a tudományos alapokat. Dolgozatomban elkerülöm azon morális és nemzetközi jogi elemeket, melyek nem érintik a hatékonyságot. Írásomban mikor az „Európa” kifejezést használom, akkor elsősorban az Európai Unió tagállamait, de még inkább ennek is katonailag – mind rendelkezésre álló katonai kapacitás, mind katonai kiadások tekintetében – három legjelentősebb államát – Nagy-Britanniát, Franciaországot és Németországot – értem. Mivel a definíciós probélmák megnehezítik a különbségtételt a katonai magánvállalat és a biztonsági cégek között, ezért én tartózkodom ezek megkülönböztetésétől, így minden esetben a katonai magánvállalat kifejezést fogom alkalmazni, amely vállalatok alkalmazottait magánkatonáknak nevezem. E tanulmányban választ fogok adni a következő három kérdésre:  Mennyire hatékonyak – gazdaságilag és funkcionálisan – ezek a szervezetek?  Jelenleg Európában mennyire elterjedt a katonai magánvállalatok alkalmazása a már említett három legnagyobb katonai potenciállal rendelkező hatalom esetében?  Európa számára előnyt vagy inkább hátrányt jelentene a katonai magánvállalatok jelenlegi szintet meghaladó alkalmazása?

3

II. A katonai magánvállalatok alkalmazásának hatékonysága az amerikai diskurzus alapján 1. A katonai magánvállalatok nemzetközi szerepének felértékelődése a hidegháború végét követően Habár kevésbé számottevően, ám már a hidegháború idején is szerep jutott a katonai magánvállalatoknak: talán a három legismertebb példa a Civil Air Transport, az Air America és a Southern Air Transport, melyek valóbban folytattak polgári szolgáltatást is, ám elsősorban a CIA-t segítették a különböző titkos műveletek során, illetve ezen keresztül leplezték az amerikai hírszerzés tevékenységét. Már ebben az időszakban sem volt szokatlan, hogy polgári alkalmazott életét áldozza az Egyesült Államok érdekeinek védelmében. A katonai magánvállalatok előretörését az 1985-ben meghirdetett LOGCAP program tette lehetővé, amellyel az amerikai hadsereg logisztikai képességeit szerették volna fejleszteni a polgári szakértők bevonásán keresztül. A tervezet meghirdetésének hátterében az elemzők az éppen akkor aktuálisan uralkodó közgazdaságtani ideológia hatást is felfedezni vélik, mivel ez az időszak az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a neoliberalizmus aranykora, melynek az egyik legfontosabb tétele a piac felsőbbrendűsége, a kisebb állam elve. Szorosan ehhez kapcsolódik, hogy a LOGCAP-ot azzal indokolták, hogy annak bevezetésével a piaci szereplőkön keresztül növelni tudják a hatékonyságot, végső soron csökkenteni a költségeket. (Isenberg, 2009.) Egyes szerzők úgy vélik, hogy a katonai magánvállalatok 1990-es évekbeli előretörésének egyik kevésbé ismert előzménye a rendőrség reformja volt, amely ugyancsak azért vált szükségessé, mert a nyugati államok szerették volna csökkenteni államadósságukat. Az 1980-as években kezdődő folyamat kapcsán sok minden visszaköszön, ha párhuzamba állítjuk a katonai berkeken belül végbemenő transzformációval: a rendőrség menedzsmentje egyre inkább piaci alapúvá vált, miközben elkezdték kiszervezni a börtönök fenntartását és az illegális bevándorláshoz és repterek őrzéséhez fűződő feladatokat a magánvállalatoknak. Ez a folyamat azóta is töretlenül halad előre a nyugati rendőrségeknél. (Tzifakis, 2012.) 1994-től kezdve a katonai magánvállalatok szerepének erőteljes felértékelődését láthatjuk, és itt nem lehet nem észrevenni, hogy ez a nagy katonai leépítés időszaka, amikor rengeteg katona vált munkanélkülivé: 1987 és 1996 között hat millió fegyveres volt kénytelen más foglalkozás után nézni. Ez nem csak azt jelentette, hogy bővült a potenciális munkavállalók száma a katonai magánvállalatoknál, hanem bővült a piac is a kialakuló háborúk és forrongások miatt. (Spear, 2006) 1994 és 2002 között csak a Pentagon több mint 4

háromezer megbízást adott különböző katonai magánvállalatoknak. Míg az öbölháború idején a katonák és a szerződtetett polgári alkalmazottak aránya egy az ötvenhez volt, addig az iraki háborúban már csak egy a tízhez. Két évnyi kutatómunka után az International Consortium of Investigative Journalists 2002-re már 90 nagyobb katonai magánvállalatot azonosított, melyek akkor a világ 110 országában láttak el valamilyen szolgálatot. Habár nehéz megmondani, hogy jelenleg hány jelentős vállalat tevékenykedik, ám számukat 200 és 300 közé teszik az elemzők. (Marilli, 2011) Spear kutatásában megállapítja, hogy 2006-ban több mint 50 országban folyt nagyobb magánkatonai művelet, maga az iparág évente 100 milliárd jövedelmet generál. Ki kell emelni, hogy a katonai magánvállalatok előretörése globális jelenség: például Oroszországban 1997-ben már 9800 biztonsági és katonai magánvállalat üzemelt. Összességében azt láthatjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hegemón ezen a területen, vagyis ebben a két országban van bejegyezve a legtöbb ilyen vállalat. Azonban az a trend látszik érvényesülni az elmúlt években, hogy egyre több orosz, kínai, indiai és afrikai cég jelenik meg a piacon. (Spear, 2006.) 2007-re a világ biztonsági piaca már 138,6 milliárdos volt, meglepő módon még a világgazdasági válság sem tudta megtörni a szektor dinamikus növekedését, hiszen 2009-re az előző érték 152,5 milliárdra emelkedett. 2014 végére ez akár a 218,4 milliárdot is elérheti. (Tzifakis, 2012.)

5

A térkép azt mutatja, hogy a világon mely államokban van a legtöbb katonai magánvállalat központja. Ez csak azokra a vállalatokra vonatkozik, akik aláírták az ICOC megállapodást. Látható, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság magasan vezet ebből a szempontból. (forrás: http://psm.du.edu/media/galleries/.private_ldp/a16419/production/master/60841c7e-f511-45bc-ac870d6d3c58a44f.png, letöltés időpontja: 2014.02.11.)

Eközben a Bush kormányzat az Egyesült Államok katonai szférájában nagyarányú privatizációba kezdett, 2002-ben pedig Thomas E. White hadügyminiszter vezetésével kidolgozták a „The Third Wave” tervezetet, amely a polgári erők számának radikális növelését írta elő. (Isenberg, 2009) Annak ellenére, hogy a 90-es években váltották egymást a republikánus és demokrata adminisztrációk, a katonai magánvállalatok alkalmazása egyre elterjedtebbé vált. A hidegháborút követő évtized bővelkedett a különböző konfliktusokban, melyek közül is kiemelkedett a jugoszláv szecessziós háborúk sora. Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban az Egyesült Államok katonai magánvállalatokat bérelt fel, hogy ellenőrizzék a feleket, stratégiai tanácsadással lássák el a szövetségeseket és képezzék a helyi katonai erőket. Kolumbiában, Peruban és Bolíviában, Washington magánkatonákat és tanácsadókat alkalmazott a stratégiai koordinálásra, fegyverzet ellenőrzésre, légi és szárazföldi kiképzésre, a kábítószer-ellenes műveletek támogatására, légi felderítésre, hírszerzésre, illetve termőföldek irtására. Afganisztánban és Irakban elsősorban a katonai műveletek támogatására, az újjáépítés biztosítására, a legfontosabb helyek, továbbá – afgán és amerikai – tisztségviselők védelmére használtak fel magánkatonákat. (Stanger & 6

Williams, 2011) A balkáni háborúk időszakában az Egyesült Államok hivatalosan is felkért különböző katonai magánvállalatokat a horvát hadsereg kiképzésére, amely az elemzések szerint komoly szerepet játszott a horvátok katonai hatékonyságában. (Marilli, 2011) Már Koszovó kapcsán elmondható volt, hogy a helyi amerikai katonai erők élelmezésén, a járművek javításán és karbantartásán túl, a veszélyes anyagok kezelésének 100%-át a Brown & Root Services végezte. Emellett az ivóvíz ellátás 90%-át, illetve az üzemanyag ellátás 80%át is az említette cég szolgáltatta. (Wither, 2005.) Azonban a 90-es évek csak egyfajta főpróbát jelentett, hiszen a 2000-es évek két nagy konfliktusa, Irak és Afganisztán hozta meg igazán ezen vállalatok alkalmazásának előretörését. 2000 után az irányadó amerikai dokumentumokban már az is megjelent, hogy a harci feladatokat3 leszámítva bármi egyéb privatizálható; a logisztikánk pedig már a 75%-a volt kiszervezve. (Petersohn, 2008.) Biztos, hogy ezen szervezetek előretörése egyszerre volt tudatos és tudattalan társadalmi-nemzetközi folyamatok következménye. A már említett katonai leszerelési hullám, a bukott államok problémájának egyre súlyosabbá válása és a 2001. szeptember 11-ét követő folyamatos háborús időszak mindenképp abba az irányba hatott, hogy a biztonsági piacon komoly rés keletkezett, amelyet csak a katonai magánvállalatok tudtak betölteni. Ezen magyarázatok mellett más szerzők, akik a nyugati társadalomban történő változásoknak egy mélyebb dimenzióját tanulmányozzák, úgy vélik, hogy a nyugati állampolgárok a hadsereghez a katonai szolgálathoz és a tradicionális értékekhez fűződő viszonya is alapvetően megváltozott. (Tzifakis, 2012.)

2. Milyen elméleti alapokon nyugszik ezen szervezetek alkalmazásának kiterjesztése? Az Egyesült Államok politikai és védelmi elitje a 90-es éveket követően egyértelműen úgy döntött, hogy tudatosan kiterjeszti ezen szervezetek szerepét, Irak és Afganisztán esetén pedig az amerikai arzenál egyik legfontosabb elmeként számítottak a magánkatonák tevékenységére. Fontos tehát megvizsgálni, hogy milyen érvek szóltak a katonai magánvállalatok mellett. Burge véleménye szerint az Egyesült Államok legfőképp azért volt kénytelen minél inkább támaszkodni ezen szervezet segítésére, mert nem állt rendelkezésre a megfelelő számú 3

Sok szempontból ez is megtévesztő lehet, hiszen bizonyos feladatkörökre szerződve a magánkatonák is ki vannak téve a fegyveres harc kockázatának (például személyek, létesítmények és konvojok védelme). Az amerikai törvények csak azt tiltják, hogy a katonákat helyettesítsék a katonai magánvállalatok alkalmazottai támadó vagy védekező katonai műveletekben. Természetesen Afganisztán és Irak valóságában nagyon gyakran elmosódnak a határok, így nem lehet betartani ezeket az elméleti alapvetéseket.

7

és képzettségű katona az afganisztáni és iraki műveletekhez, tehát az emberanyag előteremtésének kényszere volt az elsődleges. (Burge, 2008.) Isenberg elemzésében ugyancsak erre a következtetésre jut, mikor az ismert biztonsági elemzőre, Max Bootra reflektál, aki a hegemón Brit Birodalommal összehasonlítva az Egyesült Államok jelenkori helyzetét, arra a következtetésre jutott, hogy a demokratikus berendezkedés nem teszi lehetővé a megfelelő számú katona kiállítását, hiszen ezt a közvélemény nem fogadja el, a kötelező katonai szolgálatot pedig Vietnam után el kellett törölni a társadalom ellenállásának okán. Ez ahhoz vezet, hogy az amerikai politikai elit kénytelen más források után nézni. Boot meghatározása szerint tehát az Egyesült Államok stabilizáló hegemón szerepét nem képes pusztán az állami hadsereggel ellátni, mert a közvélemény ezt nem fogadja el. (Isenberg, 2009.) Ha összevetjük ezt a létszámra vonatkozó adatokat, akkor azt láthatjuk, hogy Irakban például az amerikai haderő aktivitásának csökkenése – sok esetben a csapatok bizonyos részének kivonása – magával hozta az Egyesült Államok szolgálatában álló katonai magánvállalatok szerepének előretörését. 2007 és 2010 között lényegében duplájára emelkedett a katonai magánvállalatok fegyveres alkalmazottainak száma: 5481 főről 13.232 főre. Afganisztánban ez a növekvő tendencia még látványosabb: 2009 márciusában még csak 4000 regisztrált4 alkalmazott dolgozott az országban, 2010 márciusára azonban már több mint 16.000 fő. Eközben az összes katonai magánvállalatoktól bérelt alkalmazott Afganisztánban és Irakban, jelentős részét tette ki az ott állomásozó katonák számának: 2013 márciusában 108.000 fő – a teljes Pentagon által alkalmazott afganisztáni munkaerő 61%-a – volt sorolható ebbe a kategóriába, míg Irakban 18000 fő, amely az ott alkalmazott munkaerő megközelítőleg 20%-a. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) (Schwartz & Church, 2013.) Ha Boot magyarázatának tükrében próbáljuk értelmezni az adatokat, akkor már érhetővé válik, hogy miért az Egyesült Államok – amely a legnagyobb katonai elkötelezettséggel rendelkezik a világon – alkalmazza a legkiterjedtebben a katonai magánvállalatokat. (Petersohn, 2008.) Egy a Kongresszus számára készült 2013-as jelentés például egyértelműen hitet tesz a mellett, hogy az Egyesült Államok által eddig követett út a katonai magánvállalatok alkalmazása kapcsán összességében helyes, mert a kiszámíthatatlan biztonsági helyzet, a megváltozott világ ezt szükségessé teszi. (Schwartz & Church, 2013.)

4

Mivel rendkívül laza a szabályozás, amely a katonai magánvállalatok alkalmazottaira vonatkozik, ezért afganisztáni és iraki létszámuk megállapítása komoly akadályokba ütközik. Az esetek döntő többségében a regisztráció elmulasztása nem jelent semmiféle hátrányt, így kevesen teszik meg ezt.

8

Hiba lenne azt gondolni, hogy az amerikai politikai, katonai és biztonsági elit mindössze közgazdaságtudományi elméletek és tapasztalatok alapján döntött a magánvállalatok szerepének kiterjesztése mellett, hiszen már rendelkezésre álltak empirikus tapasztalatok is a látszólagos sikerekről. Szakirodalmat tekintve kedvelt és jól dokumentált eset, az Executive Outcomes 90-es évekbeli sierra leonei beavatkozása, amely eredménye alapjaiban változtatta meg a szervezetekről történő gondolkodást nyugati körökben. Az említett vállalatot egy délafrikai ex-katona alapította, az alkalmazottak többsége is a katonaság soraiból került ki, pontosabban a különleges alakulatoktól. Az alapító, Eben Barlow elmondása szerint a sierra leonei művelet megkezdésekor 500 tanácsadó és 3000 jól képzett katona állt rendelkezésére. A konfliktus megoldásában nagyban közrejátszott, hogy az Executive Outcomes testvérvállalatának, az Ibis Airnek voltak bevethető támadóhelikopterei és bombázói is. A vállalat huszonegy hónapig tartózkodott az országban, megközelítőleg 300 főt alkalmazva, eközben sikeresen stabilizálta a kormány pozícióját a lázadókkal szemben, - habár fontos kiemelni, hogy az ellenállók gyengén szervezettek és alulfinanszírozottak voltak -. A vállalat szolgáltatása harmincöt millió dollárba került az államnak, amely az évi védelmi költségvetés harmadát tette ki. Fontos, hogy a vállalat szinte önállóan – ha nem számítjuk az Ibis Air-t – végzett koordináló és hírszerző munkát is. Látni kell azonban, hogy a vállalat visszaélt pozíciójával, mikor az első nyolc hónapban történő kifizetés késlekedése miatt 25 évre bányászati koncessziót követelt a Konó vidék gyémánt-lelőhelyeire egy leányvállalaton keresztül. (Kovács, 2012.) (Nényei, 2009.) Ez az utóbbi konfliktus jól rámutatott arra, hogy a katonai magánvállalatok képesek akár egyedül is lefolytatni egy kisebb háborút, ha erőforrásaik ezt lehetővé teszik: az Executive Outcomes tulajdonképpen pár száz emberrel, helikopter és bombázó, illetve könnyűtüzérségi támogatással képes volt szétszúzni egy számában sokkal jelentősebb, ám rosszul szervezett és finanszírozott haderőt. Külön ki kell emelni, hogy a vállalat harcosai szofisztikált, nagy hatókörű felderítő, megfigyelő, lehallgató és zavaró eszközöket alkalmaztak. Mivel az ENSZ Sierra Leonban indított békefenntartó művelete költségesnek – negyvenhét millió dollár, az Executive Outcomes harmincöt millió dollárjával szemben, habár ez utóbbiban nincsenek benne a különböző koncessziók, tehát a kép mégsem ilyen tiszta –, lassúnak és hatástalannak bizonyult, a magánvállalat fellépése pedig gyorsnak és erélyesnek. Ennek köszönhetően sokan úgy vélték, hogy az Egyesült Államokban kibontakozó katonai reform jó irány. (Wither, 2005.) (Nényei, 2009.)

