10. SZÁM

GALAKTIKA 133 TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT VII. ÉVF. 1991/10. SZÁM

GALAKTIKA GALÉRIA Yves Tanguy (1900-1955): Imaginárius számok (1955) Az autodidakta szürrealista festő utolsó festménye az Imaginárius számok című kép. Szinte összefoglaló műnek is tekinthető. A képzeletben megjelenő - vagy képzelt - számok ez esetben (is) szürkés-sárga kőtömbök sorozatai, melyek a festő munkásságára oly jellemző kihalt tájban, a kép alsó szintjén húzódó horizont alatt heverne! A kiüresedés e jeles művésze oly előképévé vált a későbbiekben a tudományos fantasztikum képi alkotóinak, hogy szinte már Tanguy műveit is mint valami jövő évezredbeli víziót szemléljük. Ám alapvető különbség Tanguy és követői művei közt, hogy a nagy francia művész által ábrázolt tárgyak egyike sem megnevezhető vagy leírható. Szürreális világa absztrakt gondolkodással párosul. Erre utal a matematikai címet viselő utolsó festménye is. Faraday-kalitkának nevezik azt a bizonyos kísérleti eszközt, melyet a fizikusok akkor használnak, ha egy adott jelenséget meg akarnak óvni a külső, elektromágneses sugarak zavaró hatásától, hogy mintegy steril körülmények között vizsgálhassák elemzésük, kutatásuk tárgyát. Csernai Zoltán egyik néhány éve megjelent fantasztikus regényében (A Tollaskígyó utolsó visszatérése, GFK) a Faraday-kalitka hátborzongató, metaforikus jelképpé válik: a könyv ugyanis a közelmúltnak még abban a korszakában íródott, amikor nemcsak a protagonista, hanem még sokan mások ebben az országban, sőt e keleti fertályon, kénytelenek voltak felállítani a maguk kis saját képzeletbeli vagy éppen nagyon is valóságos védőhálójukat, ha valóban szabadon akartak gondolatot cserélni. Az orwelli gondolatrendőrség víziója az Európa eme szegletén élők számára még túlságosan is eleven és keserű emlék ahhoz, hogy oly könnyen elfelejthessük, jóllehet talán éppen a fantasztikus irodalom kedvelői voltak azok, akik a képzelet szárnyaira emelkedve valamelyest függetlenítették magukat a központi akarat mindent átvilágító, csontokig hatoló, roncsoló röntgensugaraitól. Tőlünk kissé keletebbre még országok vívják nagyon is valóságos harcukat szabadságukért és függetlenségükért. Szerkesztőségünk még a nyári ostromállapot idején kapta meg a litván Faraday kalitkából kirepült első madarat, a „KAUKAS N° 1” SFmagazint. Az ufó- és parafenoménlázban égő hazai tömegeket azonban, úgy tűnik, hidegen hagyja a már kiharcolt szabadság eufóriája, és Marx, valamint Isten között lebegve új hitek ösvényein bolyonganak, vagy éppen az újabb és újabb vámszedőket próbálják kikerülni. Az igényes sci-fi olvasók számára már megtörténtek az első', nagy várakozások utáni csalódások is, hiszen nem is oly régen még egyszerre 3-4 SF-lap is versengett az olvasók kegyeiért és egyre laposabb pénztárcájáért. A Vénusz, majd az Új Vénusz sci-fi magazin a többszöri újrakezdés után már régóta hallgat, az amatőrök demiurguszának hitt Vega, pedig alapvető gondokkal küzd, holott ára jóval magasabb, mint a Galakti-

káé, az előzőkről nem is szólva. Mi a korrekt verseny hívei vagyunk, így nem örülünk annak, ha valaki a gyors és hirtelen meggazdagodás reményében száll síkra, de annak sem örülnénk, ha vetélytársak nélkül maradnánk, hisz a nemes versengésből végül is elsősorban az Olvasó profitál majd. Ígéretünket tehát tartjuk: a legolcsóbb áron a legtöbb olvasnivalót kínáljuk régi és új kedves olvasóinknak, a világ science fiction terméséből, melyben ki-ki megtalálhatja kedvelt műfaját és szerzőjét. Ehhez kívánunk kellemes kikapcsolódást és szellemi kalandozást! TARTALOM Poul Anderson - R. Dickson A befurakodott véreb Schopp Attila ford. Dániel F. Galouye Ma éjjel szertefoszlik a világ Mohácsi Enikő ford. KÉPZŐMŰVÉSZET Sinkó István: Tudományos fantasztikum és a modern magyar képzőművészet Jack Vance Tizenhét szűz Németh Attila ford. FILM, TV, VIDEÓ Bergendy Péter: Röppályán a rakétás! ; A kígyó és a szivárvány; Sokkoló; Filmhírek Gene Wolfe Idegen kövek Bihari György ford. KÖNYVEKRŐL Morvái Nagy Péter: Egy amerikai a Marson; Galántai Zoltán: Róbert E. Howard: Barbárok és varázslók A Galaktika szerkesztőség ajánlata Duncan Lunan Sarkon innen, időn túl F. Nagy Piroska ford. A borítók Tony Roberts és Haruo Takino munkái

Poul Anderson - Gordon R. Dickson A befurakodott véreb Whitcomb Geoffrey maga volt a megtestesült modern nyomozó. Termete nem túl magas, inkább zömök, de izmos; hideg, szürke szeme szögletesen faragott, kifejezéstelen arcban ült. Lila hosszúnadrágot és bíborszínű tunikát viselt, aminek enyhe kidudorodása elárulta, hogy viselője egy holmai sugárvetőt hord magánál. Hangja érdes és kemény volt, ahogy megszólalt: - Az Értelmes Lények Ligájának törvényei értelmében magának kötelessége minden segítséget megadni a Csillagközi Nyomozó Iroda ügynökének. Vagyis nekem. Alexander Jones kényelembe helyezte hosszú testét az íróasztal mögött. Irodája mármár összedőlt Geoffrey dinamikus személyiségének hatása alatt; biztos volt benne, hogy az ügynök magában lenézi őt rendetlensége miatt. - Nos jó - mondta. - De mondja, mi szél hozta a Tokára? Maga is tudja, milyen elmaradott bolygó ez, nem kapcsolódott be az űrkereskedelembe. - Eszébe jutott az űrfelderítő esete; az emlék hatására enyhén megborzongott, és keresztbe tette két ujját. - Azt maga csak hiszi! - csattant fel Geoffrey. - Hadd magyarázzam el. - Kérem, ha óhajtja - egyezett bele Alex nyájasan. - Köszönöm, óhajtom - mondta a másik. Beharapta az ajkát, és mereven figyelt. Nyilvánvaló volt, hogy túl fiatalnak tartja Alexet a teljhatalmú megbízott felelősségteljes posztjára. És valóban, a hivatalában eltöltött csaknem tíz év dacára, Alex jóval fiatalabb volt a szervezetben szolgáló tiszteknél. - A CsNyI-t jelenleg leginkább a csillagközi kábítószerkereskedelem foglalkoztatja folytatta pillanatnyi szünet után Geoffrey. - Az üzletág legveszélyesebb bandáját egy maroknyi, a Ximbáról származó renegát ppussjan irányítja. Látott már valaha is egyet közülük? Még egy képet sem? Kicsi, vékony fickók, egyfajta kutyakentaurok: négy lábuk és két kezük van, az arcuk pedig a kutyáéra hasonlít. Az A osztályba tartozó faj, nagyon tehetségesek, de ha rossz útra térnek, rendkívül kegyetlenek tudnak lenni. A CsNyI évek óta próbál a nyomára bukkanni ennek az álomkereskedő társaságnak. Végre sikerült felderítenünk a központjukat, és az embereik jó részét lefüleltük. Ez innen úgy hat fényévre volt, a Jamacu Csillaga egyik bolygóján. De a vezetőjük, egy bizonyos Tizedik... - Miért nem Első? - vetette közbe Alex. - A ppussjanok alulról felfelé számozzák a rangokat. Tízen menekültek el, s azóta kisebb mértékben, de felújították a tevékenységüket, kezdik újra kiépíteni a kapcsolataikat. El kell kapnunk őt, különben hamarosan kezdhetjük elölről az egészet. Ahogy keresősugarakkal végigkurkásztuk a környéket, elkaptunk egy űrhajót, a fedélzetén egy ppussjannal és egy rakomány nixl-maggal. A ppussjan mindent bevallott, amit tudott, ami ugyan nem volt sok, ám fontosnak bizonyult. Maga Tizedik bujkál itt a Tokán; épp azért választotta ezt a bolygót, mert elmaradott és ritkán lakott. Itt terme-

li a nixl-t, amit a cinkosai szállítanak el, akik titokban, éjszaka szállnak le. Amikor majd lanyhulni kezd az utána indított hajsza, elhagyja a Tokát, s elég nagy az űr ahhoz, hogy talán soha ne kapjuk el újra. - Azt nem mondta meg a foglyuk, hogy pontosan hol rejtőzik Tizedik? - Nem. Soha nem is látta a főnökét. Ő csak egyszerűen leszállt egy bizonyos elhagyatott ponton, valahol egy nagy szigeten, és fölszedte a számára otthagyott növényt. Tizedik bárhol lehet a szigeten. Neki nincs űrbárkája, így aztán fémdetektorral sem lehet megtalálni, ahhoz meg túl óvatos, hogy egy űrhajó közelébe jöjjön, mert hátha mi is elmegyünk a randevúra és ott várunk rá. - Értem - mondta Alex. - És a nixl nagyon kemény drog, igaz? Hm-hm-hm. Megvannak ennek a találkának a koordinátái? Megnyomott egy csengőt, mire egy hoka szolga lépett be, fehér ruhában, turbánban és bíborvörös övkendőben. Mélyen meghajolt és megkérdezte: - Mit kíván a szahib? - Hozd be nekem a Toka részletes térképét, Rajat Singh. - Máris, szahib. - A szolga újból meghajolt, majd távozott. Geoffrey meglepetten nézett utána. - Kiplinget olvassa - mentegetőzött Alex, de úgy tűnt, nem sikerült eloszlatnia vendége döbbenetét. A koordináták a központi kontinens partjainál elterülő nagy szigeten metszették egymást. - Hm. Anglia - mondta Alex. - Devonshire, hogy pontosak legyünk. - Vagy úgy - csettintett egyet nyelvével Geoffrey. Egy CsNyI-ügynök soha semmin nem lepődik meg. - Maga meg én most rögtön odamegyünk - jelentette ki határozottan. - De hát... a feleségem... - kezdte el Alex. - Emlékezzen a kötelességére, Jones! - Persze, rendben van, megyek. De számítania kell rá - tette hozzá bátortalanul -, hogy a hokákkal is lehet egy kis problémánk. Geoffrey arca felderült. - Hozzá vagyunk már ehhez szokva a CsNyI-ben - mondta. - Alaposan felkészítettek minket, hogy ne lépjünk rá a helybéliek tyúkszemére. Alex zavartan köhécselt. - Nos, itt nem egészen erről van szó... - dadogta. - Tudja... nos... lehet, hogy épp ellenkezőleg áll a dolog. Geoffrey bosszúsan húzta össze a szemöldökét. - Úgy érti, hogy akadályozhatnak bennünket? Az a maga dolga, Jones, hogy megtartsa barátságosnak a bennszülötteket. - Nem - mondta Alex boldogtalanul. - Éppen attól félek, hogy a tokák esetleg megpróbálnak segíteni nekünk. Higgye el nekem, Geoffrey, magának fogalma sincs, mi történhet, ha egyszer a tokák a fejükbe veszik, hogy segítőkészek lesznek. Geoffrey megköszörülte a torkát. Nyilvánvalóan azon gondolkodott, hogy jelentse-e vagy sem Alex alkalmatlanságát.

- Rendben - mondta végül. - Felosztjuk a munkát. Én hagyom, hogy maga foglalkozzon a helybeliekkel, maga meg hagyja, hogy végezzem a nyomozást. - Jól hangzik - egyezett bele Alex, de nem látszott, rajta, hogy meg lenne győzve. A zöld táj gyorsan siklott alattuk hátrafelé, ahogy a megbízott sportgépén Anglia felé repültek. Geoffrey komor képpel bámult maga elé. - Sietnünk kell - mondta. - A banda rögtön rá fog jönni, hogy valami baj van, ha nem érkezik meg az űrhajó, amit elfogtunk. Akkor küldenek egy hajót, hogy felszedjék Tizediket. Legalább egyiküknek pontosan tudnia kell, hol rejtőzik a szigeten. Kitűnő esélyeik vannak arra, hogy átcsússzanak bármilyen blokádon, amit fel tudunk állítani. - Elővett egy cigarettát, és idegesen rágyújtott. - Mondja, miért hívják ezt a szigetet Angliának? - Nos... - Alex vett egy mély lélegzetet. - Az mintegy negyedmillió ismert intelligens faj között a hokák egyedülállóak. Csak az utóbbi néhány évben kezdtük igazán vizsgálat alá venni a pszichéjüket. Nagyon intelligensek, hihetetlenül gyorsan tanulnak, a természetüknél fogva roppant lelkesek, buzgók... és fantasztikusan prózai a gondolkodásuk. Csak nehezen tudnak különbséget tenni a tények és a mese között, s mivel a mesék sokkal érdekesebbek, rendszerint nem is veszik maguknak a fáradságot, hogy megtegyék. Ó, a szolgám ott a hivatalban nem hiszi tudatosan, hogy ő valami rejtélyes kelet-indiai; de a tudatalattiját teljesen lefoglalta a szerep, és könnyedén képes felülemelkedni bármin, ami ellentétbe kerül habókos játékával. Alex a szemöldökét ráncolva kereste a szavakat. - Talán az lehet, a legjobb hasonlat, hogy a hokák olyanok, mint a kisgyerekek, csak éppen egy felnőtt fizikai és intellektuális képességeivel rendelkeznek. Figyelemreméltó kombináció. - Értem - mondta Geoffrey -, de mi köze van ennek Angliához? - Nos, még most sem tudjuk, hogy hol lenne a legjobb elkezdeni a hokák között a civilizáció fejlesztését. Mekkora előrelépésre kérhetjük meg a jelenlegi generációt? S ami még lényegesebb, milyen társadalmi-gazdasági formációk illenek a legjobban a vérmérsékletükhöz meg más tulajdonságaikhoz, úgy tíz évvel ezelőtt a kulturális misszió úgy határozott, hogy egyéb kísérletek mellett kipróbálnak egy angol viktoriánus felállást is, és ezt a szigetet választották helyszínnek. A robotgyáraink gyorsan előállítottak néhány gőzmozdonyt, szerszámgépet meg ehhez hasonlókat a számukra. Persze a valós viktoriánus kor kegyetlenebb vonásait elhagytuk. A hokák gyorsan továbbfejlesztették, amit eredetileg tőlünk kaptak. Hihetetlen mennyiségű viktoriánus irodalmat fogyasztottak... - Értem - bólintott Geoffrey. - Kezdi érteni - mondta Alex egy csöppet zordan. - Ennél bonyolultabb a dolog. Ha egy hoka elkezd utánozni valamit, akkor nem ismer középutat. Példának okáért, a várost, ahova először megyünk, hogy megszervezzük a hajtóvadászatot, Londonnak hívják, a hivatalt, amivel felvesszük a kapcsolatot, Scotland Yardnak, és... remélem, érti a tizenkilencedik századi angolt, mert csak azt fog hallani.

Geoffrey halkan füttyentett egyet. - Hát ilyen komolyan veszik? - Ha nem komolyabban - felelte Alex. - Tulajdonképpen a kérdéses társadalom - már amennyire én tudom - nagyon jól fejlődött; olyan jól, hogy nem is tudtam lépést tartani az angliai eseményekkel, mivel máshol voltam elfoglalva. Most aztán fogalmam sincs, hogy a hoka logika mostanra mivé fejlesztette az eredeti állapotokat. Őszintén szólva, félek! Geoffrey kutatóan nézett rá, s azon gondolkodott, hogy a megbízott nem tévedett-e egy kissé védencei megítélésében. A levegőből nézve London csúcsos háztetős épületek nagy halmazának látszott, melyet kanyargós macskaköves utcák szabdaltak fel egy széles folyó torkolatában, ami nem lehetett más, mint a Temze. Alex felfigyelt rá, hogy a várost a viktoriánus modell alapján építik újjá: a Buckingham-palota, a Parlament és a Tower már állt, és a Szt. Pál-katedrális is félig készen volt. Megfelelő köd borította homályba az utcákat, úgyhogy meg kellet gyújtani a gázlámpákat. Megtalálta a térképen a Scotland Yardot, leszállt az udvarára a nagy kőépületek közé. Ahogy kimásztak a gépből, egy kék uniformissal és csúcsos sisakkal tökéletessé tett bobby üdvözölte őket mély tisztelettel. - Embörök! - kiáltott fel. - Aszondom, uram, emmán nagy eset! Lehetek olyan merész, hogy megkérgyem: őfelségének dógoznak? - Nos, nem egészen - mondta Alex. Egy hoka Viktória királynő gondolata némiképp visszataszító volt számára. - A főfelügyelőhöz jöttünk. - Igen, uram! - mondta a játék mackó. - Lestrade felügyelő szobája itt van a folyosón, uram, az első ajtó balra. - Lestrade - mormogott Geoffrey. - Hol hallottam már ezt a nevet? Megmásztak a lépcsőt, és végigmentek egy homályos folyosón, amit gázlángok világítottak meg. A jelzett irodaajtón nagy betűkkel az állt: ELSŐ KÉTBALKEZES - Jaj, ne! - suttogta Alex a bajsza alatt. Kinyitotta az ajtót. Egy kis termetű hoka kelt fel az íróasztal mögül, kikeményített gallérú öltönyben és nevetségesen nagy, szarukeretes szemüvegben. - A megbízott! - kiáltott fel boldogan. - És egy másik ember! Mi szél hozta ide önöket, uraim? Csak... - Hirtelen megállt, rémülten körbenézett az irodában, majd suttogóra fogta a hangját. - Csak nem szökött meg újra Moriarty professzor? Alex bemutatta Geoffreyt, aztán leültek, és elmagyarázták a helyzetet. Geoffrey ezzel fejezte be: - Szóval azt szeretném, ha megszervezné a... bűnügyi nyomozó osztályát, gondolom, így nevezné és segítene kinyomozni ezt az idegent. Lestrade szomorúan rázta a meg a fejét. - Sajnálom, uraim, de nem áll módunkban megtenni.

- Nem áll módjukban? - visszhangozta Alex döbbenten. - Miért nem? - Mert nem lenne semmi haszna - felelte Lestrade borongósan. - Semmit nem találnánk. Nem, uraim, egy ilyen komoly esetben csak egy ember van, aki nyakon tud csípni egy ilyen hétpróbás gazfickót. Természetesen Mr. Sherlock Holmesra gondolok. - Jaj, Nem! - nyögött fel Alex. - Hogy mondta, uram? - kérdezte Lestrade. - Semmi, semmi - felelte Alex, homlokát törölgetve. - Nézze... Lestrade... Mr. Geoffrey a Galaxis leghatékonyabb rendőrségének a képviseletében van itt. Ő... - Ugyan már, uram - mondta Lestrade egy sajnálkozó mosollyal -, ugye nem azt akarja mondani, hogy fölveheti a versenyt Sherlock Holmesszel? Ugye nem? Geoffrey dühösen krákogott, de Alex bokán rúgta. Nagyfokú törvénysértés lett volna, ha az érvelésnél erőteljesebb eszközökkel avatkoznak be egy kialakult kulturális sémába. Geoffrey elértette a célzást, és bólintott. - Természetesen én lennék a legutolsó, aki Mr. Holmeshoz hasonlítja magát - mondta fojtott hangon. - Helyes - mondta Lestrade összedörzsölve rövid, vastag kezeit. - Helyes. Elkísérem önöket a szállására, és előadjuk a problémát. Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek fogja találni. - Én is - tette hozzá Alex tompán. Egy konflis csattogott feléjük a ködös utcán. Lestrade leintette és beszálltak, bár Geoffrey vetett egy gyanakvó pillantást arra a dinoszauruszféle hüllőre, amit a hokák lónak hívtak, s ami gyorsan végigszáguldott velük a zegzugos utcákon. Mindenfelé hokák sétáltak, a férfiak főként szalonkabátban és cilinderben, szorosan összetekert esernyővel a kezükben, a nők hosszú ruhákban. Itt-ott feltűnt egy-egy bobby egy vörös zubbonyos katonai vagy a skót felföldi ezred egy szoknyás tagja. Geoffrey ajkai hangtalanul mozogtak. Alex már kezdte érteni. Természetesen az ezeknek a hokáknak - az angoloknak - adott irodalomban volt néhány Arthur Conan Doyle-regény is, s most már látta, milyen túlzásokra ragadtatta el magát a romantikus hoka észjárás Sherlock Holmest illetően. Mindent szó szerint értelmeztek; de kit választottak ki Holmesnek? - Egyáltalán nem könnyű a nyomozó osztály tagjának lenni, uraim - szólalt meg Lestrade. - Tudják nem túl nagy a megbecsülésünk. Hiába tulajdonítja Mr. Holmes mindig nekünk a sikert, a dolog valahogy kitudódik. - Egy könnycsepp gördült le szőrös arcán. Megálltak egy Baker Street-i ház előtt, és bementek az előszobába. Egy idősebb, gömbölyded nőnemű hoka sietett eléjük. - Jó napot, Mrs. Hudson - üdvözölte Lestrade. - Itthon van Mr. Holmes? - Igen, uram - válaszolta Mrs. Hudson. - Menjenek egyenesen föl. - Félelemmel vegyes tisztelettel nézte az embereket, ahogy elindultak a lépcsőn. A 221B lakás ajtaja mögött szörnyű jajveszékelés hangzott fel. Alex megdermedt, a

hideg futkározott a hátán. Geoffrey elkáromkodta magát, és előhúzta a sugárvetőjét. A sikoly felszökött hihetetlen magasságba, majd elhalkult, végül remegő nyögésbe fúlt. Geoffrey berontott a szobába, bent megtorpant és körülnézett. A helyiségben teljes volt a felfordulás. A kandallóban égő tűz fényénél Alex a menynyezetig feltornyozott papírhalmot, egy, a kandallópárkányba szúrt tőrt, egy halom kémcsövet és lombikot pillantott meg, valamint pisztolygolyókkal a falba lyuggatott „V. R.” feliratot. Nehéz volt eldönteni, hogy a vegyszerek bűze vagy a dohányfüst volt-e rosszabb. Egy házikabátba és papucsba öltözött hoka letette a hegedűjét, és meglepetten nézett rájuk. De aztán felragyogott az arca, és kinyújtotta a kezét. - Mr. Jones! mondta. - Micsoda váratlan öröm! Kérem, jöjjenek be. - Hah... ez a hang ... nézett körül idegesen a szobában Geoffrey. - Vagy úgy - mondta a hoka szerényen. - Épp csak egyik kis szerzeményemet próbálgattam. Versenymű hegedűre és cintányérokra. Némiképp kísérleti zene, tudja. Alex a nagy detektívet tanulmányozta. Holmes körülbelül ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik más hoka - talán egy lehelettel karcsúbb, bár emberi szemmel nézve így is meglehetősen terebélyes. - Á, Lestrade! - mondta. - És Watson... ugye nem bánja, ha Watsonnak szólítom, Mr. Jones? Számomra így természetesebb. - Nem egyáltalán nem - egyezett bele elhaló hangon Alex. Arra gondolt, hogy az igazi Watson - illetve az ördög vigye el, a hoka Watson! - biztos valahol máshol van, és a helybéliek egy vágányra beállított agya... - De teljesen elhanyagoljuk vendégünket, aki, úgy veszem észre, Mr. Lestrade foglalkozását űzi - jegyezte meg Holmes, miközben letette a hegedűt, és elővett egy öblös fejű pipát. A CsNyI emberei soha nem rezzennek össze, de Geoffrey most olyan közel került hozzá, mint munkatársai közül talán még soha senki. Nem állt különösebben szándékában mindenáron megőrizni az inkognitóját, de azt a törvény egyetlen szolgája sem szereti, ha úgy érzi, hogy hivatása nagy betűkkel van a homlokára írva. - Honnan tudja? - támadt rá Holmesra. - Roppant egyszerű, drága uram - válaszolta a hoka, fekete orrát mozgatva. - Az emberek ritkaságszámba mennek itt Londonban. Ha tehát egyikük a tiszteletreméltó Lestrade társaságában érkezik, a következtetés, hogy a probléma rendőrségi jellegű, s hogy ön is, drága uram, valamiképp kapcsolatban van az bűnesetek felderítésével, nagyon is valószínűvé válik. Fontolóra vettem egy kisebb tanulmány írását... De foglaljanak helyet, uraim, foglaljanak helyet, s hadd halljam, mi a gond. - Először is hadd mutassam be Mr... - kezdett bele Alex összeszedve magát. - Ugyan-ugyan, Watson - szakította félbe Holmes -, semmi szükség rá. Már ismerem a tiszteletreméltó Mr. Gregsont, ha nem is személyesen, csak hírből. - Geoffrey, az isten verje meg? - üvöltötte a CsNyI embere. - Természetesen, uram, ha álnevet kíván használni, semmi akadálya - mosolygott nyájasan Holmes -, de egymás között nyugodtan lazíthatnánk is, nem igaz? - Ho-ho-honnan tudja, hogy Gregsonnak hívják - dadogott Alex. - Kedves Watson, minthogy ő rendőrtiszt, és Lestrade-et jól ismerem, ki más is lehet-

ne? Kitűnő dolgokat hallottam önről. Mr. Gregson. Ha továbbra is alkalmazza a módszereimet, még sokra fogja vinni. - Köszönöm - horkant fel Geoffrey. - Nos, Mr. Gregson, hadd halljam, mi az a probléma - mondta Holmes, egymáshoz érintve ujjai hegyét. - Maga pedig, Watson, minden bizonnyal jegyzetelni akar. A kandallópárkányon talál papírt és ceruzát. Alex a fogát csikorgatva elment az íróeszközökért, míg Geoffrey belefogott az elbeszélésbe, amit csak Holmes „Jegyez mindent, Watson?” kérdései szakítottak meg, vagy azok az alkalmak, amikor a nagy detektív lassan megismételt valamit, amit ő maga vetett közbe, hogy Alex szóról szóra leírhassa. Amikor Geoffrey befejezte, Holmes egy darabig még csendben ült, pipájából pöfékelve. - El kell ismernem, hogy az ügynek vannak érdekes aspektusai - szólalt meg végül. Bevallom, értetlenül állok a véreb furcsa esete előtt. - De én nem is említettem semmiféle vérebet - mondta Geoffrey bódultan. - Ez benne a furcsa. A terület, melyen ön szerint ez bűnöző rejtőzik, a Baskerville-ek birtoka, s ön egyszer sem említette a vérebet. - Sóhajtott egyet, és a Scotland Yard-os hokéhoz fordult. - Nos, Lestrade, az hiszem a legjobb az lesz, ha mindannyian lemegyünk Devonshire-be. Ott megszervezheti azt a kutatást, amire Gregson vágyik. Gondolom, a holnap reggeli 8.05-ös vonat megfelelő lesz. - Nem szükséges - mondta Geoffrey valamennyire visszanyerve élénkségét. - Akár ma éjjel is odarepülhetünk. Lestrade teljesen megdöbbent. - Márpedig én azt mondom - kiáltott fel -, hogy ilyet nem teszünk! - Ostobaság, Lestrade - vetette oda Holmes. - Igen, Mr. Holmes - válaszolta Lestrade jámboran. Szentvitus-ahol-táncolt faluja egy tucat zsúptetős házból és műhelyből, egy templomból és egy vendégfogadóból állt a szürkészöld mocsarak közepén. Alex egy facsoportot látott nem messze, amiről azt mondták neki, hogy Baskerville Hallt rejti. A fogadó, hatalmas cégére szerint Györgyhöz ós a Sárkányhoz volt címezve; a képen egy páncélba öltözött hoka tűzött lándzsahegyre valami azonosíthatatlan szörnyeteget. Belépve az alacsony mennyezetű söntésbe, Alexéket egy tüsténkedő kocsmáros fogadta, aki bevezette őket szobáikba, melyeknek egyedüli hibájuk az volt, hogy az ágyakat az egyméteres hokákra méretezték. Addigra már beesteledett. Holmes valahol kint sürgölődött, a falubelieket faggatta, Lestrade pedig egyenesen az ágyba bújt. Alex és Geoffrey visszament az ivóba, amit megtöltött a hoka farmerekből és kereskedőkből álló zajos tömeg. Néhányan sipító hangon beszélgettek, mások kis nyilacskákkal dobáltak célba, többen pedig a két ember körül tolongtak. Egy zömök, idősebb helybeli, akit Toowey gazdaként mutattak be nekik, leült az asztalukhoz. - Tuggyák, komáim, az rémséges, amit éccakánként a lápon lát az emberfia - mondta nekik, aztán jót húzott egy pintes korsóból, aminek sört kellett volna tartalmaznia, de

egy régi hagyományhoz ragaszkodva színültig volt azzal az erős szesszel, amit ez a nagy befogadóképességű faj már időtlen idők óta ivott. Alex, régebbi tapasztalataiból okulva lassan szopogatta italát, de Geoffrey már egy félig üres korsó mögül meresztgette némiképp vad tekintetű szemét. - A vérebre gondol? - kérdezte Alex. - Arra hát. Fekete, oszt nagyobb, mint akármék bika. Hát még a fogai! Egyet harap, oszt magának lűttek. - Ez történt Sir Henry Baskerville-lel is? - érdeklődött Alex. - Úgy hallom, senki nem tudja, hova tűnt. - Lenyelte egészben - mondta Toowey sötéten, aztán lehajtotta italát, és kért még egy pinttel. - Ó, szegény Sir Henry! Jó ember vót, úgy biz' a! Amikor az új neveket osztottuk ki, amelyeket az emberek könyveiből tanultunk, ő kiabált és sírt, mert tudta, hogy a Baskerville-eket átok sújtja, de... - Hogy beszész mán, Toowey! - figyelmeztette egy másik hoka. - Má' megbocsátnak - mondta Toowey -, de hát öregszik az embör, oszt néha megfeledkezik magárú'. Alex azon gondolkodott, hogy milyen lehetett az igazi Devonshire. A hokák biztos a hasukra csapva ötlöttek ki az egészet. Sherlock Holmes jókedvűen lépett be a fogadóba. Mélyen ülő, apró szemei csillogtak. - A vadászat megkezdődött, Watson! - jelentette be. - A véreb a megszokott módon tevékenykedik. Különös alakokat láttak a lápon nemrégiben - lefogadom hogy ez a mi bűnözőnk, s hogy hamarosan kézre kerítjük! - Nevetséges - motyogta Geoffrey - hiszen nem is van ... nincs is véreb. Mi egy kábítószercsempészt üldözünk, nem pedig egy ... HUKK! - Egy rosszul eldobott nyilacska suhant el a füle mellett. - Muszáj ezt csinálniuk? - nyögte ki remegő hangon. - Ó, az a Vili fiú - kuncogott Toowey. - Megéri a pénzét, nem igaz? Egy újabb nyíl zizzent el Geoffrey feje felett és állt bele a falba. A CsNyI embere csuklott, majd az asztal alá csúszott; Alex nem tudta eldönteni, hogy ott keres-e menedéket, vagy csak aludni akar. - Holnap felmérem ezt a fogadót - mondta Holmes. - Mindig mindent megmérek, még ha úgy tűnik is, hogy nincs semmi értelme - tette hozzá magyarázatképpen. A fogadós hangja harsogta túl a lármát: - Záróra, uraim, záróra! Az ajtó ekkor nagy csattanással kivágódott. A nyílásban egy ziháló hoka állt. Szokatlanul kövér testét tökéletesen bebugyolálta egy hosszú fekete kabátba. Arca furcsán kifejezéstelennek tűnt, bár hangja a rémülettől reszketett. - Sir Henry! - kiáltotta a fogadós. - Há visszagyütt kegyelmed? - A véreb - nyöszörgött Baskerville - a véreb itt van a nyomomban! - Most mán nem köll félnie, Sir Henry - nyugtatgatta Toowey gazda. - Sherlock Holmes maga gyött le, hogy nyakon csípje azt a fenevadat! Baskerville a falhoz lapult. - Holmes? - suttogta.

- És egy ember a CsNyI-ből - tette hozzá Alex. - De igazából mi egy bűnözőt keresünk, aki a lápon bujkál... Geoffrey kidugta zilált fejét az asztal alól. - Nincs véreb - mondta. - Én egy csúnya ppussjant üldözök, úgy bizony! Sehun nincsen véreb. Baskerville ugrott egy nagyot. - Itt van az ajtóban! - sikoltotta vadul. Keresztülcsörtetett a termen, és hangos csörömpöléssel átvetette magát az ablakon. - Gyorsan, Watson! - Holmes felpattant, és előhúzta múzeumba illő revolverét. Mindjárt meglátjuk, van-e véreb vagy nincs! - Keresztülfúrta magát a pánikba esett tömegen, és szélesre tárta az ajtót. Az ajtónyíláson át kiszűrődő sejtelmes fényben csak halványan lehetett kivenni az ott kuporgó valamit. Hosszú volt, alacsony és fekete, a teste csak egy bizonytalan árny, rémületet keltő fejéből hideg tűz csöpögött, és vadul vicsorgott. Hirtelen felmordult és előrelépett. - Nem lehet! - A fogadós előrerontott; dühösebb volt annál, hogysem megrémüljön. Nem lehet begyünni, má' zárunk! - A lábával odébb taszította a vérebet, és bevágta az ajtót. - Utána, Watson! - kiáltotta Holmes. - Gyorsan, Gregson! - Böööö - mondta Geoffrey. Biztos annyira részeg, hogy meg sem tud mozdulni, gondolta Alex. Ő maga csak anynyit fogyasztott, hogy Holmes után rohanjon. A bejáratban álltak, a sötétséget fürkészve. - Elment - állapította meg Alex. - Követjük a nyomát! - Holmes meggyújtotta tolvajlámpáját, begombolta hosszú kabátját, és szorosabban a fülére húzta vadászsapkáját. - Jöjjön utánam. Senki más nem mozdult, ahogy Holmes és Alex elindult az éjszakában. Kint koromsötét volt. A hokák jobban láttak éjszaka, mint az emberek, ezért Holmes bundás mancsa Alex kezére kulcsolódott, hogy vezesse. - Az ördög vigye el ezt a macskakövet! - mérgelődött a detektív. - Nem maradt semmi nyom. Mindegy, menjünk. - Sietős léptekkel elindultak a faluból. - Merre járunk? - érdeklődött Alex. - A Baskerville Hall felé vezető ösvényen - válaszolt Holmes élesen. - Hiszen máshol aligha találnánk meg a vérebet, vagy igen, Watson? Imigyen megdorgálva, Alex hallgatásba süppedt, amit nem is volt bátorsága megtörni, míg végtelennek tetsző idő után meg nem álltak. - Hol vagyunk? - kérdezte az éjszakában. - Körülbelül félúton a falu és a kastély között - válaszolta Holmes hangja, valahonnan Alex csípőjének magasságából. - Szedje össze magát, Watson, és várjon itt, míg átkutatom a terepet. - Alex érezte, hogy elengedik a kezét, és meghallotta, ahogy Holmes elindul a kotorászni kezd a földön. - Aha!

- Talált valamit? - kérdezte az ember, idegesen nézegetve maga körül. - Valóban találtam, Watson - felelte Holmes. - Egy vörös hajú, falábú tengerész haladt itt el nemrég, hogy vízbe fojtson egy tarisznyára való kismacskát. - Hogy micsoda? - pislogott Alex. - Egy tengerész... - ismételte Holmes türelmesen. - De... de... - dadogott Alex - honnan tudja ezt? - Mi sem egyszerűbb, kedves Watson - mondta Holmes, és a földre irányította a lámpa fényét. - Látja ezeket a kis faszilánkokat? - I-iigen, azt hiszem. - Az erezetéből, a kiszáradtságából és kopásának jellegzetes voltából egyértelműen kiderül, hogy ez a szilánk egy falábról tört le. A rajta lévő szemernyi kátrány elárulja, hogy egy tengerészhez tartozik. De mit keres egy tengerész az éjszaka közepén a lápon? - Ezt szeretném tudni én is - felelte Alex. - Feltételezhetjük - folytatta Holmes -, hogy csakis valami szokatlan indok bírhatta rá, hogy elinduljon, amikor a véreb szabadon kószál. De amikor rájövünk, hogy ő egy vörös hajú, felettébb indulatos ember, akinek van egy tarisznyára való kismacskája, amiket már egy percig sem képes tovább elviselni, egyből nyilvánvalóvá válik, hogy végső elkeseredésében elindult megfojtani őket. Alex agya, ami már némiképp szédülten forgott a hoka szesz hatása alatt, kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a magyarázatba és próbálta meg kihámozni a lényegét. De úgy tűnt, kifolyik az ujjai közül. - És mi köze van ennek a vérebhez vagy a bűnözőhöz, akit üldözünk? - kérdezte elhaló hangon. - Semmi az égvilágon, Watson - pirongatta meg Holmes szigorúan. - Miért kéne, hogy legyen? Alex feladta. Holmes még néhány percig tapogatózva keresgélt, aztán újra megszólalt: - Ha a véreb valóban veszélyes, valahol itt kell ólálkodnia, hogy ránk törjön a sötétben. Rövid időn belül itt kell lennie. Kitűnő - dörzsölte össze kezeit. - Feltételeztem, hogy az - mondta Alex erőtlenül. - Maga itt marad, Watson, míg én egy darabon előremegyek az ösvényen. Ha meglátja azt a teremtményt, füttyentsen egyet. - Lámpája kialudt, lépteinek zaja eltávolodott. Végtelen hosszúnak tűnő idő telt el. Alex egyedül ácsorgott a sötétben, s ahogy az alkohol kiszellőzött belőle, a láp hidege a csontjáig hatolt. Azon gondolkodott, hogy egyáltalán miért is hagyta magát belerángatni ebbe a dologba. Mit szólna Tanni? És mi az ördögöt tudna ő segíteni, ha a véreb megjelenne? Pusztán emberi látásától a vadállat akár kartávolságban is elsétálhatna mellette, anélkül hogy észrevenné... Persze valószínűleg hallaná... Ha ez már így felmerült, milyen zajt csapna egy sétálgató szörnyeteg? Talán topp-topp lenne, esetleg valami nyiff-nyiff-nyaff, mint ami balról hallatszik? A zaj... Jaaaj! Az éjszaka hirtelen darabokra tört. A sötétség egy hatalmas darabja felágaskodott és

egy téglafal keménységével és szilárdságával nekivágódott. Alex pörögve hullott az öntudatlanság csillagos homályába. Amikor kinyitotta a szemét, napfény árasztotta el a szobát az ólomüveg ablakokon át. A feje lüktetett, s emlékezett valami hihetetlen rémálomra, amiben... huh! Megkönnyebbülten hanyatlott vissza az ágyába. Hát persze. Az este biztos hullarészegre itta magát, s csak álmodta az egész furcsa históriát. Majdnem széthasadt a feje. Felemelte a kezét. Vastag kötést érintett. Alex úgy ült fel, mintha dróton húzták volna. A két szék, amivel az ágyat hosszabbították meg számára, zajosan felborult. - Holmes! - ordította. - Geoffrey! Kinyílt az ajtó, s beléptek az említett személyek, Toowey gazdával a nyomukban. Holmes teljesen fel volt öltözve, s szájában ott volt a pipa; Geoffrey szeme vörös, arca nyúzott volt. - Mi történt? - kérdezte Alex vadul. - Nem füttyentett - mondta Holmes szemrehányóan. - Nem, biz'a - szólt közbe a gazda. - Amikó behozták, hát ollyan fehér vót az orcája, mint a lepedő, úgy ám! Igen szörnyen nézett ki, meg kell mondjam. - Akkor nem álom volt! - állapította meg Alex remegve. - Én... ööö... én láttam, hogy elindulnak a szörny után - ismerte be Geoffrey bűnbánó arccal. - Megpróbáltam követni magukat, de valami miatt nem tudtam megmozdulni. Ő is óvatosan tartotta a fejét. - Láttam, hogy egy fekete árny megtámadja magát, Watson - tette hozzá Holmes. Gondoltam, hogy a véreb az, bár nem látszott az a szikrázó fej. A lövésem célt tévesztett, az meg bemenekült a mocsárba. Nem üldözhettem, mikor maga ott feküdt, úgyhogy visszahoztam ide. Most már késő délután van - jól aludt, Watson! - Biztos, hogy a ppussjan volt - mondta Geoffrey, valamennyire visszatalálva régi stílusához. - Még ma átfésüljük utána a mocsarat. - Nem, Gregson - ellenkezett Holmes. - Meg vagyok róla győződve, hogy a véreb volt. - Bah! Az a valami tegnap este csak egy... csak egy... nos, nem egy ppussjan volt. Semmi kétség, hogy valami helyi állat. - Abbiz a - bólintott Toowey gazda. - A véreb. - Nem a véreb! - ordított Geoffrey. - A ppussjan, hallja? A véreb csak merő babona! Nincs ilyen állat. - Nyugalom, Gregson, nyugalom - figyelmeztette Holmes. - És ne hívjon többé Gregsonnak! - Geoffrey a halántékára szorította a kezét. - Ó, a fejem!... - Kedves fiatal barátom - mondta Holmes türelmesen -, amennyiben előre szeretne jutni a hivatásában, hasznára válik, ha tanulmányozza a módszereimet. Amíg maga és Lestrade egy haszontalan kutatóexpedíciót szervezett, én a terepet vizsgálgattam, és nyomokat gyűjtöttem. Egy nyom a detektív legjobb barátja, Gregson. Van ötszáz mé-

rési adatom, hat darab gipsszel kiöntött lábnyomom, pár szövetszál Sir Henry kabátjából és számos más egyéb. Mértéktartó becslés szerint is ötfontnyi nyomot szedtem össze. - Ide hallgasson, Holmes. Azért vagyunk itt, hogy megkeressünk egy kábítószercsempészt. Egy mindenre elszánt bűnözőt. - Geoffrey borzasztó precizitással beszélt. - Nem érdekelnek a vidéki babonák. - Engem igen, Gregson - mosolygott Holmes. Egy artikulálatlan horkantást hallatva, Geoffrey megfordult és kitámolygott a szobából. Egész testében remegett. Holmes utánanézett, a fejét csóválta, aztán visszafordult. - Nos, Watson, hogy érzi magát? Alex óvatosan felkelt. - Már nem is olyan rosszul - ismerte el. - Mintha belülről dobolnának a fejemben, de egy athetrine tabletta majd rendbe hozza. - Ó, erről jut eszembe... - Amíg Alex öltözködött, Holmes elővett a zsebéből egy lapos dobozkát. Amikor újra odapillantott, Holmes éppen a bőre alá fecskendezett valamit egy tűvel. - Hé, az meg micsoda? - kiáltott fel Alex. - Morfium, Watson. Hétszázalékos oldat. Úgy találtam, hogy serkenti az agyműködést. - Morfium! - Itt van egy ember a CsNyI-ből, hogy elkapjon egy kábítószercsempészt, erre az egyik hoka épp most produkál egy... NA, NEM! Holmes előrehajolt, és egy kicsit zavartan súgta: - Nos, Watson, tulajdonképpen igaza van. Ez csak desztillált víz. Már jó párszor írtam, hogy küldjenek morfiumot, de soha nem érkezett egy csöpp se. De... a látszatot fenn kell tartani, tudja. - Ó, hát persze - törölte meg erőtlenül a homlokát Alex. Amíg ő egy emberi méretű ebédet igyekezett elpusztítani, Holmes felmászott a tetőre, majd leereszkedett a kéményben lehetséges nyomok után kutatva. Feketén, de örömteli arccal bukkant fel. - Nincs semmi - közölte -, de alaposnak kell lennünk. Most jöjjön, még sok dolgunk van - tette hozzá élénken. - Hova megyünk? Elkísérjük a kutatóexpedíciót? - érdeklődött Alex. - Ó, dehogy. Attól tartok, ők csak néhány ártatlan vadállatot fognak felzavarni. Mi más úton indulunk el. Toowey gazda volt olyan kedves, és megígérte, hogy elkísér bennünket. - Úgy ám, komám - bólintott az idős hoka. Amikor előbújtak a napfényre, Alex megpillantotta a kutatócsoportot. Vagy száz helyi paraszt gyűlt össze Lestrade irányítása alatt, bunkókkal, vasvillákkal és cséphadarókkal felfegyverkezve, hogy elbánjanak a vérebbel - vagy a ppussjannal, ha úgy alakulna a dolog. Az egyik lelkes farmer egy „ló” vontatta aratógépet vezetett. Geoffrey le-fel rohangált a sor mellett, és igyekezett legalább valamennyire rendbe szedni a hokákat. Alex őszintén megsajnálta őt. Ők a lápon átvezető ösvényen indultak el. - Először Baskerville Hallba megyünk - mondta Holmes. - Van valami fenemód furcsa

dolog Sir Henry Baskerville körül. Hetekre eltűnik, aztán múlt éjszaka megjelenik, megrémülve az ősi átoktól, hogy aztán pontosan abba a mocsárba rohanjon, ahol a véreb kószál. Hol volt a közbeeső időben? Hol van most, Watson? - Hm... igen - értett egyet Alex. - Mit gondol, van valami kapcsolat a vérebjelenség és a ppussjan között? - Soha nem vonjon le következtetéseket, mielőtt kezében lenne az összes adat, kedves Watson - mondta Holmes. - Ez a főbűne az összes fiatal rendőrtisztnek, mint például a mi forrófejű Gregson barátunknak. Alexnek egyet kellett értenie. Geoffrey olyan elszántan fogott hozzá küldetése teljesítéséhez, hogy egész egyszerűen nem vette figyelembe a környezetet; számára a bolygó csupán nyomozásának díszlete volt. Valószínű, hogy rendes körülmények között megfontoltan cselekedett, de Sherlock Holmes bárkinek könnyen elvette a józan eszét. Alexnek eszébe jutott, hogy fegyvertelen. Geoffreynak volt egy sugárvetője, de az ő kis csoportjuknak csak Holmes revolvere és Toowey göcsörtös husángja állt rendelkezésére. Elszorult a torka, és igyekezett kiverni a fejéből azt a valamit, ami előző este leütötte. - Szép napunk van - mondta Holmesnak. - Szép bizony, nem igaz? Mindazonáltal - tette hozzá Holmes, s valósággal ragyogni kezdett - nem egy vérfagyasztó bűntettet szép napon követtek el. Ott volt például a feldarabolt püspök esete - azt hiszem, erről még soha nem beszéltem magának, Watson. Itt van magánál a jegyzetfüzete? - Nincs, miért? - kérdezte Alex kissé megütközve. - Milyen kár. Nemcsak a feldarabolt püspökről mesélhettem volna magának, hanem az ugrándozó hernyóról, a skót doboz titkáról és a nagy hátborzongató esetről is - mind, mind nagyon érdekes ügy volt. Milyen a memóriája? - kérdezte hirtelen. - Miért... jó, azt hiszem. - Akkor az ugrándozó hernyó esetét mondom el magának, ami a legrövidebb közöttük - kezdett bele Holmes. - Ez még jóval az ön ideje előtt történt, Watson. Még épp csak elkezdtek felfigyelni tevékenységemre, mikor egy nap kopogtattak, és az ajtón belépett a legfurcsább... - Itt van Baskerville Hall - vágott közbe Toowey gazda. Egy lenyűgöző, Tudor-stílusú udvarház magasodott a fák vonalán túl. Fölmentek az ajtóhoz, és kopogtattak. Az ajtó kinyílt, és egy fekete inasruhába öltözött testes hoka fagyos szeme meredt rájuk. - A vigécek a hátsó bejáraton át közlekednek - mondta. - Hé! - kiáltott fel Alex. Az inas felismerte, hogy egy ember áll előtte. - Elnézését kérem, uram - mentegetőzött. - Egy kicsit rövidlátó vagyok, és... nagyon sajnálom uram, de Sir Henry nem tartózkodik itthon. - Akkor hol van? - kérdezte élesen Holmes. - A sírjában, uram - felelte az inas síri hangon. - Hol? - csodálkozott Alex. - A sírjában? - vakkantotta Holmes. - Gyorsan, ember! Hol van eltemetve?

- A véreb gyomrában, uram, ha megbocsátja a kifejezést. - Úgy, a, úgy, a - bólogatott Toowey gazda. - Fene nagy bendője van annak a vadállatnak! Néhány kérdés segítségével sikerült annyit kideríteni, hogy az agglegény Sir Henry pár héttel ezelőtt eltűnt, mikor a lápon sétált, s azóta sincs semmi hír felőle. Az inas meglepődött, mikor megtudta, hogy előző este ismét felbukkant. A hír láthatóan felvillanyozta. - Remélem, hamarosan visszatér - mondta. - Fel óhajtok mondani. Bármennyire csodálom is Sir Henryt, nem áll módomban tovább szolgálni egy olyan munkaadót, akit bármely pillanatban felfalhat egy szörnyeteg. - Rendben - mondta Holmes, és előhúzott egy mérőszalagot. - Munkára fel, Watson! - Ó, nem, szó sem lehet róla! - Ez alkalommal Alex megkötötte magát. Nem volt hajlandó itt várni egész éjszaka, míg Holmes végigméricskéli ezt a gigászi udvarházat. Elfelejtette, hogy el kell kapnunk a ppussjant? - Csak pár mérést! - könyörgött a detektív. - Nem! - Egyetlenegyet sem? - Na jó. - Alex megenyhült a sóvárgó hangtól. - Csak egyet. Holmes arca felragyogott, és néhány gyors mozdulattal lemérte az inast. - Meg kell mondjam, Watson, néha nagyon zsarnoki tud lenni - mondta, aztán visszatért a normál hokabeszédhez. - Mégis, hol lennénk a Boswelem nélkül? - Fürgén nekieredt, bundás lábai villogtak a késő délutáni napfényben. Alexnek és Tooweynek igyekezni kellett, hogy lépést tartsanak vele. Már ismét mélyen a lápban jártak, amikor a detektív megállt, s orrát lelkesen mozgatva egy bokor fölé hajolt, melyen egy törött ág a földet súrolta. - Mi az? - kérdezte Alex. - Egy törött ág - mondta Holmes csípősen. - Ezt még maga is láthatja. - Látom. De mi ez az egész? - Ugyan, Watson - mondta Holmes szigorúan -, magának semmit sem árul el ez a megtépázott bokor? Ismeri a módszereimet. Alkalmazza őket. Alexben hirtelen feltámadt a szimpátia az eredeti dr. Watson iránt. Eddig soha nem tudatosult benne, mennyi ördögi gonoszság rejtőzik ebben az egyszerű utasításban: „Alkalmazza a módszereimet!” Alkalmazza - de hogyan? Zordan bámult a bokorra, mely továbbra sem vett róla tudomást, de nem tudott többet kikövetkeztetni, mint hogy a) bokor és b) törött volt. - Öööö... erős szél? - kérdezte habozva. - Nevetséges, Watson - vágott vissza Holmes. - A törött ág még zöld; kétségtelenül tegnap éjjel szakította le valami nagyobb lény, ahogy sietve elhaladt erre. Bizony, Watson, ez megerősíti a gyanúmat. A véreb ment el erre, miközben búvóhelyére tartott, s ez az ág az irányt is megmutatja nekünk. - Arra a Grimpen-mocsár van - mondta Toowey gazda kételkedve -, az pedig átlábolhatatlan. - Nyilvánvalóan nem, ha a véreb is ott van - mondta Holmes. - Ahol ő el tud menni, mi

is követjük. Gyerünk, Watson! - Ezzel továbbügetett, apró testén felborzolódott a szőr az izgalomtól. Néhány percig a bokrok között jártak, majd kiértek egy széles, vizenyős rétre. Nagy figyelmeztető tábla állt előttük. GRIMPEN-MOCSÁR Négy mérföld széles Veszély!!! - Figyeljen erősen, Watson - mondta Holmes. - A lény minden bizonnyal zsombékról zsombékra ugrált. Követjük az útját, és figyeljük a letaposott füvet meg a törött galylyakat. Nos, rajta! - Ezzel elugrott a tábla mellett, és egy kis fűcsomón landolt, ahonnan azonnal továbblendült a következőre. Alex habozott, nyelt egy nagyot, aztán utánaeredt. Nem volt könnyű dolog méteres vagy annál is hosszabb ugrásokkal haladni. Holmes zsombékról zsombékra pattanva hamarosan messze járt. Toowey gazda átkozódott és nyögött Alex mögött. - Ej, nem az én öreg csontjaimnak való ez a szökdécselés - mormogta, amikor megálltak kifújni magukat. - Ha tudtuk vóna, hogy a mocsár ilyen sok gondot okoz, nem építjük meg, az szent, könyv ide vagy oda. - Ezt maguk csinálták? Mesterséges - csodálkozott Alex. - Úgy ám, komám. Benn vót a könyvben, hogy aszongya, Grimpen-mocsár, ami elnyelt sok embert, meg hogy sok bátor szív nyugszik a mélyben. - Bocsánatkérően még hozzátette: - A mienk nem ilyen rémséges, bár igen keményen igyekeztünk. A miénken csak az ember bocskora lesz sáros, ha átkel rajta. Szóval mi jóval el vagyunk maradva, tudja. Alex megkönnyebbülten sóhajtott. A nap már csaknem lebukott a dombok mögött, hosszú árnyak csíkozták a lápot. Alex hátranézett, de semmi nyomát nem látta az udvarháznak, a falunak vagy a kutatóexpedíciónak. Magányos hely - nem kimondottan a legjobb terep egy ördögi vérebbel vagy akár egy ppussjannal való találkozáshoz. Előrepillantva már Holmest sem látta, úgyhogy kissé belegyorsított. Egy sziget - pontosabban egy nagy domb - emelkedett a süppedős ingovány fölé. Alex és Toowey egy végső ugrással elérték. Keresztültörtek a fák és bokrok falán, ami elrejtette a domb gerincét. Itt egy nagy területű, tömött foltban lila virágok nőttek. Alex megtorpant, megnézte a növényt, és elrebegett egy hálaimát. Már épp elég alkalommal látta ezt a virágot újságcikkek illusztrációiban. - Nixl-fű - mondta. - Szóval tényleg itt rejtőzik a ppussjan! Ahogy a nap eltűnt, gyorsan leszállt a szürkület. Alexnek újra eszébe jutott, hogy fegyvertelen, s vadul igyekezett keresztüllátni a sűrűsödő homályon. - Holmes! - kiáltotta. - Holmes! Hol van, öreg cimbora? - Pattintott egyet az ujjával, és elkáromkodta magát. Az ördög vigye el! Most csinálhatom egyedül az egészet! Üvöltés harsant fel a domb túloldaláról. Jones hátraugrott, s egy hegyes faág jól hátba szúrta. Megpördült, s lecsapta a támadóját. - Jaj! - ordította. - A fene essen belé! - tette még hozzá. Az üvöltés újra felhangzott; a mély bömbölés vad morgásba fúlt. Alex megragadta

Toowey gazda zekéjének ujját. - Mi volt ez? - kérdezte rémülten. - Mi történt Holmesszal? - Lehet, hogy elkapta a véreb - mondta Toowey egykedvűen -, oszt épp most eszi. Alex egy bősz mozdulattal félresöpörte a vérszomjas gondolatot. - Ne legyen nevetséges - mondta. - Lehet, hogy én nevetséges vagyok, de hogy a véreb éhes, az hóttbiztos. Alex félelem élesítette füle új hangot fogott fel - léptek zaját a dombtető felől. - Ez... erre jön - suttogta. Toowey mormogott valamit, amit „desszert”-nek is lehetett érteni. Fogát összeszorítva Alex előrerontott. Felért a dombtetőre, ugrott, és estében feldöntött és magával rántott a földre egy kis zömök testet. - Mondtam már, Watson - hallatszott Holmes száraz, morózus hangja -, hogy ez így nem lesz jó. Már százszor elmagyaráztam magának, hogy az efféle heveskedés több jó rendőrtisztet tesz tönkre, mint bármely más hiba. - Holmes! - Alex összeszedte magát, de még alig kapott levegőt. - Uramisten, Holmes, hát maga az! De az a másik hang... az üvöltés... - Az Sir Henry Baskerville volt, amikor kivettem a szájából a pecket - mondta Holmes. - De most jöjjenek, uraim, s nézzék meg, mit találtam. Alex és Toowey követte őt, a nixl-mezőn és a mögötte lévő sziklás lejtőn át. Holmes félrehúzott egy bokrot, felfedve a mögötte ásító feketeséget. - Gondoltam, hogy a véreb egy odúban bújik el, és feltételeztem, hogy álcázza a bejáratát. Tehát megvizsgáltam a bozótot. Jöjjön be, Watson, és engedje el magát. Alex Holmes után mászott. Az alagút mesterséges barlanggá tágult, ami mintegy két méter magas és három méter széles volt, falait műanyag permettel fújták be - egészen lakályos volt. Holmes viharlámpájának gyenge fényénél Alex egy kis tábori ágyat, tűzhelyet, egy rádió adó-vevőt és néhány más tárgyat látott. Ez utóbbiak közé tartozott látszólag egy középkorú hoka is, egy valamikor csinos tweedöltöny rongyos maradványaiban. Valamikor kövér lehetett, erre utalt lazán lógó bőre, de most szívszorítóan sovány és piszkos volt. A hangjának viszont nem volt semmi baja - még mindig káromkodott, a fajtájától szokatlan mély hangon, ahogy igyekezett megszabadulni kötelékei maradványaitól. - Átkozott arcátlanság! - dühöngött. - Az ember már a saját földjén sincs többé biztonságban. És annak a gazfickónak volt képe kihasználni a családi legendát - az én ősi átkomat, az ördög vigye el! - Nyugodjon meg, Sir Henry - csitította Holmes. - Most már biztonságban van. - Írni fogok a parlamenti képviselőmnek - morgolódott Baskerville. - Elmondok neki egyet s mást, el én. Feltesznek majd egypár kérdést az alsóházban, fel bizony! Alex leült a priccsre, és próbált átlátni a félhomályon. - Mi történt önnel, Sir Henry? - kérdezte. - Az az átkozott szörnyeteg a közelembe lopózott a saját lápomon - mondta a hoka felháborodottan. - Az oldalamba nyomott egy pisztolyt. Bekényszerített ebbe a bűzös, visszataszító lyukba. Volt pofája maszkot készíteni az arcomról. Azóta kenyéren és vízen tart. Ráadásul száraz kenyéren, a kutya teremtésit! Ez... ez egyszerűen nem brit!

Ebben a lyukban voltam összekötözve hetekig. Az egyetlen testmozgás, amit végeztem, az volt, hogy betakarítottam neki azt a nyomorult magot. Amikor elment, újra összekötözött, a számat pedig... - Sir Henry hangja felháborodottan remegett - ...a számat pedig a saját középiskolai nyakkendőmmel tömte be! - Rabszolgának és lehetséges túsznak tartotta - értékelte Holmes. - Nos igen, egy mindenre elszánt bűnözővel van dolgunk. De nézze csak, Watson, mit mutatok én magának! - Benyúlt egy dobozba, és diadalmasan előhúzott egy gyűrött, puha fekete tárgyat. - Mit gondol, Watson, mi ez? Alex kifeszítette: egy nagy fogú szörny fejének maszkja vigyorgott rá, mint egy fogkrémreklám. Amikor az árnyékba tartotta, látta rajta a fluoreszkáló pontokat. A véreb feje! - Holmes! - kiáltott fel. - A véreb a... a... - Ppussjan - segítette ki Holmes. - Hogy vannak? - kérdezte udvariasan egy új hang. Ahogy Holmes, Alex, Toowey és Sir Henry a szűk helyen megpördült, mind egymásba gabalyodtak. Amikor kibogozták magukat, egy sugárvető csövével néztek farkasszemet. A sugárvető mögött egy alak állt, aki Sir Henry arcát viselte, s akinek formáját elrejtette hosszú fekete köpenye. - Tizedik! - csuklott Alex. - Személyesen - bólintott a ppussjan. A hokához hasonló, magas hangon beszélt, de ez a hang jéghideg volt. - Szerencsére visszaértem a felderítőutamról, mielőtt hajtóvadászatot indíthattak volna ellenem. Szánalomraméltó volt látni azt a kutatóexpedíciót. Amikor utoljára láttam őket, Northumberland felé tartottak. - Meg fogják találni magát - mondta Alex szárazon. - Nem mer bántani bennünket. - Nem-e? - kérdezte a ppussjan mosolyogva. - Én asziszem, mer - vélte Toowey. Alex borzadva jött rá, hogy ha eddig jó volt a rejtekhely, akkor valószínűleg arra a kis időre is jó lesz, amíg meg nem érkeznek a ppussjan társai, hogy kimenekítsék innen főnöküket. Bárhogy történik is, ő, Alexander Braithwaite Jones nem lesz jelen, hogy lássa az eseményt. De ez lehetetlen. Ilyen dolgok nem történhetnek meg vele. Ő a Liga teljhatalmú megbízottja a Tokán, nem pedig valami valószerűtlen kalandfilm főszereplője, aki arra vár, hogy lelőjék. Ő... Egy hirtelen, vad gondolat pattant ki hevesen zakatoló agyából. - Ide figyeljen, Tizedik, ha most keresztüllő minket a sugárral, felperzseli az összes felszerelését. - Újra el kellett mondania, mert elsőre alig tudott hallható hangokat kiadni. - Ó, köszönöm - felelte a ppussjan. - Átállítom a fegyvert keskeny sugárra. - A cső meg se rezzent, ahogy igazított a fókuszáló gombon. - Nos, van valami imájuk, amit el akarnak mondani? - kérdezte. - Én... - Toowey megnyalta az ajkát. - Megengedné, hogy elmondjak egy verset? Nagyon megkönnyebbülnék. - Hát akkor rajta.