9

A Nényei Judit által készített táblázat jól mutatja a katonai magánvállalat és az UNAMSIL közötti hatékonyságbeli különbséget (forrás: http://www.kul-vilag.hu/2009/04/nenyei.pdf, letöltés időpontja: 2014.02.11.)

Látszólag – még a hidegháborút követő két évtized távlatából nézve is – nem nehéz bizonyítani, hogy a hatékonyság miatt szaporodott el magánkézben lévő vállalatok alkalmazása: Spear például figyelmeztet rá, hogy a katonai magánvállalatok előretörése nem légüres térben ment végbe. Úgy érvel, hogy mindig is verseny volt a biztonsági piacon, ám a vesztfáliai rendszerben az államok haderői képesek voltak szinte teljesen lefedni az egész szférát. 1990 után azonban változott a helyzet, mert a nemzeti haderők a régi modell szerinti alkalmazása egyre kevésbé volt elégséges, hogy kielégítse a biztonság iránti keresletet. Ez azt jelentette, hogy intenzívebbé vált a verseny az állami és piaci szereplők között a magasabb profitú megrendelésekért. Ezt egy példában konkretizálva: az Egyesült Államok hadereje is nyújt szolgáltatást bizonyos szinten nyereségorientált módon – jó példa itt a szövetségesek számára tartandó tréningek –, tehát ezzel is versenytársat jelent a katonai magánvállalatoknak. Ugyancsak jó példa, amikor a British Petroleum vagyontárgyainkat és vezetékeinek védelmében egy hadosztálynyi kolumbiai katonát bérelt fel a hadsereg beleegyezésével, nem pedig egy katonai magánvállalatot. Az elmúlt két évtizedet figyelembe véve tehát azt mondhatjuk, hogy a katonai magánvállalatok sokkal jobban képesek alkalmazkodni a globális versenyhez, mint bármelyik másik kihívójuk, így már-már a transznacionális vállalatok 1970 utáni törvényszerű térnyerése 10

dereng fel, ha szeretnénk valamiféle elméleti párhuzamot találni. (Spear, 2006.) Nagyon fontosnak érzem azonban hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti automatikusan azt, hogy az államok számára költség-hatékonyságuk vagy akár funkcionális-hatékonyságuk bizonyítva lenne ezáltal. Isenberg tovább viszi ezt a gondolatfolyamot, mikor rámutat, hogy a nemzetközi közvélemény és a politikai elit vitái a katonai magánvállalatok természetét és hatékonyságát illetően abból a szempontból nem relevánsak, hogy de facto mindenki elismeri a kormányzatok jogát ezek alkalmazására, mivel – ez az egyik legfőbb indok és sok nyilatkozatban megjelenik – így lehet alkalmazkodni a változó nemzetközi helyzethez. Egy 2009-ben publikált jelentésében az International Peace Institute elemzői kifejtették, hogy a gazdasági globalizáció szerves részeként feltartóztathatatlanul kialakul egyfajta globális magánbiztonsági rendszer, amely úgy értelmezhető, mint a katonai magánvállalatok világméretű piaca. Ez az új világméretű rendszer önálló szabályokkal rendelkezik, melyek közül egyeseket az államoknak is elkerülhetetlenül el kell fogadniuk. Ha ebből az aspektusból vizsgáljuk a kérdést, akkor már nem is annyira egyértelmű, hogy valóban teljes mértékben az államoknak nyújtott szolgáltatás hatékonysága vezetett-e el a katonai magánvállalatok előretöréséhez, vagy valamiféle gazdasági vagy társadalmi kényszerítő erő – ahogy történt ez a globalizáció kapcsán számos más szférában –. (Isenberg, 2009.) Végül még fontos kiemelni, hogy a különböző vállalati fúziók által egyre nagyobbra növő katonai magánvállalatok képességei egyelőre még eléggé korlátoltak, hiszen a legnagyobb vállalatok sem képesek olyan műveletet végrehajtani, ami 500 főt meghaladó kihelyezett létszámot igényel. (Wither, 2005.)

3. A funkcionális hatékonyság kérdése az amerikai 2006-os és 2008-as átvilágítások tükrében Több szempontból is nehéz értékelni a katonai magánvállalatok amerikai tapasztalatait, hiszen elég, ha csak arra gondolunk, hogy ezen vállalatoknak az amerikai törvények többnyire tiltják, hogy nyilvánosságra hozzák a megkötött szerződések tartalmát, illetve az Egyesült Államok Külügyminisztériuma is visszautasítja az erre vonatkozó dokumentumok kiadását, hiszen ez cégtitoknak minősül. Eközben az elnököt, a külügyminisztériumot és a Pentagont semmi sem kötelezi arra, hogy az 50 milliósnál kisebb pénzügyi tételekről beszámoljanak a

11

Kongresszusnak. Ráadásul a Pentagon FMS5 programján keresztül ugyancsak történnek megbízások, ám az ezekre vonatkozó titoktartás ugyancsak kevés lehetőséget ad a betekintésre. Nem is szólva a CIA ez irányú tevékenységéről, amely teljesen más kategória, így – természetéből adódóan – rendkívül bizalmasan kezelt, hiszen a hírszerzési költségvetésről különösen nehéz a közvéleménynek, a szakértőknek vagy akár magának a Kongresszusnak képet kapnia. Kijelenthető, hogy a legmeghatározóbb szereplő ezen a területen a Pentagon és maga az amerikai elnök. Különösen nehéz feladatra vállalkozik tehát az az elemző, aki átfogó képet szeretne adni a katonai magánvállalatok amerikai alkalmazásáról, ez pedig felveti annak kérdését, hogy miképp számoltatható el az amerikai kormányzat – nem is szólva magukról a katonai magánvállalatokról – ezen szervezetek alkalmazását illetően. Az elemzők már csak azért is aggasztónak tartják az elszámoltathatóság alacsony voltát, mert a vállalatok alkalmazottai által elkövetett törvénytelenségek megtorlatlanul maradnak. Egy eset jól rávilágít, hogy mit jelent ez a gyakorlatban: Boszniában egy alkalommal kiderült, hogy a DynCorp alkalmazottai aktívan részt vettek a leánykereskedelemben, úgy, hogy ezzel közvetlenül is sértették az Egyesült Államok jó hírét, hiszen Washington felkérésére tartózkodtak ott. Ezt már csak tetézi, hogy a megvádolt alkalmazottakat egyszerűen csak elbocsátották, mivel nem volt mód bírósági eljárása. (Isenberg, 2009.) A RAND elemzői egy 2010-ben íródott jelentésükben ugyancsak rámutattak erre, megemlítve, hogy hatalmas felháborodást keltett, mikor a Trilple Canopy vállalat alkalmazottai ártatlan irakiakat mészároltak le, majd pedig sikeresen kerülték el a felelősségre vonást, mert a vállalat kihozta őket az országból. Sok esetben – saját biztonságuk garantálása érdekében – a vállalatok alkalmazottai extrém eszközök alkalmazásától sem riadnak vissza. A probléma elsősorban abból ered, hogy a használható és nem használható eszközök köre nem megfelelően szabályozott az adott cégen belül, vagy ha szabályozott is, akkor sem lehet ezt ellenőrizni és betartatni. Egyes jelek arra utalnak, hogy a probléma kiterjedtebb, mint azt előzetesen gondolnánk: a RAND elemzői tanulmányukban hivatkoznak egy anonim felmérésre, amelyet az Egyesült Államok Külügyminisztériumának olyan Irakba delegált tagjaival végeztek el, akik érintkezésbe kerültek a katonai magánvállalatok alkalmazottaival. A válaszadók majdnem fele úgy gondolta, hogy a magánkatonák nem tartják tiszteletben az iraki polgári lakosságot. 39%-uk pedig úgy vélte, hogy ezen fegyveresek gyakran sértik meg a nemzetközi jog szabályait.

(RAND Corporation, 2010.) A kihágások és kegyetlenségek

kapcsán az jelenti a legnagyobb problémát, hogy az amerikai törvények által teremtett 5

Az angol rövidítés a Foreign Military Sailes-t takarja, mely keretében az Egyesült Államok szolgáltatásokat és termékeket ad el más országoknak, e téma kapcsán például egy amerikai katonai magánvállalat szolgáltatását.

12

alacsony szintű transzparencia miatt a magánkatonák által elkövetett bűncselekmények érdemi vizsgálatára – ha erre egyáltalán sor kerül – csak akkor adódik lehetőség, mikor azok már az nagyon látványos – különböző médiumok számára észlelhető – formát öltenek. Attól lehet tehát tartani, hogy az átláthatatlanságból eredő szabályozhatatlanság nem teremt olyan légkört, amelyben a bűncselekmények zöme kiderülne, vagy akárki felelősségre vonhatóvá válna. Ez pedig komolyan érinti a funkcionális hatékonyságot, hiszen a helyi lakosság – amerikai doktrinális szóhasználattal – „szívének és elméjének” megnyerése nem lehetséges, ha közben folyamatos atrocitásokat tapasztalnak. Szervesen kapcsolódik ehhez: egyes elemzésekből az derül ki, hogy Afganisztánban és Irakban a helyi lakosság egyáltalán nem érezte a biztonsági szint javulását a katonai magánvállalatok által, mert azok vagy csak a klienseik biztonságával törődtek, vagy még rontottak a helyzeten a fegyelmezetlen viselkedéssel. 2008 márciusa és 2009 februárja között a Pentagon negyvenkét esetben állapította meg hivatalosan is, hogy az Egyesült Államokkal szerződésben álló magánkatonák jogtalanul használták lőfegyverüket. Az elemzők itt rámutatnak, hogy ez egy nagyon alábecsült adat, ráadásul komoly PR problémát okoz, hogy a helyi lakosság zömében nem tud különbséget tenni a magánkatonák és a hivatásos katonák között, ez pedig ahhoz vezet, hogy a legitim hatalom tekintélyét ássák alá. Ráadásul sem a nyugati, sem a helyi szervek nem merik felelősségre vonni a katonai vállalatokat a tetteikért, mert valamiféle – jogilag bizonytalan - immunitást élveznek, mely következtében arra is számos esetben akadt példa, hogy „áthaladási pénz” kértek bizonyos pontokon. Az afgánoknak már csak azért is nehéz lenne jogilag bármiképp fellépni, mert a magánkatonák zöme regisztrálva sincsen a helyi szerveknél. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) A fegyelmezetlenség nem csak a helyi lakosság esetében okoz problémát: nem egy esetben a magánvállalatok látványosan csődöt mondtak, amikor a szerződésben foglaltakat kellett volna teljesíteni, elsősorban azért, mert a polgári szolgáltatók életveszélyes helyzettel találták szembe magukat. Sok esetben még a követlen életveszélyre sem volt szükség: az iraki intervenció során sok magánkatona célzottan lemaradt a katonáktól – annak ellenére, hogy a helyi ellenállás elhanyagolható volt –, illetve egy esetben több légi bázison is megszűnt az élelmiszer ellátás, mert egy lehetséges vegyi fegyver támadásra történő figyelmeztetés hatására a katonai magánvállalatok alkalmazottai elmenekültek a körzetből. (Petersohn, 2008.) 2007 szeptemberében – nem sokkal a Blackwater alkalmazottainak nisour téri vérengzése után – az új védelmi miniszter, Robert Gates bejelentette, hogy a tragédia hatására szigorítják a katonai magánvállalatok alkalmazására vonatkozó szabályozásokat, miközben 13

megkérte a hadsereg parancsnokait, hogy folytassanak le vizsgálatokat arról, hogy a körzetükbe tartozó magánkatonák folytattak-e törvénybe ütköző tevékenységet. Csak ettől kezdve rögzítették a katonai magánvállalatok alkalmazottai közötti rádióbeszélgetéseket, a járművekre pedig kamerát kellett szerelniük és a külügyminisztérium munkatársai közvetlenül is ellenőrizhették a vállalatok munkatársait, elkísérve őket a műveleti területre. A vizsgálatokat elvégző szakemberek elsősorban a hadsereg és a vállalatok közötti megfelelő szintű koordináció hiányában látták a problémák forrását. Az ezt követő években – vélhetően a reformok hatására – a halálos erő alkalmazása némileg csökkent a magánkatonák részéről. (RAND Corporation, 2010.) Az Obama adminisztráció színrelépése óta pedig bizonyos szintű visszarendeződési kísérlet látható. Az új kormány – részben a folyamatos botrányok, részben az állami kontroll növelése érdekében – 2008-ban beterjesztett egy törvénytervezetet („Defense Authorization Act”), ám ez a Szenátus és a Pentagon ellenállásán elbukott. Erre válaszul az amerikai elnök több olyan lépést tett, melyek célja az volt, hogy a kiszervezett munkákat újra állami alkalmazottak lássák el. Emellett komoly átvilágítás kezdődött meg a különböző kormányszerveknél – elsősorban természetesen a Pentagonnál –, amely során több vádemelésre került sor korrupció gyanúja miatt. A különböző vizsgálatok eredményei arra mutattak, hogy habár a Pentagonnal 2009-ben 24.2650 magánkatona állt szerződésben, ám senki sem tett kísérletet ezek eredményes átvilágítására. Nem szabad azonban ezt félreérteni: ettől függetlenül az Egyesült Államok nem fordult el a katonai magánvállalatoktól – még mindig Washington alkalmazza ezeket a legkiterjedtebben –, csak egy regularizációs időszak következik. (Isenberg, 2009.) A nem megfelelő szabályozás ennek a témának folyamatosan visszatérő eleme még 2014-ben is. Spear például már 2006-ban rámutatott, hogy miközben a katonai magánvállalatok már nem pusztán kiegészítő elemei a hadviselésnek, hanem elmaradhatatlan kellékei, a szektor csak nagyon lazán van szabályozva. (Spear, 2006.) A katonai magánvállalatok terén tehát nem csak az Egyesült Államokon belül beszélhetünk laza szabályozásról: a legtöbb ország természetesen rendelkezik részleges vagy teljes szabályozással a saját területén tevékenykedő fegyveres szervekre nézve, ám csak az Egyesült Államok és a Dél-Afrikai Köztársaság rendelkezik olyannal – ám ez nem jelenti automatikusan, hogy transzparens lenne a szolgáltatás –, mely arra is kitér, hogy a szolgáltatás exportálása esetén milyen eljárások az irányadóak. Ebből következik, hogy azon államok, melyek területén ezen vállalatok tevékenykedni kezdenek, egyes esetekben a fizikai eszközeivel sem rendelkeznek ellenőrzésükre. Ez az afganisztáni és iraki intervenciók esetén a gyakorlatban is jól megmutatkozott. Ebből következik, hogy a megfelelő szabályozás kialakítása elsősorban a fejlett államok feladata lenne, hiszen ők rendelkeznek az ehhez kellő 14