- A Gitchee Gumee partján... Alex is térdelt. Hirtelen kinyúlt egy hosszú emberi láb, s Holmes lámpására taposott. Ahogy a fény kialudt, elterült a földön. Lézersugár sistergett el felette, de mivel szűkre volt állítva, célt tévesztett, és a szemközti falba csapódott. - Hajrá! - kiáltotta Sir Henry, ahogy rávetette magát a láthatatlan ppussjanra. De belebotlott Alexbe, és végignyúlt a földön. Alex kimászott alóla, belekapaszkodott valamibe, és keményen ütni kezdte. A másik visszaütött. - Nesze, ez a tied! - bömbölt Alex. - Ez is a tied! - Jaj, nem! - mondta Sherlock Holmes a sötétben. - Már megint maga az, Watson? Megfordultak, egymásnak ütköztek, majd a küzdelem zaja felé tapogatóztak. Alex belemarkolt egy karba. - Barát vagy ppussjan? - kiáltotta. Egy lézersugár volt a válasz. Alex a padlóra vetette magát, és igyekezett elkapni a ppussjan csontos lábát. Holmes átmászott rajta, hogy megtámadja az ellenséget. A ppussjan még egyszer vadul tüzelt, aztán Holmes elkapta a fegyvert tartó kezét és belecsimpaszkodott. Toowey gazda megeresztett egy hoka harci kiáltást, meglengette feje fölött husángját, és leütötte Sir Henryt. Holmes kicsavarta a ppussjan kezéből a sugárvetőt, s az a földre esett. A csempész kifordult Alex szorításából, és kiszabadította a lábát. Alex ekkor a kabátjába kapaszkodott. A ppussjan kibújt belőle, és végigcsúszkált a barlangon, a fegyver után tapogatózva. Alex néhány másodpercig még küzdött a nehéz kabáttal, mielőtt észrevette volna, hogy az üres. Holmes ugyanabban a pillanatban ért a sugárvetőhöz, mint Tizedik, és kiragadta a fegyvert a ppussjan markából. Tizedik tovább kaparászott, és sikerült elkapnia a Holmes zsebéből kieső sima, kemény tárgyat. Diadalittasan horkant fel. Ahogy elhátrált, összeütközött Alexszel. - Oppardon - mondta Alex, és tovább tapogatózott a földön. A ppussjan megtalálta a világítás kapcsolóját, és lecsapott rá. A ragyogó fény megvilágította a három összegabalyodott hokát és az egy embert. Rájuk szegezte a fegyverét. - Rendben! - rikoltotta. - Végre a kezemben vagytok! - Azonnal adja azt vissza! - mondta Holmes sértődötten, és előhúzta a revolverét. A ppussjan lenézett. Sherlock Holmes pipáját szorongatta a kezében. Whitcomb Geoffrey betántorgott a György és a Sárkányhoz címzett fogadóba, és megragadta a falat, hogy támaszt találjon. Komor volt és borostás. Ruhája cafatokban lógott. Haja forgáccsal, cipője iszappal volt tele. Állandóan rángatózott, ajka hangtalanul mozgott. Az egy éjszakán és fél napon át tartó próbálkozás, hogy felügyeljen egy hoka kutatóexpedíciót, még egy CsNyI-embernek is túl sok volt. Alexander Jones, Sherlock Holmes, Toowey gazda és Sir Henry Baskerville együttérzően pillantott fel teájából, amit a fogadós szolgált fel nekik. A ppussjan is felnézett, de kevésbé barátságosan. Rókaarcában nagy fekete szemek ültek, négylábú

testét Sir Henry régi iskolai nyakkendőjével kötözték a székhez. Csuklóját Sir Henry ezredének szalagjával kötötték össze. - Úgy látom, Gregson, meglehetősen sikertelen volt a kirándulása, igaz? - kérdezte Holmes. - Jöjjön, igyon egy kis teát. - Hun vannak a többiek, komám? - érdeklődött Toowey gazda. - Amikor otthagytam őket, a letartóztatásuk ellen tiltakoztak a potteringhami kastélynál - mondta Geoffrey tompán. - A gróf nehezményezte, hogy végigkotorták a kacsaúsztatóját. - Ehen, ehen, hát azért nemsokára mind itt lesznek - mondta Toowey gyengéden. Geoffrey Tizedikre emelte véreres szemét. - Szóval végül is elkapták. - Túl fáradt volt ahhoz, hogy ennél többet mondjon. - Ó, igen - felelte Alex. - Vissza akarja vinni a Központba? Geoffrey először mutatott némi életerőt, amióta bejött, mikor felsóhajtott: - Visszavinni? Hát tényleg itthagyhatom ezt a bolygót? Belerogyott egy székbe. Sherlock Holmes megtömte pipáját, és hátradőlt saját székében. - Ez egy érdekes kis eset volt - mondta. - Bizonyos vonatkozásaiban a két sült tojás kalandjára emlékeztet, és azt hiszem, kedves Watson, hogy bírhat némi értékkel az ön kis krónikái szempontjából is. Készenlétben van a jegyzetfüzete?... Jó. Az ön érdekében, Gregson, elmagyarázom a következtetéseimet, mert maga sok tekintetben ígéretes ember, aki profitálhat a tanításokból. Geoffrey ajka újból mozogni kezdett. - Már elmagyaráztam, milyen rendellenességet találtam Sir Henry fogadóbeli megjelenésében - folytatta Holmes kérlelhetetlenül. - Arra is gondoltam, hogy a véreb mostani felújult tevékenysége, mely időben annyira pontosan egybeesett a ppussjan ideérkeztével, szintén a mi bűnözőnk számlájára írható. Valószínűleg azért választotta ezt a búvóhelyet, mert egy ilyen legenda kapcsolódott hozzá. Ha a helyiek megrémülnek a vérebtől, kevésbé valószínű, hogy messzire merészkednek és megzavarják Tizediket. Ráadásul, ha bármit is észrevennének, ezt a vérebnek tulajdonítanák, s az idegenek, akik nem veszik komolyan a babonákat, nem vennék figyelembe észrevételeiket. Sir Henry eltüntetése természetesen része volt ennek a megfélemlítési kampánynak, de ezenkívül a ppussjannak szüksége volt egy hoka arcra is. Időről időre megjelent a környékbeli falvakban, hogy élelmet vásároljon és kiderítse, nem üldözi-e őt a maga hivatala, Gregson. Watson volt olyan kedves és elmagyarázta, hogyan tudnak maguk maszkot készíteni műanyagszóróval. A ppussjan kabátja egy zseniális, átalakítható ruhadarab: egy kis igazítással úgy néz ki, mint egy szörny teste, vagy ha a hátsó lábára áll, mint egy kissé hórihorgas hoka ruhája. Így aztán a ppussjan lehetett önmaga, vagy Sir Henry Baskerville, vagy a baskerville-i véreb, ahogy éppen neki kellett. - Okos fickó - dörmögött Sir Henry -, de nagyon elszemtelenedett. Ilyenfajta dolgot egyszerűen nem illik csinálni. Ez nem fair play. - A ppussjan minden bizonnyal hallott valami szóbeszédet az ideérkezésünkről - folytatta Holmes. - Egy repülőgép elég nagy szenzációt kelt itt. Utána kellett néznie a do-

lognak és kideríteni, vajon őt keresik-e, és ha igen, mennyire forró a nyom, amit követnek. Megjelent Sir Henry álarcában a fogadóban, megtudott annyit, amennyire szüksége volt, majd az ablakon át távozott. Aztán újra megjelent a véreb képében. Ezzel kísérelte meg elterelni magáról a figyelmet és próbált minket egy nem létező véreb után uszítani. Lestrade kutatóexpedíciója éppen ezt csinálta, amikor utoljára hallottunk felőlük. Amikor aznap éjjel üldözőbe vettük, megpróbált elbánni a jó Watsonnal, de szerencsére én még idejében közbeléptem. Ezek után körülöttünk ólálkodott, és kémkedett Lestrade után, míg végül vissza nem tért odújához. De én akkor már ott voltam, és csapdát állítottam neki. Holmes a levegőbe emelte fekete orrát, és nagy füstfelhőt fújt ki. - így ért véget a befurakodott véreb története - tette hozzá elégedetten. Alex ránézett. A fene vigye el - az egész dologban az a legrosszabb, hogy Holmesnak igaza volt. - Holmes... Lord Harryre mondom, Holmes, ez... ez színtiszta zsenialitás. Csak akkor vette észre, mit csinált, amikor a szavak már elhagyták ajkát. De már túl késő volt - túl késő, hogy elkerülje a választ, amit Holmes adni fog. Alex összekulcsolta a kezét, és megfeszítette fáradt testét, eltökélve, hogy férfiként viseli el a dolgot. Sherlock Holmes elmosolyodott, kivette a pipát a foga közül, és kinyitotta a száját. Alexander Jones vastag, mennydörgő ködön át hallotta a szavakat. - Egyáltalán nem. Magától értetődő, kedves Watsonom! Schopp Attila fordítása Rőczei György rajzai

DANIEL F. GALOUYE Ma éjjel szertefoszlik a világ - Követnek - jegyezte meg hirtelen Tarl Brent, miközben a lánnyal a karján ügyesen a járdaszél felé navigált. - Ez hétszentség, Maud - állította konokul. - Nem mondanám, ha nem tudnám biztosan. A lány a homlokát ráncolta, amíg egy duda tülkölése el nem halt, aztán a fiatalemberhez húzódott a sűrű tömegben. - Ne beszélj zöldségeket! - felelte fintorogva. - Még hogy követnek! Téged! Ne nevettess! Tarl Brent azonban gyorsabb tempót diktálva átvágott a délidőben felduzzadt emberáradaton, és balra pillantva tekintetét egy áruház tükörborítású oszlopára szegezte, amelyben rálátott a háta mögötti területre. - Miért akarna téged bárki is követni? - fürkészett körül Maud bizonytalanul. - Fogadni mernék egy zsák pénzben - felelte Tarl, eleresztve a kérdést a füle mellett és továbbra is a tükröt bámulva -, hogy az a barna kalapos, csíkos öltönyös fickó az... Várj! - Megszorította a lány karját. - Ne fordulj hátra! Elhaladtak az áruház előtt, s ezzel a tükröződő felület nyújtotta előny elveszett Tarl számára. - Rögtön megtudjuk - mondta. A lány évődve felkacagott. - Igazán kíváncsi lennék, honnan szeded, hogy követnek. - Elég régóta vagy már a titkárnőm - emlékeztette a fiatalember a lányt -, hogy ismerd a dolgaimat. Az, hogy rám akaszkodott valaki, csak egy a körülöttem terjengő rejtélyek közül, amikre fényt kell derítenem. - Rejtélyek? - vonta föl a lány a szemöldökét. - Úgy van, rejtélyek. Az összes miértre meg kell találnom a választ... Magad is tudod, Maud, hogy alig három éve még egy nagy nulla voltam. És nézd meg, hol tartok ma: közel az első milliómhoz. - De hisz semmi rejtélyes nincs ebben! Akkor indult be az üzlet, amikor százezer dollárt örököltél egy... - Egy rokontól, akit még csak nem is ismertem - fejezte be Tarl a mondatot. - Még most is komolyan kétlem, hogy létezett egyáltalán az a rokon. A következő útkereszteződésnél várniuk kellett, míg a lámpa zöldre nem váltott. Tarl ismét hátrapillantott. Majd átkeltek az úttesten. - És nem mondhatod, hogy a sikereimet a kiváló koponyámnak köszönhetem - jegyezte meg a fiatalember. - Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy milyen rengeteg szerencse játszott közre mindenben... csak a múlt héten is több mint ötvenezret veszítettem volna a piacon, ha az ügynökeink nem hibásan jegyzik le az utasításaimat. - Szép kis hiba - kuncogott a lány. - Még nyertél is rajta harmincezret, nem igaz? Minek rágódsz ilyesmiken? Nekem ugyan nem fájna miatta a fejem, amíg a szerencse át

nem fordul balszerencsébe. Tarl, kikerülve egy idős asszonyt, keresztülvágott a járdán, és titkárnőjét egy étterem asztalokkal és napernyőkkel telizsúfolt kis belső udvara felé kormányozta. - Az isten szerelmére, Maud - ellenkezett a fiatalember -, az utóbbi három évben csupa átkozottul szerencsés dolog történt velem. Ez... Ám eleresztve a lány karját, aprót lökött rajta az udvar bejárata felé. - Eredj be - suttogta -, és keríts egy asztalt. - Tarl! - háborgott Maud. - Mi a csodát akarsz? - Nyakon akarom csípni azt a pasast, aki a nyomunkban koslat! Meg akarom tudni, hogy mi ez az egész! - Azzal megfordult és eliramodott. - Várj! - kiáltotta a lány, de a fiatalember már el is tűnt a bevásárlók seregében. Tarlnak nem kellett sokat keresgélnie, újra megpillantotta a fickót. Az elképedt, látszott az ábrázatán. Tarl már-már vállon ragadta, amikor egy szemüveges, rozoga öregember, megpakolva egy rakás csomaggal, kilépett egy kapualjból. Tarl és az öreg öszszeütköztek, majd mindketten elterültek a járdán. A pasas erre gyorsan kereket oldott, és egy saroknál nyoma veszett. Ahogy ugrott volna talpra, Tarl érezte, hogy a szemüveges férfi fektében is markolja a nadrágja hajtókáját. - Legalább fölsegítene, maga mamlasz, ha már letiport! - lamentált az öregúr dühösen, és meglepő erővel csimpaszkodott Tarl nadrágjába. Tarl lenézett a vénemberre, majd reményvesztett pillantást vetve a távozó alak felé, nagyot sóhajtott: - Már túl késő. - Mit mond? - Á, ne is törődjön vele, bátyó - legyintett Tarl, és talpra segítette. Maud még akkor is izgatott volt, amikor Tarl visszaérkezett az étterem udvarába. - Mi történt? - kérdezte. - Meglógott - zökkent le Tarl a lány mellé. - Biztos vagyok benne, Maud. Az a pali igenis követett minket. A lány felkacagott, majd felkapott egy újságot, amelyet egy előttük ott étkező vendég felejtett az egyik széken: - Van itt sokkal érdekesebb beszédtéma is. Azt mondja, hogy: „A fizikusok meghatározták a fénysebesség újabb mértékét...” - Mit gondolsz, miért olyan életbevágóan fontos valakinek, hogy én mit csinálok? tűnődött Tarl állát a tenyerébe támasztva, és csak bámult a semmibe. - „Legalább három hírneves amerikai fizikus erősítette meg a mai napon - folytatta a lány a felolvasást - dr. Randel Steffingtonnak a fénysebesség újabb mértékét meghatározó számítását, amit a washingtoni tudós tegnap végzett el laboratóriumában. A három tudós - külön-külön végrehajtott kísérletek eredményeként - megegyezett abban, hogy a fény 164 636 egész 2 tized kilométert tesz meg másodpercenként, körülbelül 135 184 kilométer másodperccel kevesebbet tehát, mint korábban feltételezték...” Tarl erre elnevette magát. - Rendben, győztél! Megjelent egy pincér, és felvette a rendelésüket. A percek múltak, Tarl hallgatásba

burkolózott, titkárnője pedig az arcát fürkészte. - Ide figyelj, Tarl - szólalt meg végül a lány. - Ha mindenáron ezen akarsz rágódni, hát nem bánom, beszéljük meg... Legyünk túl rajta. Tarl tekintete töprengővé vált. - Nemcsak képzelődöm, amikor azt állítom, hogy valami titok lappang az egész mögött. - Összefonta a karját, és az asztalra dőlt. - Akkor kezdtem gyanakodni, amikor New Yorkba tartottam, azt követően, hogy értesítettek: örököltem. Nem volt pénzem, végigpotyáztam az utat vonatról vonatra... Alig sikerült ideérnem. Akkor történt az a fura eset azon a kisvárosi állomáson, ahol a vonat mellékvágányra állt, én pedig összetűzésbe keveredtem néhány részeg pofával a pályaudvaron. Egy szempillantás alatt elláthatták volna a bajomat azokkal a lecsapott fenekű sörösüvegekkel. Már bekerítettek, az üvegekkel hadonászva, amikor egy tehervagon mögül előugrott három másik csavargó. A kisujjamat se kellett mozdítanom. Azok hárman teljesen kicsinálták emezeket. Annyi időm se maradt, hogy megköszönjem nekik; eltűntek, mint a kámfor. Azóta csupa ilyesmi történik velem... Valaki mindig előbukkan a semmiből, hogy elkapja a karom, ha netán úgy tűnne, rohanó autóáradat elé akarnék lépni... Vagy ha elmegyek hajókázni a jachtommal, és a víz kezd egy kicsit fodrozódni, csónakok teremnek ott szinte a semmiből... Csakhogy mindezeknek az összefüggést nélkülöző mozzanatoknak addig nem volt semmi értelmük, amíg néhány héttel ezelőtt el nem kezdtem összerakosgatni őket. Most már világos előttem, hogy mindez egyetlen célt szolgál: valaki vagy valamilyen csoport minden lehetséges módon arra törekszik, hogy az összes elképzelhető módon megvédelmezzen engem. Fizikai, anyagi és bármiféle szempontból, ami csak létezik... Tudod-e, miből jöttem erre rá, Maud? - kérdezte Tarl hirtelen. A lány megrázta a fejét. - Emlékszel, benne volt a lapokban a múlt hónapban! - Ó, a fegyveres rablóra gondolsz? - Pontosan. A házam előtt történt. A sofőröm és én egyszerre szálltunk ki a kocsiból. Az a pasas a sövény mögül pattant elő, és pisztolyt rántott. Még végig se mondhatta, hogy „Fel a kezekkel!”, fegyverek ugattak fel mindenfelől... A rendőrség huszonhat golyót számolt meg a testében. Kik lőtték ki azokat a golyókat? És miért, ha nem abból az egyetlen indokból, hogy engem megvédjenek? És miért nem lehet ezeket a fickókat megtalálni? Tarl széke halkan megnyikordult, amint egy, a szomszéd asztalnál álló szék hozzányomódott. A rajta ülő férfi hirtelen felállt, és eltűnt a belső étteremben. A helyét egy másik férfi foglalta el. Maud tekintete futólag találkozott az újonnan jött vendégével. Aztán figyelmét ismét Tarlra fordította. Egy igénytelen külsejű belvárosi épület ötödik emeletén megcsörrent egy irodai telefon. Egy szikár, középkorú, szenvtelen arckifejezésű férfi emelte fel a kagylót.

- Tessék! - Központ? - Igen, a központ beszél... a főigazgató vagyok. - M-3-as jelentkezem. - Rendben felváltották? - Természetesen... De hagyjuk most a formalitásokat, T. J. Súlyos a helyzet... Ma még gyanakvóbb, mint tegnap. Charles, a sofőrje és a titkárnője. - Tilos az ügyben szereplőket akár a nevük, akár a kapcsolat minősége szerint említeni! - szidta le kurtán a telefonálót a főigazgató. - Nos, S-14-nek és B-1-nek igaza volt, amikor azt jelentették, hogy a követett személy fokozott érdeklődést tanúsít a központ ügynökeinek tevékenysége, vagyis azok véletlenszerű felbukkanása iránt. Ebből arra következtetek, hogy teljes mértékben tudatában van annak, hogy tartós felügyelet alatt áll. Úgy látszik, megpróbálta elkapni... - Igen, tudjuk. T-22 öt perccel ezelőtt jelentkezett. A kísérlet sikertelen volt, hála F-5nek, aki gyorsan kapcsolt. M-3 pergőn, akadozás nélkül beszélt. Egy, a telefondróthoz csatlakoztatott magnetofon rögzítette az ügynök szavait az adattár számára. M-8 beszámolója Tarlnak az éttermi asztalnál lezajlott beszélgetését taglalta. T. J. csak egyszer szakította félbe, amikor M-3 szóba hozta, mit olvasott fel a titkárnő az újságból. - Reagált valahogyan a fénysebesség említésére? - Nem. De azt hiszem, szólnunk kellene B-1-nek, hogy vigyázzon, ne beszéljen célzatosan... ha mint mondta, uram, fennáll a lehetősége a válaszreakciónak. - Majd figyelmeztetjük - biztosította T. J. az ügynököt. - Foglaljam el újra az őrhelyemet? - érdeklődött M-3. - Még mit nem! Tudja, hogy havonta csak egyszer kaphat feladatot. - Akkor végeztünk mára? - Végeztünk, de csak miután szépen visszaballagott ide, és a következő harminc nap alatt ki se húzta az orrát az akták közül. T. J. hátradőlt a székén. Megnyomott egy csomó gombot az asztalán. Egy pillanattal később hárman léptek be a szobába. Székeket húztak maguknak az asztal köré. Miután T. J. egyenként mereven a szemükbe nézett, kijelentette: - Súlyosbodik a helyzet! A három férfi gondterheltnek látszott. - Mit tehetünk, T. J.? - Nem tudom. - A főigazgató egy ceruzával babrált. Ma délután azonban igazgatói értekezleten lesz. - Az órájára tekintett. - A következő egy órában. - Lehetséges - mondta az egyik férfi -, hogy túlságosan rámenősek voltunk. Meghiúsítjuk a saját terveinket, T. J. ha hagyjuk, hogy a fiú rájöjjön. A gyanakvása a végén még éppen azt idézi elő, aminek az elhárításában reménykedtünk! - Gondolja, hogy az a tegnapi újsághír az étteremben netán kiválthatta? - kérdezte a T. J. jobbján ülő ügynök idegesen. - Nem - nyugtatta meg a főigazgató. - Alig néhány perce ellenőriztük. Legalábbis nem

történt nyilvánvaló tudatos válasz a „fénysebesség” stimulusra... Tulajdonképpen semmiféle tudatos reakció nem történt egyik tudományos bejelentésre sem az eltelt három év során. Még szerencse, hogy az esze - jobban mondva a tudata - egyáltalán nem tudományos beállítottságú. A harmadik férfi tanácstalanul végighúzta a zsebkendőjét a homlokán. - Az a vég lenne - mondta -, ha egyszer rádöbbenne, hogy ő a felelős mindazért a tekintélyromboló felfedezésért... T. J. közbevágott: - Ne feledjék, ő a felelős mindegyikért, kivéve az elsőt, még ha nincs is tudomása róla. A legelsőért mi vagyunk felelősek - közvetve. Természetesen ő okozta, de a mi ösztönzésünkre, ezért a hiba közvetve minket terhel. A negyedik férfi, aki addig meg se mukkant, vonakodva megkérdezte: - Gondolják, hogy minden rendben lett volna, ha nem próbáljuk meg igazolni a feltételezést... ha elfogadjuk, hogy a feltevésünk helytálló, és nem próbáljuk célzott kísérlettel az első reakciót kikényszeríteni? T. J. tiltakozva legyintett. - Ez már a múlté. Túl késő, nincs mit tenni. Beigazolódott: a mi vizsgálataink vezettek oda, hogy a Merkúr bolygó oly „megmagyarázhatatlan” módon eltűnt. Tudjuk, hogy a bolygó nem hullott bele a Napba, hisz épp a legnagyobb földtávolban volt. Tudjuk, hogy egyszerűen csak dematerializálódott... Azt azonban kiderítettük, minden kétséget kizáróan, hogy mi rejlik Brent tudatalattijában. A T. J.-vel szemközt ülő ügynök újfent verejtékezni kezdett. - Miért is nem hagytuk békén! Bárcsak ne piszkáltuk volna fel azzal, hogy elkábítjuk és engedjük, hogy Mendel... - Dr. Mendel - vágott közbe T. J. - a legkiválóbb pszichiáter a világon. A stimulusvizsgálatot kifogástalanul bonyolította le. Brent tökéletes alvajáró állapotba került, a legtökéletesebbe, amit életemben láttam. A feltételezésünk eljutott a tudatalattijába... illetve azon is túlra - borzongott meg T. J. -, és kiváltotta a beigazoló választ. Az utóhipnotikus korrekció simán ment, figyelembe vettünk minden kapott információt. Brent még csak nem is emlékezett a körülményekre, amelyek az elkábításához vezettek. Nem hiszem, hogy Mendelen kívül bárki is... - Rólam van szó? - A nyitott ajtóból zengő, mély hang hallatszott. Magas, rideg arckifejezésű férfi állt a küszöbön. - Á, dr. Mendel! - ugrott fel T. J., majd az ajtóhoz sietett, és az asztalhoz invitálva a doktort, hellyel kínálta. - Igazgatói értekezletet tartunk - közölte T. J., miután Mendel kényelmesen elhelyezkedett. - Szóval úgy vélik, ennyire komoly a helyzet? - Brent gyanakvása nőttön-nő. - T. J. ujjaival az asztalon dobolt. - Épp azon morfondírozunk, vajon történt-e valami helyrehozhatatlan. - Véleményem szerint - szólalt meg az igazgató jobbján ülő férfi - valamit biztosan elhibáztunk... indokolatlan reakciók következtek be szinte szabályos időközönként, amióta csak elkezdtünk foglalkozni ezzel az üggyel - méghozzá kifejezetten az ilyen

reakciók elhárítása érdekében! Igaz, reménykedtünk, hogy a legelső reakciót nem követi több. De követte. És egyre sűrűbben követik egymást... Én mondom, az a valami ébredezik! Nem emlékeznek, egy éve mintha elfújták volna a föld színéről a náthát? - Á, az csupán... - vágott közbe T. J. - Hát arra emlékeznek-e, amikor megállapították, hogy a Nap és a Föld távolsága megváltozott? - hagyta figyelmen kívül az ügynök a közbeszólást. - És annak a három elemnek a váratlan felfedezésére, amelyek be sem illeszthetők a periódusos rendszerbe? Vagy az Avogadro-elmélet megcáfolására? ... Túl sok mérföldkő ez egyszerre. Higgyék el, ébredezik az a valami! - Ha viszont olyannyira ébredezik, hogy képtelenség visszatartani és újra alvó állapotba juttatni, akkor ugye nem sokat tehetünk már? - lapogatta meg T. J. tompán az asztal lapját. A többiek mindhárman a fejüket ingatták, és csak bámultak egymásra. Dr. Mendel felkelt, odaballagott az ablakhoz, és töprengve figyelte a forgalmas utcát odalent. - Uraim - szólalt meg -, miért nem engedik el magukat legalább egyszer annyira, hogy elgondolkodnának rajta, milyen mérhetetlenül roppant nagy hatalommal játszadozunk? Bárcsak meg tudnánk zabolázni! Képzeljék el, ha az összes energia, ami a világegyetemben csak létezett, az önök kezében lenne! A doktor lassan hátrafordult, és az asztalnál ülőkre tekintett. A pillantása azonban valami, nem az adott helyiségben lévő dologra szegeződött. Fojtott hangon beszélt tovább: - Csak valahogy befolyásolni tudnánk ezt az erőt... az irányításunk alatt szabadjára engednénk, hogy minket szolgáljon.., - de semmi sem lehetetlen, semmi! - emelte meg a hangját fenyegetően. T. J. megköszörülte a torkát. - Megborzadok még a gondolatától is - mondta rosszallóan. - Az emberiség sorsa múlik azon, hogy képesek leszünk-e megzabolázni ezt az erőt annyira, hogy másra, mint természetes célra, ne legyen felhasználható. - De T. J.! - fordult dr. Mendel az igazgatóhoz. - Az erő máris elszabadult. Egy bolygó semmivé vált. Egy bizonyos betegséget okozó mikroorganizmus mind az utolsó szálig kiveszett e világból. A következő megnyilatkozáskor rá kellett döbbennünk, hogy a csillagászaink félrebeszéltek az utóbbi kétszáz évben - merthogy a Föld valójában közelebb van a Naphoz; s hogy a napsugárzás nem olyan intenzív, mint gondoltuk... Biztos vagyok benne, hogy lesznek más megnyilatkozásai is. Lehet, hogy el kell térnünk a jelenleg követett iránytól. Talán a tudatára kellene ébresztenünk és meg kellene kísérelnünk kapcsolatba lépni vele... - Nem, Mendel! - rázta meg a fejét T. J. szigorúan. - Csak végső esetben... Én mindenesetre hiszem, hogy van még remény az eredeti akciótervünk végrehajtására. El kell altatnunk Brent gyanakvását. Visszafogatjuk kissé ügynökeink buzgalmát. Van egy másik tervem is... A négy férfi várakozón meredt az igazgatóra. - Mind ez idáig elsiklottunk az egyik legfontosabb tényező mellett: nem tulajdonítot-

tunk különösebb jelentőséget annak, hogy gyengéd érzelmeket vigyünk az életébe. Brent még most sincs szerelmi téren elkötelezve. - Pedig én azt hittem - ráncolta a homlokát Mendel -, hogy Maud... akarom mondani, B-1... - Nem, nincs köztük semmi - rázta meg a fejét T. J. - Ha ki is alakult köztük valami, az véletlen lehetett, nem terveztük be. Úgy vélem, ha találunk valakit, aki vonzó személyiség, és elbűvölő külsővel rendelkezik, akkor Brent tudatát és tudatalattiját ismét lefoglalná valami... talán az a bizonyos dolog is teljes tompultságba süppedne megint... T. J. felemelkedett forgószékéből. A három meghívott igazgató a tárgyalást berekesztő jelnek ítélve a mozdulatot, elhagyta a helyiséget. T. J. Mendelhez fordult. - Bármi történjék, két órán belül végérvényesen felülkerekedünk a problémán. Ezalatt az összes nélkülözhető alkalmazottunkat ráállítjuk az aktákra, és előásunk minden adatot, ami fényt deríthet arra, miként viszonyul Brent a női nemhez. Tülekedő tömeg kavargott a járdán az ereszkedő sötétségben. Tarl, karjára vetett felöltőjével, türelmetlenül ácsorgott irodaháza halljában az üvegajtók mögött, sofőrjére várakozva. Aztán begördült az épület elé egy krómozott, fémes fekete fényű autócsoda. Charles szögletes, elnagyolt vonású, de barátságos ábrázata bukkant fel a gépkocsi jobb oldalán az ablak nyújtotta keretben. Átnyúlt az ülés fölött, és kinyitotta a hátsó ajtót. Tarl, amint kalapját a szemébe húzva kilépett az épületből, beleütközött egy fürge tempóban arra siető lányba. A lökéstől éles sikítás hagyta el a lány ajkát, s Tarl felöltőjébe csimpaszkodva elterült a járdán. Tarinak sikerült megtartania az egyensúlyát. A lány apró, fordított fagylalttölcsér alakú kalapja féloldalra fittyenve billegett ide-oda, eltakarva az egyik szemét. Ragyogó, vörös hajfürtjei szétterültek csinos kosztümkabátja vállán, s körbefonták hamvas orcáját. A lány bő szoknyája esés közben felcsúszott. Takarosan rásimult a lábára, félúton a térde és a csípője között, felfedve feszes, formás lábikráját és combját. Meghökkenve ült egy pillanatig, csinos arcán hitetlenkedő kifejezéssel. - Hű! - kiáltotta a kalapját igazgatva, miközben Tarl talpra segítette. - Szép kis baleset! - Igazán sajnálom - szabadkozott Tarl őszintén. - Én nem... - Ó, ne mentegetőzzön - mosolygott a lány. - Valószínűleg az én hibám volt az egész. Ráncokba futott Tarl homloka, amint hirtelen felötlött benne, mennyiben lehetett véletlen ez és a másik, az aznap déli összeütközés. Úgy tűnt, a lány az arcát tanulmányozza, mintha kutatna valami után. Néhány másodpercnyi hallgatás után zavartan félrepillantott. A vészcsengő megszólalt Tarl agyában. Eleresztette a lány karját, az pedig a bejárat felé lépett, hogy kijusson a kavargó emberáradatból. Akkor megbotlott, és majdnem elvágódott. Tarl másodszor is elkapta a karját. - Én... én... - A lány lehajolt, és a bokájára szorította a kezét. - Azt hiszem, kificamodott. - Egy pillanat szünet. - Nem tudom, hogy jutok így haza... Tarlt ismét balsejtelem kerítette hatalmába. Úgy látszik, a lány azon iparkodik, hogy

továbbfejlessze a véletlennek köszönhető ismeretséget. - Hazavitetem taxival - javasolta, megtörve a csendet. A lány röpke pillantást vetett a járdaszegélynél parkoló gépkocsira. Tarlnak összefutott a szemöldöke, mivel a lány tekintetét azzal magyarázta, hogy elárulta magát: tudta, anélkül hogy ő megmondta volna neki, hogy kocsi és sofőr várakozik rá. - Menjünk - szólt Tarl karon fogva a lányt, engedelmeskedve az ösztöneinek. - Fogunk egy taxit, hogy baj nélkül hazajuthasson. - Leila Smithers a nevem - mondta a lány fintorgó arccal, miközben keresztülsántikált a járdán Tarllal. - És az öné? - Tarl - felelte ő, leintve egy taxit. - Tarl Brent. - A Chestnut utca 8642-ben lakom - vetette oda a lány a válla fölött, amint bekászálódott a kocsiba. Pontosan időzített mozdulattal Tarl belecsúsztatott egy bankjegyet a taxis markába, majd becsapva az ajtót, odavetette neki: - Hallotta a címet, indulhat! A gépkocsi elvegyült a forgalomban. Ám alighogy elhúzott, Tarl már meg is bánta, amit tett. Ha a megérzése mégis helytálló, akkor inkább rá kellett volna akaszkodnia a lányra, folytatnia tovább a színjátékot, hogy megtudjon mindent, amit akart. Ahogy mászott befelé a kocsija első ülésére, felfigyelt a közeledő fejfájás jeleire. Reménykedett, hogy ezúttal nem lesz túl pocsék; hogy nem tart olyan soká, mint az előzőek... - Ez volt ám a csinibaba, főnök - jegyezte meg Charles, miközben a kocsit a forgalomba irányozta. - Az volna csak klassz, ha én karambolozhatnék egy ilyen nőcivel! - Miért nem szóltál hamarabb, Charlie? Megcsíptem volna neked - Tarlnak sikerült mosolyognia, pedig csak úgy lüktetett a tarkója. - Aha - bólogatott megint Charles, és füttyentett. - Csinibaba a javából! - A másik kettő is az volt - mondta Tarl elmélázva. - Miféle másik kettő? - Jól van, elmesélek mindent, Charlie - sóhajtott Tarl, elengedve magát. - Nem Miss Vöröske volt az egyetlen, akivel ma „karamboloztam”. Csupán egyike volt a három káprázatos hölgyeménynek. Az első szöszi volt, a második pedig csokibarna. Csupa véletlen találkozás. És mindegyik lány mohón ismerkedni kívánt. Tarl a sofőrjéhez fordult. - Mit szólsz hozzá? - Ha úgy volt, ahogy mondod, akkor szerintem sorra vetted őket, és kivirultál, akár a rózsa. Tarl elnevette magát. - Nem érted a lényeget... Három nő. A három leggyönyörűbb, akit életemben láttam. És nem ugyanabban az évben vagy ugyanabban a hónapban, hanem ugyanazon az egy napon találkoztam mind a hárommal. Neked ez nem furcsa? - Ugyan, főnök - morgolódott Charles -, csak nem kezdesz itt sopánkodni megint a szerencséd miatt!

- De hát Charlie, nem mondhatod, hogy... - A kutyafáját, főnök! Lazíts, és élvezd az életet! Három gyönyörű nő akad az utadba, akik törik magukat, hogy összehaverkodjanak veled, te meg itt kéreted magad! A pokolba, én ugyan nem kapálóznék ellenük! - Én sem kapálóznék Charlie, ha tudnám, miért... hogy miért rohannak le egyszerre olyan sokan. Tarl hallgatott egy ideig. A csöndet Charles törte meg: - Voltál már nővel, főnök? - Hát persze hogy voltam. Csak mert látszólag nem nagyon érdekelnek mostanában, még nem jelenti azt, hogy valamikor nem érdekeltek. - Aha! - fordította a fejét Charles a gazdája felé. - Hát erről van szó! Mesélj, főnök, milyen volt az a lány! Mi történt köztetek? - Hát... bájos lány volt. Gyönyörűnek nem volt mondható. De csúnyának sem... vonzó nő volt. Újra elhallgatott. És Charles nem locsogott közbe, míg Tarl elmerült az emlékeiben. - Talán feleségül kellett volna vennem - folytatta Tarl -, de ő előre látta, mi következik. Látta, hogy egyre inkább az alkohol rabja leszek. És úgy döntött, hogy nem törődik többé velem. Lehet, hogy önző volt. Lehet, hogy azt hitte, ki tud zökkenteni a hullámvölgyből, amibe kerültem... de nem sikerült. Folytattam a vedelést. Mire észbe kaptam, meglépett otthonról. Idejött. Pillanatnyilag itt lakhat valahol ebben a városban. - Hogy hívták? - Marcella... Marcella Boyland. - Közel lakott hozzád? - Szemben a panzióban. - Kíváncsi lennék a leányzóra. Azt mondtad... - Van róla egy képem. - Tarl elővette a tárcáját, kotorászott benne jó néhány másodpercig, majd előhúzott egy kis fényképet. Átnyújtotta Charlesnek, aztán elrakta a tárcáját. A sofőr felkattintotta a mennyezetlámpát, aztán egyszerre figyelve a vezetésre és az amatőr fotóra is, hajtott tovább. - A mindenit! - kiáltotta Charles. - Egyáltalán nem rossz! Persze a Vöröskével nem lehet egy napon említeni... De egész helyes! Charles visszaadta a képet, amit Tarl becsúsztatott a kabátja zsebébe. A kocsi hirtelen fékezett, s Tarl előrevágódott. Egy legújabb típusú kupé fulladt le előttük váratlanul az útkereszteződésben, amikor zöldre váltott a lámpa. Charles nem tudott elég gyorsan a fékre taposni, s lomhább járművükkel megtaszajtották a másik autó hátulját. Tarl tudta, hogy nem történhetett komolyabb baj. Az előttük álló kocsi járda felőli ajtaja azonban kinyílt. Ám aki kiszállt, nem egy nekibőszült férfiú volt. Rájött, amint megpillantotta a nyitott ajtó alatt előbúvó kecses bokát és lábikrát, hogy egy újabb ifjú hölgy. - Nem én vagyok a hibás - fordult Charles a gazdája felé. - Hanem az a pasas. - Nem pasas - helyesbített Tarl. - Nem férfi... Nő. Megint egy Vénusz. Nézd csak meg

magad is! Majd mindketten kiszálltak. A hölgyike, aki alig lehetett több huszonegy évesnél, felháborodva tette csípőre a kezét és villámokat szórt a pillantása. - Legalább kérjenek bocsánatot! - pattogott, először Charlesra tekintve, aztán a szemét Tarlra szegezve. - Megbocsásson, hölgyem! - Robbant ki Charlesból a felháborodás. - Nem kellett volna így leblokkolnia előttünk! - Láthatta, hogy kinyújtottam a kezemet! - hápogott a lány és még toppantott is apró lábával az aszfalton. - Ha bármilyen kára esett volna - lépett Tarl a viaskodók közé -, gondom lesz rá, hogy elrendeződjön a dolog - holnap délig, legkésőbb. A lány láthatóan megbékélt valamelyest, de a keble továbbra is vadul hullámzott szűk pulóvere alatt. Tűzrőlpattant, vérmes fajta, gondolta Tarl. Gyanította, hogy a lány megjátssza magát. Sőt, esküdni mert volna rá! - Hol lakik? - érdeklődött mosolyogva, igyekezvén úgy viselkedni, ahogy szerinte a lány elvárta tőle. - Csak nem ügyvédet akar küldeni a nyakamra? - villant ismét a lány szeme. - Nyomban intézkedem, hogy azonnal gondoskodjanak a kocsijáról - mosolygott Tarl. - S ha nincs ellene kifogása, hazaviszem. A lány megenyhült. Tarl nyúlt, hogy karon fogja. Ám mielőtt hozzáért volna, arca fájdalmasan eltorzult és megtántorodott. Charles elkapta a karját, úgy támogatta. - Már megint az a fejfájás - mormogta Tarl. - Segíts vissza a kocsiba. Mindjárt elmúlik. Aztán Charles karjába rogyott... A lány arca zavarodott fintorba dermedt. - Elájult - közölte Charles, gazdáját a kocsiba fektetve. A kíváncsiskodók még nem voltak annyira közel, hogy hallották volna a szóváltást. - Az isten szerelmére, vigye orvoshoz! - tördelte a lány a kezét kétségbeesve. - Csináljon valamit! - Nem lesz semmi baj. A központ tud az állapotáról. Mendel viseli gondját. Jelentsen inkább a főnökségnek, és szóljon, hogy tüstént küldjék Mendelt a villába... Máris viszem oda. A lány visszaszaladt a kocsijához. Charles behajolt a limuzinba, és megpaskolta Tarl kezét. A fejét lassan félrefordítva, Tarl eszméletre tért. - Semmi vész, főnök - bizonygatta Charles. - Hazaviszlek. Már üzentem is dr. Mendelnek, hogy ott várjon minket. Tarl párnán nyugvó feje tompán sajgott és lüktetett. A hálószoba másik feléből dr. Mendel szenvtelen arca látszott egy tükörben. A pszichiáter, Tarlnak háttal, egy injekciós tűt töltött meg éppen, gondosan méricskélve a fecskendőbe felszívandó folyadékmennyiséget. - Ettől mélyen fog aludni egész éjszaka - fordult hirtelen az ágy felé Mendel, felfelé

tartva a tűt. - Ma éjjel itt maradok, aztán reggel majd meglátjuk, jobban érzi-e magát. A pszichiáter bátorítóan beszélt tovább, miközben beledöfte a tűt Tarl húsába. - Nyilván megérti, hogy ezután teljes nyugalomra lesz szüksége. Legalább két napig ágyban kell maradnia, az irodának pedig hetekig a közelébe sem mehet. A csípős folyadék eláradt Tarl ereiben, s hatása szinte nyomban megmutatkozott. A szemhéja elnehezedett, s a szoba képe elmosódott előtte. Kihagyó tudatával azonban érzékelte, hogy a feje átkozottul lüktet. Kínzó érzés kerítette a hatalmába, mintha a testében valami, valami számára mégis idegen vergődne, hánykódna, hogy bilincseit lerázva menekülni próbáljon. - Hall még engem, Brent? - jutott el hozzá dr. Mendel hangja tompán, messziről. Aztán a tudata teljesen kihunyt... A pszichiáter az ágy szélén ült, Tarl arcát fürkészve. A hüvelykujjával megemelte Tarl csukott szemhéját. A szemek állapotával elégedett lehetett, mert levetette a zakóját, és egy székre hajította. Mendel vonásain mohó félmosoly ömlött szét. Aztán megmarkolta az ágytakarót, és durván az ágy lábához rántotta. Tarl testét oldalra fordítva, ernyedt lábát a matrac széléről lelökte. Majd a vállánál megragadva Tarlt, ülő helyzetbe cibálta. Tarl, még mindig csukott szemmel, megbillent. Mendel megtámasztotta. Aztán Tarl úgy maradt mozdulatlanul, az ágy szélén ülve, akár a cövek. A pszichiáter, félrelökve a haját a homlokából, Tarl elé térdelt. - Én... - mondta Mendel erélyes hangon, megmarkolva Tarl karját. A hangsúlya mohó, rábeszélő volt. - Én... - ismételte a doktor hangosabban, erősen megszorítva a fiatalember karját. Tarl arca rángatózott, a szája kinyílt, majd becsukódott. A szeme körül élesebbek lettek a ráncok, de a szemhéját nem emelte fel. A viselkedése arra utalt, hogy révületben van. - Én... Tarl Brent vagyok - nyögte ki nagy nehezen. - De én - nyomakodott közelebb zihálva Mendel, míg valósággal Tarl arcába nem lihegett -, de én több vagyok, mint Tarl Brent. Én... Borzongás futott végig Tarl testén, s az arcán verejték ütközött ki. De nem szólt egy szót sem, csak szétnyílt az ajka. - Én több vagyok, mint Tarl Brent! - ismételte Mendel élesebben és hangosabban, miközben hirtelen gerjedt haragja csak úgy sütött a szeméből. - Én... Tarl hallgatott. Mendel erősen összeszorított foggal, várakozóan figyelt. Váratlanul vad rándulás futott végig Tarl testén, s rekedten felordított. Többször is kiáltott, de a szeme csukva maradt. Mendel a reszkető ajkakra tapasztotta a tenyerét, s gorombán megrázta Tarlt. - Fogd be a szád, te őrült! - kiáltotta. - A fenébe is, fogd be a szád! A görcsös rángatózás, amitől Tarl torka elszorult, abbamaradt, s Mendel eleresztette őt. De továbbra is remegett egész testében. Akkor Mendel felemelte a jobb kezét, és undorral arcul ütötte Tarlt. Bütykeinek nyoma ott vöröslött a fiatalember sápadt bőrén. De még a hatalmas pofontól sem ébredt föl a mély hipnózisból.

A pszichiáter durván visszalökte Tarlt az ágyra. Mendel, összefonva ujjait a háta mögött, céltalanul fel-alá járkált a szobában, s gúnyos fintorba torzult a szája. - Be kell következnie! Be kell következnie! - mormogta elmerülten. - Lehetetlen, hogy tévednék... El fog jönni az idő, amikor teljesen fölébred! Bősz iramát nyugtalan téblábolássá csendesítvén, a kezét ritmikusan hol ökölbe szorította, hol ellazította. - A hatalom! - sziszegte. - Az a roppant hatalom! Csak sikerülne a megfelelő időpontban előidéznem az ébredést! Átvenni tőle a hatalmat már nem lenne túl nehéz. De Brentet az alkalmas pillanatban el kell tenni láb alól... Nagy a tét: számomra minden vagy mindennek vége, de akkor mindenkinek, még nekem is! Mendel akkor váratlanul megtorpant az ágy mellett. - Én Tarl Brent vagyok - kántálta hangosan, s várta, hogy az öntudatlan fiatalember utánamondja. Tarl megmoccant. - Én Tarl Brent vagyok - ismételte akadozva. - És nem fogok emlékezni semmire, amit az injekció beadása és az ébredésem között eltelt időben tapasztaltam. - És nem fogok emlékezni semmire... - suttogta Tarl. Ez volt eddig a legpocsékabb fejfájása - rázta meg a fejét S-14 kedvetlenül. - Remélem, megvárta, amíg Dr. Mendel megérkezett! - pillantott fel hirtelen a főigazgató az ügynökre, aki még mindig a sofőregyenruháját viselte. - Mendel ott volt már. Van annyi eszem, hogy nem hagytam volna magára. - Szóval a lány képe magánál van? - Tessék. - S-14 benyúlt a mellényzsebébe. - Útközben a villa felé elemeltem Brent kabátjából. Charles átadta a fotót az asztal felett. A többi hét igazgató a nyakát nyújtogatta. - Jó munka volt - mosolygott a főigazgató helyeslőleg. Megnyomott egy gombot a könyöke mellett. Erre belépett egy idősebb asszony, és megállt mellette. - Itt a lány képe - közölte a főigazgató. - Azt is tudjuk, hogy hat évvel ezelőtt Broadview-ben lakott; a neve Marcella Boyland. Most itt lehet valahol ebben a városban. - Felismerem az adattárból - felelte az asszony kurtán. - Biztos, hogy elengedő információnk van róla. A lány számon tartott személy. - Kell hogy elég információnk legyen róla! - csattant T. J. hangja. - Több mint kétmillióba került, míg összeszedtük az egész anyagot, adatokat mindazokról, akikkel valaha is kapcsolatba került, no és az összegyűjtött ismertetőjegyeit minden létező ősének és elődjének, egészen a legrégebbi feljegyzésekig. Az asszony elvette a fényképet T. J. nyitott tenyeréből, aztán kisétált az ajtón, ahonnan belépett. Tíz perccel később visszatért a szobába. Két férfi követte. Mindkettő egy-egy iratgyűjtő fiókot cipelt. Az asszony T. J. orra elé dugott egy papírt. - Az összesítés - mondta.

A főigazgató szemügyre vette a papírlapot; elmosolyodott, aztán felsóhajtott. - Marcella Jean Boyland - olvasta. - Huszonnyolc éves. Kapcsolata alanyunkkal annak huszonkét év és száznegyvenhat napos korától huszonöt év és kétszáztizenhárom napos koráig tartott. Jelenlegi lakóhelye: Shakespeare, 2247. Foglalkozása: elárusítónő. Munkahelye: Marton Szövet- és Ruhakereskedés. Pillanatnyi tartózkodási helye: Shakespeare, 2249., látogatóban a szomszéd lakásban. Előreláthatólag körülbelül háromnegyed tizenkettőig marad ott. T. J. belenyúlt az egyik iratgyűjtő fiókba, amit az alkalmazottak tartottak, és előhúzott egy maréknyi, úgy nyolc-tíz fényképet. Többre rápillantott, aztán továbbadta a többi igazgatónak. - A hölgy huszonkilenc év és negyvenkét napos korában értesült a helyzetről - olvasta tovább az összesítést a főigazgató. - Átesett utóhipnotikus kezelésen, az értesülést törlendő a tudatából, amint az már gyakorlattá vált mindenkivel, aki kapcsolatba került a fiúval. Együttműködésre kész fajta. Az információ és a terv akár azonnal reaktiválható az emlékeiben. A reakativáció időtartama nagyjából tizennyolc perc... - De T. J.! - ellenkezett az egyik igazgató. - Mit gondol, bölcs dolog a lányt ügynökként reaktiválni? - Véleményem szerint muszáj - felelte szigorúan T. J., majd összeszorította a fogát, és szembenézett a többiekkel. A többség beleegyezően bólintott. - Engem közelről érintett a dolog - szólt közbe S-14. - Ha szabad hozzáfűznöm a magánvéleményemet, akkor megkockáztatnám a feltételezést, hogy igen jó esélye van a dolognak. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ez az egyetlen esélyünk. Akkor egy kivörösödött arcú, impregnált kezeslábast viselő férfi rontott be a szobába. A szeméből kétségbeesés sugárzott. - T. J., T. J.! - kiabálta rémülten. - A radioaktív anyagok! Nem maradt egy se! Az igazgatók dermedt csöndben bámultak egymásra. - Az összes radioaktív anyag megszűnt radioaktív lenni - folytatta a férfi. - Ellenőriztük a mi laboratóriumainkban is, miután az ügynökeink, akik á kormányatomerőművekben megneszelték, az ország minden részéből jelentették. Az összes radioaktív anyag - az összes tórium, rádium, uránium - mind az utolsó szálig... nem más, mint stabil anyag immár! Ellenőrizhetik odalent a készleteinket. T. J. csak bámult tovább zord ábrázattal. - A kormányok természetesen titkosnak minősítették a dolgot. Mindenki, aki engedéllyel tartott radioaktív anyagokat a birtokában, utasítást kapott, hogy hallgasson róla. - Az alvó ébredezik - ingatta a fejét az egyik igazgató reményvesztetten. A szeme könnyes volt. - Az alvó meg-megmoccan, aprókat és lassan. Csak lenne egy hely, ahol elrejtőzhetnénk, uraim... Egy hely, ahová elbújhatnánk... De minden hiába. Elköltözhetnénk akár a világegyetem legtávolabbi sarkába is... sőt még azon is túl... de akkor se menekülhetnénk!...AKKOR SE MENEKÜLHETNÉNK! Másnap reggel, miközben Tarl dr. Mendel társaságában a reggelijét fogyasztotta otthona étkezőjében, úgy érezte, mintha az agya ritmikusan tágult és zsugorodott volna.

Lassan falatozott, kételkedve abban, hogy az ételt képes lesz-e egyáltalán megemészteni. A fejfájása majdnem teljesen elmúlt. És nem óhajtott semmi olyasmit tenni, amitől az visszatérhetne. Egyébként sem sürgette semmi; beszólt az irodájába, hogy ne számítsanak rá. Mire végzett az evéssel, a kellemetlen érzés és az émelygés megszűnt, csupán levertség maradt utána. Dr. Mendel, mielőtt elindult volna az irodájába, teljes nyugalomra szólította fel Tarlt. Azonkívül úgy rendelkezett, hogy másnap reggel jelenjen meg a klinikán kivizsgálásra. Mendel távozása után Tarl úgy határozott, nem fekszik vissza az ágyba. Azt érezte, sokkal hamarabb helyrejönne, ha a szabadban töltené a napot - sütkérezne az őszi napon, és járkálna a tiszta levegőn. Charles is csöndben volt, mialatt Tarlt a jó pár mérfölddel odébb elterülő nagy parkba fuvarozta. - Nem akarod, hogy megvárjalak, ugye? - kérdezte a sofőr, amint Tarl ellépett a kocsi mellől. - Ne izgulj miattam. Telefonálok, ha szükségem lesz rád. Tarl a lombsátor borította ösvényeken ballagva sok-sok fatörzset hagyott maga mögött. A száradó avart könnyű szellő zizegtette, a levegő azonban langyos volt. S szokatlan csöndesség honolt. - Tarl úgy érezte, mintha évek óta először lelt volna magányra. Csekély az eshetősége, töprengett, hogy bárki kémkedne itt utána. Ritkásan álló, ösztövér fatörzsek és tágas tisztások terültek el a gyalogutat szegélyező gyér bozót mögött. A központi ösvény végére érve Tarl betért az állatkertbe, mely majdnem néptelen volt e kora reggeli órában. Az előző éjszakai rosszulléttől még mindig nyomottan, Tarl odabandukolt egy, az oroszlánketrecek előtt álló padhoz. Megpihenve a kőlapon, ernyedten hátradőlt. Ám gondolatai akaratlanul is visszatértek oda, hogy magyarázatot igyekezett találni a különösnek vélt eseményekre. Hátha egész idő alatt tévedett, amikor azt képzelte, hogy követik... Hátha a fejfájásának valami köze volt a gyanakvásához... Alaptalan lett volna a gyanúja? Lehetséges, hogy a pszichés állapota lett volna rá ilyen hatással? Ha igaz, hogy szüntelenül „őrök” kísérgetik, akkor miért nem követték ebbe a parkba is? Most mindenesetre egy lélek sem járt a közelben... Csupán egyetlen állatkerti alkalmazott volt látható, aki papírfecniket szurkált fel egy hegyes botra, s a hulladékot egy derekára kötött, hatalmas zacskóba gyömöszölte... Semmi szokatlan nem volt a fickón. Tarl felderült. Most elválik, gondolta, azért is meggyőzi magát. Azért is odamegy ahhoz a fickóhoz, beszédbe elegyedik vele, és megnyugtatja magát, hogy nincs itt semmi furcsaság. Máskülönben továbbra is gyanakodni fog mindenkire, aki él és mozog. Már fel is pattant, hogy meginduljon, amikor a tekintete a szomszéd padra esett. Egy lány ült ott, mindeddig a kép pad közötti bokrok takarásában. Lehorgasztott fejjel olvasott. Egyszer csak feltekintett. Tarl összerezzent... Nem, gondolta, ez nem lehet igaz! A lány az ölébe ejtette a könyvet, és figyelmesen a szemébe nézett.

- Marcella! - nyögte Tarl hitetlenkedve, miközben feléje lépdelt. - Tarl! - A lány tétován felállt. - Marcella. - Tarl megfogta a kezét. - Hogy pont veled futok itt össze! - Nahát, Tarl, én... meg sem ismertelek! Jó húsban vagy! Komolyan mondom, remekül nézel ki! Netán...? - Kikezeltek? Persze, én... - De Tarl, hogyan...? Mit csinálsz most? Olyan... olyan nagymenőnek látszol? Újra visszaültek a padra, s több mint egy órát ott maradtak, elmesélve egymásnak, mi történt velük az eltelt hat év alatt, s minduntalan fel-felkiáltva a csodálkozástól, hogy a véletlen így összehozta őket. Miközben Tarl a lány arcát vizsgálgatta, megjegyezve magában, mennyi finom ráncocska képződött rajta, mióta nem látták egymást. Marcella beszélt neki a ruhakereskedésről, ahol dolgozott, meg a barátairól. Tarlt jóleső melegség járta át, amint megállapította, hogy Marcella ugyanolyan csinos, mint egykor volt. Tapasztalt ugyan némi változást: kissé vékonyabb lett, mint ahogy emlékeiben élt. S könnyed fesztelensége szertefoszlott, helyét valamiféle különös viszszafogottság vette át. Ám mint korábban is, rendkívül vonzó volt. Bája pedig semmit sem fakult: tökéletesen természetes, mesterkéletlen maradt. Keddenként mindig szabadnapja van, mondta Marcella. S gyakran kijár a parkba olvasni. Telt-múlt az idő, együtt ebédeltek, s megnéztek egy darabot is. Késő este lett, mire Tarl hazakísérte a lányt. S azzal jött el, hogy ígéretét vette, másnap este Marcella vele vacsorázik. Utána Tarl a sarki patikához ballagott, ős telefonált Charlesnak. Miközben a sofőrt várta, Tarl a változásokon morfondírozott, amiket Marcellán észlelt. Tényleg megváltozott volna? Vagy csupán arról lenne szó, hogy az eltelt hat év alatt oly nagy becsben tartotta a lány emlékét, hogy amikor újra találkozott vele, a valóság nem egyezett az emlékképpel? Bárhogy van is, Tarl mosolyogva megrántotta a vállát; felvillanyozta, hogy viszontlátta a lányt. Charles lassított, amikor a sziréna felvijjogott mögöttük. - Tűzoltók - jegyezte meg, és leállt a járda mellé. - Az biztos - nyújtogatta a nyakát Tarl előrehajolva. - Ott a tűz, ni, abban a háztömbben. Mialatt ezt mondta, a sarki háromemeletes épület ablakaiban addig csak pislákolni látszó lángokból dühöngő pokol kerekedett. A tűzoltóautó elrobogott mellettük, majd csikorogva lefékezett. Mögéje még több tűzoltóautó sorakozott. - Szálljunk ki, nézzük meg! - szólt Tarl, és kinyitotta az ajtót. Charles követte, keresztül az úttesten. - Ne menj túl közel, főnök! - figyelmeztette. A rendőrség nem ért még oda, hogy félreterelje a kíváncsiskodókat. Charles és a gazdája átevickéltek az ide-oda tekergő tömlők között, melyek máris ke-

resztül-kasul át- meg átszelték az utcát. A tömeg egyre duzzadt, s közelebb nyomult az égő épület köré. Sokszor a tűzoltók hiába próbáltak meg átfurakodni közöttük. - Tetszik nekem - mosolyodott el Tarl. - Az ott a te kocsid, haver? - rántotta meg egy tűzoltó a kabátja ujját. - Tolass vele hátrébb! Útban van. - Eredj, Charles, vidd odébb - rendelkezett Tarl. - Gyere te is, főnök! - Minek? Itt megvárlak. - De veszélyes lehet! - Marhaság! Menj csak, majd... - Nem akarom megzavarni ezt a kedélyes civódást ordította a tűzoltó -, de ha azonnal nem viszitek odébb azt a rohadt batárt, akkor a mi dög nagy rohamkocsink fogja félrehajítani! Charles előbb a tűzoltóra, aztán Tarlra sandított. Majd megadva magát a kocsihoz szaladt. - Jobban teszed, ha hátrafarolsz te is, haver! - figyelmeztette Tarlt a tűzoltó. A ropogás volt az első figyelmeztető jel, ami megütötte Tarl fülét. Felkapta a fejét, s rémülettől eltorzult arccal látta, hogy a mellvéd egyik szakasza omlásnak indult. Téglák potyogtak a tűzlétra vaskorlátjára, onnan pedig messzire pattantak szerteszét. Megfordult, hogy elrohanjon, de akkor karok kulcsolódtak a térde köré: egy robusztus vállú ismeretlen durván elgáncsolta. A vizes járdára zuhanva Tarl még észrevette, hogy három másik fickó is vetődik feléje. Ráugrottak mind a hárman, a tetejükbe pedig az a fickó, aki elgáncsolta. Úgyszólván a fél világ reá zuhant, s odapréselte az aszfalthoz. Tarl megpróbált ellenállni, ám a négy férfi súlyától moccanni sem bírt. Akkor meghallotta a lehulló téglák puffanását mindenfelől. A tompább puffanások azt jelezték, amikor a téglák a testét védő emberpajzsot érték. Végre elállt a téglazápor. A Tálra boruló emberek közül három feltápászkodott. A negyedik - az, aki a járdára lökte - nem kelt föl. Mozdulatlanul feküdt, s motyogott valamit. Koponyáján mély repedés tátongott, s ömlött belőle a vér. Tarl észrevette, hogy a sebből csontszilánkok állnak kifelé. Letérdelt a férfi mellé. - Ó, Istenem! - nyögte elhalóan a sebesült. - Ó, Istenem! Megmenekült? Megúszta? Ó, Istenem! Tarl a szenvedő ember fölött a másik háromra pillantott. Tömeg gyűlt köréjük, s tűzoltók rohantak a sebesült felé. A három fickó rémülettől dermedt arccal bámult egymásra. Egyikük a zsebébe nyúlt. - Vigyázzanak! - sikította egy nő kiguvadt, riadt szemmel. - Pisztoly van nála! Tarl talpra ugrott. A trió egyik tagja a revolverével megcélozta a sebesült ember fejét, majd meghúzta a ravaszt. Még el sem halt a lövés visszhangja, a három fickó máris kapta magát, s átvágott a tömegen, mely megrettenve utat nyitott nekik. Az utcán heverő férfi halott volt - a homlokán vörös lyuk jelezte, ahol a golyó behatolt. Tarl fürgén átfurakodott a tömegen, s még látta, amint a három pasas befordul egy

sarkon. Utánuk száguldott. Hirtelen fényszórók világítottak a hátába, s hátrakapta a fejét, amint a kocsi utolérte. Szerencsére Charles volt az! Tarl bevágta magát az ülésre. - Gyorsan, Charles! Amott futnak, ni! Kapjuk el őket! Charles kiengedte a kuplungot. De túlságosan hirtelen, s a motor nagy rándulással lefulladt. A sofőr újra indítózott. Verejték ütött ki a gallérja mentén, amint egyesbe kapcsolt, aztán kihúzott, először csak lassan, de Tarl sürgette, adjon több gázt. Az egyik menekülő pofa hátrafordult, és elsütötte a revolverét. A torkolattűz alapján Tarl megállapította, hogy nem a kocsira célzott, inkább a levegőbe lőtt. Charles rekedten felordított, aztán élesen bekanyarodott az egyetlen saroknál, ami köztük és a három fickó között adódott. - Agyalágyult bolond! - kiabálta Tarl. - El akarom kapni azokat a pasasokat! A hajunk szála se fog meggörbülni! - Pisztoly van náluk, főnök! - taposott rá Charles még jobban a pedálra. - Fordulj balra annál a saroknál! Elébük vágunk! - Ide figyelj, főnök - nyomta Charles tövig a gázpedált -, nem bánom, ha az állásom meg a barátságunk megy is rá! De esküszöm az ördög öreganyjára, hogy nem nyargalok senki után, aki pisztollyal hadonászik! Tarl nagyot fújt dühében, aztán hátradőlt. Tudta, hogy most már késő folytatni az üldözést. - Jól van Charlie... Gyerünk haza. T. J. a tárgyalóasztal előtt járkált fel-alá. Minden hely foglalt volt, kivéve az övé. Több más meghívott személy - férfiak, nők egyaránt - feszengtek még izgatottan a hatalmas teremben a falak mentén felállított székeken. A főigazgató megállt, és megtörölte a homlokát. - Hölgyeim és Uraim - kezdte -, elérkeztünk a kritikus szakaszba. Akármennyire igyekeztünk is, hogy elhárítsuk, benne vagyunk. Lehet, hogy a végső akcióterveinkhez kell most folyamodnunk - azokhoz, amelyeket csak a legkétségbeejtőbb fejlemények esetére tartogattunk. Csupán a csend felelt a szavaira. T. J. is helyet foglalt. Dr. Mendel emelkedett szólásra. - T. J., van egy javaslatom, amit véleményem szerint nem ártana alaposan megfontolnunk. Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az alanyunk gondolataiban, elburjánzó gyanakvás okozza ezt az egészet. Én máris meggyőztem arról, hogy teljes nyugalomra van szüksége. Nem kerülhet túl nagy nehézségembe meggyőznöm őt arról sem, hogy a Coveville-i szanatóriumom a legalkalmasabb hely, ahol kipihenheti magát. Az igazgatók eltöprengtek a javaslaton. - Akkor visszahívhatnánk az összes ügynökünket - folytatta Mendel. - És egyúttal biztosak lehetnénk benne, hogy éppen olyan biztonságban lenne ott, mintha úgy kószálna az utcán, hogy húsz emberünk koslat a nyomában. Én folyamatosan vele maradnék.

Megnyugtathatom önöket, soha egyetlen pillanatra sem engedem tizenöt méternél messzebb magamtól. T. J. aggályoskodva rázta a fejét. - Nem, Mendel... kétlem, hogy ez lenne a helyes megoldás. Csak még több ideje maradna azon rágódni, ami történt. Épp az ellenkező hatást érnénk el vele. A pszichiáter lemondóan széttárta a kezét, és leült. - Micsoda balszerencse - mondta az egyik igazgató -, miért is kellett ennek a tűzesetnek megtörténnie! Biztosra veszem, hogy a lány újbóli beiktatása válasz lett volna mindenre. Egy másik igazgató így töprengett: - Csak arra a jelenetre ne került volna sor ott a tűznél! Kopogtak. - Tessék - szólt hangosabban T. J. Marcella lépett be. - Hívatott, ugye? - Igen. - T. J. odahúzott még egy széket az asztalhoz. - Minden, az ügyben szereplő fontosabb személyt behívattunk. S a dolog úgy áll, hogy jelen pillanatban maga a főszereplő. A lány végighordozta tekintetét a teremben ülőkön, s arcán a felismerés jelei tükröződtek, amint itt is, ott is a csoportban ismerősöket fedezett föl. Ott volt Tarl két üzlettársa, a titkárnője, a sofőrje, a saját szállásadónője és Tarlé is a Broadview-ról. Marcella helyet foglalt a főigazgató mellett. - Szükségünk lehet magára - közölte T. J. a lánnyal -, közelebbi részletek és egy további jelentés erejéig. Nos, A-1 - köszörülte meg a főigazgató a torkát -, bizonyára tájékoztatták, mi okból jött létre ez a rendkívüli ülés? - Csak annyit mondtak, életbe vágóan fontos, hogy mielőbb ideérjek. - Hát, Miss Boyland - T. J. először ejtette ki a nevét -, úgy tűnik, újabb mérföldkőhöz értünk! A lány felkapta a szemöldökét. - Igen, újabb mérföldkőhöz - ismételte T. J. - Amihez ez alkalommal sem váratlan fejfájás, sem egyéb nyilvánvaló reakció nem társult alanyunknál. Marcella csomóba gyűrte a kezében tartott zsebkendőt. - Tudja-e, A-1, hogy mit jelent ez? - suttogta a főigazgató. - Igen - borzongott meg a lány. - Azt jelenti, hogy az a micsoda kezd tőle függetlenül cselekedni. - Sőt - ejtette le T. J. a kezét az asztalra -, gyakorlatilag teljesen kicsúszott a kezünkből... Amennyiben érdekli, a mérföldkő a Pitagorasz-tétel. - Pitagorasz-tétel? - tört bele majdnem Marcella nyelve. Igen. Megdőlt. A mindeddig elfogadott tétel, miszerint egy derékszögű háromszögnél a befogók négyzeteinek az összege egyenlő az átfogó négyzetével. A matematikai részlegünk fedezte föl alig egy órával ezelőtt, miközben a folyamatos kutatási programon dolgozott. Na persze, jó pár napba beletelik még, mire az önállóan tevékenykedő tudósok értesülnek róla.

A matematikai részleg félóra pontossággal be tudta határolni azt az időpontot, amikor megtörtént. S ez az időtartomány egybeesik a tűzesettel! Ismét csönd ereszkedett a teremre. Akkor fölállt egy férfi az asztal végén. - Javaslom, hogy mivel ennyire elszaladt velünk a ló, nem maradt más választásunk, mint idehívni őt, és megpróbálni kapcsolatba lépni a tudatán és tudatalattiján keresztül azzal a valamivel. - Nem! Ne! - kiáltotta dr. Mendel. Ám az izgatott tiltakozás észrevétlen maradt a többiek lármás felzúdulása mellett. - Lehetetlen! - értett egyet T. J. a tiltakozó frakcióval. - Egyszerűen nevetséges! Csak nem hiszi, hogy az a valami elég fontosnak tart minket ahhoz, hogy még tárgyalni is leálljon velünk? Csak nem hiszi, hogy egyáltalán bármit is fontosnak tart? A felszólaló férfit a mellette ülő vállon ragadta, és visszarángatta a székére. Majd még erősebben megmarkolva így szólt hozzá: - T. J.-nek igaza van. Még ha az a valami le is ereszkedne hozzánk annyira, hogy tárgyalásba bocsátkozzon velünk, az esélyünk száz az egyhez, hogy érintetlenül hagyná a rendszerünket. - Uraim - állt föl Marcella. - Ha ennyire reménytelen a helyzet, mi értelme akkor, hogy folytassam ezt az alakoskodást, ezt a színlelést? - Márpedig muszáj - meredt rá T. J. kérlelhetetlen pillantással. - Nem látja, hogy maga az egyetlen reményünk? - Miért kellene folytatnom?! - fakadt ki keserűen a lány. - Végigolvastam az aktákat... az ő aktáit. Hiszen ő jó, sőt nemes lelkű. És tökéletesen ártatlan. És egészen véletlenül szerelmes vagyok belé. Nem bírom tovább nézni ezt az undorító csalást! Hogy a bolondját járatjuk vele már mióta! Amikor pedig az egész alakoskodás nem egyéb, mint fegyver az ellen a micsoda ellen, hogy legyőzzük vagy megzabolázzuk. - De hiszen - tiltakozott a főigazgató - nem ővele járatjuk a bolondját! Hanem azzal, ami mögötte, azaz őbenne van, attól akarjuk megvédeni magunkat! - Nekem mégis úgy tűnik, őtőle inkább! - felelte a lány. - A maga részvétele - szólt komoran T. J. - része a tervnek. Ha nem hajlandó a feladatát önként végrehajtani, szólunk Mendelnek, hogy alkalmazzon önnél egy bizonyos kezelést... Akkor aztán ha nem is önként, de éppoly eredményesen fog közreműködni. Egy középkorú férfi az asztalt megkerülve Marcellához sétált. Két tenyere közé vette a lány kezét, és megpaskolta. - És ne feledje, hölgyem, nem csupán a mi sorsunk függ magától... Hanem az egész világé! Az egész világegyetem a maga kezében van!... Nem hagyhat cserben minket! Marcella az ajkába harapott, majd sápadtan a székére ereszkedett... A tűszúrást Tarl nem érezte fájdalmasnak, de az émelygés azonnal átjárta a testét. Erősebben megkapaszkodott a fémasztal szélében, amin ücsörgött. De érezte, milyen erőtlen, kis híja, hogy le nem bukfencezett Mendel rendelőjének csempézett padlójára. - Ez az adag nem fogja teljesen kikapcsolni - mondta Mendel, maga mögé téve a fecs-

kendőt, aztán Tarl arcába nézett. Mendel vonásai elhomályosultak Tarl előtt. Megrázta a fejét, hogy lehulljon a szemére borult hályog. Eszébe villant, hogy a többi injekciónak, amit a pszichiáter belenyomott, nem volt ilyen hatása. Valahogy egészen másként érezte magát - mintha kábítószert adott volna be neki. Találgatta, vajon nátrium-amital volt-e. - Nem, Brent - válaszolt Mendel gúnyos, mély hangon. - Nem, nem nátrium-amital. De valami olyasmi, amiben jócskán van nátrium-amital... Egy rendkívül különleges kotyvalék. Tarl akkor kábán felfogta, hogy nemcsak magában töprengett, vajon miféle kábítószerről lehet szó, hanem anélkül hogy tudatában lett volna, hangosan ki is mondta... - Úgy van, Brent - hallotta megint Mendel hangját. - Hangosan gondolkodtál. Ez az injekció egyik hatása. Van egy másik kiváló hatása is... Az égvilágon semmire sem fogsz emlékezni a történtekből, amíg a szer befolyása alatt állsz. Megkínozhatnálak például... félholtra gyötörhetnélek... Mendel ökle nagyot csattant Tarl arcán, de a fiatalember eltompult érzékeivel nem fogta fel a fájdalmat. Az ütéstől oldalra lódult, és a földre zuhanva elterült. Düh és döbbenet szállta meg, s arra ösztökélte testét, hogy talpra ugorjék. De az nem engedelmeskedett. Ehelyett aléltan hevert, míg a doktor a vállánál megragadva fel nem rántotta álló helyzetbe. - Megmondtam, Brent - folytatta Mendel -, félholtra verhetnélek, mégsem emlékeznél semmire, amint kiteszed innen a lábad... de a testi kínzással, aminek nyoma is marad, nem mennék semmire. Sőt ha épp rosszkor nyiffannál ki... Úgy bizony, meg kell halnod, de az alkalmas pillanatban. Nincs mit sajnálkozni ezen, neked így is, úgy is véged. Két lehetőség van, tudod: vagy meghalsz, és a lényt énbelém költöztetjük, vagy minden és mindenki - veled együtt - elpusztul, és semmivé válik. Nekem az előző lehetőség volna az ínyemre. Tarl, minthogy gondolkodóképességét a kábítószer a minimumra csökkentette, csak félig fogta fel, amit Mendel beszélt. Tompán érzékelte, hogy a pszichiáter odaszíjazza egy, a falnál álló fémkarú székhez. Összeszedte minden erejét, hogy koncentrálni tudjon, tekintetét Mendelre összpontosította, s első alkalommal azóta, hogy az injekciót megkapta, sikerült tisztán az agyába vetíteni annak ábrázatát. De amit látott, az egy cinikus, rosszindulatú és gyűlölettel teli álarc volt, amelybe belemarta magát valami rejtélyes okból származó kapzsiság. Tarl igyekezett fókuszban tartani a képet. S ahogy meredten bámult előre, Mendel keze jelent meg a látómezejében, amint vékony, hegyes huzalokat markolva közeledik az arca felé. - Nem fog fájni... nem nagyon - mondta a pszichiáter. - Kissé talán kellemetlen lesz, amikor az elektródák elcsusszannak a szemgolyóid mellett, bele az agyféltekéidbe... Tartsd nyitva a szemed! Tarl érezte, ahogy a szemhéja ösztönösen kezdett lecsukódni. De a parancstól mereven tágra nyílt. Megpróbálta védekezésképpen félrekapni a fejét, de a nyakizmai megfeszültek, és nem engedelmeskedtek. Ordítani akart, amikor a huzalok átdöfve a szöveteket, súrolták a koponyacsontját, de

kínzásnak alávetett teste fölött már nem tudott uralkodni. - Tudod, a sokk - hallotta Mendel maró gúnnyal teli hangját - ennél a kezelésnél nélkülözhetetlen. Igazán sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségnek kell kitegyelek. De a cél érdekében kínlódásra, erős fájdalomra van szükség... méghozzá lelki szenvedésre, hogy ne maradjon testi nyoma! A Tarl agyában feltörő vibrálás azt bizonyította, hogy Mendel áramot kötött az elektródákra. Tarlt rémület töltötte el. Fel akart ordítani és kitépni a huzalokat a fejéből. Egyúttal a miértjét kutatta, a magyarázatát Mendel viselkedésének. Ám egyikre sem volt képes. - Már nem vagy ebben a laboratóriumban - sziszegte a pszichiáter. - Egy meredek, iszonyúan magas sziklafal peremén sétálsz. Odalent a tenger háborgó hullámai az éles szirteket ostromolják... Mendel hangja váratlanul a semmibe tűnt, akárcsak a laboratórium. Csak ő, Tarl, a szikla, a tenger és a szirtek léteztek. Tarl megpróbált hátrahúzódni a sziklafal széléről, de nem bírt. Valami láthatatlan erő tolta mindegyre előre - a sziklafal pereme felé - át a peremen... Aztán csak zuhant és üvöltött. A teste pörögni kezdett, a szirtek pedig mind közelebb, közelebb, KÖZELEBB jöttek! Az irtózatos félelem Tarl egész lényét a pusztulás felé hajszolta. Tarl behunyta a szemét, hogy ne is lássa a becsapódást... A becsapódás azonban nem következett be. S elmúlt a zuhanás gyötrelmes érzése is. Óvatosan újra kinyitotta a szemét. Sehol a meredek sziklafal, sehol a tenger... Ködbe vesző szavannán találta magát, derékmagasságú fűben ácsorogva. Ám nem volt egyedül. Jobbról is, balról is lándzsás bennszülötteket pillantott meg. Ő, kezében puskával, és a bennszülöttek mind abba az irányba bámultak, amerről vad kurjongatás és ordítás hallatszott. Majd tébolyult elefántcsorda rontott rájuk váratlanul. A hatalmas állatok roppant ormányukkal derékon kapták a bennszülötteket, s kiket a levegőbe hajítottak, kiket pedig a földhöz lapítottak. Voltak, akiket óriási agyaraikkal felnyársaltak. Vaskos oszloplábaikkal felismerhetetlen péppé taposták a földre zuhantakat. Egyszer csak az egyik vadállat felágaskodva, dühös ordítással Tarl fölé tornyosult... De ami lecsapott rá, az nem elefánt volt, hanem valami apró, kerek, bordázott tárgy. Tarl felemelte, és tanácstalanul hunyorgott. Akkor felismerte. Egy kézigránátot tartott a markában! A szegecse ki volt húzva. Megint felüvöltött, és eldobta magától. Odébb, egy domb mögött robbant a gránát. Tarl végignézett magán, aztán körbepillantott; ráébredt, hogy katonai egyenruhát visel. Körös-körül fegyverek ropogtak, tüzérségi ágyúk dörögtek, dúlt a csata mindenfelé. Még egy gránát pottyant a lába elé. Tarl kétségbeesetten hajította odébb. Akkor egy másik domb mögül lángszóró vette célba. Tarl elugorva halált hozó torka elől, hasra vetette magát, s kúszva igyekezett fedezéket keresni, pedig tudta, hogy nem talál. Akkor egy géppisztoly tüzet nyitott rá alig tíz méter távolságról. A lángszóró is újra célba vette, s további három gránát hullott le melléje. Tarlnak egy pillanatra kitisztult az agya, s hirtelen csupán Mendel hangját érzékelte. Rájött, hogy kezd elmúlni a kábítószer hatása. Épp csak halványan tudta felidézni ma-

gában a borzalmas megpróbáltatásokat, melyeket a képzelete varázsolt elé. Még kevésbé tudott visszaemlékezni arra, mit mondott és tett Mendel a hátborzongató rémlátomásokat megelőzően. Nyilván fantáziált, gondolta, s a képzelt élményeknek még az emléke is kitörlődött az agyából... Tarl Brent láthatóan megviselten járt-kelt a következő két nap során. Annyira emlékezett csupán, hogy járt Mendel rendelőjében, és kapott egy injekciót, amitől álom nélküli, süket alvásba merült. Mégis az volt a benyomása, mintha ettől az alvástól minden ereje elhagyta volna. Az irodáját messzire elkerülte, megüzenve a titkárnőjének, hogy az orvos teljes nyugalmat írt elő. A két nap alatt Marcellával töltötte az estéket. S azt érezte, a lány jelenléte ösztönzőleg hatott rá, hogy leküzdje a rátelepedett fásultságot. A laboratóriumban tett látogatása utáni harmadik estén Tarl arra az elhatározásra jutott, hogy valamelyik nap megkéri Marcella kezét. Akkor éjjel - azután, hogy hazavitte a lányt - hosszú órákon át üldögélt a nappaliban a kandalló előtt, és alaposan átgondolt mindent. Egyszer csak elnyomta a cigarettáját egy hamutartón, és a csikket behajította a tűzbe. A terv magától pattant ki a fejéből. Öklével nagyot húzott a szék karfájára, és fanyar mosolyra húzódott a szája. Mielőtt ágyba bújt volna, megvizsgálta harmincnyolc kaliberes revolverét. Igen jót aludt utána. Reggel Charles elkísérte a Pradow Magánnyomozó Irodába. A sofőr mellette ült, miközben elmagyarázta jövetele okát egy pirospozsgás fickónak, aki egy íróasztal mögött terpeszkedett. - Nos - fejezte be Tarl -, ennyi a történet. - Szóval úgy képzeli, Mr. Brent - bámult ki a tisztviselő az ablakon -, hogy néhány emberünk követné magát, hogy kiderítsék, szaglászik-e még valaki maga után? Tarl bólintott. - Ez új - vigyorgott a tisztviselő szivarja füstjén át. - Kopót uszítani a kopóra. - Több főre lenne szükségem. Legalább háromra. Biztosra akarok menni, hogy akad valami a hálóba. A tisztviselő odaballagott egy oldalajtóhoz, bedugta a fejét a szomszéd szobába, és beszólt egy egyenruhás alaknak. Három férfi lépett elő onnan az irodába. - Bemutatom Joe Harrisont, Mike Vinsont és Arthur Homart - szólt a tisztviselő. - Fiúk - fordult aztán az emberek felé -, Mr. Brent, Tarl Brent majd kifejti, mi az óhaja. Tarl újra belefogott a mondókájába. Úgy a felénél tarthatott, amikor Charles félbeszakította azzal, hogy engedné el telefonálni a garázsba valami elvégzendő munka miatt. Amikor Charles visszatért, Tarl indulásra készen állt. - Várj egy pillanatot, főnök - jegyezte meg Charles. - Csak nem akarsz ezekkel a pasikkal a sarkadban innen kisétálni? Tarl kérdőn tekintett a sofőrre. - Ha igazán rád akaszkodott valaki, nyomban rájön, mi az ábra, ha meglátja, hogy egy háromfős sleppel a nyomodban lépsz ki egy magánnyomozó iroda ajtaján. - Köszönöm - felelte Tarl. - Te legalább használod a fejed. - Aztán a nyomozókhoz

fordult. - Ma délután négykor kezdhetik. Akkor épp otthon leszek... Tarl még sosem látta Marcellát olyan sikkesen csinosnak, mint aznap este, amikor bekísérte egy koktélbárba. Testhez álló gyapjúszoknyája kiemelte alakjának lágyan ívelt, előnyös adottságait. A zenekar mellett foglaltak helyet, whiskyt rendeltek jeges szódával, s a következő néhány percben elmerültek a pódium felől szállongó, búgó hangú balladák élvezetében. Míg Marcella az italát szopogatta, Tarl mintegy mellékesen végigpásztázta a termet. - Mi a baj, Tarl? - kérdezte váratlanul a lány. - Baj? - Igen. Miért vagy olyan ideges? Kit keresel? - Senkit, Marcella... Képzelődsz. Abban a pillanatban észrevette, hogy az egyik szomszéd asztalnál két férfi foglalt helyet. Tarl aprót biccentett feléjük. - Láttam, Tarl! - súgta Marcella közelebb húzódva hozzá. - Kik azok? Miről van szó? - Felejtsd el, kérlek - rázta meg a fejét Tarl. - Semmi számodra érdekes. - Igenis érdekel! Hiszen itt vagyok veled! - Ide figyelj. Marcella - nyúlt Tarl a lány keze után. - Azért jöttünk ide... - Gyerünk, Tarl - fonta össze a karját a lány. - Ki vele! Tudni akarom! - Rendben - sóhajtott lemondóan Tarl. - Szóval... Tarl elmesélte, hogy bizonyítékot szerzett, miszerint egyfolytában követik, s ezért segítséget vett igénybe, hogy megoldja a rejtélyt. - Egy véletlen folytán, a parkban történtek estéjén, meggyőződtem róla, hogy a gyanúm megalapozott - tette hozzá, s beszámolt a tűzesetről. - Látod, Marcella - foglalta össze Tarl -, akármi is az, amit el akarnak titkolni előlem, ugyancsak fontos lehet. Ahhoz eléggé fontos, hogy igazoljon egy gyilkosságot, annak a sebesült embernek a meggyilkolását, amikor rájöttek, hogy fény derülhet a kilétére, és kikérdezhetik. - Most már igazán aggódom. - A lány arca szorongást tükrözött. - Miért követnek? Tettél valami olyasmit, ami veszélybe sodorhat? Tarl, karon fogva a lányt, megpróbálta eloszlatni a félelmeit azzal, hogy kivezette a táncparkettre. Az egyik számra keringőztek, a következőre pedig gyors ritmusban táncoltak. Ám amikor visszatértek az asztalhoz, a lány még mindig rosszkedvű volt. - Tarl - szólt tétován Marcella -, azt hiszem, a múltkor azt mondtam, hogy ne gyötörd magad miatta... hogy ne morfondírozz tovább azon, hogy követnek... ha követnek is, semmi bajod nem esett. De így eshet! Ha a tűzesetnél használták a fegyverüket, akkor veszélyesek! - Várj csak, várj! - ellenkezett Tarl. - Még te akarsz tanácsokat adni, amikor semmit sem tudsz a körülményekről, csak amennyit elmondtam neked! - Tarl, kérlek, ne foglalkozz a dologgal! - Marcella! - nevette el magát Tarl. - Azt akarod, hogy rád is gyanakodni kezdjek? Tudod, ha alaposabban utánanéznék a mi véletlen találkozásunknak a minap... Egy ekkora nagyvárosban ugyancsak mákszemnyi az esélye ilyesminek!

- Ó, Tarl! - tette hideg, reszkető kezét Marcella Tarl csuklójára. - Nem érted, hogy meg is sérülhetsz, fizikailag, ha a gyanúd beigazolódik? Vagy szellemileg, ha nem? Kérlek, Tarl! - nézett esdeklő tekintettel Marcella. - Olyan szép volt minden! Tarl megfogta a lány kezét, és elmosolyodott. Áradt, hömpölygött a zene, és vidámsággal töltötte be a termet. Aztán váratlanul a zenekar rémisztő hangzavarba tört ki. Miközben a dobos verte az állandó, monoton ritmust, a trombitás a széke előtt állva veszettül fújta, fújta a hangszerét, de egyetlen hang se jött ki belőle. A klarinétosnak ugyanaz volt a gondja, a puzónjátékosok azonban továbbra is rendes, lágy akkordokat produkáltak. Úgy hangzott, mintha valaki teljes passzusokat kitörölt volna a fúvósok partitúrájából. A pódium sarkában a zongorista püfölte újra meg újra a billentyűit, de csak a húrok tompa pengése hallatszott. A zenészek döbbent zavarodottsággal hagyták abba a próbálkozást. Hangszereiket visszatéve állványaikra, elképedve bámultak egymásra. A közönségből jó néhányan kacarászni kezdtek, azt képzelve, valami újhullámos zenének voltak fültanúi. A cég igazgatója átviharzott a parketten, és csípőre tett kézzel lecövekelt a zenekar előtt. - Mi folyik itt?! - rivallt rájuk. - Valamitől tropára ment ez a rohadék! - tört ki a zongorista. - Nézze, idáig szól csak a skála - mutatta, és végigfuttatta ujjait a billentyűkön a basszus hangoktól a középső Eig. - A többi viszont töksüket! - Továbbkopogtatta a klaviatúrát, de csak fakó pengést tudott előcsalogatni a zongorából. - Nahát! - húzta be a nyakát az igazgató. - Akkor javítsa meg azt a vacakot. - Csakhogy - szólt közbe az egyik trombitás, magasra tartva hangszerét - ennek a vacaknak ugyanaz a baja! A kétvonalas C fölött az E-n túl meg se mukkan! - S hogy bizonyítsa, fújni kezdte a trombitát az alsó C-től. Amint azonban a középső E-n túljutott, csak elnyújtott sziszegés hagyta el a hangszer öblét. - Rendben van, fiúk - fordított hátat az igazgató indulásra készen. - Vessenek véget a komédiának. Ha fáradtak, tartsanak egy negyedórás szünetet. De ne bohóckodjanak itt összevissza, az nincs benne a műsorban. A zenekar tövében üldögélő vendégek újra nevetgélni kezdtek. Tarl azonban a homlokát ráncolta. - Egy pillanat, rögtön jövök - érintette meg Marcella a karját. - Csak bepúderezem az orromat. A-1! - nyomta közelebb a telefonkagylót T. J. a füléhez, miközben a másik kezével csöndre intette Mendelt, aki az asztal túlsó felén ült. - Honnan hív? Marcella megadta a koktélbár nevét és címét. - Nagyon fontos, T. J.! - közölte határozottan a lány. - Azt hiszem, megint egy mérföldkő! - Mit beszél? - Valami történt itt... És most sem volt egyidejűleg fejfájása. A lány beszámolt a zenekarral történtekről. - Azonnal ellenőrizzük. - T. J. befogta a telefon beszélőjét, s utasításokat kiáltott oda

Mendelnek. A pszichiáter sietve elhagyta a szobát. - Borzasztó! - mondta T. J. a kagylóba. - Mi történt? Balul ütött ki valami? Marcella kapkodva sorolta az eseményeket. De sikerült nem kikotyognia, ami az esetet megelőzően Tarl és őközötte szóba került. - Most már vissza kell mennem, T. J. - mondta végül. - Nem akarok túl sokáig elmaradni. - Helyes - értett egyet a főigazgató. - Menjen, amilyen gyorsan csak tud. Maga az egyetlen híd, ami összeköt minket vele! T. J. lecsapta a telefont, és rágyújtott. Csak fújta, fújta a füstöt sebesen, amíg Mendel vissza nem tért. - Pár percen belül kész az eredmény - közölte a pszichiáter. - Már megint akkor következett be, amikor nem is gyanakodott - mondta vontatottan T. J., a fejét csóválva. - Legalábbis nem nyíltan. - Elképzelhető, hogy gyanakodott, de a lány számára nem volt nyilvánvaló - vont vállat Mendel. - Ne feledje, nem tudjuk úgy ellenőrizni, mint szoktuk; most, hogy visszahívtuk az összes ügynököt, a legszükségesebbeket kivéve. Én egyébként nem bízom abban a lányban! A fenébe is, egy csöppet sem! - Sőt, fejfájás sem jelentkezett nála - tűnődött T. J. elgondolkodva. - Remélem, rövidesen jelentkezik valamelyik nyomozó a három közül, s akkor összevethetjük a történteket. - Pompás ötlet volt beavatni azokat a nyomozókat, igaz? - vetette le magát Mendel egy székbe. - Szerencsére S-14 már akkor gondolt rá, amikor Brentet elkísérte az ügynökségre. - Igen - fonta össze a kezét T. J. a tarkóján, és a plafont bámulta. - Mondhatni, ez volt az egyik legjobb húzás az egész ügy során. - A beavatásnál volt valami zűr? - Semmi különös... No persze, némi ellenállást tanúsítottak, amikor lekötöztük őket. De kevesebb, mint két óra alatt lezavartuk az adatbevitelt. Az aktiválás csupán néhány másodperc műve volt. Az ő bevonásukkal úgyszólván minden ügynökünket felmenthettük a testközeli megfigyelés kényszere alól. - Szerintem az összesét fel kellett volna mentenie. - Ne-e-em! Ezt a rizikót nem vállalhattam. Meg kellett hagynom néhányat. - De T. J., és ha megint gyanakodni kezd? ... - tette csípőre a kezét Mendel. - Miért nem engedi, hogy magammal vigyem a szanatóriumba? Ahogy most állnak a dolgok, csupán részleges kezelést alkalmazhatok. Ha ott lenne nálam, a szemem előtt, akkor állandó felügyelet alatt lenne. Sietős léptekkel egy izgatott laboráns rontott be a szobába. - Egybevág minden, T. J. - hadarta idegesen. - A lány igazat beszélt. Jókora darab eltűnt a hangskálából: egy oktáv, hogy pontos legyek, éppen onnantól kezdve, ahogyan A-1 jelentette. - Ebből nagy baj lesz! - csapott a térdére a főigazgató. - Egy hiányzó oktáv nem maradhat észrevétlen. Holnap tele lesznek vele a lapok! - Még jó, hogy nem terjedt még lejjebb a skálán - jegyezte meg Mendel. - Különben

érintette volna az emberi beszéd hangterjedelmét. Az énekeseknek már így is fel fog tűnni, akárcsak azoknak a zenészeknek, hogy miért nem tudnak kiadni bizonyos hangokat. T. J. egészen leizzadt. - Ez most már kemény lesz - mondta. Az első olyan mérföldkőhöz értünk, aminek már közvetlen és azonnali hatása lesz az átlagemberre. - Főnök - kérdezte reménykedve a laboráns -, ugye nem lesznek ezek a mérföldkövek maradandó változások? - Talán nem. Legalábbis a testület véleménye szerint számíthatunk rá, hogy néhány hétig, esetleg néhány hónapig eltartanak még azután, hogy visszafordítottuk annak az akárminek az ébredési folyamatát. Időbe telik, amíg az a micsoda megint álomba merül, majd pedig még tovább is valamivel, amíg újraépíti, amit lerombolt. De felesleges emiatt annyira aggódni. Ha az ismét elalszik, minden jóra fordul megint végérvényesen. Ám ha nem, akkor úgyis mindegy, törli-e ezt a néhány, már bekövetkezett megnyilatkozását... hisz akkor kitörlődik minden! A laboráns a körmét harapdálta. - Azért van még remény - folytatta T. J. - A legutóbbi eset előtt, ami három nappal az azt megelőző után következett be, egy darabig simán ment minden. A mostanit megelőző megnyilatkozásai egyre sűrűbben, egyre rövidebb időközönként követték egymást... A legközelebbi talán várat magára néhány napot. Elképzelhető, hogy a valami kezd megint visszavonulni. A főigazgató hangjából azonban hiányzott a magabiztosság... Amikor Marcella visszatért az asztalhoz, Tarl váratlanul megkérdezte: - Elhúzunk innen? - Ugyan hová? - Korán van még; szívhatnánk egy kis friss levegőt, aztán valahol másutt megnéznénk egy éjszakai műsort. A lány beleegyezően elmosolyodott, majd megindultak az előtér felé. Miközben Tarl a ruhatári jegye után kotorászott, Marcella besurrant a női mosdóba. Tarl, kalapjával a kezében, megkérte az egyik alkalmazottat, hogy szóljon a sofőrjének, indulni óhajtanak. Aztán leült egy párnázott karosszékbe, ahonnan szemmel tarthatta mind a mosdót, mind pedig a bejárati ajtót. A tekintete megakadt egy tükrön a főbejárat fölött. Onnan a táncteremre is rálátott. Rágyújtott és hátradőlt. Még mindig a tükröt figyelve, észrevett egy férfit, aki kifelé tartott a táncteremből. Fél lábbal már átlépte a küszöböt, de megtorpant, amint pillantása Tarl tarkójára esett. Akkor gyorsan visszahúzódott a terembe. Tarl legszívesebben felugrott volna, hogy kövesse. De rájött, ő van előnyben, ezért meg se moccant, nem árulta el, hogy kiszúrta üldözőjét. Összeszorította a száját, és tovább várt. Másodpercek múlva az idegen kikukucskált az ajtón. Tarl szemügyre vette. Az arca nem volt se vészjósló, se fenyegető, de jóindulatú sem, ami azt illeti.

A nyomozók vajon szintén kiszúrták a pasit? Mert ha igen, akkor mit vacakolnak? Észre kellett volna vegyék a fickót. Miért nem csípték fülön ott azonnal? - morfondírozott Tarl. Az arc eltűnt, és Tarl föllélegzett. Hátranyúlt a jobb csípőjéhez, és megtapogatta a revolverét a farzsebében; megnyugtató érzés volt. Aztán elfordította tekintetét a tükörről. Teltek a percek. Odakint megjelent a fekete limuzin elülső lökhárítója és motorházfedele az előtetős bejárat előtt. A mosdó ajtaja kinyílt. Tarl fel akart kelni, de nyugton maradt, amint meglátta, hogy a nő, aki kilépett, nem Marcella. A nő elsétált mellette a táncterem felé. Tarl a tükörből követte a mozdulatait. Alig másfél méter után a nő hirtelen megtorpant, és jobbra kapta a fejét. A fickó, aki Tarl után leselkedett, mondott neki valamit. A nő bólintott, és ment tovább a másik terembe. Marcella kijött végre. Tarl karon fogta, és a kijárat felé ballagott vele. Váratlanul azonban erősen megszorítva a karját megállította, közvetlenül az ajtó előtt. Marcella elképedt. - Amint kiértünk, nyomás be a kocsiba, amilyen gyorsan csak tudsz! - súgta Tarl parancsoló hangon. - Mondd meg Charlesnak, guruljon előrébb vagy tizenöt métert, és várjon. - Tarl! - hápogott Marcella. - Mire készülsz? - Most ne kérdezősködj! - De Tarl, mi ez a rejtélyes viselkedés? - Ne vitatkozz! - vágta oda mogorván Tarl, amint kilökte az ajtót, és nógatni kezdte Marcellát előre a járdán. Odakint a lány újra ellenkezni próbált. Tarl azonban felrántotta a kocsi hátsó ajtaját, és szinte belökte Marcellát. Ugyanakkor hátrapillantott, hogy meggyőződjék, vajon a leskelődő pasas nem figyelte-e ki őket. Marcella fél fenékkel kuporgott az ülésen. - Charles, hajts előre addig a fáig, és várj meg! - dugta be Tarl a fejét az autóba. Igyekezz! - De mi...? - A szentségit! Most nem tudom elmagyarázni! Nincs idő! Gyerünk, hajts már oda gyorsan! Majd ellépett a kocsitól, és bevágta az ajtót. Charles vállat vont, aztán kihúzott. Tarl előkapta a revolverét a farzsebéből, s erősen megmarkolta. Utána bedugta a kabátzsebébe, a kezét is otthagyva, s izzadó tenyerétől nedves lett a hűvös acél. Aztán átugorva a járdán, elrejtőzött az egyik cserepes örökzöld növény mögött, amelyek a koktélbár bejáratát közrefogták. Tarl várt egy percet. Majd még egyet. S amikor épp kételkedni kezdett abban, hogy a fickó tényleg őt követte-e, kinyílt az ajtó. Az a férfi kukucskált ki rajta, s körbefürkészett mindenfelé. Majd óvatosan kimerészkedett a járdára. Egy pillanatra megállt, a kezét a zsebébe süllyesztette, aztán ellépdelt a bejárattól. Jobbra tekintett, s akkor megpillantotta Tarl limuzinját. Visszahőkölt, majd hátraszökkent. Ám Tarl előugrott rejtekéből, s előrántva a revolverét, lecövekelt a pasas és az ajtó

között. - Ne mozduljon! - nyomta pisztolya csövét a férfi hátába Tarl. - A kezét csak hagyja a zsebében! És ne forgolódjon! Nyomás előre! A férfi tiltakozni próbált. - Semmi szöveg! - szólt rá Tarl tompa hangon. - Gyerünk! A pasas tétován megindult előre. Tarl gyorsan maga mögé pillantott. Nem látott senkit, és az épületből sem jött kifelé senki. Menet közben előttük is, mögöttük is végignézte a járdát. Szintén senki a közelben. Aztán végigvizslatta a sétányt az utca túloldalán... Még mindig senki. Félig-meddig szinte várta, szándéka ellenére is, hogy valaki ott terem, hogy elrabolja zsákmányát. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy olyasvalakit állítottak rá, akinek mindenkori és egyedüli megbízatása az, hogy kinyírjon mindenkit, akit netán sikerül a markába kaparintania. Elérték a limuzint. Tarl kitárta az első ajtót, s a pisztolyt keményebben a pasas hátába nyomta. - Ide figyeljen - szólalt meg bizonytalanul a férfi -, ha ez most rablótámadás... Marcella felsikoltott: - Tarl! Nálad meg pisztoly van?! Charles hátrafordult ültében. - Főnök, mi a...? - Befelé! - ragadta vállon Tarl a fickót. - Tarl! Mit csinálsz? - Marcella kifelé kászálódott a kocsiból. - Ne törődj vele! - vágta oda Tarl, meglóbálva a pisztolyt a levegőben. - Majd meglátjuk, ki a gyanakvó! Kiderítjük, mi van az egész mögött! Tarl belökte az embert, aztán becsapta az ajtót. Ő hátra szállt be, és az ülés szélére húzódott. - Ezt nem teheted, főnök! - siránkozott Charlie. - Nem úszod meg szárazon, hogy fegyverrel félemlítesz meg egy állampolgárt! - Te csak indíts, Charlie! - Tarl az idegen mögé támasztotta a karját, annak nyakát célozva meg a pisztollyal. Charles és Marcella futó pillantást vetett egymásra. Aztán a sofőr behúzta a nyakát, és sóhajtott egyet. A lány elnémult, s szeméből sütött a rémület. - Látjátok? - türelmetlenkedett Tarl. - Ez az alak közülük való! A bárban szúrtam ki. Tudom, mit csinálok. Figyeltem, ahogy leskelődött utánam az ajtóból, miközben rád vártam, Marcella. Mondja meg nekik! - parancsolta Tarl, a revolvert finoman előrébb tolva, míg csak hozzá nem ért a pasas nyakához. - Mondja meg nekik, hogy utánam kémkedett! A férfi meg sem mukkant. Megpróbált előredőlni, hogy messzebb kerüljön a fenyegető pisztolytól. Tarl gorombán elkapta a vállát, és visszarántotta. - Mondja meg nekik! - harsogta. A férfi csöndben maradt, s esdeklőn a sofőr felé bámult. Tarl felszisszent. - Rendben, Charlie - szólalt meg. - Gyerünk innen. Keressünk valami nyugalmas he-

lyet. Mindjárt megoldjuk a madárkánk nyelvét. A sofőr kelletlenül indított, és a kocsi meglódult. Marcella szipogni kezdett. Tarl boszszúsan hátradőlt. A halántéka nem is lüktetett olyan erősen, amikor ráébredt, hogy végre megkaparintotta a zsákmányát. Helyette a jól ismert pulzáló sajgást kezdte érezni a fejében. Kétségbeesetten kívánta, hogy csak most ne térjen vissza a fejfájása, amely ha rátör, képtelenné teszi arra, hogy a célját elérje. Marcella a kezébe temette az arcát. Tarl megpaskolta a vállát, de a lány elhúzódott. - Marcella - szólt Tarl -, tudom, mit csinálok. - De Tarl! - A lány egy zsebkendővel törölgette a könnyeit. - Én... én nem értem! Mi jött rád? Ez az egész, hogy pisztolyt ragadsz, és... és megfenyegetsz valakit! - Ez mindent tisztázni fog, Marcella - bizonygatta Tarl. - Igenis meg kell tudnom mindent. Azonban már beszéd közben éles fájdalom cikázott át az agyán. - Ó, drágám! - nézett rá Marcella aggódva. - Remélem, tudod, mit teszel. - Hová akarsz menni, főnök? - kérdezte a sofőr lemondóan. - Irány a raktárkörzet! Príma kihalt hely az arrafelé. Tarl az ülés szélére húzódott ismét, s a revolvert a pasas nyakához tartotta. - Ide figyeljen, jóember - mondta neki -, megtakaríthatná magának ezt a kis kirándulást, ha nyomban kinyitná a száját. A férfi hátrakapta a fejét. Tarl belemarkolt a hajába, és újra előrefordította. - Nekem... nekem fogalmam sincs, miről beszél - felelte az idegen. Tarl észrevette, hogy a fickót a remegés rázza. Tarl hátradőlt. - Jól van, Charlie - mondta. - Keress egy csöndes helyet, ahol eldiskurálhatunk. A kocsin szinte látszott, mennyire vonakodva gördül végig az utcákon. Tarl hallgatásba süppedt, miközben az autó a fényes, elegáns üzleti negyedből egy kisebb, kevésbé pazarul megvilágított lakóövezeten át elérte a rakpartot. Csupán egy magányos utcai lámpa vetett lehangoló, sápadt fényt az elhagyatott utcákra, járdákra és jellegtelen külsejű házakra. - Oda - szólalt meg Tarl váratlanul, és rámutatott egy sikátorra két egyszintes, hullámbádog borítású épület között. Charles lassított, de a fékre taposva megállt, mielőtt befordult volna a sikátorba. - Főnök - mondta. - Miért nem visszük ezt az ürgét a rendőrségre? Majd azok kiderítik, kiféle-miféle. Akkor nem szegünk meg semmilyen törvényt, mint így, hogy se szó, se beszéd elraboltuk. - Úgy van, Tarl! - kapta el a lány idegesen, reszkető kézzel Tarl karját. - Miért is ne? Tarl megrázta a fejét. - Nem. Ha tíz perccel ezelőtt javasoltátok volna, esetleg hajlottam volna rá. De most már túl közel vagyok a válaszokhoz. Gyerünk az átjáróba, Charlie! A sofőr megint sóhajtott, aztán nagy ívben kanyarodni kezdett befelé a sikátorba. - Itt jó lesz - jelentette ki Tarl, miután a kocsi átgördült a járdán, és kikerült a legközelebbi utcai lámpa közvetlen fényköréből. - Most! - kiáltotta Tarl, s a pisztoly csövét a

férfi nyakához tartotta. - Kinek dolgozik? Miért követett? Mit akar tőlem? A pasas szobormereven ült. Se meg nem mukkant, se meg nem moccant. Tarl összeszorított fogai közül szisszenés tört elő. Kezét rátette a férfi vállára. - Én... Akkor azonban összerándult, és megrázta a fejét. A fájdalom messze túllépte az érzékküszöböt. Behunyta a szemét, és egy pillanatig nem mozdult. - Tudni akarom! - Igyekezvén elterelni figyelmét a kínról, keményebben megszorította a férfi vállát, s a csövet még jobban belenyomta a lágy húsba. - Tudni akarom, ki maga... most azonnal! A férfi nem válaszolt. Marcella fészkelődött. Charles hátrafordult, szólni akart. De Tarl intett, hogy hallgasson. A dühtől szinte egészen elhatalmasodott a fájdalom Tarl agyában. Tudta, hogy ha hamarosan nem kap választ, el fog ájulni. Bal kézzel fülön vágta a fickót. - Beszéljen, az istenit magának! Beszéljen már! - Nem lehet! Nem lehet! - tört ki az idegen nyüszítve. - Ha megteszem... Ó! Nem mondhatok semmit!... Hát nem érti, hogy... hogy a világ... minden... Nagy csönd lett. Tarl felhúzta a kakast. Erre Charles váratlanul hátralendítette a karját az üléstámla fölött, és rávágott Tarl kezére. A pisztoly tompán puffant a szőnyeggel borított padlón. Marcella mind a két karjával Tarlra csimpaszkodott, aki elveszítvén egyensúlyát, a padlóra bukott. - Fusson, a szentségit! - Charles átnyúlt a férfi előtt, és kivágta az ajtót. - De... - tétovázott a pasas. - Ne gatyázzon már, hanem rohanjon! - Charles kilökte a kocsiból, s az idegennek nyoma veszett a sikátor sötétjében. Marcella, még mindig átnyalábolva Tarlt, erősen szorította, míg annak teste hirtelen el nem ernyedt. - Charles! - hangjából félelem csendült. - Nem mozdul! Charles kiugrott a kocsiból, és körbeszaladva kinyitotta a hátsó ajtót. Tarl, minthogy az ajtónak volt dőlve, kizuhant, de Charles elkapta. - Megint elájult! - mondta a sofőr, visszaemelve Tarlt az ülésre. - Ez azt jelenti... - nyögte a lány reszkető hangon. Ekkor hirtelen valami iszonyatos erejű villám hasított végig a mennybolton, fülhasogató mennydörgés kíséretében. A rémisztő zajra Tarl felriadt és körülnézett. - Miért tettétek? - fordította félre a fejét. - Miért eresztettétek el? Marcella és Charles egymásra sandított. - Így kellett, hogy tegyünk, Tarl. - A lány nyugtatólag a homlokára tette a kezét. - Elvesztetted az önuralmadat... Meg akartad ölni azt az embert. - Nem. Nem akartam. Én csak... - Tarl arca eltorzult. - Én csak... - azzal az ülésre hanyatlott. - Gyerünk innen - hadarta Marcella. - Vigyük a központba. Valami történni fog... Valami nagyon komoly... Másodszor is elájult! Ez már veszélyes!

Charles beindította a motort, és kifarolt a sikátorból. Amikor kiért az utcára, és előre kapcsolt, tisztán kirajzolódott előttük az égbolt. Különös villámok cikáztak rajta keresztül-kasul, szemhatártól szemhatárig. Charles rátaposott a gázpedálra. A kocsi megugrott. - Ez a villámlás - mondta Marcellának - nem igazi villámlás. Nem olyan, amilyet eddig láttunk! A szavait alig lehetett érteni. Elnyomta a szinte folyamatos égzengés. - Nincsenek felhők az égen! - kiabálta a lány, közel hajolva a sofőr füléhez. Fél háztömbnyire előttük egy villám belecsapott egy raktárba. A vakító villanás nappali fényességbe borította a környéket. Az épület azonban nem fogott tüzet. Nem volt ott sem téglahullás, sem füst, sem összeomló falak. Az építmény egyszerűen felbomlott elemeire. Hatalmas porfelhő vágódott föl, és gomolyogva beburkolta a szomszédos raktárakat. Az épület helyén mindössze egy nagy kupac hamu maradt, aminek egy része átömlött a járdán, rá az úttestre. A limuzin áthatolt rajta, mintha egészen anyagtalan valami lett volna, s a nyomában kavargó füstfellegként örvénylett föl a hamu. A villámlásnak váratlanul vége szakadt. Az ég ismét elsötétedett. Marcella sírt. - Félek! - zokogta. - Annyira félek! Charles ráhasalt a kormányra, hogy jobban lásson fölfelé. Mutatott valamit. Marcella az ablaküvegnek nyomta az arcát, és felnézett. A csillagok között ezernyi röpke életű szikra lobbant fel. A fénypontok egyre nőttek, növekedtek, s tüzes csóvát vontak maguk után. - Meteorok! - ordította Charles. A csóvák kihunytak, mielőtt még becsapódtak volna a Földbe, s tűszerű fénycsíkokat húztak az égre. - Nagyon úgy néz ki - jegyezte meg Charles keserűen, erősebben taposva a gázpedálra -, hogy a világ vége játszódik le a szemünk előtt! - Ugye a központ felé tart? - kérdezte rettegve a lány. - Persze. - Charles csikorogva, két keréken vette be a kanyart. - Nem ismer rá a környékre? Alig néhány háztömbnyi-re vagyunk onnan. A lány többször is Tarl homlokára simította a tenyerét. A fiú a sarokban gunnyasztott. Marcella átnyúlt érte, megfogta a vállát, és magához húzva, a fejét az ölébe vette. - Szegény Tarl - mondta, még jobban magához szorítva a fiút. - Ő az egyetlen köztünk, aki mit sem tud arról, mi folyik körülöttünk! Robaj hallatszott a távolból. Majd még egy közelebbről. Aztán kettő, szinte egyszerre. - Mi ez?! - sikította a lány, még erősebben ölelve Tarlt. - A meteorok! - ordította Charles. - Ezek már nagyobbak! És becsapódnak! Odakint az égboltot át- meg átszőtték a vakító fényszálak. Némelyik tűzcsóva egészen a földig lenyúlott. Amint érintették a felszínt, a föld megrázkódott. A becsapódások száma gyarapodott, s a robaj is mind hevesebbé vált. Másodperceken belül szakadatlan morajlássá fokozódott. Majd egy roppant, izzó tűzlabda vágódott le eléjük az úttestre, egy háztömbnyire tő-

lük. Mindent elemésztő heve áthatolt a kocsi ablakain és fémlemez oldalain. De a tikkasztó hőség csupán átmeneti volt. A lezuhant tárgy lendületétől hajtva mélyen a földbe fúródott. Egy másodpercre rá azonban a becsapódás helye felpúposodott - felpöffedt, akár a rotyogó kátrány tetején képződő buborékok. Charles nekifeszült a fékpedálnak, s vagy harminc méterre a kidudorodástól megtorpant. Akkor a buborék szétrobbant, s toronymagas, lángoló gázsugár lövellt fel a levegőbe. A buborékból rengeteg tűzcsóva spriccelt szanaszét, s lángoszlopok törtek a magasba. A lány rémülten sikítozott. Aztán a tűzeső megcsöndesedett, végül egészen elállt. Nyomában eleredt a zápor: olyan óriási csöppekben és olyan förgetegesen zuhogott, hogy a kocsi karosszériája is behorpadt. Tarl mocorogni kezdett. Erre a lány rettegve ellökte magától. Mormogva és lassan észhez térve, Tarl kiegyenesedett, majd reszkető kézzel megdörgölte a szemét. Marcella a sarokba húzódva összekuporodott. A szokatlanul heves zivatar pedig alábbhagyott, a csöppek apróbbak lettek, s mind szabályosabb eső formáját kezdte ölteni. A lány kiugrott a kocsiból. - Mit csinál?! - kiáltott utána Charles. - Félek! - felelte a lány hátra se pillantva. - Félek mindentől! Még tőle is! Hát nem érti, hogy az a micsoda pont itt van, itt a kocsiban? Marcella zavarodottan, rettegve álldogált az autó mellett, tanácstalanul tekingetve mindenfelé. - Marcella! - szólt utána Tarl, és belekapaszkodott a ruhájába. - Ne hagyj itt! Kérlek! A lány kitépte magát és elrohant. Nyoma veszett az esőben. Tarl kétségbeesve megmarkolta a fejét, s kínjában összerándult. - Ez a rohadt fejfájás, Charlie! - morogta. - Miért nem múlik már el? Az eső elállt. Kintről léptek hallatszottak. Határozott léptek, női cipősarkaktól származók. Marcella tűnt föl a nyitott ajtóban. - Hát visszajöttél? - próbált meg Tarl mosolyogni. - Igen - felelte a lány, és újra beült a kocsiba. — Visszajöttem. Tarl kitekintett és körülnézett. Szemébe ötlött az tüzet okádó buborék. Végighordozta tekintetét mögöttük is az utcán. Még több tüzet okádó buborékot vett észre, és mindből harsogó lángnyelvek törtek a magasba. Az a vöröslő izzás viszont, ami a városra boruló fellegek alsó felét áthatotta, elárulta neki, hogy ezer és ezer ilyen buborék okozta ezt a különös fényhatást. - Mi történt? - egyenesedett ki Tarl, döbbenettel az arcán. Rápillantott a lányra, aztán Charlesra. - Kitört a háború? - Tarl! Ó, Tarl! - Marcella ismét átkarolta, magához szorította, és arcával hozzásimult. Majd zokogásban tört ki. Hát bekövetkezett! - mondta T. J. az ablaknál állva, s tekintetét végighordozta a rémü-

letbe merevedett arcokon, melyek a központ nagytermében visszabámultak rá. - A szellem kiszabadult! Az épület rettenetesen rázkódott. Az asztal több centivel odébb csúszott, amint egy váratlan morajlás felhangzott. Helyükről elmozduló tárgyak zöreje hallatszott mindenfelől az épületben. - Földrengés! - visította hisztérikusan egy nő, kétségbeesetten kapaszkodva széke karfájába. - Aprócska csupán - rejtette aggodalmát T. J. fanyar megjegyzése mögé. - Kitört hát folytatta közönyösen, az odakinti látványt fürkészve. - Elszabadult... - Lehet egyáltalán tenni valamit? - rohant oda egy férfi a főigazgatóhoz. De mindketten elnémultak, miközben az ablakon át figyelték az ezernyi, ég felé törő tűz- és füstoszlopot. Látszott a félhold sarlója. Ám olyan valószerűtlennek tűnt: megmegrebbent, darabokra töredezett, majd ismét egésszé állt össze. - Csupán annyit, hogy kivárjuk, marad-e bármi ésszerű tennivaló - szólalt meg végre T. J. - De mi áll a terveinkben? - erősködött a férfi. - Mi a következő lépés? Egy újabb földrengés alapjaiban rázkódtatta meg az épületet. - Ha ide tudnánk hozatni a fiút, megpróbálkozhatnánk a végső tervvel. - A főigazgató visszalépett az asztalhoz. - Közvetlen behatásra gondol, a tudatán keresztül? - kérdezte az egyik igazgató riadalommal a hangjában. - Mi egyebet tehetnénk még? - tárta szét T. J. a karját. - Most már nem kell amiatt izgulnunk, nehogy egészen felébresszük azt a valamit. Már ébren van. És nincs okunk azt feltételezni, hogy valaha még visszasüllyedhet tudat alatti szintre: a tétlenségbe. Ha ide tudnánk hozatni a fiút, azonnal kezelésbe vehetnénk... Dr. Mendel! - T. J. tekintete ide-oda röpködött a teremben ülőkön. - Mendel a laboratóriumban van, előkészíti a berendezését - jelentkezett valaki, aztán felrántva egy mellékajtót átkiabált a pszichiátert szólítva. Mendel belépett a terembe, a haja zilált volt, s a tekintete idegesen fürkészte az összegyűlteket. - Elkészült mindennel? - csapott le rá T. J. - Felkészültem - felelte Mendel, előhúzva egy fecskendőt a zsebéből, s feltartotta, hogy T. J. is lássa. - Tíz másodpercen belül be tudom adni az injekciót, amint előállították... De hol van? - csattant fel Mendel bedühödve. - Mi a fenét csinál? Miért nincs már itt? - Azt nem lehet tudni - csöndesedett el megint T. J. - Minden kapcsolatunk megszűnt az ügynökeinkkel. De minden ügynök világos utasítást kapott arra, hogy amennyiben kifejlődne a Z fázis, a lehető legsürgősebben szállítsák a központba a fiút. Mást nem tehetünk, mint hogy itt várunk. Mendel belemarkolt T. J. karjába. - Márpedig meg kell találnunk! Még kell találnunk! A főigazgató töprengve ráncolta össze a homlokát. - Gondolja - rántotta ki a karját Mendel markából -, hogy ha a tudatalattiját tudati

szintre emeli, sikerül netán létrehoznia a közvetlen kapcsolatot? - Kell hogy sikerüljön! - Mendel lehunyta a fejét, és egy fokkal halkabban így folytatta: - Néhányszor meglehetősen közel jártunk már a közvetlen... A pszichiáter hirtelen elharapta a mondat végét. T. J. nekibőszülve meredt Mendelre, s a keze ökölbe szorult. - Mendel! - támadt a pszichiáternek indulatosan. - Mit beszél? Hogy már közel járt? Mendel riadt tekintettel lépett hátrébb. Hirtelen csönd telepedett a tanácsteremre. T. J. a doktorhoz ugrott, és a zakója hajtókájánál fogva megragadta. - Maga titokban megkísérelte a kapcsolatfelvételt! - vádolta Mendelt. - Vigyázzon, T. J.! - sikoltotta valaki. - Fegyver van nála! Mások is felsikoltottak, s több igazgató oda akart szaladni, de Mendel a főigazgató mögé szökkent, a hátába nyomva a pisztoly csövét, elordította magát: senki ne közelítsen! T. J.-t pajzsként tartva maga elé, Mendel a falhoz hátrált - minél távolabb a fenyegető tömegtől. - Én meg - rázta meg a fejét döbbenten a főigazgató - még csak nem is gyanítottam, hogy közülünk valaki épp hogy felébreszteni akarja azt, amit mi a tompultságába igyekeztünk visszatéríteni! Pedig tudhattam volna, hogy ha valaki, akkor maga, Mendel, az egyetlen, aki szabotálhatja a tervet! - Maga idióta! - sziszegte rekedten Mendel. - Magának meg a maga tervének az volt a célja, hogy kábult tehetetlenségre kárhoztassa ezt a lényt, megfossza minden hatalmától, s a természetet meghagyja jelenlegi állapotában... Nem, T. J. másképpen lesz! Majd ha a lény átköltözik az arra alkalmas ember tudatába, olyanéba, aki az irányítása alatt tudja tartani, vagyis az enyémbe, akkor csak képzelje el, micsoda korlátlan lehetőségek nyílnak meg az irányító személy előtt! T. J. a nyakán érezte Mendel forró leheletét, lihegését. - Miért is ne? - A pszichiáter hangja fokozódó hisztériáról tanúskodott. - Korlátlan ura lehetnék a világnak! Az enyém lenne egy egész univerzum gazdagsága! Nemcsak az összes létező gazdagság, hanem mindaz, amit valósággá álmodnék! Halhatatlan lennék, én, a legfőbb lény! T. J. lehorgasztotta a fejét, megcsóválta, s lassan az ablak felé fordulva kibámult az utcára. Vad szél kerekedett, s szétzilálva a lángnyelveket, fekete füstkígyókat cibált az ég felé. A füstkígyók között látszott a természetes éjszakai égbolt. Ismerős csillagok hunyorogtak a megszokott helyükön. De miközben figyelte őket, ismerős voltuk már akkor kezdett megszűnni. Teljes csillagcsoportok tértek le pályájukról, s zavarodtak össze a szeme előtt, némelyeknek nyoma is veszett a káoszban. Sok csillag felrobbant, a spektrum összes színének kavalkádját bocsátva ki magából. Amikor kihunytak, ultraibolya fényben villództak. A Hold pedig nem létezett többé. Tarlnak a vér is megdermedt az ereiben, amikor megtudta Marcellától és Charlestól, mi történt azalatt, amíg ő öntudatlan volt. Döbbenten ingatta a fejét jobbra-balra, mi-

közben azt motyogta: „Nem! Nem! Nem!” De remény után kapaszkodó felkiáltásaira azonos ütemben ismétlődő rengések válaszoltak, végigmorajlottak a föld kérgén, hogy csak úgy táncolt alattuk a kocsi rugózata. - De miért? - kérdezte Tarl iszonyodva. - Miért történik mindez? Mi ez a szörnyűség? Marcella Charlesra pillantott, a sofőr pedig visszabámult a lányra. Tarl észrevette, hogy összenéztek. - Ti tudjátok! - mondta szemrehányóan. - Ti tudjátok! - Vállon ragadta Marcellát, és megrázta. - Mi folyik itt? Mondd el, mit tudsz! Tarlnak ráncokba futott a homloka, amint egy újabb, bár valamelyest kevésbé éles fájdalomhullám futott át rajta. Kintről megint morajlás hallatszott - a föld felszíne ismét féktelenül megremegett. Charles megrántotta a száját. - Akár el is mondhatja neki, Marcella. Már semmit sem változtat a dolgokon. Ha nem tudunk eljutni a központba, meg kell tudnia. Ha meg odaérünk, akkor mindenképpen rájön. Tarl teljesen összezavarodott. - Miért nem megyünk már a központba? - sürgette a lány Charlest. - Nem vállalhatjuk a rizikót, hogy elinduljunk, addig legalábbis nem, amíg ez a pokoli felfordulás le nem csillapodik. A városra boruló éjszaka látszólag kiadta kezdeti tomboló dühét. A rengések ritkultak. De a levegő szinte élő, titokzatos és ellenséges közeggé vált, amely csak arra vár, hogy lecsapjon rájuk, és elpusztítsa őket. Tarl arcáról még mindig sugárzott a fájdalmas zavarodottság. Előbb a sofőrre tekintett, aztán a lányra. - Tarl - szólalt meg Marcella, a vállára téve a kezét -, igazad volt. Követtek téged, igen, követtek minden percben, minden másodpercben. De olyanok, akik csak jót akartak! Olyanok, akik csakis azon iparkodtak, hogy te meg ne sérülj, hogy bajba ne kerülj, hogy gazdag légy. Megadtak neked mindent, hogy boldog, hogy elégedett légy... - Még nőket is? - söpörte le Marcella kezét Tarl. - Még arról is gondoskodni akartak, hogy jól el legyek látva nőkkel? Marcella félrepillantva, vonakodva válaszolt: - Igen. - És te, Marcella, te is közülük való vagy? A lány egy örökkévalóságig hallgatott. - Igen, Tarl. Az vagyok. - És én is, Tarl - jegyezte meg Charles. - Jóformán mindenki, akit csak ismersz. Tarl összeszorította a fogát. - Azt akarták, hogy szüntelen boldogságban éljek; de miért? - Elkapta a lány két karját, úgy rázta megint. - Miért?! - kiáltotta. - Hagyd abba, Tarl - mondta Charles, még mindig rezzenetlenül. - Marcella a javadat akarja.

Tarl ernyedten hátradőlt a párnázott ülésre, és behunyta a szemét. Már tudomást sem vett a fejében lüktető fájdalomról - csak valami meghatározhatatlan, üres érzés töltötte el. - Tarl - szólította megint a lány valahonnan messziről. - Két oka volt, hogy védelem alatt álltál. Az egyik, hogy megóvjunk mindenféle testi sérüléstől, ami elválaszthatná a tudatodat a testedtől, vagyis hogy meghalj... A másik pedig, hogy megóvjunk mindenféle szellemi sérüléstől: elmezavartól, idegbetegségtől, aminek gyakorlatilag ugyanaz lehetett volna a következménye. Tudod, Tarl, attól félünk, hogy ha ez megtörténne, akkor valami... valami, ami benned van... elszabadul - folytatta a lány egész testében remegve. - Ó, Charles! - fordult aztán a sofőrhöz. - Hogy magyarázzam meg neki? Hogy lehet dr. Mendel injekciói nélkül bármit is elmagyarázni, hogy legalább részben választ adjunk erre az egész képtelenségre? - Mendel! - jajdult föl Tarl. - Hallgass ide, Tarl - hajolt közelebb Charles. - Az ország legkiválóbb tudós koponyái kiderítettek valamit nagyjából három évvel ezelőtt. Kiderítették a világ, az egész világegyetem, ahogy ők nevezték, „igazi természetét”. A sofőr mereven Tarl szemébe nézett. - Vagyis hogy nincs! tört ki belőle. - Semmi sem igazi! Az égvilágon semmi sem igazi; semmiféle fizikai értelemben nem létezik! Érzékcsalódás az egész! Ez a kocsi. Marcella. Az az épület. Ez a bolygó. Az összes csillag az égen! Tarl felnevetett, hosszan és hangosan. De nevetése elhalkult, amikor fönn a magasban sisteregve elhúzott egy csapat üstökösszerű tárgy, sorban egymás után keletről nyugat felé, s eltűnt egy utca végi házsor mögött. A nyomukban felbolydultak a csillagok: kavarogtak, örvénylettek, végül nagy nehezen újra elfoglalták előbbi helyzetüket. Tarl szeme megtelt rémülettel, s a nevetése belé fagyott. Aztán az egyik ragyogó csillag körül az égbolt egy szelete megtébolyodott. Az eddig szikrázó fénypont fehéren fénylő koronggá terebélyesedett, akkorává, mint a telihold. Egyre fényesebb lett, s lassan tovább nőtt, növekedett. Másodperceken belül az immár óriási égitest majdhogynem a fél égboltot eltakarta. Addig terjeszkedett, míg el nem foglalta az egész égboltozatot, s olyan vakító világosságot teremtett az éjszaka helyén, amilyet Tarl még soha életében nem látott. El kellett takarnia a szemét. Amikor újra körülnézett, a kápráztató fényözönnek nyoma veszett. Megint sötét lett. S hirtelen arra eszmélt, hogy Marcella egyre csak sikít. Nagy sokára abbahagyta. Nem zokogott, de az arca elkomorult, rideg lett. Őt nézte. A szemében rettegés ült. - Mi értjük, Charles - mondta, zaklatott tekintettel méregetve Tarlt. - De ő talán képtelen felfogni, mi ez az egész... Nem készítették föl rá! Nekünk megmondták, mire számíthatunk! A lány megborzongott, aztán fél kézzel átkarolta Tarlt. Az hozzábújt, s legszívesebben a lány keblébe temette volna az arcát, hogy kisírja magát. De az agya zsibbadt volt, s túlságosan megrázták a történtek, hogy tovább mert volna kérdezősködni. - Ne is kérdezd, hogy jöttek rá, hogy semmi sem valóságos - folytatta a sofőr. - De rájöttek. Majd elmesélik.

- Bebizonyították. - A lány hangja tompa bugásként jutott el a mellkasán át Tarl fülébe. - Bebizonyították, amikor elénk tárták, hogy ha a feltevésük igaznak bizonyul, akkor a Merkúr rejtélyes eltűnését hamarosan jelenteni fogják... Emlékszel, amikor a bolygónak nyoma veszett, ugye? Tarl bólintott a lány testének melegébe húzódva. - Nem arról volt szó, hogy egyszerűen letért a pályájáról, vagy belezuhant a Napba... Az a benned lévő valami semmisítette meg. Méghozzá úgy, hogy mialatt el voltál kábítva, a tudatalattidat utasította, hogy törölje a létezését. Csupán teszt volt, kísérlet. Tarl kérdőn emelte föl a fejét, Marcella szemébe nézve. - Igen, Tarl, el voltál kábítva - bólintott a lány. - Persze nem emlékszel rá. Az emléket utóhipnózissal törölték. Marcella felzokogott, és a homlokát Tarl arcának döntötte. - Ó, Tarl! - sírta. - Állandóan arra gondolok, hogy te az vagy! Állandóan menekülni vágyom tőled. Elfutni! Elrejtőzni! De terád ugyanaz a sors vár, mint mindenki másra. Te is éppolyan képzelet szülte, nem létező vagy, mint akármi más! De nem is te vagy az, amitől félek. Hanem attól a felsőbbrendű értelemtől, ami a te testedben és tudatodban lakozik! Tarl újra kiegyenesedett ültében. Teljes zagyvaságnak tűnt számára minden, amit csak látott vagy hallott. Legszívesebben megcsípte volna magát, hogy megtudja, vajon nem valami fantasztikus álomvilágban jár-e... De elég volt egyetlen pillantást vetnie a kinti hátborzongató látványra, a teljes katasztrófára, attól ugyanarra az eredményre jutott. - Tarl - folytatta Charles -, az a micsoda... az a felsőbbrendű értelem, ami benned van az egyetlen, ami igazából létezik. Rajta kívül semmi más. Sem az űr, sem az idő, sem az anyag. Csakis ez az értelem, ez a megfoghatatlan, testetlen tudat valóságos. Ez és egyedül ez a világegyetem, az egész roppant univerzum. Minden egyéb csupán az ő képzeletének a szülötte! Tarl megint bambán bámult maga elé. Megrázta a fejét. - Nem értem. Képtelen vagyok felfogni. Biztos, hogy becsavarodtam! A kinti vészterhes csöndben még mindig lesben állt a kiszámíthatatlan fenyegetés, s az ég vöröslött a várost végighabzsoló tűzvésztől. - Az igazgatóink azt feltételezik - szedte össze magát Marcella -, hogy az egész univerzum, sőt te és a te cselekvő tudatod sem egyéb, mint ennek a... ennek az értelemnek a gondolatmenetét alkotó elemei. Úgy vélik, hogy mindent ez a létforma teremtett olyanná, amilyennek ma ismerjük, mérhetetlenül hosszú idő alatt, s hogy tettének indítéka a magány lehetett... Elképzelhető, hogy először megalkotott téged vagy valamelyik elődödet. Amennyiben téged hozott létre elsőnek, akkor nem csupán olyannak teremtette a mindenséget, amilyennek ismerjük, hanem történelmet is teremtett a világegyetem számára, meg faji és egyedi emlékezetet a benne élő teremtményeknek is. Ám ha valamelyik elődödet hozta létre elsőnek, akkor ez az értelem a leszármazottak ágát követve addig haladt egyedről egyedre, míg végül beléd nem költözött. A teremtés után egy ideig gyönyörködött az univerzumban és a világban, amit megalkotott, aztán valamiféle szellemi nyugalmi állapotba süppedt. Azt pedig a tudatalattijá-

ra bízta, hogy irányítsa világegyeteme összes élő és élettelen teremtményének működését és cselekedeteit. Tarl töprengve csóválgatta a fejét, s igyekezett felfogni a hallott állításokat, megtalálni bennük az ésszerűséget. - Tudod - fogta meg Marcella Tarl ernyedt kezét ismét -, azoknak, akik állandóan követtek és az ő igazgatóiknak az a véleményük, hogy csak egészen egyszerű világot, egy egyszerű univerzumot teremtett ez a valami, amíg a tudatánál volt. Gyanítják, hogy csak az öntudatlan, alvó állapotában tökéletesedett ki minden... Talán amíg tudatosan vezérelte az alkotási műveletet, csupán téged meg esetleg még egy-két embert hozott létre, egy kis tisztást lakhelyül, mindössze egy maroknyit a legszükségesebbekből. Majd elégedetten, békés megnyugvással fásult közömbösségbe süllyedt. S míg elégedettségében sütkérezve szendergett, tudatos erőfeszítés nélkül az értelem továbbfejlesztette művét. A tisztásból völgy lett. A völgyből kontinens. A kontinensből egy világ. Aztán még több világ, még több csillag, még több csillagrendszer született, majd bonyolult rendszerek, szabályok, tudományok... Tarl szemében első alkalommal csillant föl a megértés halvány szikrája. - Szóval ha fölébred - képtelen lesz összetartani a bonyolult művet, amit maga alkotott - motyogta. A lány bólintott. - De valóban ébredezik? Mi riasztotta föl? - A túlzott elővigyázatosság - vont vállat Charles. Az igazgatók majd letaposták egymás sarkát igyekezetükben - hadarta a lány. - A gyanakvásod aztán átszivárgott a tudatalattidba, s így az idegen értelem tudatalattijába is. Ez felpiszkálta, felizgatta. Nem is egyszer, többször. És minden zaklatás alkalmával a tudatalattija egy impulzust közvetített az általa fenntartott rendszernek. Ami minden alkalommal káoszt okozott. Végül ha nem is egészen, de majdnem felébresztették. - És? - Tarl mohón itta a lány szájáról a szavakat. A csöndet azonban Charles törte meg: - És tessék! Ez már a vég! - Nem! - tiltakozott Marcella, még jobban szorítva Tarl kezét. - Van egy utolsó esélyünk, ha bejutunk a központba! Ott az igazgatóknak talán sikerül kapcsolatba lépniük vele, hogy irgalomért esedezzenek. Még ha csupán a képzeletének tünékeny ábrándképei vagyunk is, talán képesek leszünk elég őszintén könyörögni, hogy elnyerjük létezésünk folytatódását. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy ez a létezés már nem lehet a régi. Ha ez az univerzális lény teljesen felébred, nem fogja tudni a szisztematikus világegyetemet összetartani. Azért, hogy a legalapvetőbb, a legszükségesebb elemeket - egy maroknyi embert csupán és egy darabka szilárd talajt, amin megvethetik a lábukat - sikerüljön az irányítása alatt tartania, minden egyébről le kell mondania. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a számukra ismerős világ, azaz minden el fog tűnni - dematerializálódik. Egyedül abban reménykedhetünk, hogy hallgatni fog ránk, és amit vagy amennyit csak lehet, megpróbál az életben maradásnak megmenteni.

Később - fűzte hozzá Charles -, majd amikor szerencsésen egyben tartja már, amit csak lehet, elképzelhető, hogy újra mély álomba merül. Akkor aztán ismét beindulhat a fejlődés. Akkor abból a maroknyi emberből civilizáció jön létre. Az az aprócska földdarab, amelyre a létezésük korlátozódik, ismét kontinenssé szélesedik. És lesznek megint csillagok; és világok újra. - És minden megy a maga útján rendesen - folytatta a lány keserűen -, amíg néhány tudós föl nem fedezi a „dolgok igazi természetét”, majd aggodalmas felbuzdulásában meg nem állapítja az „értelem” tartózkodási helyét, és lépéseket nem tesz annak érdekében, nehogy visszanyerje az öntudatát. - De honnan... honnan tudták meg? - dadogta Tarl. - Honnan derítették ki, hogy én vagyok az? Marcella felsóhajtott. - Véletlen folytán. Egy tudós, annak a munkatársa, aki most a főigazgatónk, kifejlesztett egy agyhullámdetektort. A szerkezetnek állítólag tájolásra is alkalmasnak kellett volna lennie, tehát hogy meghatározza a keresett hullámok eredetét. Csak éppen azt tapasztalták, hogy a műszer sohasem a vizsgált személy felé mutatott... Folyton csupán egyetlen irányt jelölt. Erre a fél kontinensen át követve a tű állását elérkeztek - hozzád. - De én miért nem érzem azt a valamit magamban? - kérdezte Tarl. Miért nem veszem észre most, amikor már megmozdult, hogy ott van? - Miért kellene? - Charles tekintetéből csak úgy sütött az ingerült elkeseredés. - Pusztán véletlen, hogy az a micsoda hozzád társult. Csupán véletlen, hogy a kezdet kezdetén megteremtett téged vagy valamelyik elődödet, és beleköltözött, hogy közvetve ő is élvezhesse az álomvilágot, amit megalkotott. S közben tőled is meg az őseidtől is függetlenül cselekedett mindvégig. Függetlenül még az utóbbi három év kritikus helyzetében is. - Kezdetben - folytatta Charles - az igazgatóink csupán egy maroknyi tudóscsoport tagjai voltak, akik rájöttek az igazságra. Azután, hogy a feltételezésüket elméletbe foglalták, és meggyőzték magukat annak helytálló voltáról, megszervezték a Merkúrkísérletet. A vizsgálat két célt szolgált. Az egyik az volt, hogy alátámassza az igazságot. A másik pedig, hogy anyagi segítséget gyűjtsön a „védelmi” terv számára. A feltevéseiket - tapintatosan - eljuttatták a leggazdagabb mágnásokhoz, nemcsak ebben az országban, hanem szerte a világon. A mágnások persze nem hittek nekik, legalábbis - az elején. De amikor megjósolták egy bolygó eltűnését, az mindjárt más színben tüntette föl a dolgokat. Az igazgatók minden pénzt megkaptak, amit csak akartak, a megelőző művelethez. - Charles! - Marcella kitekintett az ablakon az elcsöndesedett éjszakába. - Nem gondolja, hogy meg kéne próbálnunk eljutni a központba? Úgy tűnik, csillapodott valamelyest a zűrzavar. - De igen. - A sofőr kinyitotta az ajtót. - Nem ártana odaérnünk, még mielőtt újra mocorogni kezd az a mifene. - Majd Tarlhoz fordult. - Csak hat háztömbnyire van. Gyalog kell megtennünk az utat. A sarkon kitört miniatűr vulkán heve égette arcukat, amint elbotorkáltak mellette egy összedőlt épület füstölgő törmelékei között. Az utca, amelyen Charles vezette őket,

harmonikaszerűen összegyűrődött járdák, széttöredezett és spriccelő vízvezetékek és összeomlott házak romhalmaza volt. A közeli lakónegyedekből erősödő lárma kezdett átszűrődni a harsogó lángok és ropogó, lezuhanó gerendák hangzavarán át. Az őrjöngő téboly, mely megütötte a fülüket, sebesebb tempóra ösztökélte őket. Tarl cipője összevissza horzsolódott, s a nadrágja mindkét szára felrepedt. A lány cipőjének a sarka akkor törött le, amikor átbukdácsoltak a raktárkörzet legutolsó háztömbjén, és átmásztak a vasúti töltésen, a vágányok közt botladozva, egy ütött-kopott lakónegyedbe. Marcella és Charles közt vánszorogva Tarl váratlanul megtorpant és megmerevedett. Majd megroggyant a térde, s majdnem elesett. A lány és a sofőr elkapták a karját, úgy támogatták. - Mindjárt jobban leszek - motyogta. A trió addig nem mozdult, amíg Tarl, a másik kettőre támaszkodva, levegő után kapkodott az egyre élesebb fájdalom miatt. A szenvedő emberiség hangjai szinte hasogatták a fülét, nekiverődtek az agyának, még inkább fokozva a bensőjét marcangoló rettegést. Tarl, nem figyelve a fájdalomra, felemelte a fejét, és körülhordozta a tekintetét. Kétségbeesett, őrjöngő embercsoportot látott az utcán. Egyesek a földre rogytak, moccanni sem bírtak. Rengeteg halott hevert mindenfelé. A végső pusztulás telepedett rá mindenre. Akik megpróbáltak segíteni az elesetteken, kábán és némán tébláboltak ide-oda. Mások csak álltak mozdulatlanul, és sikoltoztak. Többeket hisztérikus nevetés kapott el. Sokan mintha révületbe estek volna, úgy bámulták az égő épületekből menekülőket. Egy anya jajgatva kutatott csecsemője után, s számtalan gyermek zokogott a szüleit szólongatva. Az irtózatos lármába állathangok is keveredtek. Egy leszakadt lépcsősor mögé szorult macska szánalmasan nyávogott. Egy megrémült kutya hangosan csaholt, egy másik pedig kínjában fájdalmasan vinynyogott. Ezek a hangok belerágták magukat Tarl tudatába, s megakadályozták, hogy az eszméletlenségbe süllyedjen. S miközben a bensőjével viaskodott, azon törte a fejét, vajon mekkora méreteket ölthetett ez a katasztrófa. Városnyit? Országnyit? Világméreteket? Újra behunyta a szemét, hogy kirekessze a káoszt az agyából. Aztán hirtelen elmúlt a fájdalom! Teljesen, tökéletesen elmúlt. Mint egy lánc, amikor elpattan, olyan csodálatosan megszűnt a kínszenvedés. És ösztönösen tudta, hogy ez a gyötrelem sohasem tér vissza többé. De mással is tisztában lett. Hogy a tudata nem volt egészen az övé. Hogy - paradox módon - mégis az övé volt. Hogy sokkal több volt a birtokában, mint az a csekélyke értelem, ami egy másodperccel ezelőtt még a sajátja volt. Hogy korábban a szellemi képességeinek csupán egy apró töredékét hasznosította. És hogy mostantól ezen képességeinek a teljes tárháza a rendelkezésére áll! Vajon egészen fölébredt az a benne lakó felsőbbrendű értelem? Vagy csak ébredezik? Az utóbbi mellett döntött, mert a rendkívüli szellemi képességet nem tapasztalta állan-

dóan. Jött, majd elmúlt, röpke pillanatokra nyílt csak rá az elméje az emberfeletti tudás mérhetetlen távlataira. Amolyan pulzáló érzés volt, megszakadt, majd újra folytatódott. S a határtalan tudás érzete mellé akkor csatlakozott a határtalan szépség fölötti elragadtatottság. Mert a lény, mely benne élt, alapjában véve jó volt. Az egyik pulzáló érzéshullám csúcsán Tarl rádöbbent, hogy kíváncsi elméje előtt kitárult mindaz a tudás, amit e felsőbbrendű értelem a teremtés kezdete óta eltelt évmilliárdok alatt felhalmozott. Minden gondolat, mely valaha élt vagy most élő teremtmény fejében egyáltalán megfogant, az ő kíváncsiságának kielégítését szolgálta. Az egyetemes értelem halmazából mint valami tornyosuló hegygerinc emelkedett ki egy baljós gondolatlánc: személyi pszichiáterének, Mendelnek a személye. Tarl eltöprengett, vajon a doktor miért foglal el olyan nyilvánvalóan előkelő helyet a dolgok titokzatos rendszerében. A gondolatláncra összpontosítva elképedt, amikor felismerte, milyen összefüggés van a doktor és a szóban forgó folyamatok között. Rádöbbent, hogy Mendel célja az volt, hogy birtokolja a felsőbbrendű értelmet. Hogy az ő elméje legyen annak befogadó hordozója. Hogy bizonyos fokú tudatos befolyást gyakoroljon rá. Tarl azt is látta, hogy ez a terv megvalósul, az őneki, a felsőbbrendű értelem jelenlegi hordozójának a félreállítását vonná maga után. Mendel szándékai megriasztották, s egyben mulattatták is Tarlt. Mulattatták, mivel tisztában volt vele, hogy ha a doktor kellőképpen felébresztette a lényt ahhoz, hogy a másik hordozó személybe történő átvitelre sort keríthessen, akkor bizony egészen ébren lesz, s az a végét jelentené mindennek. Most már világosan kirajzolódott előtte, mi volt az alapvető indítéka a védelmi művelet beindításának: az értelem tudatos szinten talán nem lenne képes összetartani mindazt, amit tudat alatti szinten, szendergés közben létrehozott, illetve létrehoz. Tarlnak azért hirtelen eszébe jutott, vajon lehet-e téves a feltételezése. Mi van, ha a lény, miután egészen felocsúdott - elpusztítva közben mindent, amit megalkotott -, ismét csak elszenderedik, s egyetemesen újjáteremt mindent? Újraalkot, újjáépít mindent úgy, ahogy az a felébredése előtt volt. A hiperértelem segítségével, amely egyre inkább a tudatos részévé vált, Tarl tisztán látta, hogy ez valóban lehetséges. Megesik, morfondírozott, hogy az alvó felriad egy pillanatra, aztán vissza is merül újból az álomvilágba, ráadásul pontosan oda, ahonnan kibillent. Tarlnak fogalma sem volt, hogy a tettei és a gondolatai milyen mértékben tulajdoníthatók a saját értelme, illetve a felsőbbrendű értelem szüleményeinek. Azon töprengett, vajon van-e különbség ténylegesen maga és őközötte. Megrázva a fejét, hogy megszabaduljon a tétova gondolatoktól, kijelentette Marcellának és Charlesnak: - Elmúlt a fejfájásom. A pillantása találkozott a lány üveges tekintetével. Marcella sikítani kezdett. Felismerte netán a különbséget?