gazdasági erővel. (Krahmann & Abzhaparova, "The Regulation of Private Military and Security Services in the European Union: Current Policies and Future Options", 2010.) Már abban az esetben, ha ez egyáltalán érdekük. Burge egy 2008-as elemzésében például azon véleményének adott hangot, hogy a szóban forgó szervezetek az Egyesült Államok külpolitikájának, az amerikai érdekek érvényesítésének szerves részét képezik, hiszen az amerikai katonai magánvállalatok gyakran az amerikai diplomácia meghosszabbított karjaként funkcionálnak olyan országokban, mint például Szaúd-Arábia, Kuvait, Brunei és Malajzia, így Washingtonnak nem érdeke béklyót tenni „meghosszabbított karjára”. (Burge, 2008.) Egyes elemzők meglátása szerint elsősorban az államok érdekeltek a szabályozatlanság fenntartásában, mert ez számukra bővíti a bevethető eszközök körét, miközben nem kell félniük a közvélemény haragjától, valamint a rivális államok is nehezebben tudják bebizonyítani, hogy ki áll egyes vállalatok mögött. A Canadian Council for International Peace elemzői egy 1999-es jelentésükben rámutattak, hogy sok esetben a magánvállalatok csak a nagyhatalmi érdekek kiszolgálói bizonyos régiókban. (Pingeot, 2012.) Az is alátámasztja ez utóbbi véleményt, hogy a gyakorlat a következőt mutatja: ha egy katonai magánvállalat számára egy olyan megrendelést ajánlanak, amelyet a saját államuk politikai elitje morális vagy reálpolitikai okokból ellenez, akkor az esetek többségében végül ezek a vállalatok engednek az állami nyomásnak. (Tzifakis, 2012.) Fredland továbbá arra is rámutatott, hogy van még egy rejtett, ám az államok szempontjából pozitív tényező, amellyel a kormányok számolhatnak, ha katonai magánvállalatokat vetnek be: mivel senkit sem lehet felelősségre vonni semmiért, illetve a kormányzatot nem terheli felelősség az esetleges „járulékos veszteségekért” – vagyis az esetleges civil áldozatokért -, így nem kell óvatoskodni az eszközökkel, amely a vállalat és a kormányzat számára is azonnali megtakarítást jelent – persze a civil lakosság szenvedése árán –. (Burge, 2008.) Az eddig leírtak tükrében az elemzők újra csak azzal a problémával találják szembe magukat, hogy az egyedi – amelyeket vagy a média, vagy maga az amerikai katonai struktúra hoz nyilvánosságra – eseteken túl nehéz valamiféle átfogó képet kapni a funkcionális hatékonyságról a katonai magánvállalatok kapcsán. Érdemes tehát újra az elméletek irányából megközelíteni a kérdést. Közelebb vihet minket az egyik legfontosabb probléma megértéséhez, ha a kiszervezéssel járó nehézségeket egy másik oldalról közelítjük meg: Isenberg idézi a New York Times egyik elemzését, melyben arról számoltak be, hogy az amerikai hadsereg katonái meleg élelem és ellátás nélkül maradtak, mert a polgári alkalmazottak megtagadták, hogy bemerészkedjenek Irak egyes veszélyes részeibe. Végül a hadsereg kénytelen volt – harci 15

helyzetben – improvizálni. (Isenberg, 2009.) Ilyen és ehhez hasonló eseteknek se szeri, se száma a témával foglalkozó szakirodalomban: az iraki intervenció során a katonai magánvállalatok nem megfelelő teljesítésének következtében több száz katona maradt hónapokig fürdési és toalett lehetőség nélkül. Az Irakban tartózkodó katonák emellett sokszor tettek panaszt, mert az adott vállalat nem szolgáltatott megfelelően vélhetően anyagi okokból. Természetesen az esetek zömében – habár erről a Pentagon sem tud megnyugtató és alátámasztható jelentést kiállítani – a katonai magánvállalatok elvégezték a szükséges feladatokat, azonban mégis aggasztó, hogy a hadsereg nem lehet egészen biztos a teljesítésben, ami ahhoz vezethet, hogy duplikációt kell fenntartani ugyanarra a feladatra, hiszen konfliktushelyzetben nem tűnhet el a logisztika egy bizonyos része. Ráadásul sok esetben a katonai parancsnok egyszerűen nincs tisztában azzal, hogy mire is szerződtették pontosan a magánkatonákat, ezért nem mer tőlük semmilyen szolgáltatást kérni, sőt inkább utasítja a magánkatonákat, hogy hagyják el a műveleti területet. Ez utóbbi már csak azért is ésszerű a parancsnok részéről, mert a katonai magánvállalatok alkalmazottai általában az amerikai hadsereg számára is „láthatatlanok”, tehát oda mennek, ahova akarnak, hiszen nem kell sehol regisztrálniuk. Ez pedig nem egyszer ahhoz vezetett, hogy tűzpárbajba keveredtek egymásra magánkatonák és az állami katonák. (Petersohn, 2008.) A RAND egy 2010-es elemzésében ugyancsak felhívta rá a figyelmet, hogy az iraki Reconstruction Operations Center jelentése szerint a baráti tűz esetek többsége abból adódott, hogy a katonai magánvállalatok alkalmazottai tűzharcba keveredtek amerikai katonákkal. Ugyancsak komoly problémát jelentett Afganisztánban és Irakban, hogy a bajba került magánkatonákat a hadseregnek kellett kimentenie, ami erőforrásokat von el. (RAND Corporation, 2010.) Funkcionális szempontból nagyon fontos, hogy milyen az emberállomány – értve ez alatt a fizikai és lelki paramétereket is –, amely az amerikai kormányzat nevében – ahogy láttuk: a helyi lakosság gyakran nem is tud különbséget tenni a magánkatonák és katonák között – teljesít szolgálatot Irakban és Afganisztánban. Először is látni kell, hogy a katonai magánvállalatok komoly veszteségeket szenvedtek el a két országban végrehajtott műveleteik során: 2008 júniusában egy Pentagon által publikált jelentésből kiderül, hogy Afganisztánban és Irakban megközelítőleg 1350 polgári alkalmazott vesztette életét, 29.000 sérült meg, ebből 8300 súlyosan. Azonban figyelembe kell venni, hogy a katonai magánvállalatok dolgozóinak bizonytalan jogi helyzete és a nem megfelelő monitoring valószínűvé teszi, hogy veszteségeik és sebesültjeik száma jóval magasabb ennél. A ProPublica egy 18 hónapos kutatásának a végén például megállapította, hogy 2010-ben több magánkatona halt meg az Egyesült Államok érdekeit védve, mint amerikai katona. Ettől függetlenül a honi közvéleményt és a 16

médiát ez a tény kevéssé zavarta, mert egyrészt a Pentagon csak nagyon ritkán számol be az elesett

polgári

alkalmazottainak

számáról,

másrészt

gyakran

nem

is

amerikai

állampolgárokról van szó. (Isenberg, 2009.) (Tzifakis, 2012.) Látható tehát, hogy a magánkatonák egy bizonyos százaléka komoly pszichés nyomás mellett tevékenykedik, miközben a RAND egy 2013-as elemzéséből kiderül, hogy fizikai és lelki sérüléseik kezelése kevésbé kidolgozott a laza szabályozás miatt, mint a hadseregben szolgáló társaiké. Az életkörülmények tekintetében a RAND elemzői nem találtak meghatározó különbséget a nemzeti haderőben és a magánvállalatoknál szolgálatot teljesítők között. Ettől függetlenül , hogy ha összehasonlítjuk az amerikai katonák és ezen vállalatok alkalmazottainak elhalálozási mutatóit, akkor az a következtetés vonható le, hogy ez utóbbiak – Afganisztán és Irak tapasztalatai alapján – akár háromszor nagyobb eséllyel esnek el megbízatásuk alatt. A megkérdezettek – ezek olyan amerikai katonai magánvállalatoknál szolgált vagy szolgáló alkalmazottak, akik Irakban vagy Afganisztánban láttak el különböző feladatokat – 25%-ánál PTSD-t regisztráltak, 18%-uknál depressziót, 10%-uk pedig alkoholproblémákkal küszködik. Összehasonlításképpen az Irakban és Afganisztánban szolgáló amerikai katonák esetében 520%-ék közé teszik a PTSD-ben, 5-37%-ra a depresszióban szenvedők számát, miközben 4,639%-ékra az alkoholproblémákkal rendelkezők arányát. A megkérdezettek 39%-a arról számolt be, hogy olyan sérülést szerzett szolgálatteljesítés közben, amely tartós életminőségbeli változáshoz vezetett. 53%-uk pedig valamilyen pszichológiai betegségben szenved. A három legveszélyesebb megbízatás az eredmények szerint a fegyveres kíséret, a konvojok biztosítása és a tolmácsolás.6 Eközben az amerikai kormányzat nagyon kevés lépést tett a katonai magánvállalatok dolgozóinak ez irányú megsegítésére, sőt az esetek jelentős részében ezt nem is nevezték meg fontos problémának, úgy kezelve a kérdést, mintha az a magánvállalatok belső problémája lenne – hiszen ez már az anyagi megtakarítás része az állam aspektusából –. Ezen vállalatok pedig a jelek szerint nem fordítottak kellő figyelmet ennek a kötelességüknek: habár elméletben a megkérdezettek 80%-ának a vállalata garantált bizonyos fokú egészségügyi biztosítást, ám valamiképp árnyalja ezt a képet, hogy ez általában csak addig tartott, míg a munkavállalók az egyes megbízatásokon dolgoztak. Csak 28% számolt be róla, hogy a vállalatnál töltött teljes munkaviszonya alatt biztosítva volt. A mentális betegségek kapcsán pedig csak a válaszadók 17%-a nyilatkozott úgy, hogy az őket alkalmazó vállalat lehetővé teszi számukra a misszió utáni stressz professzionális kezelését. Ráadásul sok esetben az amerikai egészségügyi biztosítok megtagadták a kifizetést a

6

Ez utóbbi esetében valószínűbb, hogy az egyént megölik vagy elrabolják.

17

sebesülteknek, mert a laza szabályozás lehetőséget teremtett nekik erre. (RAND Corporation, 2013.)

Az ábra azt mutatja meg, hogy mennyi amerikai katona és mennyi – katonai magánvállalatokhoz köthető – szerződéses dolgozó állt az Egyesült Államok szolgálatában Afganisztánban. (forrás: http://psm.du.edu/media/galleries/.private_ldp/a20059/production/master/759cbd97-de70-4d4f-93245f6f4349b8da.png, letöltés időpontja: 2014.01.25.)

18

Az ábra azt szemlélteti, hogy miképp oszlott meg a halottak és a sebesültek száma az amerikai katonák és az Egyesült Államok érdekében szolgáló szerződéses alkalmazottak között. (forrás: http://psm.du.edu/media/galleries/.private_ldp/a20059/production/master/3c13a121-dfb7-49d6-90de78f52929fb24.png, letöltés időpontja: 2014.02.06.)

Az ábra azt mutatja meg, hogy mennyi amerikai katona és mennyi – amerikai alkalmazásban álló – magánkatona tartózkodott Irakban 2003 és 2011 között. (forrás: http://psm.du.edu/media/galleries/.private_ldp/a20059/production/master/1eb67507-130a-4689-bac73feb1a6a92cd.png, letöltés időpontja: 2014.02.02.)

19

Az ábra azt mutatja meg, hogy az Egyesült Államok iraki missziója alatt mennyi amerikai katona és – amerikai alkalmazásban álló – magánkatona vesztette életét és sérült meg. Jól látható az ábrán, hogy az Obama adminisztráció az országból történő kivonás meghirdetésével és megkezdésével párhuzamosan kénytelen volt a hivatalos amerikai befolyást nem hivatalossal felcserélni. (forrás: http://psm.du.edu/media/galleries/.private_ldp/a20059/production/master/ad636d24-bfc1-4a42-b1b0c86671f3f785.png, letöltés időpontja: 2014.01.26.)

Ha szeretnénk átfogóbb képet kapni arról, hogy – minden hibájuk ellenére – funkcionális szempontból hatékonyak-e a katonai magánvállalatok, akkor érdemes a RAND az Egyesült Államok Külügyminisztériumának és a hadsereg alkalmazottaival készített felmérését figyelembe venni: a megkérdezettek 92%-a vélte úgy, hogy a katonai magánvállalatok alkalmazásával az amerikai haderő hasznos képességekhez jutott Irakban. Hozzá kell tenni, hogy a megkérdezettek elsősorban a katonai magánvállalatok erősokszorozó7 funkcióját látták a legfontosabbnak, illetve azokat a helyzeteket, ahol specializált ismeretekre volt szükség egy felmerült probléma leküzdéséhez. Más területeken viszont nem értékelték túlságosan nagyra a magánkatonák segítségét. (RAND Corporation, 2010.) Wither 2005-ben úgy találta, hogy a magánkatonákat általában alacsony intenzitású, védekező harcokban vetették be sikerrel Afganisztánban és Irakban. (Wither, 2005.) Áttekintve a szakirodalom egy jelentős részét, úgy tűnik, hogy a katonai magánvállalatok 7

Ez azt jelenti, hogy akkor igazán hatékony a katonai magánvállalatok alkalmazása egy bizonyos szférában, ha az adott területen a hadsereg már rendelkezik kapacitásokkal.

20

alkalmazása sikeres lehet olyan műveletek során, ahol rövid időintervallumon belül és egyszerű célokat kell elérni. Az ENSZ kisebb műveleteiben például ezen szervezetek többségében kiemelkedően teljesítenek. Azonban a hosszú távú stabilizáció szempontjából eddig még senki sem talált alátámasztható bizonyítékot arra vonatkozóan – leszámítva a Sierra Leone-i példát –, hogy a katonai magánvállalatok komoly eszközként jöhetnének szóba. A RAND egy elemzésében arra vezette ezt vissza, hogy ezen vállalatok egyszerűen nem rendelkeznek a kellő koherenciával, ebből eredően pedig hosszú távú akciók végrehajtásához hiányzik a kellő vezetői képesség és a fegyelem. (Burge, 2008.) A Pentagon álláspontja szerint Irak és Afganisztán csak az új katonai modell első próbája volt, így – természetéből adódóan – tökéletlen. A tisztek és a stratégiai vezetés sem volt felkészülve a magánkatonák ilyen kiterjedt megjelenésére, hiányzott a speciális felkészítés, ráadásul sokan úgy gondolták, hogy az amerikai hadseregnek nem is állt rendelkezésére a szükséges menedzsment és infrastruktúra a megfelelő koordinációhoz a 2000-es évek két nagy konfliktusában. Ez pedig azt eredményezte, hogy ad-hoc módon vetették be a magánkatonákat, amely se nem volt hatékony, se nem olcsó. Ettől függetlenül Washington szeretné kiterjeszteni a katonai magánvállalatok tevékenységét, amelynek világos jele, hogy 2013-ban a Pentagon kiadott egy a katonai magánvállalatok alkalmazására vonatkozó alapvető szabályrendszert, miközben további lépéseket tesznek, hogy kiterjesszék ezen szervezetek tengerentúli alkalmazását. (Schwartz & Church, 2013.) Láthatjuk tehát, hogy Washington, ha nem is egyöntetűen, de eltökélt az új modell továbbfejlesztése mellett.

4. A gazdasági hatékonyság értékelése az amerikai tapasztalatok alapján Nem nehéz belátni, hogy a funkcionális hatékonyság ezer szálon kötődik a gazdasági hatékonysághoz, így ezen alfejezet ez utóbbi szempontjából veszi górcső alá a katonai magánvállalatok tevékenységét, megvizsgálva a piacot, amelyen tevékenykednek. A katonai magánvállalatokról szóló diskurzus egyik központi eleme ez az aspektus, hiszen az átalakítások eleve azzal az indokkal kezdődtek meg, hogy a magánvállalatok alkalmazása olcsóbb, mert a nagy állam hajlamos a pazarlásra. 1990-ben azt várták a katonai feladatok kiszervezésétől, hogy azok töredékére tudják csökkenteni az egyes részfeladatok költségeit, ám a Pentagon legújabb tanulmányai szerint a megtakarítás még csak meg sem közelíti a várt mértéket. Abból adódik ez egyrészt, hogy a katonai magánvállalatok piacán egyes területekre csak viszonylag kevés vállalat összpontosul, ez – a piaci verseny tökéletlen 21

megvalósulása – pedig ahhoz vezet, hogy a szolgáltatások árai csak mérsékelt módon csökkennek, ha csökkennek egyáltalán. Az elemzők továbbá úgy vélik, hogy a vállalatok hatékonyságának nem megfelelő felmérése ugyancsak ahhoz vezet, hogy az ár növekszik, hiszen – az aszimmetrikus információ közgazdaságtani gondolatából kiindulva – a „vásárló” – vagyis az állam – nem képes kellő módon átlátni a piaci körülményeket, ami egyenes út a túlszámlázáshoz. A jelek szerint a Pentagonnak még 2011-ben sem volt egy összesített listája arról, hogy mennyi vállalatot alkalmaz és milyen hatásfokkal. Ez az áldatlan állapot ahhoz vezetett, hogy számtalan esetben derült ki a vállalatokról, hogy a szerződésben foglaltnál nagyobb összegekhez jutottak hozzá. 2000 és 2004 között számos esetben indult vizsgálat, amelynek főszereplői a Brown and Root, a Halliburton8 és a KBR volt. Az ítéletek meghozatalánál kiderült, hogy az előbb említett vállalatok több milliárd dollárral károsították meg az amerikai társadalmat. (Stanger & Williams, 2011.) Különösen annak fényében problematikusak az empirikus tapasztalatok,hogy egy 1995-ben egy amerikai kormányzati jelentés még azzal kalkulált, hogy a Pentagon akkor 12 milliárd dollárt is meg tudna takarítani évente, ha végbemenne a hadsereg logisztikájának szinte teljes privatizálása. 2000-ben pedig George Bush ennek szellemében hirdette meg, hogy 450.000 állást megnyit a civil szféra előtt, melyekért a kormány- és magánalkalmazottaknak versenyezniük kell. (Isenberg, 2009.) Stanger és Williams elemzésükben úgy foglalták össze a helyzetet, hogy a privatizációból származó potenciális hasznot mindaddig nem tudja realizálni az Egyesült Államok, amíg a katonai magánvállalatok piacán pár nagy szereplő uralkodik, akiknek a legfontosabb a mindenáron történő profitmaximalizálás – ami többé-kevésbé ellentétes egy vállalat működési elvével –, illetve amíg az állam nem képes őket a megfelelően – szabályozáson és szigorú megfigyelésen keresztül – kordában tartani. (Stanger & Williams, 2011.) Isenberg véleménye szerint ugyancsak erősen kétséges, hogy a katonai magánvállalatok alkalmazása megtakarítást jelenthet a nemzeti haderőkkel szemben. Ő is ugyancsak elsősorban két már ismertetett tényezőre vezeti vissza ezen megállapítását: egyrészt a szabályozás és transzparencia hiányára, másrészt a monitoring nem megfelelő voltára az állam részéről. Arra is rámutat, hogy valószínűleg negatív tendencia figyelhető meg: a New York Times tényfeltáró elemzésében kimutatták, hogy 2001-ben még a katonai területen meghirdetett tenderek 79%át lehetett úgy jellemezni, hogy azokon sok szereplő nyíltan versenyzett, addig 2005-re már csak 45% volt ez az arány. Mindez arra enged következtetni, hogy a piac egyértelműen monopolizálódik. A New York Times úgy kommentálta ezt a fejleményt, hogy a korrupció

8

Ennek a vállalatnak az egyik vezetője Dick Cheney az Egyesült Államok alelnöke volt.