A kérdésre a lány tekintete adta meg a választ. Kimeredt szeme nem rá, Tarlra szegeződött, hanem inkább mögötte valamire. Tarl megfordult, és végignézett az utcán. Megdöbbenésében hátratántorodott! A látvány ugyanaz volt, mint korábban, legalábbis száz méter távolságig. De azon túl - nem volt semmi! Abszolút semmi! Mintha valaki egy óriási mészárosbárddal lehasította volna a létező világ többi részét, nem hagyván a túlsó oldalon egyebet, mint egy hihetetlenül sötét, csillagtalan, fénytelen és hangtalan űrt! Tarl összerándulva hátrapördült, hogy lássa, mi van a hátuk mögött. Arrafelé ugyanaz a látvány fogadta. Egy háztömbnyi vész és pusztulás. De mögötte ugyanaz a semmi! Ő, a lány és Charles egy korongon álltak, függve valahol a végtelen űrben. Ők alkották egy létszféra - egy alig kétszáz méter átmérőjű valóságszféra - kellős közepét, körülvéve a határtalan, anyagtalan világegyetem roppant mélységeivel. Marcella még mindig sikított. Charles felnyögött, és erőtlenül a járdára rogyott. A fejét fogva csöndesen sírdogált. - Elvégeztetett! - zokogta. - Vége mindennek! Felfal bennünket! Már csak mi maradtunk... Nem hittem, hogy így fog történni... ilyen gyorsan! Biztosra vettem, hogy napokig tart majd a zűrzavar, a káosz. De nem így lett. Nincsenek már csillagok... nincs Föld... nincs Nap... nincs semmi! Marcella elájult, és nekiesett a sofőrnek, aki az alélt lányt lesöpörte magáról. Marcella elterült az aszfalton. Tarl arcán verejtékcsöppek ütköztek ki. Rémülten észlelt még valamit, amit Marcella és Charles nem vettek észre. A semmi pereme mindjobban előrenyomult! Egyre közelebb kúszott hozzájuk. Az aprócska valóságszféra szűkült, zsugorodott. Tarl ráeszmélt, az űr végül beéri, elnyeli őket, ahogy akkor is habzsolta magába a peremövezetet. El akart futni onnan. De amint megfordult, a feketeség éppolyan közeli és éppolyan rémisztő volt a másik irányban is. Az arca elé kapta a kezét, mintha úgy elháríthatná a közelgő veszedelmet. S szinte válaszul e mozdulatra, a közeledés megtorpant! Tarl erősebben összpontosított... és lassacskán a semmi kezdett visszavonulni, kiadva magából járdaszakaszokat, épületrészeket, elnyelt utcahosszakat. Csupán néhány métert hátrált. Aztán még néhányat. Sikerült! Ő, a felsőbbrendű lény erőit mozgósítva, megkapaszkodott abban, ami a valós univerzumból megmaradt! Sem Marcella, sem Charles nem mozdult. A közelítő űrt feltartóztatva, Tarl felpillantott a feje fölé boruló feketeségre. Odaképzelt egy csillagot a semmi közepére. És az ott termett! Elképzelt még egyet. Az is felsziporkázott! Ám az első eltűnt! És amikor a tekintetét maga elé kapta megint, látta, hogy az űr újrakezdte az előnyomulást, elnyelve mindent, mint korábban is. Tarl összeborzadt. Képtelen összetartani! Képtelen egyszerre meg is gátolni az anyag megsemmisülését, és újabb anyagot is létrehívni! Meg tudja-e majd akadályozni, hogy a saját teste semmivé váljon? Meddig bír vajon kitartani? Nyomakodna vajon tovább az űr, ha ő elaludna? Meddig tart még, amíg nem marad belőle más, mint egy testetlen

értelem, sodródva az éter örök ós határtalan tengerében? Nem lehetne valahogyan a lényt visszatéríteni megint a fásultságába? Abban az állapotában talán egyben tudná tartani, ami megmaradt... Bárcsak eljuthatna valamiképp a központba! Az igazgatók segítségével esetleg menthető lenne még valami. De hisz a központ már nem is létezik! Vagy mégis? Talán ha odatologathatná ezt a létszférát a mindent körülölelő semmiben, ahol az épület állt, létezne megint. Charles még mindig zokogott. Tarl lehajolt, és képen vágta. A pofontól a sofőr kizökkent a zsibbadtságából. - Állj fel! - kiáltott rá Tarl. - Nem! - nyöszörögte Charles. - Hagyj békén! Tarl megint lekent neki egyet. - Állj fel! Még van egy dobásunk! Charles közönyösen feltápászkodott, egy tudathasadásos beletörődő egykedvűségével. Tarl felnyalábolta a lányt. Marcella szabályosan lélegzett, de nem tért magához. Tarl előrement néhány lépést. Charles a nyomában. A valóságszféra velük mozgott, s a kerülete ugyanakkora távolságra maradt a középponttól, vagyis hármójuktól. Tarl megtett egy háztömbnyi szakaszt, s előttük egy másik háztömb bontakozott ki a semmiből, mint ahogyan az a háztömb, amit elhagytak, fokozatosan dematerializálódott. - A központ utcájában vagyunk már? - kérdezte Tarl a sofőrt. - Igen - felelte Charles. Tarl lépkedett tovább. Hirtelen ráébredt, hogy az őket körbefolyó fény nem volt természetes eredetű. Nem az utcai lámpáktól származott, és nem is az égből érkezett, mert hisz odafönt nem volt semmi, ami fényt árasztott volna, még az a csillag sem, amelynek a feltűnését ő idézte elő. De amíg Tarl ezen morfondírozott, az aprócska szférára alvilági feketeség borult. Kis híján felordított, de elfojtotta. Charles azonban nem. Tarl sietve újraképzelte a fény visszatértét, s az meg is jelent. Parancsot adott, hogy maradjon is meg létezőnek, de kíváncsi volt, vajon engedelmeskedik-e. Másodpercekkel később a szféra előrenyomakodó határa ráfutott három emberre, viszszaszólítva őket az életbe. De amint Tarl a tudatára ébredt, hogy ott vannak, már szerte is foszlottak. Megpróbálta újra életre hívni őket, de rájött, hogy erre csak annak az árán képes, ha közben a szféra kiterjedését csökkenni hagyja. Ahogy haladtak előre, még több szenvedő szerencsétlen csusszant be a valóság leple alá. Voltak, akik kínok között vonszolták magukat át az úttest betonján. Voltak, akik sikoltoztak, s voltak, akik mozdulatlanul hevertek a földön, s épp az utolsót lehelték. De mindnyájan, alighogy visszataláltak az életbe, dematerializálódtak, s nem maradt utánuk más, mint töredezett járdák, tönkrement, összeomlott, lángokban álló épületek. Tarl egyre nehezebbnek érezte a lányt. Ráadásul ébredezni kezdett, s a mocorgásától még inkább kínlódva tudott csak előrehaladni. Tarl abban reménykedett, hogy Marcella öntudatlan marad még legalább egy kis ideig. A lány nyöszörögni kezdett, és ide-oda ringatta a fejét. Tarl leeresztette a lábát a földre, és látta, hogy Marcella hunyorogni kezd. De nyomban be is hunyta a szemét, eny-

hén megtátorodva. - Jól vagy, Marcella? - kérdezte Tarl. A lány feltartotta az egyik kezét a feje fölé, hogy megtartsa az egyensúlyát. - Rögtön jobban leszek - suttogta. - Nehogy szétnézz! - figyelmeztette Tarl. - Nem tetszene a látvány. - Jól van. - Marcella megborzongott. Aztán kezét a fiúéba csúsztatva bólintott, hogy indulhatnak. Lépdeltek hát tovább. Charles utánuk, szótlanul. Alig néhány métert tehettek meg, amikor a sofőr előrenyúlt, és megbökte Tarl vállát. - Ez az. - Charles rámutatott egy jobboldalt álló épületre. A lány odanézett. - A központ - mondta érzelemtől mentes hangon. A ház egyike volt a még épen maradiaknak. Tarl erősebben megmarkolva a lány kezét, megindult feléje. - Nem lesz már szüksége többé a pisztolyra. - T. J. hangja telve volt kétségbeeséssel, amint a cső fölött Mendelre tekintett. - Már csak másodpercek kérdése, és mindnyájunknak lőttek. A főigazgató körülpillantott az üres teremben. - Újra eltűnünk majd, beleolvadunk a semmibe, akárcsak most az előbb. Fogalmam sincs, miért tértünk vissza a valóságba. És hogy a többiek miért nem... - Majd én megmondom! - Mendel szemében valamelyest mérséklődött az őrült csillogás. - Brent közeledik, és hozza magával, ami még a létező világból megmaradt. Számítottam rá, hogy így fog történni. - De a többiek nem jöttek vissza! Mendel zsebre rakta a pisztolyt. - Talán azért úsztuk meg és szenvtelenül felnevetett -, mert mondhatni, főszereplők vagyunk... De amíg itt vagyunk, és egészben, addig van remény. A pszichiáter járkálni kezdett. - Brent hamarosan megérkezik. - Keményen összeszorította a száját. - Eljött az átvitel ideje... Váratlanul nyikorogni kezdett az ajtó. T. J. felkapta a fejét, és meglátta a belépő Marcellát. - Ne jöjjön be! - kiáltott rá. - Őt pedig be ne eressze! De már a kilincs kattanására Mendel az ajtóhoz szökkent. T. J. kiáltásával egy időben elkapta Marcella csuklóját, durván becibálta a terembe, s előrántva a revolverét, nekiszegezte a lány oldalának. - A golyók most is tudnak ölni. Brent, még ebben a valószerűtlen valóságban is! - ordította a pszichiáter, mire Tarl ökölbe szorított kézzel berontott. T. J. kétségbeesetten rákiáltott, hogy vigyázzon. De Tarlnak csak az azt követő mozzanat ragadta meg a figyelmét: Mendel némán elfordította a fegyvert Marcelláról, és a zsebébe süllyesztette. Tarl töprengés nélkül, meg sem gondolva, mi okból cselekedhetett a doktor ilyen meg-

lepően, markolásra görbített ujjakkal nekiugrott a pszichiáter torkának. Mendel azonban - ellökve magától Marcellát - fürgén oldalt lépett, s Tarl karja célt tévesztve kaszált el mellette. Akkor a doktor előhúzta a kezét a zsebéből, benne egy fecskendővel. Még mielőtt Tarl visszanyerhette volna az egyensúlyát, hogy újra Mendelnek támadjon, a tű hegye átszúrva a ruháját, behatolt a hátába. A hatás azonnal megmutatkozott. Mintha folyékony tűz járta volna át Tarl testét. Esés közben látta, hogy Charles sután a pszichiáterre veti magát. De a sofőr nem volt méltó ellenfele a sokkal megtermettebb doktornak, akinek az ökle, akár egy bunkósbot, sújtott le rá. Tarl még látta, mielőtt homály ereszkedett volna a szeme elé, hogy Charles eszméletlenül terül el a padlón. T. J.-nek ideje sem volt, hogy cselekedjék, mert Mendel máris előkapta a revolvert a zsebéből, pedig a sofőr még el sem nyugodott egészen. A pisztollyal Mendel a terem túlsó felébe utasította Marcellát és a főigazgatót, majd visszatért oda, ahol Tarl feküdt. - Itt az idő, Brent! - suttogta fölé hajolva. - Most megcsinálhatjuk! Minthogy a pszichiáter Tarllal foglalkozott, T. J. beszélni kezdett Marcellával. A terem másik végéből hallatszó duruzsolást tompán érzékelte Tarl. Ügyetlenül abba az irányba fordította a fejét, de a lány és a mellette álló férfi körvonalai elmosódtak előtte. Felfogta azonban, hogy Mendelnek nyilván nem voltak további szándékai a főigazgatóval. Ezért most, feltételezte Tarl, T. J. bizonyára tájékoztatja Marcellát Mendel metamorfózisáról. Az injekció kezdeti hatása - a fizikai fájdalom, amit elsőnek kiváltott - lassacskán elenyészett. Tarl már csak a ránehezedő szellemi és testi fásultság szorítását érzékelte. A fájdalom elmúltával Tarl azt vette észre, hogy Mendel őt vizsgálgatja, kitapintva a pulzusát. Érezte, ahogy a doktor a mellkasára tapasztja a fülét, a szívdobogását hallgatva. Minden erejét összeszedve Mendel feje fölé emelte a karját. De a karja erőtlenül viszszahullott a padlóra. Újra próbálkozott, de annyi erő sem maradt a testében, hogy a tétova mozdulatot megismételje. Bágyadtan hallotta, hogy Marcella felsikolt, és sikerült arrafelé fordítania a fejét. Homályosan látta, amint T. J. magához vonja a lányt, hogy ne is lássa, ami miatt feltört belőle a sikoly. - Egyre szűkül! - A lány távoli, rémült hangját alig tudta kivenni. - Tarl egy darabig visszatartotta. De most már semmit sem tehet! Durva kéz ragadta meg Tarl állát, és visszafordította az arcát. Erősen koncentrált, hogy élesen lásson megint. - Úgy van, Brent. - Mendel vigyorgó szája rángatózva hol kinyílt, hol becsukódott. Egyre közeledik. Nemsokára már csak te meg én maradunk. Gondolkozz, Brent! Gondolj arra, hogy bármi légyen is az, ami a tudatodban rejtőzik, de gonosz dolog! Valami, amitől meg kell szabadulnod. Én segíteni akarok neked, hogy megszabadulj tőle. Segíteni akarok, hogy kihúzzam belőled... De neked is segítened kell! Koncentrálj, amilyen erősen csak bírsz: „Meg kell szabadulnom tőle! Meg kell szabadulnom tőle! MEG KELL SZABADULNOM TŐLE!” Mendel hangja úgy dübörgött a fülében, akár egy gőzkalapács, mire Tarl ide-oda do-

bálva a fejét, igyekezett megszabadulni a kíméletlen erőszaktól, a hipnotikus igézet alól. De a könyörtelen hang nem ismert irgalmat. S miközben a nyomás fokozódott, Tarl érezte, hogy a pisztoly csöve a halántékába mélyed. Tudta, hogy nincs már messze az idő, amikor Mendel meghúzza a ravaszt. A pszichiáter kántálása azonban minden egyéb észlelést elmosott, s Tarl tudata behódolt, meghunyászkodott: „Meg kell szabadulnom tőle! Nem akarom, hogy ott legyen! Azt akarom, hogy eltakarodjon!” Akaratereje együtt hullámzott a pszichiáter bűvölő kántálásával, s erős vágyat érzett, hogy segítsen Mendelnek elérni a célját. Ám a tudata leghátuljában - valahol a tudatalattija legmélyén - vagy azon is túl valami meghatározhatatlan, egészen finom rezzenésre lett figyelmes. Az érzés hullámzani kezdett, ritmikusan együtt lüktetett tudatos gondolataival. Váratlanul a hipnotikus rigmusok kettéválva, két irányból áramlottak az agyába: szóban a testén kívülről és a gondolatain át belülről. Miközben Tarl a kábítószer hatásától lefojtott érdeklődéssel őket fürkészte, a lány és a főigazgató alakja kezdett elhalványulni. A létezés szférájának a peremére szorultak. A semmi kezdte felfalni a két embert, s mögöttük ott tátongott a feneketlen űr! S miközben Tarl iszonyodva figyelte, hogyan távozik Marcella és T. J. a nemlétbe, a teremtett világ folytatta tovább elkerülhetetlen zsugorodását! - Úgy bizony, Brent - mennydörgött Mendel hangja Tarl fülébe. - Majd amikor már csak te meg én szorulunk itt össze, amikor a lénynek már csak két teremtménye marad az egész szánalmas univerzumában, akkor már csak egyetlen helyre mehet, miután a te élettelen testedet otthagyta. Tarl agyában haragos morajlás visszhangzott, s a teste görcsösen összerándult. Netán egészen felébresztette a felsőbbrendű értelmet ennek az aljas teremtményének a fondorkodása? Tarl kíváncsi volt, vajon elnézően viseltetik-e Mendel szándékai iránt. Amennyiben elfogadja Mendelt hordozójának, vajon a következő, újonnan teremtett világban lesz-e helye T. J.-nek? Vagy Marcellának? - És őneki? Tisztában volt vele, hogy nincs miben reménykednie. Hiszen Mendel biztosan nemkívánatosnak tartana az új létezésben mindenkit, aki egyáltalán sejtheti a valóság igazi természetét, és képes lehet - akárcsak ő - azt befolyásolni. Tarl megborzadt a felismerésre, hogy ő és a számára ismerős világ semmivé válhat. Egyszerre tudni szerette volna, hogy ez a mindenekfölött álló lény, amelynek az alapvető jóindulatában hitt, hogyan engedheti, hogy ilyesmi megtörténjen. Akkor meglepő felismerésféle sejlett föl az elméjében: lehet, hogy a lény nem is azért nem szegült szembe a fejleményekkel, mert közömbös volt a műve iránt. Egy másik lehetőség látszott sokkal valószínűbbnek: Lehet, hogy a lény azért volt meghunyászkodó, mert Tarl maga is meghunyászkodó volt! Lehet, hogy a mostani helyzet azért következhetett be, mert ő és a lény egy és ugyanazok! Ha ez az eset áll fönn, okoskodott Tarl, akkor bármi, amit ő, Tarl Brent elképzel, az valósággá válik. Megszüntethetné például az injekció hatásait, pusztán gondolati erőkifejtéssel.

Alig fogalmazódott meg az ötlet Tarl fejében, a testéről már le is hullottak a kábítószer bilincsei! Kitisztult a tudata, s a gondolatai sem voltak már zavarosak. A szeme előtt élesen kirajzolódott Mendel fölébe hajló ábrázata, a mellkasának feszülő egyik karja és a pisztolyt markoló másik keze. Egyetlen mozdulattal Tarl oldalra gördült, majd talpra ugorva kibillentette Mendelt az egyensúlyából. A pszichiáter riadt képpel előrántotta a revolverét, és célzott. Tarl tudatába bekúszott ugyan a félelem, de csak a csírája. Még mielőtt érzéssé vált volna, hangosan felkacagott, és eltökélten a fegyverre irányította a tekintetét... Az ugyan nem volt pisztoly többé! Csupán egy löttyedt, vizes rongydarab! Mendel halálra vált arccal a földre hajította a rongyot, majd megfordult, hogy eliszkoljon. Csakhogy néhány méterrel odébb ott tátongott az űr. A pszichiáter félelmében jéggé dermedt. Tarl közelebb lépett hozzá. - Minden hiába - sziszegte oda neki összeszorított foggal. - Nem lesz átvitel. Majd megragadta a doktort, és ököllel behúzott neki egyet. Aztán még egyet. De korai volt azt hinni, hogy Mendel megadja magát. Tarl hirtelen ráébredt, hogy nincs értelme összezúznia a bütykeit a pszichiáter csontos képén. Az elvetemült, megalomániás gazemberrel úgy bánhat el a legegyszerűbben, ha megfosztja meghosszabbított létezésétől. S az űr elnyelte dr. Mendelt. Amikor pedig - másodpercekkel később - a létszféra tágulni kezdett, a pszichiáter nem került elő. Tágult, terjeszkedett a lét határa kifelé, előbb lassan, aztán egyre gyorsuló ütemben... Tarl, tudatosan irányítva a felsőbbrendű értelem teremtőerőit, örömmel üdvözölte tudatában azt a felismerést, hogy a válság elmúlt, a lény pedig visszasüpped majd szendergésébe s folytatja teremtő álmát. Vajon az iménti éber állapoténak hány emlékképét fogja az értelem kitörölni? - töprengett Tarl. A valóságszféra tovább terjeszkedett, újrateremtve Charles ájult testét. Aztán Marcella és T. J. bukkantak elő a semmiből. Marcella ott termett Tarl karjában, s felzokogott. Tarl pedig, miközben átölelve tartotta a lányt, rádöbbent a helyzet jelentőségére, hogy micsoda nagy horderejű lehetőségeket kívánt Mendel megkaparintani. Azt a mérhetetlen gazdagságot és hatalmat, ami annak a személynek jutott volna, akinek sikerül a felsőbbrendű értelmet éber állapotában befolyásolni. De jobban teszi - győzködte magát Tarl -, ha ezt elfelejti. Elfelejti, és hagyja a lényt, hadd álmodja tovább álmait zavartalanul. - Mi történt, Tarl? - húzódott hátra Marcella, és fürkésző tekintettel nézett föl rá. - Az a furcsa érzésem támadt, mintha valami különös dolog történt volna... Mi volt az? Tarl nem felelt. T. J.-re pillantott, aki magába roskadva, megrökönyödött képpel ácsorgott. Aztán kitekintett az ablakon. A létszféra pereme már háztömbökkel odébb járt, s egyre csak tágult, mind gyorsabb ütemben. És csillagok is kezdtek sziporkázni megint az égbolton. De valami hiányzott! A megújhodott teremtésben egyáltalán nem látszottak a sebek, melyeket a városban dühöngő tűzvész okozott!

Rejtélyes lepel borult lassan Tarl tudatára. Csodálkozott, miért képzelte, hogy üszkös, rombadőlt épületek látványa fogadná odakint, a központ... Ez furcsa! „Központnak” titulálta ezt az épületet. Minek a központja? Mit is akart ezzel? Megrázta a fejét, megpróbált világosan gondolkodni, de nem ment. Mélyen a tudatában voltak ugyan emlékképek, egyre távolodó emlékképek, melyeket sehogyan sem bírt felidézni. Felhagyva a hasztalan próbálkozással, magához szorította Marcellát. Hatalmas, mélységes béke töltötte el. A titokra feledés borult, elveszett a világ, sőt még az ő számára is. Valahogy érezte mégis, ő akarta, hogy így legyen. Aztán Marcella megcsókolta... Mohácsi Enikő fordítása Jenkovszky Iván rajzai

FELHÍVÁS A Galaktika Baráti Kör - Könyvklub 1987 májusa óta fogja össze a tudományosfantasztikus irodalom legtájékozottabb és legigényesebb, leghűségesebb olvasóit, és a műfaj színvonalas, meghatározó műveinek csak és kizárólag az ő számukra való kiadásával, kedvezményekkel, budapesti és főképp vidéki klubok tevékenységének támogatásával, a Galaktika Könyvesbolt, szolgáltatásaival igyekszik kielégíteni igényeiket. Öt év óta a GALAKTIKA őszi számaiból jól nyomon követhető, mi minden történt, hány terv indult el és valósult meg a könyvklubban. Azok számára, akik eddig kívül maradtak, bár rokonszenvvel vagy éppen tamáskodva, de mindenképpen bizonyos távolságtartással figyelték tevékenységünket, érdemes felidézni röviden a könyvklub eddigi tevékenységének főbb eredményeit. 1987 szeptembere óta összesen 16 klubkönyvet jelentettünk meg: mire ez a szeptemberi szám megjelenik, elkészül a 17., novemberre a 18. is. Érdemes rangos szerzőik lajstromát ide idéznünk: 1987 Foster: Az utolsó csillagharcos Holberg: Klimius Miklósnak föld alatt való útja Ajándék: Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak 1988 Asimov: A halhatatlanság halála Roshwa/d: A hetedik szint Ufók és elsüllyedt világok Danikén: Tévedtem volna? ajándék: Foster. A nyolcadik utas a halál Czakó: A sárkánymocsár ura 1989 Sheckley: A státuscivilizáció Stapledon: Az utolsó és az első emberek Pauwels-Bergier. Mágusok hajnala Duvic: Végállomás Ajándék: Douglas: Hegylakó Jeff: Az átkozott lehetőség 1990 Zuddas: Az utolsó istenek Utazások az időgéppel Sturgeon: Több mint emberi Barbet: Baphomet birodalma Ajándék: Menghini: A Felhőbirodalom Anderson: Majd ha Orion fölszáll 1991 Pohl: Az átjáró King: Világnagy strand Resnick: Az agyarak Zimmer Bradley: Darkover Ajándék: Kipling: A fantomriksa

Az öt éven át évi 200 (1992-től 300) forintos tagdíj adta-adja meg jogát tagjainknak, hogy megvásárolhassák ezeket a könyveket. A tagdíj a postai-postázási költségek, az ajándékkönyvek, a naptárak költségeinek részbeni fedezetéül is szolgált: éljen bárhol a könyvklub tagja, ezek a költségek nem őt terhelik. A kölcsönös bizalom próbáját is kiálltuk: egy-egy postázással esetenként milliós-kétmilliós értékben küldtük ki az évente átlagosan 12-13 ezres tagságnak a könyveket, melyeknek árát az általunk küldött csekkeken utólag kellett - elég türelmesen megállapított határidővel - befizetniük. S bár minden évben volt okunk bosszankodni, igazán csalódnunk sohasem kellett: a könyvklub él és sikeresen működik. Ez a felhívás azokhoz szól, akik még nem csatlakoztak hozzánk: jelenlegi tagjainkat az Andromédia nevű belső tájékoztatóban rendszeresen informáljuk. Ismerkedjenek meg hát az 1992-es klubév feltételeivel és programjával. 1. A tagság feltétele a tagdíj befizetése és az alább meghirdetett 4 könyv mindegyikének megvásárlása. 1992-re a jelentkezési határidő december 31., a tagdíj összege 300 forint, melyet régi tagjaink az általunk küldött csekken, leendő új tagjaink belföldi (rózsaszínű) postai utalványon fizethetnek be. Az újakat kérjük, hogy az alábbiak szerint címezzék meg az utalványt: Móra Kiadó 1392 Budapest, Postafiók 277. MNB 21511804. A közlemény rovatában feltétlenül tüntessék fel ezt a szöveget: GBK-tagdíj. Nevüket és címüket pontosan, olvashatóan tüntessék fel. A jelentkezéseket folyamatosan dolgozzuk fel, és 1992 március végén, április elején, első klubkönyvünkkel együtt postázzuk Önöknek igazolványukat, mely a Galaktika Könyvesboltban vásárlási kedvezményre jogosít. A könyvklubból kapott, a kiadó egyéb sci-fi köteteit kínáló listából kiválasztott és megrendelt könyveket szintén kedvezménnyel vásárolhatják meg./4 feladóvevényt feltétlenül őrizzék meg, mert bolti vásárlásnál ez szolgál tagságuk igazolására addig, amíg igazolványuk is megérkezik. Tagjaink 1992-ben is egy ajándékkönyvet kapnak: ez a kötet szintén csak az ő számukra jelenik meg, kereskedelmi forgalomba nem kerül. 1992-ben az alábbi négy kötet alkotja majd a könyvklub kiadói programját: Ray Bradbury: A tetovált ember Leight Brackett: A rőt csillag Philip K. Dick: Ubik Arthur C. Clarké: Birodalmi föld A kötetek részletes ismertetésére következő számunkban visszatérünk. Várjuk jelentkezésüket a Könyvklub hatodik évére! Levélcímünk: Móra Kiadó GBK, 1392 Budapest, Pf. 277. Telefon: 1224-237 Telex: 22-7027 Telefax: 1224-276

KÉPZŐMŰVÉSZET Sinkó István Tudományos fantasztikum és a modern magyar képzőművészet E rövid áttekintés alapgondolata az, hogy az utóbbi évtizedek alapvető hiányosságait valamelyest kiegészítve felvázolja azokat a kapcsolódási pontokat, melyek a magyar képzőművészet, vagyis a művészettörténeti értelemben vett „grandart'' és a science fiction között létrejöttek. Tagadhatatlan, hogy éppen a GALAKTIKA számaiban nem kevés cikk jelent már meg külföldi és hazai SF grafikusokról és festőkről, azonban ennek ellenére mindvégig úgy tűnt, hogy a „grand art” és a SF elhalad egymás mellett, mint a soha nem találkozó párhuzamosok. A par exellence művészetkritika egyszerűen nem vett tudomást a „SF gettóról”, a SF viszont annál gyakrabban és nagyobb előszeretettel hivatkozott mindig a „nagy művészelődökre”, anélkül, hogy e találkozások mibenlétét valaha is alaposabban áttekintette volna bárki. Ha a tudományos fantasztikum első hazai megjelenését, Jókai: A jövő század regénye című remekművét tekintjük a technikai modernség, a modern élet és a tudományszemlélet irodalmi alapjának, abban az esetben a modern magyar képzőművészet, a múlt század vége felé, bizony alig-alig jelentkezik. A magányos Csontváry? Mi köze volt neki a tudományos forradalomhoz? Rippl-Rónai vagy a gödöllőiek? Az egyik éppen a festészet technikájának megújításán fáradozik francia fauve módra, a másik csoport épp most menekül vissza a régmúlt kézművességébe és a történelmi mesék preraffaelita világába. A többiek kismesterek, még a század elején (eltűnt, épp a gödöllői körből kiemelkedő Jaschik Álmos is. Nem alakítói, csak résztvevői a modern magyar művészetnek. Amikor a művészt - így a magyar képzőművészt is - először érinti meg a modern technika, a gép, a száguldás mámora, ez az első világháború poklaiból kikeveredő futurizmus, rayonizmus irányzataiban jut kifejezésre, amely Olaszországban és Oroszországban aratja kezdeti sikereit Baccioni, Ballá, Majakovszkij, Tatlin és Liszickij révén. Művészetük azonban idehaza meglehetős közönyt vált ki - már csak a rövid és balsikerű forradalom kierőszakolt baloldalisága miatt is, melyet mindenki az orosz bolsevizmushoz kapcsolt. Mire Kassák, Bortnyik Sándor és Palasovszky Ödön - hogy csak néhányat említsünk az érdeklődő képzőművészek és irodalmárok közül - a gépi világ új esztétikáját hirdethetnék, már vagy emigrációban, vagy perifériára szorulnak. A megjelenő tudományos-fantasztikus irodalom jó esetben az ügyes és kevésbé ügyes alkalmazott grafikusok, illusztrátorok jól jövedelmező területévé válik. így történik meg az az érdekes, sőt visszás helyzet, hogy az állami-egyházi művészet tisztes robotosai (mint Biczó, Haranghy és Márton) rajzolják a Magyarországon megjelenő első sci-fik illusztrációit. Ami pedig a feltöltődést illeti, a szellemi alá-merülést az új tartalmakba, az bizony a keresztény kurzus 30-40-es évekbeli Magyarországán nemigen sikerülhe-

tett. Bár nem kerülheti ki a hazai szellemiséget - még az irodalomban sem - a kor „pusztító szellemi járványa”, a szürrealizmus (Vajda Lajos, Amos Imre). A második világháború utáni nagy szellemi felpezsdülés három szép évet adott a magyar kultúrának, s a képzőművészetben is hozott némi „hétköznapi feltámadást”. Az Európai Iskola elnevezésű - Kállay Ernő és Hevesy Iván által támogatott - mozgalom a friss irányzatokat lelkesen integrálta. Martyn Ferenc és Gyarmathy Tihamér, Bálint Endre és Anna Margit, valamint sok akkori fiatal alkotó fordul érdeklődéssel a groteszk, a gépi, a fantasztikus felé. Bán Béla, Korniss Dezső a fantasztikumot az absztrakt irányába tolják, míg Bálint Endre és Szántó Piroska a Vajda Lajos által alig kitaposott filmes, fotós szürrealista montázstechnikát folytatják. Beköszöntének a „heroikus” ötvenes évek. Magyarországon is „fantasztikussá” sőt életképtelenné - válik a tudomány. Liszenkó és Micsurin legjobb magyar tanítványai csupán a hazai gyapottermés újszerűségét kívánják elfogadtatni, nem holmi „álomvilágba” ringatni a fejlett szocializmus kialakítandó emberét. így hát irodalomban és művészetben megszületik a „szocialista android”. vagyis a keleti szuperember, aki küzd az osztályellenességgel, és építi a békés jelent és jövőt, családot alapít és olvasó néppé válik. Milyen messzire került hirtelen a Leninnel beszélgető H. G. Wells vagy az akkor már könyveket megjelentető Asimov! Stílusosan fényévnyire. A művészek fantáziáját nem a tudomány létező sok új csodája gyújtja fel - lévén azok jórészt hadititokként ismeretlenek a nagyközönség előtt -, hanem a napi termelőmunka dicső küzdelmei. Becsületére legyen mondva a magyar művésztársadalomnak, nemigen adta jobbik felét ehhez a küzdelemhez. A regényíró Déry ekkor csendben mélyre temette félelmes jövőlátomását, a G. A. úr X-bent, s a jobb napokat látott, Bauhausos Papp Gyula is mezőgazdasági életképekbe temetkezett. A mag a hó alatt várt az olvadásra. A képzőművészetben ez az olvadás 1960 táján érkezett el. A VIII. Magyar Képzőművészeti Seregszemlére olyan alkotók hozták el műveiket, mint a fiatal Csernus Tibor, aki a 60-as évekre jutott a csúcsra, maga köré gyűjtve még fiatalabb pályatársait (Szabó Ákost, Lakner Lászlót, Gyémánt Lászlót, hogy csak a legtehetségesebbeket említsem), akik a magyar szűrnaturalizmus s ebből következően az első magyar sci-fit illusztráló nemzedék képviselőivé váltak. Megjelent az ugyancsak fiatalnak számító Kondor Béla látomásos rézkarcaival, melyek közül nem egy az időutazás (a múltba és jövőbe repülés) témáját választja. Blake művészete és a modern kor rakétája két jeles ihletője és témaadója számos művének. Felbukkan újra a magyar képzőművészetben a fantasztikumra is rácsodálkozó Bálint Endre montázsaival, Országh Lili fakturális megoldású, történelem előttiutáni biblikus hangulatú városképeivel. A szobrászok közül Vilt Tibor és Schaár Erzsébet acél és üveg konstrukcióit, jövőkép vízióit említem legszívesebben. Vilt gépszörnyetegei a Clarké és Bradbury regények lapjain feltűnő masinacsodák szobrászt leképezései. És persze az sem véletlen, hogy Csernus egyik utolsó hazai illusztrációsorozata Cyrano de Bergerac: Utazás a holdba című művéhez készült. A hatvanas évek kozmoszmániája, a szputnyikok és űrhajók, az ember világűr-

hódító kísérlete nem marad feldolgozatlanul a magyar képzőművészetben. Segesdy György mindmáig legjobb szobra az 1962-es Daidalus éppúgy ezt a világokon túli hódító vágyat idézi, mint Kondor Darázskirálya, illetve repülőmasinái, melyek csak fotón őrződtek meg. A szűkebb értelemben vett fantasztikum - ha úgy tetszik, a sci-fi festészet - is ekkor indul pályájára. A Csernus-kör két tagja, Korga György és Kóka Ferenc kezdik el azt a látványos szuperfestészetet, melyet a sci-fi könyvek borítójáról azután untig ismerünk. Nagy virtuóza a látványos szürrealizmusnak még Szász Endre, aki hallatlan magabiztossággal alkalmazza a látványos és technikás elemeket képeiben, melyeket a szörnyek és tündérek kissé olcsó megoldású ábrázolására használ. Mindenesetre ő az, aki először fogadtatja el a nagyközönséggel Magyarországon a „fantasyt” és a fantasztikusát mint festői témát. A hatvanas évek vége a magyar neoavantgárd feltűnésének időszaka is. Olyan fiatalok, mint Major János és Maurer Dóra nemes technikájú grafikai lapokban jelenítik meg szörnyű, civilizáció végi víziójukat. A Szürenon csoport (mely a szürrealizmust és a nonfigurativot egyesíti) ugyancsak szót emel - pontosabban képet fest - a világ elgépiesedéséről. Feltűnik a fanyar-gunyoros magyar pop-art, mely a múltból küldött embert (Jovánovics György megragadó gipszszobra) éppúgy feltalálja, mint a történelem bogarakkal körülvett és műanyag zárványba zárt emlékeit (Paizs László szoborkollázsa). A neoavantgárd és a körülötte működő művészcsoportosulások a 70-es 80-as évekre a leg-populárisabbtól a „legarisztokratikusabb” formákig terjedő vonulatot hoztak létre. Ebben a sokszínűségben - mely azonban inkább tűrt, mint felülről támogatott pluralizmus volt ez idő tájt - fontos helyet kapott az amatőrlétből előtörő - főleg szentendrei - fiatal képzőművészek számos képviselője, köztük Wahorn András és efZámbó István, akik a hetvenes évek fiatalságának beat és technikai imádatát ironikusan mitizálták képzőművészeti akcióikban és festményeikben. A Vajda Lajos kör tagjainak akciói, environnementjei groteszk válaszok a felfokozott tudománycentrikus világképi dömpingre, de ugyanúgy hódolat az új mítoszoknak is. Ilyen téren - a mítoszteremtésben - élen járt a hetvenesnyolcvanas évek művészetében Molnár Sándor és a fiatal művészek közül Böröcz András, Kalmár István és Szirtes János. Ok ősi kultuszok, mágiák újfajta megidézésével vállaltak szerepet a nem egynézőpontú világ elismertetésében. A marxista esztétika széttörése, a marxi-lenini filozófia egyeduralmának lerombolása a művészet autonóm törekvéseivel, szabaddá válásával indult meg. Érdekes módon a technicizálódó kor magyarországi csúcspontja, Farkas Bertalan űrutazása a hivatalos - ezért csak reprezentatív, s így érdektelen - művészeten kívül egyetlen jelentős alkotót sem érintett meg. Ez nyilván az út propagandisztikus volta és az azt körüllihegő szenzációhajhász sajtókampány miatt volt így. Amennyire az amerikai poszt-pop művészeket érdekelte Armstrong holdra lépése (lásd Andy Warhol szitanyomatait), úgy nemigen reagált senki a magyar űrrepülésre.

Külön említést érdemel e korszak néhány „kívülálló” festőművésze, mint a meseszerű álomvilágot a korszak borzalmaival látomásos módon ötvöző autodidakta Román György, aki szinte Madách falanszter színének képi idézetével „kedvetlenítette el” a kor műkritikusait. Galambos Tamás és Mácsai István már népszerűbbek voltak a bírálóknál is. Galambos mesés-naiv játékvilága Gross Arnold gyermekszívű rézkarcainak képi varázsát igyekezett felidézni, míg Mácsai a fotrealizmushoz közelítő precízségű városképeiben „időutaztatta” a művészettörténet néhány festményalakját. A modern magyar művészetnek tehát - főleg az elmúlt 10 évben - nem témája, puszta, élménye a tudományos világ szuperszonikus sebességű mozgása. Ami pedig a sci-fit, a tudományos fantasztikumot illeti, ez főleg az alkalmazott művészetben terjed - könyv- és folyóirat-illusztrációban, ám sajnos ezt a műfajt inkább a kezdő, gyakorlatlan és epigonizmusra hajlamos szakmai gárda műveli mostanság. Ez azonban nem e dolgozat tárgya. A magyar művészet manapság a nyugat és kelet szellemi mozgalmainak kettős sodrában ingadozik. Ez az identitáskeresés nem kedvez a tudományos világkép befolyásának. Inkább a mítoszkeresés és új hitek megtalálásának időszaka ez. Ilyeténképpen rokonítható az egész emberiség helyét, jövőjét és múltját egyaránt kutató fantasztikus irodalommal.

JACK VANCE TIZENHÉT SZŰZ Cugel, miután sietősen elhagyta Jullét, a Sápadt Rugátokként közismert csontszínű dombhátak közt találta magát. Ahogy dél felé caplatott, hegynek föl, völgynek le, mivel sosem volt érzéketlen alkat, érzelmek egész sora tört rá. Nagy örömére sikerült leráznia üldözőit, de csak azon az áron, hogy vakmerően bevette magát a vadonba, mely aztán meglehetősen sok bosszúságot okozott neki. A veszedelmes teremtmények: szindik, sambok, erbek és grúk azonban a Sápadt Rugátokat messze elkerülték, amiért is Cugel nem győzött hálálkodni; ám ennek csupán a terület teljes lakhatatlansága volt az oka. A tágas égbolt lángra gyújtotta lelkét; a messzi távolok üressége kifárasztotta és kétségbeejtette; és ez így ment a végtelenségig. Hogy jobban szórakozzon, Cugel ki is mutatta érzelmeit; Julléban elszenvedett megaláztatásaiért feltörő haragos kiáltásai nevetéssel váltakoztak, amiért olyan jól félrevezette ellenségeit. Jelen kényelmetlenségei átkokra fakasztották; az elkövetkező még kegyetlenebb körülményeket maga elé képzelve azonban összeszorult a torka, hangja elfulladt. Az első egy-két nap során még a magabiztosság előtörő rohamaiban az ég felé rázta volna öklét, és így kiált: - Ide figyelj, ki az egész világon mindent hallasz! Cugel vagyok, Cugel, az eszes! Bátorságom és leleményességem, ravaszságom és erőm határtalan! Velem nem lehet kukoricázni! Az ilyesfajta kitörések azonban mostanra már elvesztették élüket, és Cugel némán masírozott dél felé: föl az emelkedőn, aztán végig a gerincen, megszemlélni a sivár dombhátak végtelenbe nyúló sorát, melyek fakók, akár a pergamen, s térszerűséget csupán a közéjük ékelődő árnyak adnak nekik; majd ismét le a völgybe, ahol nagy ritkán egy-egy szivárgó forrás körül csenevész növények kornyadoznak. Nap napot követett. A nap hidegen, sápadtan kelt, bágyadtan fölkapaszkodott a sötétkék égre, időről időre mintha megtántorodott, összerezzent vagy kékesfekete lánggal fellobbant volna, hogy aztán végül óriási bíbor gyöngyként lenyugodjon a nyugati horizonton. Menetelése közben Cugel gyomokon, lapulevélen és gyíkokon élt, éjszakára pedig a páfrányok közé húzódott be. A hetedik nap délutánján Cugel lesántikált egy lejtőn, s egy rég elhagyott, ősi gyümölcsösben találta magát. Az ágakon elfonnyadt boszorkányalmák lógtak, ezeket Cugel mohón befalta. Aztán, fölfedezve egy régi út nyomát, újult erővel indult el, boldogan, hogy a Sápadt Rugátokat végre maga mögött hagyta. Az út egyszer csak egy széles síkságra tekintő lejtőhöz ért. Egy folyó kanyargott elő a Sápadt Rugátok kirajzolódó gerincei felől, közvetlenül alatta egy kisvárost került meg, aztán eltűnt délnyugaton a ködben. Cugel figyelmesen megszemlélte a tájat. Kinn a síkon gondosan művelt kerteket látott, mind pontosan négyzet alakú és ugyanakkora; a folyó vizén egy halászcsónak sodró-

dott. Milyen nyugodt vidék, gondolta Cugel. A város viszont különös, archaikus stílusban épült, és a lelkiismeretes pontosság, mellyel a házak körülvették a főteret, lakóinak hajthatatlanságáról árulkodott. Maguk a házak sem voltak kevésbé uniformizáltak, mindegyikük két, három, illetve négy, egyre csökkenő méretű, zömök gumóból állt, egyik a másikán, melyek közül a legalsót minden esetben kék színűre festették, a másodikat sötétvörösre, a harmadikat és negyediket pedig halvány mustársárgára és feketére; mindegyik ház teteje változó magasságú csúcsokban, szeszélyesen csavarodó vasrudakban ért véget. Egyedül egy folyóparti fogadó mutatott valamivel szabadabb és könnyedébb szerkezetet, és kellemes kert vette körül. A folyó menti úton kelet felől Cugel egy közeledő karavánt pillantott meg, melyet hat nagy kerekű szekér alkotott, és egy csapásra elillant minden bizonytalansága; a város nyilván nem ellenséges az idegenekkel szemben, hát Cugel magabiztosan nekivágott a lejtőnek. A város peremén megállt, és előhúzta az oldalán függő erszényt. Szemügyre vette tartalmát: öt terc, aligha elég szükségletei kielégítésére. Gondolkodott egy percet, aztán összegyűjtött egy maroknyi kavicsot, és az erszénybe dobta, hogy az sokat ígérőn kidomborodjon. Leporolta térdnadrágját, megigazította zöld vadászkalapját, és nekiindult. Minden kérdőre vonás nélkül lépte át a város kapuját, sőt még csak figyelmet sem fordítottak rá. A téren áthaladva megtorpant, hogy szemügyre vegyen egy, még a furcsa házszerkezeteknél is érdekesebb építményt: egy kövekből kirakott tűzgödröt, melyben magasra csapó lángokkal néhány fahasáb égett; öt vasállványon álló lámpa vette körül, mindegyikben öt kanóc, a gödör fölött pedig egy bonyolult tükör- és lencserendszer, ám Cugel képtelen volt rájönni, mi célt szolgálhat. Két fiatalember szorgosan ápolta a berendezést, a huszonöt kanócot nyesegetve, a tüzet piszkálva, csavarokon és kallantyúkon állítgatva, melyek a tükrök és lencsék állását szabályozták. Ruhájuk, úgy tűnt, egyben a helyi népviselet: terebélyes kék térdnadrág, vörös ing, rézgombos fekete mellény és széles karimájú kalap; néhány közönyös pillantás után Cugelra nem is fordítottak több figyelmet, így ő továbblépdelt a fogadó felé. Az azt övező kertben a város két tucat lakója üldögélt az asztalok mellett, nagy étvággyal falatozva, iszogatva. Cugel elnézte őket egy-két pillanatig; szertartásos viselkedésük és elegáns mozdulataik egy rég letűnt kor szokásait idézték. Akárcsak házaik, ők is egészen különösnek tűntek Cugel előtt; sápadtak voltak és soványak, fejük tojásforma, orruk hosszú, szemük sötét és kifejező, fülüket pedig mintha visszanyesték volna. A férfiak feje mind egységesen kopasz volt, koponyájuk csillogott a vörös nap fényében. Az asszonyok középen elválasztották hajukat, félhüvelyknyivel a fülük fölött pedig hirtelen véget ért; Cugel nem tartotta ezt különösen előnyös viseletnek. Amint nézte az evő-ivó népet, eszébe ötlött a kellemetlen emlék, min is élt a Sápadt Rugátokban, és már nem is törődött vele, hogy csupán öt terce van. Belépett a kertbe, és leült egy asztalhoz. Kék kötényes, pocakos férfi ment oda hozzá, szemöldökét ráncolva Cugel zilált öltözete láttán. Ő azon nyomban előkeresett két tercet, és a férfinak adta. - Ez a tiéd, kedves barátom, előre is a gyors kiszolgálásért. Fáradságos út áll mögöttem, gyötör az éhség. Hozz nekem egy ugyanolyan tálat, mint amiből amott az az úr

falatozik, mindenféle körettel, és egy üveg bort. Azután pedig légy oly szíves, és kérd meg a fogadóst, készítsen elő nekem egy kényelmes szobát. - Cugel nemtörődöm módon elővette erszényét, és az asztalra dobta, ahol az tekintélyeset huppant. - Azonkívül jól jönne egy fürdő is, friss fehérnemű és egy borbély. - Magam vagyok a fogadós, Maier - mondta a pocakos férfi nyájas hangon. - Rögtön teljesítem minden óhaját. - Remek - mondta Cugel. - Szerfölött tetszik nekem ez a hely, maradok pár napig. A fogadós elégedetten meghajolt, és elsietett, hogy elkészíttesse Cugel vacsoráját. Cugel alaposan belakott, bár a második fogást, a bíborangolna-vagdalékkal töltött folyami rákot kissé túl töménynek találta. A sült csirkében azonban már nem volt hiba, a bor pedig annyira ízlett Cugelnak, hogy rendelt egy második flaskával is. Maier, a fogadós maga szolgálta föl a bort, és Cugel dicséreteit kissé önelégülten fogadta. - Nincs ennél jobb bor Gundarban! Persze borsos az ára, de ön, tudom, értékeli a minőséget. - Így van - mondta Cugel. - Ülj le, és igyál velem egy pohárral. Bevallom, kíváncsi vagyok erre a figyelemre méltó városra. A fogadós örömest engedett. - Érdekes, hogy ön figyelemre méltónak találja Gundart. Én itt éltem le az egész életem, de nekem meglehetősen hétköznapinak tűnik. - Akkor elsorolok három említésre méltó körülményt - mondta Cugel, akit már beszédessé tett a bor. - Először: a házaitok gumós szerkezete. Másodszor: az a lencserendszer a tűz fölött, mely bárki idegennek fölkeltené az érdeklődését. Harmadszor: a tény, hogy Gundar minden férfi lakója tarkopasz. A fogadós elgondolkodva bólintott. - Az építészeti stílust a legkönnyebb megmagyarázni. Az ősi gundok hatalmas tökökben laktak. Amikor a fal egy darabja elgyöngült, deszkákkal erősítették meg, mígnem egyszer csak azt vették észre, hogy már faházakban élnek, csupán az épületek stílusa maradt a régi. Ami a tüzet és a vetítőlencséket illeti, sosem hallott még a szoláris emoszináriusoknak az egész világon működő rendjéről? Mi növeljük a Nap életerejét; míg megegyező rezgésszámú sugárzásunkkal szabályozzuk csillagunk égését, sosem fenyegeti vég. Mindenfelé léteznek ehhez hasonló állomások: Kék Azorban, Brazel szigetén, Munt fallal körülvett városában és a Nagy Csillagőrző obszervatóriumában, Vir Vassilisban. Cugel szomorúan megrázta a fejét. - Attól tartok, a helyzet némileg megváltozott. Brazel rég a habokba süllyedt. Muntot ezer éve elpusztították a disztrópok. Kék Azorról és Vir Vassilisról pedig még sosem hallottam, bár sokfelé megfordultam életemben. Lehetséges, hogy itt, Gundarban, ti vagytok a szoláris emoszináriusok rendjének utolsó élő tagjai. - Szomorú hírek ezek - mondta Maier. - Hát ez a magyarázata a Nap észrevehető gyöngülésének. Talán kétszer akkora tüzet kéne raknunk szabályzónk alatt. Cugel még egy kis bort töltött magának.

- Egy kérdés vetődik föl. Ha, mint azt gyanítom, a szoláris emoszináriusoknak már csak ez az egy állomása működik, vajon ki vagy mi szabályozza a Napot, miután lenyugodott a horizont mögött? A fogadós a fejét csóválta. - Erre nem ismerem a választ. Talán az éjszaka óráiban a Nap elpihen, és tán alszik is, bár ez csupán puszta spekuláció. - Engedd meg, hogy kifejtsek egy másik elméletet - mondta Cugel. - Feltehetően a Nap elhalványulása már túllépte azt a mértéket, amin szabályozással még segíteni lehetne, így a ti korábban hasznos tevékenységetek mára értelmét vesztette. Maier tanácstalanságában égnek emelte karját. - E borzalmak már meghaladják felfogásomat, de amott áll Huruska Nolde. - Azzal megmutatott Cugelnak egy hatalmas, domború mellkasú, erős hasizomzatú, borzas szakállú férfit, aki a bejáratnál állt. - Bocsásson meg egy pillanatra. - Fölkelt, és a Noldéhoz lépett, beszéltek pár percig, egyre Cugel felé mutogatva. Végül aztán a Nolde egy mogorva gesztus után átsétált a kerten, Cugel asztalához. Éles hangon szólalt meg: - Szóval maga azt állítja, hogy rajtunk kívül nincsenek már emoszináriusok? - Ilyen határozottan én semmit sem állítottam - mondta Cugel, mintegy védekezőn. Csak annyit mondtam, hogy számos utazásaim egyikén sem találkoztam még ilyesféle emoszinárius társasággal; és ebből ártatlanul azt a feltételezést vontam le, hogy több már talán nem is létezik. - Mi itt Gundarban az „ártatlanságot” pozitív tulajdonságnak tartjuk, nem egyszerűen a bűnösség hiányát fejezzük ki vele - jelentette ki a Nolde. - Nem vagyunk annyira bolondok, mint azt egyes mocskos útonállók feltételeznék. Cugel lenyelt egy heves visszavágást, mely már majdnem kibukott a száján, és megelégedett egy vállvonással. Maier elsétált a Noldéval, és néhány percig tanácskoztak, gyakorta pillantgatva Cugel felé. Aztán a Nolde elment, a fogadós pedig visszatért az asztalhoz. - Kissé durva ember Gundar Noldéja - mondta Cugelnak -, ezzel együtt kitűnően tölti be tisztét. - Arcátlanság volna ehhez bármit is hozzátennem - felelte Cugel. - Pontosan mi az ő posztja? - Mi itt Gundarban nagy súlyt fektetünk a pontosságra és a módszerességre - magyarázta Maier. - Úgy véljük, hogy a rend hiánya rendetlenséget szül, a szeszélyekre és abnormalitásokra kirótt tilalmak hivatalos felügyelője pedig a Nolde... De miről is beszéltünk ez előtt? Ó igen, megemlítette egyöntetű kopaszságunkat. Kimerítő magyarázatot erre sem adhatok. Bölcseink szerint ez az állapot az emberi faj fejlődésének végső, tökéletes állapotát jelzi. Mások azonban egy ősi legendára hivatkoznak. Két mágus, Astherlin és Mauldred, versengett a gundok kegyeiért. Astherlin a szőrbunda áldásait ígérte, hogy Gundar népének sose legyen gondja ruhára. Mauldred épp ellenkezőleg, kopaszságot ajánlott a gundoknak, az ebből eredő összes előnnyel, és könnyedén megnyerte a versenyt; voltaképp ő lett Gundar első Noldéja, mely posztot most, mint tudja, Huruska tölti be. - Maier, a fogadós lebiggyesztette ajkát, és átpillantott a

kerten. - Huruska igen bizalmatlan, emlékeztetett arra a szabályra, hogy minden átutazó vendégnek naponta kell kiegyenlíteni a számláját. Én természetesen biztosítottam őt az ön abszolút megbízhatóságáról, de Huruska megbékítése érdekében reggel átnyújtanám a számlát. - Ez fölér egy sértéssel - jelentette ki Cugel dölyfösen. - Muszáj fejet hajtanunk Huruska szeszélyei előtt? Én ugyan nem fogok, erre mérget vehetsz! A számlát a szokásos módon egyenlítem majd ki. A fogadós csak pislogott. - Megkérdezhetem, meddig szándékozik maradni? - Utam délnek vezet, mégpedig a lehető leggyorsabban, tehát azt hiszem, hajóval. - Lumarth városa tíznapnyira van innen karavánnal a Lirrh Aingon át. Az Isk folyó is Lumarth felé tart ugyan, ám az utazást rajta megnehezíti három akadály. A Lallomocsárban nyüzsögnek a csípős rovarok; Santalba erdejének három törpéje minden arra haladó hajót megdobál szeméttel; az Elszánt Sebesek pedig összetörnek csontot, csónakot egyaránt. - Ebben az esetben a karavánnal tartok - mondta Cugel. - Addig azonban itt maradok, hacsak Huruska okvetetlenkedései nem lesznek terhemre. Maier megnyalta a száját, és hátranézett a válla fölött. - Megígértem Huruskának, hogy szigorúan ragaszkodni fogok a szabályzat betűjéhez. Biztosan nagy feneket kerít a dolognak, hacsak... Cugel kegyes gesztussal így szólt: - Hozz pecsétviaszt. Lezárom az erszényem, mely értékes opál- és kristálykincset rejt. Aztán eltesszük a páncélszekrényedbe, hogy nálad legyen biztosítéknak. Ez ellen már Huruska sem ágálhat! Maier rémülten emelte föl kezét. - Nem vehetek magamra ilyen hatalmas felelősséget! - Egyet se félj - mondta Cugel. - Az erszényt bűbájom védi; abban a pillanatban, ha egy tolvaj feltöri a pecsétet, a drágakövek egy szálig kavicsokká változnak. Ilyen feltételek mellett aztán Maier, vonakodva bár, de átvette Cugeltől az erszényt. Mindketten megvizsgálták a pecséteket, aztán elhelyezték a fogadós páncélszekrényébe. Cugel aztán visszavonult szobájába, ott megfürdött, igénybe vette egy borbély szolgálatait, majd tiszta ruhát öltött magára. Kalapját megfelelő szögben fejére illesztve kisétált a térre. Léptei a szoláris emoszináriusok állomásához vezettek. Miként az előbb, most is két fiatalember szorgoskodott körülötte; egyikük a tüzet rakta, és a lámpákat igazgatta, a másik pedig a szabályozó sugarait tartotta a lenyugvó napkorongon. Cugel minden irányból megszemlélte a szerkezetet, míg végül a tüzet tápláló ember megszólította: - Csak nem ön az a tiszteletre méltó utazó, aki ma kétkedését fejezte ki az emoszináriusok működését illetően? Cugel óvatosan felelt: - Csak annyit mondtam Maiernek és Huruskának, hogy Brazel rég elmerült a

Melantin-öböl vizében, sőt már szinte emlékét is elfeledték; hogy Munt fallal körülvett városa hosszú ideje romokban áll már; hogy sosem hallottam még Kék Azorról, sem Vir Vassilisról. Ennyit állítottam csupán. Az ifjú tűzszító ingerülten egy ölnyi fahasábot dobott a gödörbe. - Azt is hallottuk, hogy fölöslegesnek tartja ügyködésünket. - Ilyen messzire azért nem merészkednék - felelte Cugel udvariasan. - Még ha a többi emoszinárius állomás elpusztult is, lehetséges, hogy a gundari szabályzó egymaga elegendő. Ki tudja? - Mondok önnek valamit - szólt a tűzszító. - Mi ezért a munkáért nem kapunk fizetséget, sőt még szabadidőnkben is a tüzelőt vágjuk és szállítjuk. Kimerítő foglalatosság ez. A célzóberendezés működtetője megerősítette barátja panaszát. - Huruska és az öregek semmit se dolgoznak, csupán minket vezényelnek munkára, ami persze a legkönnyebb feladat. Janred és én már a feltörekvő új nemzedék tagjai vagyunk; minden dogmatikus tant elvből megvetünk. Én például úgy gondolom, a szoláris emoszinárius rendszerre hiába vesztegetjük időnket s erőnket. - Ha a többi állomás elpusztult - szállt be a vitába Janred, a tűzszító -, ki vagy mi szabályozza a Napot a horizont mögött? Az egész rendszer egyszerűen sületlenség. A lencsék kezelője kijelentette: - Most be is bizonyítom ezt, és fölszabadítom magunkat e hálátlan munka terhe alól! Elfordított egy kart. - Nézze! A szabályzósugarat elfordítom a Napról. Látja? Az ugyanúgy világít, mint előtte, pedig mi nem is foglalkozunk vele! Cugel a Napot figyelte, és tény, az ugyanúgy világított, akárcsak ezelőtt, időről időre fölvillanva, reszketve, mint egy beteg öregember. A két fiatalember is érdeklődéssel nézte, és ahogy múltak a percek, elégedetten sustorogni kezdtek. - Hát beigazolódott! A Nap nem aludt ki! Ám amint nézték, az, talán véletlenül, beteges görcsbe rándult, és riasztóan a horizont felé lódult. Mögöttük haragos bődülés hangzott föl, és Huruska Nolde iramodott feléjük. - Mit jelentsen ez a felelőtlenség? Azonnal állítsátok irányba a szabályzót! Azt akarjátok, hogy egész további életünket sötétben tapogatózva éljük le? A tűzszító bosszúsan bökött ujjával Cugelra. - Ő győzött meg minket, hogy a rendszerünk haszontalan, és a munkánk fölösleges. - Mi?! - Huruska félelmetes teste megperdült, és szembefordult Cugellal. - Csak néhány órája lépte át Gundar határát, és máris alapjaiban rengette meg létezésünk rendjét! Figyelmeztetem, türelmünknek is van határa! Tűnjön el innen, és meg ne közelítse még egyszer az emoszinárius állomást! Fuldokolva a dühtől Cugel sarkon fordult, és átvágott a téren. A karavánállomáson kérte, vigyék el dél felé, de a délben érkezett csapat másnap reggel visszaindulni készült keletre. Cugel visszatért a fogadóba, és belépett az Italmérésbe. Észrevett három kártyázó férfit, és melléjük állt kibicnek. A játék a zampolio egyszerűsített változatának bizonyult, így aztán Cugel megkérdezte, nem csatlakozhatna-e.

- De csak ha nem túl magasak a tétek - sopánkodott. - Nem vagyok valami tapasztalt, és nem szeretek egy-két tercnél többet veszíteni. - Bah! - tört ki az egyik kártyás. - Ugyan mi a pénz? Ki költi el, ha meghalunk? - Ha elszedjük az összes aranyad, legalább nem kell tovább cipelned - jegyezte meg egy másik tréfásan. - Egyszer mindenki volt kezdő - biztosította a harmadik Cugelt. - Örülhetsz, hogy Gundar három legjobb szakértője vesz gondjaiba. Cugel riadtan húzódott hátrább. - Egy tercnél többet nem veszíthetek egyszerre! - Na gyere már! Ne álszenteskedj! - Hát jó - mondta Cugel. - Megkockáztatom. De ez a kártya rongyos és mocskos. Szerencsére van a zsebemben egy friss pakli. - Remek! Kezdődhet a játék! Két órával később a három gund eldobta kártyáit, szúrós szemmel hosszan meredtek Cugelra, aztán, mintha csak egyetlen agy irányítaná őket, egyszerre keltek föl, és hagyták el az ivót. Nyereményét átnézve Cugel harminckét tercet és néhány rézgarast számolt össze. Vidám gondolatokkal telve vonult vissza szobájába aludni. Reggel, amint elköltötte reggelijét, észrevette, Huruska Nolde lép be, és rögtön beszélgetni kezd Maierrel, a fogadóssal. Pár perccel később Huruska odalépett Cugel asztalához, és fenyegető tekintettel bámult rá, míg Maier néhány lépéssel mögötte állt meg idegesen. Cugel udvarias hangot erőltetett magára: - Nos, most meg mi a baj? A Nap fölkelt, ártatlanságom a szabályzó sugarának ügyében bebizonyosodott. - Más ügyben jöttem. Tudja, hogyan büntetik nálunk a csalást? Cugel vállat vont. - Nem is igazén érdekel. - Igen súlyosan, és rögtön vissza is térek módszerünkre. Előbb azonban hadd kérdezzem meg: ön bízott Maierre egy jelentős mennyiségű drágakövet tartalmazó erszényt? - Igen, én. Tulajdonomat egy bűbáj óvja, ezt még hozzá kell tennem; ha a pecsétet föltörik, az ékkövek közönséges kaviccsá válnak. Huruska fölmutatta az erszényt. - Látja, a pecsét sértetlen. Fölhasítottam a bőrt, és belepillantottam. Tartalmát akkor, miként most is... - egy kézmozdulattal Huruska az erszényt az asztalra ürítette ...kavicsok képezték, éppolyanok, mint amilyeneket amott az úton találni. Cugel dühödten kiáltott föl: - Most a drágakövek értéktelen szemétté váltak! Ezért maguk a felelősek, és én kártérítést követelek! Huruska sértően fölnevetett. - Ha drágaköveket képes kaviccsá változtatni, képes ezt fordítva is megtenni. Most Maier hozza a számlát. Ha nem tud fizetni, bezáratom az akasztófa alá, amíg csak meg nem gondolja magát. - Gyanúsítgatásai undorítóak és nevetségesek - háborodott föl Cugel. - Fogadós, hozd

a számlát! Vessünk véget ennek a képtelenségnek egyszer s mindenkorra. Maier előlépett egy cédulával. - A végösszeg tizenegy tercre rúg, és még amennyit nagylelkűségében hozzátesz. - Márpedig abból nem eszel - mondta Cugel. - Minden vendégeddel ennyit kellemetlenkedsz? - Odavetett tizenegy tercet. - Fogd a pénzed, és hagyj engem békén. Maier bambán összegyűjtötte az érméket; Huruska valami érthetetlen hangot hallatott, és elfordult. Cugel pedig, amikor befejezte a reggelijét, még egyszer kisétált a térre Ott találkozott egy figurával, akiben fölismerte az ivó csaposlegényét; Cugel intett neki, hogy álljon meg. - Fürge és nagy tudású fickónak látszol - így Cugel. - Megkérdezhetem, hogy hívnak? - Mindenki Zellernek szólít. - Lefogadnám, hogy jól ismered Gundar népét. - Elég jól értesültnek tartom magam. De miért kérdi? - Előbb - mondta Cugel - hadd kérdezzem meg, szeretnél-e a tudásodból hasznot kovácsolni. - Hát persze, de csak ha nem vonom ezzel magamra a Nolde figyelmét. - Nagyszerű. Láttam egy elhagyott bódét amott, mely megfelelne céljainknak. Egy óra múlva elindíthatjuk vállalkozásunkat. Cugel visszatért a fogadóba, ahol kérésére Maier kerített egy táblát, egy ecsetet és festéket. Cugel cégért festett: A KIVÁLÓ LÁTNOK, CUGEL TANÁCSOT AD, ÉRTELMEZ, JÓSOL. KÉRDÉSEIT MEGVÁLASZOLJA! TISZTELETDÍJA: HÁROM TERC Cugel kifüggesztette a cégért a bódé fölé, fölrakott egy függönyt, és várta az ügyfeleket. A csaposlegény eközben észrevétlenül elrejtőzött hátul. Az első járókelők csaknem azonnal megálltak elolvasni a táblát. Egy középkorú aszszony aztán előrébb lépett. - Három terc nagy pénz. Milyen eredményeket garantál? - Semmilyet, hisz ez a dolog természetéből adódik. Gyakorlott látnok vagyok, ismerem a mágia művészetét, de a tudás ismeretlen és ellenőrizhetetlen forrásokból árad belém. Az asszony átszámolta pénzét. - Három terc nem is sok, ha megszabadítasz gondjaimtól. A lányom egész életében a legjobb egészségnek örvendett, de most fájdalmai vannak, és egyre borongósabb a hangulata. Nincs rá semmilyen orvosság. Mit tegyek? - Egy pillanat, hölgyem, meditálnom kell. - Cugel összehúzta a függönyt, és hátradőlt, hogy hallja a csaposlegény elsuttogott szavait, majd újból szétnyitotta a függönyt. - Eggyé váltam a kozmosszal! Tudás áradt elmémbe! Lányod, Dilian terhes. Újabb három tercért elárulom az apa nevét is. - Ezt a díjat örömmel fizetem meg - szólt bőszen az asszony. Fizetett, megtudta, amit akart, és céltudatosan eltávozott. Egy másik asszony ment oda, három tercet fizetett, és Cugel megkérdezte, mi a gondja.