22

melegágya lehet ez a fajta vállalati előretörés, mert a cégtitokra való hivatkozás – hiszen a vállalatokra nem vonatkozik a Freedom of Information Act – sok esetben törvénytelenséget rejt el. Egy kutatás 2009-ben pedig azt találta, hogy a megbízások közel 50%-ánál semmiféle ellenőrzést nem végez az állam a teljesítményre vonatkozóan, amely már komolyan felveti a törvényhozók vagy a bürokraták részéről egyfajta be nem vallott célzatosságot. Istenberg véleménye szerint maga a katonai szféra sajátosságai lehetetlenítik el a költséghatékonyságot, hiszen egy háborús helyzetben a legfontosabb a titkosság – amely eleve számtalan problematikus kérdést vet fel közgazdaságtani oldalról, hiszen a piac megfelelő működéséhez elengedhetetlen az információáramlás szabadsága –, a gyorsaság és a győzelem bebiztosítása minden áron – ami megint csak ahhoz a dilemmához vezet, hogy miképp lehet ott költséghatékonynak lenni, ahol egy állam alapvető biztonsági érdeke a tét –. (Isenberg, 2009.) A szakirodalomban egyik legkomolyabb dilemmája a gazdasági hatékonyság kapcsán, hogy a katonai magánvállalatok okoznak-e kárt az állami hadseregeknek azzal, hogy versenyképesebb fizetést tudnak nyújtani alkalmazottaiknak. Wither már 2005-ben felhívta rá a figyelmet, hogy mivel egy területről toboroznak a katonai magánvállalatok és a nemzeti hadseregek, ezért valamiféle súrlódás elkerülhetetlen. Egyrészt a hadseregben szolgáló katonák jóval kevesebb fizetésre számíthatnak tulajdonképpen ugyanazért a feladatért, mint a magánkatonák, ez pedig komoly gazdasági, morális és erkölcsi kérdéseket vet fel. Az állam éveket költ a katonák kiképzésével – minél nagyobb az adott terület hozzáadott értéke, annál többet –, miközben könnyen előfordulhat, hogy a katona kilép a seregből az alacsonyabb fizetés miatt, majd csatlakozik egy katonai magánvállalathoz, amely nagy eséllyel állami megbízatásban dolgozik. Így végül az állam költött a kiképzésre, majd dupláját költi az alkalmazásra, miközben azt tapasztalja, hogy a speciálisan képzett munkavállalók köre szűkül. A szakértő véleménye szerint a dilemma – hogy a katonai magánvállalatok alkalmazása gazdaságos-e – sokkal mélyebb dimenziókkal rendelkezik pusztán annál, hogy az államok által potenciálisan alkalmazható, speciálisan képzett munkaerő csökken. Az igazi kérdés az, hogy a gazdasági értelemben globálisan működő katonai magánvállalatok érdekei milyen mértékben ütköznek a territoriális államokéval. Wither tapasztalatai alapján gyakran okoz feszültséget a helyi szervek, a nemzeti hadsereg és ezen vállalatok között, hogy míg utóbbiak számára a profitmaximalizálás az elsőrendű, az első kettőnek a biztonság maximalizálása. (Wither, 2005.) Kidwell elemzéséből pontos képet kaphatunk, hogy 2005ben mennyivel kerestek jobban a magánkatonák, mint az amerikai nemzeti hadsereg hivatásosai. Ő is megerősíti, hogy egy magánkatona kétszer magasabb fizetésre számíthat: 23

egy különleges műveleti katona 30.000 és 50.000 közötti – adóköteles – dollárt kap havonta, ha az Egyesült Államoknak hivatalosan teljesít szolgálatot. Ha ugyanezt egy nagy globális katonai vállalatnál teszi, akkor 80.000 és 100.000 dollárra számíthat havonta, ráadásul ez sok esetben nem is adóköteles. (Kidwell, 2005.) Dogru 2010-es elemzésében rámutatott, hogy a katonai magánvállalatok – egyelőre? – az esetek többségében nem végeznek rendes kiképzési, humánerőforrás fejlesztő munkát saját alkalmazottaik körében, mindössze a megfelelő képzettséggel rendelkező munkavállalókat csábítják magukhoz, általában állami szervektől. Az állam tehát rengeteg pénz költ a kiképzésre, ám ennek termését gyakran nem ő aratja le, hanem magánvállalatok – pénzügyi értelemben tehát ez az amerikai államnak egyértelmű veszteség –. Viszont – elméletileg – egy globális katonai magánvállalat nagy előnye a nemzeti haderővel szemben, hogy az előbbi folyamatosan tevékenykedik, míg az utóbbi az esetek többségében tétlen, ami gazdasági értelemben azt jelenti, hogy – hangsúlyoznom kell, hogy rövid távú gazdasági értelemben – feleslegesen fogyasztja az adott ország erőforrásait. Dogru ezen felvetése már közvetlenül érinti ezen szervezetek globális jellegét, amely csak tovább bonyolítja az elemzést. (Dogru, 2010.) Ha szeretnénk megérteni, hogy a gyakorlatban ez mit jelent, akkor látni kell, hogy az amerikai biztonsági és politikai elit zöme – a 2000-es évek egyes rossz tapasztalatainak ellenére is – úgy gondolja, hogy az állam komoly összegeket takaríthat meg, ha nem kell nagy hadsereget fenntartania, illetve kiképeznie, hiszen a speciális tudást – elméletben – a szükséges időben és a szükséges helyen meg tudja vásárolni a katonai magánvállalatoktól. Ez persze először is feltételezi azt, hogy ezen szervek folyamatosan képzik alkalmazottaikat, rendelkezésre állnak a világ szinte bármilyen régiójában és van annyi potenciális vállalat, hogy a piaci verseny a költségeket elfogadható szinten tartsa. A globális katonai magánvállalatok egyik nagy előnyét – hasonlóan a globális multinacionális vállalatokhoz – az adja, hogy az erőforrásokat képesek a lehető leghatékonyabban allokálni. Ez például azt jelenti, hogy a működés költségét csökkenteni lehet, ha olyan országokból toboroznak magánkatonákat, ahol az átlagbér amúgy is alacsonyabb. (Tzifakis, 2012.) (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) Az eddigi szerzők munkái alapján láthattuk, hogy ezen kritériumok sok esetben nem, vagy csak részben teljesülnek, amelyet lehet úgy magyarázni, hogy a katonai magánvállalatok használatának szisztémája még nem forrotta ki magát, vagy lehet úgy értelmezni, hogy vannak olyan belső – részben közgazdasági, a globális vállalatok működésére vonatkozó – megkötések, belső szabályok, amelyek ezt nem is teszik lehetővé. Igazából ez az a központi kérdés, amely meghatározhatja ezen szervezetek további használatát. 24

A RAND által elvégzett kutatások ugyancsak azt mutatják, hogy a megkérdezett magánkatonák 84%-a dolgozott a nemzeti hadseregben, mielőtt szolgálatba állt volna valamelyik katonai magánvállalatnál, így a munkaerő elszívása létező jelenség. (RAND Corporation, 2013.) Az elemzőcég egy másik kutatása jobb betekintést enged ezen folyamatba: a szakértők kiemelik, hogy a 2004-től 2008-ig terjedő időszakban – amely a katonai magánvállalatok iraki és afganisztáni alkalmazásának felfutási időszaka – a katonai szolgálatra jelentkezők – vagy újrajelentkezők – száma 20%-al emelkedett. Azonban figyelembe kell venni, hogy ebben az időszakban a katonai szolgálat az Egyesült Államokban – a veszély ellenére – biztos karriert és egyre emelkedő javadalmazást jelentett. Eközben a megkérdezett tisztek és közkatonák többsége úgy véli, hogy rontja a hadsereg toborzásra irányuló erőfeszítéseit a katonai magánvállalatok tevékenysége. Egy 2006-os interjúban pedig maga az amerikai védelmi miniszter, Robert M. Gates nyilatkozott úgy, hogy a bérkülönbségek komoly morális kockázatot jelentenek. (RAND Corporation, 2010.)

A Pentagon egy felmérésében azt a kérdést tette fel egy véletlenszerűen kiválasztott – alacsony és magas rangú tisztekből álló – csoportnak, hogy véleményük szerint a bérkülönbségek negatívan befolyásolják-e a hadsereg toborzásra irányuló erőfeszítéseit. Látható, hogy elsősorban az alacsonyabb rangú – így alacsonyabb fizetéssel rendelkező – tisztek tapasztalták elsősorban a problémát a saját szemükkel (forrás: http://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/monographs/2010/RAND_MG987.pdf, letöltés időpontja: 2014.02.01.)

25

Felmerülhet még egy komoly dilemma, főképp, ha az Obama kormányzat elmúlt pár évére gondolunk: a 2000 és 2010 közötti időszak két nagy konfliktusa elemi erővel hatott a hadseregben szolgálók fizetésének emelkedése irányába, azonban 2008-at követően az új elnök színrelépésével a politikai irány megváltozott. Az Egyesült Államok történelmi adósságszintje arra késztette az amerikai politikai elitet, hogy csökkentse a hadsereg rendelkezésére álló forrásokat, amely hatással van a katonák jövedelmére is. Félő, hogy egy ilyen környezetben még több katona választja a katonai magánvállalatokat, ami hosszú távon az állam kapacitás-vesztésben manifesztálódik majd. Ráadásul erősen problematikus az egész nemzetközi rendszer tekintetében, hogy a jelenleg a katonai magánvállalatokban értéknek tűnő stabilizáló szerep gyorsan devalválódhat, ha – és van erre mutató tendencia – a nyugati országok elveszítik a dominanciát ezen a területen, így a katonai magánvállalatok más – esetleg politikailag megkérdőjelezhetőbb – klienseket keresnek. (Stanger & Williams, 2011.) Az Egyesült Államokban erősen megoszlik arról a vélemény – azon kívül persze, hogy egyáltalán szükség van-e katonai magánvállalatokra –, hogy mi tehetné ezt az iparágat jobban szervezetté, átláthatóbbá. Jake Allen – ő amerikai katonai veterán, aki később csatlakozott egy katonai magánvállalathoz az iraki háború során – véleménye szerint például az iparág még a korai fejlődés állapotában van, így egyelőre a vállalatok számára fontosabb prioritás a gyors jövedelem megragadása, így háttérbe kerül a hosszú távú, minőségi szolgáltatás. (Isenberg, 2009.) Kidwell ugyancsak felfedezett egy hasonló tendenciát, csak a „másik oldalon”: az államok – és itt főleg az Egyesült Államokat kell érteni, hiszen az amerikaiak tartanak legelőrébb a katonai magánvállalatok alkalmazásával – jelenleg túlságosan is az anyagi megfontolások alapján döntenek, amely nem teszi lehetővé, hogy ezt a témát holisztikusan kezeljék, az egész társadalom – nem is szólva azon társadalmakról, ahol ezen vállalatok működnek – jólétére nézve. (Kidwell, 2005.) Látni kell azonban azt is – és ez egy olyan tanulmány megírásáért kiált, amely a vállalatok és nem az államok szempontjából tekinti a kérdést –, hogy a vállalatok rákényszerülnek a profitmaximalizálása és az üzleti agresszióra, mert globálisan katonai feladatokat ellátni rendkívül költséges számukra, főleg úgy, hogy az új katonai eszközök ára meredeken emelkedik a tudományos fejlődés miatt. Ehhez járul még hozzá, hogy a vállalatok soha sem lehetnek egészen biztosak egy tender elnyerésében, hiszen a tender természetéből adódik, hogy bizonyos szintű bizonytalanság még akkor is jelen van, ha a vállalat vezetője jó politikai kapcsolatokkal rendelkezik, illetve az adott feladatot ők képesek a legjobban elvégezni. Tehát a katonai magánvállalatnak biztosra kell menniük, különben könnyen veszteségessé válhatnak. Mindezeket figyelembe véve talán már nem 26

meglepő az, hogy a piacok egyre inkább oligopol irányba rendeződnek át, a tendereket pedig sorra ugyanazok a vállalatok nyerik el. Ezzel együtt pedig a vállalatok alkuereje folyamatosan növekszik. (Dogru, 2010.)

A két diagram jól mutatja, hogy mennyire más a békeidei és a konfliktus alatti beszerzés struktúrája (forrás: https://www.fas.org/sgp/crs/natsec/R43074.pdf, letöltés időpontja: 2014.01.28.)

Ha Dogru előző gondolatát kombináljuk Burge elméletével, akkor a túlszámlázás jelensége már szükségszerűségként jelenik meg a vállalatok számára, mert üzleti szempontból a veszély és a nagy bizonytalanság rendkívül pusztító tud lenni a profitra nézve. Ez utóbbira közvetlen bizonyíték a Kellog Root and Brown – ez a Halliburton egyik leányvállalata – iraki tevékenysége, amely során – ők csak katonai logisztikával és utánpótlással foglalkoztak – jóval kevesebb nyereséget tudtak termelni a vártnál, mert extra költségeket okozott a veszélyes és kiszámíthatatlan légkör. Egy későbbi amerikai vizsgálóbizottság úgy találta, hogy ez lehetett az oka a Halliburton szisztematikus túlszámlázási gyakorlatának. (Burge, 2008.) Más elemzők ugyancsak rámutattak, hogy, az előzetes várakozásokkal ellentétben, a növekvő kiszervezés nem hozta az állami terhek enyhülését. (Roche, 2010.) A Project on Government Oversight 1995 óta gyűjti a Pentagon különböző szerződéseiről nyilvánosságra került jelentéseket, melyek szerint 835 esetben történt pusztán részleges, vagy meg nem valósult teljesítés, amely huszonhat milliárd dollárjába került az Egyesült Államoknak. Mivel a megbízások zöme soha sem kerül nyilvánosságra, így erősen kétséges, hogy pusztán ennyi esetről lenne szó a valóságban. (Tzifakis, 2012.) A Commission on Wartime Contracting 27

jelentése szerint Afganisztánban és Irakban harmincegy és hatvan milliárd közötti kár érte az amerikai adófizetőket a különböző katonai magánvállalatok nem, vagy csak részleges teljesítésének következtében, ám a jelentés szerzői ezt még azzal egészítik ki, hogy a teljes kár összegét valószínűleg már sosem tudjuk meg, azok ennél esetleg magasabbak is lehettek. (Schwartz & Church, 2013.) Különösen káros az államok számára, ha az egyes vállalatok olyan területen szereznek szinte monopóliumot, ahol fejlett technológiával kell dolgozni, mert ebben az esetben – a technológiai verseny által kreált nyomás következtében – az állam kénytelen elfogadni a túlszámlázást a magánvállalat részéről. Úgy tűnik, hogy felvázolható a következő összefüggés: abban az esetben, ha egyszerű megbízást kell végrehajtani, amelyhez nem szükséges magasan képzett munkaerő, akkor a katonai magánvállalatok valóbban költséghatékonyabbak tudnak lenni. Azonban ha a környezet veszélyes, bonyolult feladatot kell végrehajtani és jól képzett alkalmazottakkal, akkor nagyon valószínűtlen, hogy költséghatékonyan sikerül lefolytatni az adott műveletet.9 (Tzifakis, 2012.)