- A férjem azt mondta, eltett nekem egy aranypénzzel teli fémládikót örökül, de halála óta nem találtam belőle egy rézgarast sem. Hova rejtette hát? Cugel behúzta a függönyt, tanácskozott a csaposlegénnyel, majd ismét megjelent az asszony előtt. - Rossz híreim vannak a számodra. Férjed, Finister összegyűjtött aranyainak nagy részét az ivóban mulatta el. A többiből egy ametisztbrost vett egy Varletta nevű nőnek. Cugel különleges képességének híre gyorsan terjedt, az üzlet felélénkült. Kevéssel dél előtt egy hatalmas termetű, jól beöltözött és elfátyolozott nőszemély lépett a bódéhoz, és magas, de rekedt hangon így szólt: - Mondd meg a jövőmet! Cugel összehúzta a függönyt, és a csaposlegényhez fordult, aki azonban tanácstalan volt. - Ezt nem ismerem. Semmit sem mondhatok. - Nem baj - mondta Cugel. - Gyanúm beigazolódott, - Félrehúzta a függönyt. - A jelek zavarosak, nem fogadhatom így el a pénzed. - Cugel visszaadta a díjat. - Csupán enynyit mondhatok: jellemed zsarnoki, és eszed elég csekély. Hogy mi vár rád? Ünneplés? Hosszú vízi út? Bosszú az ellenségeiden? Gazdagság? A kép zavaros; talán a saját jövőmet láttam. Az asszony letépte fátylát, így fölfedve, hogy nem más, mint Huruska Nolde. - Cugel mester, ön valóban nagyon szerencsés, amiért visszaadta a pénzem; máskülönben elővezettem volna csalás vádjával. Ezzel együtt a tevékenységét ártalmasnak tartom és ellentétesnek a közösség érdekeivel. Egész Gundart fölbolygatták az ön kinyilatkoztatásai; többre nincs is szükség. Vegye le cégérét, és hálával köszönje meg, amiért ennyivel megússza. - Örömmel vetek véget vállalkozásomnak - szólt Cugel méltóságteljesen. - A munkámért ugyanis adóznom kéne. Huruska sértődötten eloldalgott. Cugel megosztotta keresményét a csaposlegénnyel, és mindketten elégedetten hagyták ott a bódét. Cugel a fogadó legjobb ételeiből vacsorázott, ám amikor később átment az ivóba, észrevette, már korántsem részesül olyan szívélyes fogadtatásban, ezért aztán hamar viszszavonult a szobájába. Másnap, miközben reggelizett, egy tíz szekérből álló karaván érkezett a városba. Fő szállítmányuk, úgy tűnt, tizenhét leány, akik két kocsin osztoztak. Három további szekér hálóhelyül szolgált, a többi pedig roskadozott a készletek, bőröndök, bálák és ládák alatt. A karavánfőnök, egy pocakos, jámbor arcú férfi röpködő barna hajjal és selymes szakállal, lesegítette szállítmánya vidám tagjait a földre, és a fogadóba vezette őket, ahol Maier bőséges reggelit szolgált föl nekik: fűszeres zabkását, birsalmabefőttet és teát. Cugel figyelte a falatozó csoportot, és azon járt az esze, hogy ilyen társasággal boldogan elmenne akárhová. Huruska Nolde jelent meg, és odament, hogy tiszteletét tegye a karavánfőnöknél. Kis ideig szívélyesen diskuráltak, Cugel pedig türelmetlenül várt. Huruska végre elment. A lányok, befejezvén a reggelit, kivonultak a térre sétálgatni.

Cugel átvágott az asztalhoz, melynél a karavánfőnök ült. - Uram, a nevem Cugel, és szeretnék pár szót váltani önnel. - Parancsoljon! Kérem, üljön le. Kér egy pohárral ebből a kitűnő teából? - Köszönöm. Először is, megkérdezhetném, merre tart a karavánja? A karavánfőnök meglepettnek látszott Cugel tudatlansága hallatán. - Lumarthba tartunk; ők „Symnathis tizenhét szüze”, akik a nagy parádé ékességei lesznek. - Idegen vagyok ezen a vidéken - magyarázta Cugel. - Ezért nem ismerem a helyi szokásokat. Mindenesetre jómagam is Lumarth felé tartok, és örömmel venném, ha a karavánnal mehetnék. A karavánfőnök nyájas beleegyezéssel bólintott. - Megtisztelne, ha velünk tartana. - Remek! - mondta Cugel. - Akkor hát mindent megbeszéltünk. A karavánfőnök selymes barna szakállát simogatta. - De figyelmeztetnem kell, a viteldíjaim némileg magasabbak a szokásosnál, mivel a tizenhét leánynak meglehetősen költséges kényelmi feltételeket kell biztosítanom. - Hát persze - mondta Cugel. - És mennyit kér? - Az utazás tíz napot vesz igénybe, minimális díjam pedig húsz terc per diem, tehát az összesen kétszáz terc, plusz még húsz terc kiegészítés a borért. - Hát ennyit nem engedhetek meg magamnak - szólt Cugel fagyosan. - Pillanatnyilag ennek az összegnek csupán egyharmadával rendelkezem. Nincs valami mód arra, hogy megszolgáljam a szállítást? - Sajnos nincs - mondta a karavánfőnök. - Egész ma reggelig a fegyveres őr pozíciója betöltetlen volt, mellyel még csekély fizetség is járt volna, ám Huruska Nolde, aki el akar látogatni Lumarthba, ráállt, hogy betölti ezt az állást, így ez a lehetőség már az övé. Cugel csalódott hangot hallatott, és az égre emelte szemét. Mikor végre ismét szóhoz jutott, megkérdezte: - Mikor szándékoznak indulni? - Holnap hajnalban, szigorú pontossággal. Sajnálom, hogy nem élvezhetjük majd a társaságát. - Osztozom bánatában - mondta Cugel. Visszatért asztalához, és magába roskadt. Később aztán átment az ivóba, ahol épp több kártyajáték is dúlt. Cugel megpróbált beállni, de mindenütt elutasították. Mogorván odament a pulthoz, ahol Maier, a fogadós egy ládából agyagserlegeket csomagolt kifelé. Cugel megkísérelt beszélgetést kezdeni, Maier azonban ez alkalommal nem tudott elfoglaltsága mellett időt szakítani rá. - Huruska Nolde utazásra indul, és ma barátai kisebb ünnepséggel búcsúztatják, melyre alaposan föl kell készülnöm. Cugel fogott agy korsó sört, félrehúzódott agy sarokasztalhoz, és átadta magát gondolatainak. Pár pillanat múlva kisétált a hátsó kijáraton, és elgyönyörködött a kilátásban, az Isk folyó képében. Lebandukolt a vízpartra, és fölfedezett egy mólót, ahová a halászok kötötték ki ladikjaikat, és rakták ki száradni a hálóikat. Cugel végignézett a folyón mindkét irányban, aztán az ösvényen visszatért a fogadóba, hogy ott töltse a nap

hátralevő részét, legeltetve szemét a tizenhét leányon, akik a téren sétálgattak, vagy hársfateát kortyolgattak a fogadó kertjében. A nap alászállt; az óborok színét idéző homály éjszakává sötétedett. Cugel készülődni kezdett, és ez nem is tartott sokáig, hisz tervének lényege épp az egyszerűség volt. A karavánfőnök, kinek neve, mint azt Cugel megtudta, Shimilko volt, összegyűjtötte finom társaságát a vacsorához, aztán gondosan a hálószekerekre terelte őket annak ellenére, hogy néhányan duzzogtak és ellenkeztek, mert szerettek volna részt venni az éjszaka további mulatságaiban is. Az ivóban már kezdetét vette Huruska búcsúztatóünnepsége. Cugel letelepedett egy sötét sarokba, és magára vonta a verítékező Maier figyelmét. Elővett tíz tercet. - Elismerem, gonosz érzelmeket tápláltam eddig Huruska irányában - mondta. - Most szeretném kifejezni jókívánságaimat - persze teljes névtelenségben maradva! Ahányszor Huruska megkezd egy teli korsó sört, rakjál elé egy másikat, hogy az egész estét vidáman töltse el. Ha megkérdi, ki fizette az italát, te csak ennyit mond: „Egy barátja, tisztelete jeléül.” Világos? - Teljességgel. Kívánsága szerint járok el. Nagylelkű gesztus ez, Huruska bizonnyal értékelni fogja. És telt az éjjel. Huruska barátai vidám dalokat adtak elő, és vagy tucatnyi pohárköszöntőt mondtak el, amikhez aztán Huruska is csatlakozott. Cugel kérése szerint, ahányszor Huruska csak bele is kezdett egy korsóba, könyöke mellé máris újabb került, és Cugel bámulta a Nolde befogadóképességét. Végül aztán Huruska csak kénytelen volt rövid időre megválni a társaságtól. Kitántorgott a hátsó ajtón, és megindult a kőfal felé, melynek alján egy vályú húzódott, és az ivó vendégeinek kényelmét szolgálta. Amint Huruska szembefordult a fallal, Cugel mögé lépett, és egy halászhálót dobott át a fején, majd hurkot vetett izmos válla köré, melyet újabb kötelek és csomók követtek. Huruska ordítását elnyomta az éneklés, melybe épp akkor kezdtek a tiszteletére. Cugel levonszolta az átkozódó csomagot az ösvényen a mólóhoz, és begurította egy ladikba. Eloldozva a kötelét Cugel belökte az alkalmatosságot a folyó áramlatába. Végül is - mondta magának Cugel - legalább a jóslatom kétharmada igaznak bizonyult; Huruskát megünnepelték az ivóban, most pedig hosszú vízi útra indul. Visszatért az ivóba, ahol végre fölfedezték Huruska távollétét. Maier kifejezte azt a nézetét, hogy mivel másnap korán indul útnak, Huruska körültekintően inkább ágyba bújt, és ebbe a magyarázatba mindannyian belenyugodtak. Másnap reggel Cugel egy órával hajnal előtt fölkelt. Gyorsan megreggelizett, kifizette Maiért, aztán odament a karavánját fölkészítő Shimilkóhoz. - Hírt hoztam Huruskától - mondta Cugel. - Személyes ügyeinek balszerencsés alakulása miatt sajnos nem kelhet útra, és ezennel engem ajánl ama posztra, melyet ő töltött volna be. Shimilko csodálkozva csóválta a fejét. - Milyen kár! Tegnap még annyira lelkesedett! De hát alkalmazkodnunk kell a helyzethez, és mivel Huruska nem tarthat velünk, örömmel fogadom az ön jelentkezését. Még indulás előtt ismertetnem kell önnel a dolgát, ami a következő: éjjel őrséget áll,

és nappal pihen, de ha bármi veszély fenyeget, kiveszi részét a karaván védelméből. - Ezek a kötelességek könnyen teljesíthetők - mondta Cugel. - Indulhatunk is, amikor csak önnek tetszik. - Amott kel a nap - jelentette ki Shimilko. - Útra fel hát Lumarth felé! Tíz nappal később Shimilko karavánja áthaladt a Methune-hasadékon, és Coram hatalmas völgye tárult eléjük. Az áradó Isk erre-arra kanyargott, visszatükrözve a ragyogó nap fényét; a távolban ott derengett a Draven erdő hosszan elnyúló, komor tömege. Közelebb, szinte karnyújtásnyira pedig öt csillogó mázas kupola jelezte Lumarth városát. Shimilko így szólt a karavánhoz: - Odalent terül el mindaz, ami Lumarth ősi városából megmaradt. Ne vezessenek félre senkit a kupolák; ezeket a templomokat valaha öt démonnak szentelték, Yauntnak, Jastenavénak, Phampounnak, Adelmarnak és Suulnak, ezért maradhattak meg a sampathissi háborúk során. Lumarth népéhez hasonlót nem láthattatok még. Többségük kisebb varázsló, bár Chaladet, a Nagy Thururge megtiltott minden mágiát a városon belül. Ha úgy találjátok, hogy ezek az emberek bágyadtak, sápadtak és kábultak az érzések túltengésétől, helyesen látjátok. Mind megszállottan követik a szertartások szigorú szabályait, és fölesküdtek az abszolút altruizmus tanára, mely erényességre és jóindulatra kötelezi őket. Ezért nevezi őket mindenki „Kedves Népnek”. Még egy szó utunkról, mely szerencsére minden kellemetlen incidens nélkül folyt le. A hajtók nagy szakértelemről tettek tanúbizonyságot; Cugel éberen őrködött felettünk éjjel, és én elégedett vagyok. Nos hát: irány Lumarth, és legyen a jelszavunk a tökéletes tapintatosság! A karaván egy keskeny ösvény mentén ereszkedett le a völgybe, majd zötyögős kőúton haladt tovább óriási mimózafák boltíve alatt. Egy omladozó díszkapunál, mely a főtérre vezetett, a karaván öt magas, hímzett selyemöltözetű férfival találkozott szembe, akiknek a Corami Thuristák pompás, duplakoronás fejfedője igen hatásos megjelenést kölcsönzött. Az öt férfi nagyon hasonlított egymásra: halvány, áttetsző bőrük, keskeny ívelt orruk, karcsú tagjaik és töprengő szürke szemük volt. Egyikük, egy ragyogó mustársárga, karmazsin és fekete ruhás, fölemelte két ujját hűvös tisztelgésként. - Barátom, Shimilko, látom, biztonságban megérkeztél áldott terheddel együtt. Jó szolgálatod elégedettséggel tölt el bennünket. - A Lirrh Aing annyira ártalmatlan volt, hogy már szinte untuk - mondta Shimilko. Persze szerencsére fölbéreltem Cugelt is, aki éjszakánként oly jól őrzött minket, hogy békésen szunyókálhattunk. - Kitűnő! Jól van, Cugel! Most magunkkal visszük a tizenhét leányt. Holnap benyújthatod a számlát kincstárnokunknak. Az utazók fogadója amott van, azt tanácsolom, ott szálljatok meg. - Úgy lesz! Mindegyikünknek jól fog esni pár nap pihenés! Cugel azonban inkább nem tartott velük. A fogadó ajtajában így szólt Shimilkóhoz: - Itt most elválunk, mert nekem tovább kell mennem. Elintézendő ügyeim vannak, és

Almeriáig még hosszú az út nyugat felé. - De a fizetséged, Cugel! Legalább holnapig várnod kell, amikor is kifizet a kincstárnokuk. Addig nincs semmim. Cugel tétovázott, de aztán mégis úgy döntött, marad. Egy órával később futár lépett be a fogadóba. - Shimilko uram, egész társaságoddal együtt rögvest jelenjetek meg a Nagy Thururge színe előtt, igen fontos ügyben. Shimilko riadtan nézett föl. - Mi a baj? - Én többet nem mondhatok. Shimilko megnyúlt képpel vezette embereit át a főtéren, az ősi palota előtti boltíves folyosóra, ahol Chaladet ült masszív trónusán. Mindkét oldalán Thuristák sorakoztak, és komoran bámulták Shimilkőt. - Miért hívatott ide minket? - kérdezte Shimilko. - És miért méreget engem ilyen zordan? A Thururge mély hangon szólalt meg: - Shimilko, a tizenhét leányt, akiket Symnathisból szállítottál ide Lumarthba, megvizsgáltuk és sajnálattal kell közölnöm, hogy tizenhetük közül csupán kettő nevezhető szűznek. A maradék tizenöt már elvesztette a szüzességét. Shimilko a megdöbbenéstől szinte szóhoz sem jutott. - Lehetetlen! - fröcsögte. - Symnathisban megtettem a legkomolyabb elővigyázatossági intézkedéseket. Három különböző dokumentumot is mutathatok, mely mindegyikük ártatlanságát bizonyítja. Kétségnek nincs helye! Ön tévedett! - Nem tévedtünk, Shimilko uram. A helyzet úgy áll, miként elmondtam, ennek ön is könnyen utánajárhat. - „Lehetetlen” és „hihetetlen”, csupán e két szó jut eszembe! - kiáltotta Shimilko. - A lányokat kikérdezte már? - Természetesen. De ők csak a plafont bámulták, és a foguk közt fütyörésztek. Shimilko, mivel magyarázza ezt a szörnyű gyalázatot? - Teljesen összezavarodtam! A leányok olyan ártatlanul indultak erre az útra, mint ahogy megszülettek. Ez tény! Napközben pedig sosem kószáltak el a szemem elől. Ez is tény. - És amikor aludt? - Ennek a valószínűtlensége sem csekélyebb. A hajtók minden alkalommal egyszerre tértek nyugovóra. Vezetőjükkel magam is egy szekéren aludtam, és mindegyikünk jótáll a másikért. Különben is, Cugel szemmel tartotta az egész tábort. - Egymaga? - Elegendő egyetlen őr, habár az éjszakai órák lassan és komoran telnek. Cugel azonban sosem panaszkodott. - Akkor nyilván Cugel a bűnös! Shimilko mosolyogva csóválta a fejét. - A kötelességei nem hagytak időt számára tilalmas tevékenységekre. - És ha Cugel nem is törődött a dolgával?

Shimilko türelmesen felelt: - Ne feledje, minden lány biztonságban pihent a saját hálófülkéjében, és Cugeltől egy ajtó választotta el. - Nos jó, de mi van akkor, ha Cugel kinyitotta ezt az ajtót, és csöndben besurrant a hálófülkébe? Shimilko, még mindig kételkedve, átgondolta ezt, aztán megrántotta selymes szakállát. - Ebben az esetben mégiscsak lehetséges a dolog. A Nagy Thururge Cugelra fordította tekintetét. - Ragaszkodom hozzá, hogy mindent elmondjon erről a sajnálatos ügyről. Cugel méltatlankodva kiáltott föl: - Nevetséges ez a gyanúsítgatás! A becsületembe gázoltak! Chaladet jóindulatú, mégis hűvös pillantással méregette Cugelt. - Lesz rá alkalma, hogy visszaszerezze. Thuristák, rátok bízom ezt a személyt. Legyen rá gondotok, hogy minden lehetőséget megkapjon méltóságának és becsületének viszszaszerzésére! Cugel ellenkezőn felhördült, de a Nagy Thururge nem is hederített rá. Hatalmas emelvényéről elgondolkozva nézett el a tér fölött. - Ez most a harmadik vagy a negyedik hónap? - A kronológ most hagyta el Yaunt havát, és belépett Phampounéba. - Legyen hát. Szorgalmával ez a kicsapongó gazfickó még kiérdemelheti szeretetünket és megbecsülésünket. Két Thurista megragadta Cugel karját, és átvezette a téren. Cugel erre-arra rángatta magát, de eredménytelenül. - Hová visztek? Mit jelentsen ez a badarság? Az egyik Thurista szívélyes hangon válaszolt: - Phampoun templomába viszünk, és ez korántsem badarság. - Mit bánom én - mondta Cugel. - Vegyétek le rólam a kezeteket; most rögtön elmegyek Lumarthból. - Hisz mi is csak ahhoz segítünk hozzá. A csapat kopott márványlépcsőkön lépdelt föl, át egy hatalmas boltíves kapun, egy visszhangos csarnokba, melyben csupán a magasban húzódó kupola és egy szentély vagy oltár látszott a csarnok túlsó végében. Cugelt egy mellékterembe vezették, melyet magasan vágott kerek ablakok világítottak meg, és a falakat sötétkék faburkolat borította. Egy fehér ruhás vénember lépett a helyiségbe, és ezt kérdezte: - Mit hoztatok? Egy bűnbánat gyötörte embert? - Igen, Cugel förtelmes bűnöket követett el, ezektől kíván megtisztulni. - Egyáltalán nem így van! - kiáltotta Cugel. - Egyetlen bizonyítékot sem tudtak fölhozni ellenem, tehát nem értek egyet az ítélettel. A Thuristák nem is figyeltek rá, és elmentek. Cugel pedig magára maradt a vénemberrel, aki odabicegett egy lócához, és leült. Cugel beszélni kezdett, de az öreg föltartotta a kezét. - Nyugodj meg! Emlékezz rá, mi jóindulatú nép vagyunk, hiányzik belőlünk a rosszakarat és a rosszhiszeműség. Csak azért vagyunk, hogy segítsünk más érző lényeken!

Ha valaki bűnt követ el, mi csak szánjuk őt; úgy véljük, ő az igazi áldozat, és megalkuvás nélkül azon fáradozunk, hogy új életet kezdjen. - Igen felvilágosult álláspont! - jelentette ki Cugel. - Már érzem is, amint újjászületek! - Pompás! Állításod is filozófiánkat igazolja; eszerint te már át is estél azon, amit én a program első fázisának nevezek. - Cugel összevonta szemöldökét. - Hát van több fázis is? Biztos, hogy mind szükséges? - Igen, az; a második és a harmadik fázis. El kell mondanom, hogy Lumarth népe nem volt mindig ilyen udvarias. A Nagy Mágusok fénykorában egyszer Yasbane, az elhárító, került uralomra, aki utat tört öt démonvilágba, és megépítette Lumarth öt templomát. Te most Phampoun templomában állsz. - Furcsa - mondta Cugel -, hogy egy jóindulatú nép éppen démonokat imád. - Ennél semmi sem áll távolabb az igazságtól. Lumarth Kedves Népe elűzte Yasbanet, és megkezdődött a szeretet kora, mely immár addig tart, míg csak a nap végleg el nem halványul. Szeretetünk mindenre kiterjed, még Yasbane öt démonjára is, akiket, úgy reméljük, sikerül egyszer megmentenünk saját rosszindulatuktól és gonoszságuktól. Te leszel az utolsó azoknak a nemes lelkű egyéneknek a sorában, akik ennek érdekében dolgoztak, és ez a második fázis. Cugel megroggyant a döbbenettől. - Ez a munka messze meghaladja képességeimet! - Mindenki ugyanígy érzi - felelte az öregember. - Nem számít; Phampounnal kedvesen, megfontoltan és tisztelettel kell bánni; ha ezt elvégzed, megérzed majd a megváltás örömét. - És a harmadik fázis? - brekegte Cugel. - Azzal mi van? - Ha teljesíted feladatodat, ünnepélyesen befogadunk testvéreink körébe! - A vénember figyelemre se méltatta Cugel rémült nyögését. - Nos, lássuk csak: most ér véget Yaunt hava, és kezdődik Phampouné, aki tán a legdühödtebb ötük közül, érzékeny szeme miatt. A leghalványabb fény is fölszítja haragját, így hát rábeszéléseidet teljes sötétségben kell elvégezned. Van még valami kérdésed? - Persze! És ha Phampounnak esze ágában sincs megjavulni? - Ez „negativista gondolkodás”, amire mi, a Kedves Nép oda se figyelünk. Felejtsd el, bármit hallottál is Phampoun hátborzongató szokásairól! Menj, és bízz magadban! Cugel fölkiáltott kínjában: - De hogy térek vissza, hogy élvezzem a megbecsülést és jutalmamat? - Semmi kétség, Phampoun, ha megbánja bűneit, a maga módján majd fölküld téged válaszolta az öreg. - Most pedig búcsúzom tőled. - Egy pillanat! Hol az étel és az ital? Hogyan maradok életben? - Ezeket a dolgokat is bízzuk Phampounra. - A vénember megérintett egy gombot; a padló megnyílt Cugel talpa alatt; spirális lejtőn csúszott lefelé szédítő sebességgel. A levegő lassan sűrűsödött körülötte; aztán valami láthatatlan falnak ütközött, és olyan hanggal tört át rajta, mint amikor a dugó kijön a palackból. Cugel egy közepes méretű teremben találta magát, melyet csupán egyetlen lámpa fénye világított meg. Mereven, mozdulatlanul állt, lélegezni is alig mert. A terem túloldalán egy emelvé-

nyen Phampoun aludt egy súlyos trónon ülve, két fekete félgömb védte hatalmas szemeit a fénytől. A szürke alak csaknem az egész emelvényt elfedte; a vastag, görbe lábak a padlón nyugodtak. Karjai, akkorák, mint Cugel maga, három láb hosszú ujjakban végződtek, melyek mindegyikén száz drágaköves gyűrű csillogott. Phampoun feje akkora volt, mint egy talicska, hatalmas ormánnyal és óriási, ritka bajszú szájjal. A két mosogatódézsa nagyságú szem nem is látszott a védő félgömbök mögül. Cugel rettegve tartotta vissza lélegzetét, mert a levegőt iszonyú bűz töltötte meg, és óvatosan körülnézett. A lámpától egy kötél futott végig a mennyezeten, és a vége ott himbálózott Phampoun ujjai mellett; Cugel szinte reflexszerűen eloldozta a kötelet a lámpáról. Csupán egyetlen kijáratot látott: egy alacsony vasajtót, közvetlenül Phampoun széke mögött. A csúszdát, melyen leérkezett, most sehol sem találta. Phampoun pofazacskói megrándultak és megemelkedtek; egy emberalak kukucskált elő, aki szemmel láthatóan a nyelvéből nőtt ki. Cugelra bámult fekete gyöngyszemével. - Ha, hát ennyi idő eltelt már? - A lény előrehajolva megvizsgált egy jelet a falon. Valóban; elnyomott az álom, Phampoun mérges lesz. Mi a neved, és milyen bűnöket követtél el? Ezek nagyon érdeklik Phampount - vagyis hát engem, bár hóbortból általában Pulsifernek hívom magam, mintha önálló egyéniség lennék. Cugel bátor meggyőződéssel szólalt meg: - Cugel vagyok, a Lumarthban most uralomra került új rezsim felügyelője. Azért ereszkedtem le, hogy meggyőződjek róla, elég jól érzi-e magát Phampoun, és mivel látom, minden rendben, most vissza is térek. Hol a kijárat? Pulsifer szomorúan ezt kérdezte: - Hát akkor neked semmi bűnöd nincs? Komor hír ez. Phampoun is, én is igen élvezzük a gonosz históriákat. Nem sokkal ezelőtt egy tengeri kalmár, akinek neve most nem jut eszembe, több mint egy órán át mesélt lenyűgözően. - És aztán mi történt? - Jobb, ha nem is kérded. - Pulsifer fényesíteni kezdte Phampoun egyik agyarát egy apró kefével. Előrenyújtotta fejét, és vizsgálgatni kezdte a fölé tornyosuló himlőhelyes ábrázatot. - Phampoun még mindig mélyen alszik; óriási lakomát csapott lefekvés előtt. Bocsáss meg egy percre, ellenőrzöm Phampoun emésztését. - Pulsifer visszabújt Phampoun bajuszkái közé, és már csak a hurkás szürke nyak rázkódása árulkodott hollétéről. Aztán ismét előkerült. - Egész megéhezett már, legalábbis úgy tűnik. Legjobb lesz, ha fölébresztem; el akar majd beszélgetni veled, mielőtt... - Mielőtt mi? - Nem fontos. - Várj csak - szólt Cugel. - Én szívesebben beszélgetek veled, mint Phampounnal. - Valóban? - kérdezte Pulsifer, és nagy serényen tovább fényesítette Phampoun agyarát. - Ezt örömmel hallom; ritkán bókolnak nekem. - Különös! Én sok dicsérnivalót látok benned. Persze karriered kart karba öltve ível Phampounéval, de talán vannak azért saját céljaid és vágyaid is, nem? Pulsifer a keféjével föltámasztotta Phampoun ajkát, és megpihent az így képződött párkányon.

- Néha úgy érzem, szívesen látnék már valamit a kinti világból. Néhányszor fölemelkedtünk a felszínre, de mindig éjjel, amikor súlyos felhők takarták el a csillagokat, és Phampoun még akkor is panaszkodott a nagy világosságra, és sebesen visszatért a föld alá. - Kár - mondta Cugel. - Nappal sok a látnivaló. Lumarthot igen kellemes vidék veszi körül. A Kedves Nép épp arra készül, hogy megrendezze a végletek nagy parádéját, mely nagyon látványosnak ígérkezik. Pulsifer vágyakozva megrázta a fejét. - Kétlem, hogy valaha is megláthatok ilyen eseményeket. Sok szörnyűséges bűnnel találkoztál már? - Hát bizony. Például emlékszem a Batvar erdő egy törpéjére, aki pelgránon lovagolt... Pulsifer egy kézmozdulattal félbeszakította. - Egy pillanat. Ez Phampount is érdekelni fogja. - Bizonytalanul kihajolt a barlangszerű szájból, és fölnézett a lezárt szemekre. - Vajon ébren van, vagy pontosabban: vagyok? Mintha egy rándulást éreztem volna. Mindenesetre, bár nagyon élveztem a társalgást, ideje visszatérnünk kötelességeinkhez. Hm, a lámpa zsinegje leszakadt. Talán leszel olyan jó, és eloltod a fényt. - Hova ez a sietség? - szólt Cugel. - Phampoun békésen alszik; hadd élvezze tovább a pihenést. Mutatok neked valamit, egy elmés szerencsejátékot. Ismered a zampoliót? Pulsifer tagadóan intett, és Cugel elővette a kártyáit. - Jól figyelj! Osztok neked négy lapot, aztán magamnak is négyet, amit nem mutatunk meg egymásnak. - Cugel elmagyarázta a játék szabályait. - Jó lenne pénzt, aranyat vagy más ilyesmit föltenni tétnek, hogy a játék izgalmasabb legyen. Én ezért fölteszek öt tercet, és legalább ennyit kell neked is. - Amott van két zsákban Phampoun aranya, vagyis hát az enyém, mivel én csupán az ő hatalmas testének egy kinövése vagyok. Végy elő annyi aranyat, amennyi fölér a te terceid értékével. Megkezdődött a játék. Az első leosztást Pulsifer nyerte, aminek igencsak örült, a következőt azonban elvesztette, minek következtében keserű panaszok áradata tört ki belőle; aztán megint nyert, és megint, míg végül Cugel kijelentette, hogy neki már nincs semmije. - Valóban ravaszul játszol; örülök, hogy megismerhettem tudásodat! Mégis, úgy érzem, megvernélek, ha nálam lenne az a zsák terc, amit odafönt hagytam, a templomban. Pulsifer már-már fölfuvalkodottan és beképzelten csapott le Cugel dicséretére. - Attól tartok, túl ravasz is vagyok hozzád! Nesze, vedd vissza a terceid, és még egyszer elnyerem őket tőled. - Nem, ez nem sportszerű viselkedés; ahhoz túl büszke vagyok, hogy elfogadjam a te pénzed. Hadd ajánljak egy jó megoldást. Odafönt a templomban van még egy zsáknyi tercem és egy csomag édesség, amit talán szívesen elfogyasztanál a játék közben. Menjünk föl a holmimért, aztán kihívlak még egy játszmára! Pulsifer messze előrehajolt, hogy megvizsgálja Phampoun ábrázatát. - Úgy látom, egész jól érzi magát, bár a bendőjét mardossa az éhség.

- A lehető legegészségesebben alszik - jelentette ki Cugel. - Siessünk. Ha fölébred, a játékunknak vége. Pulsifer tétovázott. - És mi lesz Phampoun aranyával? Nem hagyhatjuk őrizetlenül! - Magunkkal visszük, és egy pillanatra sem tévesztjük szem elől. - Jól van, rakd ide az emelvényre. - No, már kész is vagyok. De hogy jutunk föl? - Csak nyomd meg azt az ólombütyköt a trón karfája mellett, de nehogy máshoz is hozzáérj. Phampount nagyon felbőszítené, ha idegen helyen ébredne föl. - Nem is alhatna nyugodtabban! Gyerünk fölfelé! - Megnyomta a gombot; az emelvény megremegett, megcsikordult, és elindult fölfelé egy, a fejük fölött nyíló kútban. Aztán áttörték azt a láthatatlan falat, amivel Cugel már a csúszdán lefelé jövet is találkozott. Egyszerre skarlátszínű derengés hatolt a kútba, és egy pillanattal később az emelvény megállt a Phampoun templomában lévő oltárral egy magasságban. - Na most, az én terces zsákom - mondta Cugel. - Hova is tettem? Azt hiszem, amott van valahol. Nézd csak! A nagy boltíveken át ott láthatod Lumarth főterét, azok meg a Kedves Nép tagjai, akik napi ügyeiket intézik. Mi a véleményed minderről? - Fölöttébb érdekes, bár nem szoktam még hozzá ilyen tágas panorámákhoz. Bevallom, valamiféle szédülés fogott el. És honnan ered ez a vad vörös fény? - Ez a mi ősi napunk fénye, ami most nyugat felé halad, napnyugta felé. - Nem tetszik ez nekem. Kérlek, gyorsan intézd el dolgodat; hirtelen olyan kellemetlen érzés fogott el. - Majd sietek - mondta Cugel. A nap egyre alacsonyabbra süllyedve egy fénysugarat bocsátót be a kapun, mely teljes egészében bevilágította az oltárt. Cugel a súlyos trón mögé lépve lerántotta a Phampoun szemét védő két lemezt, és a tejszerű gömbökön megcsillant a napfény. Egy pillanatig Phampoun még csöndben feküdt. Aztán izmai összerándultak, lábai kapálózni kezdtek, szája tágra nyílt, és robbanásszerű hang tört elő belőle: csikorgó visítás, mely úgy lökte előre Pulsifert, hogy zászlóként lobogott a szelében. Phampoun leugrott az oltárról, elterült, majd gurulni kezdett a templom padlóján, mindvégig hallatva elborzasztó sikolyait. Aztán fölegyenesedett, és a csempézett padlón döngő lábbal ugrálni kezdett ide-oda, míg végül áttört a kőfalon, akárha papírból lett volna, miközben a téren a Kedves Nép megkövülten nézte. Cugel fogta a két zsák aranyat, és egy oldalajtón elhagyta a templomot. Egy pillanatig elnézte a téren rohangászó Phampount, amint sikoltozik, és a nap felé kapkod. Pulsifer, kétségbeesetten kapaszkodva a két agyarba, megkísérelte kormányozni az őrjöngő démont, de az, tudomást sem véve irányítójáról, kelet felé vetette magát, keresztül a városon, fákat tiporva el, házakon gázolva át, mintha ott se lennének. Cugel fürgén lesétált az Iskhez, a kikötőbe. Kiválasztott egy jól megépített csónakot, melynek árboca, vitorlája és evezője is volt, és hozzákészült, hogy a fedélzetére szálljon. A folyón egy ladik ereszkedett lefelé, a kikötő felé, rongyos ruhás hatalmas férfi hajtotta egy rúddal megszállottan. Cugel elfordult, mintha csak a tájban gyönyörködne, várta, hogy feltűnés nélkül szállhasson csónakba.

A ladik a kikötőbe ért, és utasa fölmászott egy létrán. Cugel továbbra is a folyó túlpartját bámulta, mintha semmi más nem érdekelné, csak a panoráma. A ziháló, nyögdécselő férfi hirtelen megtorpant. Cugel magán érezte vizslató szemét, hát végre megfordult, és Huruska, a gundari Nolde földagadt arcába nézett, bár annak ábrázatát szinte a felismerhetetlenségig eltorzították a Lallo mocsár rovarjaitól elszenvedett csípések. Huruska hosszan, súlyosan méregette Cugelt. - Micsoda örömteli találkozás! - szólt rekedten. - Már attól féltem, sose látlak többé! Ez a gondolat jobban elkeserített, mint hinnéd. És mit viszel azokban a bőrzsákokban? - Elragadta az egyiket Cugeltól. - A súlyából ítélve arany. A jóslatod tehát teljes mértékben beigazolódott! Először ünneplés, aztán egy vízi út, most pedig gazdagság és bosszú! Készülj a halálra! - Egy pillanat! - kiáltotta Cugel. - Nem kötötte ki rendesen a ladikját! Ez hanyag természetre vall! - Huruska megfordult, hogy odanézzen, Cugel pedig letaszította a mólóról a vízbe. Átkozódva és őrjöngve Huruska a part felé evickélt, míg Cugel a csónakot kikötő kötél csomóival veszkődött. Amikor végre engedett, Cugel közelebb húzta a csónakot, miközben Huruska dühödt bikaként vágtázott végig a mólón. Cugelnak nem volt más választása, mint hogy otthagyja az aranyat, beugorjon a csónakba, ellökje magát, és nekifeküdjön az evezőknek, Huruska pedig megtorpant, és mérgében az öklét rázta felé. Cugel okosan fölvonta a vitorlát, és a szél vitte tovább, lefelé a folyón, egy kanyarulat felé. Utoljára Lumarthból a halványuló délutáni fényben a démontemplomok alacsony, csillogó kupoláit és a móló végén álló Huruska körvonalait látta. A távolból még mindig hallatszottak Phampoun sikolyai és időnként az általa ledöntött építmények zaja. Németh Attila fordítása Molnár Attila László rajzai

FILM, TU, UIDEO Bergendy Péter RÖPPÁLYÁN A RAKÉTÁS! Aztán itt van a rakétás pali 1937-ből. A Disney cég Rocketeerje nektárra éhes kolibriként repdes a vészjósló amerikai légtérben, hogy megmentse szívének oly kedves hölgyét a náciktól, és hogy megakadályozza a szupertitkos rakétafelszerelés elsinkófálását. A német birodalom persze veszít, az amerikai birodalom győz. Cliff, repülni szerető, egyszerű amerikai legény - a Túró Rudi fejű Bill Campbell alakítja -, a rettenthetetlen hősszerelmes véletlenül jut az emberre szerelhető rakétához, kipróbálja idős szerelőkollégája segítségével, és jó célt szolgál. Az FBI és a német kémek fojtogató gyűrűjében megmenti a bajba jutottat, aztán a kedvesét és persze népnemzeti hazáját. Az áruló hollywoodi filmsztár - az a Timothy Dalton személyesíti meg, ki mostanában James Bondként szerepelget -, a fránya náci ügynök pedig hoppon marad, hiszen, mint tudjuk, a német teljesen hülye. És a filmben nem történik semmi; érdektelen figurák jól szabott kosztümökben unatkoznak a méregdrága korabeli díszletek között, és a gyatra blue box technika mozgalmasnak nem mondható háttere előtt (pedig megint Lucasék csinálták a trükköket), előkerül a Dick Tracy-ből kimaradt és mára már megfonnyadt gumimaszk, az egyébként remek James Horner (Aliens, Willow) sablonos muzsikaötvözete az amerikai függetlenségi háború indulóit és Indiana Jones talpalávalóit idézi - miért kell minden „nagyszabású” amerikai filmben John Williams ponyvazenéjét utánozni? -, a képi világ szinte kizárólag a naplemente idegesítő ellenfényeit használja csak, mintha a hajkoronát ékesítő éjszakai háttérvilágításon és a késő délutáni nyamvadt napsugarakon kívül nem is létezne más lehetséges fényforrás, a vágó meg valószínűleg elveszthette az ollóját, hiszen az akció(?)jelenetek csupán néhány beállításból állnak együvé, és a színészek csak lelketlen bábuk, dróton rángatott figurák, fapofák a filmhez alapul szolgáló képregényhez hűen: Jennyfer Connelly (A fantasztikus labirintus) - ő szívehölgy - olyan jellegzetes karakter, mintha csak Freddy Krueger huszonhatodik áldozat lánykáját látnánk, Mr. Túró Rudi a kifejezéstelen szemével és harminchetes IQ-jával csupán a rágógumirágásra tud koncentrálni (állítólag játszott már Shakespeare-t is színpadon) Az olasz maffia-fizimiskájú Paul Sorvino (Dick Tracy) és az angol férfihős Timothy Dalton nem tud mit kezdeni a szűkre szabott szereppel pedig ők képesek lettek volna rá, ha engedik De itt nincs szükség klasszikus színjátékra itt az akció a lényeg. Lenne a lényeg, ha lenne. De nincs. A rendező, Joe Johnston, aki az Industrial Light and Magic trükkembereként vált híressé (Star ffars-filmek, Indiana Jones-filmek stb. úgy látszik, már elfelejtette, hogy mi szükségeltetik egy dögös dir-dur filmhez. Például ötlet.

Duke Ellington és Colé Porter csodálatos betétmuzsikája itt azonban nem elég. Wes Craven ismeri a hörgést Wes Craven 1970-ben csapott a lovak közé. Egyetemista társával, Sean Cunninghammel, a Péntek 13. - Friday the 13th és a Ház - House filmek rendezőjével együtt áldokumentarista pornófilmet készített Együtt - Together címmel. Az anyagilag meglehetősen sikeres vállalkozás tette lehetővé a „híres horrorrendezőként” ismert Cravennek, hogy elkészítse 1972-ben első és legjobbnak tartott horrorfilmjét, az Európában azóta is hozzáférhetetlen Az utolsó ház balra - The Last House on the Left című kegyetlenségét, amit az elkeseredett vietnami háború és az utcán tomboló erőszak ihletett. Craven filmje hangos tiltakozás volt az emberi erőszak ellen, a durva brutalitást vádolta durva művével. (Az éle talán a szüleinek is szólt, kik fundamentalista baptisták voltak, s szegény csemetéjüket igen szigorú körülmények között nevelték; a leendő filmrendező középiskolás korában mehetett először moziba - azt hiszem, ez látszik is a filmjein.) Craven tüntetett az utcán, tüntetett filmjével, miután angolból és írásmesterségből diplomát szerzett a John Hopkins egyetemen. Tanári állását otthagyta, és 1977-ben A dombnak szeme van - The Hills Have Eyes című ragyogó brutálfilmjével folytatta a Last House meghökkentő hagyományait. Aztán nem folytatta. Rosszabbnál rosszabb filmeket készített, feladva független filmes egzisztenciáját a nagy (függő) stúdiók felé kacsintgatott. Igazából csak a Halálos áldás -Deadly Blessing (1981) című okkult világú rémlátomása bírt némi ötlettel, hangulattal és izgalommal. 1985 a változás éve volt. Craven egyszerre világhírűvé vált álomszerű tinihorrorjával: Rémálom az Elm utcában - A Nightmare on Elm Street (GALAKTIKA 67.). Freddy Krueger borzadályos történetét rémálomba csomagolta, összeszedte az összes fellelhető speciális effektust - le is rontotta vele az egyszerű, de alapvető izgalmak hatását -, művészkedett egyet, és a pattogatott kukoricát nyeldeső tiniközönség szájába rágta, hogy mi a horrorfilm lényege. Megfogalmazta a titkot. A szereplők duruzsolták a tátott szájú fiatal közönség hallókürtjébe a horror rejtett üzenetét, a kimondhatatlan halált, a bennük lévő rossz gonoszt, önmaguk árnyékos oldalát, a hős és a sárkány harcát. És ezzel kiherélte saját horrorfilmművészetét. Craven nem balga, hanem olvasott ember. Szakkönyvekből megtanulta, miről van szó, s visszaböfögte megcsócsálatlanul. Inkább nyelte volna le, hallgatta volna el, s a titkos tudás birtokosaként csinált volna hatásos filmeket. Mert a horrorműfaj akkor jó, ha nem a tudatra épít, ha nem az intellektushoz szól - bár kritikusék a nyíltan megfogalmazott filozófiát jobban kedvelik a primer hatásoknál, a tudattalan nyelvénél, a megfejthetetlen ősképeknél, az irracionális archetípusoknál -, ha a horrorműfaj lenyúl, leás, lehatol a mélybe, és ott ragadja meg az elfelejteni szándékozott emlékeket, traumákat, konfliktusokat. Ha a horror beléd váj, akár a texasi láncfűrész húst szaggató Fémfoga, a Bates Motel

agyát vesztett skizójának bitang nagy konyhakése vagy az állatként tomboló édesapa alkoholtól bűzlő pörölye a hóval lepett hegyesi kísértethotelban (hogy csak néhány közkedvelt eljárást említsünk). Ha a horror beléd váj, és feltépi, öszszeszabdalja és szétfröccsenti, hogy újból összekaparhasd, összeállíthasd és feldolgozott formájában elvarrhasd. De ez egy másik mese. És Craven elvérzett, mert nem találta meg a kezébe illő szekercét, vakon tapogatott a tűhegyes húsvillák között, és megszúrta magát. Freddyvel üres és haszontalan horrorhőst teremtett, közhelyes gyilokgépet, ki az örök szimbólumok megfejtegetett felhasogatásával a Coca-Cola létől nedves, ifjú szájsarkakban sikítás helyett már csak mosolyt tudott facsarni. Az óriási siker után Craven repetáit. Két utóbbi filmjében (lásd alább!) is álmodni kívánt, látomások után loholt - a csalódott nagy stúdiók közben megvonták tőle a támogatást, majd a szintén halványuló John Carpenterhez hasonlóan új istállóban kötött ki: az Alive Filmsnél keresett menedéket, meg alamizsnát -, és hollywoodi filmtenyésztelepén új Freddyk nemzésébe kezdett. Csak legyen elég potenciája! A kígyó és a szivárvány -The Serpent and the Rainbow amerikai horror, 1987; rendezte: Wes Craven A horrorrendező 1985-ös rémálmából felébredt, és egy „megtörtént” eset - amúgy egy sikeres bestseller - akadt a keze ügyébe. Gondolt egyet-kettőt, és filmet készített a mágiáról, az élőhalottról, a halál utáni állapotról, a vég elviselhetetlen végérvényességéről. Haiti szigetén a mágia az úr. A gonosz varázsló halottakat rabol, hogy rabszolgasorba süllyessze őket. Lelkeket tart fogva, és életre keltett testeket irányít. A fiatal antropológus, Alan doktor világ körüli útjain a bennszülöttek gyógyszereit, varázs-szereit gyűjti, hogy elszállítsa tanulmányozás céljából az emberek életét segítő gyógyszerárugyárnak. Az Amazonas-vidéki indiánoktól különös hallucinogén anyagot kap, a törzsfőnök unszolására kipróbálja, és rémeket lát. Vicsorgó jaguár ront neki, gyilkos ábrázatú mágus mordul rá, és a rothadó avar alól kinyúló csontkezek a mélybe rántják. Hull lefelé a földben, egyre csak mélyebbre, gyökérágak és görgedező földrögök között, sikolt, fél, meg fog halni. De nem. Még nem, eszmélete kitisztul, és kisebb bonyodalmak után a Boston Biocorp gyógyszercég Haiti szigetére küldi, hogy megszerezze a zombikat termelő mágusok varázsporait, hátha fel tudnák használni altatóként a zombigyár-tó eljárást sebészeti beavatkozásoknál. És Alan doktor ott van a bűbájos szigeten, fürkészi a vudu rejtelmeit - helybéli, csinos pszichiáternő segít neki -, jóságos varázslóval találkozik, gonosz varázslóval találkozik, szertartásokon vesz részt, természetfeletti erők támadását állja, s közben zombit keres.

Éjszaka az egyik barátságos zombitól szeretne tanácsot kérni, elmegy orvos barátnőjével a faluszéli temetőbe, nyitott sírgödrök, fehéren virító keresztek között jár, és ügyefogyott módra egy temetetlen hulla karjaiba hull. Majd találkozik a jószándékú és segítőkész zombival. aki figyelmezteti a halálos veszélyre, a temetés, a koporsó, a sírgödör, a zuhogó föld, a beborító sötétség kísértő veszélyére, és megsúgja, hogy a por áthatol az ember bőrén. Alan doktor menekül - a gonosz varázsló feni rá a varázspálcáját -, de a fiatal hős félelmet nem ismerve, a rémálmokat legyőzve megpróbálja a kígyó és a szivárvány birodalmában felfedezni a halál fekete titkát. Mely borzalmas, nyomasztó és néha még pikáns is Craven direkt, burkolatlan és temetetlen előadásmódjának ellenére. A hókuszpókuszt és a lélegzetelállító filmtrükköket leszámítva van érdekes, van izgalom és van vicces is a filmben, jóllehet a kissé tehetségtelen főhős - az a Bill Pullman ügyetlenkedik, aki a jópofa Házinyúlra nem lövünk című komikumban szerencsétlenkedett a karnissal -, valamint Craven művészieskedő látományai és előre könnyedén kiszámítható ijesztgetései megsavanyítják a délvidéki főzetet. Mindez lényegtelen, mert lehet rajta szorongani. (Lásd még: GALAKTIKA 97.) Sokkoló - Shocker amerikai horror, 1989; rendezte: Wes Craven Most Horace Pinker az újdonsült rossz fiú, ő a gonosz sárkány, ki öldököl nyakra-főre e modern, telekommunikációs rémdrámában. Belevaló metálzene csendül fel a film jól sikerült főcímében (Paul Stanley sikongat a Kiss-ből, régi jó zenész cimborája, Desmond Child felügyelete alatt), ócska televíziókészülékek sisteregnek, vibrálnak s árasztják a Föld durva agresszióját; emberéletet nem kímélő katasztrófák és háborúk, véres gyilkosságok és zavargások. Baj van. Aztán itt van az ifjú amerikai, a tökös focista, kinek masszív orrnyerge bamba szempárt igyekszik különválasztani, reménytelenül. A Jonathan fiú erős, ügyes, bár eszét leginkább az ágyékában rejtegetheti. Kacér barátnéje megzavarja zsenge elméjét, Jonathan Parker így nekimegy ennek-annak, és máris keveredik a való a képzelettel, elvégre Wes Craven-filmet látunk. Jonathan Parker ott terem az új tömeggyilkos nyomában, látja a gyilkos tettet: Horace Pinker per pillanat az ő családját mészárolja. És Jonathan Parker felriad az álomból, s kapja a kíméletlen hírt: a családot, mely örökbe fogadta kiskorában, nevelőapja kivételével kiirtották, akár a szúnyograjokat a Balaton környékén. Nincs mit tenni, Jonathan Parker látta révületében a tettest, és megy a szag után, bár rendőrfőnök apja ellenzi forrófejűségét. Ezért együtt mennek leleplezni, de Horace Pinker, a cseles gyilkos több rendőr vérének hidegvérű lecsapolása után kereket old. Horace Pinker feni a fogát Jonathan Parkerre, ki mind e közben - a testedzés után - filozófiavizsgára siet. Érdemjegyéről nem esik szó.

Telnek-múlnak a kövér percek, s Horace Pinker ismét előmerészkedik a fekete mágiás kéjbarlangból, és máris a barátosnét négyeli (hol van ilyenkor Jonathan Parker extraszenzoriális képessége?), a vérrel áztatott hű barátosné teteme a fürdőkádban várja utolsó útját, a fürdőszoba falán körülbelül öt liter vér alvad. Jonathan Parker immár megelégelte a történteket: lép. Nagyon fel van dúlva, elszánt, bosszúszomjas, könyörtelen és kérlelhetetlen - mindezt az arcjátékából lehet könnyedén kikövetkeztetni, istenadta tehetség. Elalszik, hogy lássa az újabb vérfürdőt, látja, majd megy igaziból is, hogy leszámoljon esküdt ellenségével. Baj bajt követ, Horace Pinker már nyiszálná is a rémülten sikoltozó nő nyakát, de aztán az első osztályú ifjú focistával gyűlik meg a baja. Végül a karhatalom lekapcsolja a gyilkost, és az ifjú titán hangos üvöltéssel (mert dühös) megfogadja, hogy végignézi a kivégzését. Ekkor Horace Pinker röviden összefoglalja a fii mondanivalóját (ha a kritikusok nem értenék), miszerint „Neked is tetszik a gyilkolás, mi? A vérében van az embernek.” De még nincs vége a filmnek - és Horace Pin kérnek sem -, hiszen ekkor még csak a harminc negyedik percnél járunk. Az újabb heavymetálos muzsika (korai Alice Cooper?) lagymatagon zengő gitárakkordjaira azonban már a végzőterembe kerülünk, ahol árva villamosszék várja a túlvilágra igyekvő utast. Horace Pink-nem adja könnyen magát. A mágiához folyamodik, s cellájának trinitronképcsöves tévéjéből energiát vesz magához. Nyeli, mint más a vizet. (Kezd misztikusan megzavarodni a történet.) Egy-két jó maszktrükk, kis humor, kis pszichoanalízis és egy jó kis kivégzés. Ennyi. És a film fellazul, pajkoskodni kezd, vulgár-misztikába fullad, nevettetni és gondolkodtatni akar, parodizál, butáskodik, úgy magyarosan keveri a film-, tévé- és videotechnikát (még a Fiatal Művészek Stúdiója vagy a Balázs Béla Stúdió is megirigyelhetné, ott fent, a piros-fehér-zöld-lila ködbe burkolt parnasszuson), és mintegy a brechti elidegenítés módszerével él - Craven biztos tanult róla az isiben. Kár. A még fifikátlan Craven mennyivel hatásosabb műveket tudott csinálni a hetvenes években, a nyerskorszakában, mikor az alacsony költségvetésű filmjeiben mindenki megölt mindenkit, és mindenki meghalt minden lacafaca nélkül. Az volt ám az igazi sokkoló! B. P. FILMHÍREK Rajzfilmországban Marty McFly mégiscsak visszatér. Most ősszel a Vissza a jövőbe - Back to the Future filmek (GALAKTIKA 67., 114., 122.) ifjú, időutazó hőse rajzfilmfiguraként elevenedik meg a CBS televízió tengerentúli csatornáján. Az Universal és a Spielberg-féle Amblin a véglegesen lezárt, háromrészes mozisorozat után rajzfilmsorozattal lepi meg a jövővágyó rajongót, melyben élő szereplős - Christopher Lloyd-os és Michael J. Fox-os - bevezetők is láthatók. Az animált alteregók hangját szintén az eredeti színészek szolgáltatják.

A CBS másik csemegéje a Tini nindzsa teknöcök - Teenage Mutant Ninja Turtles animációs tévésorozat (lásd: RTL Plus és TV 5) újabb tizennyolc epizódja lesz. Az ABC és a Disney cég a Fekete uszályos kacsa - Darkwing Duck című batmanszerű kacsameséivel bővíti az amerikai kínálatot. Hatvanöt vadonatúj rész várja a sugárzást. A rémségek kicsiny boltja - Little Shop of Horrors sem kerüli el a rajzfilmesítést az FBC jóvoltából. Ugyancsak az FBC mutatja be a Beetlejuice és a Batman következő hatvanöt részét. Az NBC az Crmacskák - Spacecats (lásd: Sat 1) című sorozatát bővíti. A magyar MTV pedig veszteg marad, bár mostanában egyre több színes esztrádműsorral lepi meg a nézőt. Köszönjük. Készül a Drágám, a kölykök összementek - Honey, Shrunk the Kids című film (GALAKTIKA 117.) folytatása. Az új bemutató jövő nyárra várható, a címe: Drágám, a gyerek megnyúlt - Honey, I Blew Up the Baby. A macskaasszony szerepét a nálunk ismeretlen Annette Beningre osztották a szintén jövő nyáron bemutatandó Batman 2-ben. A futurista kalandfilmben, a Free-Jack című hitech kalandban Mick Jagger alakítja majd a rossz fiút. Francis Ford Coppola rendezi a Dracula legújabb feldolgozását. A Bram Stokerregény megfilmesítésében Winona Ryder (az Ollókezű Edward babája) menekül majd a szemfogak elől. Tévésorozat készül a Tarzan történetből: az új majomember a Dynasty című családregény egyik daliás legénye, Wolf Larson lesz. Néhány tengerentúli bemutató. Ősszel Alién 3., RobotZsaru - RoboCop 3., Gyerekjáték - Child's Play 3., Freddy halott! - Freddy's Dead (a Rémálom az Elm utcában x-edik része). Télen A szépség és a szörnyeteg - Beauty and the Beast című mozirajzfilm (lesz nálunk is ilyentájt), A láthatatlan ember visszaemlékezései Memoirs of an Invisible Man című új John Carpenter film és a várva várt Star Trek 6. B. P.

Gene Wolfe Idegen kövek - Útirány változatlan - mondta Gladiátor. - Sebesség változatlan. - Számokat villantott föl a parancsnoki konzol katódsugárcső-terminálján, hogy igazolja állítását. Daw bólintott. Huszonnyolc elsütőbillentyű sorakozott a konzol középső sávján. így, ha egyedül volt is a hídon (ahogy leginkább szeretett lenni), akkor is ki tudott lőni minden rakétát a hajó fedélzetéről: még ha kiesne is Gladiátor központi feldolgozó egysége, vagy a rendszer túlterhelés alá kerülne, akkor ott vannak a rakétanyílások falán csimpaszkodó, embrionális agyú, független miniszámítógépek csapásvektorai. De nem volt szükség a minikre. A hajó sértetlen; magát Gladiátort utasíthatja a kilövésre. Ehelyett azt kérdezte: - Meghajtás? - Semmi jele, hogy működne - felelte Gladiátor. - Rendben. - Tartjuk a jelenlegi útirányt? Nulla vessző három egy órakor ütközéshez vezet. - Vedd föl a sebességüket és kerüljünk melléjük. Meddig tart? - Egy vessző negyven négy óra. - Láss neki. Riadókészültség marad. - Daw bekapcsolta a konzol mikrofonját, de nem nyúlt a billentyűhöz, amely a hajó minden fülkéjébe kivetítette volna a képét. A hajózási hagyományok ugyan előírták, hogy a kapitányt ne csak hallani, de látni is lehessen beszéd közben; csakhogy Daw megnézte a szalagokat a saját hosszú, barna képéről, amint szerinte elviselhetetlenül merev stílusban közöl mindenféle jelentéktelen dolgot, és nem bírta elhinni, hogy a legénység ne kezdene el vihogni ennek a lópofának és a nevetséges állkapocsnak a láttán. - Itt a kapitány. A múlt éjszaka észlelt hajó folytatja útját. - Daw egy pillanatra beharapta alsó ajkát, és próbálta eldönteni, mit mondjon ezután. A legénységet riadókészültségbe kell helyezni, de jó lenne, ha nem ijednének meg. - Semmi jele, ismétlem, semmi jele, hogy tudatában volna jelenlétünknek. Lehetséges, hogy nem akar megriasztani minket - talán békések a szándékai. Talán elromlottak a szenzoraik. Az én feltételezésem szerint, amely semmivel sem valószínűbb, mint bármelyiküké, a hajó üres: meghajtásnak nincs jele, semmilyen hullámhosszon nem tudjuk utolérni őket. De éles helyzetben kell maradnunk. További intézkedésig harckészültséget rendelek el. Kikapcsolta a mikrofont. Több kommunikációs jelzőlámpa villogott, kiválasztott hát egyet: a reaktormodulét. Újra bekapcsolta a mikrofont. - Mi az, Neal? - Kapitány úr, ha elrendelné, hogy elemezzük az általuk kibocsátott sugárzást, ki tudnék dolgozni egy becslést arról, milyen régen használták a hajtóművüket. - Örömmel hallom, hogy jártas műszaki tudományukban - mondta Daw. - Különösen így, hogy Gladiátor még a típusát sem képes azonosítani. A képernyőn látszott, hogy Neal elvörösödik. Csinos, kicsit züllött külsejű férfi volt,

magas homloka még magasabbnak tűnt a sötét haj vastag hulláma alatt. - Feltételeztem, hogy a hajtóműveik körülbelül ugyanolyanok, mint a mieink, uram mondta. - Én már megvizsgáltam. Eszerint mindössze egy órával azelőtt állították le, hogy kiszúrtuk őket. De magam se nagyon hiszek ennek. - Befejezte Neallel a beszélgetést, és végigpásztázta a többi fénypontot. Az egyik a hajókibernetikus kabinjáé volt. Polk, a kibernetikus ezen az úton a rendszerelemzővel lakott közös szálláson. Daw megnyomta a fénypontot, és a képernyőn egy nő arca bukkant fel. Mézszínű haj keretezte ezt az arcot, bőre sima volt, mint a gyümölcs héja, vonásai pedig olyan tökéletesek, hogy a láttán egy fotómodell elsárgult volna az irigységtől. És a mosolya! Gyakran látta ezt a mosolyt azelőtt is - bár nem elég gyakran, mondta magának, olyan illedelmesen, amennyire bírta. - Tessék, Mrs. Youngmeadow. - Szólítson Helennek, kérem. Nem látom, kapitány. Sötét a képernyő. - Valami kisebb hiba lehet itt nálam a kamerával - hazudta Daw. - Nem túl fontos, ezért a másodlagos munkálatok közé soroltuk. - Maga lát engem? - Igen. - Érezte, hogy a vér az arcába szökik. - Ami azt a hajót illeti, kapitány - Helen Youngmeadow szünetet tartott, és Daw észrevette, hogy a férje mögötte áll, a kamera fókuszpontja mögött. - Kapitány, ugye, mindenki hallhat bennünket? - Ha óhajtja, kikapcsolhatom a többieket a vonalból. - Nem szükséges. Felmehetek magához, kapitány? - A hídra? Igen, ha akarja. Újabb távközlési lámpa. Ez alkalommal az alternatív híd-modulé. Külsőre éppolyan volt, mint ez, de hiányzott a konzolról a mágnesesen záródó acéldobozban az ütöttkopott Ó- és Újtestamentom. - Hello, Wad! - mondta lágyan Daw. Wad hanyagul szalutált. Fiatal sötét arcán világosan látszott a pokolban eltöltött két év feszültsége, amelynek során éjjel-nappal készen kellett állnia folyamatosan számításokra, következtetésekre és döntésekre, amelyeknek nem lett következményük. Jelentőségteljesen nézett Daw-ra, egyik ujját elhúzta a torka előtt, és Daw megadta neki a különvonalat, amelyet az előbb Mrs. Youngmeadow-nak ajánlott fel. - Köszönöm, kapitány. Találtam valamit, gondoltam, tudnia kell róla. Daw bólintott. - Készítettem egy mesterséges korrelációs képet ennek a hajónak a vizuális megjelenéséről. - Én is megtettem. Elektronikailag és szerkezetileg. - Tudom, megkaptam a nyomatot. De én bionikai elemzést végeztem. - Gondolod, hogy az érvényes? Wad vállat vont. - Nem tudom, de érdekes. Ismeri, mit mondanak a biológusok: az ember elérte azt a szintet, ahonnan a gépein át fejlődik tovább. A korai űrhajók az egysejtűekhez hasonlí-

tottak - pocsolyalét. Az akkori dilettáns elmék igyekeztek neki szexuális jelentést adni - ez volt az egyetlen, amit ismertek -, de az egész leginkább arra emlékeztetett, amit egy csepp állóvízben lehet látni. - És mit mond a hajóról a te elemzésed? - Egyáltalán nincs korreláció. Legföljebb ha egytized. Daw ismét bólintott. - És gondolod, hogy a korreláció hiánya a jellemző? - Nekem azt súgja, hogy olyan helyről származhat, ahol az élet formái meglehetősen különböznek azoktól, amelyeket mi megszoktunk. - Az emberiség gyarmatosított már néhány különös helyet. - Csak emberről lehet szó, kapitány? - kérdezte nagyon nyomatékosan Wad. Daw tudta, hogy nem őhozzá beszél, hanem otthoni instruktoraihoz. Ha jó a sejtése, akkor nyilván szerzett néhány pontot, ha nem, akkor veszített. Akárhogyan is, ebben az időben ő a parancsnoka. Daw-t az egész idegesítette, és valahogy nyomorultul érezte magát tőle, de ezért igazán nem Wadet hibáztathatta. Hogy meg ne szakadjon a beszélgetés - főleg pedig, mert nem volt kedve reagálni a többi távközlési lámpára -, így szólt: - Az emberek, Wad, galaktikaszerte szétszórták az ivadékaikat. Láttunk már különös űrhajókat, de mindegyikről kiderült, hogy emberi alkotások. - A galaktika általunk ismert része eltörpül amellett, amelyet nem ismerünk. És hány galaxis van még! - Mint már mondtam neked - felelte Daw -, magam is gondoltam rá, hogy idegenek építették. Én úgy látom, olyan, mint egy kristály - a modulok háromdimenziós, derékszögű sorokban helyezkednek el. - Mit gondol, mit jelent ez? - Azt, hogy olyan világból jöttek, ahol már fölfedezték a rádiót. Wad megszakította az összeköttetést; Daw elvigyorodott, de úgy gondolta, nem kell szégyenkeznie miatta. Daw azon töprengett, mit mondana Gladiátor bionikai korrelációs programja magáról Gladiátorról. Talán a tegzeslégy lárvájának bölcsőjéhez hasonlítaná - üres henger, apró darabkákból összerakva. Egy tegzeslégy felrobbant bölcsője. Sisakjának belseje ismerős illatokat árasztott: finom kenőolaj, verejték és pomádé, amelyet néhanapján használ a hajára. Rúgott egyet lefele, és a csizmatalpa otthonosan simult a hídmodul burkolatára. Felette és körülötte Gladiátor szövedékei csillogtak, az eresztékeken átvillant a csillagok jeges pora, az összekötő csövek olyanok voltak, mint egy pókháló; egyik részük ragyogott, a másik beleveszett a tintafekete árnyékba. Tőlük tízezer mérföldre csillagként tündökölt a másik hajó a Gladiátor rászögeződő hatalmas lézereinek csóvájában: csakhogy ez a csillag pislákolt és hunyorgott, mert a szerkezet hullámzott és megcsavarodott, ahogy hosszú időre megszűnt a gyorsulás. Daw lábánál kinyílt egy fedélzeti nyílás, és egy fémruhás alak bukkant elő, akiben fölismerte Helen Youngmeadow-t. Megfogta a kezét, és melléállt. A védőlemez az övé-

hez hasonlóan teljesen átlátszóra volt állítva; gyönyörű arca védtelenül sebezhető volt a milliárd nap sötétjében. Hallotta fülhallgatójában, amint azt mondja: - Tudja, hogy most vagyok először idekint? Nagyon szép. - Igen - felelte Daw. - És ez az egész a Gladiátor; nem látszott ilyen hatalmasnak, amikor a kabinunkban beszélt hozzám. Meg tudná mutatni, melyik a mienk? Nem találom. - Melyik modul? - Szerszámövéről levett egy ezüstrudat, azután lezárta ruhaujja ízületeit, hogy ugyanúgy célozhasson vele, mint egy rakétapisztollyal. Még a finombeállítás is lehetséges volt. A tiszta űrben nem lehetett fénycsóvát látni, de mérföldekkel lejjebb, a hajó hengerén felvillant egy modul. - Odalent van - mondta a lány. - Sokkal barátságosabb lenne, ha mindenki együtt lakna. - Egy hadihajón az emberek nem távolodnak el a szolgálati helyüktől - magyarázta sután Daw. - És mindent decentralizálni kell, hogyha szétrobbanunk, valamennyi rész harcolhasson. Az a modul, amelyben maga tartózkodik a férjével, az összes többinél közelebb áll a hajó központi processzorához, még akkor is, ha az szét van szórva. - Az ő hajójuk, ott, szintén modulokból áll. - Igen - mondta Daw. Eszébe jutott beszélgetése Waddel. - A mienk egy üres henger, az övék telített négyszög. A mi moduljaink, a feladataiktól függően, különböző méretűek és alakúak; az övéik egyformák. Maga empatista, kultúraközi pszichológus. Magának mint mond ez a dolog? - Már gondolkoztam rajta - felelte Helen Youngmeadow. - De szeretnék még gondolkodni, mielőtt válaszolnék, és szeretnék odarepülni. Mehetünk? - Biztos benne... - Minden kiképzésen részt vettem. - Ellazította csizmája szoros tapadását az alatta levő fémvilágon, elrúgta magát, egy pillanatig lebegett a kapitány felett, azután elindult. A hátán levő rakéta lángját alig lehetett látni, beletelt néhány másodpercbe, amíg Daw észrevette az útját jelző szikrákat. Követte, tudva, hogy körülötte, több száz mérföldes távolságban, ott halad láthatatlanul a többi leszálló különítmény, amelyeket azért küldött, hogy átkutassák a hajót. - Én, mint mondta, empatista vagyok - folytatta a lány. - A Gladiátor hadihajó, de a férjem és én azért vagyunk itt, hogy az ellenség pártjára álljunk. - Engem nem zavar. - Mert az ő pártjukon állva magának segíthetünk. Mi előállítunk valakit, aki úgy gondolkodik, mint ők, és úgy is viselkedik. Bizonyos mértékben árulók vagyunk. - Ez felfedezőút; ha azért lennének itt, hogy harcoljunk, maguk nem tartózkodhatnának a fedélzeten. - Mert a tengerészet attól félne, hogy magunkkal együtt felrobbantjuk a hajót, vagy fellázítjuk a legénységet. Nekünk, néhányunknak, magas a beleérzési együtthatónk. - Amikor odaérünk a hajóra - mondta savanyúan Daw -, akkor mi leszünk a gyengébbek. Talán akkor a tengerészettel fog együtt érezni. - Ez a veszély fennáll. Ha megteszem, nem teljesítem a feladatomat. A férfi nevetett.

- Ide figyeljen, Daw kapitány. Az igazat fogja mondani, ha kérdezek magától valamit? Egyenes lesz? - Ha enged szóhoz jutni, és persze ha nem titkosított dologról van szó. - Rendben, kikapcsoltam a rakétáimat. Én... - Már látom magát, és a ruhába szerelt radar is jelzi. Mivel nagyobb a tömegem, nem tudom felvenni a maga sebességét. - Az előttük hunyorgó csillag átalakult egy briliáns nyakék apró darabkájává. Daw úgy becsülte, hogy még háromezer mérföld lehet hátra. Megnézte a radart, hogy megerősíti-e a becslést. Ötezret mutatott. Ez a hajó igen nagy volt. - Mit akar kérdezni? - mondta fennhangon. - Miért hagyta, hogy feljöjjek? Én akartam, és persze, borzasztóan hálás vagyok, de miközben a hajóhídra igyekeztem, bizonyos voltam benne, hogy nemet fog mondani. Már-már azon gondolkodtam, hogy eljövök az engedélye nélkül is, meg efféle őrültségeket. Daw most hazudott másodszor. Tartotta az űrben a karjánál fogva, és azt mondta neki, hogy biztonsági intézkedés. A nyaklánc törmeléke hatalmas hálóvá növekedett, végül háromdimenziós kiterjedésű lett. Látni lehetett, hogy több ezer üres kockából áll, a sarkokat kirajzoló eresztékeknél gömb alakú modulokkal. - Derékszögek - mondta Helen Youngmeadow. - Sohasem tudtam, hogy ilyen szépek lehetnek a derékszögek. - Pillanatnyi hallgatás után folytatta: - Sokkal szebbek, mint a mieink. Dawnek olyan érzése támadt, amelyet igyekezett elfojtani. - Az biztos, hogy sokkal szabályosabb - ismerte el. - Kevésbé egyéni. - Még mindig azt gondolja, hogy elhagyatott? - Amíg nem látom őket. Már csak az a kérdés, hogy melyikbe menjünk be? - Ha be tudunk menni. - Sikerülni fog Mrs. Youngmeadow, maga akkor is képes együtt érezni ezekkel a lényekkel, ha nem látott tőlük semmit, csak ezt a hajót. Hova tenné a parancsnoki modult? Ez kihívás volt, érezte a nő is. - Maga hova tenné, kapitány? Úgy mint hajós és katona? - A sarokba - mondta Daw habozás nélkül. - Igaza van. - Látta, hogy a sisak megfordul, amint a nő visszanézett rá. - De honnan tudta? Empátiára is kiképezték? - Nem. De maga egyetért velem? Azt hittem, azt fogja mondani, hogy középen. - Én meg azt hittem, hogy maga fogja azt mondani - de az tévedés lett volna. Az egész hajószerkezet üres kockákból áll, amelyeknek csak az éleik és a csúcsaik a fontosak. Egy külső sarok, az lenne a sarkok sarka - így érezte? - Nem, csak láttam, hogy a belső modulból a megfigyelés minden irányba korlátozott, még a hajó külső síkjáról is takarva van száznyolcvan fokban a többi rész. Egy sarokmodulból viszont kétszázhetven fok áttekinthető.

Megvizsgálták a legközelebbi sarokmodul felszínét (Daw hatvanezer lábra becsülte az átmérőjét, ami azt jelenti, hogy a felszín több mint háromszázötven négyzetmérföld lehet), és találtak egy nyílást, amelyen a sarokpántokkal szemben volt egy forgókar. - Honnan tudja, hogy nincs bezárva? - kérdezte a lány, amint Daw megmarkolta a kart. - Idekint senki sem tart betörőktől. Viszont azonnal aggódni kezdenének, mihelyt a személyzet valamelyik tagjának sürgősen be kellene jönnie. - Meghúzta. A kar egy hüvelyk törtrészére elmozdult, alig látható rés nyílt. - További adatokat kap tőlem, hogy még jobban együtt érezhessen velük - ígérte Daw. - Akárki építette is, ez a holmi átkozottul erős. A lány megmarkolta a kar másik végét, és addig forgatták együtt, amíg szélesre tárult előttük a fedélzeti nyílás. Fény csapott ki bentről a világűr határtalan éjszakájába, és Helen Youngmeadow halkan megjegyezte: - Mindent bekapcsolva hagytak. - Majd, egy másodperccel később. - Nincs zsilipkamra. - Nincs; nem törődtek a légüres térrel. - Daw már be is mászott a modulba. Nem volt padló, nem voltak belső válaszfalak; a hajótest fala mentén téridomok sorakoztak, amelyek berendezések lehettek; a hatalmas központi teret épület nagyságú gépek töltötték be, ezer láb hosszú kábelekkel összekötve. - Különös, ugye? - kérdezte a lány. - Mintha madárkalitka lenne - csak azt nem tudnám megmondani, merre van fölfelé. - Űrhajón a fölfele mindig illúzió - figyelmeztette Daw -, az meg minek. - Messze a lány előtt lebegve kutatott tovább. - Nincsenek székek, ágyak. Nekem tetszik ez. - Úgy gondolja, hogy nem pihennek? - A lány a férfi után indult, hogy lássa a modul belsejét. - Nem. - Daw egy nagy szerkezet felé közeledett. - Nézze csak, a mi hajónkon vannak ágyak és székek, rajtuk sok ezer szívólyuk, amikor hozzájuk ér a ruhája, ott marad, ahol helyet foglalt. Valakinek, aki sokkal hasznosabban is eltölthette volna az idejét, el kellett készítenie ezeket a szokatlan bútordarabokat, és azután még százszor annyiba kerül, amíg a Föld gravitációs teréből kihúzzák őket az űrbe. A szivattyúknak is energiára van szükségük, tehát pazarolják a hajó hőjét. Akárhova megyünk a reaktív hajtóművel, akármilyen bekerítő manővert hajtunk végre, mindig nehézséget jelentenek, mert gyorsítani kell a tömegüket, azután pedig, ahogy megérkeztünk, megint lassítani őket. Ezt féken tartani egy hajón, amely sohasem lépheti túl a fél g-t - ráadásul a mentőcsónakokban is vannak ágyak! - De hát csak le kell feküdni valahova, ha aludni akarunk. - Nem kell; az csak megszokás. Elég lenne fölemelnie a lábát a padlóról, lekapcsolni a lámpát, és fél kézzel megmarkolni valamit - mint például ezt a feszítőkötelet. Ahogyan nyilván ezek a lények is teszik, akik ezt a hajót építették. Az őseink, ha elfelejtette volna, famászó lények voltak; ha elalvásnál átölelünk valamit, ami ebben az esetben az ágra emlékeztet, automatikusan megszorítjuk, mihelyt elkezd kicsúszni. - Még mindig úgy gondolja, hogy ezt a hajót emberi lények készítették? - Még sohasem láttunk másmilyet - felelt óvatosan Daw. - Mostanáig.

- Mit számít. Nem kapott választ. Ránézett a lányra, hogy lássa, jól van-e, azután karnyújtásnyira manőverezte magát a nagy masinához, és megismételte: - Mit számít. - Emberek? Zsilipkamra nélkül? - A fedélzeti nyílás, amelyen át bejöttünk, nem űrbeli használatra készült. Vagy pedig olyan biztonsági berendezések vannak rajta, pillanatnyilag működésen kívül, amelyeket mi nem ismerünk. - Itt semmiféle légkör nem volt, mielőtt benyitottunk; amilyen nagy ez a helyiség, éreznünk kellett volna a lökést, ahogy átjöttünk. Nem történt semmi ilyesmi. Maga mondta, hogy nem törődnek a légüres térrel. - Úgy gondoltam - válaszolta Daw -, hogy valami különleges célból teszik. Vagy egész itt-tartozkodásuk alatt szkafandert viselnek. - Kapitány, én kedvelem az embereket. Tudom, hogy az csak olyan szófia beszéd; de én így is gondolom. Nemcsak azokat az embereket, akik engem kedvelnek, hanem minden emberi lényt, mindenhol. És ezt a hajót itt nem kedvelem. - Különös. - Daw ellökte magát a szerkezettől, amelyet tanulmányozott. - Én meg igen. Úgy gondolom, jobb hajóépítők, mint mi. Vissza akar menni? - Nem, természetesen, nem. Ideköt a munkám. Most mit fog csinálni? - Először megvizsgálok néhány további modult; azután pár emberünk ideérkezik ennek a valaminek a szemközti sarkába, és mindegyikük előre eltervezett útvonalon halad tovább, úgy, hogy minden modulba jusson legalább egy. Folytatják az útjukat felénk, és amint ideérnek, meghallgatom a jelentésüket. - Most átmegy más modulokba? - Igen. - Akkor magával megyek. Nem szeretek itt lenni. Csaknem tíz óra telt el, amíg az első kutatók, miután rézsútosan átvágtak a hajón, odaértek, ahol Daw és a lány várakozott. Beszélgetve, hármasával-négyesével jöttek, ahogy összetalálkoztak kutatóútjuk során. Daw, aki, leszámítva egy rövid visszautat a Gladiátorra, az egész időt a néhány szomszédos modulban levő berendezések tanulmányozásával töltötte, feloszlatta a csoportokat, és mindenkit külön hallgatott ki a saját kommunikációs hullámhosszán. Helen Youngmeadow beszélgetett a jelentésre várókkal, és utánuk integet, amint visszaindultak a hajójukra. Idővel elfogytak a csoportok, egyre kevesebben verődtek össze a lány körül; végül az utolsó is tisztelgett, elment, Helen pedig ismét egyedül maradt Daw-val. - Mindig olyan magányosnak éreztem magam a hajónkon - mondta, csak hogy mondjon valamit. - Most jöttem rá, ahogy láttam ezt a sok embert, mennyien vagyunk; de megesküdnék rá, hogy olyanok is voltak köztük, akikkel még sohasem találkoztam. - Nyilván nem - felelte Daw. A névsor szerint, amelyet Gladiátor vetített a sisak képernyőjére, még kint volt egy ember, és nem volt benne biztos, hogy tudja-e ezt a lány vagy sem.

- Csak arra lennék kíváncsi, hogy mit csinálnak. Hiszen a hajó úgyszólván magától működik, nem? - Igen, Gladiátor hosszú időn át egészen jól tud magára vigyázni, ha semmit sem kell változtatni. - Ha semmit sem kell változtatni? - Egy hadihajón a karbantartással is kell foglalkozni; és a magas létszámra a rugalmas alkalmazkodás miatt van szükség. Mi, ha kell, ekét tudunk kovácsolni kardunkból, és vissza tudjuk változtatni karddá. Más szóval, ahányszor szükségünk van rá, annyiszor szerelhetjük át a hajót és az elektromos hálózatot. Ha muszáj, át tudjuk alakítani a Gladiátort, úgy, hogy képes legyen elszállítani félmillió menekültet. Tudunk orvosi laboratóriumot csinálni belőle, vagy pedig gyárat. És ha ilyesmi következne be, szükség van emberekre. Itt ez a hajó túlságosan nagy ahhoz, hogy minden részét átvizsgálja minden tudomány szakembere, de azok között, akiket keresztülküldtem rajta, szinte minden szakterület képviselőjét megtalálhatja. A lány túl messze volt tőle, hogy lássa szépséges mosolyát, de érezte, hogy mosolyog. - Azt hiszem, kapitány, maga büszke rá, hogy parancsnok. - Igen - mondta egyszerűen Daw. - Én ezt akartam csinálni és ezt is csináltam. - Kapitány, ki az a Wad? A kérdés egy pillanatig ott lebegett közöttük a semmiben; azután Daw megkérdezte: - Hogyan találkozott Waddel? - Kérdeztem valamit a hajótól, néhány órával ezelőtt, amikor visszamentünk. A hajó utasított hozzá. Úgy néz ki, mint maga, csak... - Csak sokkal fiatalabb. - És valamilyen tiszti jelzést hord - de biztos vagyok benne, hogy azelőtt sohasem láttam, sem étkezésnél, sem másutt. - Nem gondoltam volna, hogy Gladiátor ezt teszi - mondta lassan Daw. - Wad általában csak velem szokott beszélni - én legalábbis ezt gondoltam. - De kicsoda ő? - Először azt szeretném tudni, mit kérdezett a hajóról, amikor ő azt javasolta, hogy Wadhez forduljon - és azt is, hogy mit felelt Wad. - Nem hiszem, hogy annyira fontos lett volna. - Mi volt az? - Szerintem a hajó csak megérezte, hogy emberi kapcsolatra van szükségem. - És Wad épp megfelelt. - Igen. - Komoly volt Helen Youngmeadow hangja. - Nagyon együtt érző, nagyon fogékony fiatalember. Természetesen nem annyira, mint egy empatista, de kaphatott valamiféle kiképzést. Ő a maga helyettese? Daw megrázta a fejét, noha a lány ezt nem láthatta. - Nem - felelte. - Moke a helyettesem; vele már találkozott. - Azokra az időkre gondolt, amikor ő és Moke egy asztalnál ültek Helen Youngmeadow-val meg a férjével Youngmeadow sudár, jóképű férfi volt, kicsit büszke mutatós szőkeségére, értelmes, erőteljes, a társalgásban ékesszóló; látta Moke becsületes, egyszerű arcát, ahogyan küszködik az ízetlen, pocsék ételek felett, mert el akarja leplezni a vágyat, amelyet

Youngmeadow felesége kelt minden férfiban, és Moke szégyenkezett, hogy egy ilyen szeretetreméltó bajtárs feleségét kívánja. - Akkor kicsoda Wad? - Ha megmondom, elárulja, hogy mit kérdezett tőle? A lány válla megmozdult, és Daw látta, hogy vele mozdul a ruha nagy fémválla is. - Igen - gondolom, Gladiátor úgyis elmondaná, ha maga kérdezné tőle. - El, de az nem ugyanaz, mintha maga mondja el, Mrs. Youngmeadow. Tudja, Wad én vagyok. Maga is azt mondta, hogy én Wad vagyok, felnőtt kiadásban. - Nem értem. - Tudja, hogyan képezik ki a hajók kapitányait? - Tudom, hogy a tiszti kiképzés nagyon kemény... - Nem a tiszteké, a kapitányoké. - Váratlanul megindult a lány felé, kitárta a karjait, mint madár a szárnyát, átsiklott a nagy térközmerevítő huzalok között, aztán, majdnem Helen előtt, elkapott egyet, és letoppant. - Ez jó volt - mondta a lány. - Maga nagyon elegánsan mozog. - Szeretem ezt. Sok időt töltöttem a világűrben, és az én kabinomban hiába keresne szívófelületű bútort. Nevessen, ha akar, de én hiszem, hogy Istennek is ez volt velünk a szándéka. - Velünk? - Velünk. Szökdelünk a világok között. - Tudja, az én szakmámhoz hozzátartozik az emberek megértése - de most egyáltalán nem értem magát. Mégis, hogyan képezik ki a kapitányokat? Nem úgy, mint a tiszteket? - Nem - mondta Daw. - Mi nem egyszerűen tisztek vagyunk, többszöri előléptetés után - noha tudom, hogy sokan így gondolják. - Én is így gondoltam. - Ez volt a régi módszer. Úgy tudom, utoljára a briteknél csinálták így, talán 1800-ig. Olvasott erről valaha? A lány nem válaszolt. - A leendő kapitányok nyolc-kilenc éves kisfiúkként kerültek a hadihajók fedélzetére tengerészkadétoknak hívták őket. Még gyerekek voltak, és ha rosszul viselkedtek, le kellett hasalniuk egy ágyúcsőre, és megkorbácsolták őket. Ugyanakkor azonban úriemberek voltak, és ennek megfelelően bántak velük. A kapitány, már ha jó kapitány volt, úgy tekintette őket, mint a fiait, és feladatot bízott rájuk, amilyen hamar csak lehetett. - Brutális módszernek tűnik - mondta Helen Youngmeadow. - Kevésbé brutális, mint hajókat és személyzetet elveszíteni. És sok híres parancsnok nevelkedett ki így. Lord Nelson tizenkét éves korában lépett be a tengerészethez, és húszévesen lett kapitány; John Paul Jones ugyanennyi idősen kezdett, tizenkilenc évesen első tiszt volt egy rabszolgakereskedő hajón, huszonhárom éves korában pedig kapitány. - Sajnálom... - Daw fülhallgatójában alig hallatszott a lány hangja. Egy pillanatig azon töprengett, nem romlott-e el a mikrofon. - Sohasem hallottam egyikükről sem. De utá-

nanézek, amint visszamegyünk a Gladiátorra. - Mindenesetre - folytatta Daw - jó módszer volt, addig, amíg az ígéretes tehetségű fiúkat majdnem közvetlenül iskola után kiküldték a tengerre; de egy idő után nem lehetett így csinálni tovább. Addig tartották otthon őket, amíg majdnem felnőttek, és először különleges egyetemekre kerültek. Már idősebb fejjel lettek tapasztalt tisztek és a hajók, noha ezek még nem csillaghajók voltak, akkorára nőttek, hogy a kapitányoknak nem is lehetett velük igazi kapcsolatuk addig, amíg fel nem készültek rá, hogy átvegyék a parancsnokságot. Száz év múlva, akkortájt, amikor a hajók átváltottak a tengerről az űrbe, az emberek rájöttek, hogy ez a módszer nem jó. Valaki, aki fél életét beosztottként töltötte, az lehet képzett beosztott, de semmi több. Kesztyűje alatt a feszes kábelt megremegtette valami közeli és ismeretlen dolog; a fedélzeti nyílás felé nézett, míg a lány, aki ugyanabban a pillanatban érezte meg a vibrálást, a hajó mélyébe vezető, összekötő csatornák felé fordult. Polk, a kibernetikus bújt át a fedélzeti nyíláson. Nem arcról ismerte föl, hanem a sisakjára írt névről és a számáról. Tisztelgett és intett Daw-nak. - Van valami számomra, kapitány? - Ennek a modulnak a közepén a nagy szekrény. Ez a számítógépük központi része, de legalábbis fontos eleme. - Aha - mondta Polk. - Várjon egy percet. - Volt valami él Helen Youngmeadow hangjában, de olyan enyhe, hogy Daw könnyen eleresztette a füle mellett. - Honnan tudja? - A vezetékeiből. Legalább százezer vezeték fut bele - természetesen ezeket a nagyon finom szálakat összesodorták kábelekké; mégis önálló vezetékek, elszigetelt információs csatornák. Bárhogyan képzeljük vagy határozzuk meg, a számítógép adatfeldolgozó berendezés. Polk bólintott, mintha egyetértene kapitányával, és elkezdte vizsgálgatni a nagy, lebegő oktaédert, amelyre Daw rámutatott. Egy perccel később vontatottan megszólalt Helen: - Úgy gondolja, hogy az övék jobb, mint a mienk? Azt hiszem, ez fontos lehet. - Nagyon fontos - bólintott Daw -, de nem tudom, így van-e. Ahogy így ránézésre meg tudom állapítani, valamivel le vannak maradva mögöttünk. Természetesen azért érhetnek meglepetések. - Mit nézzek meg, kapitány? - dörmögte Polk. - A fő rendszerüket? - Kezdje azzal - mondta lassan Daw. - Azt szeretném tudni, mi az utolsó szám a központi regiszteren. Polk füttyentett. Bádoghangon szólt a fülhallgatóban. - Mire jó az? - kérdezte Helen Youngmeadow. - Akármit nyomtattak ki... - Eszébe jutott, hogy Gladiátor legtöbb outputja képernyőn vagy hangszórón át érkezett, és nem fejezte be a mondatot. - Senki se nyomtat már a világűrben, Mrs. Youngmeadow - mondta Polk. - A nyomtatás eszi a papírt, és a papír nehéz. Úgy látom, a módszerük nagyon hasonlít a mienkhez. Látja ezt? - Végighúzta kesztyűs kezét az oktaéder központi kristálylapja előtt. A lány nem észlelt különbséget a mutatott rész és az azt körülvevő, sima, szürke fém kö-

zött. Hogy közelebbről szemügyre vehesse, átlibbent az ürességen, mint néhány perce Daw. - Ez volt az egyik termináljuk - folytatta Polk. - Valószínűleg sok ezer van belőle, szerteszórva a hajón. Láthatóan ugyanúgy kellett használniuk, mint nekünk, egy idő után leállítva, hogy megőrizzék a foszfort. Rosszul járhattak, ha túlságosan sokáig igénybe vették. - Megfigyeltem a Gladiátoron - mondta a lány. - Ha kiírt valamit a képernyőre, például, amikor olvastam, és nem adtam neki utasítást, hogy lapozzon, akkor kis idő múlva elhalványult. Erre gondolt? Meglepő, hogy ennyire különböző lények ugyanúgy oldják meg ezt a kérdést, mint mi. - Nem különösebb, mint az, hogy mindketten vezetékeket használunk - mondta Daw -, vagy olyan kilincseket, mint amilyennel odafent nyitottuk ki a fedélzeti nyílást. Nézzen bele itt a dobozba, a panel háta mögött, és találni fog valamit, ami igazán figyelemre méltó. Mutassa meg, Polk. A kibernetikus könnyedén felnyitotta a jelzett részt. A lány a terminál képcsöveit látta mögötte. Alig voltak vastagabbak, mint egy üveglap, alapjuknál foglalattal. - Vákuumcsövek? - kérdezte. - Mint a televízióban. Legalább tudom, mik ezek. - Vákuumcsövek légüres térben - dünnyögte Daw. - Így van. Semmire sem volt szükségük, ugye? - Nem. Ez a hajó, vagy legalábbis egyes részei, időnként légkörben haladt. Még ha a személyzet látszólag nem is törődött azzal, van-e légkör vagy sem. - Kapitány - mondta hirtelen Helen Youngmeadow -, hol van a férjem? Moke ugyanezt kérdezte néhány óra múlva, meglepően mély hangon és közelről, mert Moke-nak olyan hangja volt, amely nagyon jól bejött középhullámon. - Megtalálták már Youngmeadow-t, kapitány? - Nem is tudtuk, hogy elveszett. - Nem találkoztak vele? - Még nem. - Komolyan azt gondolja, hogy életben van, csak nem válaszol? - Lehetséges - felelte Daw. Moke-ot - nem úgy, mint Helen Youngmeadow-t - nem kellett emlékeztetnie, hogy a modern űrruhákból nem fogy el az oxigén; minden ruha olyan tökéletes rendszer volt, mint egy bolygó meg a napja; a ruha apró eleme által fejlesztett energia megtisztítja a vízmolekulákat, a kilélegzett szén-dioxidot, és friss élelmet, vizet, tiszta levegőt állít elő, amelyeket ismét föl lehet használni; így a viselője addig élhet, ameddig a ruha ép. (Azt nem mondta, hogy a hatékony védőöltözékben még a halállal sem ér véget a betokosodott élet; a baktériumok szükségletei kitörnek a védtelen testből, a bőrön, a beleken át, a hűséges, üres ruha pedig megérzi és kiszolgálja őket.) Daw arra gondolt, hogy Youngmeadow már meg is halhatott ebben a különös hajóban, mégis óvja a ruhája. Hullája felpuffad és bűzlik, miközben a ruha működik tovább. És megdöbbenésére elégedettséggel töltötte el ez a gondolat. Esztelenség volt, hiszen alig

ismerte Youngmeadow-t, és sohasem volt vele semmi baja. - A felesége még keresi odakint? - kérdezte Moke. Daw bólintott, noha Moke nem láthatta. - Igen - felelte. - A többi különítménnyel együtt. Mrs. Youngmeadow-val elküldtem néhány embert, hogy biztosan ne legyen semmi baja. - Az előbb beszéltem vele - mondta Moke. - Azt hiszem, beszélt Polkkal is. - Miről? - Azt mondta, úgy hallotta, hogy maga, kapitány, talált néhány térképet. Talán a Gladiátor mondta neki. - Miért ne tudhatna róluk? De én még akkor találtam őket, amikor itt volt, tehát látnia kellett. Akkor történt, amikor az első kutatócsoportokat vártuk. - Nem rejtette el őket előle, vagy valami ilyesmi? - Nem, természetesen nem. Csakhogy őt nem érdekelték. - Daw úgy emlékezett, odaadta a térképet Helennek, de eléggé csalódott a reagálásában; a lány megmagyarázta, hogy őt mint empatistát, sokkal inkább foglalkoztatják azok a dolgok, amelyek nem életfontosságúak egy csillaghajó működéséhez, mint azok, amelyek nélkülözhetetlenek. A dolgok természetéből következik - mondta a lány -, hogy mindenki azt teszi, ami szükséges. A szív abban mutatkozik meg, amikor olyasmit művelünk, ami szükségtelen. - Azt akarta tudni, nem ábrázolja-e valamelyik a hajó belsejét - mondta Moke. Daw fáradtnak érezte magát. - Beszélek vele - mondta, és bontotta az összeköttetést. Elkezdte keresni a kommunikátoron a lány hullámhosszát, azután mást gondolt. Kutatásai a parancsnoki modulban - ha ugyan az volt - csaknem véget értek. Semmi szükség rá, hogy itt maradjon és lessé, hogyan bütyköl Polk. Miután Gladiátor megvizsgálta a térképeket, és a másolatok a fedélzetre kerültek tanulmányozás céljára, az eredetieket visszatette a helyükre. Most megint elővette őket. Ez volt az első alkalom, hogy Helent keresve két egységnél jobban eltávolodott a sarokmodultól. Noha odaküldött embereitől már hallott a belső modulok kamráiról, és látta az ott készült térképeket, szokatlan és különös tapasztalat volt átsuhanni egyik csőből a másikba. Mindegyre új kamrákban bukkant ki. Akkorák voltak, hogy úgy érezte, az égbolt borul feléje. Végteleneknek tűntek. Itt is, akárcsak a saját hajóján, kör alakú volt a csövek keresztmetszete. Azonban a Gladiátorral ellentétben homályosan voltak megvilágítva; pasztellszín vonalak pislákoltak bennük. Úgy vélte, ezek kódok, amelyeket nem tud megfejteni. Az űrben töltött évek megtanították arra, hogy a gondolatban föl és le szóval jelölt fogalmak megváltoztathatók; ha neki úgy jó, tetszése szerint rombolhatja le őket a gravitáció nélküli valóság igazával. Ezzel elszórakoztatta magát a csövekben; időnként lebukott egy lüktető rózsaszín kútba, néha felröppent egy fekete puskacsőbe, amíg úgy nem találta, hogy már nem ura a hamis érzékeléseknek, amelyek jöttek és mentek, nem törődve az ő akaratával. - Egy modulba bejutni olyan volt, mintha egy valószínűtlen épület kupolájának szellőztetővezetékéből röppent volna elő. A falak mentén rejtélyes gépek sorakoztak, közeikben pókhálószerű, merevítő kábelekkel; ezekben az óriási közökben eltörpültek

még a gépek is. A modulokban, legalábbis legtöbbjükben, olyan volt a világítás, mint az elsőben, amelyet Daw átvizsgált; ragyogó, árnyéktalan, mindent körülölelő; de akadtak félhomályos modulok, és olyanok is, amelyekben sötét volt. Ezeken a helyeken formákat és kábeleket látott sisaklámpája fényében. Nem túlságosan különböztek azoktól, amelyeket a többi modulban észlelt, azonban a távoli falakra vetődő, táncoló árnyak között néha élő formákat vélt látni. Végül, amikor már szinte bizonyos volt benne, hogy eltévedt, és szidta magát mindenféle bolondnak és átkozott hülyének (vallásos hite megengedett némi önostorozást, noha aggasztó volt, hogy magára más fogalmakat használt, mint kivétel nélkül mindenkire), az egyik gyéren megvilágított modulban fények villantak föl a szeme előtt. Néhány pillanat múlva Helen Youngmeadow ruháját pillantotta meg a lámpájának kévéjében, fél másodperccel később pedig észrevette a tengerészeket is, akik az ő utasítására kísérték a nőt. Nyomban a hangja is fölcsendült a fülhallgatójában: - Maga az, kapitány? - Igen - válaszolta. Amint meglátta, akkor döbbent rá, azért jött, hogy őt lássa. Mindenki beleszeretett az empatistákba - ez volt az oka, hogy mindig házaspárokat jelöltek ki szolgálatra. Visszamenőleg arra is rájött, bolondság volt beleegyeznie, hogy a lány elkísérje, bár ezt a döntést észokokkal indokolta; úgy vélte, nem aggódott ő túlzottan se maga, se az emberei miatt, csakis Helen miatt jött ide. - A helyettesemtől úgy értesültem, Mrs. Youngmeadow, hogy érdeklődött a térképek iránt - mondta, szándékosan enyhe rosszallást keverve a hangjába. - Szeretném félreérthetetlenül leszögezni, hogy ha ilyesmit talál, azt, amilyen gyorsan teheti, át kell adnia nekem, hogy megvizsgálhassam. - Nem találtunk semmiféle térképet - mondta Helen -, és ha találunk, természetesen átadom, noha feltételezem, hogy nem tudja őket elolvasni. Daw magát hibáztatta a Helen hangján érződő fáradtság miatt. Olyan szelíden szólt hozzá, amennyire bírt: - Akkor miért kérdezte meg Mr. Moke-tól? - Mert tudtam, hogy maga talált néhány térképet. Reméltem, hogy ezt a hajót ábrázolják, és megtudhatom belőlük, hol van a férjem. - Ezek a csillagtérképek, Mrs. Youngmeadow. Akkor láthatta, amikor rájuk leltem. - Akkor nem nagyon figyeltem rájuk. Gondolja, hogy olyan fontosak? - Nagyon fontosak - felelte Daw. - Könnyen lehet, hogy ezek jelentik a megértés kulcsát azoknak a lényeknek a gondolkodásához, akik ezt a hajót építették. Gladiátor természetesen nem maradhat itt... - Nem maradhat itt, ameddig a férjemet megtalálják? - Nem hagyjuk itt a férjét, Mrs. Youngmeadow. - Nem hiszem, hogy vissza tudnám tartani magukat, ha menni akarnak. - Nem akarunk. - De ha mégis akarna, kapitány, akkor engem is itt kell hagynia. Nem megyek vissza a hajónkra, amíg nem tudom, mi történt vele. Hátha életben van még. Maga mondta, hogy ezekben a ruhákban akármeddig el lehet élni; hát én is azt fogom tenni. Még ha a maga hajója elmegy is, majd küldenek másikat a Földről, ennek az átkutatására,

kultúrantropológusokkal és másokkal a fedélzeten; amikor ideérnek, meg fognak találni engem is. - Na, ne mondd! - morogta az orra alatt az egyik ember. Daw kíváncsi lett volna, tudja-e, hogy be van kapcsolva a sisakmikrofonja. A nőhöz fordult. - Minket is megtalálnak, Mrs. Youngmeadow. Ez a hajó túlságosan értékes lelet ahhoz, hogy itt hagyjuk, még mielőtt idejönne valaki más. De amikor megérkeznek, - ezt próbáltam elmondani, amikor félbeszakított -, akkor nekünk el kell mennünk. Nekik megvannak a készülékeik és a szakembereik; mi elsősorban hadihajó vagyunk. Maga akkor el tudja intézni az átszállást. - Kapitány... Daw csak egy másodperc után válaszolt: - Tessék. - Kapitány, hallanak minket ezek az emberek? - Természetesen. - Nem küldené el őket? Csak egy percre? - Akkor is hallanak bennünket, ha az általános hullámsávon vagyunk. Ha valami bizalmas dolgot akar mondani, kapcsoljon át az én hullámhosszomra. Nézte, hogyan babrál a lány a ruha alkarján levő kapcsolótáblával. Az egyik tengerész odasiklott mellé, hogy segítsen, de ő elhessegette. - Eltaláltam, kapitány? - szólalt meg újból. - Igen. - Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Tudom, hogy maga barátja a férjemnek és nekem is. Fáradt vagyok. - Tudom - felelte Daw. - Gondolkodtam, kapitány. Feltehetnék néhány kérdést? Tisztában vagyok vele, hogy talán bolondság, de legalább megpróbálom... - Természetesen. - A kibernetikus. Polk hadnagy. Maga azt mondta neki, keresse meg. - Tétovázott. Sajnálom. Nem emlékszem pontosan, hogy mondta. - Megkértem, derítse ki, milyen számok vannak a hajó számítógépének regiszterében. Más szavakkal arra kértem, próbálja kideríteni, hacsak nagy vonalakban is, milyen számításokat végeztek utoljára. - Lehetséges ez? Úgy gondoltam, hogy a számaik mások - olyasfélék, mint a római számok, esetleg azoknál is szokatlanabbak. Megkérdeztem erről néhány órája, amikor maga visszament a Gladiátorra, és ő elmagyarázta, hogy bármit talál, azok csak egyesek és nullák lehetnek... - Kettes számrendszer - mondta Daw. - Igen, kettes számrendszer, mert ezek nem igazi számok, valójában nem is találhat igazi számokat a gépen, mert fizikailag nincsenek itt, csak dolgok vannak, amelyek mennek ki-be; de nem értem, mit lehet ebből megtudni - csak egy, egy, egy, zéró, zéró, zéró meg ilyenek -, mit kezd velük, ha nem tudja mire használták őket, miután kijöttek a gépből. Tudom, kapitány, hogy maga szerint én összevissza beszélek, de tanultam valami matematikát... ha nem voltam is belőle kitűnő. - Az adás reménytelen

suttogásba fulladt. - Megértem, hogy aggódik a férjéért - mondta Daw. - Tudja, hogy keressük. Csoportokat küldtem ki. Nem kellett volna besorolnom a kutatók közé, hiba volt és én... - Nem! - Helen Youngmeadow ellökte magát a kábeltől, amelyet szorított. Odasiklott elé, arclemezeik összeértek. Hallotta hangját, amelyet a fém vezetett. Mintha a fülhallgatóban visszhangzott volna. - Ki kellett küldenie. Jól tette. Először, amikor csak vártunk és vártunk, és a többiek jöttek vissza, beszéltem velük, meghallgattam őket, és Istenem, nem tudtak semmit, nem láttak semmit, és én arra gondoltam, hogy csak várok, csak várok, Daw kapitány, és a férjem majd megmutatja maguknak, mire képes egy empatista. Azután, amikor nem tért vissza, magát kezdtem vádolni, de ez nem volt igazságos. Én vagyok az empatista, az én hivatásom, állítólag, hogy megértem a kultúrákat - minden kultúrát, holott a legtöbb ember még a sajátját sem érti meg. Nos, maga elküldte azokat az embereket, hogy legyenek velem és vigyázzanak rám - énrám! -, és tudja, hogy kik? Megkérdeztem tőlük, az egyik műanyagipari mérnök, a másik gyógyszerészsegéd. - Jó emberek - felelte Daw. - Ezért küldtem őket. Nem azért, hogy a szakismereteikkel segítsék. - Nos, tévedett - felelte a lány sokkal nyugodtabb hangon. - Valahol az utolsó modulban, ahol jártunk, találtunk egy szabadon lebegő szerkezetet, a maga mérnöke nézte egy ideig, azután elmondta, hogy elképzelése szerint mi az, és hogyan készült; azt mondta, hogy egy négyrészes fröccsöntő, és megmutatta, hol fecskendezték bele az olvadékot. Látja, ő megértette azt, ami a szakmájába vágott, de én nem értettem meg azt, amit nekem kellett volna. Most pedig maga alkalmazza a matematikát vagy legalábbis egy részét. Nem tudná nekem is elmagyarázni? - Természetesen - felelte Daw -, ha érdekli. Mindazonáltal attól félek, hogy ezzel nem jutunk közelebb a férje tartózkodási helyének megállapításához. - Egy számítógép akárkinek válaszol, nem? Szerintem ez a normális. - Hacsak nem titkosítottak a programot. - De nem valószínű, hogy ezen a hajón megtették volna; maga mondta, amikor kinyitottuk a fedélzeti nyílást, és bejöttünk, hogy a világűrben senki sem fél a betörőktől, így hát kétlem, hogy kémek miatt aggodalmaskodtak volna a tulajdon hajójukon. És ha a számítógépük olyan, mint a Gladiátor, azaz minden átfut rajta, akkor azt is tudja, hol van a férjem - csak annyit kell kiderítenünk, hogyan kapcsolhatjuk be, azután feltehetjük neki a kérdést. - Értem, mit akar - mondta Daw. - Attól félek, hogy ez sokkal bonyolultabb annál, mint amire én utasítottam Polkot. - De ez az első lépés. Mutassa meg nekem. Valamiféle fellobbanástól indíttatva, amelyet nem óhajtott elemezni, Daw visszakapcsolt az általános kommunikációs hullámhosszra, majd szétterítette a térképeket. Mivel nem volt nehézkedés és huzat, úgy lebegtek az űrben, mint a füst. Azután a legénység kedvéért elmagyarázta: - Ez itt az egyik csillagtérképük; az első modulban találtuk, ahol beléptünk. Megközelítőleg a galaktika egy része, felülnézetben.

- Nem értem - szólt közbe a lány -, hacsak nem megszokásból teszi, hogyan emlegethet felül- vagy alulnézetet egy galaktikával kapcsolatban. És honnan tudja, hogy ezek a pöttyök a térképen csillagok, holott nem tudja olvasni a jeleket. És ha tényleg csillagok, honnan gondolja, hogy azt a régiót ábrázolják, ahol most vagyunk? Vagy csak sejti? - Hangja olyan fegyelmezett volt, mintha az asztal mellett csevegnének, a Gladiátor fedélzetén, azonban Daw megérezte benne, hogy Helen közel áll a hisztériához. - Először is - kezdte - a galaktika nem alaktalan csillaghalmaz, hanem olyan, mint egy korong. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az, aki feltérképezi egy jókora darabját, vagy az egyik, vagy a másik oldalát választja. Hogy melyiket, az szigorúan megegyezés kérdése, de csak két választása van. Mi pedig meglehetősen biztosak vagyunk benne, hogy ezek a valamik csillagtérképek, mert a Gladiátor megmérte a pöttyök helyzetét, és készített egy regressziós elemzést köztük és a csillagok ismert helyzete között. Annyira jó volt a korreláció, hogy meglehetős biztonsággal meg tudjuk állapítani a pöttyök azonosságát. Sőt ha alaposabban megnézi a térképet, akkor láthatja, hogy barátaink háromféle nagyságú pöttyöt használtak. Szünetet tartott, és az egyik ember megkérdezte: - A magnitúdó, kapitány? - Először mi is azt gondoltuk, de a háromféle méret valójában a fő hullámhosszokat jelképezi: a kis foltok a színkép kék tartományát jelentik, a közepesek a sárgákat, amilyen például a Sol, a nagyok pedig a vörös óriásokat és a fekete csillagokat. - Nem értem, mennyiben segít ez magának leolvasni a számokat - szólalt meg Helen Youngmeadow. - Nos, amint láthatja, egyik csillagtól a másikig halvány vonalak futnak, rajtuk nyomtatott jelek; ésszerű feltételezésnek tűnik, hogy ezek távolságok, mi pedig ismerjük ezeket a távolságokat. - De nem tudhatja, melyik kacskaringó jelent számot, vagy hogy milyen hosszmértéket használnak. - Sőt, ami még rosszabb - vágott közbe Daw -, azt sem tudjuk, vagy legalábbis nem tudtuk, hogy egyáltalán ismerik-e a helyi értéket. És természetesen azt sem tudjuk, milyen számrendszerben számolnak. Vagy hogy milyen jelkép áll a mi tizedesveszszőnk helyén. - És a térképek segítségével képes volt kideríteni mindezt? - Igen. Az alapja meglehetősen könnyű volt. Matematikai tanulmányaiból nyilván emlékszik még arra, hogy a rendszerben használt szimbólumok számának az alapszámokéval kell megegyeznie. A mi tízes számrendszerünk például tíz jegyet tartalmaz, nullától kilencig. Ha ránéz ezekre, akkor összesen tizenhárom szimbólumot lát. - Tizenhármas számrendszer? Daw megrázta a fejét. - Erősen kétlem. A tizenhárom törzsszám, csak eggyel és önmagával osztható, és mint ilyen, csaknem alkalmatlan számrendszernek. De ha elfogadjuk, hogy az egyik jelkép a helyi értéket jelenti, mint a mi tizedesvesszőnk, akkor marad tizenkettő; a tizenkettes pedig nagyon megfelel egy számrendszer alapjának. így hát az a kérdés, melyik jelkép választja el az egész számokat a törtektől.

Helen Youngmeadow a térkép fölé hajolt. Daw hallotta, hogy már nem olyan kétségbeesett a hangja, és ettől olyan boldogságot érzett, amelyre sohasem tartotta képesnek magát. - Kipróbálhatták volna egyiket a másik után - mondta. - Végül is, csak tizenhárom van. - Megtehettük volna, de kínálkozott sokkal gyorsabb út is. Jusson eszébe, ezek a számok a csillagok közötti távolságot jelentik, és mi úgy véltük, hogy a legtöbb csillagról tudjuk, melyik. Ezért betápláltunk egy keresőprogramot, hogy keressen a gép egy csillagot, amely tizenkétszer nagyobb távolságra van egy alapcsillagtól, mint egy másik. Helyi értéknél - erre az időre el kellett fogadnunk, hogy használnak helyi értéket, különben nem lenne szükségük tizedesvesszőre - ha a számsor éléről elmozdít egy jelképet vagy egy jelképcsoportot, annak nagyjából az alapszám szorzata lesz az eredménye. Ezért úgy határoztuk meg a programot, hogy a viszonyszám közel essen a tizenkettőhöz, minél közelebb, annál jobb; és amikor meghatároztuk a csillagainkat, kerestünk egy jelképet, amely ugyanabban a helyzetben maradt a nagyobb számban is. Itt rámutatott a térképen két nyomtatott sorra - érti, hogy ez mit jelent? - Nem - mondta egy pillanat múlva a lány. - Nem értem. Egy csoportban nyolc jelkép van, a másikban kilenc, de az egész úgy hat, mint egy egyenlet. A két csoport azonosnak tűnik, ha leszámítjuk ezt itt, ami olyan, mint egy megszigonyozott hal. - Úgy van - erősítette meg Daw. - De ami egyenlőségjelnek tűnik, az náluk a hetes, a mínuszjel pedig az egyes. Úgy látszik, hogy a függőleges a mi tizedesvesszőnk, és a számokat jobbról balra olvassák, nem balról jobbra, mint mi. - Hogyan tudták meg a számok értékeit? - Tényleg mindent hallani akar erről a témáról? - Igen, bár magam sem tudom, miért. Kapitány, igazán van rá esélyünk, hogy munkára fogjuk ennek a hajónak a számítógépét, és megkérdezzük tőle, hol van a férjem? És megértjük, ha válaszol? Igyekszem elhinni, de néha nem sikerül. Talán csak azért érdeklődöm iránta, mert maga is érdeklődik, én pedig empatista vagyok; ez az én hibám. Daw hirtelen zavarba esett, és egyszerre olyan tudatosan kezdte érezni maga körül az üres hajót, mint azelőtt csak ritkán. - Gladiátor éppolyan jól el tudja magyarázni, mint én - mondta. - Sőt jobban. - Azt hiszem, néhány dologra magam is rá tudok jönni. Azt már mondta, hogy a vízszintes jel az egyes, az egyenlőség jele viszont nem két párhuzamos, hanem az az S alakú. - Igaza van - helyeselt Daw. - Honnan tudta? - Mert olyan, mint a mi kettesünk, csak fordítva; és a mi kurzív jelünk, amelyhez két vízszintes vonalat használnak, úgy néz ki, mint egy Z. Az ő S jelük úgy indul, mint két ferde vonal. - Mosolygott. - Ugye, érdekes? - kérdezte Daw. - Nagyon érdekes, de most elmondaná, mit tud meg abból, ha leolvassa a számokat, amelyeket a hajóépítő lények hagytak hátra, amikor elmentek? - Nem tudjuk leolvasni, de talán megsejthetjük a számok természetéből. Abban reménykedem, benne lesz az az irány, amerre elhagyták a hajót. - Elhagyták a hajót?

Daw zavarba esett. - Mindent átkutattunk. - Ott is voltak, amerre a férjem járt? - Természetesen. Amikor nem tért vissza, első dolgom volt, hogy kiküldtem egy csoportot. Követték végig a nyomát. - És megtették? - Igen. - És visszajöttek és jelentették? - Igen. - Nem tehetnénk meg mi is, kapitány? Tudom, hogy magának nincs szüksége a közvetlen tapasztalatra, de nem tehetnénk meg? Nekem nincs olyan logikus agyam, mint magának, de sok mindent megérzek, ez hozzátartozik a mindennapi munkámhoz. És azt hiszem, mi ketten találhatnánk olyasmit, amit más nem. Daw gondolkodott egy pillanatig. - Jó irányítási gyakorlat - mondta. - Értem, mire gondol. - Akkor nekem is mondja meg, mert én nem. - Amióta ez a legnagyobb gondunk, minden figyelmemet ennek szentelem. Magának is jönnie kell, mert maga ért ehhez a legjobban, és maga képes leginkább elintézni. Tudja, hogy mi ketten most épp a férje útvonalának a felénél tartunk? Ha érzett is magában némi tiltakozást, elfojtotta az ötlet csábítása. Kissé szégyenkezett emberei előtt, akiket megbízott Helen kíséretével, de, mint magának mondogatta, ő megengedhette magának, hogy veszítsen valamicskét a tekintélyéből. Nekik címezve mondta: - Mrs. Youngmeadow és én végigkövetjük a férje nyomait a hajón át. Visszatérhetnek a munkájukhoz. Azok tisztelegtek, és Daw hitetlenkedve látta, hogy újfajta tisztelet és némi irigység jelenik meg az arcukon. - Tűnés! - csapott egyet a kezével. Amikor a két ember elment, megszólalt Helen Youngmeadow: - Maga szeret így elszabadulni, ugye? Már akkor tudnom kellett volna, amikor egyedül jöttünk át ennek a hajónak a fedélzetére. - Nem - mondta Daw. - A Gladiátoron szeretnék lenni. - Ez a lelkiismeret hangja. De akkor is szereti. - A lány kilőtte magát a kábel mellől, amelyet fogott, fél sebességet adott a háti rakétáira, és lassan csinált egy félfordulatot, hogy kikerülje a következő drótot. - Hova megy? - szólt utána Daw. - A férjem nyomait fogjuk rekonstruálni, abból az irányból, amerről jött. Nem kell visszamennünk az út kezdetéig; de a következő modult megnézhetjük, hátha találunk valamit. - Gondolja, hogy a férje eltért a kijelölt útvonaltól? - Lehetséges - mondta Helen Youngmeadow hangja Daw fülében. Messze maga előtt meglátta a félhomályban, éppen lebukni készült egy kör alakú cső szájában, a sápadt citromzöld végtelenségbe. - Különös egyéniség volt. Azt hiszem, még én se ismertem

olyan jól, mint gondoltam. Daw egy iramodással mögötte termett, mielőtt ezer yardnyira távolodott volna a csőben. - Igaza van - mondta. - Én ezt szeretem. - Én is; talán a férjem túlságosan is szerette. Azt hiszem, illett az egyéniségéhez. Daw nem válaszolt. Néhány perc múlva megváltozott hangon kérdezte a lány: - Tudja, mire gondoltam, amíg maga azokról a térképekről beszélt? Kövekre. Kis kavicsokra. Érti? - Nem - mondta Daw. A cső itt eléggé meghajlott, hogy a két vége felől ne lehessen látni őket. Keresztülrepültek a sápadtzöld semmin. - Én tanultam egy kis matematikát, de az etimológiát még sokkal jobban ismerem. Maga kalkulációkat emlegetett. Ez a latin calculusból ered, ami követ jelent. Követ használtak számolásra - egy kő, egy birka vagy egy ökör. Később, a számolópálcikák után, valami abakuszfélét. Ez egy deszka volt, csésze formájú bemélyedésekkel, amelyekbe köveket tettek. A számok, amelyeket maga kikalkulált, egy olyan világ kövei, amelyet még sohasem láttunk. - Azt hiszem, értem - felelte Daw. Már látta a cső végét, egy fényesen megvilágított tartományt, amelyben elmosódó árnyak lebegtek. - Azon tűnődöm, hol lehetnek most az első kövek. Porrá lettek? Vagy ott rugdossák őket, Olaszországban, Egyiptomban - kis, kerek kövek, amelyekre nem figyel senki. Persze, akkor se történt semmi, ha elporlottak - de azért szeretném tudni. - Túl sokat foglalkozik a történelemmel - mondta Daw. Majdnem hozzátette: „Mint Wad”. De úgy vélte, jobb, ha inkább azt mondja: - Most jut eszembe, ígérte, hogy elmeséli, miért beszélt Waddel, de nem tette meg. - Wad az a fiú, aki magára hasonlít? Megígértem, hogy elmondom, ha maga beszél nekem őróla. - Igaz - mondta Daw -, nem fejeztem be. - Ebben a pillanatban hagyták el a csövet; úgy repültek át a semmin, mint törmelékek a robbanás után. Először úgy látszott, mintha a tőlük mérföldnyire emelkedő falak recések lennének, közelebbről egymás mellett sorakozó gépeknek, meredező fogantyúknak, hatalmas készülékeknek, rézsútos nyaláboknak bizonyultak a rovátkák. És valamennyi mozdulatlan volt. - Mesélt nekem a tengerészkadétokról - emlékeztette Helen. - Azt hiszem, sejtem a befejezést, kivéve, hogy nem tudom, hogyan csinálják. - És mit sejt? - Azt mondta, hogy maga Wad - bizonyos értelemben legalábbis. Valamilyen módon maga képezi ki magát. - Időutazás? Nem az. - Akkor mi? - Miután kadétként elsajátították a tudományos alapokat, a leendő kapitányokat pszichológiai tesztekkel válogatják ki. Azután, ahelyett hogy kezdőkként kiküldenék őket az űrbe, megfigyelőként vesznek részt egy kétéves, szimulált utazáson, miközben mindvégig a Földön maradnak. Ennek az az előnye, hogy két év alatt több akcióban vesznek részt, mint a tényleges szolgálatban húsz év alatt. Végigélnek minden lehetsé-

ges vészhelyzetet, sőt még annál többet is, különböző variációkban. - Ez érdekes, de nem magyarázza meg nekem Wadet. - Valahol össze kell gyűjteniük az anyagot a szimulációhoz. Persze, a legtöbb kadét nem más, mint felvétel. Csakhogy nem tárgyilagos megfigyelőknek akarják őket kiképezni. A hajó fedélzetén beszélniük is kell emberekkel, főleg a kapitánnyal, és értelmes, tipikus válaszokat kell kapniuk. Hogy elegendő anyag legyen a felvételhez, a számítógép a haditengerészet minden hajóján szimulál egy kadétot, akit a kapitánynak és a legénységnek külön egyéniségként kell kezelniük. - És azok olyanok, mint maga? - Valamilyennek lenniük kell, ezért úgy szervezik, hogy külsőre olyan legyen, úgy beszéljen és úgy cselekedjék, mint a kapitány tengerészkadét korában. Mint már mondtam, fontos, hogy a kapitány úgy bánjon a kadétjával, mintha a fia lenne, és így sokkal nagyobb... - Daw szünetet tartott. - Az empátia? - Szinte érezte a törékeny mosolyt. - Ez a maga szava. A szimpátia. - Mielőtt tévesen a szánalommal azonosítaná, előbb tudnia kell, hogy mit jelent manapság az empátia. Új hang szólalt meg Daw fülhallgatójában: - Kapitány! Kapitány! - Igen, itt vagyok. - Polk vagyok, kapitány. Nem akartam zavarni, uram, de abban a sarokmodulban megszereztük a számokat a központi regiszterből. A formájáról ítélve azt hisszük, magának van igaza. Nagyon fontos anyag. - Ugye, készítettek másolatokat a térképekről? Merre mentek? - Úgy érti, uram, melyik csillagra? - Természetesen. - Kapitány, mind az ő térképeikből, mind a mieinkből úgy tűnik, hogy nem küldtek hajót semmilyen csillagra. - De hát - vágott a szavába Helen Youngmeadow - csak célba kellett venniük valamilyen csillagot! Milliónyi van belőlük arra odakint! - Milliárdnyi - felelte Daw. - Olyan távol, hogy a legtöbbjüket kiterjedés nélküli pontnak kell tekintenünk. - Ehhez az irányhelyzethez talán negyedfoknyira van a legközelebbi csillag - mondta Helennek Polk. - És egynegyed fok, az átkozottul hosszú út az űrnavigációban, asszonyom. - Talán nincs is irányhelyzet - mondta a lány. - Akkor mit mutat? - kérdezte Daw. - Nos, uram... - Amikor egy percre megkérdeztem, mit mutat az irányhelyzet, maga visszakérdezett, hogy melyik csillagra gondolok. Szóval vagy mutat valamerre, vagy maga gondolja, hogy mutat. Most melyik eset áll fent? - Uram, Wad azt javasolja, kérdezzük meg Gladiátort, hogy a közelmúltban járt-e erre valami. Szerintem arra gondol, hogy üstökös lehetett, vagy ilyesmi. Lehet, hogy épp

arra mutatott, ahol mi álltunk, amikor elkezdtük megközelíteni ezt a hajót. Daw váratlanul fölnevetett. (Helen Youngmeadow azon tűnődött, hallotta-e valaha is nevetni, és úgy döntött, hogy soha.) - Van még valami jelentenivalója, Polk? - Nincs, uram. - Miért nevetett, kapitány? - kérdezte Helen. - Még mindig az általános hullámhosszon vagyunk - felelte Daw. - Mit szólna hozzá, ha átkapcsolnánk a sajátomra? A tárcsa ide-oda mozgott, amíg a lány beállította. - Azért nevettem, mert a régi csimpánzkísérletre gondoltam; nyilván olvasott róla. Az első pszichológusok egyike, aki az emberszabású főemlősöket tanulmányozta, bezárt egy csimpánzt egy létrákkal, ládákkal, ilyesmikkel telezsúfolt szobába... - És aztán bekukucskált a kulcslyukon, hogy megnézze, mit csinál a majom, és látta, hogy az őt bámulja a kulcslyuk túloldalán. - Most már Helen is kacagott. - Értem, mit akar mondani. Keményen dolgozott, hogy megfejtse, mit néznek azok - és ők meg minket néznek. - Igen - felelte Daw. - De ez nem árulja el, merre mentek, ügye? - De igen - felelte Daw. - Nem értem. - Még itt voltak, amikor észrevettük őket, mert megváltoztattuk az útirányunkat, hogy megközelíthessük a hajót. - Azután, mivel jöttünk mi, elhagyták a hajót, de ebből még nem tudhatjuk meg, merre mentek. - De megtudhatjuk, hol vannak most. Ha addig nem távoztak innen, amíg mi észlelési távolságba értünk, akkor egyáltalán nem is mentek el. Ha pedig nem mentek el, akkor itt vannak a hajó fedélzetén. - Nem lehetnek itt. - Itt lehetnek és itt is vannak. Gondolja el, mennyire szét vagyunk szórva a Gladiátoron. Képes lenne megtalálni minket valaki, ha mi nem akarnánk? Messze elöl, a félhomályban, a nő sisakfényszórója válaszolt neki. Látta, amint felvillan és eltűnik, ahogyan árnyéktól árnyékig halad, majd vissza őfelé, és ismét be az árnyékba. - Nem vagyunk nagyobb veszélyben, mint korábban voltunk - mondta. - Náluk van a férjem. Miért bujkálnak, és kik ezek? - Nem tudom; még azt se tudom, bujkálnak-e egyáltalán. Lehetnek nagyon kevesen is - talán csak mi vesszük észre őket nagyon nehezen. Nem tudom. A lány lelassult, kikapcsolta a rakétáit. A férfi szintén. Hagyta, hogy odasodródjon mellé. Amikor odaért, megszólalt Helen: - Semmit sem tud róluk? Semmit? - Amikor először pillantottuk meg a hajót, elektronikai és szerkezeti korrelációt készítettem róla. Wad bionikailag csinálta meg ugyanezt. Nem hallhatott beszélni bennünket, mert van saját vonalunk.

- Nem - suttogta a lány. - Nem hallottam. - A bionikai vizsgálatnál Wad nem talált semmit. Én az enyéimből két dolgot szűrtem ki. Ez a hajó szerkezetileg emlékeztet bizonyos kristályokra. Úgy is lehet mondani, hogy egy ómódi számítógép tranzisztorsoraira: derékszögűén elrendezett tranzisztorok, és mindegyiknek három vezeték fut a közepén. Később, épp amiatt, amit Wad mondott, elkezdtem gondolkodni Gladiátoron. Amíg befejeztük a portyázást, és vártuk, hogy felbukkanjon a férje, ugyanazt tettem, mint Wad, és bionikai vizsgálatot végeztem Gladiátoron. - Elhallgatott. - És? - Tudja, hogy voltak gerincesek, gerincoszloppal rendelkező teremtmények, amelyeknek egyáltalán nem volt semmiféle agyuk? Az első agyak apró duzzanatok voltak a gerincoszlop végén, az érzékszervek közelében. Gladiátor erre emlékeztet: a kezdetleges agykérget alkotó, első, gyér neuron-szövedékre. Ez a hajó más. - Igen - mondta a lány. - Több, mint egy mesterséges értelem - természetesen a számítógép-tranzisztorok is többek nála, de a kristályok is. A korai számítógépekben, a vákuumcsőkorszak előtt, kristályt használtak jelátalakítónak: germániumot meg hasonlókat. Ez még azelőtt volt, hogy Ovshinsky feltalálta volna az amorf anyagokból készült ovonikai kapcsolókat. - Miről beszél? Hogy a hajó lenne az egyéniség? A legénység pedig robotokból áll? - Mondtam, hogy nem tudom - felelte Daw. - Kétlem, hogy a mi kifejezéseink használhatók lennének. - Akkor mit tehetünk? - Érintkezésbe léphetünk velük. Tudathatjuk velük, hogy itt vagyunk, hogy békések a szándékaink, és beszélgetni szeretnénk velük. - Ellendült a lány mellől, nagyjából felfelé, meredeken, hat mérföldet, majd megpihent a mennyezeten, mint egy denevér. Azután megpördítette magában a hajót, hogy a padlóból legyen plafon. A lány ötszáz lábnyira fölötte lebegett, és a gépeket vizsgálgatta. - Értem már - mondta. - El fog törni valamit. - Nem - mondta vontatottan Daw. - Olyasmit keresek, amit kijavíthatok, tökéletesíthetek - ha tudok. Néhány óra eltelt azzal, hogy kereste a hibát, ami mozdulatlanságra kényszerítette a berendezést. A modulból, ahol elkezdte, átment a következőbe. Ott törött kapcsolásokat és olvadt alkatrészeket talált. Újabb órába telt, amíg megint létrehozta az összeköttetést. Azután a ládákban, amelyek nemigen emlékeztettek emberi kéz alkotására, meglelte a túlterheléstől megsemmisült elemek helyét, és visszahelyezte a megjavított alkatrészeket. Amint befejezte a munkát, három fény gyulladt ki a modul különböző pontjain; a távolban mintha felsóhajtott volna néhány nagy gép, sóhajuk végigfutott a padlón, megborzongatta a csizmája talpán át. Helen, aki fölötte lebegett, nem érzékelt semmit. - Gondolja, hogy most már előjönnek? - kérdezte a lány, amikor kigyúltak a fények. Visszahozzák őt nekünk?