5. Párhuzamos problémák az ENSZ és a katonai magánvállalatok kérdéskörében Ha megvizsgáljuk, hogy az ENSZ és a katonai magánvállalatok relációjában milyen problémák merültek fel, akkor komoly hasonlóságokat tapasztalhatunk. Az ENSZ-en belül is komoly viták folytak a 2000-es éveket követően, hogy ezen vállalatok egyre kiterjedtebb alkalmazása a szervezet szempontjából hasznos-e vagy káros. Alapvető dilemmaként jelentkezett – ahogy történt ez Afganisztán és Irán kapcsán is –, hogy további erőket kellett bevonni a békefenntartó műveletekhez, és ehhez a katonai magánvállalatok jó forrásnak tűntek. 2006-ban az Inernational Peace Academy egy jelentésében már arra figyelmeztetett, hogy a Világszervezet túlságosan is a rövid távú érdekeket nézi az egyes vállalatok alkalmazása esetén, mert a helyi lakosság körében a különböző atrocítások rendkívül negatív képet alakítanak ki az ENSZ-ről. Felhíták rá továbbá a figyelmet, hogy erősíteni kellene a transzparenciát a megbízások kapcsán, ám végül a Világszervezet nem tett lépéseket ennek érdekében. 2008-ban a Humanitarian Policy Group hasonló jelentést adott ki, melyben kiemelték, hogy az ENSZ gyakran nem is tud róla, hogy az általa szerződtetett szervezetek alkalmazottai pontosan mit is csinálnak a terepen. Lehet, hogy a Világszervezet egy relatíve 9

Ezért is problematikus az a hivatalos helyeken megjelenő érv, hogy olyan esetekben is be lehet avatkozni – továbbra is költséghatékonyan – egy konfliktusba katonai magánvállalatokkal, amelyekben politikai okokból nem tudnának.

28

békés feladatra – például őrzésre és védelemre – szerződött egy adott vállalattal egy régióban, ám több esetben is előfordult, hogy ugyanazon vállalat alkalmazottai ugyanazon régióban más típusú tevékenységben is részt vettek, ez pedig több kockázatot is magában hordoz. A vállalatok pedig az esetek többségében minél szélesebb körű szolgálatás-kínálattal rendelkeznek, mert erre kényszeríti őket a piaci verseny. (Pingeot, 2012.) Figyelembe kell azt is venni, hogy a legtöbb katonai magánvállalat egy nagyobb vállalat csoport tagja, tehát a kliensnek nehéz átlátnia a globális vállalat teljes műveleti spektrumát. (Spear, 2006.) Az ENSZ-en belül a legfontosabb négy érv ezen vállalatok alkalmazása mellett a költséghatékonyság, a gyors bevethetőség, az állandó felhasználhatóság és az utolsó lehetőség biztosítása, ha minden más kudarcot vallott. 2004-ig a Világszervezet olyan éves pénzügyi jelentéseket hozott nyilvánosságra, amelyekben megjelenő adatok nem voltak kellően trapszparensek. A 2004-es dokumentum például 6,5 millió dolláros megtakarításról beszél a katonai magánvállalatok tekintetében, ám nem avatta be az olvasót, hogy miképp jutottak erre az eredményre. Később a közvélemény még ennél is kevesebbet tudhatott meg az ENSZ és a katonai magánvállalatok kapcsolatáról, ugyanis 2004-et követően a megjelenő jelentések nem adnak képet a megtakarítás értékéről. A gyors bevethetőség és az állandó elérhetőség már csak abból a szempontból is megkérdőjelezhető, hogy az ENSZ a jelentések szerint igyekszik egyes vállalatokkal hosszú időre szerződni, nem pedig rövidre, ahogy ez az előny megnevezéséből logikus lenne. Úgy tűnik, hogy a rövid távra tervezett megoldások a szervezet dinamikájából adódóan hosszú távúvá válnak, legtöbb esetben azért, mert az alternatívák keresésére már se idő, sem erőforrás, főképp, ha egy misszió már kitelepült egy övezetbe. Ez pedig veszélyes függőhelyzetet ereményez. Az ENSZ tisztviselőinek utolsó érve szerint legtöbbször azért alkalmaznak katonai magánvállalatokat, mert az adott régióban más lehetőség nincs a biztonság szavatolására, mert a nemzeti kormány vagy ellenséges, vagy nincsenek kapacitásai erre. Pont ezért váltott ki nagy felháborodást, mikor a spanyol Segurisa kapott szerződést egy spanyolországi ENSZ létesítmény őrizetére. Tehát az ENSZ tekintetében is nagyon jellemző, hogy a katonai magánvállalatok alkalmazásáról szoló döntéseket nem előzi meg alapos konzultáció a Világszervezeten belül. A szerződés lejárta után pedig semmiféle eredményességi felmérés nem készül, így legtöbbször csak a nagyobb botrányok világítanak rá, hogy valami nincs rendben.10 Az is komoly problémát jelent, hogy a katonai magánvállalat gyakran maga is további alvállalatokat vesz igénybe, hogy ezzel

10

Ezek közül talán a két legjelentősebb a Hart Security Irakban történt túlszámlázása és a PAE darfuri tevékenysége kapcsán felmerült vádak. Ez utóbbi miatt az ENSZ Közgyűlése vizsgálatot kezdeményezett korrupció gyanújával.

29

maximalizálja nyereségét. Ez a Világszervezet számára azért lehet elsősorban káros, mert még nehezebb az ellenőrzés, így kerülhetett sor arra, hogy Afganisztánban például egy esetben az ENSZ által alkalmazott vállalat egy helyi hadúrnak és követőinek szervezett ki őrzés-védelmi munkákat, amely nagyon kellemetlenül érintette a megbízó szervezetet. Attól fogva, hogy az Obama adminisztráció is belekezdett hasnoló vizsgálatokba az Egyesült Államokban, az ENSZ-en belül is megkezdődött egy belső átvilágítás. 2010 októberében az Inter-Agency Security Management Networkön (IASMN) – ez a szerv felel az összes Világszervezeten belül működő biztonsági osztály koordinációjáért – belül felállítottak egy munkacsoportot annak kivizsgálására, hogy történtek-e visszaélések, miközben megpróbálnak kidolgozni egy irányvonalat a katonai magánvállalatok alkalmazására vonatkozóan. 2011 májusában az ENSZ Policy Committee – ebben a Világszervezet legtapasztaltabb képviselői ülnek, feladatuk a főtitkárt ellátni stratégiai javaslatokkal – ugyancsak foglalkozott a kérdéssel, majd 2011 júniusában elkészítették tanácsadó véleményüket, amelyben nem foglaltak egyértelműen állást, azonban zöld utat adtak a katonai magánvállalatok további alkalmazására, miközben a további kérdéseket az IASMN hatáskörébe utalták. Ez utóbbi szerv tisztviselőinek nyilatkozataiból az derül ki, hogy szeretnék, ha a katonai magánvállalatok alkalmazására csak végső esetben kerülne sor, továbbá ki kell dolgozni egy átlátható és hatékony előzetes felmérési procedúrát ezen vállalatok alkalmazása előtt. Sokan attól tartanak, hogy semmilyen lényegi változást nem hoz a bejelentett reformsorozat. Eddig igazuk is volt. (Pingeot, 2012.)

6. Az amerikai diskurzus tapasztalataink összegzése A feldolgozott források alapján alkalmazásuk gazdasági oldalról egyáltalán nem olcsóbb a nemzeti haderők alkalmazásánál, ha megtesszük a szükséges distinkciót a különböző feladatkörök között. A katonai magánvállalatok a rövid távú, egyszerű feladatokat képesek költséghatékonyan elvégezni, amelyben nem kell magasan képzett munkaerőt vagy fejlett technikát felhasználni, ám a hosszú távú, főképp veszélyes környezetben végzett munka a szolgáltatás árának meredek emelkedéséhez vezet. Megfigyelhető volt továbbá, hogy az iraki háború intenzitásának növekedésével a katonai magánvállalatok alkalmazásának ára jelentősen növekedett, így sejthető, hogy hosszú távú konfliktust rendezni ilyen vállalatokkal nem egy olcsó dolog. (Burge, 2008.) A katonai magánvállalatok piacát a folyamatos koncentráció jellemzi, amely a szolgáltatások árainak folyamatos emelkedésével jár, ami sok 30

esetben abból ered, hogy a fejlett eszközök ára is folyamatosan emelkedik, ez – vagyis a technológiai determináció – pedig eléggé kétségessé teszi azt a forgatókönyvet, hogy komoly áresés megy végbe a következő években. Ráadásul a nemzeti haderők számára jól lekövethető károkat okoznak a vállalatok a tapasztalt munkaerő elszívásával. A volt amerikai katonatiszt és katonai szakértő, Raplh Peters egyféle „ördögi körként” jellemezte ez a folyamatot, mert ezen vállalatok először elszívják a tehetséges munkaerőt, ezt követően a hadsereg nem talál megfelelő szakértőket a munkaerőpiacon, így még több pénzt költ ilyen vállalatokra, akik ezen a pénzen további munkaerőt szívnak el. (RAND Corporation, 2010.) Funkcionális

hatékonyság

kapcsán

nehéz

egyértelmű

ítéletet

megfogalmazni.

Mindenképpen előnyösen hatott az Egyesült Államok külpolitikai célkitűzéseinek minél teljesebb megvalósításának irányába, hogy Irakban és Afganisztánban sikerült jelentős – gyakran az ott állomásozó hivatásos erők felét kitevő – további erőket bevonni, akik esetleges elhalálozására vagy sérülésére az amerikai közvélemény nem volt annyira érzékeny. Különösen annak fényében nagy eredmény ez, hogy még így is komoly emberhiánnyal küszködtek az Egyesült Államok és szövetségesei a két országban. Burge a bevont erők kapcsán kiemeli, hogy az iraki misszió végrehajthatatlan lett volna katonai magánvállalatok segítsége nélkül, hiszen az Egyesült Államok nem tudott volna elég katonát mozgósítani, nem is szólva a különleges feladatok ellátásához szükséges személyi képességekről. Tehát ez egyfajta kényszer volt, amelyet lehetőségként is értelmezhetünk. A kormányzatok viszont – pont az alacsony szintű transzparencia miatt – olyan műveletekre is fel tudják használni ezeket a vállalatokat, melyek a közvéleménynek nem nyerné el a tetszését. Talán ha ezt figyelembe vesszük, akkor megérthetjük, hogy miért is tart ki olyan határozottan Washington a katonai magánvállalatok kiterjedtebb alkalmazása mellett. Ebből adódik az a kérdés is, hogy egy esetleges szabályozás esetén a magánvállalatok használata továbbra is ilyen elterjedt maradna-e? (Burge, 2008.) (Schwartz & Church, 2013.) Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a vállalatok alkuerejének növekedésével egyre komolyabb beleszólásuk van a külpolitika és a katonapolitika alakításába. Gyakorlatilag is érzékeltetve, hogy ez mit jelent: 2012-ben 70.000 polgári – ám biztonsági vagy katonai magánvállalatok által foglalkoztatott – személy állt alkalmazásban az amerikai nemzetbiztonsági struktúrán belül, miközben részt vettek a lehallgatásokban, az információ feldolgozásában, az elemzések írásában, majd ezek prezentálásában a politikai elitnek. (Tzifakis, 2012.) A Snowden-ügy – mint ismeretes, Edward Snowden nem volt se CIA-s, se NSA-s, mindössze a Booz Allen Hamilton tanácsadó cég alkalmazottja – pedig világosan megmutatta, hogy milyen veszélyeket hordozhat a szivárogtatás. 31

Ha kicsit tágabb perspektívából nézzük a kérdést, akkor a Nyugat szemszögéből a katonai magánvállalatok úgy tűnik, hogy segítenek a kaotikus globalizált világot átláthatóbbá tenni, ám felmerül annak a lehetősége, hogy ez pusztán

a nyugati dominanciájából

származtatható. Ha a már most megkezdődött tendencia érvényesül, és a katonai magánvállalatok nyitnak a világ felé, akkor felmerülhet a gyanú, hogy pontosan ellenkező irányba hathatnak különböző nem demokratikus, de gazdag országot szolgálva. Ha szeretnénk képet kapni, hogy ez a gyakorlatban mit is jelent, akkor a Hod Hahanid katonai magánvállalat ügyére kell gondolni, akik pusztán anyagi érdekektől hajtva kolumbiai terrorista szervezetek tagjai számára nyújtottak kiképzést, akik később egy polgári személyekkel teli repülőgép ellen is sikeres merényletet hajtottak végre. Természetesen a legtöbb ilyen vállalat jelenleg még a Nyugat befolyásol, ám fel kell tenni a kérdést, hogy ezen szervezetek hajlandóak-e más szolgálatába állni, ha amúgy is rá vannak kényszerülve, hogy diverzifikálják a klienskörüket. (Tzifakis, 2012.)

IV. Katonai magánvállalatok a jelen Európájában: lehetőség vagy szükségszerűség? A most következő fejezetben szeretném megvizsgálni, hogy katonai szempontból Európa

legfontosabb

országai

miképp

viszonyulnak

a

katonai

magánvállalatok

alkalmazásához. Három országot vizsgálok: Franciaországot, az Egyesült Királyságot és Németországot, mivel ezek az a kulcsállamok, amelyek dominálják és alakítják az európai katonai együttműködést.

1. Katonai magánvállalatok Franciaországban Capdevielle elemzése alapján megállapítható, hogy a három ország közül Franciaország a legbizalmatlanabb a katonai magánvállalatokkal szemben. A francia alkotmány eleve rendkívül szigorú az állam erőszak monopóliuma kapcsán – például hivatalosan csak állami erők vehetnek részt közvetlen tűzharcban, értve ez alatt még a konvoj kísérést is –, ebből – és a vállalatok alacsony száma miatt – következik, hogy az erre a szektorra vonatkozó szabályozás rendkívül pontatlan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes mértékben 32

elzárkóznak ezen szervezetek alkalmazásától: 1960 és 1980 között az afrikai háborúkban gyakran mentették fel magukat a szigorú szabályozás alól, és olyan szervezetek támogattak anyagiakkal és technikával, amelyek a francia érdekeket képviselték. Az elemzők megfigyelése szerint Párizs azért nem igyekszik szigorúbb szabályozást életbe léptetni a szektor kapcsán – és ez a megállapítás ugyancsak visszautal az amerikai helyzetre –, mivel így megőrzi mozgásterét, az állami kontroll viszont ennek ellenére megvan, csak nem közvetlen módon. Ez a „nem közvetlen módon” történő szabályozás a legtöbb esetben azt jelenti, hogy a katonai magánvállalatokat alapítók, illetve az ezekben dolgozó munkavállalók eleve katonai és nemzetbiztonsági körökből érkeznek, ám nem szakadnak el az állami szervektől, továbbra is alkalmazásban állnak, illetve instrukciókkal látja el őket a francia vezetés, csak ez nem hivatalos keretek között megy végbe. Látható itt egyfajta lazának tűnő, ám mégis jól koordinált együttműködés a kormányzat, a katonai magánvállalatok és a francia gazdasági szereplők között. A globálisan is jelenlévő francia nagyvállalatoknak gyakran olyan szervezetek adnak üzleti-hírszerzési segítséget – talán az egyik legjelentősebb terület a katonai magánvállalatoknak Franciaországban a gazdasági hírszerzés –, melyek jó kapcsolatban vannak – ezáltal információt cserélnek – a hivatalos francia hírszerzéssel. Azonban ennek a struktúrának is vannak nyilvánvaló hátrányosságai. Először is – és ez messze nem francia sajátosság – nagyon nehéz figyelemmel kísérni az egyes munkavállalók – esetleges francia érdekekre veszélyt jelentő – tevékenységét, ha rövid ideig francia cégeknek dolgoznak, majd munkahelyet váltanak. Továbbá veszélyt jelent, hogy sok esetben külföldi,például amerikai, vállalatok jelennek meg, majd dolgoznak együtt francia cégekkel, ami a gazdasági hírszerzés területén kiszolgáltathatja a francia érdekeket riválisainak. Végül gyengeség még az, hogy hiába van nagyon közeli kapcsolat a francia hírszerzés és a hírszerzéssel is foglalkozó vállalatok között, valódi műveletek során gyakran problémát okoz az interoperabilitás. Az állam keményen fellép az olyan vállalatok ellen, melyek megítélése szerint túllépik az engedélyezett kereteket: 1997-ben például a bíróság érvénytelenített egy katonai magánvállalati megbízást, amely technikai megfigyelésre irányult. Ezen túl a fegyveres tevékenység is rendkívül szigorú szabályozás alá esik. Ettől függetlenül azonban a hírszerzésre és kockázatelemzésre vonatkozó tevékenység nagyon lazán szabályozott. Sok esetben káoszhoz vezet ez utóbbi a hírszerzés és a katonai magánvállalatok hírszerzése között, mivel az információ átadásra vonatkozó szabályozás is rendkívül hiányos. A francia katonai magánvállalatok külföldi tevékenysége is szinte teljesen szabályozatlan, ezért az állam szoros irányítása alatt tartja a CIVIPOL Conseil-t és a DCI International-t, ezen keresztül pedig 33