Daw nem válaszolt. Az egyik távoli cső szájából egy alak emelkedett ki - emberi alak. Félmérföldnyire lehetett tőlük. Amíg a nő beszélt, Daw megállapította, hogy csak egy pötty, amelynek van keze, feje, lába, és a fején föl lehetett ismerni a sisakot. Ebben a pillanatban Helen is követte a pillantását. - Drágám - mondta. - Drágám. - Daw figyelt. - Helen - szólt egy üresen kongó hang. - Tudom, mit hisz - válaszolt az üres hang. Nem vagyok a férje. - Kicsoda maga? Daw az átlátszó sisaklemezen át láthatta Youngmeadow arcát. A száj megmozdult. - Nem vagyok a férje. Maguk a szimulációjának neveznek. Valami vagyok, ami beszélni tud magukkal. Ők nem tudnak, vagy nem akarnak közvetlenül. - Daw-nak úgy tűnt, hogy ez a Youngmeadow-éra hasonlító arc mélyebb értelemben nem is a Youngmeadow-é, de a másé sem - mintha a mozgó ajkak mögött látószervek rejlettek volna a szájüregben, és a hang, amit hallott, mintha az orrból és a fülből jött volna. - Hol van a férjem? - Erre nem tudok válaszolni. - Nem tud - kérdezte Daw -, vagy nem fog? - Ez öt szó, és mind nehéz. Mi az, hogy van? Mi az, hogy férjem? Én tudok kérdezni, de maguk csak más szavakkal tudnak válaszolni, és más fogalmakkal, amelyeket nem tudunk meghatározni. - Maga az ő szimulációja? - Azt mondtam: „Maguk az ő szimulációjának neveznek.” - Mit akar mondani nekünk? - kérdezte váratlanul Helen. - Ebből - bökött a Youngmeadow-arcú alak a Daw által elvégzett javításokra -, ebből elég volt. Láttak valamit belőlünk, mi is láttunk magukból valamit. Ennél többről nem lehet szó. Mindőnknek gondolkodnunk kell. - Azt akarja mondani - kérdezte Daw -, hogy mi a kapcsolat felvétele előtt nem dolgoztunk ki megfelelő filozófiát, amellyel kezelni tudnánk a maguk kultúráját? - Csak néhány kérdésre tudok válaszolni. Nekünk gondolkodnunk kell. Maguknak is. - De azt akarják, hogy hagyjuk el a hajójukat. Barátok vagyunk? - Nem vagyunk - felelte óvatosan a képmás. - Nem barátok. - Fölemelkedett, ugyanúgy, ahogy egy ember tette volna, és pillanatok alatt eltűnt. - Nem a maga férje volt - mondta Daw. - Tudom. - Bízik bennem, Helen? Jelent magának valamit a szavam? A lány bólintott. - A maga férje halott. Vége. - Maga tudja? Daw a tépett foszlányokra és a vákuumban összezsugorodott húsra gondolt, amit javítás közben látott, és amiről nem szólt a fölötte lebegő Helennek. - Én tudom - felelte. Fölemelkedett; a lány egy ideig csöndben repült mellette. Valami hiba lehetett a férfi fülhallgatójával, mert állandóan olyan hangot vélt hallani, mintha szél fújna. Nem volt

bántó, csak hiba volt. Végül megszólalt Helen: - Kapitány, élt ő egyáltalán valaha is? Tudja, mire gondoltam? Talán nem is létezett soha. Tudja, a kabinok. - Mi van velük? - kérdezte Daw. - Állítólag egyszemélyesek, de bennünket kettőnket egy kabinba raktak. Mert mindenki tudja, hogy az empatistáknak házasoknak kell lenniük... és ott van Wad... valójában ő sem tartózkodik a hajón. Bizonyos benne, kapitány, hogy az én férjem létezett? Hogy nem csak úgy ültették be az agyunkba, mielőtt elhagytuk volna a Földet? Emlékszem, hogyan érintett meg, de egyetlen szavára sem, amit mondott. Lehetséges ez? - Valóban létezett - felelte Daw -, és meghalt. Maga is jobban fogja érezni magát, ha látta orvos, és pihent egy keveset. - Kapitány... - Idejött - folytatta Daw -, és valahogy rádöbbent, hogy ennek a hajónak a legénysége, akárhogy hívja is őket, még mindig a fedélzeten van. Azután ugyanazt gondolta, mint maga, hogy eltör valamit, és felhívja magára a figyelmet. Emberekhez volt empátiája és nem dolgokhoz. Eltört valamit, és ők észrevették, és most halott. - Csak az emberek számítanak - mondta a lány. - A többi embernek - felelte Daw. - Néha. Helen így szólt a Gladiátor fedélzetén: - Ugye, még nem mondtam el, hogy mit kérdeztem Wad-tól? Magáról faggattam, arról, hogy milyen volt a gyerekkora. Egy hang, Daw agyában, makacsul mondta a magáét: A feltámadásnak idején azért melyiké lészen az asszony? Mert az mind a hétnek felesége volt. És felelvén Jézus, monda nékik: Tévelyegtek, mivelhogy nem tudjátok az írásokat, sem az Istennek hatalmát; Mert a feltámadásnak idején feleséget nem vésznek, sem házasságra nem adatnak... Hangosan csak annyit válaszolt: - Remélem, Wad az igazat mondta. - Amikor magát képezték ki - úgy, mint most őt -, maga is egy szimulált kapitányt utánozott? Ugyanolyan volt, mint maga, csak öregebb? - Nem hinném - mondta Daw. - Valódi kapitány volt. Mogorva fattyú, de általában tudta, mit csinál. Bihari György fordítása Rőczei György rajzai

KÖNYVEKRŐL M. Nagy Péter Egy amerikai a Marson Edgar Rice Burroughs: A Mars hercegnője Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1990 Burroughs valódi mítoszteremtő. Nemcsak szuperhőséről, Tarzanról neveztek el két várost az Egyesült Államokban, de többekkel egyetemben az ő nevét is jegyzik a Világtalálmányi Hivatalban az Élet a Marson címszó alatt. Jeles bolygó, ahova az életet át lehet szállítani. John Carter (a regény főszereplője) „virginiai úriember” a pionírok fajtájából való, akik puskával földet rabolva elhódították Amerikát az indiánoktól. S bár az utóvéd-csatározások még folytak a történet időpontjában, a fehér ember többé-kevésbé már „civilizálta” a földrész északi felét - ideje volt új terület után nézni. Hiába: a harcosnak harcolnia kell, a Nyugat Bajnokának terjesztenie az emberiség legnagyobb vívmányát, az ököljogon alapuló demokráciát. A férfiasságot, mely minden igazságtalanságot igyekszik megtorolni, oltalmazza a gyengéket, gyermekien tiszta szívét kitárja a nő előtt (kellően zavarba is van ilyenkor), nyíltságával és kardjával egyenes utat vág mindenféle viszonyok sűrűjében; tévedhetetlenül választja barátaivá a jókat, válik ellenségévé a gonosznak. John Carter a Földön nagyjából elvégzett már minden tőle telhetőt, bírja „három köztársaság megbecsülését, valamint egy nagy hatalmú idős kormányzó és több alkirály kitüntetéseit és barátságát”, ám szívének mélyén mégis kissé keserű lehet - vesztett csata túlélője, a déli oldalon harcolt a polgárháborúban. Kapóra jön hát neki a nem e világi színtér; kalandja nem kisebb nagyságrendű, mint szellemi atyjáé, Burroughs-é, aki katonai karrierjét félredobva, némiképp megcsömörlötten, 36 éves korában vette rá magát az írásra. John Carter különös módon jut el a Marsra: indiánok elől menekülve egy barlangba húzódik, ahol teljes bénultság lepi meg. Háta mögül időnként szörnyű hangokat hall, s végül akaratának végső megfeszítésével kiszabadul önnön testéből (bár hús-vér valóját megtartja). Így már valóban csak egy ugrás a... Mars. Kissé zavaros platóni tettet hajt így végre: a valóságnak hitt illúziókból kiszabadulva a képzelet valóságába kerül. A science fiction későbbi elgondolásait véve egy párhuzamos világba, amely (a valóságos esélylatolgatást félretéve maradjunk csak annál, hogy) a mese, a mítosz, a fantasy birodalma. Mert valójában ez utóbbi a Mars hercegnője; a műfaj megteremtői között számon tartják. A híveknek illik hát ismernie (itt érdemes megjegyezni, hogy 1912-es megjelenése után már 1917-ben olvasható volt magyarul is), meg aztán nem is unalmas. Jó, jó, kicsit bugyuta az egész, kissé talán visszataszítóak a rendszeres vérfürdők, tudjuk azt is, hogy fog végződni, bizonyos kincseket mégis lelhetünk a marsi mezőkön. Először is persze

azok, akik szeretik az ilyenfajta mesét, ami ha nem is alternatív világot teremt, de mindenesetre olyan, melyben az ember képességei megnőnek (szimbolikusnak is tekinthető, hogy John Carter a marsi kisebb gravitáció miatt nagyon nagyot tud ütni, és nagyon magasra tud ugrani), archetipikus vágyai teljesülnek (repülés, telepátia), s egy harmonikus, mert etikailag elrendezhető világban találja magát. Ehhez persze olyan hős kell, aki semmiféle kétséget nem érez önmagában, biztosan ítél, azonnal cselekszik, s így végső soron a legnagyobb amerikai mítoszt, a személyes szabadságot valósítja meg. Aki kijelentheti, hogy „Isten oltalmazza a gyávákat, mert a gyávaság egész biztosan önmagában hordja a büntetését”. S bár túlzás lenne azt állítani, hogy efféle filozofikus gyöngyszemek teszik értékké a művet, ám kétségtelenül maradandó, mert dokumentum. Egy adott kultúra, társadalmi struktúra, ideológia nyomai a legjobban a „ponyva”, a kommersz termékekben kitapinthatóak. A századforduló utáni Amerikában felerősödött és egyre szervezettebbé vált (bár sokszor még anarchikus jegyeket viselt) a munkásmozgalom. Nem véletlen hát, hogy a Marson (sose feledjük, a hadisten bolygóján) a déli, konzervatív, individualista, demokrata úriember (a társadalmi címkék akkoriban még zavarosabbak voltak, bár maga a társadalom talán nem) a legfőbb gonosz erőt a zöld hordákban találja meg, meg is fejti alaphibájukat: „Szörnyű kommunisztikus eszmék áldozatai vagytok évezredek óta. Az, hogy mindent, még asszonyaitokat és gyermekeiteket is közösen birtokoljátok, azt eredményezte, hogy semmit sem birtokoltok közösen. Gyűlölitek egymást, mint mindenkit - magatokat kivéve.” Az érzelmileg elsatnyult zöldek közé a földi ember elhozza a szeretet és a barátság melegét és iránytűjét (semmiképpen sem szeretném megtéveszteni a jámbor olvasót - nyugodt lehet afelől, hogy zavaros képeim leképezik a művet): meg is váltja őket - kibékíti a vörösökkel, akik a magasabb rendű civilizációt képviselik) még külsőleg is erősen hasonlítanak az emberekre, s az ő hercegnőjük az, aki...). Ám ebben a marsi, harci világban, világképben mégis van egy csavarás: a zöldek élete hangsúlyozottan hazugságmentes; kegyetlenek, barbárok, de őszinték (egyébként nem is tehetnének mást, mivel a telepatikus képesség birtokában azonnal lelepleznék a hátsó gondolkodást. Én meg ennek fényében nem lehetek olyan kegyetlen, hogy számon kérjem Burroughs-tól a logikát: hogy lehet közöttük mégis egy akkora cselszövő, mint Sarkoja? Ez a társadalom tehát tiszta, nyitott: az erőn alapuló, áttekinthető hierarchiába rendezett, melyet a belecsöpögtetett érzelem akár paradicsommá is változtathat. Nincs is szó másról: csakis az éden kereséséről. Mítoszokban, mesékben, románcokban, fantáziatörténetekben ezt tesszük - biztosak vagyunk benne, hogy volt, lesz, vagy valahol máshol van a mi alternatív világunk. Burroughs aztán rátalált arra, ami a Marsnál is közelebb áll hozzánk: megteremtette Tarzan-ját. Kicsit megfordította a képletet, s kiderült, hogy az a nyerőbb: nem az ember civilizálja a vadakat, hanem a romlatlan természet formálja a maga képére a „tiszta lappal” induló embert. Végül is a „naiv báj” tetszik az efféle könyvekben. Vagyis: a marslakók anatómiája és szokásai pontos látleletei egy adott kor és környezet képzeletének. „A leg-

több történet, amit írtam, olyasmi volt, amit lefekvés előtt meséltem magamnak.” Nekünk ezek a mesék a fentiek miatt még ennél is fontosabbak. Galántai Zoltán Róbert E. Howard: Barbárok és varázslók Phoenix könyvek, 188 oldal; Nemes István fordítása Ez a könyv állítólag a „hard fantasy” műfajába tartozik: a főhős Conan, az acélizmú barbár, aki kardja és barbár esze segítségével mindenkit legyőz, a cselekmény pedig jóval időszámításunk előtt játszódna egy képzeletbeli tájon. A történetek során felbukkanó nevek mindesetre arra látszanak utalni, hogy a színhely pszeudotörténeti vidék: számtalan név cseng ismerősen. Corinthiából Korinthosz juthat az eszünkbe, Numalia minden bizonnyal Numidiának felel meg. Milra isten egyértelműen Mithrászra utal, a shemita emberfaj horgas orrú, kékesfekete szakállú, és egyik képviselője a könyv szerint, mintegy mellesleg megemlítve csaló, kilétét nem is kell hosszasan magyarázni. Ezek és egyéb áltörténelmi elemek egyfelől lehetővé teszik az ad hoc cselekménybonyolítást, másfelől látszólagos hitelességet lennének hivatottak biztosítani. A sekélyes ókorértelmezést Howard - és rajongói - szerint az ötletszerűen a feudalizmusból kölcsönzött motívumok (pl. a bárók) színesebbé teszik, valójában azonban felesleges és rossz a két társadalmi rendszer külsődleges megnyilvánulásainak keverése. De ez csak a kisebbik baj, hiszen nem egzakt múltinterpretációt várnak az olvasók. Nagyobb baj viszont, hogy a szerző írásait - talán önmagának sem bevallva - egy kimondottan riasztó világfelfogás sugalmazására használja fel. Ez a meglehetősen primitív modell a primitív ész és a dagadóan vastag barbár izmok diadalát hirdeti. Conan mindenkor győztesen kerül ki a varázslókkal folytatott összecsapásokból, olyannyira mindig, hogy megállapíthatjuk: összesen kétféle varázsló létezik. Az egyik rettentően, veleje mélyéig gonosz, és rászolgált arra, hogy egy éppen arra kószáló barbár - jelen esetben Conan - egészen apró miszlikbe aprítsa a ronda lelkét, mindenféle szörnyűséges teremtményével együtt, ha netalántán azok is ott lennének a közelben. A másik fajta varázsló az éppen aktuális helyzetből adódóan kénytelen segíteni a hőst, vagy esetleg le van neki kötelezve. De ő sem kimondottan pozitív szereplő, és alkalmasint nem igazán kellemes megint összefutni vele. De egy mágus nem is lehet rokonszenves, mert a mágia és a természetes, az egyszerű ész, na meg a hajókötélből font izmok szembeállításán van a hangsúly. E konfliktus mögött nem nehéz megérezni a XX. század emberének tudománytól való félelmét, amit a látszólagos bonyolultság és megközelíthetetlenség vált ki a riadt külső szemlélőben. Mivel feltehetően Howard is megszeppent és értetlen volt, olyan „világol” igyekezett teremteni, ahol a hétköznapi ember van fölényben, és nem a tenzoranalízis

mágusa. Vagyis a megnyilatkozó felsőbbrendűségnek nagyon is kézzelfoghatónak kell lennie - és mi lehetne kézzelfoghatóbb, egyértelműbb és könnyebben megállapítható annál, mint hogy két verekedő közül ki töri be a másik fejét? Ez a nyers fizikai erő középpontba helyezését jelenti, ekkor azonban szükségszerűen semmissé válnak az összes erkölcsi-etikai törvények, mert máskülönben egy adott tettet - mondjuk, egy brutális gyilkosságot - ezekhez az értékekhez mérve kellene megítélni. És ez megint az áttekinthetetlenségig bonyolulttá tenné a dolgokat... El kell tűnnie a barátságnak és a szerelemnek, formálisan úgyis helyettesítheti őket az alkalmi érdekszövetség és a szexuális vágy. Megmarad viszont a gyűlölet, a bosszúvágy és a félelem. Rettegni pedig van mitől: szörnyű, tudatalatti lények nyüzsögnek Conan kardjára várva - hatalmas pókok például és még hatalmasabb kígyók. És jellemző is, hogy ezek szerepelnek, mivel a tőlük való irtózás az emberiség ősi örökségének része, Howard pedig nem aprózza el: legyenek olyanok a rémségek, hogy minden szellemi erőfeszítés nélkül iszonyatot és undort keltenek az olvasóban. Ekkor legyőzésük még egyértelműbbé teszi a barbár félisteni voltát, miként a déli, civilizált városok is csak annak a tanmesének az illusztrációi, mely szerint a kultúra elpuhultságot (és bonyolultságot) szül, és talán még olvasni is bűn. Nem csoda hát, ha ilyen körülmények között Conannak elég csak amúgy véresen és izzadtan betoppannia Aquilóniába, állati morgással erős állkapcsában, és máris királyként hajthatja álomra fejét. A természetes, északi, barbár viselkedés és gondolkodás (már amennyiben egyáltalán van ilyen) még jobb királlyá is teszi ízibe, mint amilyen bármelyik elpuhult elődje volt, és még csak meg sem kell erőltetnie magát. És ekkor a legteljesebb mértékig kézzelfoghatóvá vált a barbárok civilizációval szembeni fölénye (feltehetően nem véletlen, hogy nem a legjobb költő vagy tudós lett Conanból). Hiba lenne azonban azt képzelni, hogy ha valaki schwarzeneggerire duzzasztja izmait, és durva indulatait követve cselekszik, akkor beléphet a felsőbbrendű barbárok kasztjába. A célkitűzés ugyanis nem egy, valamilyen szempontból igazságos világ, hanem egy áttekinthető rendszer megteremtése volt, és éppen, mert a nyers fizikai erő bír a legfőbb értékkel, csak a kiválasztottak számára lehet elérhető. A kiválasztottság alapját pedig, mint a szigorúan hierarchizált rendszerekben, a születés képezi. Barbárnak születni kell. Ez a Howard-féle született barbár néhány - talán, de csak talán - lényegtelen vonásában erősen hasonlatos egy legújabb kori „mitológia” felsőbbrendű emberéhez. Az is északi és kék szemű (igaz, Howardnál a fekete hajszín a követendő példa), beleszületik saját felsőbbrendűségébe, és meglehetősen hadilábon áll mindenféle gyanús és agyafúrt okoskodással. Ráadásul gyakorlatilag az ösztönei vezérlik (Conanból sem maradna más, ha ízekre szednénk, mint izomcsomók, táplálkozási és fajfenntartási ösztönök). Szóval úgy tűnik, mindkét fajta felsőbbrendű embert ugyanazok az erők mozgatják... Mindenesetre feltehető, hogy az erőkultusz hívei élvezettel olvasnák ezt a köny-

vet. Ha azonban bárki is azzal a feltételezéssel kíván élni, hogy a sci-fi és a fantasy nem az irodalomtól függetlenül létező, azon kívülálló jelenség, hanem része az irodalomnak (amire Borgestől Stapledonig számtalan példát találhatunk), akkor Howard művének valami irodalmon kívüli kategóriát kell találni és oda sorolni be. A Galaktika szerkesztőség ajánlata Marion Zimmer Bradley és a legendás Darkover * Az 1930-ban született amerikai szerző eleinte akció sci-fikkel, majd Kard és boszorkányság történetekkel kezdte, igazi hírnevét azonban a Darkover regényciklussal alapozta meg, mely a Dünéhez hasonlatosan több, egymáshoz kapcsolódó kötetben jelent meg. Bradley megalkotta a Darkover bolygó történelmét, mely az alapítás korszakától a földiekhez való visszatérésig számos, viszontagságos közbülső szakaszt ölel fel, miközben civilizációk pusztulnak el és születnek újra. Bradley azonban tovább bővítette a Darkover birodalom mítoszát, s a megjelent regények kötetei mellé hozzátette azokat az összegyűjtött történeteket és novellákat, melyeket íróbarátai és a Darkover-kedvelők írtak, ihletet nyerve és továbbgondolva az eredeti birodalomkoncepciót. A novellák közül többet a GALAKTIKA is megjelentetett korábban, de a gyűjtők az Atlantisz magazin régebbi számaiban is találhatnak belőlük, ha utánajárnak. * A most megjelenő kötet tehát egy új science-fiction birodalom kezdetéhez kalauzolja az olvasót, melyben megtudjuk, hogy a földi gyarmatosító űrhajó kényszerleszállást hajt végre a még ismeretlen Darkover bolygón, melynek klímája meglepően hasonlatos a Földéhez. Felderítőútjuk közben azonban egy különös, szeles napon mindnyájan érthetetlen bódulatba esnek, melynek következtében szexuális vágyaik rejtélyesen felfokozódnak, és sokáig képtelenek értelmes magyarázatot adni eufórikus élményeikre. Ekkor kezdik el alaposabban is vizsgálat alá venni a kísértetszél hatását, s megdöbbentő felfedezésre jutnak. (A kötet a GALAKTIKA BARÁTI KÖR tagjai számára készült, zártkörű terjesztési hálózatban.) Laptárs Vilniusból Júniusban jelent meg Vilniusban a Kunkas, az első litván tudományosfantasztikus folyóirat. Az Alna könyvkiadó adja ki az Arka nevet viselő fiatal művészek klubja támogatásával 40 000-es példányszámban. Vezércikkében a szerkesztőség célul tűzi ki, hogy olvasóit megismertesse a világ fantasztikus irodalmának gyöngyszemeivel. Emellett helyet kap majd a lapban a kaland, a humoros, tudományosismeretterjesztő, szociológiai, mitológiai, misztikus, vallásos, krimi és futurológiai

fantasztikum is, miként az „új hullám” legjobb képviselői is szóhoz jutnak. Új jelenség a szovjetunióbeli könyvkiadásban, hogy minden szám ígér egy színes képregényt, a korábban átkosnak minősített comicsot. A Videokaukas címet viselő külön rovat informálja a rajongókat a fantasztikus filmművészet legfrissebb alkotásairól. A lap nemcsak passzív élvezetre, de aktív részvételre is serkenti olvasóit; pályázatok, játékok, rejtvények is kapnak helyet jelentős pénzjutalmakkal. Lehet azonban akármilyen agyafúrtan megszerkesztett egy folyóirat, vonzerejét elsősorban szerzői, szépirodalmi anyaga adja meg. Az első számban egy olyan litván írót ismerhet meg az olvasó, kinek neve sokáig ismeretlen volt hazájában. Így került be az Amerikában élő Algis Budrys a lapba. A szerkesztői igyekezetet kissé rontja, hogy művét angolról kellett lefordítani, visszaültetni (?) anyanyelvére. A másik hazai szerző a széppróza rovatban Saulius Jusionis. Ez új név a litván sci-fiben, ám lehet, hogy ismert személyiséget leplez, mert írói álnév. Ez a tény némileg elgondolkoztat a sci-fi irodalom litvániai elismertségéről. Germantas Dzigas az időgép kapcsán elmélkedik tér és idő viszonyáról, Rolandas Maskoliunas a krakkói sci-fi irodalomról és életről tudósít, Gediminas Beresnevicius a litván fantasztikus írók kaunasi találkozójával ismertet meg. Színvonalasan van képviselve a nyugati sci-fi irodalom. Brian W. Aldiss, Poul Anderson, Róbert Sheckley, Harlan Elison, és Róbert Silverberg novellái kaptak helyet benne. Érthető, ám különös, hogy egyetlen, a Szovjetunió területén élő, de más nyelven alkotó fantasztikus író nem jutott az orgánumban szóhoz, még a Baltikumban élő és a szakmában jól ismert orosz vagy egyéb nemzetiségű írók sem. Ugyanakkor egy kicsit elszomorító, hogy Közép- és Kelet-Európa csak a Studio Komiks Polski meglehetősen színvonaltalan képregényével képviselteti magát. Jóllehet a lap további megjelenésére vonatkozóan nincs utalás az első számban, bízunk benne, hogy jelenléte folyamatos és állandó lesz. Mint első fecske a szabad Litvániából, mindenképpen megérdemli kitüntető figyelmünket.

Duncan Lunan Sarkon innen, időn túl Két hajó közeledik a földnyelv felől, uram. More fölegyenesedett, hogy odanézzen. - Hovatovább itt is akkora lesz a forgalom, fedélzetmester, mint az angliai Csatornán. Mennyit lát belőlük? - Innen nem sokat, uram... de eddig még nem találkoztunk velük. - Akkor értesítse a kapitányt. - More a hátsó fedélzetre ment, s az egyik teleszkópot a közeledőkre irányította. Azok már észrevették a hajórajt; az emberek elindultak fölfelé a köteleken, hogy megkurtítsák a vitorlákat. A kapitány lépett mellé, a korláthoz. - Mi az, Mr. More? - Két brigg, uram, amerikai zászló alatt. Megláttak bennünket. - More átadta neki a teleszkópot. Az első tiszt parancsra várt. - Jelezzünk, uram? - Szerintem ne. Már elindultak, hogy találkozzanak velünk. - A kapitány összecsukta a teleszkópot. - Állítson össze egy fogadóbizottságot... s amennyire lehet, hozzák rendbe ott elöl azt a fedélzeti rakományt! - A Resolute sem föntről, sem fedélzetközelből nem mutatta már a királynő hajójától elvárható tisztaságot. A fedélzeti rakomány hordókból, szánokból, jégháromszögekből, jégfűrészekből, továbbá a sarkvidéki viharokat álló erős kötélzetből és hatalmas csigákból állt; de egy másik zászló látványa - még ha egy felfedezőút kellős közepén is - szinte magától ösztökélt az elfogadhatóbb külső megteremtésére. Egymérföldnyire tőlük az amerikai hajók lehorgonyoztak, majd néhány perc múlva egy csónak indult el a brit hajóraj felé. Eközben a kapitány és More elfoglalták állásaikat a hajó oldalán. - Adjuk le a legénységnek szóló sípjelet, uram? - kérdezte a fedélzetmester. - Nem szükséges, Brown. - Mindkét férfi ott a csónak farában civilnek látszott, bár a vastag téli öltözék miatt ezt nemigen lehetett megállapítani. Az idősebbik azonban még csak tengerész sem volt, amilyen ügyetlenül lépett a hajóra. - Dr. Elisha Kane, uram, az Advance nevű briggről - lépett hozzá kinyújtott kézzel az első amerikai. - Hadd mutassam be a Bostoni Földrajzi Társaság tagját, dr. Howard Hayest. - Austin kapitány, őfelsége Resolute nevű hajójáról, szolgálatukra - felelte szertartásosan a kapitány. - A helyettesem, Mr. More. Fáradjanak le velünk, uraim! Miután Austin kabinjában levették a prémes kabátjukat meg a vászonzubbonyukat, a kapitány forró italokat rendelt. - Váratlan öröm, ha az ember más hajókkal találkozik errefelé - mondta. - Ámbár az idén nem is olyan szokatlan esemény az ilyesmi. A héten már elébe kerültünk Penny

kapitány hajóinak, és két napja is láttunk egy hajót a szorosban. - Bizonyára Prince Albert volt. Az, amelyiket Lady Franklin bérelt ki - vélekedett Kane. - Tegnap jelzett az Advance-nek. Átkutatták a Barrow-szorost és a Wellingtoncsatornát, de sajnos eredménytelenül. - Penny kapitány hajóit is Lady Franklin szerelte föl - fordult hozzá More. - Továbbra is hisz benne, hogy a férje életben van. - A Lady Franklint ért csapás nagy együttérzést keltett az Egyesült Államokban mondta Kane. - A mi két hajónkat, az Advance-ot és a Rescue-t Henry Grinnell úr költségén indították útnak azzal a céllal, hogy kutassák föl Franklin csapatát. Eddig még nem találtak semmit? - Megtaláltuk az első téli szállásukat - felelte Austin. - Már csak idő kérdése, hogy megtudjuk, mi lett a sorsuk. Két hajómat, az Assistance-ot, és az Intrepidet elküldtem a Riley-fok irányába, de ennél sokkal többet már nem remélhetünk ebben a térségben. Most, öt év elteltével félek, hogy föl kell adnunk a reményt. Az expedíció néhány túlélője talán menedékre lelt délen, az eszkimóknál; de ebben az esetben a hírük már elérte volna a civilizált világot. - Angliában is ez a vélemény, az Admiralitásnál? - Hivatalosan természetesen nem - válaszolta Austin. - Én azonban mindenekelőtt arra kaptam parancsot, hogy derítsem föl, létezik-e nyugat felé átjáró a Lancaster-szoros felől a Barrow-szoros mentén vagy nem, s ezenközben keressem Sir John Franklin expedíciójának a nyomait is. Reményeink szerint 1851 októberére érnénk vissza Angliába. - Értem - mondta Hayes. - Kapitány, ön egy igen nagy szívességet tehetne nekünk. Először is megkérhetem, hogy nézze át ezeket az iratokat? Három dokumentumot vett elő, s átadta őket Austinnak. More csak a pecsétet látta rajtuk. A kapitány elolvasta a papírokat. - Arra kérnek, hogy adjak meg minden segítséget a csapatának, doktor. Noha az őfelsége flottájához tartozó hajó nem kötelezhető engedelmességre, az Egyesült Államok magas kormányköreiből érkező kérést majdhogynem parancsnak kell tekintenem. - Nem szeretném, ha kényszerítve érezné magát, kapitány. Ellenben nagyon hálás lennék, ha lányaimmal átköltözhetnék az ön hajóira, hogy a tél folyamán is végezhessük a munkánkat. A „lányaim” szót hallva a kapitány arca tüstént elváltozott. - A tél a jégtorlaszok közé zárva nem ifjú hölgyeknek való, uram, különösen nem a hadiflotta hajóján. Ne vegye barátságtalanságnak, ha arra intem, csapatával inkább induljon délnek, s majd egy másik évszakban folytassa a kutatómunkáját. - Ez tűnhet a legjobb megoldásnak - mentegetőzött Hayes -, ám az éghajlati viszonyok ismeretében De Haven parancsnok attól tart, hogy hajói a Baffin-öbölben a jég fogságába eshetnek. Nem készültek fel rá, hogy esetleg a jégen kell átkelniük, így a fedélzeti viszonyok a legjobb esetben is kényelmetlenek, a legrosszabb esetben pedig egyenesen veszélyesek lehetnek. - Kiváltképp akkor - bólogatott Austin -, ha a hajó törzse beékelődik a jégbe. Meg kell vizsgálnom a helyzetünket, doktor, már ami a készleteinket és a felszereltségünket il-

leti, s egy órán belül közlöm a döntésemet. Kérem, ha valamire szükségük van, hívják az inasomat. Mr. More, legyen szíves, jöjjön velem. Egy tengerészkadétot elküldtek a kormányosmesterért. - Kényes helyzetbe kerültünk - magyarázta a kapitány. - A fickó nyilván ismeri az elnöküket, de még a rokona is lehet azokból a levelekből ítélve! Nem kockáztathatok meg semmiféle diplomáciai bonyodalmat, amikor ezeket a hajókat egy emberbarát küldte el Franklin felkutatására! Nem tagadhatjuk meg, hogy fölvesszük az utasaikat, ha az a veszély fenyegeti őket, hogy a jég bezárulása előtt nem jutnak át a Baffinöblön! - Ha nem készültek föl a télre, bajosan birkózhatnak meg vele - szögezte le More. - Ha pedig a hajók összeroppannak, még ahhoz is szerencse kell, hogy egyáltalán életben maradjanak, hacsak nem jutnak el valamelyik bálnahalász állomásra - folytatta Austin. - Gondolja csak el, micsoda felzúdulást keltene, ha elzárkóznánk előlük, s aztán ezek az ifjú hölgyek odavesznének! Ha vonakodva is, Austin mégiscsak kénytelen volt a fedélzetére venni az amerikai tudósokat. A szokatlanul nagy létszámúra nőtt tisztikar kabinjai a hajó két oldalán sorakoztak; megbeszélték, hogy More összeköltözik a harmadkormányossal, s mindketten átengedik szállásukat az amerikaiaknak, ugyanakkor a másodkormányos, McLintock pedig átköltözik a másik oldalra. Mire másnap átvitték a holmijaikat, a tudósok is megérkeztek a hajóra fölszerelésükkel együtt. Elsőnek Hayes doktor lépett a fedélzetre, hogy maga felügyelje a „Vigyázat! Műszerek!” feliratot viselő faládák beemelését. Utána a lányok kapaszkodtak föl a hajó oldalán egy-egy amerikai tengerész kíséretében, nehogy baj érje őket. A jeges szél ellenére mindketten hátraengedték szőrmecsuklyájukat, míg bemutatták őket a kapitánynak. More-t meglepte, mennyire nem hasonlítanak egymásra: a magasabbik szőke volt, majdhogynem skandináv típus, míg a másik koromfekete, göndör hajú, s nem sokkal lehetett magasabb százötven centiméternél. Talán csak féltestvérek, gondolta More. miközben a maradék poggyászt is felhúzták a fedélzetre. Az idősebbik lány nyomban visszavette a csuklyát - noha Austin már hívta is őket magával a hajó belsejébe -, a másik azonban, mielőtt elindult volna a kapitány nyomában, még amúgy hajadonfőtt fürkésző pillantást vetett maga köré. A tekintete megakadt More-on, s elidőzött rajta csak egy pillanat volt az egész, de a férfi teljesen elgyengült tőle. A lány ezek után már nem méltatta figyelmére a fedélzetet, hanem sarkon fordult, s követte a többieket a hajó farába. More - megelégedésére - egy másodperccel hamarabb szedte össze magát, mint a mellette lévő amerikai tiszt. Ahogy rávillantotta a szemét, a másik is visszapottyant a valóságba. - Csak egyet mondhatok, uram - mondta az amerikai, a hajó oldala felé fordulva. Tiszta szívemből sajnálom, hogy nem fogom látni a hatást, amit az ifjú hölgy gyakorol majd őfelsége flottájára! - S ezzel eltűnt, követve társait a csónakba s magára hagyva More-t; most ő bámult szájtátva utána. Vajon mire célzott a távozó ezzel az odavetett megjegyzéssel? Dél felé a Resolute kutatóosztagai visszatértek a partról. Penny hajói továbbmentek;

ők még egy felderítőutat terveztek lejjebb a part mentén. A Pioneert már felfűtötték. Austin, hogy időt nyerjen, utasította a segédhajót, hogy vontassa be a Resolute-ot a főcsatornába. A legénység fölsorakozott a fedélzeteken, s a szokásos háromszoros hurrával üdvözölte Grinnell mellettük elmaradó két hajóját. Rövid időre a két lány is feltűnt a taton, zsebkendőt lengetve, de meg se várták, míg a Resolute vitorlát bontott, a hideg lekergette őket. Lassan haladtak át a szoroson; a frissen lengedező szél fokozatosan szembefordult velük. Penny hajói még előttük jártak, amikor More végre megkönnyebbült, annyira, hogy le is ment a hajó belsejébe. Előre látta, hogy éjjel rosszra fordul az idő. Vastag kabátját és kesztyűjét új kabinjában hagyva elindult az őrségváltáskor kijáró forró teáért. Már visszafelé jött a teával, amikor összetalálkozott egy megdöbbentő látomással. Noha a lányok hosszú szoknyában érkeztek a hajóra, a hidegben viselt holmik elrejtették nőiességüket. Odalent azonban a gépek gondoskodtak a levegő felmelegítéséről. A sötét hajú lány jelent meg előtte a matrózok ingében és nadrágjában, a hatás azonban minden volt, csak férfias nem. - Ó, térjen már magához, hadnagy! - kiáltotta a lány csengő hangon, még mielőtt More megszólalhatott volna. - Csak nem lehetett az olyan régen, hogy eljött Angliából! - Angliában nem szoktak az ifjú hölgyek így öltözni - nyelt egy nagyot More. A lány pukedlizett előtte - ilyet még sose látott nadrágot viselőtől! - Nahát, uram, köszönöm! Örülök, hogy jóváhagyta! A flottatisztek nem bolondok - még akkor sem, ha nem tűzzel meg viharral kerülnek szembe, hanem bámulatba ejtő ifjú hölgyekkel. More szinte már hallotta, amint a lány azt mondja: „De hát kapitány. More hadnagy azt mondta, hogy rendben van!” - Nem, kisasszony - közölte határozottan -, az ön öltözéke ott nagy feltűnést keltene. - Nem kétséges - felelte a lány nemtörődöm hangon. - Ha Angliába érünk, illedelmesnek és hagyománytisztelőnek kell majd lennem. De ha a telet a jég világában töltöm el, annak megfelelően kell öltözködnöm, nem ért velem egyet? - Nem hinném, kisasszony, hogy ilyen messzire kellene mennie. - Az az érzésem, hadnagy, még meg fog rajtam lepődni - közölte a lány zavarba ejtő magabiztossággal. - Én dolgozni, méghozzá komoly tudományos kutatómunkát irányítani jöttem az Északi-sarkra, nem pedig dísznek a kapitány asztalára. Most például megyek és összebarátkozom a legénységgel, mert' azt akarom, hogy egyenrangúként fogadjanak el, s ne úgy kezeljenek, mint egy szórakozni vágyó társasági hölgyet. Megbocsát? Ez készületlenül érte More-t. Az amerikaiak nyilván a kapitány fennhatósága alá tartoztak a Resolute-on - kitilthatja-e őket a legénységi szállásról anélkül, hogy ne tenne jelentést róla Austinnak? Bizonyára nem. Elengedte a lányt, de nem tudta megállni, hogy utána ne nézzen; aztán nyomban elindult a kapitány kabinja felé. A lány látogatásának nem voltak közvetlen következményei, noha sem More, sem Austin elképzelni sem tudták, megjelenése milyen hatást váltott ki a legénységi szálláson. Austin úgy vélte, nem korlátozhatja a vendégek mozgását, míg nem történik va-

lami - például nem fordul hozzá azzal a kéréssel egy zavart tengerészküldöttség, hogy állítsa le Hayes kisasszony látogatásait. Hiszen e nyers férfivilág volt minden, amit a matróz a sajátjának tudhatott odakint a tengeren, s harcolni is kész volt azért, hogy ezt megőrizze. De semmi ilyesmi nem történt, és More azon kapta magát, hogy majd meghal a kíváncsiságtól. Valóban sikerült volna elérni a lánynak, hogy „elfogadják egyenrangúként”? Hogy megkérdezze, természetesen elképzelhetetlen volt. Erős szél fújt egész nap, az utasok lent maradtak a fedélzetközben, mint mindenki más is. Keveset haladtak előre a jégben, pedig a Pioneer már vontatóra vette a Resolute-ot. A viharos szélben sem a lőport, sem a jégfűrészt nem lehetett használni, s ahhoz, hogy a két hajó el tudjon haladni a jéghegyek mellett, a Pioneer időnként kénytelen volt a hasadék oldalainak vezetni a Resolute-ot. Az évszak e kései szakaszában bizony az efféle késlekedések döntöttek siker és kudarc között: minél messzebbre hatol előre a Resolute, mielőtt végképp befagyna, annál kevesebb régi jégen kell majd átjutnia a következő nyáron, hogy elérje a nyugati tengert. Köztudott volt az Admiralitás véleménye, mely szerint a kutatást az északnyugati átjáró felé kell irányítani, mert minden jel szerint itt tűnt el Franklin két hajója minden emberével együtt. Más életek is áldozatul estek a költséges kutatóexpedíciók során, és még soha senki nem jutott ki az átjárón egyik irányban sem. Másnap reggel már mutatkoztak a változás jelei, és délre megszabadultak a jégtorlasztól. Austin és More is odafönt voltak, amikor a fedélzetmester sípjára mindenki fölmászott a fedélzetre. Az egyik alak, aki épp a felső előárboc csúcsvitorlája felé igyekezett, feltűnően kicsi volt - de még mielőtt More észbe kaphatott volna, végigzengett a fedélzeten a kapitány üvöltése: - Fedélzetmester, parancsolja le azt az ifjú hölgyet az árbocról, és kísérje őt hátra, ide hozzám! Minden mozgás leállt. Mialatt mindenki fölfelé igyekezett a vitorlarudakon, kevesen látták, de az is lehet, hogy a legénységből senki sem vette észre, hogy a lány közöttük van. Most bámész tekintettel lógtak a vastag árbocmerevítő köteleken, miközben a lány a melléje rendelt tengerész segítsége nélkül visszaereszkedett a fedélzetre. Büszkén vonult el Brown előtt; sapkája alól kiszabadult hajtincsei libegtek. Csak amikor újabb vezényszó harsant, másztak tovább fölfelé az emberek, hogy aztán vitorlát bonthassanak. Austin egy egész fejjel volt magasabb a lánynál, de az még csak meg sem szeppent. A szeme úgy csillogott, mintha bármelyik pillanatban el akarná nevetni magát. Meg akarta tudni, meddig merészkedhet el, és most várta, hogy kitör a botrány. Austin azonban esélyt sem adott rá, hogy megszólalhasson. - Hayes kisasszony, a legénységi szálláson tett látogatásai alkalmával megismerkedette Thomas Kelly vitorlakészítő mesterrel? A lány nem ilyen kezdésre számított. - Az öreg Tommal? Hát persze... Drága öreg fickó... Egy-egy, állapította meg More, aki magában számolta a találatokat, de közben le nem vette volna a szemét a magasban dolgozókról. Ettől azonban a kapitány még folytatta: - Aha! Hát így. Nos hát, a következő látogatása alkalmával, melyhez természetesen

előre kérjen engedélyt a legénység kapitányától, legyen szíves, adja át Mr. Kellynek az üdvözletemet, és kérje meg, hogy énekelje el önnek az Isten veled, Nancy című dalt. Nem kétlem, hogy szerepel a műsorán. A lány elképedt hallgatása jó két másodpercig is eltartott. - Öööö... rendben van, kapitány. Köszönöm. - Azzal lement, s More végre teljes figyelmét a fedélzetre fordíthatta. - Szépen intézte el, uram, ha szabad így mondanom. - Gondoltam, nem lesz rossz így, Mr. More. Úgy képzelem, hogy a kíváncsiság rá fogja vinni, s talán a célzás hatásosabb, mint bármiféle közvetlen utasítás. Istenem, mindig is tudtam, hogy az amerikai nők emancipáltak, de ez a lány azt hiszi, hogy teljesen egyenértékű egy férfival! - Egészen különleges nevelést kaphatott - helyeselt More. - Nem tudom elképzelni, hogy akár az Egyesült Államokban is mindenféle társadalmi környezetben elfogadnák a viselkedését. - Pedig magasan iskolázott ifjú hölgy - mondta a kapitány. - Ilyen alapos tudományos képzettséget csakis magánúton szerezhetett, mindenekelőtt az apjától; de hogy ezeket a tudományokat a magáévá tehesse, előzetesen a legjobb iskolákat kellett kijárnia. Szerintem elég sokban megfordulhatott - tette hozzá fanyarul. Délre járt az idő, a nap mégis alacsonyan függött az égen. Jégszivárványok vették körül, s a láthatáron megjelent a „jégvisszfény” is. Egyre több magányos jéghegy bukkant fel a csatornán, s félő volt, hogy ismét jégtorlasszá állnak össze. Amikor a lány belépett a legénységi szállásra, Kelly épp a Szent Jakab kórházat énekelte. Szeretett volna észrevétlenül csatlakozni a hallgatósághoz, de valaki hangosan elköhintette magát, mire zavart csend támadt. - Ó, ne hagyja abba, csak mert bejöttem - kérlelte a lány. Kelly a cipője orrára szegezte a szemét. - Ez nem az ön fülének való dal, kisasszony. - Próbálja csak ki! - vigyorgott a lány. - Nagyon szép dal ez. Tudja-e, hogy van egy amerikai változata is? Az egyik tengerész átadta a helyét, amiért jutalmul kapott egy sugárzó mosolyt a lánytól, miközben az becsúszott a körbe. - A kapitány szíjat hasít a hátamból, Diana kisasszony, ha meghallja, hogy mit énekeltem a maga füle hallatára. - De hiszen ő mondta, hogy kérjem meg magát. A kapitány akarja, hogy énekeljen nekem! - Ezt nehezen tudom elhinni, kisasszony - mosolygott Kelly. - Pedig ő maga mondta! Közvetlenül azután, hogy ma reggel fölmásztam az árbocra. Azt hittem, óriási patáliát rendez majd miatta, de mindössze annyit mondott, hogy énekeltessem el magával azt a dalt, hogy „Isten veled, Nancy” - jól mondom? - Értem - felelte Kelly, s látszott, hogy nincs elragadtatva.

- Nem ismeri? - Dehogynem, kisasszony, odahaza külön lapokra nyomtatva árulják, és nagyon népszerű. - Akkor hát halljuk. - Hát, szerintem a kapitány csak tréfás kedvében mondta, amit mondott, kisasszony mondta Kelly reménykedve. - Szó sincs róla - nyugtatta meg Diana. - Én egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyesmit hallok tőle, de nem tréfált, az biztos. „Adja át Mr. Kellynek az üdvözletemet, és kérje meg, hogy énekelje el az Isten veled, Nancy-t.” Nem is tudtam, hogy maga szokott énekelni... énekszót egyáltalán nem hallottam azóta, hogy erre a hajóra tettem a lábam. - Ha rajtam állna, soha nem is hallana, kisasszony - morogta Kelly. - Adj egy hangot a harmonikán. Bill. Megköszörülte a torkát: Isten veled, drága Nancy, elmegyek. Vár engem a messzi tenger, Jóbarátok, távol partok, kék egek. De tavasszal visszatérek hozzád. A lány erre így felel: Matrózruhát veszek én, csak elvigyél, Segítlek majd, ha jő a vész. Ha zúg vihar és tombolva fúj a szél, Engedd, szívem, hogy én is ott legyek. - Azt hiszem, kisasszony, ezt a versszakot akarta a kapitány meghallgattatni önnel... Ujjacskádat a kötelek elvágnák. Lábacskád az árbocunkon mit keres. Gyönge hátad dühös szelek karmolnák. Maradj itthon, várj, míg megjövök. - Értem - mormolta a lány. Végighallgatta a dalt, és még meg is dicsérte Kellyt. Aztán megkérdezte: - Sok dal szól olyan lányokról, akik matróznak öltözve szálltak tengerre? - Igen, kisasszony, azt hiszem, gyakran álmodoznak effélékről a hosszú útra induló emberek. De azt már nem javasolta volna a kapitány, hogy például a Kurta kabát, hosszú nadrágot vagy A fess hajósinast hallgassa meg. - Miért nem, Tom? Nyugodtan megmondhatja, nem sértődöm meg. - Hát, tudja, ezekben a dalokban maga a kapitány képzelődik a szóban forgó leányzóról; és az egyikben, tudja, meg is teszi, amit gondol. Az emberek vigyorogtak. Kelly témát akart változtatni, de Diana fölhúzta a térdét, át-

karolta, és huncutul rámosolygott. - Azt énekelje el nekem! - kérte ellentmondást nem tűrő hangon. Másnap, amikor a lányok feljöttek a fedélzetre, More épp őrségben volt. Most első ízben volt szemtanúja, hogy valamiféle munkával próbálkoznak, ámbár aznap reggel Hayes doktor egy kerek órán át vontatott egy kis hálót a hajó oldala mellett, s ezek után meglepően sok tengeri élőlényt emelt ki vele. A lányokat elsősorban az a néhány madár érdekelte inkább, melyek kitartóan követték a hajót; távcsővel figyelték őket, még néhány vázlatot is készítettek róluk, sőt azzal is megpróbálkoztak, hogy kenyérmorzsával odacsalogassák őket. Diana azonban láthatólag hamar betelt velük, s Morehoz lépve beszélgetésbe elegyedett a hadnaggyal. - Miért nem engedik, hogy az emberek munka közben énekeljenek? - Hogyan, kisasszony? - Már megint sikerült zavarba hoznia! - Tegnap este megkértem Tom Kellyt, hogy énekeljen nekem, ahogy a kapitány javasolta. Ne játssza a meglepettet, hadnagy, fogadok, hogy egy szót sem mulasztott el abból a beszélgetésből. De az öreg Tom elmondta nekem, hogy a fedélzeten nem engedik őket énekelni, nem mintha bárki is akarna ebben az időben. - Ez igaz - felelte More. - Attól tartok, kisasszony, hogy a királynő rendelkezett így. - Kicsinyes szabályzat lehet, ha kíváncsi a véleményemre - mondta a lány. - Miféle matrózdal az, amit épp a matrózok nem énekelhetnek? Tiltakozást jelentek be! - Ezzel fogom kezdeni a jelentésemet - ígérte magában mulatva More. Az előttük álló tél nem ígérkezik unalmasnak - csak vissza tudják tartani a lányt attól, hogy szétszedje a hajót! - Ebben biztos vagyok. De mi van azokkal a csodálatos munkadalokkal, amiket egykor énekeltek a hajóinkon - a matrózok vontatóénekeivel, a járgányénekekkel meg a többivel? Ezek ugyan nem különösebben mulatságosak, legföljebb annak, aki csak hallgatja őket, de könnyebb velük a munka. - Úgy is van, kisasszony, csakhogy ez hadihajó. Nekünk a fedélzetmester füttye adja meg a ritmust, ahogy nyilván ön is hallhatta. Nem vagyunk felhatalmazva rá, hogy vitába szálljunk a királynő rendelkezéseivel. - Ó, az a kicsinyes királynő! - A lány kidugta a nyelvét, aztán visszaballagott a korláthoz. More úgy gondolta, hogy ha megérkeznek Angliába, a lányt minden valószínűség szerint be fogják mutatni az udvarnál. Remélte, hogy ő is ott lesz, s végignézheti. Az idősebbik lány, Evelyn, nehezen megfejthető mosollyal hallgatta a beszélgetésüket. More-nak gyanús volt, hogy valami szerepet játszik; Evelyn mindig tartózkodóan viselkedett, rendszerint apjával karonfogva levegőzött a fedélzeten, de a férfi úgy gondolta, hogy ő éppúgy el tudná játszani azokat a komédiákat, amiket a húga. Talán azt várja, mikor égeti meg Diana az ujját, amin ő - ha a dolog nem túl komoly - jól szórakozhatna. A szél továbbra sem kedvezett nekik, úgyhogy lassan haladtak előre. A delet követően melléknapok és fényudvarok jelentek meg a nap körül, és More elküldött egy tengerészkadétot, hogy értesítse az amerikaiakat. Magát a napot két narancssárga fénygyűrű

vette körül, úgy, hogy a nagyobbikat egy a zenitet körbezáró prizmás fényudvar vágta ketté. A zeniten lévő napgyűrűben négy, a látóhatárral párhuzamosan elhelyezkedő melléknap jelent meg; ezeket narancsszínű sávok kötötték össze az igazi nappal, míg egy másik sáv a látóhatáron lévő sötétebb narancssárga tömegig ívelt. Oldalt, a naptól távolabb, a melléknapos szivárványos színű kúpokká nyúltak meg. - A hideg idő jele - magyarázta More a történetesen épp mellette álló Dianának. Ahogy az egyik tengerész mondta: „Ha feltűnnek az égen a napkutyák, mindig dupla adagot kapunk a Télapótól.” - És nyilván megvastagszik a jég - tette hozzá a lány. A Resolute továbbra is felvont vitorlával haladt, de mind sűrűbben kellett irányt változtatnia. - Nemsokára kénytelen lesz a Pioneer vontatóra venni bennünket - jegyezte meg More. - Már nem juthatunk nagyon messze... amerre nézek, a látóhatáron körös-körül jég tükröződik vissza. - Igen, ezek nem esőfelhők - mondta a lány, s szavaitól a férfi kicsit ostobának érezte magát. No persze, amilyen kíváncsi természetű teremtés, nyilván már az Advance-on megtanulta, hogyan kell olvasni a sarkvidéki égbolt jeleiben. Különös, sötét szemüveget viselt, amit most átnyújtott a férfinak. - Próbálja ki, hadnagy, ezzel sokkal jobban láthatja a jelenségeket. A szemüvegen át meglepően más látvány tárult elébe. Erőltetnie sem kellett a szemét, mint a haditengerészet füstös és homályos szemüvegei használatakor, mégsem korlátozta semmi a látását. - Bámulatos - mondta. - Miből van ez? - Egy különleges üvegből - magyarázta Diana. - Kiszűri a jégről szétszóródó fény ragyogását. - Maguk, amerikaiak, zseniálisak, ezt el kell ismernünk - mondta More. - Ha ilyet használnánk, nem fenyegetne bennünket a hóvakság. Megint egy jó ötlet, amiről nyilván soha többet nem fogunk hallani... Mi az ördög az ott? - Micsoda? - kérdezte a lány, mert most, szemüveg nélkül, ő volt hátrányos helyzetben. - Egy sötét pont odafönt. Még egy pillanat, és pontosan a nap alá ér, már be is lépett a narancssárga sávba. Hayes doktor, ön is látja, uram? - De még mennyire, uram. - A tudós előkapott egy kis teleszkópot. - Túl messze van, nem látom jól... de nem madár, az biztos! - Hallgassák csak! - szólt Diana. Messziről valami halk hang hallatszott, szüntelen, távoli mennydörgéshez hasonló. - Lehet, hogy jéghegyek szakadnak le egy jégmezőről? - kockáztatta meg tétován More. A fedélzeten ekkor már mindenki azt a pontot bámulta, amely egyenletes mozgással elhaladt a hajó orra mögött. - Tizenkét fok a látóhatár fölött - jelentette Barnes, a harmadtiszt. A rejtély megjelenésekor ő épp a melléknapok közti távolságokat mérte a hajónapló számára.

- Én még sosem hallottam olyan délibábról, uram, amelyiknek hangja is lett volna szólalt meg idegesen a kormánynál álló férfi. A tengerészek babonás emberek, még a tizenkilencedik század közepén is. A pont haladt tovább szépen, majd eltűnt a hajóorr jobb oldala mögött. A hang elhalkult, More pedig, mintegy magyarázatot remélve, Hayesra nézett. - Lenyűgöző! - kiáltotta az amerikai, akin erőt vett valami különös izgalom. - Lenyűgöző! - Van valami elképzelése róla, uram, hogy mi lehet az, amit láttunk? Hayes összeszedte magát. - Nem, uram, nincs semmiféle elképzelésem. Ha hihetünk a szemünknek, azt kell mondanunk, egy repülőgépet láttunk, mely észak felé, talán egyenesen az Északisarkra tartott. Ez persze nyilvánvalóan lehetetlenség, teljes lehetetlenség, uraim. - De az izgalma ezután sem múlt el, és szinte azon nyomban lesietett a fedélzetről. A tengerész jóslata igaznak bizonyult: a nap előrehaladtával mind hidegebb lett. Mihelyt besötétedett, új jégkéreg képződött a tenger vizén. A csípős éjszakában olyan fényesen ragyogtak a fejük fölött a csillagok, hogy méltánytalanságnak tűnt, hogy miért nem adnak meleget is. Másnap reggel, amerre a szem ellátott, jég volt mindenütt; a hajók folytatták útjukat a még megmaradt víznyomokon, de nem sokkal délidő után a csatornát ellepte a jeges köd. A köteleken és a fedélzeti szerelvényeken kivirágzott a zúzmara, s a lassan előreóvakodó Resolute-nak mind gyakrabban kellett a mélységmérőre hagyatkoznia. Amikor a horgonyokat éjszakára beakasztották a jégbe, úgy becsülték, hogy a még délelőtt célba vett Griffith-szigetek szélárnyékos oldalán lehetnek. A nap folyamán azonban még egy különös dolog történt. Hayesék a délután kellős közepén fölmentek a fedélzetre, s noha fagyos szél fújt, el is időztek ott - mintha várnának valamire, gondolta utólag More. Csaknem egy órája voltak már odafönt, amikor újabb furcsa hang ütötte meg a fülüket. - A Pioneer hajócsavarjai nem így dohognak - hallgatózott a fejét félrebillentve Barnes. - Ha a Pioneer volna, akkor hihetetlen sebességgel közeledne felénk - vélekedett More. A ködben képtelenség volt behatárolni a gépiesen lüktető hang helyét, de annyi bizonyos, hogy a hangerő gyorsan növekedett. - Fújjuk meg a kürtöt... és szünet nélkül szóljon a harang! A zaj nőttön-nőtt, mígnem olyanná vált az egész szabad térség, mint valami hatalmas gépterem. Az emberek vadul kapkodták a fejüket; elsőnek Barnes látta meg, amikor az a valami megjelent. Egy árny a ködben, alaktalan, kísérteties fénnyel világító árny. Az árny alatt egyetlen fénysugár, mintha a nap egy magányos fénykévéje volna. Az árnytömeg hátulról közeledett, nagyjából onnan, ahonnan a Pioneer lett volna várható, elhaladt a Resolute bal oldala mellett, majd az orra előtt észak felé fordult. Egy perc, és már nem látták sehol, fülsiketítő zaját is elnyelte lassan a köd. Ha a tegnapi jelenés lázba hozta az amerikaiakat, ez a mai kimondhatatlan izgalmat

keltett bennük. Mire More magyarázatot várva körülnézett, már el is tűntek a hajófenékben, otthagyva őt a legénység elképedt pillantásainak kereszttüzében. Meg kellett mutatnia, hogy a hajó tisztjei nincsenek megijedve. - Úgy látszik - jegyezte meg látszatra éppoly nyugodtan, mint ahogy Austin viselkedett volna -, Sir John Franklin eltűnésén kívül egyéb rejtélyek is akadnak ezen a vidéken. - Csak nem gondolja... csak nem gondolja, uram, hogy ezek összefüggenek egymással? - kockáztatta meg a kormányos. - Jelenleg nincs rá okunk, hogy ezt gondoljuk - válaszolta More nem teljesen őszinte határozottsággal. - De ha valami módon mégis összefüggenének egymással, őfelsége flottája a végére fog járni. Mr. Jones! - Az eddig riadt tisztelettel hallgató kadét vigyázzba vágta magát. - Gondolom, maga is épp annyit látott, amennyit mi. Legyen szíves, jelentse a kapitánynak! Ha megkérdezi, mondja meg, hogy véleményem szerint nem szükséges a fedélzetre jönnie. Természetesen értesítjük, ha megint történne valami. De nem történt semmi, mindaddig, míg a Resolute tömör jégnek nem ütközött. A Pioneer valahol hátul, hallótávolságon kívül volt. A köd még másnap is megült a hajó fölött, s mivel szilárdan horgonyoztak az úszó jégtábla szélén, Austin úgy döntött, nem mozdulnak el innen. A jégtorlasz összezárult előttük, s a szél meg a dagály az egészet följebb vitte a csatornában. A nap folyamán a torlasz mindjobban összetömörült, s a hajó törzse a nyomás alatt nyikorogva, kényelmetlenül mocorgott. Noha a Resolute törzsét fával megerősítve építették, az orr- és farrészen pedig váltakozva fa- és vasrétegek sorakoztak, mindenki aggódva figyelte, valóban ellen tud-e állni majd a nyomásnak. De beállt az éj, s még semmi baj nem történt. Jones és Middleton, a két tengerészkadét odalent kártyáztak, a hálóhelyükön. A vízvonal közelében olyan erősen hallatszott a jég csikorgása, hogy nem hallották meg Diana közeledő lépteit. - Én is beszállhatok, fiúk? - Diana kisasszony! - ugrottak föl mindketten. - Nem is tudtuk... ez itt... - Nem kell azért úgy pattogni - mondta a lány, bár furcsa szavainak értelme homályban maradt. - Csak kíváncsi voltam, mit csinálnak itt kettesben, míg a hajó lehorgonyozva vesztegel. - Ilyenkor nem sok mindent lehet csinálni, kisasszony - ismerte be Jones. - Ha a tisztek nem hívnak meg bennünket kártyázni vagy beszélgetni, magunkra vagyunk utalva idelent. Tanulni, persze, mindig van mit, de a túl sok olvasásban is kifárad az ember szeme. - Hát, itt aztán nincs sok fény az olvasáshoz - helyeselt a lány, aztán a kártyára pillantott. - Mit szakítottam félbe... itt talán dollármilliók szoktak gazdát cserélni? - Hát, nem egészen, kisasszony... Igaz, aprópénzben játszunk, de csak azért, hogy érdekesebb legyen a játék. - Nagyszerű, én meg akár meg is emelhetem a tétet. - A lány közelebb húzódott az asztalként szolgáló tengerészládához. - Nekem is osztanak? Könnyedén megnyerte az első játszmát.

- Udvariasságból hagyták, hogy én nyerjek - háborgott Diana. Mindkét fiú tizenéves volt; elvörösödő arcuk elárulta őket. A lány könyörtelen heccelése ellen végül csak úgy tudtak védekezni, hogy tisztességesen játszottak. Diana félóra múlva négy játszmát vesztett el egyvégtében, s észrevette, hogy kifogyott az aprópénze - Hát, kénytelenek lesznek megbízni bennem, uraim. Ha a következő néhány leosztásnál nem nyerem vissza a vagyonomat, ezt az adósságot holnap kell rendeznem önökkel. - Nem lesz az úgy jó, Diana kisasszony - szólt Jones. Nem sokkal korábban itta meg a napi rumadagját, mielőtt a lány csatlakozott hozzájuk, s a levegőtlen fedélközben - no meg a játék izgalma és Diana társasága hatására - kicsit a fejébe szállt az ital. - Az adósságot itt, helyben kell rendezni! - Akkor meg kell adniuk az esélyt, hogy valamennyit visszanyerhessek belőle - nevetett a lány. - Nem tudok fizetni! - Ha nem tud fizetni, csókot kell adnia mindkettőnknek - jelentette ki nagy merészen Jones. - Nem értesz egyet velem, Middleton? Diana szemérmesen sandított rá hosszú pillái alól. - Tartok tőle, uram, hogy az én csókjaimat nem adják ilyen könnyen. - Majd meglátjuk! - tüzesedett neki Jones. - Kapd el, Middleton! Ebből vidám dulakodás keletkezett; Middletont meglepte, hogy milyen nehezen tudja elkapni a lányt a karjánál fogva. Csak nem tud ez a lány komolyan verekedni is, rémlett föl benne a gondolat. - Hát itt meg mi folyik? - magasodott fölébük vészjóslóan a fedélköz fegyelméért felelős Brown. A kezében tartott pálca némi nyomatékot is kölcsönzött a szavainak. Jones elkomolyodott képpel tápászkodott föl. - Csak egy baráti kártyaparti, uram - próbálkozott, nem túl meggyőző erővel. - Kártya! - mordult föl a fedélzetmester. - Helyes, ha kártyáznak, uraim, de ez még nem ok arra, hogy feldúlják a hajót! Más mondanivalójuk nincs? Middleton! - Nincs, uram. - Mindketten tudták, mi következik. - Nos, akkor, uraim, szíveskedjenek lehajolni. Hayes kisasszony, volna szíves magunkra hagyni bennünket? - Erre nincs semmi szükség! - tiltakozott Diana. - Csakugyan baráti parti volt, még ha túllőttünk is kissé a célon. Lehet, hogy az én hibámból. - Efelől semmi kétségem, kisasszony. Bízom benne, hogy okulni fog a következményekből. - Ha őket megbünteti, akkor engem is meg kellene büntetnie! - A jövőben még erre is sor kerülhet, kisasszony, ha a kapitány felhatalmaz rá - közölte Brown zord hangon. - Tudtommal többször is kérte, öltözködjön és viselkedjen az ön társadalmi helyzetéhez illő módon. De ha ön szívesebben öltözködik úgy, mint a fiúk, és rosszra csábítja őket, majd még osztozhat velük a büntetésben is. Mr. Jones, lépjen elő! Brown fenyegető szavai bozóttűzként terjedtek el a hajón; kéjesen suttogták, hogy a

fedélzetmester már be is váltotta a fenyegetését, s a lány éjjel-nappal az ütések nyomait nézegeti a tükörben. More bosszankodott, amiért ez az ügy megzavarta a nyugalmát - ámbár talán nem jobban, mint bárki másét a hajón. A legénység, persze, boldogan élt volna a lehetőséggel, hogy ellenőrizze a történet valódiságát. A veszély vagy talán némi, Middleton és Jones iránt érzett bűntudat néhány napra visszatartotta Dianát attól, hogy szántszándékkal zavart keltsen a hajón. A hangja és a magatartása továbbra is kihívó volt, mindaddig, amíg egy komolyabb incidens még inkább megfékezte. Másnap Austin egész délelőtt várta, hogy Hayes doktor majd tisztázni akarja vele a történteket. De nem történt semmi; ez ugyan meghökkentette kicsit, de a szándékától nem térítette el. Amikor a délutáni őrség sem továbbított hozzá beszélgetésre vonatkozó kérelmet, Austin magához ragadta a kezdeményezést, és behívta a tudóst a kabinjába. - Reméltem, Hayes doktor, hogy hallok magáról, tekintettel a tegnap esti fegyelmező aktusra. - Nem adódott rá megfelelő alkalom, uram. Remélem, Diana okult a leckéből. Tudom, hogy amióta csak a hajóra érkeztünk, állandóan próbára teszi az ön idegeit. - Az ég áldja meg, ember, hát nem tudja féken tartani a saját lányát? Hayes tehetetlenül vonogatta a vállát. - Hiányzik nála az anyai irányítás. - Látszott rajta, hogy szinte mulat azon, amit mond. - Hayes doktor, mindeddig nagy türelemmel viseltem, hogy így felforgatják a rendet a hajón, de ennek most már véget kell vetni. Brown felelős a fedélzetköz rendjéért. Az ön lánya lehetetlen helyzetbe hozta őt, ezért nem tehetett mást, mint amit tett. - Ó, kapitány, nagyon is egyetértek önnel. Véleményem szerint a fedélzetmester nagyszerűen úrrá lett az adott helyzeten. Diana semmibe veszi a szabályokat, de ez a tapasztalat majd bizonyára önuralomra tanítja. Nem hiszem, hogy eddig maradéktalanul felfogta, mit jelent az, hogy egy hadihajó fedélzetén tartózkodik; én csak annak örülök, hogy több komoly fegyelemsértést nem követett el. - Ennek én is roppantul örülök, uram. Csak emlékeztetni szeretném rá, hogy itt állunk egy hosszú tél előtt, melyet sötétségben s a csatorna jegének foglyaként fogunk eltölteni. A lánya főbenjáró bűnt fog elkövetni, ha a viselkedésével támadást hív ki maga ellen. Ezen az sem fog változtatni, ha az érintett emberek úgy fognak belesodródni a bűnbe, ahogy azok a fiúk tegnap este. Szeretném, ha megnyugtatna, doktor, hogy ilyen incidensre nem fog sor kerülni. Jó napot, uram! Jeges szél kerekedett, s kitisztította a ködöt. Ekkor látták, hogy a jéggel teljesen körülzárt Resolute nagyjából egy mérföldre van a parttól, s tőle keletre, körülbelül ugyanilyen távolságra van a Pioneer. Ahogy a széllökések nyomán még jobban összetömörült a jég, s tarajosán feltorlódott körülöttük, félő volt, hogy a hajók végképp megfeneklenek a tél elmúltáig. A törzs állta a jég szorítását, és McLintock hadnagy állandóan ellenőrizte a szánjai és felszerelései állapotát. Austin arra várt, hogy még jobban megszilárduljon a jég; és a második napon újabb függelemsértéssel kellett megküzdenie. A tengerész annak idején Jenkins néven jelentkezett a hajón. Miközben kikérdezte őt, More-nak valahogy olyan érzése támadt, mintha ez valami felvett név volna. Az em-

bert ugyanis rajtakapták, amint Hayesék kabinjában kutat, de sem magyarázatot adni, sem védekezni nem volt hajlandó. Ugyanígy viselkedett a kapitány előtt is. - Ez az utolsó lehetősége, Jenkins - figyelmeztette végül Austin. - Nem akar mégis mondani valamit, mielőtt kimondom az ítéletet? - Nem, uram. - Jenkins úgy viselkedett, mint akit tökéletesen hidegen hagy az eljárás. Magas férfi volt, feltűnően napbarnított, s tengerész voltához képest meglepően sima képű. Az út során sokszor felhívta magára More figyelmét, egyrészt mert lusta, másrészt mert olyan magas volt; nemegyszer volt része Brown csúf szidalmaiban. - Nagyon helyes. Két tucat korbácsütés a lopási kísérletért, továbbá egy tucat az ostoba szemtelenségért. Vigyék ki! - Mihelyt becsukódott az ajtó a fogoly és kísérete mögött, Austin az első tiszthez fordult. Szokatlanul dühös volt. - Azt hiszem, Mr. More, első ízben korbácsolnak meg valakit ama felderítőutakon, melyeket valaha is az északnyugati átjáróban folytattak - lehet, hogy több száz mérföldnyi körzetben sem fordult még elő ilyesmi. Olyan kivételes esemény ez, amit a leginkább nélkülözni tudnék a parancsnokságom alá tartozó hajók és emberek esetében. Megjegyzem, legföljebb az ötödik vagy hatodik alkalommal szabom ki ezt a büntetést, amióta egyáltalán parancsnok vagyok, s ha a felderítőutaimat számítom, akkor ez az első ilyen eset. - Mindez bizonyára így is volt. Austint a század egyik leghíresebb tengeri felfedezőjének tartották, s úgy ismerték mindenütt, mint szigorú, de emberséges kapitányt. Valahányszor újabb expedícióra készült, százával jelentkeztek nála a flotta önkéntesei. A Resolute legénysége egytől egyig önkéntesekből állt, akik közül sokan, mint Brown is, korábban is Austinnal hajóztak. - Van valami megjegyzése, Mr. More? - Éppen csak néhány, uram. Jenkins is a csatornában hajóztunkban Plymouthban felvett öt ember közül való. Jó ajánlásai voltak, ámbár sohasem járt még az Északisarkon. Úgy látszik, sem őt, sem a barátait nemigen kedvelik a többiek; a szolgálati időn túl meglehetősen elzárkózó életet élnek. Austin összekulcsolta az asztalon nyugvó kezét. - Nem tetszik ez nekem, Mr. More. Az utunk már akkor sem volt szerencsésnek mondható, mielőtt az amerikaiak átjöttek hozzánk. A McLintock hadnagy s köztem fennálló sajnálatos nézetkülönbségek hozzájárultak a legénységen belüli versengés kialakulásához. Ez a feszültség csak akkor fog oldódni, ha McLintock útnak indul; igaz, hogy akkor meg munkaerő híján leszünk. Sajnos az Assistance és az Intrepid nem ért utol bennünket a jég beállta előtt, így bizonyosan várnunk kell, míg az elkövetkező tavasz újra egyensúlyt teremt a hajók legénységei között. Addig be kell érnem McLintock hadnagy válogatott száncsapatával... megjegyzem, egyetlen plymouthi sincs köztük. Szeretném őket elkülöníteni egymástól, Mr. More. Úgy gondolom, nem utasíthatom McLintockot, hogy vigye őket magával; meg ugyan nem tagadhatná, de rossz hatással lenne a fegyelemre, s kiderülne belőle, hogy fenyegetőnek tartjuk ezeknek az embereknek az ittlétét. Most önre bízom ezt az ügyet, Mr. More - nézett föl rá Austin. - Derítse ki, jelentkezett-e valamelyikük a felderítő csapatba; ha nem, nézzen utána, nem lehet-e egyiküket erre rávenni, s ha igen, akkor próbálja meggyőzni McLintock hadnagyot, hogy vegye be az illetőt a csapatba.

Miközben More maga mögött hagyta a kapitány kabinját, azon törte a fejét, vajon milyen következményei lesznek még ennek a kellemetlen közjátéknak. Már a küszöbön lévő megkorbácsolási szertartás is sötét felhőként tornyosult fölébük. Austinnak meg sem kellett említeni, mi várhat rájuk a közeledő éjszakában: hogy hajója a jövőben az első sarkvidéki zendülésről válhat híressé. Míg tartott a fenyítés, az amerikaiak nem hagyták el a szállásukat, az eset végül mégis rádöbbentette Dianát, hogy mennyire komolyan kell venni azt a fegyelmet, amit ő megzavart. Immár ő is tartózkodóan öltözködött, akárcsak a nővére, s nem hagyta el a hajó hátulsó részét. Kétség sem fért hozzá, hogy a Resolute a jég foglya marad a tél végéig. Mire a viharos szél kidühöngte magát, húszméteres és még annál is magasabb jégtarajok emelkedtek mindenütt, kivált a hajók és a Griffith-szigetek között. A Pioneer-ból csak az árboccsúcsokat lehetett látni, valamint a hajók között közlekedő osztagokat, melyek gondosan kitértek egymás útjából, nehogy rossz nyomba lépjenek. A szánokat lerakodták, hogy az indulásra készülődő McLintock-csapat próbautakra mehessen velük. Diana Hayes épp a fedélzeten tartózkodott More és a kapitány társaságában, amikor megjelent McLintock. A keze tele volt papírokkal. - Az igényléseim az útra, uram - mondta. - Lekötelezne, ha megkaphatnám rájuk a hivatalos engedélyét. - Hmm. A ruhák felsorolása személyenként: egy flanel alsóruha, egy gyapjútrikó, egy vászonzubbony, egy alsónadrág, egy térdnadrág, egy kötött gyapjúsapka... Valamenynyi listát át kell néznem, Mr. McLintock. Kérem, jöjjön le velem. Ugye, megbocsát, Hayes kisasszony? - Valami nincs rendben köztük, ugye? - jegyezte meg Diana, amikor a másik kettő eltűnt a fedélzeti nyílásban. - Hiába is tagadnám - ismerte be More. - De ha belegondolunk, valójában elkerülhetetlen. Austin kapitány az egyik utolsó nagy tengeri felderítő; a világ ma már olyannyira ismert, hogy magukat a sarkokat leszámítva az északnyugati átjáró jelenti talán a legutolsó kihívást. McLintock hasonlóképpen a szánexpedíciók jól ismert mestere azóta, hogy a Barrow-szoros déli részén kutatott Franklin megbízásából; most azzal a céllal indult útnak, hogy bebizonyítsa, az északnyugati átjáró szánokkal is járható. Lelki szemeivel már látja a szorosban vasútállomásokként sorakozó kereskedőtelepeket. Természetes hát, hogy a vízi átjárót kereső Austin kapitányban vetélytársat lát, a flottában pedig az a vélekedés járja, hogy ez az expedíció be fogja bizonyítani, kettejük közül kinek van igaza. - Értem. McLintock tehát most azért kel útnak, hogy mielőtt vége lesz a nappali világosságnak, elérje az átjáró végét? - Úgy van. Ha át tudnak jutni rajta, valahol a Melville-szigeten túl össze fognak találkozni McLure Investigatorával, s majd tavasszal térnek vissza hozzánk. Nem állítom, hogy a kapitány azt reméli, vissza fognak fordulni, de neki dicsőség lesz, ha jövőre ő jut át elsőnek hajóval az átjárón.

- Na, én a kapitánynak szurkolok - jelentette ki a lány. - Maga szerint az övé lesz a dicsőség, vagy elsőnek a szánok jutnak át? - A jelek nem valami reményt keltőek - felelte szomorúan More. - A szánok a próbamenetnél régi jeget találtak a szigeteken túl, s ez arra utal, hogy a csatorna egész nyáron el van zárva. Ha így áll a helyzet, akkor még az évszak vége előtt kénytelenek leszünk visszafordulni a Baffin-öböl felé. - Nagy szégyen lenne - jegyezte meg a lány. - Szeretnék az első lány lenni, aki átkelt az északnyugati átjárón... Honnan tudják, hogy ami odakint van, az régi jég? More már kezdte megszokni a lány gondolatváltásait, - A tenger vizén képződő jég kék és áttetsző. A jégtorlaszban gyakran kis barázdákká gyűrődik fel, ami még nem jelent igazi akadályt a szánnak, mert a felülete sima. A nyári nap hatására a jég piszkossá, sárgás színűvé válik, a felszínén tócsák keletkeznek, s ezek újra megfagyva egyenetlenné válnak. Minél több évszakot ér meg a jég, annál nehezebb átkelni rajta. - Maga tehát pusztán ránézésre meg tudja állapítani egy jégtábla korát? - mulatott a lány. - Nem valószínű, hogy engem is elvinnének a száncsapattal, ugye? - Ó, ebben ne is reménykedjen - felelte More mély meggyőződéssel. - A kapitány elküldhetné magát, hogy vigyázzon rám - cserfeskedett a lány. A hangja hirtelen hihetetlenül csábossá vált. - Hát nem lenne ez mindkettőnknek kellemes? More-t ez ismét váratlanul érte. Egy pillanatra mintha elállt volna a sarkvidéki szél. A lány ott állt közvetlenül előtte, s fölnézett a szemébe. - Milyen jól néz ki a zúzmarás szakállával - jegyezte meg mintegy mellékesen, s még csak el sem fordította a tekintetét. - Lehet, hogy férfias látványt nyújt, de elég kellemetlenül birizgálja a számat - nyögte ki More, s nem hitte, hogy ez valóban megtörténik vele. - Ez bizony nagy baj - mondta együttérzően, egyszersmind csúfondárosan a lány, majd a zsebébe mélyesztette a kezét, s elfordult More-tói, hogy lássa, hogyan emelik át a hajó oldalán a szánhúzó kutyákat. Mire leszállt az éjjel, a szánok felkészítve várták a virradatot, hogy indulhassanak. Ha McLintock hitte is, hogy az átjáró csakis a jégen át járható, azért még tengerésztiszt maradt, s csapata tengerészkülönítmény volt. Minden szán saját névvel és jelzéssel rendelkezett, úgymint: őfelsége Állhatatosság, Igyekezet és Lady Franklin nevű szánjai. Mindegyiknek megvolt a maga zászlaja és jelmondata; More kedvencén, a Resolute-ot képviselő szánon ez a jelmondat volt olvasható: „Szent György és drága Anglia; mentésre föl!” Ebből látni lehetett, hogy legalább egy tiszt továbbra is Franklin felkutatását tekinti elsődleges feladatának. A szánokat jól megrakták sátrakkal, hálózsákokkal, főzőalkalmatosságokkal, fegyverekkel, műszerekkel... valamint nyomtatványokkal, melyeket útjelző kövekben szándékoztak elhelyezni; így közölték a hajók pozícióját és az élelmiszerkészletek helyét. Az egyik csapat, mint More véletlenül megtudta, a Margate Postagőzös Társaság reklámcéduláit is magával vitte, melyek minden bizonnyal nagy fejtörést fognak okozni valamely arrafelé kóborló eszkimónak vagy zsákmányra vadászó medvének. Volt más apróság is, amely fölkeltette az érdeklődését. A hadműveleti tervben ugyanis az alábbi határozat volt olvasható: „Az oszta-

gok választhatnak, hátrahagyják-e a rum fejadagjuk egy részét, melyért cserében megkapják a megfelelő mennyiségű teaadagjukat.” Néhányan - köztük More és a kapitány is - a szoros első tíz mérföldjén elkísérték a szánkülönítményeket. Eleinte könnyen haladtak, ám elérve a szigeteken túli régi, egyenetlen jégmezőt, lelassultak. A kutyák húzta súlyosabb szánok még elboldogultak valahogy, de attól kezdve, hogy a vitorlákat leengedték, az emberek nem bírták el a túl nehézzé vált alkotmányokat. Eleinte hatásosnak mutatkoztak a próbaképpen felszerelt csúcsárboc vitorlák, melyeknek az előrehaladást megkönnyítendő meg kellett emelniük a szánok orrát, de később, amikor a szél viharossá vált, megbízhatatlanokká váltak. Már két órája vonszolódtak, csúszkáltak a hepehupás terepen, amikor a kapitány - More nagy örömére - úgy döntött, hogy visszafordulnak. Az elváló csapatok háromszoros hurrát kiáltottak, Austin Isten segítségét kérte a távozók számára, akik minden további jókívánságot mellőzve folytatták útjukat, a maradók pedig visszafordultak jégbe zárt hajóikhoz. Most hogy a szánosztagok elmentek, szokatlanul szabadon lehetett mozogni a Resolute szűk fedélzetein. More-nak ismét volt saját kabinja, s e fényűzésnek csak örülni lehetett a tél sok megpróbáltatással járó hónapjaiban. Feltett szándéka volt, hogy komolyabb olvasmányokba kezd, bár sok szabadidőre nem számíthatott, hiszen nyakig benne lesz azokban a tevékenységekben, melyektől gyorsabban múlik majd a tél - amatőr színjátszásban, hangversenyek rendezésében, hajóújság készítésében... Szeptember végére beborította a hó a szigeteket, s a hajó körül rókanyomok jelentek meg. A fedélzetek fölé mint óriás sátrak feszültek a ponyvák, s alóluk eltakarították a gömbfákat, hogy rossz időben is legyen hely a gyakorlásra. A plymouthi öt ember közül egy se ment el a szánokkal. McLintock, aki ismerte rossz hírüket, és tudta, milyen népszerűtlenek, nem volt hajlandó magával vinni őket, s Austin bármiféle erőszakoskodása könnyen szabotázsakciókra vezethetett volna. McLintock vállalta a zord versenyfutást a téllel, s ezért felhatalmazást kapott, hogy a terheket elbíró segítőtársakat jelöljön ki. De ahogy a napok rövidültek, s mind kevesebb lett az elvégzendő munka, látni lehetett, hogy ezek öten csak azért engedelmeskednek a parancsoknak s állnak őrségben, mert ők is így akarják. Az „ostoba szemtelenségen” való újabb összeütközés elkerülhetetlennek látszott; Brown egyre harciasabban hordozta magával a pálcáját, sőt néha még a korbácsát is látni engedte. Mire eljött a november, a nap már délben sem kelt föl a látóhatáron, s a hajónak rég meg kellett volna szoknia a téli rendet. Ehelyett a levegőben lógott a fenyegető veszély érzete, s a hajón jártukban-keltükben az emberek át-átlestek a válluk felett. Egy ízben More észrevette az öt plymouthit, akik úgy álltak körben, mintha távoli hangokra fülelnének. - Mi van itt? - kérdezte tőlük, de azok csak bámultak rá, aztán továbbmentek. Valamit tenni kellett. Láthatóan még Diana Hayest is kényelmetlenül érintette a hajó légkörét mérgező bomlasztó hatás. Penny hajója húsz mérfölddel arrébb volt; ha baj történik, ilyen messziről nem tud segíteni. Austin a Pioneer-ről hozott át embereket és

tiszteket, továbbá utasította a flotta tiszthelyettesét, hogy álljon készültségben. Lehetetlen gondolatnak tűnt, hogy öt ember húsz ellenében átvegye az uralmat a Resoluteon, másrészt viszont nem zárhatta ok nélkül mind az ötöt fogdába. Rég elmúltak már a Bonapartéval vívott háború csúf napjai; és a hetekkel ezelőtti lopási kísérlet óta a gyanúsítottak nem követtek el nyílt függelemsértést. Igaz ugyan, hogy megkülönböztetett figyelemmel kisérték a Hayes családot - talán csak mert ketten közülük lányok voltak, de tény, hogy a dolog úgy festett, mintha az amerikaiak állandó megfigyelés alatt állnának. Valahányszor felelősségre vonták a leselkedőt, az mind közönyösebben engedelmeskedett. Mintha leplezetlenül arra várnának, hogy történni fog valami; de hogy mi történhet egyáltalán ilyen messze a civilizációtól, azt elképzelni sem lehetett. - Min derül, Mr. More? - Azon tűnődtem, uram, vajon hogyan számol majd be ezekről az eseményekről Osborn hadnagy a nagyvilágnak. - Már megint írogat? - kérdezte Austin. - Ennek a műnek mi lesz a címe? - Titokban próbálja tartani, uram - kuncogott More. - De a szóbeszéd szerint Egy északi-sarki hírlapíró alkalmi portyázásai. - Errefelé merőben szokatlanok az alkalmi portyák vagy egyáltalán bármiféle portyák dünnyögte Austin. - Nem tudom, honnan érik az irodalmi hatások manapság a fiatal tiszteket. - Fölvett egy jelentést az asztalról. - „Két órakor, midőn a viharos szélben még mindig a sátrat kellett őriznünk, észrevettük, hogy egy medve közelít. Megtöltöttük a puskáinkat azzal a golyóval, mellyel tizenöt méteres körzetben lőhettünk. Odapörköltünk egyet Mackó Muki vállára, ami nyilván nem esett neki valami jól, mert nyomban kereket oldott...” El tudja képzelni, mit szólnak majd ehhez a fölötteseim az Admiralitásnál? Nappali fényben az Északi-sark e vidéke sivár volt; annál szebb viszont az ezüst telehold fényénél. A zeniten több napon és éjszakán át körbejáró hold világánál a hajó körüli nyomok jól mutatták, hogy még korántsem minden medve merült téli álomba. Dél felé az égbolt pár órára megszínesedett: ilyenkor a színek minden árnyalata feltűnt rajta, a sötétvöröstől a piros, a rózsaszín és a kék összes változatán át az északon magasodó hegyek fölötti hideg kékesfeketéig. A kora délután a fedélzeten találta More-t és Brownt: az árbocokon és a köteleken felgyülemlő jeget vették szemügyre. Ezeken a vizeken az ilyesmi nem okozott különösebb gondot - az évi csapadék éppoly kevés volt, mint a Szahara sivatagában -, a szokásos ellenőrzést azonban meg kellett ejteni. A farfánál kezdték, s onnan haladtak előre úgy, hogy közben lámpásával Brown megvilágította a fejük fölötti, felgöngyölt vitorlavásznat. Észak felé halvány sarki fény derengett az égen. Az előárbocot elhagyva épp az orrárbochoz tartottak, amikor feltűnt a hullócsillag. Egy arany tűzgolyó, mely nagyobb volt, s lassúbb is, mint azok a meteorok, melyeket More életében eddig látott. Északon, nem messze a látóhatártól jelent meg, és szabályos egyenest húzva haladt az égen föl, a zenit irányába. A két férfi akaratlanul is felsóhajtott, amikor az egy másodperc múlva felbomló nyomvonalát maga mögött hagyva elhalványult, majd újra kifényesedve áthaladt a hajó felett. Ekkor már olyan fényes volt, hogy árnyékok támadtak tőle a fedélzeten.

- Még sohasem láttam ilyet! - kiáltotta izgatottan More, midőn a jelenés eltűnt az elősudárvitorla mögött. Brownnal együtt megkövülten bámult hátrafelé, ahogy a fénylő meteor fel-felvillant dél felé haladtában a vitorlák között. Már a hajó közepén jártak, s épp azt vették számba, hogy mi maradt meg a fedélzeti rakományból, amikor More észrevette, hogy követik őket. Valaki a fedélzetközből lopakodott mögöttük a hajó hátulja felé. - Nézze meg, Brown, ki van mögöttünk! - adta ki More a parancsot, s azzal ment tovább. Lámpás nélkül is kiismerte magát a Resolute fedélzetén, s közben szemét le nem vette volna arról a különös csillagról. Ekkor felnyílt előtte az egyik fedélzeti nyílás. More, bajt szimatolva mozdulatlanná merevedett - érezte, hogy az események döntő szakaszukba léptek. A nyílásból Hayes doktor és a két lány ugrott elő. A lenti fényből érkezve nem vették észre őt; egyenesen a hajó tatjába rohantak, hogy lássák a meteort. - Nézzétek! - hallotta More Diana ámuló kiáltását. A fedélzeten nem tört ki riadalom, nem volt kiabálás, maga a hullócsillag sem adott ki hangot. Honnan tudták meg az amerikaiak mégis, hogy ott van? More, maga sem tudva, milyen ösztöntől vezérelve, hirtelen becsúszott a fedélzeti nyíláson át a fénybe. Hayesék kabinja - mely korábban az övé volt - nyitva állt. More kigombolta vastag ruháját, belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Pontosan ezért a bűnért korbácsolták meg azt a plymouthi matrózt, döbbent rá abban a pillanatban, amikor lehúzta a kesztyűjét. És ekkor meglátta a könyvet, amely kinyitva feküdt az asztalon. A jégbe zárva, így szólt a fejezet címe, mely az oldal tetejére volt nyomtatva. Alatta a három bekezdés dőlt betűvel volt szedve, így nyomban magához vonzotta a tekintetét. Az első kettő a Resolute hajónaplójának a csodálatos repülő masinákról szóló bejegyzése volt - a harmadik pedig, hihetetlen módon, a mai napnak a jelenlegi időpontját jelölte meg, imígyen: „Három óra öt perc. Egy észak felől közeledő, különös tűzgolyó jelent meg az égen. A zenithez közelítve fénye kihunyt, majd újra láthatóvá vált, amint ismét teljes fényében ragyogva haladt tovább, s a déli égboltot elérve végül eltűnt a szigetek mögött. Aki csak látta, mindenkit elbűvölt a ragyogása, s hogy oly szokatlan lassúsággal halad az égen.” Az utolsó szavakat piros tintával alá is húzta valaki. Az istenért, hát hogy kerülhetett bele máris az eseményről beszámoló naplóbejegyzés ebbe a könyvbe?! S még az sem lehetetlen, hogy az ő saját szavaival, mivelhogy jelenleg épp ő a szolgálattévő tiszt? More, nem akarva hinni a szemének, megnézte a címlapot. A könyv fedele valami fényes papírból készült, de ilyen sima, csillogó papírt még nem is látott. A könyv címe Utazás Polémiába volt, írója pedig Howard T. Hayes, F.T.R.I. - kétségtelenül maga Hayes doktor! Belül, a könyv előzéklapjain Észak-Kanada s a fölötte lévő szigetek térképe volt látható. Teljes és hiánytalan térképe - s More minden hitetlenkedése ellenére valahogy tudta, hogy a rajzok pontosak. A Lancaster-szoros mentén összetalálkozott egy szaggatott és egy egybefüggő vonal; és már meg sem lepte igazán, hogy az egyikre ez volt írva: „Őfelsége Resolute hajójának útvonala 1850. augusztus-szemptember”, a másikra

meg: „Az L. McLintock hdgy. vezette szánexpedíció útvonala, 1850-51”. A kettő a Griffith-szigetnél találkozott egy nagy, bevonalkázott téglalapban, amely mellé ezt írták: „Az útvonalak vitatott területe - lásd a címoldali térképet”. A címoldali térkép részletesen mutatta a területet. Az alábbi feliratú útvonalak haladtak át rajta: „A visszatérő szánkülönítmény útvonala McLintock hdgy. szerint”; „Austin kapitány, More hdgy., Barnes hdgy. felderítő osztagainak útvonalai”; és „A szánosztagok igazi útvonala, ahogy azt Austin kapitány állítja”. Mindez, döbbent rá More valami új és álomszerű belenyugvással, még csak a jövő év eseménye lesz. Kábán lapozott vissza a naplóbejegyzésekhez, majd előre, a fejezet végéhez. „Az utolsó ötven mérföldön, attól kezdve, hogy először pillantotta meg a nyílt vizet, McLintock egyre a hajók felbukkanását várta. A csapat tovább folytatta útját az olvadt tócsákon, alattomos buckákon át, a veszedelmes jégtorlasz széleit kerülgetve, átázva, kimerülten vonszolva beteg és sebesült társaikat. Annak rendje és módja szerint átvágtak a szigeteken, és megkerülték a fokot, ahonnan utoljára látták a télire lehorgonyzott hajókat. Nem voltak ott. Ez volt az a pillanat, amikor voltaképpen kezdetét vette a haditengerészet történetének egyik legnagyobb megpróbáltatása.” Mi történt valójában? - így szólt a következő fejezet címe. More a kétségbeesés határán állva olvasta tovább. „Austin feltétel nélküli felmentése és kardjának visszaadása nem tudta megnyugtatni az angol közvéleményt. Szerintük a legénység Austin melletti tanúskodása bizonyítja, hogy összeesküvés történt. A nagy felfedező gonoszul cserbenhagyta hivatásos vetélytársát, sokakat sorsára hagyva vele együtt saját tengerészei közül is...” More ekkor meghallotta, hogy a háta mögött kinyílik, majd becsukódik a kabin ajtaja. Diana Hayes állt ott, s mint az előbb More, ő is a kabátját gombolta ki kesztyűtől megszabadított ujjaival. Csak egy pillantást vetett a férfi kezében lévő nyitott könyvre. Arca félreérthetetlenül elárulta, hogy ürügyek keresésére immár semmi szükség. Magabiztosan indult el a férfi felé; ha abban lett volna is ellenkezés, nyomtalanul elpárolgott volna a lány kényszerítő erejű tekintete hatására. More az eszével tudta, hogy a könyvet felmutatva magyarázatot kellene követelnie, de ez az alacsony, sötét hajú lány rabul ejtette. Diana felágaskodott, egyik karjával átfogta a nyakát, s ajkát az övére nyomta. More szinte megsemmisülten ölelte a lányt, s eközben maga is meglepődött, milyen erős benne a régóta elfojtott vágy. Azonnal véget kellett volna vetnie ennek az egésznek, megmutatni a könyv nyújtotta elképesztő bizonyítékot Austin kapitánynak - de nem volt annyi ereje, hogy cselekedni tudjon. A lány keze lejjebb vándorolt, a derekánál is lejjebb, oda, ahol a férfi megelevenedett, miközben ő parányit oldalra lépett, s fél lábbal More mögé állt. - Hagyja abba... engedjen el - suttogta More, de nem tudott kiszabadulni a lány kezéből. Ujjai a lány csupasz lábához értek, ott, ahol a szoknya redői valahogy szétnyíltak, s tehetetlenül belekapaszkodva ajkát újra rányomta az övére... - Mr. More! More lassan, végtelen vonakodással elengedte a lányt, s az ajtóban álló emberek felé fordult. Ha a kapitány két perccel később szakítja félbe, már sokkal nehezebben nyerte

volna vissza a méltóságát. Apja háta mögött, ott, ahol a kapitány nem láthatta, Evelyn Hayes egy pillanatra levette az álarcát: igaz arca, látva Diana csalódottságát, merő, káröröm nélküli jókedv volt. - Egy törvény az embereknek, egy másik a tiszteknek, Mr. More? More nagyot nyelt, és a könyv után nyúlt. Az előbb tette le az asztalra... Eltűnt. Diana nem vehette el, hacsak nem most, az alatt a másodperc alatt, amíg ő odafordult Hayeshoz és a kapitányhoz. Ott lehet valamelyik kezében - de mindkettőt belemélyesztette a kabátja zsebébe. Arca oly ártatlan volt, mint a ma született bárányé... Kettős árulást követne el, ha most beszélni kezdene; a pokol sem lenne veszedelmesebb, mint e nő megvetése, ebben nem kételkedett, a haragja pedig akár még kötelet is fonhat a nyaka köré. Hayes doktor zord, de amúgy megfejthetetlen arccal állt az ajtóban. Vajon meddig menne el, villant fel More-ban a kérdés, hogy megőrizze a titkát? Eltűrné, hogy elveszítsem a becsületem, talán azt is, hogy fölakasszanak? Ő és Diana rendezték volna így, amikor látták, hogy belép a kabinjukba? Úrrá lett rajta az elszántság - őt ugyan nem fogják kihasználni! Beszélnie kell. De ebben a pillanatban valami furcsát érzett a lába alatt, olyasmit, mintha valami kívülről jött nyomás hirtelen kiemelné a hajót a jégtorlaszból. Döbbent kiáltás harsant a fedélzeten, és - teljes képtelenség - a nyitott fedélzeti lejárón át a nap egy fénykévéje arany glóriát rajzolt Evelyn feje köré a folyosó homályában. Fönt futó léptek dobogása hallatszott, s a nyílásban feltűntek Brown körvonalai. - Kapitány uram! Austin kapitány! - A hangja tele volt félelemmel és hitetlenséggel. - Itt vagyok, Brown! Járópallót ide! - Elsőnek Austin rohant föl a fedélzetre. More zárta a sort, maga elé tessékelve Dianát. Akárcsak a többieknek, neki is káprázott a szeme, előbb a napfénytől, aztán az elképedéstől. A Resolute pár perce még a messze északi-sarki jégmező kellős közepén, a sötét télben vesztegelve állt - most meg itt ül egy város főterén, fekete törzse szinte belesüpped a tér puha felszínébe. Körös-körül napfényes épületek szöktek a magasba. More soha életében nem felejtette el, milyen példásan viselkedett a kapitány abban a pillanatban. Ha az ember a váratlannal szembesül, parancsot kell adni, bármilyen parancsot, de nem szabad megengedni, hogy a félelem s a meglepetés lebénítsa az embert. Austin tehát egy pillantással felmérte a helyzetet, s kiadta az a parancsot, amely az egész legénységnek szólt, s amúgy is helyénvaló volt: - Harckészültség! Sípjel a legénységi szállásnak! A fedélzeten tartózkodók ettől kezdve a megszokott módon viselkedtek. A Resolute ugyan nem volt hadihajó, és a harchelyzet nem jelentett számukra sok tennivalót, de a hajókorláton túli látvány ellenére mindenkit fűteni kezdett a tettvágy. Az éles sípjelek végigharsantak a hajón, miközben a másod fedélzetmester elüvöltötte magát: - Mindenki a fedélzetre! - Egymás sarkát taposva, útközben húzgálva magukra az immár fölöslegessé vált meleg holmikat, sorjáztak ki az emberek a fedélzeti nyílásokból. - Osszák ki a kézi lőfegyvereket - adta ki a kapitány az utasítást, s mint egy varázsütésre, nyomban meg is jelentek a pisztolyok és a rövid kardok. A tengerészek nagy

lábdobogással, puskáikat készenlétben tartva, sorakoztak fel a főárboc mellett. - Az ágyúk harckészültségben, uram - jelentette lélekszakadva az irányzóhelyettes. - Töltsék meg és tolják őket a résbe! - csattant Austin hangja. Még egy perc, és a Resolute teljesen kimutatja a foga fehérét. Míg apróra számba vették új környezetüket, rövid szünet állt be. Egy virágokkal és szobrokkal teli belvárosi tér közepén álltak. Néhány ház - bár viharvert köveiket vastagon borította a füst - modernnek látszott, mások meg egyenesen hihetetlen látványt nyújtottak. Volt, amelyik toronyként magasodott a többi épület fölé a maga csupa üveg és fém homlokzatával. A Resolute orra épp egy a tér szélén álló, főleg fából és üvegből készült építmény felé mutatott, melyen ez a felirat állt: Információs Központ. - A Központ szó betűiből ítélve, uram, szerintem valahol az ön országában vagyunk mutatott rá Hayes doktor. - Isten őrizz! - nézett rá Austin, s pillantásáról köteteket lehetett volna írni. Nem is szólt többet, csak megfordult, hogy maga is alaposabban szemügyre vegye a teret. Nem sok embert láttak, de a téren jövő-menők észrevették a Resolute megjelenését a városukban. Mindenfelől elindultak feléjük. Többnyire fiatalok voltak, s More felfigyelt rá, hogy a lányok úgy öltöztek, mint a tengerészeket utánzó Diana, vagy meglepően rövid szoknyát viseltek. Ami pedig a férfiak öltözködési stílusát illette, az egyenesen elképesztő volt. Ez csak valami káprázat vagy lidércnyomás lehet, gondolta More. - Hé, ember! - kiáltotta az egyik jelenés. - Fölmehetünk a hajóra? - Készenlét a szárazföldiek visszaszorítására! - harsant a kapitány hangja. A tengerészek futva indultak a korlátokhoz. - Föl akarunk menni! - kiáltoztak az egyre közelebb nyomuló fiatalok tapsolva. Már egész tömeg állta körül őket. Néhány matróz integetett. - Tengerészek, vi-gyázz! - bömbölte a kapitány. A hajó jobb oldalán a többiek fölemeltek egy fiatalembert, hogy elkaphassa a hajókorlátot. A szállásmester a kötélfogó szeggel ütött oda, mire a fickó visszasüllyedt a tömegbe. Szinte ugyanebben a pillanatban a hajó orrában egy kard villant: egy termetes matróz suhintott oda valakinek, aki föl akart mászni az orrárbocra. A sokaságon átcsaptak a harag hullámai, s mint a zúzmara, elpárolgott a jókedv. - Eresszenek sortüzet a fejük fölé! - adta ki a parancsot Austin a tiszthelyettesnek. A puskák összevissza durrogtak, de nem tört ki fejvesztett menekülés, ahogy várták, hanem nevetés hullámzott végig a sokaságon, majd kiáltások harsantak. - Ezek azt hiszik, szórakoztatni akarjuk őket, uram! - kiáltotta More pattanásig feszült idegekkel. - Majd mi kiábrándítjuk őket a hitükből, Mr. More. Irányzóhelyettes! Célozza meg azt a szobrot, ott ni! Mivel a hajó mozdulatlanul állt, az ágyúgolyó ebből a távolságból nem téveszthetett célt. Most, hogy nem hallották a szél és a tenger megszokott moraját, fülsiketítőnek érezték az ágyú hangját, melyet még vissza is vertek a környező épületek. A lövedék összetörte a szobrot, majd elpattant róla az Információs Központ felé, ahonnan recsegő-ropogó üveg-csörömpölés hallatszott. A tömeg sikoltozva futott szét; sokukat meg-

sebezték a szobor szerteröppenő szilánkjai. Egy perc sem telt belé, kiürült a tér. Látni lehetett a mellékutcákon át futva menekülő embereket. - Így már jobb - mondta a kapitány. - Mindenki pi-henj! - Levethetjük a kabátot és a bundát, uram? - tudakolta More. Itt szemmel láthatólag meleg nyári délelőtt volt, és More még nyitott kabátban is erősen izzadt. - Véleményem szerint nem, Mr. More. Lehet, hogy ez az egész valami szörnyű hallucináció, mint azok a repülő gépek, melyeket korábban láttunk. Ha kitesszük magunkat védtelenül a sarkvidéki éjszakának, gondolván, hogy egy varázslat folytán angliai nyárrá változott, azzal talán mi is föliratkozunk Franklin mellé az eltűnt hajók listájára. Addig is, Mr. More, vigyen le egy osztagot, s nézzék meg, mekkora a kár. Ha ezek az események valóságosak, s mi hirtelen visszakerülünk az Északi-sarkra, nem szeretném, ha abban a pillanatban értesülnék róla, hogy a vízszint alatti deszkák darabokra törtek. - A hajó oldalán át kinézve látták, hogy noha úgy érezték, mintha a hajó megemelkedett volna, s kövezet nem volt lejjebb a fehér vonalnál, ahol azelőtt a jég szintje húzódott. Amennyire More meg tudta állapítani, a gerinc mentén végig sértetlen volt a hajó. Különös érzés volt, hogy odalent van, s mégsem hallja a törzs mentén áramló víz moraját, sem a jég recsegését-ropogását. Még szokatlanabbaknak tűntek e város újfajta zajai, melyek csakis a föld alatt keletkezhettek. Néhány percenként egy mély és kísérteties robajt hallott, mintha egy óriási gép robogna el nem messze tőle a föld belsejében. Olyan furcsán elhagyatottak és csendesek voltak a fedélzetközök, mintha a hajó szárazdokkban vesztegelne; amikor áthaladt rajtuk, egyszer csak Diana Hayest látta közeledni. A lányból most is az az ellenállhatatlan vonzerő áradt, de ehhez még valami új és elszánt céltudatosság járult. Amikor egymás mellé értek, a lány derékon kapta, egyszersmind kartávolságra el is tartotta magától. - És most ide figyelj, te tengerész! - És More, hiába volt sokkal nagyobb termetű, valóban úgy figyelt, mint akit megigéztek. - Ha nem én akartam volna, nem törtem volna úgy rád, ahogy tettem. Boldogan ragadtam meg az alkalmat, amit azóta kerestem, amióta a hajóra léptem. Ha megtehetném, mindenhová elkísérnélek, méghozzá szégyenkezés és bűntudat nélkül - nem úgy, mint a te idődben élő lányok. De épp arról van szó, hogy én nem a te idődből való vagyok. A jövődből, a huszadik század végéből jöttem - a dédapám lehetnél, bár nem hinném -, és vissza is kell majd mennem. Nem annyira a munkám miatt, bár az is sokat jelent nekem, egyszerűen azért, mert nem maradhatok itt. Az idegenek már amúgy is épp eléggé megzavarják az időt - az „apám” majd elmondja... - More felfigyelt rá, ahogy az „apám” szót mondta, és hirtelen rátört a féltékenység. - Most valami sokkal komolyabb dolog történt. Lehet, hogy mi követtünk el hibát; márpedig ezt nekem ki kell derítenem. Mert lehet, hogy nem tudunk visszatérni a jövőbe, s akkor te az enyém vagy, kedves hadnagyom. - A keze minden figyelmeztetés nélkül megszorította a derekát, amitől More-nak elakadt a lélegzete. - És most vár bennünket a kötelesség - ki-ki lásson munkához! Megfordult, s vissza se nézve, otthagyta. Úristen, micsoda markos nőszemély - szó szerint és átvitt értelemben egyaránt! Miféle világ lehet az, melyben egy tisztességes fiatal nő - feltéve, hogy valóban az - így viselkedhet?

Az a világ, melyben a még csak ezután bekövetkező eseményekről könyvet olvashat az ember, melyben a férfiak úgy öltözködnek, mint a madárijesztők, s a nők mint a szajhák, s a házak csupa üvegből és fémből épülnek... „Én a huszadik század végéből jöttem”, mondta a lány, ő meg csak bólogatott rá, mint egy bolond. Ide érkeztünk volna meg? E vad gondolattal küszködve ért föl a fedélzetre, de ha nem értette is, arról meg volt győződve, hogy sürgősen meg kell osztania a kapitánnyal. Csakhogy a vad gondolatok befogadására alkalmatlan hangulatban találta Austint - Hayes doktor már túl sok effélével rohamozta meg. - ... alternatív világok, doktor, lárifári. Én azt kértem, adjon magyarázatot arra a válságos helyzetre, amibe a hajó került, maga pedig metafizikai fejtegetésekbe kezd arról, hogy egy macska hogyan lehet egy és ugyanazon pillanatban eleven és halott. Én nem vagyok az az ember, Hayes doktor, akivel el lehet szórakozni. Engem ezen a hajón csak egy macska érdekel, de az nem dobozban, hanem zsákban van - igaz, egyszer már kiszabadult belőle az út során, az önt érő incidens alkalmával. Uram, ön többet tud, mint amennyit elárul, s én erre roppant kíváncsi vagyok. Kik ezek a Plymouthbeli emberek, és miért nincsenek most az őrhelyükön? Hayes nekikezdett a válaszadásnak, ámbár a széttárt karjából ítélve válasza nem ígérkezett Austin számára kielégítőnek, de mire szóhoz juthatott volna, az őrszem kiáltása hasított bele a csendbe: - Ismeretlen hajó balra elöl! Nem kifejezetten hajó volt, de More sem talált volna rá megfelelő szót. Egyfajta fekete-fehérre festett csukott szekér volt, és amennyire látni lehetett, magától ment: nem voltak előtte lovak, és tisztán lehetett hallani egy motor berregését. Két egyenruhás ember szállt ki belőle; az egyik különös formájú szócsőt tartott a kezében. - Brit rendőri egyenruhák - jegyezte meg Hayes. - Az egyéb, itt látható jeleket is szemügyre véve, arra gondolok, kapitány, hogy nagyjából az ezerkilencszáznyolcvanas években járhatunk. Legfeljebb húsz évvel az én időm után. - Szerencsés hazaérkezést - mondta Austin, nem véve tudomást a helyzet abszurditásáról. - Hé, maga ott! Maradjon ott, ahol van, ne jöjjön közelebb! A felhangosítva érkező válasz kísértetiesen harsogott a téren, de azt még a bádoghang sem tudta elfedni, hogy ezek az emberek kétségbe vonják a kapitány tekintélyét. - Scott felügyelő vagyok a városi rendőrségtől. Nem tudom, miféle mutatvány ez itt, de tekintve, hogy már többen megsebesültek, és tetemes anyagi kár is keletkezett, nem is érdekel! Azonnal tegye le a fegyvert, és jöjjön ki a térre! Austin ezt nem fogadhatta el. - Ez itt őfelsége Resolute nevű hajója, mely 1850-ben indult el Angliából az Északisarkra... - Annyi engedményt adott magának, hogy hátravetette a szőrmekucsmáját, de nem volt hajlandó követni Hayes doktor és Evelyn példáját, akik teljesen kivetkőztek a prémekből. - Nem tudom, hogyan kerültünk ide, ha valóban itt vagyunk, sem azt, hogy mikor térhetünk vissza. Míg nem kapok valamilyen felvilágosítást, senki sem léphet a hajóra, s el sem hagyhatja azt senki! - Nézze, én nem fogok itt álldogálni és vitatkozni magával - kiabálta a felügyelő. - A

különleges osztag már elfoglalta a helyét, útban van a terroristaellenes különítmény, és készenlétbe helyeztük a katonákat is. Fordítsák befelé azokat az ágyúkat, tegyék le a többi fegyvert, és adják meg magukat az embereimnek, különben számolniuk kell a következményekkel! - Az ezerkilencszáznyolcvanas évek vége - súgta Evelyn, és Hayes rábólintott. Austin sem nekik, sem a fenyegetésekre nem válaszolt. A felügyelő várt egy percig, aztán sarkon fordult, társával együtt visszamentek a járművükhöz, amely géphangok közepette elhúzott. Szinte még ugyanabban a pillanatban felbukkant egy másik az egyik mellékutca felől; a fekete, páncélozott jármű kidöcögött a térre, és füstöt eregetve úgy fordult meg, hogy a hajó felől ellenszélben legyen. Hayes doktor határozott mozdulattal ragadta meg Austin karját. - Zavarja ezt el, kapitány - unszolta. A másik - nyilván belátva, hogy most aggályoskodásra nincs idő -, ha vonakodva is, de szót fogadott. - Irányzék és tűz! - bömbölte. Az első és hátsó ágyúk elfordultak, s egyszerre szólaltak meg; a fekete jármű behorpadt oldallal, imbolyogva oldalazott el, hogy aztán az Információs Központ romjai mögött eltűnjön a szemük elől. - Épp ideje volt - állapította meg Hayes. - Aligha vagyunk olyan helyzetben, hogy elviseljünk egy gáztámadást. - Senki sem tudta, mire gondol, és Austin nem állt le, hogy megkérdezze. - Ezt nem fogják szó nélkül eltűrni, Mr. More. Húzódjon fedezékbe a mesterlövészek elől. Ott vannak, ni... első tiszt úr, húzza fel a védőernyőket a hajó oldalán! Austin félrevonta Barnest; abból, hogy fölmutogattak a napra, s mindenféle ábrákat rajzoltak a levegőbe. More gyanította, hogy a hajó pozíciójáról vitatkoznak. Ahogy alaposabban körülnézett, nyugtalanul vette észre, hogy a környező háztetőkön fekete ruhás alakok surrannak egyik fedezéktől a másikig. Amikor sikerült befognia egyet a teleszkópba, látta, hogy a férfi csuklyát visel, és fegyver van nála. Ekkor kezdett csak azon gondolkozni, vajon mennyi védelmet nyújthat majd a maradék fedélzeti rakomány. - Én már jártam itt - szólalt meg a háta mögött Evelyn Hayes. - Másként néz ki, de azt hiszem, ez mégiscsak a skóciai Glasgow. - More már azon volt, hogy leparancsolja a lányt, de akkor rádöbbent, hogy az helyesen ejtette ki a „Glasgow” szót, nem úgy, mint oly sok amerikai; ekkor megállt, várva, hátha mond valami fontosat a lány. - Ha a messzelátóját arra a szoborra irányozza, hadnagy, azt hiszem, ki fogja találni, hogy Viktória királynőt ábrázolja. More megnézte, s már majdnem kitört belőle a felháborodás, amikor szavát vette a döbbent felismerés egy szikrája. - Viktória királynő?... Ez a vén... ez a vén... A lányra nézett, aki bólintott. - Kezdi már felfogni, hadnagy. Meg kellene győznie a kapitányt is, hogy ez az igazság. - És akkor mi lesz? - kérdezte More. Evelyn arcára kiült a tanácstalanság, de még mielőtt válaszolhatott volna, furcsán csikorgó zaj támadt, melyet egy még sokkal hangosabb gép zaja nyomott el. A dübörgés mind erősebbé vált, csak úgy visszhangzott belé

a néma tér; aztán megjelent egy olajzöldre festett jármű, a Resolute-hoz hasonlóan megrakva nehézfegyverzettel. Szemmel láthatóan az alája szerelt fémhevederek hajtották előre, tetemes károkat okozva az út burkolatában; de a legijesztőbb az a tetejére szerelt ágyú volt, mely rémálomszerű könnyedséggel lódult körbe, s vette célba a hajót. - Az ilyet tanknak nevezik, kapitány - súgta bizalmasan Hayes. - Attól tartok, a maga ágyúja nem sok kárt tehet az acélköpenyében. Az ő lövedékeik ezzel szemben robbanóanyagokkal vannak megtöltve... néhány elég belőlük ahhoz, hogy darabokra tépjék ezt a fából épült hajót. Austin alaposan szemügyre vette a védőernyők mögül. - És hol a bejárata? Az ott a lejáró nyílása a tetején? A nyíláson épp egy fémsisakot viselő ember dugta ki a fejét. A téren felhangzott egy fülsiketítő, nem embertől, hanem géptől származó hang. - A városközpontban statárium lépett életbe. Mindenféle magyarázat nélkül kötelesek haladéktalanul átadni a fegyvereiket a hadseregnek. Az önök szóhasználata szerint be kell vonniuk a zászlót. Öt percük van, hogy megadják magukat - különben kénytelenek leszünk tüzet nyitni s az ágyúikat harcképtelenné tenni. A kapitány még jobban elkomorult. - Meg kell kísérelnünk a hajó elhagyását - mondta. - Mr. More, vegyen maga mellé öt embert, és foglalják el azt a gépet. Ha nem jutnának el a benne ülő emberhez, mert addigra becsukják a nyílást, a visszatérése előtt tegye ártalmatlanná azt az ágyút. Mi addig megpróbálunk fedezéket nyújtani az orvlövészeik ellen. Hayes valami ellenvetésre készült, de erre már nem került sor. A város - mintha valóban délibáb lett volna - elhalványult körülöttük, s úgy érezték, mintha a hajót egy óriási hullám kapná a hátára. A fedélzet megbillent - s íme, immár valóban egy hullámtaréjon siklott. A Resolute visszakerült a nyílt vízre - s a váratlan jeges szélből ítélve vissza az Északisarkra. Megint a kapitány tért magához elsőnek. - Vitorlát bonts! Csináljunk a hajónak helyet, forduljunk el egy kicsit, hadd kapjon a szél a vitorlába. Mélységmérőt le, s egy éles szemű ember kapaszkodjon föl az árbockosárba. - Miközben megindult a nyüzsgés a fedélzeten, a kapitány szeme a harmadik emberre villant. - Nem látom a szextánsát, Mr. Barnes! Hol az ördögben vagyunk? - A hangján érezhető volt a szemrehányás: hát mindenkinek én mondjam meg, mi a munkája? Barnes eltűnt, hogy hozza a műszereit. More fölsegítette Evelynre a kabátját, majd maga is a vállára terítette a sajátját. A nap ugyan még fönt járt az égen, de már hajlott a látóhatár felé. More sejtette, hogy viszszakerültek a Barrow-szorosba, csak most nyilvánvalóan nem tél volt. Barnes-nak sok baja lesz a számításokkal, tekintve, hogy a kronométer ideje értelmetlenné vált, s a Tengerészeti Almanachban sem nézheti meg a dátumot. - Tehát a tengeren vagyunk, Hayes doktor, s úgy látszik, nyár van. Vagy nem sirályokat és csüllőket látok amott, a víz fölött? - Austin hangjából érződött, hogy valójában még erre az egyszerű kérdésre sem remél egyenes választ. - Gondolja, hogy a hajó pillanatnyilag biztonságban van?

- Úgy vélem, uram, pillanatnyilag igen. - Amely csak egy a lehetséges végtelen számú pillanatok között... ezt sugallja nekem, jelentsen ez bármit is. Ha nincs ellenére, járjunk a végére annak, ami most történt - a kabinomban, ahol nem fúj a szél. Maga is jöhet, Miss Hayes; hármuk közül maga látszik az egyetlennek, aki értelmes fejet cipel a nyakán. Evelyn olyan pillantást vetett rá, ami valahogy nem illett hozzá; mintha rosszulesett volna neki a bók - de hagyta, hogy a kapitány levezesse. More is ment utánuk, noha nem kapott rá parancsot. Ha az egész képet nem látta is tisztán, már jó néhány részletet felismert rajta. Amikor mind letelepedtek az asztal köré, Austin elővette a leghivatalosabb hangját. - Ön, dr. Hayes, a maga módján próbálta megmagyarázni a történteket, s ezzel alaposan elrontotta a dolgát. Most válaszoljon egyenesen az én kérdéseimre. Kezdjük azzal, uram, hogy kicsoda ön. És ami talán még fontosabb: micsoda ön? Mert egyetlen tudósra sem emlékeztet, akikkel valaha találkoztam. - Nem vagyok az, a szó közönséges értelmében - felelte Hayes. - Történész vagyok, ámbár amilyen feltételek között mi tanultuk a történelmet, az inkább számított tudománynak, mint művészetnek. - Austin pillantása találkozott Morééval, s most kétkedő szemmel néztek egymásra; egyikőjük sem gondolta azt, hogy a történelem ne volna tudomány. A kérdés azonban túl lényegtelen volt, hogy érdemes lett volna vitatkozni rajta. - Az én szakterületem az önök korának történelme, melyet a huszadik század végének nézőpontjából tanulmányozok - folytatta Hayes. - Ez az én időm ugyanis, ebben nőttem fel, majd öregedtem meg annak rendje és módja szerint - miután az önök „most”ja után száz évvel megszülettem. Pontosan az ön Angliából való elindulásának századik évfordulóján születtem, kapitány; talán ezért is bűvölt el mindig az ön élettörténete... és az 1998-as esztendőben munkatársaimmal együtt elhagytam a saját korunkat, hogy magunk derítsük ki, mi történt önökkel. - Munkatársaival... - mondta Austin tompán. More gyanította, hogy a kapitány a legénységi szállás bajkeverőinek szakmailag felvértezett bűntársaként próbálja Hayest elképzelni. Hayes azonban teljesen félreértette a dolgot. - Egyikőjük sem a lányom, kapitány, ahogy talán sejtette is. A nők szerepe már az önök korában is változóban van. Él jelenleg egy asszony Egyiptomban, Florence Nightingale* néven - elmesélhetném önnek, mit tesz majd ez a nő, de nincs értelme, hisz úgysem tudja ellenőrizni. És ami még rosszabb, holmi romboló ösztönök hatására megpróbálhatná megakadályozni, és attól tartok, a történelem bizonyos változataiban ez sikerülne is önnek. * Florence Nightingale (1820-1910) ápolónőként tevékenykedett a krími háborúban, és reformokat vezetett be a hadikórházakban - Ha lehet, ragaszkodjunk a tényekhez, doktor, s ne beszéljünk olyasmiről, amit még ön is csak feltevésként kezel. A lényeg mindig a tények ellenőrizhetősége, nemde? Lehet-e bármit is igazolni az ön által elmondottakból úgy, hogy azt én is el tudjam fogadni? - Kétlem, kapitány - válaszolta csüggedten Hayes. - Mi minden erőnkkel azon voltunk,

hogy ön ne találhassa ki az igazat rólunk. Mesélhetnék önnek bármit, ami jelenleg a világ másik felén történik, csakhogy ezeket ön nem tudja ellenőrizni. Gyakorlatilag semmit nem hoztunk magunkkal a saját korunkból, mely elárulhatná, hogy kik vagyunk - ámbár Dianának van egy elmélete, s ragaszkodott hozzá, hogy beilleszthesse a tesztbe, mely szerint önök hóbortosságként vagy furcsaságként fognak elkönyvelni minden olyan eszközt, illetve viselkedést, ami idegennek tűnik majd fel a szemükben. A könyv sem volt bizonyíték, döbbent rá More; lehetett akár egy roppant gondosan kidolgozott megtévesztés része is. Hogy fontos, az abból derült ki, hogy Hayes nem tett róla említést - és nem tudta, hogy More látta! Arra az esetre, ha megpróbálna félrevezetni bennünket, van egy kijátszható adum, gondolta More. Ide kellene hívni Dianát, hogy adja elő a könyvet. Az ám, hol van Diana? Azóta, hogy abban a városban kezdetét vették a különös események, nem látta őt... Igaz is, ezekről az eseményekről nem szól a könyv... Ha Austin észrevette is, hogy More ültében megmerevedik, nem tulajdonított neki jelentőséget. - Én azokkal á plymouthi emberekkel kapcsolatban nem a „hóbortos” vagy „furcsa” jelzőket használnám, kedves doktor. Újabban sokkal különösebben viselkednek, mint önök, és legutóbb meg sem jelentek, amikor a sípszó mindenkit a saját posztjára rendelt. Ön mégis úgy beszél a jövőből indított expedíciójukról, mintha ezeknek az embereknek abban semmi részük sem lenne. Akkor hát kik ők, és mi közük van önökhöz? - Nem tudom - felelte Hayes, majd látva Austin rosszalló homlokráncolását, kelletlenül hozzátette: - Azt hiszem, de valóban csak hiszem, hogy nem erről a világról valók. - Ebből a legénység egy árva szót sem tudhat meg - jelentette ki minden tekintélyét latba vetve Austin. - De hát mit mond, ember...? A tudtunkon kívül angyalokkal élnénk együtt? - Nem angyalokkal, kapitány. Idegen lényekkel. Egy más világból jött értelmes lényekkel vagy androidokkal. Ez utóbbiak idegenek által készített mesterséges teremtmények, melyek embereknek tettetik magukat. Holott egy űrbeli, másik világ kreatúrái, melyeknek semmi közük a természetfölötti, képzeletszülte világhoz. - Képzeletszülte világok - merengett Austin. - Maguk a jövőből jöttek, de ezt nem tudják bizonyítani. Ők az űrből jöttek, és minden jel szerint vissza is mentek oda. Minket kiragadtak a jégből, s elvittek egy józan ésszel föl nem foghatóan sajátos helyre, melyről maga mellékesen közli, hogy az Skócia, csak épp egy másik korban, most meg itt vagyunk a nyílt vizén, ha nem csal a szemünk, a sarkvidéki nyár kellős közepén. Maga azt állítja, tudja, hogy mi történik másutt a világban, de nincs értelme, hogy nekem is elmondja. Az Istenre kérem, legalább egy ilyen kérdésre válaszoljon nekem, mert élethalálról van szó, s az expedíció sikere szempontjából is életbevágó! Elmulasztottam a találkozót McLintockkal? - Legutóbb elmulasztotta - válaszolta Hayes. Néma csend borult a szűk kis kabinra. Evelyn megszorította Hayes karját, mire a férfi szembefordult vele. - Azok az események, amelyeket együtt éltünk át, nem szerepelnek a hajónaplóban mondta. - Ez itt egy másik alternatíva.

- Megint a maga feltevéseinél vagyunk, doktor - csapott le rá Austin. - Legutóbb ennél a pontnál hagytuk abba, de most valami hihetőbb magyarázatot szeretnék kapni. Ha jól megnézem, az „alternatív világok” kifejezésnek nincs semmi értelme. - Hol az egyik kezével, hol a másikkal csapott az asztalra. - Ez a világ, aztán meg az a világ... ez a világ, az a világ... Értelmetlenségeket beszél. Hayes kuncogott, pedig nyilván próbára tette az idegeit a kapitány makacs kérdezősködése. - Itt egy nyelvi mutatványról van szó... tudja, a szavak is változnak. Én nem „változó világról” beszélek, hanem „világváltozatokról”. Ez a világ meg az a világ; mindkettő létezik egymás mellett. - Megint az az átkozott macska a skatulyában - mondta fenyegető hangon Austin. Veszélyes vizeken evez, uram. Ne tegye túlságosan próbára a türelmemet. - Akkor hadd mondjam el én - rántotta meg ismét Evelyn Hayes karját. - Schroedinger macskája jól példáz bizonyos, a valóság természetéről tett rendkívüli felfedezéseket. Miután ön nem tudja, mi az a radioaktív bomlás, el kell hinnie nekem, hogy az egy olyan folyamat, amely véletlenszerűen, ám többnyire az idő függvényében játszódik le. Ha egy macskát egy méreggel teli fiola társaságában bezárunk egy dobozba, s a méreg a radioaktív folyamat révén kiszabadul, egy adott idő elteltével ön teljesen egyforma eséllyel számíthat rá, hogy a macska él, illetve hogy elpusztult. - A lány, szavai hatását ellenőrzendő, Austinról More-ra, majd újra Austinra nézett. - Nem tudja megállapítani, csak ha kinyitja a dobozt. Bizonyos értelemben a macska halott is meg eleven is. Ha él a macska, amikor kinyitja a dobozt, akkor a maga világa onnan folytatódik tovább - de van egy másik világ is, az ön számára nem észlelhetően, amelyben a macska halott. - Képtelenség - dőlt hátra ültében Austin. - Csak a jó modor tart vissza, Hayes kisaszszony, hogy erősebb szót használjak. Nem értem, miért adja mindezt úgy elő nekem, mintha fontos volna. Már kétszer is meghallgattam, és nagyon fogytán van a türelmem. - Hirtelen előrehajolt, és ujjával az asztal túloldalán ülő Hayesra bökött. - Egyetlen esélye van, doktor, és ha csúfot akar űzni belőlem, a saját felelősségére tegye. Mi köze van ennek a zavaros macskahistóriának McLintockhoz? - Elmulasztotta a találkozót - felelte Hayes kétségbeesetten. - Maga és a legénysége megesküdtek rá, hogy ők is ott voltak; McLintock és a csapata is megesküdött rá, hogy ott voltak - a találkozó mégsem jött létre. Az évszázad egyik leghíresebb bírósági tárgyalása volt ez, s mind a mai napig megmaradt a tenger egyik féltve őrzött titkának. Maga felvetette, hogy McLintock valószínűleg rosszul navigált; a történészek vitatkoznak rajta, hogy igaza volt-e. De ha mindkettőjüknek igaza volt, s mégis elkerülték egymást, az csak úgy eshetett meg, hogy valaki közbeavatkozott. Olyan ez, mintha a doboz felnyitásakor meglátná, hogy a fiola eltörött, a macska mégis sértetlen maradt akár úgy, hogy valaki eltávolította a mérget, akár úgy, hogy ellenanyagot adott a macskának. - Az „idegenek”? - kérdezte More. - Diana azt mondta róluk, hogy „már épp eléggé megzavarják az időt”. Hayesban valamelyest enyhült a feszültség.

- Meglepő szóhasználat, ha belegondolunk... De én is úgy gondolom, hogy talán az idegenek a ludasak a dologban. Látták a repülő masinákat, látták azt, ahogy egy űrrepülő belépett a légkörbe - mindez egy nagyszabású expedíció kezdetére utalt, s aztán nem történt semmi. Az én elméletem úgy szól, hogy azt a Földet szállták meg, amelyen az önök találkozója volt, s egyébként háborítatlanul hagyták az emberiséget a világnak azon a változatán, melyet az ő beavatkozásuk hozott létre, és amelyiken ön szem elől tévesztette őket. A hajó amolyan históriai pillér volt a számukra - el is mozdíthatták az időben, egyik sarkvidéki télből egy másikba, amit önök észre sem vettek, s miután már elmulasztották a találkozót, visszavitték önöket 1851-be. - De velünk egy ennél sokkal látványosabb dolog történt - mutatott rá Austin. - Ön tehát úgy gondolja, hogy létrejött egy harmadik „világváltozat” is? Úgy kell lennie, hiszen észrevettük, hogy elmozdítottak bennünket... és egyáltalán nem oda tértünk viszsza, ahol eredetileg voltunk. Ki tudja, hol vagyunk most - az átjáró túlsó végében? És milyen évet írunk?... Szörnyű helyzet ez, Mr. Hayes. S mindezt nyilván önök csinálták azzal, hogy megpiszkálták a dolgokat... az állítólagos „idegenek” ehhez képest ártalmatlanoknak látszanak! - Nem tudjuk, hogyan viselkednek az alternatív Földön - válaszolta Hayes. - Osztoznak-e rajta az emberiséggel, ők uralkodnak-e, vagy kipusztítanak bennünket? A jelek arra mutatnak, hogy többször is beavatkoztak a történelembe - esetleg többször is elvették már tőlünk a Földet. - Hayes, akit saját, higgadt gondolatmenete megerősített, eltökélt hangon folytatta tovább: - Amúgy sem hiszem, hogy mi volnánk a felelősek azért, mert a hajó új nyomvonalon halad; közvetlenül semmi esetre sem. Van ugyanis egy macska egy olyan dobozban is, amelyet még ezután kell felnyitnunk. - Ha vonakodva is, de megkérdezem, uram - sóhajtotta Austin -, mit ért ezen. - Abban a pillanatban, amikor visszatértünk az Északi-sarkra, ön, kapitány, épp leküldte a hajóról More hadnagyot, hogy támadja meg a tankot. Addig, amíg meg nem hozta ezt a döntését, nyitva állt a kérdés, hogy feljöhetnek-e az emberek a hajóra, illetve lemehetnek-e róla, amely ezáltal „horgonyt vethetett” volna a jövőben. Amikor ön az ismert módon döntött, valójában hozzáfogott, hogy kinyissa Schroedinger dobozát - és az eredmény, mint látjuk, az lett, hogy a jövőről visszavittek bennünket az Északisarkra. Hayes elhallgatott, de Austin úgy összezavarodott, hogy szólni sem tudott. More azonban értette a dolog lényegét, sőt többet értett belőle, mint Hayes gondolta volna. - És amit az imént az elmozdításról meg a pillérről mondott, doktor, az arra enged következtetni, hogy az elmozdulás kiindulópontjában talán én is ott voltam. - Mi önt mindössze olyan pontban találtuk, amit ön kompromittáló helyzetnek nevezne... - Az igazat megvallva, önre, uram, még kompromittálóbb. Ama pillanatnak ugyanis, melyben én a magam döntését meghoztam, az volt a nyitott kérdése, hogy szóljak-e vagy ne szóljak az ön Utazás Polémiába című könyvéről. Hayes megrökönyödött, Austin szemmel láthatóan magyarázatra várt, More pedig folytatta:

- Ezt a könyvet, kapitány úr, Hayes doktor írta a saját eljövendő személyében, s benne részletesen beszámol az utunkról, egészen addig a tűzgömbig, melyet Brown és én láttunk percekkel a válságos pillanat bekövetkezte előtt, majd a továbbiakban elmeséli, hogyan maradtunk le a McLintockkal való találkozásról, hogyan állították önt törvényszék elé, és nem tudom, mi mindent még. Hayes doktor nyilván „a doboz felnyitásának kísérleteként” értékelné azt a döntésemet, hogy beszámolok önnek a könyvről - Hayes kisasszony... hmmm... hathatós lebeszélése ellenére. - Értem már - mondta Austin energikusan. - Hayes doktor! Én, mint minden komoly felfedező, részesültem tudományos képzésben, de ha van valami, amivel bizonyítani tudja a fantasztikus meséjét, akkor azt nekem jogom van megtudni. Ahogy a dolgok most állnak, tapasztalatom szerint csak egyvalaki ismerős ebben a helyzetben, mégpedig az az érzés, amit minden tengerész átél a nyílt óceánon - de különösen az Északisarkon. Az ember úgy érzi, hogy társaival együtt egy más világban van, melyben rajtuk kívül nincs senki. - Ezt nevezik „elszakadási jelenségnek” - bólogatott Evelyn Hayes. - Pilóták tapasztalják nagy magasságokban, meg űrhajósok is - emberekre gondolok, természetesen - a Holdra és a bolygókra vezető hosszú utazások alatt. - Milyen elbűvölő - mondta Austin. - De sokszor fájlaltam - emlegettem is a tisztjeimnek -, hogy lassan lejár a nagy felfedezések kora, hisz csak a sarkokat kell még elérni. S lám, miket tárnak most elébem... Mindenekelőtt azonban arra kell kérnem önöket, hogy azt a figyelemre méltó könyvet tárják elébem. Most azonnal, ha szabad kérnem. - Kinél van? - kérdezte More. Hayes és Evelyn arcán zavar tükröződött. - Diana kisasszony elvette tőlem. Ő hol van most? - Én is épp ezen gondolkodtam - válaszolta Evelyn. - Azóta nem láttam, hogy testet öltöttünk abban a városban. - Én sem - riadt meg Hayes. - Csak nem hagyta el a hajót? - Nem hinném - vágta rá More. - A fedélközben találkoztam vele, amikor a hajó elejébe mentem. Azt mondta, van egy kötelessége, amit még el kell végeznie. Gondoltam, ön adott neki valami kutatási feladatot. - Elment az ostoba, hogy megnézze, mit művelnek az idegenek! - kiáltotta Hayes. Nem szólt róla senkinek... Kapitány! Azóta is itt kell lenniük valahol a hajón! - Nem volt időnk, hogy megkeressük őket - mondta Austin -, de most megtehetjük, ha ugyan Brown nem vette már kézbe az ügyet. Jöjjön velem, Mr. More. - Megint hallom azt a hajót - mondta Evelyn. Mindenki megdermedt - More és Austin azért, mert nem tudták, mire gondol a lány. De egy perc sem telt belé, és ők is meghallották azt a tompán búgó repülőt, mely hetekkel korábban elhúzott a ködben a Resolute fölött. A következő percben dulakodás zaját hallották a fejük fölött a deszkapadlón, aztán egy test végigzuhant a fedélzeten. Valaki megforgatta a kormánykereket, s a hajó éles fordulatot vett. Elsőnek More bukkant ki a fedélzeti nyíláson. Mire fölért, a hajó már fölfutott a szél csendes középpontjába, s mozdulatlanságra kárhoztatva vesztegelt a szélben, miközben a csapkodó vitorlák lármája elnyomta a közeledő repülőgép zúgását. A hajó tatján újból kialakították a maguk különös, befelé néző körét a plymouthi tengerészek; egyi-

kük a kormány mellett állt, s a lábánál eszméletlenül feküdt a kormányos. A kör közepén Diana Hayes állt mozdulatlanul, s mint akit megigéztek, bámulta a férfit, aki épp most vette át a hajó irányítását. Az erős szél ellenére egyikőjükön sem volt prémes kabát. More gyakorlatilag ösztönösen tette, amit tett. Az idegenek - androidok vagy akármik - csak azután léptek akcióba, miután a hajó legénysége visszavonult a harcállásokból. More-nak azonban még megvolt a pisztolya, noha később nem emlékezett rá, mikor vette elő; fölemelte, célzott és lőtt - méghozzá egyenesen kormánykerék bitorlójára. Az elengedte a kerékküllőket, hátrált egy lépést - amitől a kör felbomlott, s Diana magához tért delejes álmából. More utólag bevallotta, hogy sejtelme sem volt róla, hogyan viselkedik majd a lány, legföljebb abban lehetett biztos, hogy sikolyokra vagy elájulásra nem kell számítani. Ezzel szemben az történt, hogy a lány rávetette magát a sebesültre, s egy különös, keleties kézmozdulattal, begörbített ujjakkal ráütött iménti fogva tartója hasi idegközpontjára. A hátrálásból futás lett, mindaddig, amíg a tengerész fejjel előre el nem tűnt a farkorlát mögött. More meglepve látta, hogy a csoport többi tagja nyomban két sorba fejlődve indul futva hátrafelé, kétfelől maguk mögött hagyva Dianát és a kormánykereket, s átvetik magukat a korlát fölött. A repülő gépezet azonnal megindult feléjük, s csakhamar teljes terjedelmében bújt elő a vitorlák mögül. Csillogó, zöldes testével és magasra elhelyezett, gömbszerű szemhez hasonló ablakaival kísértetiesen hasonlított egy hatalmas, zúgó rovarhoz. Ahogy leereszkedett a Resolute tatjára, a vitorlák még egyszer felfúvódtak, a hajó szél alá fordult, át a bal oldalára, s rázúduló szélben megdőlt, s megfordult maga körül. Az egyik tengerész - egy valódi - hátrarohant, hogy elkapja a holtpontjánál a veszettül forgó kormánykereket. - Ember a vízben! - üvöltötte Austin. - Irányváltoztatásra felkészülni! - Ne tegye, kapitány! - ragadta meg Austin karját Hayes. - Menjünk tovább? Húzasson föl még több vitorlát, ha lehet! - Micsoda gyalázat, doktor! Nincs ember, aki perceknél tovább kibírja a sarki vízben... - Nem tudom, mik ezek, de hogy nem emberek, az biztos! Még azt sem tudjuk, idegen lények-e vagy élő gépezetek, de akármibe lefogadnám, hogy az utóbbiak! De amit tudunk, az is több az elégnél - menekülnünk kell, különben elpusztítanak bennünket. Ha jön egy szélroham, annak leple alatt kitérhetünk hirtelen; és reménykedjünk, hogy a teljes terhelés alatt lévő gépnek arra már nem lesz elég az üzemanyaga, hogy utánunk eredjen s felkutasson bennünket. A lényeg, kapitány, hogy most, amikor már tudjuk, amit tudunk, menekülnünk kell! Ez majdhogynem eggyel több kihívás volt a kelleténél, de Austin egy pillanat múlva beadta a derekát. Kurtán odakiáltotta a szükséges parancsokat Brownnak, s az ő bömbölése annak rendje és módja szerint visszahozta a legénységet a fedélzetre, vissza a harcállásokba... s a hajó elfordult a közeledő szélroham felé. A repülőgép, amely szorosan követte a hajó nyomvonalát, már el is tűnt a hirtelen leereszkedett ködben. - Most, amikor már tudjuk, amit tudunk? - ismételte Austin, miközben a nap eltűnt, s feltámadt a szél. - Veszedelmesen keveset tudunk, doktor, legalábbis még az elmúlt

percekben is úgy tűnt... - Megtudtuk, hogy egy új időpályára kerültünk - magyarázta Hayes. - Aztán tudunk egy ennél sokkal fontosabb dolgot is: azon az időpályán vagyunk, amelyet az idegenek már elfoglaltak. Nekik nincs olyan időpályájuk, melyen ön találkozott McLintockkal; lehet, hogy a történelemnek ezt a változatát, úgy, ahogy volt, kitörölték. Mi azonban ezen a világon itt vagyunk - és ők is itt vannak -, és mindnyájan tudunk egymásról. Hacsak egészében véve nem jóindulattal viseltetnek az emberiség iránt, az egész hajó, de különösen mi öten, nagy fenyegetést jelentünk a számukra. Figyelmeztetnünk kell a kormányukat meg az én kormányomat meg az összes többit... - És a feladat rám vár, miközben törvényszék elé állítanak, amiért sorsára hagytam McLintockot - jegyezte meg Austin. - Úgy érzem, jogom van rá, hogy számítsak az ön feltétel nélküli támogatására, Hayes doktor, ha majd visszatérünk Angliába - és biztosíthatom, hogy az első utunk Angliába fog vezetni. - Támogatni fogom, uram - ígérte Hayes. - De meglehet, hogy Angliában nem úgy zajlanak a dolgok, ahogy ön feltételezi. Igaz, hogy az Északi-sarkon vagyunk, s talán 1851-et írunk, csakhogy nem azt az 1851-et, ami minden bizonnyal az én múltam lehetett - vagyis nem az én könyvemben szereplő 1851-et. Talán más dolgok is másképpen vannak... Az egész világ ismeretlen, kapitány; semmire, amit ismertünk, itt nem számíthatunk. - Lehet, hogy nincs is meg az időgépünk - fordult Diana More-hoz. - Vagy ha megvan is, még sokára kapjuk vissza. A kapitány visszajut a titkok világába, ahová vágyódott, de mi valamennyien megkaphatjuk azt, amit a legjobban szeretnénk. - Megfogta és megszorította More karját, amitől az rettenetesen zavarba jött. De a kapitány nem vette észre, micsoda illetlenséget követtek el a tisztjével szemben; merev tekintettel bámulta a hideg tengert, s gondolatban már a felfedezésre váró végtelen tereken barangolt. F. Nagy Piroska fordítása Lovász Zoltán rajzai

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta Főszerkesztő: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, XIV., Hermina út 57-59. Telefon: 121-2390. Levélcím: Budapest, Pf. 277, 1392 Készült a Dabasi Nyomdában Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató

Munkaszám: 91-1348 Munkatársak: Futaki József főszerkesztő-helyettes, Balázs Éva szerkesztő, Simon Mária olvasószerkesztő, Ottó Judit szerkesztőségi titkár, Szilágyi Eta tördelőszerkesztő Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636) 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj fél évre 432 Ft, egy évre 864 Ft Egyes szám ára 72 Ft HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg. KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL PHILIP JÓSÉ FARMER: MIUTÁN KING KONG LEESETT - Csak azt nem értem, nagypapa, hogy fért be az az óriási mancs az apró ablakokon. Amikor King Kong benyúlt, hogy megragadja azokat a szegény embereket IAN WATSON: SAMATHIEL MEGIDÉZÉSE - Megjelöllek - mondta, és karmos ujjával egy keresztet rajzott a lány testére ROBERT SILVERBERG: BRECKENRIDGE ES A FOLYTONOSSÁG Mi értelme van az egésznek? Generáció generáció után, csak hogy egy időre helyet foglaljanak el a bolygón. De miért, mondd! H. BEAM PIPER: BOMLASZTÁSI MINISZTÉRIUM - Mi történik itt, herceg? Miért hozza ezeket a csapatokat a palotához?