nagyrészt mégis kontrollálja a magánvállalatok biztonsági és katonai szolgáltatásainak exportját. A francia kormányzat rendkívül elutasító a katonai magánvállalatok közvetlen harcban való alkalmazásával szemben, ám a stabilizációs szakaszban – a katonák kivonását követően – már elfogadhatónak tarják ezen vállalatok műveleteit. Párizs és a különböző vállalatok kapcsolatát - az amerikaihoz hasonló módon – egyáltalán nem jellemzi a transzparencia: sok esetben a szakértők és a közvélemény is a „sötétben kutat”, ám több esetben is bizonyítottnak tűnik, hogy a francia kormányzat Afrikában alkalmaz ilyen vállalatokat a külpolitikai célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. A kiszervezés kapcsán is jellemző, hogy a katonai magánvállalatoknak csak hagyományos – előző fejezetekben már jól körülírt – kisegítő szerep jut. Külön érdekesség a francia szabályozás kapcsán, hogy ( ellenben a brittel) a békefenntartás és a kémelhárítás szigorúan állami feladatnak minősül. Persze az elemzők rámutatnak, hogy ez utóbbi sem állja ki a valóság próbáját, hiszen azon katonai magánvállalatok, amelyek hírszerzéssel is foglalkoznak nem egyszer elkerülhetetlenül keverednek kémelhárításba . Alapvető világszemléletbeli különbség az összes ebben a tanulmányban tárgyalt országgal szemben, hogy a franciáknál a katonai magánvállalatok térnyerése a szükséges rossz kategóriába esik, alkalmazásukat azért nem lehet elkerülni, mert az ország haderejének időre van szüksége, ha szeretne megfelelni az új típusú kihívásoknak. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy itt is elmozdulás figyelhető meg a katonai magánvállalatok alkalmazásának irányába. (Capdevielle, 2009.)

2. Katonai magánvállalatok az Egyesült Királyságban 3.

Európában a britek léptek először a katonai privatizáció irányába, mikor – a Thatcher kormányzat idején – az alapvető gazdasági ideológiává a neoliberalizmust, és az ezzel előtérbe

kerülő

piacközpontú

gondolkodást

helyezték.

Ezt

követően

a

katonai

magánvállalatok egyre nagyobb teret kaptak, ám csak 1990 után került sor az igazi áttörésre, ezzel együtt pedig megjelent a határozott kormányzati szándék a megfelelő szabályozásra. A kormányzati ideológiából ered, hogy ez a szektor jóval függetlenebb az államtól, mint Franciaország esetében. 2002-ben például Jack Straw – az akkori brit külügyminiszter – a Zöld Könyvben leszögezte, hogy a hidegháború tömeghadseregei már a múltat jelentik, és a katonai magánvállalatok lehetnek a hadviselés modern és költséghatékony eszközei. Viszont ez a dokumentum arra a veszélyre is figyelmeztet – az emberi jogi és transzparenciális kérdésekkel ellentétben erről kevesebbet beszélnek a szakértők –, hogy a katonai 34

magánvállalatok akár veszélyt is jelenthetnek az őket alkalmazó államokra, vagy a helyi műveleti területen található államokra. Természetesen nem közvetlen katonai veszélyre kell gondolni, hanem a magánvállalat önös érdekeinek felülkerekedésére, az állam esetleges anyagi vagy információs – hiszen ne felejtsük el, hogy sok vállalat rendkívül erős hírszerző szárnnyal is rendelkezik – megkárosítására. A kísérletek ellenére 2009-ig nem sikerült – sok esetben úgy tűnik, hogy azért nem, mert London, a francia mintát követve, nem akarta korlátozni ezen szervezeteket – jelentős eredményt elérni, és az alapvető hozzáállás annyiban változott, hogy a szektor önszabályozására próbált támaszkodni, illetve bíztak benne, hogy az állam, mint a legnagyobb vásárló, képes piaci befolyásával rákényszeríteni akaratát ezen szervezetekre. (Alexander & White, 2009.) Ha itt egy pillanatig kilépünk az elemzés keretei közül, akkor megfigyelhető még egy lehetséges ok: az Egyesült Királyság – ahogy ezt a második fejezetben szemléltettem – az Egyesült Államok után a második legtöbb bejelentett katonai magánvállalattal rendelkezik. Egy őket negatívan érintő szabályozás esetén ezen vállalatok központjaikat áthelyezhetik más országokba. És ebben az esetben London nem csak a gazdasági haszontól esik el, hanem elveszítheti a politikai kontroll egy jelentős részét felettük, ami már közvetlenül is befolyásolhatja biztonságát. Ki kell emelni, hogy az Egyesült Államok sok esetben fordult brit katonai magánvállalatokhoz, így fejlesztve a szektort: 2004-ben például a brit AEGIS 293 millió dolláros megrendelést kapott a Pentagontól egy afganisztáni műveletre. A különböző brit cégek már 1965-től fontos szerepet játszottak a külpolitika és katonapolitika támogatásában: 1965-től 2007-ig huszonnyolc nagyobb műveletet hajtottak végre a világ számos pontján. A brit szabályozások jóval fejlettebbek a franciánál: hivatalosan a vállalatoknak az összes alkalmazottúkról pontos, illetve a szükség esetén pontosan megjeleníthető listával kell rendelkezniük, amely tartalmazza az illető legfontosabb szakmai információit és esetleges kihágásait. Szorosan ehhez tartozik, hogy a brit katonai magánvállalatok egyre kevesebb olyan személyt alkalmaznak, akiket fegyelmi okokból szereltek le a seregből. Azonban ettől függetlenül számos olyan látványos eset történt az elmúlt tíz évben, mikor különböző vállalatok alkalmazottai követtek el bűncselekményeket az adott ország lakossága ellen. A brit vállalatok globálisan jelen vannak a Föld számos pontján, a legfontosabbak: Angola, Afganisztán, Irak, az Egyesült Államokban, Sierra Leonéban és más afrikai országokban. Mára már a brit hadsereg kiképzési feladatainak 80%-át civil szolgáltatók végzik. A brit politikai elit véleménye szerint a katonai vállalatok jó lehetőséget jelentenek a különböző nemzetközi szervezetek számára, hogy legális és igazolható keretek között eredményesebb békefenntartást folytassanak. A brit kormányzat elismeri, hogy a katonai magánvállalatok 35

központi szerepet játszanak az afganisztáni és iraki újjáépítésben, illetve az itt dolgozó brit állampolgárok és különböző tisztségviselők védelmében. (Alexander & White, 2009.) 2009ben az Egyesült Királyság 200 millió fontot költött katonai magánvállalatokra Irakban, míg 60 milliót Afganisztánban. A britekre jellemző, hogy kevesebb, ám jól felkészült vállalatokat alkalmaznak, legfőképp az Armor Group-ot, a Control Risks Group-ot, a Guarda World-öt és a Minimal Risks-et. Általában ezen vállalatok nem vesznek részt közvetlen harci cselekményben – vagy létesítmények őrzésében –, mindössze logisztikai és kisegítő feladatokat látnak el. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.)

3. Katonai magánvállalatok Németországban Berlin álláspontját talán a legpontosabban úgy lehet leírni, hogy a francia és a brit között pozícionálódik: a katonai magánvállalatokat alapvetően nem tartják károsnak, vagy az állami erőszak monopóliumot aláásónak, ám stratégiáikban egyértelműsítik, hogy túlságosan nem is lehet támaszkodni ezen szervekre. Ebből következik, hogy kijelöltek olyan kulcsképességeket, melyeket a hadseregnek és az államszervezetnek el kell tudnia önállóan látni. Ez a képességek a következők: közvetlen fegyveres harc, a légi szállítási képesség, a karbantartás és a C3 képesség, amely magában foglalja az irányítási és a kommunikációs kapacitást. Ennek ellenére a Bundeswehr számos esetben sérti meg a saját maga által deklarált stratégiát: a két legfontosabb feladat például, melyhez a katonai magánvállalatok segítségét kéri a szállítás és a felderítés. Afganisztán esetében például a csapatok szállításához az Antonov Airlines biztosítja a gépeket. A 2006 márciusában a SALIS (Strategic Airlift Interim Solution – Stratégiai Légiszállítási Átmeneti Megoldás) program keretében a NATO és az EU ugyancsak felhasználja az Antonov Airlines gépeit. Ez a fajta függőség a tengeri szállításra is jellemző: Koszovó esetében például a német katonákat magánvállalatok szállították a helyszínre. Az európai projektek zászlóshajójának nevezett A400M (stratégiai légi szállítógép, amely az európai államok számára hivatott részben kiváltani logisztikai függőséget) teljes megvalósulása és leszállítása esetén sem veszítik el teljes mértékben piacukat a magánszolgáltatók: az A400M csak harminckettő és negyve tonna hasznos terhet bír elszállítani, szemben az orosz Antonov 120 és az amerikai C-17 72 tonnájával. Ez a német hadsereg szempontjából azt jelenti, hogy az új fejlesztésű Puma páncélost csak csökkentett 36

páncélzattal lehet szállítani, ez pedig egyértelműen felveti az Antonovok lehetséges magánalkalmazását. Érdemes tehát kiemelni, hogy a német kormányzat szisztematikusan megsérti

a

saját

maga

által

felállított

szabályrendszert,

hiszen

egyértelműen

kulcsképességeket delegál magánvállalatoknak. Így van ez a C3 esetében is: a műholdas felderítéshez is kénytelen Berlin magán és félig magán-félig állami vállalatokra támaszkodni, gyakran amerikaiakra, oroszokra és franciákra. Ez utóbbi a tervek szerint csak átmeneti megoldás addig, míg a közös francia-német integrált műholdas felderítő rendszer nem épül ki. Talán már nem is meglepő ezek után, hogy a karbantartási feladatok közül is sokat specializált magánvállalatok látnak el, gyakran a német hadseregnek már nincs is rá kapacitása. Németországban fontos szerepet játszanak még a „public-private partnership” (PPP) modell, melyben kormányzati és magánvállalatok közösen szolgáltatnak. Ez utóbbit a német légierő nagyban alkalmazza: az egyik legnagyobb európai hadiipari vállalat, az EADS különböző projektjeiben például számtalan – még állományban lévő – német katonai szakember képviselteti magát. A német haditengerészet is sok szempontból kiszolgáltatott a magánszférának, hiszen nem rendelkeznek olyan létesítményekkel, melyekben a hadihajók motorját és külső vázát megbízhatóan javítani lehetne, így magánvállalati tulajdonban lévő létesítményeket kénytelenek alkalmazni. A balkáni háborúk után a területre telepített német csapatok ellátását, illetve a táborok felépítését is magánszereplők végezték. A kongói kiküldetés során fordult elő, hogy a magánvállalatok nem megfelelően teljesítették az állami megrendelést, mely következtében olyan létesítményeket húztak fel, melyek nem voltak – vélhetően anyagi megfontolások miatt komfortosak – elsősorban higiéniai szempontból – a katonáknak, ám a vállalatot ekkor lecserélni már nem lehetett, hiszen a műveleti terület távol esett Németországtól. Ugyanez előfordult már a Balkánon is, mikor az egyik vállalat nem volt képes megfelelően megoldani a német katonák élelmezését. Habár ezek az esetek nem tipikusak, ám húsbavágóan mutat rá, hogy

milyen

következményekkel

járhat

a

nemzeti

haderők

kiszolgáltatása

magánvállalatoknak. Petersohn például külön kiemeli, hogy az üzemanyagot szolgáltató vállalat művelet közbeni cseréje szinte lehetetlen, hiszen ezzel megbénulna a területen állomásozó kontingens. Egy ilyen helyzetben a magánvállalat alkupozíciója nyugtalanítóan erős, ami ahhoz vezethet, hogy művelet közben szeretnék újratárgyalni a szerződést. (Petersohn, 2008.) Már 2006-ban a német hadsereg létesítményeinek 52%-át különböző magáncégek őrizték, ehhez adódik még az a 13%-ék, melyet katonák és civilek is egyaránt őriznek. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) 37

4. Az európai katonai képességek hanyatlása Miután képet kaptunk arról, hogy az európai államok milyen mértékben alkalmazzák a katonai magánvállalatokat, szükséges röviden áttekinteni, hogy melyek azok a főbb kapacitásbeli problémák, melyekkel katonai oldalról szembesülnek a tagállamok. Ehhez segítségül hívom egy korábbi munkámat, melyben azzal foglalkoztam, hogy milyen tendenciák uralkodnak az európai védelmi ipar terén. A líbiai beavatkozás egyértelműen mutatott rá, hogy az európai országok katonai képességei rendkívül hiányosak azokon a területeken, melyek nagy befektetést igényelnek, elsősorban a precíziós fegyverek, kommunikációs eszközök, anyahajók és vadászgépek terén. Habár rendelkezésre állt mindezekből első osztályú technika, ám a franciák és a britek csak nagyon alacsony mennyiségben tudták felszerelni csapataikat. Ezért történhetett meg, hogy a készletek gyors felhasználása után az Egyesült Államok biztosította – újra csak – európai szövetségesei számára a szükséges eszközöket. A washingtoni vezetés pedig többször is megfeddte szövetségeseit a kialakult helyzet miatt, főleg úgy, hogy azok már két évtizede folyamatos reformokkal próbálják növelni haderőik expedíciós képességét. (Pető, 2013.) Komoly képességhiányról lehet beszélni: Marilli például felhívta rá a figyelmet, hogy az európai uniós tagállamok az afganisztáni kiképzőmisszióra a meghirdetett 400 rendőr helyett csak 225-öt tudtak kiállítani. A csádi békefenntartó művelet esetében pedig hat hónapba telt az Európai Uniónak, hogy átcsoportosítsanak tizenhat helikoptert és tíz stratégiai szállítógépet. Ha már ezen példa alapján nem lenne világos, a katonai fellépés sebességével is komoly gondok vannak: 2005 decemberében a Tanács vállalta, hogy az ENSZ felkérésére katonákat vezényel a Kongói Demokratikus Köztársaságba a 2006-os választás biztosítására. Az Európai Uniónak négy hónapba került 2400 katona kiállítása, akiket képesek voltak a kérdéses övezetbe eljuttatni. (Marilli, 2011.) Nem véletlen tehát, hogy az említett esetek mögött nem csak a politikai akarat gyengeségét lehet felfedezni, hanem az európai hadiiparét is. Munkámban rámutattam, hogy a legnagyobb katonai potenciállal rendelkező államok – Egyesült Királyság, Franciaország és Németország – legfontosabb védelmi ipari vállalatai között erőteljes kooperáció, sok esetben fúzió figyelhető meg, mert a legújabb katonai technológiák kifejlesztési és gyártási költsége hihetetlen mértékben emelkedik. Nem csoda hát, hogy az első valóban európai hadiipari vállalat a különösen magas hozzáadott értékkel bíró légi iparban jött létre EADS néven. A koncentrációnak a legfőbb oka a pénzügyi nehézségek sora – ennek leglátványosabb példái

38

pont az A400M fejlesztése során kerültek napvilágra –, elsősorban így a védelmi ipari elit vezényli le a folyamatot, a politika pedig részben ellenáll, mert féltik a nemzeti szuverenitást, illetve hadititkaikat. Igaz, hogy ez a piac monopolizálódásához vezet Európán belül, ám más út nem kínálkozik, mivel az egyes nemzetállamok több okból sem képesek többet fordítani a védelemre, a versenytársak pedig egyre agresszívabban próbálják kiszorítani az európai gyártókat a védelmi piacról. (Pető, 2013.) De milyen okok állnak a mögött, hogy Európa elhanyagolja védelmét? Elsősorban anyagi, hiszen az eladósodott államok – ki kell emelni, hogy nem a válság hatására, hiszen egy hidegháború befejezése óta jól látható tendenciát tapasztalhatunk – folyamatosan csökkentik erre a területre szánt kiadásaikat, amely a hadseregek képességeinek radikális csökkenésével jár együtt. Az európai közvélemény biztonságérzete határozottan jónak mondható, ami ahhoz vezet, hogy idegenkednek a katonai megoldásoktól, nem látják értelmét a katonai kiadásoknak. Ugyancsak ez utóbbihoz kapcsolódik, hogy a kettős válság – a 2008-as világgazdasági válság és a szuverén adósságválság – által sújtott időkben az európai lakosság nem tartja indokoltnak az amúgy is megreformálatlan egészségügytől, oktatástól és nyugdíjtól elvonni az erőforrásokat a katonaság irányába. Nem is szólva arról, hogy az 1970-es évek két nagy olajválsága óta az európai gazdasági növekedés csak meg sem közelíti az 1945 és 1960 közötti „aranykorét”. (Európai Bizottság, 2009.) (Pető, 2013.) Már Wither egy 2005-ös tanulmányában rámutat, hogy a harccsoport koncepció komoly nehézségekkel szembesül a gyakorlati megvalósítás terén, az európai uniós és általában európai kezdeményezések pedig – azóta is – folyamatos pénzügyi és képességbeli hiányosságokkal küszködnek. Konkrétumokban: 2003-ban a Bonn International Center for Conversion elemzői rámutattak, hogy az európai országok komoly kapacitásbeli problémákkal küszködnek az elektronikai hadviselés, a stratégiai légi szállítás, a különleges műveleti erők, a titkosított kommunikációs rendszerek és a hírszerzési képességek terén. A Clingendael Center for Strategic Studies elemzője pedig felhívta rá a figyelmet ugyancsak 2003-ban, hogy az európai uniós országok összesen 1,7 millió katonát tartanak fegyverben, ám ezeknek csak a 10%-át lehet bevetni egy esetleges Európán kívüli műveletben. (Wither, 2005.) Ettől függetlenül azonban van egy komoly kényszer: Washington figyelmének a Távol-Keletre történő fordulásával Európának megoldást kell találnia saját védelmének önálló szavatolására. De ebben milyen szerepet játszhatnak a katonai magánvállalatok? A következő fejezetben erre keresem a választ.

39

5. A katonai magánvállalatok és Európa: kényszer vagy kihasználható lehetőség? Az Európai Unió területén két szabályozás az irányadó: az első az „Európai Unió koncepciója az Európai Unió által vezetett katonai akciók logisztikájával kapcsolatban”, ám ebben nincs egy betű sem arról, hogy a katonai magánvállalatok alkalmazására milyen szabály vonatkozik. A másik a „NATO logisztikai kézikönyve”, amely már tartalmaz bizonyos szabályozásokat a polgári alkalmazottakra vonatkozóan, ám a transzparenciára vagy a menedzsmentre minimálisan sem tér ki. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) A jogi bizonytalanságok ellenére az Európai Unió országai egyre növekvő mértékben támaszkodnak a katonai magánvállalatokra, ám nem szabad elfelejteni, hogy maga a szervezet is alkalmaz magánkatonákat a különböző műveletekben. Afganisztánban például részben ők védik az EUPOL főhadiszállását, illetve hasonló feladatokat látnak el Koszovóban az EULEX és Kongóban az EUPOL tekintetében. Ezen túl a bosznia-hercegovinai és csádi missziókban is komoly szerepet játszanak a katonai magánvállalatok, mivel a logisztika jelentős részét ők biztosítják. Ettől függetlenül azonban maga az Európai Unió tapasztalatlan: sem a megfelelő törvénykezés, sem az elemző-értékelő dokumentumok nem készültek el, melyek szükségesek lennének a kérdés szakszerű kezeléséhez. Nagyon fontos, hogy az Egyesült Államokban is komoly vitákat kiváltó „veszteségkérdés” Európában még jelentősebb, hiszen a közvélemény még inkább elutasítja az erőszak alkalmazását a külpolitikában, még ha az indokoltnak is látszik. Mindezekből adódik, hogy az európai uniós politikaformálók nem tudták a kérdésben egységes platformra helyezni a tagállamokat, így szinte mindenki önállóan végzi a katonai magánvállalatok felhasználását és szabályozását. Történik ez mindannak ellenére, hogy az Európai Unió összesített gazdasági és politikai erejéből

vélhetően hatékonyabban tudná

kezelni a globális katonai magánvállalatok kérdését, mint az egyes tagállamok. Mivel a katonai magánvállalatok alkalmazása egyre elterjedtebb a Közös Kül- és Biztonságpolitikáéhoz kapcsolódó területeken, ezért az Európai Bizottság is többször deklarálta, hogy a szervezetnek el kell kezdenie szervezetten vizsgálni a kérdést. Krahmann és Friesdorf véleménye szerint a katonai magánvállalatok előretörése Európában egyfajta kényszer, mivel az európai államok és haderők sorozatos pénzügyi és társadalmi nehézségekkel kénytelenek megküzdeni, melyek kezelésére a katonai magánvállalatok alkalmazása sok esetben megoldást nyújt. Az elemzők meglátása szerint Afganisztánban azért 40

használ fel a szervezet egyre növekvő számban katonai magánvállalatokat, mert a biztonsági környezet jelentősen romlott. Ebből arra lehet következtetni, hogy az adott politikai elit úgy döntött, hogy további katonák küldésének kockázata – és ezzel a közvélemény haragjának kivívása – helyett, inkább magánkatonákkal próbálják megoldani a kialakult helyzetet. Az ehhez hasonló esetek, vagyis a tagállamok képességbeli és hajlandóságbeli hiányosságai, komoly piacot jelentenek ezeknek a vállalatoknak. Egyes elemzők úgy vélik, hogy a szabályozatlanság és az ebből adódó transzparencia hiánya is közrejátszhat abban, hogy az európai államok alacsonyabb hajlandóságot mutatnak a katonai vállalatok alkalmazására. Ezzel szemben mások pont az ellenkezőjét gondolják. Az európai politikai elit továbbá magáévá tette azt az elgondolást, hogy a katonai magánvállalatok alkalmazása költséghatékony. Az eddigiek mellett, újra csak az amerikai helyzetre kell reflektálni: 2010-ben az Egyesült Államok Szenátusának Fegyveres Erőkkel kapcsolatos bizottsága – ez már az Obama adminisztráció átvilágításhoz kapcsolódó politikájának részeként jött létre – több olyan szabálysértés tárt fel, mely arra utal, hogy egyes esetekben a magánvállalatok nem megfelelően használták fel az adófizetők pénzét. A bizottság még azt is megállapította, hogy nem egy esetben a táliboknál vagy egyéb Nyugatellenes csoportoknál kötött ki a pénz vagy valamilyen eszköz. Az őrzési feladatok kapcsán sem ment minden tökéletesen: képzetlen és fegyelmezetlen munkavállalók és nem megfelelően – vagy egyáltalán nem – őrzött bejáratok. Nem állította persze a bizottság, hogy ez általános jelenség lenne, ám mindenképp érdemes ezt figyelembe venni. Érdekes, hogy nem csak a helyi, hanem globális katonai vállalatok esetén is találtak komoly hibákat, amely arra enged következtetni, hogy a globális gazdasági allokációból származó előnyök talán nem is akkorák, mint gondoljuk. Egyes esetekben azt is megfigyelték az elemzők, hogy az adott katonai magánvállalat magasabb fenyegetettséget prognosztizál egy adott területen, hogy ezzel szentesítse a további jelenlétét. Illetve felvetődik még egy kérdés Afganisztán kapcsán: sokszor látványosan sok pénz megy el katonai magánvállalatok alkalmazására abból a költségvetésből, amelyből az ország újraépítésére lehetne költeni. Az afgán katonai és rendőri erőket pedig közvetlenül kár éri, mert a tehetségesebb jelentkezők a magasabb fizetés miatt inkább katonai magánvállalatoknál dolgoznak – ez utóbbi problémára az afgán elnök fel is hívta a figyelmet –. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a katonai magánvállalatok európai államok általi kiterjedtebb alkalmazása sem lenne olcsóbb, mint amit az Egyesült Államok esetében láttunk.

41

Marilli véleménye szerint nyilvánvaló, hogy az Európai Uniónak nagyobb szerepet kell játszania a világpolitikában, főképp, ha figyelembe vesszük a szervezet határainál egyre kaotikusabbá váló képet. Ezt a szervezet deklarálta is 2003-ban, 2006-ban pedig a Civilian Headline Goal meghatározta azokat a kulcsképességeket, ahol az európai integrációs szervezetnek fel kell zárkóznia az Egyesült Államokhoz. Ezek:  Fejleszteni kell az Európai Unió tagállamainak válságmenedzselő képességét, különösképp a kiképzés terén.  Az Európai Uniónak rendelkeznie kell a gyors válasz lehetőségével a tervezés és az eljárás szintjén, illetve fel kell készülni több szituáció egyidejű kezelésére.  Meg kell oldani a polgári küldetések idején a különböző felhasználandó erők minél hatékonyabb mozgósítását a menedzsment megfelelő eszközeinek létrehozásán keresztül.  Fejleszteni a potenciális missziók kapcsán az adminisztrációs-, pénzügyi-, logisztikai- és humánerőforrásokat.  Elősegíteni a katonai és polgári elemek közötti szinergiát.  Felgyorsítani a missziókba kirendelt polgári és katonai állomány helyszínre érését. A nevesített feladatok között (későbbi és akkor dokumentumokat együttvéve) vannak humanitárius, evakuációs, békefenntartó és béketeremtő műveletek. Az elemző kiemeli, hogy habár a szövegben említve vannak potenciális végrehajtó erőként a katonákat, a rendőröket, a jogvédőket, a megfigyelő csapatokat és egyéb polgári alkalmazottakat, ám a katonai magánvállalatok nincsenek megnevezve, pedig az európai államok ekkor már kiterjedten alkalmazták őket különböző feladatokra. Az Európai Unió 2003 óta huszonhárom alkalommal hajtott végre olyan műveletet, mely az ESDP keretrendszerében indult. Hat alkalommal a misszió természete katonai volt, míg a maradék tizenhét esetében katonai és polgári elemek is megtalálhatóak voltak. Marilli véleménye a szerint a jelenlegi katonai trendeket – tehát a technológiai szint szinte döntő volta – figyelembe véve, várható, hogy egy kisebb, ám fejlett eszközökkel felszerelt és jól képzett katonai erő meghatározó lehet egy konfliktusban – láthatjuk, hogy Marillinél is az Executive Outcomes példája jön elő. A szakértő véleménye szerint az Európai Unió az ESDP keretein belül alkalmazhatna katonai vállalatokat arra, hogy még a tagállami békefenntartó haderő megérkezése előtt biztosítsák a civil lakosság biztonságát, illetve nyomást gyakoroljanak a szembenálló felekre. Ezt követően a műveleti területen maradva segítik a békefenntartók munkáját. Marilli véleménye szerint a katonai magánvállalatok alkalmasak az ilyen „elővéd” szerepre, mert gyorsak és flexibilisek, ha a 42

nemzeti haderőkkel hasonlítjuk őket össze, ráadásul így – elméletben – az Európai Unió már az előtt beavatkozhat, hogy erről a lassú bürokrácia és tagállami politikai szereplők döntenének. Marilli meglátása szerint az is különösen hasznos lehet az egyes tagállamok hadseregeinek, ha a legjobb katonai magánvállalatokkal dolgozhatnak együtt, hiszen sokat tanulhatnak tőlük. Persze mindez csak akkor történhet meg, ha a katonai magánvállalkozásra vonatkozó szabályozást rendesen végrehajtják az Európai Unióban, ennek részeként növekszik a transzparencia és az elszámoltathatóság. (Marilli, 2011.) Azonban érdekes kérdés, hogy az államok valóbban szeretnék-e, hogy ezen vállalatok tevékenysége átlátható legyen, hiszen sok esetben ezek alkalmazását pont az könnyíti, hogy könnyebb elrejteni a parlament és a közvélemény elől. Könnyen meglehet, hogy az átláthatóbb alkalmazástól pont az egyik nagy előnyüktől esnének el. Egyes esetekben pedig – az amerikai tapasztalatok alapján – a vállalatok sem rendelkeznek teljes kontrollal alkalmazottaik fölött, amely – főleg a hadseregnél lazább szabályozási környezet következtében, amely sok esetben még azt sem teszi lehetővé, hogy a bűnös bíróság elé kerüljön – különböző fegyveres agressziók melegágya lehet, elég csak a Blackwater (jelenlegi nevén Acadeim) alkalmazottai által 2008ban Irakban elkövetett mészárlásra gondolni. Továbbá arra is volt példa, hogy a vállalatok – remélhetőleg tudtukon kívül – tálibokat alkalmaztak, akik ezen kapcsolatukat felhasználva információt gyűjtöttek és fegyvereket csempésztek. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) Az európai döntéshozók érvelése szerint a katonai magánvállalatok alkalmazása összességében olcsóbb, mint nemzeti haderőket alkalmazni, ha ugyanolyan – 500 főt nem meghaladó – műveletről beszélünk. Ennek legfontosabb oka – a közgazdaságtanban jól ismert piaci hatékonyság elve alapján -, hogy a legtöbb katonai magánvállalat nem képzi hosszú távon az alkalmazottait, hanem felbéreli bizonyos misszióra – nagyrészt ebből származik a nagyfokú szervezeti rugalmasság –. Azonban – mint erről már korábban részben volt szó – ez tiszta veszteségként jelenik meg azoknál a nemzeti haderőknél, akik éveket töltöttek el az egyén kiképzésével. Ráadásul felvetődhet a kérdés, hogy mi történik abban az esetben, ha az államok tovább csökkentik a nemzeti haderők, vagyis a potenciális alkalmazottak számát. Számíthatunk-e arra, hogy majd a katonai magánvállalatok oldják meg teljes mértékben a kiképzést? Marilli továbbá rámutat, hogy a költséghatékonyság kérdése még nincs eldöntve egyik irányba sem, pedig talán ez a legfontosabb kérdés az anyagikkal nem bővelkedő Európa kapcsán. Leander 2005-ös kutatásában rámutatott, hogy bizonyos esetekben az alacsony ár és a flexibilitás még a legnagyobb katonai magánvállalatok számára sem elérhető, így választani kell a kettő között. Ő is nyilvánvalóvá teszi, hogy a túlárazás veszélye nagyon nagy olyan 43

esetekben, mikor egy konfliktus elhúzódik, esetleg a kockázat növekszik, így a szerződést az állam és a vállalat folyamatosan újratárgyalja, esetleg olyan helyzetben, mikor a nemzeti hadseregnek nem sok választása van. Perlo-Freeman és Sköns pedig felhívják rá a figyelmet, hogy a katonai logisztika területét pár nagyvállalat uralja, sok esetben így olyan „bilaterális monopólium” alakul ki, amely lehetővé teszi, hogy a vállalatok egyrészt túlárazzák a szolgáltatásukat, másrészt a szolgáltatás minőségét tekintve beindulhat egy alacsonyabb minőség irányába mutató spirál. (Marilli, 2011.) Nehezíti a költségek megítélését, hogy gyakran egymásnak ellentmondó adatok jelennek meg az érintettek részéről: a német hadsereg például egyik jelentésében kiemeli, hogy nem katonákkal, hanem magánkatonákkal őrzött katonai létesítményekkel 49%-ot spóroltak az eredeti költségen. Viszont egy a Pentagon által kiadott jelentéséből kiderül, hogy az őrzési feladatokat a magánvállalatok csak 20%-al drágábban tudták realizálni. Látható tehát, hogy még ugyanabban a feladatkörben is rendkívül eltérő összegekről beszélhetünk, melyek még mélyebb elemzést igényelnének. (Krahmann & Friesendorf, "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations", 2011.) Sok szó esett arról, hogy mit várna el az Európai Unió ezektől a vállalatoktól abban az esetben, ha a tagállamok kiterjedtebb alkalmazásuk mellett döntenének. De ez felveti azt a kérdést is, hogy a katonai magánvállalatok mit képesek szolgáltatni. Wither elemzésében kiemeli, hogy kevés olyan vállalat van, amely gyors, flexibilis és olcsó szolgáltatást nyújt, ha ez egy nagy kockázatú, közvetlen harci küldetésről van szó. Az MPRI, amely a világ egyik legnagyobb és legelismertebb katonai vállalata a maga 12.500 alkalmazottjával, a közvetlen harcot kizárta szolgáltatásai közül. Az ArmorGroup szóvivője ugyancsak többször kifejtette, hogy vállalatuk nem tartja jó ötletnek, hogy a magánszféra pótolja a katonai veszteségeket – miközben azt azért meg kell jegyezni, hogy az előző fejezet tapasztalata szerint gyakran ez történik a gyakorlatban –. Az Executive Outcomes és a brit Sandline ugyan vállaltak ilyet, ám mindkét cég megszűnt. A – 2005-ben még ezen a néven üzemelő – Blackwater nem zárkózott el a dologtól, ahogy a DynCorp és az ICI sem, ám ez a két vállalat leginkább Dél-Amerikában üzemel. Az elemző véleménye szerint a katonai magánvállalatok költséghatékonysága harci műveletben könnyen meglehet, hogy csak látszat, ha arra gondolunk, hogy speciális képesítésre van szükség, a munka rendkívül veszélyes és kevés vállalat ajánl ilyen szolgáltatást. Doug Brooks véleménye szerint a vállalatok azért is – az anyagi megfontolásokon túl – ódzkodnak a harci műveletektől, mert még mindig könnyű átkerülni a „zsoldos” kategóriába. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy amíg maga az iparág is fél-legitim, addig a pontatlan szabályozás elbizonytalanítja a befektetőket, hiszen azt a kormányzat 44

bármikor megváltoztathatja. Az elemző véleménye szerint tehát nagyon is fontos, hogy az európai és amerikai vita milyen irányba dől el, hiszen ez kiterjesztheti ezen vállalatok működését, míg el is fojthatja – vagy ami veszélyesebb: a világ kevésbé stabilabb régióiba költöztetheti azt, ha egy negatív szabályozás jön létre.

(Wither, 2005.) Wither

megnyilatkozása kapcsán nagy kérdés, hogy Európa számára kikerülhetetlen folyamatról beszélünk-e, vagy egyfajta megfordítható, befolyásolható trendről? Kidwell értelmezése szerint nem lehet elkerülni a katonai magánvállalatok előretörését, mert részben ezt nem is a kormányzati költekezés túlburjánzása, vagy a gazdasági globalizáció előretörése okozza, hanem a haditechnika folyamatos fejlődése, amely egyre komplexebb fegyverrendszereket és eljárásokat teremt. Ez utóbbiak esetén pedig elkerülhetetlen bizonyos területre specializált katonai vállalatok alkalmazása, hiszen maga a haderő túlságosan nagy és nehezen alakítható a gyorsan változó igényekhez. Akkor viszont Európa kénytelen többet költeni védelmére. (Kidwell, 2005.) Megítélésem szerint a jelenlegi trend felvet azonban egy Európa számára különösen fenyegető kérdést: az a koncepció, hogy le kell építeni a nemzeti haderőket, elsőre két szempontból is kedvezőnek tűnik: egyrészt a kisebb kormányzat és haderő könnyíti az Európára nehezedő pénzügyi nyomást, másrészt a katonai vállalatok a piaci erőket felhasználva – habár e tanulmány példái alapján ez közel sem egyértelmű, sőt jelenlegi formájában szinte lehetetlen – megtakarítást termelhetnek, amely további pénzügyi hasznot eredményez. Ha az az állítás, hogy a katonai magánvállalatok olcsóbbak még igaz is, akkor is elemi erővel jelentkezik az, amiről Kidwell beszél: a rövid távú pénzügyi érdekek felülírják a hosszú távú érdekeket. Hiszen még ha ezen szervezetek egyszer valóbban hatékonyak is lesznek, milyen árat kell a többségi társadalomnak fizetnie, ha biztonságát – amely tán a legfontosabb dolog – kiszervezi olyan globális vállalatoknak, melyek a profitmaximalizálás elvén alapulnak? Valóbban jó lesz-e ez a hatalmas mértékben felértékelődő alkupozíció az Egyesült Államokénál csekélyebb hatalommal rendelkező európai államokra nézve? (Kidwell, 2005.)

V. Konklúzió Azt mondhatjuk, hogy a témában a vélemények ma jobban megoszlanak, mint valaha, köszönhetően az afganisztáni és iraki tapasztalatoknak. Korának egyik legnagyobb politikai gondolkodója, Machiavelli határozottan állást foglalt a zsoldosok ellen, hisz kiemelte, hogy 45

megbízhatatlanok,

alacsony

hatásfokúak,

opportunisták

–

mai

szóhasználattal:

profitmaximalizálók – és bevetésüket soha sem vezet stabil békéhez. A reneszánsz Itália látszólag bizonyította érvelése helyességét. Kofi Annan véleménye pedig az volt az 1990-es években, hogy a világ még nem készült fel a békefenntartás privatizálására. Később Philip Bobbit pedig arra figyelmeztetett, hogy a globalizáció elkerülhetetlenül a nemzetállamok korának túllépéséhez vezet, amely az erőszak monopólium végét jelenti, így érthető módon az államok ellenállnak a katonai magánvállalatok előretörésének. (Wither, 2005.) E tanulmány végére érve milyen választ adhatunk az Európai Bizottság szakértőinek a bevezetőben már idézett kérdésére? A szakirodalmat áttekintve biztosnak tűnik, hogy a jelenlegi fejlettségi fokon a katonai magánvállalatok nem jelentenek a nemzeti hadseregeknél olcsóbb megoldást, ráadásul az is valószínűnek tűnik, hogy a rövid és egyszerű feladatokat leszámítva, nem képesek komoly feladatokat önállóan elvégezni. Ráadásul az sem biztos, hogy a terület komoly szabályozása pont a alkalmazásukra ösztönözné az államokat. Lehetséges továbbá, hogy a szabályozás erőltetése arra késztetné a vállalatokat, hogy olyan államokba telepítésék üzletüket, amely nem az elfogadható politikai normák szerint működik, így a nemzetközi rendszer szempontjából is destabilizáló erőként tűnnének fel. Különösen kényes téma az is, hogy ki lehet-e egyáltalán alakítani egy olyan globális magánbiztonsági ipart, amely nem a monopolizáció irányába tart, ha figyelembe vesszük, hogy a katonai eszközök ára rohamosan növekszik. De a szakirodalom azt sem tisztázta megnyugtatóan, hogy egyáltalán privatizálható-e tartósan a biztonságunk, figyelembe véve, hogy a nemzeti haderők és a magánvállalatok teljesen eltérő prioritásokkal rendelkeznek. Megítélésem szerint célszerű lenne a katonai magánvállalatok hatékonyságára és szerepére vonatkozó diskurzusba minél inkább bevonni azt a több évtizedes múltra visszatekintő közgazdaságtani vitát, amely a territoriális államok és a globális vállalatok közös érdekeiről és ellenérdekeiről szól. Azonban – minden kétség dacára – azt mindenképp látni kell, hogy ha az európai államoknak a jövőbeli konfliktusokhoz mindenképp további erőforrásokat kell bevonniuk az egyre fogyatkozó állami erők mellé, akkor a jelenlegi trendek alapján elkerülhetetlen ezen szervezetek alkalmazása. Ettől függetlenül az olvasót óva inteném attól, hogy – mint ahogy egyes szakember hajlamosak rá – a katonai magánvállalatokat Európa szempontjából a jövő egyetlen lehetséges útjaként értelmezzék Ez már csak azért is veszélyes, mert ha már kiszerveztünk bizonyos tevékenységeket, azután – ahogy ezt az Obama adminisztráció és az a pár száz amerikai katona, aki ellátás nélkül maradt – nagyon nehéz újra visszaszerezni a kontrollt felettük. Több út kínálkozik Európa számára, hogy biztonságát szavatolja, ám eközben reagáljon a felmerült 46

pénzügyi és politikai nehézségekre, elég csak a haderőkben már jelenünkben is tapasztalható erőltetett robotizálásra gondolunk, amely ugyancsak azokkal az előnyökkel kecsegtet, mint a katonai magánvállalatok alkalmazása; igaz ez sem veszélytelen. Mindezek figyelembe véve a következő témákat ajánlom jövőbeli kutatás témájául:  Milyen kapcsolat van a nagyvállalatok és a katonai magánvállalatok között? Hogyan érinti ez a nemzetközi rendszer biztonságát, beleértve a stabilitási, erkölcsi és anyagi tényezőket?  Mennyire egyeztethető össze a piaci alapú szolgáltatás – mely elsősorban nyereségorientált, illetve ösztönösen költségcsökkentő – egy alapvetően nem piaci környezettel? Továbbá milyen mértékben tolerálható a magánvállalatok alkuerejének felértékelődése állammal szemben?  Tekintettel a rendkívül gyorsan végbemenő tudományos és technológiai fejlődésre, reális-e egyáltalán a katonai magánvállalatok piacán a „sok versengő, ám eközben önálló” vállalatok elve?  Egy esetleges szabályozás milyen hatással lenne ezen vállalatok funkcionális és gazdasági hatékonyságára? A katonai magánvállalatokról szóló vita rövid múltra tekint vissza az Európai Unió berkeiben, miközben az európai államok biztonságának kérdése az „arab tavaszt” követően talán még aktuálisabb. Véleményem szerint ezért a magyar szakértőknek is foglalkozniuk kell a témával, hallatniuk kell a hangjukat, hiszen – ahogy erre e tanulmányban rámutattam – a szabályozást érintő kérdéseknek alapvetően fogják meghatározni az iparág jövőjét, ezen keresztül tágabban és szűkebben értelmezett biztonságunkat.

VI. Irodalomjegyzék Alexander, K., & White, N. (2009.). "The Regulatory Context of Private Military and Security Services in the UK". Letöltés dátuma: 2014.. január 13., forrás: Private Security Monitor: http://psm.du.edu/media/documents/reports_and_stats/think_tanks/privwar_nationalreport_alexander-white.pdf Burge, R. A. (2008.). "Effectiveness and Efficiencies of Private Military Corporations". Letöltés dátuma: 2014.. január 24., forrás: Information for the Defense Community: http://www.dtic.mil/cgi-bin/GetTRDoc?AD=ADA483598

47

Capdevielle, V. (2009.). "The Regulatory Context of Private Military and Security Services in France". Letöltés dátuma: 2014.. január 29., forrás: Private Security Monitor: http://psm.du.edu/media/documents/reports_and_stats/think_tanks/privwar_nationalreport_capdevielle.pdf Dogru, A. K. (2010.). "Outsourcing, Managing, Supervising, and Regulating Private Military Companies in Contingency Operations". Letöltés dátuma: 2014.. január 30., forrás: NPS Publications: http://edocs.nps.edu/npspubs/scholarly/theses/2010/Sep/10Sep_Dogru.pdf Európai Bizottság. (2009.). "Development of a European Defence Technological and Industrial Base". Letöltés dátuma: 2014.. január 26., forrás: European Commission: http://ec.europa.eu/enterprise/sectors/defence/files/edem_final_report_en.pdf Faite, A. (2004.). "Involvement of Private Contractors in Armed Conflict: Implications under International Humanitarian Law". Letöltés dátuma: 2014.. január 28., forrás: International Committee of the Red Cross: http://www.icrc.org/eng/assets/files/other/pmc-article-a-faite.pdf Isenberg, D. (2009.). "Private Military Contractors and U. S. Grand Strategy". Letöltés dátuma: 2014.. január 13., forrás: CATO Institute: http://www.cato.org/sites/cato.org/files/articles/isenberg-private%2520militarycontractors-2009.pdf Kidwell, D. C. (2005.). "Public War, Private Fight? The United States and the Private Military Companies". Letöltés dátuma: 2014.. január 29., forrás: United States Army Combined Arms Center: http://www.cgsc.edu/carl/download/csipubs/kidwell.pdf Kovács, G. (2012.). "AZ EXECUTIVE OUTCOMES TEVÉKENYSÉGE SIERRA LEONÉBAN". Letöltés dátuma: 2014.. január 29., forrás: Hatudományi szemle: http://hadtudomanyiszemle.zmne.hu/files/2012/2012_2/2012_2_rv_kovacs_gergely_1 58_165.pdf Krahmann, E., & Abzhaparova, A. (2010.). "The Regulation of Private Military and Security Services in the European Union: Current Policies and Future Options". Letöltés dátuma: 2014.. január 18., forrás: CADMUS: http://cadmus.eui.eu/handle/1814/18295 Krahmann, E., & Friesendorf, C. (2011.). "The Role of Private Security Companies (PSCs) in CSDP Missions and Operations". Letöltés dátuma: 2014.. január 22., forrás: European Parlament: http://www.europarl.europa.eu/meetdocs/2009_2014/documents/droi/dv/803_sedestud y_/803_sedestudy_en.pdf Marilli, M. (2011.). "The Potential Use of PMSCS to Fulfill the EU Security Strategy". Letöltés dátuma: 2014.. január 27., forrás: Central European Journal of International & Security Studies: http://cejiss.org/sites/default/files/cejiss_5_3_marilli_0.pdf

48

Nényei, J. (2009.). "Békefenntartó Zrt.?". Letöltés dátuma: 2014.. január 9., forrás: Kül-Világ - A nemzetközi kapcsolatok folyóirata: http://www.kul-vilag.hu/2009/04/nenyei.pdf Petersohn, U. (2008.). "Outsourcing the Big Stick: The Consequences of Using Private Military Companies". Letöltés dátuma: 2014.. január 19., forrás: Weatherhead Center for International Affairs Harvard University": http://files.wcfia.harvard.edu/Petersohn_Outsourcing.pdf Pető, G. (2013.). "Az EDEM megvalósításának kérdései, avagy a védelmi ipari együttműködés lehetőségei a világgazdasági válság árnyékában". Budapesti Corvinus Egyetem: Tudományos Diákköri Dolgozat. Pingeot, L. (2012.). "Dangerous Partnership: Private Military and Security Companies and the UN". Letöltés dátuma: 2014.. február 2., forrás: University of Denver: http://psm.du.edu/media/documents/reports_and_stats/ngo_reports/global_policy_foru m-dangerous_partnership.pdf RAND Corporation. (2010.). "Considerations for the Use of Private Security Contractors in Future U. S. Military Deployments". Letöltés dátuma: 2014.. január 30., forrás: RAND Corporation: http://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/testimonies/2010/RAND_CT349.pdf RAND Corporation. (2010.). "Hired Guns - Views about Armed Contractors in Operation Iraqi Freedom". Letöltés dátuma: 2014.. január 18., forrás: RAND Corporation: http://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/monographs/2010/RAND_MG987.pdf RAND Corporation. (2013.). "Out of the Shadows - The Health and Well-Being of Private Contractors Working in Conflict Environment". Letöltés dátuma: 2014.. febuár 3., forrás: RAND Corporation: http://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/research_reports/RR400/RR420/RAND_ RR420.pdf Roche, J.-J. (2010.). "Does Privatized Security Undermine the Sovereign Powers of the State? - A View from France". Letöltés dátuma: 2014.. február 1., forrás: Revue Européenne D'Études Militaries: http://resmilitaris.net/ressources/10122/55/res_militaris_article_roche_texte_int_gral_ 21.10.10.pdf Schwartz, M., & Church, J. (2013.). "Department of Defense's Use of Contractors to Support Military Operations: Background, Analysis, and Issues for Congress". Letöltés dátuma: 2014.. február 3., forrás: Federation of American Scientists: https://www.fas.org/sgp/crs/natsec/R43074.pdf Singer, P. W. (2003.). "Corporate Warriors: The Rise of the Privatized Military Industry". Ithaca, United States: Cornell University Press.

49

Spear, J. (2006.). "Market Forces - The Political Economy of Private Military Companies". Letöltés dátuma: 2014.. január 9., forrás: FAFO: http://www.fafo.no/pub/rapp/531/531.pdf Stanger, A., & Williams, M. E. (2011.). "Private Military Corporations: Benefits and Costs of Outsourcing Security". Letöltés dátuma: 2014.. január 29., forrás: Yale Journal of International Affairs: http://yalejournal.org/wpcontent/uploads/2011/01/062101stanger-williams.pdf Tzifakis, N. (2012.). "Contracting Out to Private Military and Security Companies". Letöltés dátuma: 2014.. február 6., forrás: Centre for European Studies: http://thinkingeurope.eu/sites/default/files/publicationfiles/contracting_out_private_military_and_security_companies.pdf Wither, J. (2005.). "European Security and Private Military Companies: The Prospects for Privatized "Battlegroups". Letöltés dátuma: 2014.. január 30., forrás: International Relations and Security Network - ETH Zurich: http://www.isn.ethz.ch/DigitalLibrary/Publications/Detail/?ots783=9c879a60-8a40-14e8-76c32c016ae9096c&lng=en&id=22773

50